Napok óta téma, hogyan nőhet egy még valójában be sem indult beruházás költsége többszörösére úgy, hogy nemzetközi szinten ennél sokkal olcsóbban is sikerült hasonló létesítményt megvalósítani ráadásul valljuk be, magasabb bérszínvonal mellett. És nemcsak a Népstadion 190 milliárdjáról beszélünk (ennyiből kijönne a legszuperebb csúcskórház is, ha a kormány meggondolná magát és komolyan venné a saját demográfiai program-bejelentését), hanem az állatkert bővítése is háromszorosánál tart, pedig még egy kapavágás sem történt.

És mielőtt azt hinnénk, csak a korrupciós faktor egyedül az, ami drágítja ezeket a projekteket, nézzünk meg pár egyéb árnövelő tényezőt, amelyek a dilettantizmus, a felelőtlen rongyrázás és a történelmi nagyravágyás ördögi háromszögébe tartoznak:

• Álmodjunk: kell üveghíd a világ végére, mert az ugyebár mégsem annyira a világvége, mintha Kínában lenne. Meghasalunk egy jó nagy turistaszámot, oké, ettől még nem jönnek, de jól mutat, nem? Kisvasút is épült már így … Évi egymillió turistát is lehet vizionálni, a papír ugyebár mindent elbír, mégcsak nem is pirul. Igaz, annak a kutya sem számolt utána, ennyi embert hogy bírna el az üveghíd, de miért is várnánk el bármilyen matematikai képességet egy politikustól, akár kormányzati az, akár helyi? Évi 250 nappal számolva (csikorgó fagy, nagy szél, szakadó eső, stb. is van időnként, hiszen hegyekről beszélünk) ez 4.000 látogató/nap, napi 8 óra nyitvatartást számolva óránként 500 turista, akik oda-vissza sétálva (hacsak nincs más megoldás) ugyebár ezernek számítanak. És akik bámészkodva simán el is töltik ezt az egy órát a hídon, legyalogolva oda-vissza a másfél kilométerüket. Vajon mekkora teherbírású üveghidat terveztek 2,5 milliárdért? Vagy utólag kell a politikusok kampánybeszédéhez igazítani a minden bizonnyal mérnöki remekművet? És akkor még nem beszéltünk arról, vajon a turistákat szállító autók, buszok meg tudják-e közelíteni a helyszínt, a 2,5 milliárdba bele kell-e érteni a hídhoz vezető utakat, kommuniális létesítményeket, stb. , vagy ezek költségére majd utólag derül fény?

A magyar vezető politikusok pedig álmodnak, csak győzze finanszírozni az adófizető: jöhet kisvasút bárhova, ahova csak az ujjuk mutat a térképen, űrközpont is elkel az ország egyik legeldugottabb településén, csak felkerül a térképre a falu, ha nagyon igyekeznek. Ha nem, osztálykirándulásokat még mindig lehet kötelezően ide szervezni, a gyerekeknek nem mindegy? Az országszerte politikus-gründolt stadionokat, sportcsarnokokat már megszoktuk, bár az önkormányzatok idővel rájönnek, a fenntartás sokba kerül, ezért aztán a fűthető gyepet nem fűtik, és ez még csak a kezdet, amely a tökéletes pusztuláshoz vezet.

A Puskás Stadion is egy ilyen nagy álom, ahogy a Dagály is – ez utóbbiról pedig nemsokára kiderül, minden fillért megért-e a majd 50 milliárdból, vagy sorba jönnek elő a hibái és akár még az is kiderülhet, a zászlóshajó mindenre alkalmas, csak zászlóshajónak nem. És akkor még nem beszéltünk a Liget-projektről meg Paksról.

• Történelembe költözés: nemcsak álmodik a magyar politikus, hanem a történelembe örökre bele is akarja vésni a nevét – különben miért kellene ezermilliárdért a Várba költöznie a miniszterelnökségnek egy lóistálló mellé? Úgy, hogy fittyet hánynak bármilyen ésszerűségre, pl. megközelíthetőség, turisták kedvenc útvonalai, világörökség stb.? Vajon ki és mikor jön rá, oké, jó volt a lóistálló régen, de a lovak ugyebár akkor is büdösek voltak, ahogy ma is, és ez azért a magyarok többségének nem jelent egyet az otthon szagával?

• A politikus álmai aztán előbb-utóbb papírra kerülnek – mindig lesznek tervezők, akik megragadják a vissza nem térő alkalmat és a kivagyiságot meg a rongyrázást tervekben is megjelenítik. Az álmok alapján készült tervek nagyrésze viszont tökéletesen átgondolatlan lesz, hiszen vagy úgy gondolja a tervező, úgysem valósul meg az egész és valójában csak lázálom a megbízatás, vagy olyan rövid határidővel kell dolgoznia, hogy ideje sincs neki és társtervezőinek normális anyagot az asztalra tenni. Cserébe a fantázia szárnyalhat, a költség nem számít (utólag majd vagy kifizetik, vagy meghúzzák), az elnagyolás meg belefér, maximum kiderül, szokás szerint az ördög megint a részletekben rejlik. Ezzel el is érkeztünk a dilettáns, valóságban meg nem valósítható tervek világába.

• A tervek vacakok: hiányoznak a megvalósíthatósági tanulmányok, fontos részletek vagy akár teljes részlettervek, nem számolnak olyanokkal mint pl. vízelvezetés, közműbővítés, talajszerkezet, beépítendő anyagok természete és beszerezhetősége, stb. Ezek után hogyan készülhet valódi költségvetés, a később megépítendő valósághoz legalább nyomokban hasonlító látványterv, olyan, amely alapján felelős döntést hozhatna az, aki a végén rábólint a beruházásra? És igen, a döntéshozók megint csak álmok alapján döntenek, nem pedig tények, netalán korrekt számok alapján. De mi mást is várhatunk el? Parkinson már réges-régen leírta mindezt az atomerőműves-biciklitárolós törvényében, amelyet eddig sem hazudtolt meg senki. Az álomtervek bármilyen bekerülési összege csak becslés, tudományos rekeszizom alapján, amely a leadási határidő napján hajnali négykor született.

• Politika: ha a tervezők maguktól nem is akarnak hazudni a számokat illetően, rákényszerítik erre a politikusok akik félnek, ha túl sokat mondanak, akkor oda a projekt, a közvélemény lehurrogja őket (természetesen most egy hagyományos demokráciára gondolunk, nem egy illiberálisra). Ha pedig már mindenki belenyugodott, kell pár betonkolosszus az évszázados fák helyére a Városligetben, akkor jöhet az utánunk az özönvíz – ami el van kezdve, azzal már nincs mit tenni, muszáj megvalósítani még akkor is, ha menet közben megnégyszereződnek a költségek. Például olyan körülmények miatt, amelyekkel a szakma tisztában volt (még a környéken lakók is), ám a tervezők nem vettek ezekről tudomást.

• Tudtuk, de nem sejtettük faktor: utólag mindig kiderül, hogy a tervet nem légüres térben kell megvalósítani, hanem azzal kell dolgozni, ami van: akárki is álmodott, a helyi adottságokon ő sem tud könnyedén túllépni, ha meg igen, az nagyon-nagyon sokba kerül az adófizetőknek. Az egyik leggyakoribb probléma a talajszerkezet (talajvíz, omló támfalak, stb.), de olyanok is szembe jöhetnek mint a közművek alulfejlettsége a környéken (áram, csatorna, odavezető utak, stb.).

• A dilettantizmus is befigyelhet: aki elvállalja a megvalósítást, annak valójában fogalma sincs, mire vállalkozik – a cég soha nem csinált ilyet, nincsenek szakemberek, akik rájöttek volna, hol sántít az eredeti költségvetés, vagy netalán időben kiderítették volna, milyen részlettervek hiányoznak egy az egyben. Nem ritka, hogy az egész akadálymentesítést újra kell gondolni, mert a tervezőnek fogalma sem volt a követelményekről, ahogy az is kiderülhet, a megálmodott fűtésrendszer nem működik, a használatra kiírt anyagok mérgezőek, a kéményeket meg utálják a kéményseprők. Ráadásul a nem megfelelő kivitelezés tönkreteheti a környezetet, amelynek helyreállítása szintén százmilliókat (ha nem milliárdokat) emészthet fel.

• Rongyrázás: nemcsak az álmok szintjén működik, hanem menet közben is – még egy gipszoroszlán, egy plusz szökőkút is jól mutatna, de az arany selyembrokát tapéta sem lenne kutya a sima kézzel festett helyett. És kellene még hatszázmillióért irodabútor, milliárdokért egy-két festmény, ha meg drága műkincs, akkor plusz biztonságtechnika. A határ a csillagos ég, aranyozni mindent be lehet, még a platinát is.

• A hátszél nem mindenre elég: az utólagos engedélyezések is elvihetnek egy csomó pénzt még akkor is, ha az állam ezerrel nyomja a projektet a hatóságoknál – mert ha valami nem felel meg az akadálymentesítésnek, akkor nem felel meg, ahogy az életveszélyes megoldásokhoz sem ad minden hivatal könnyen pecsétet.

És nem utolsó sorban ott van a lopási faktor, amely bedöntötte a kormányzati olimpiai álmokat is. Ez ugyebár nemzetközi szinten sem ritka, gyakran előfordul, hogy a bekerülési összeg egyharmada szőrén-szálán eltűnik, de a rendszerváltás utáni hazai politikusok is bemutatták, nincs a pénz, ami el ne tűnhetne – ráadásul úgy, hogy az alvállalkozók futnak a pénzük után. A Momentum akciója bebizonyította, ma már szinte mindenki készpénznek veszi, hogy az állami gigaprojektek milliárdjai örökre eltűnnek, a felelősök pedig megússzák – és mégcsak azt sem tudjuk meg soha, ténylegesen kinek a magánszámláján landolt az adófizetők pénze, csak a szuperokos és szuperintelligens strómanokat szidhatják.

A pénzköltési tempóhoz hozzátehetjük még az amit ma elverhetsz, ne hagyd holnapra mentalitást - minél hamarabb sikerül ellopni egy adott összeget, annál hamarabb évül el és az a preventív hatás sem elhanyagolható, hogy amit ez a kormány ellop, azt már a következő nem tudja.

Ha egyszer lenne is valamiféle elszámoltatása  a korrupt, nagyravágyó politikusainknak, még mindig ott vannak azok a százmilliárdok, amelyek a dilettantizmus és rongyrázás miatt tűnnek el a semmibe.

És igen, várjuk az ezermilliárdos projektet, Paksot – amely várhatóan triplájába fog fájni az adófizetőknek, nem számolva a hitelfelvétel miatt kifizetett kamatokat. Hiszen ha már az olimpia kiesett, mint lenyúlási forrás, kell találni mást helyette (üveghíd, űrközpont), vagy a már beindultakat kell sokszorozni (Liget, Vár, stadionok) és már el is hárult a lédőlés akadálya.

Mert a magyar politikus megvalósítja saját álmait, legyen az rezidencia a várban, szotyolás VIP-páholy a legnagyobb hazai stadionban vagy offshore bankbetét, bármennyibe is kerül az az adófizetőknek.

Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Kapcsolódó posztok:

Gyászol nemzetünk. Gyászol nemzetünk?

Nagyon fájhatott odafenn a politika felhőrégióiban a döntés, miszerint mégis csak vissza kéne vonni azt az olimpiai pályázatot. És miért? No nem azért, mert egy álom szertefoszlott, vagy netalán győzött a józan ész, hanem azért, mert ezzel hivatalosan elpusztult egy jó nagy méretes, az adófizetőknek eddig vagy 20 milliárdba fájó aranytojást tojó strucc. A kormányunk és kedvenc oligarchái pedig könnyeiket törölgetve temethetik a világ legnagyobb beruházás-bizniszét.

Előzmény: Kinek éri meg a budapesti olimpia?

Van ugyan még egy Paks II (szintén strucc, jó nagy), ami jól tejelhet egyszer majd csak meg teljesen felesleges kínai nagyberuházás is (bocs, vasútépítés), beígérve még jópár stadion meg sportcsarnok és itt-ott autópálya meg lebutított autóút,  ez azonban sovány vigasz azoknak, akik már előre ittak a medve bőrére. Az olimpia mégiscsak olimpia, a nemzet nagy mézesbödöne, amelyből politikusaink és haverjaik nagykanállal falatozhattak volna, a népnek meg csurrant-cseppent volna egy-két csepp a madzagra (kormánypárt által fizetett sportoló arcával legalizálva), hogy aztán majd a ma még meg sem született unokáink is fizethessék a számlát a menet közben tízszeresére növekvő költségek miatt.

Nem a magyar ellenzék rosszindulata, hanem ezeregy rangos és igen alapos tanulmány szól arról, hogy az olimpia minden beruházások legnagyobbika és legdrágábbika, egy hatalmas pénznyelő, ahol határidőcsúszás helyett minden problémát azonnal meg kell oldani, ha a fene fenét eszik akkor is, ezt már a japánok is megtapasztalták. Akár tízszeres áron is, mert mégsem illik az olimpiát egy évvel arrébb halasztani csak azért, mert nem nő a fű a stadionban, elfelejtették csatornázni az olimpiai falut, nem folyik víz a szlalom pályán vagy netalán még nincs készen a médiaközpont. Az olimpiai beruházásoknál minden végszükség, nyertes pedig csakis egy van: az, aki kiállítja az extraprofitot tartalmazó számlát az állam felé.

 forrás: hvg.hu

Az olimpiában az is jó, hogy lehet apellálni a nemzetre, aki ellenzi, az nem pragmatikus, racionális, stb.  gondolkodású, hanem szimplán csak nemzetáruló, aki megérett a meggebedésre. Jöhetnek a patetikus szónoklatok, helyszíni tudósítások, Magyarország újra nagy, minket senki sem állít meg, ha beledöglünk, akkor sem, mert ha a nagyvezérünk megígérte, hogy lesz, akkor lesz, ha a fene fenét eszik akkor is, aranyozzuk be a nevét, ő hozta el a Kánaánt. A véghajrában aztán lehet avatni, kisebb-nagyobb sportolókat biodíszletnek használva fotózkodni, egymásnak a hősies tettekért érdemrendeket adományozni, országgyűlési határozatban mindenkit hátbaveregetni, aki csak valaha is megnyomott egy gombot az ügy érdekében, mi is lehetne ennél szebb és hazafiasabb? A cech mindenesetre nem azokat terheli, akik kitalálták a takarón túli nyújtózkodást, ha pedig bármi balul sül el, a hibás mindig más (ellenzék, civilek, Gyurcsány, migránsok, az Unió, a háttérhatalmak, csak meg kell forgatni a szerencsekereket, és ahol megáll).

Mert hiába van ott Paks, pár kilométer autópálya meg a nagy déli vasútfejlesztés, melyik mellé lehet csudaszép békemenetet szervezni? Az atomerőműért, mikor a világ haladóbb részén már rég megújuló energiában gondolkodnak, márcsak azért is, mert annak üzemzavarai kevésbé károsak az egészségre? És valljuk be, a heti pár szerelvényt kiszolgáló kínai vasút sem gyújt olthatatlan tüzet a mélymagyarságtól dagadó keblek többségében.

Az olimpiában még az is jó volt, hogy látszólag igen kellemesen, kormánypártian tematizálta a közgondolkodást és segített a pozitív közvélemény kialakításában – megcsináljuk, nagyok leszünk, megtehetjük, végre mi leszünk kontinensünk fővárosa, stb. És nem kellett eközben olyanok kényelmetlen témákról terelni, mint

• a mindent elöntő korrupció (napi hány ügy derül úgy ki, hogy valójában egyetlen hatóság sem veszkődik a megtalálásukért?),
• a magántulajdon fillérekért állami tulajdonba kerülése,
• a még egyenlőbbeknek az állami tulajdon fillérekért átjátszása,
• közalapítványok, állami vállalatok házipénztárként kezelése,
• az egészségügy végletekig legatyásítása, a dolgozók elűzése,
• az oktatás afrikai mélységekbe süllyesztése,
• a mélyszegénység elhallgatása,
• a demokratikus intézmények tollvonással kiüresítése, időnként teljes megszüntetése.

De mi lesz most, a pályázat visszavonása után azon kívül, hogy a vasárnapi boltzár után már megint egy okafogyott népszavazás, tanúsítva, bizony kormányunk is képes rettegni még valamitől?

Egyrészt hibáztatni kell az ellenzéket meg magát az istenadta népet, basszus, hogy képzelik, hogy mást akarnak mint a felső ezer. Hogy ez a nép hibája, az kétségtelen, egyszerűen nem értik meg, mi a jó nekik, pedig a köznép által fogható tévé- és rádióadók 95%-a nyomja a nap huszonnégy órájában, oszt mégse ment át az üzenet. Azért a propagandaminisztérium nem lesz kiebrudalva főnököstől, az tuti, pedig ez a kudarc leginkább az ő kudarcuk, már ha eljut valaki odafenn, hogy képes az építő jellegű önkritikára.

Hibázatni kell a gaz háttérhatalmakat is, bárkik is legyenek azok (annyi biztos, füstös szoba, tizenkét önhitt ember világtérkép fölé hajolva, Budapestre bökve, civileket uszítva), már megint keresztbe tettek a magyar kormány tiszta szándékának, azaz a nemzet felemelkedésének. Ők azok, akik galád módon bomlasztják a nemzeti egységet, aláássák a népünk összefogását, elhintik a kétely és önbizalomhiány magvát és egyébként is, az egészet azért csinálják, mert féltékenyek a magyar gazdasági sikerekre meg magára a vezérre és hallatlan népszerűségére.

A legjobb, ha nemcsak a sajtóban hibáztatja a kormány mindenféle rendű-rangú képviselője a hazaárulókat, hanem kormányhatározatban is – hagy tudja meg az utókor, kik nem engedték a nemzetünk világuralomra törését, azaz kik voltak a fejlődést gátjai, a nyugat bérencei, a háttérhatalmak helyi megbízottjai.

Rossz hír még kormányunknak az is, hogy új témákat kell találni, aztán népszavazás helyett nemzeti konzultálni vég nélkül (így legalább csak a kormánynak kedvező véleményeket kell figyelembe venni): miért rossz a magyar foci, miért gázak a migránsok, meg lehet-e még jobban utáltatni a néppel Sorost (vajon az átlagmagyar tudja egyáltalán, hogy ki ő?)  és egyébként is, az összes civilt dutyiba kéne zárni, legyen gyakorlati tapasztalatuk is abban, mit jelent a jogvédelem, az ártatlanság vélelme meg az, hogy utólag is lehet olyan jogszabályt alkotni, ami alapján bűnössé nyilvánítható mindenki, aki nem úgy táncol, ahogy a kormány fütyül. Vagy szimplán csak nem azokat az álmokat kergeti, mint nemzetünk nagyjai.

A legrosszabb hír azonban az, amit ez a kormányhatározat közölt az oligarchákkal: más álcát kell találni a lopáshoz, mert ez nem jött be – és egyelőre marad a régi, jól bevált taktika: egyszerre csak pármilliárdos, „kis” tételekben elsíbolás, nem pedig ezermilliárdos tételekben számolgatás. Mert a „kicsit” a magyar nép minden további nélkül engedi, ahogy egyetlen uszodára pazarolt 40 milliárd miatti felháborodásában sem gyűjt aláírást senki sem (pedig eredetileg 8 milliárdot emlegettek), ahogy a vizes VB  100 milliárdos költsége miatt sem. Pedig el lehetne gondolkodni azon, vajon hány tornaterem jönne ki ekkora összegből (azokba még fűtött gyep sem kéne, csak parketta), hogy a sportnál maradjunk, de jópáran valószínűleg azért sem tiltakoznának, ha ebből egy-két kórház ki lenne tatarozva. Vagy legalább normális takarítást fizetnének belőle.

Igen, fájó döntés volt ez a kormány és a főváros részéről, nem csoda hát, ha egy kicsit borús odafent a hangulat. De nem kell aggódnunk, politikusaink megrázzák magukat és találnak más lehetőséget lopni, maximum egy giga helyett sok-sok „apróbb” tételt „visznek haza”. Vagy külföldre. A lényeg, hogy a pénz így vagy úgy kikerüljön az adófizetők fennhatósága alól, hiszen megérdemlik, nem????

Ha pedig minden kötél szakad és a migránsok nem lepik el a földet, még mindig pályázhatunk a 2028-as olimpiára.

Kapcsolódó poszt: Kinek éri meg a budapesti olimpia?

Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Miközben Franciaországban épp heves elnökválasztási kampány folyik egymást lehajrázó politikusokkal, nálunk akár egy ember is eldöntheti, ki legyen méltó arra, hogy hazánk köztársasági elnöke legyen. És mivel nincsenek tömegek az utcán, miszerint azé csak kéne valami beleszólás, ez így tökéletes. De tényleg így tökéletes?

Persze lehet azzal támadni, a magyar politikai kultúra illiberális meg süllyesztőbe mindennel, ami nem illik ebbe bele, meg jöhet az a magyarázat is, miszerint Franciaországban a köztársasági elnöknek tényleges hatalma van, azaz erős és meghatározó politikus, nem pedig egy minimális hatáskörrel rendelkező báb, éppen ezért nekik szükségük van arra, hogy egy igen drága és hosszadalmas kiválasztási procedúra során két fordulóban eldönthessék, kinek szavaznak bizalmat.

Dilemmájuk nekik is van: annak a szélsőjobbos politikusnak, aki nagy oroszbarát és még a kampányához a kölcsönt is orosz állami bank adta? Az urnáknál majd kiderül, a demokratikus alapelvekre oly büszke franciák elfogadnak-e olyan elnököt, akit külföldi hatalom segít a trónjára és aki már előre beígérte, hogy hivatalba lépve milyen oroszbarát intézkedéseket tesz majd.

Aztán ott van az a konzervatív politikus, aki elhitette magáról, ő az a személy, akit a korrupció szele soha nem csapott meg – pont addig, amíg ki nem derült, Putyin-barátsága elhanyagolható amellett a tény mellett, hogy a felesége és egyéb közeli családtagjai bizony nem sokat tettek a közpénzből kapott fizetésükért. Mentségükre legyen mondva, ha egy szalmaszálat sem mozdítottak keresztbe, csak felvették a havi apanázsukat még mindig jobban jártak a franciák, mintha az adófizetők nyakán élősködve napi 8 órában a hét minden munkanapján hivatalukat felhasználva szétlopták volna az országot.

És ez jó a franciáknak? Egész biztosan, mert lehet, hogy a választók nem minden körülményt ismerve döntenek, időnként pedig agymossák is őket tisztességesen, azért mégis csak lehetőségük van ikszet tenni annak a neve mellé, akitől a legtöbb jót várják az elkövetkező években.

Mi magyarok azonban érdemtelennek bizonyultunk arra, hogy szabadon eldöntsük, ki képviselje országunkat, ki küldözgesse vissza a törvényeket megfontolásra a parlamentnek és kinek adhasson kegyelmet, ha éppen arra van kedve. Azt meg kell hagynunk, országunk képviselete formális, még idegen nyelvet sem kell tudni hozzá (úgysem az ő szintjén dőlnek el a dolgok), ahogy a törvények parlamentnek visszaküldése is maximum arra jó, időben egy kicsit kitolódjon az újra elfogadás, na bumm, nem lőnek vele nyulat. Egyébként is egy köztársasági elnök is zsarolható, és az ő döntése, hogy széllel szemben zavar-e vizet vagy megelégszik a szoboravatásokkal, ünnepi köszöntőkkel meg diplomatákkal pacsizással.

A magyar köztársasági elnöki funkció még azért is jó, mert nincs előírva pontos végzettség, akár egy teológus is megmondhatja a tutit és a feleségek is játszhatják a first ladyt, ha nem zavarja őket, hogy néha jótékonynak kell látszani gondosan kiválasztott hajléktalanokkal, netalán sokgyerekes családokkal fotózkodni. Az egy kicsit már kényelmetlenebb foglalkozási ártalom, hogy a közeli rokonok karrierjének lépcsőit a rosszindulatú média árgus szemekkel követi és bizony az érdeklődőbb köz megtudhatja, az unokatestvérek-sógorok mi mindenre jók, és ha mégsem, akkor majd valami másra biztosan.  És időnként még az is kiderülhet, mennyivel jobb lenne, ha ők is csak a fizetésüket vennék fel érdemi munkának nevezett károkozás nélkül, mint annak a bizonyos francia politikusnak a pereputtya.

A rendszerváltás anno nem adta meg a jogot a magyaroknak, hogy döntsenek a köztársasági elnök személyéről, így járnak azok, aki hirtelen jött szabadságukban olyanokat választottak meg parlamenti képviselőknek, akik ezt a jogot nem akarták kiadni a kezükből. Miért is? Mert a nép, az istenadta nép bizony nem mindig úgy dönt, ahogy a hatalmon lévők szeretnék, és mennyivel is könnyebb, ha két-három (vagy akár egy, de annál fontosabb) elvtárs dönt arról, kinek a kekeckedését kell elviselni? Vagy ki az, aki simán dróton rángatható, maximum lemondatják, ha nagyon kínossá válik a személye?

Mondhatjuk, ez a rendszerváltásunk csökevénye, meg a nyamvadt paktumok a pártállam maradványainak törvényesített szétlopása érdekében, ám a FIDESZ-KDNP új, többször módosított kőbe vésett szuper-szilárd legnemzetibb alaptörvénye sem mondott le arról, hogy ne egy-két emberé legyen a döntés joga, hogy aztán a többségi frakció meg némi alkuval megvesztegetett ellenzéki képviselő szépen megszavazza az egyetlen igaznak kikiáltott jelöltet. Akár olyan személyt is, aki látatlanba kaphatna ezer évet a legkülönbözőbb korrupciós ügyei, sikkasztásai meg hűtlen kezelései miatt, vagy olyat, aki még egy diplomát/doktorit sem tud saját jogon normálisan összeszedni csak plagizálva, esetleg olyat, aki simán csak egy másik főméltóság strómanja, mert ha már van gazdasági meg pénzügyi bábja, akkor miért ne lenne legfőbb közméltósági verziója is neki?

Mi, közmagyarok nem dönthetünk, nem érdemeljük ezt meg, bármit is mond nagyfőnökünk a nép érdekeiről. És miért? Hosszú jogi meg politológiai eszmefuttatás helyett idézzünk inkább egyenesen a forrástól:

Először is tekintsünk el az olyan javaslatoktól, mint Balog miniszter úr, aki már emberi erőforrásügyileg (azaz oktatásügyileg meg egészségügyileg) bizonyította, mi mindent képes tönkretenni, cserébe nagyszerű évnyitókat tart templomokban és elhivatottan tud olyan korszerű tantárgyakat gründolni, mint a hittan és cseppet sem zavarja az sem, hogy lassan már nem marad orvos az országban meg mélyszegénységben él a fél ország. Igaz, a VIP-kórházban biztos mindig rózsás a helyzet (például van orvos a balesetin és várólista sincs), ahogy a VIP-óvodákban meg iskolákban is minden nap unikornisok legelnek a szivárvány beragyogta virágos réten, a kutyaugatás meg szerencsére nem hallatszik az égig. Az idézett eszmefuttatásnak valójában az a része érdekes, amikor az író (Gajdics Ottó baráti kör, összeesküvés-elmélet hívők szerint nagy valószínűséggel állami emlőn parazitáskodó egyének ismeretlen egyedszámú halmaza) kifejti, „egyébiránt jobb, hogy nem a nép dönt, mert így mindenféle tehetségtelen pojácát is beválaszthatnának akár baloldalról is”.

Tehát:

ad1: a nép képes, és ha engedik választani, még a végén tehetségtelen pojácát választ. Ebben van némi igazság, elegendő csak parlamenti képviselőinket sorba venni és utánaszámolni, vajon hányan tartozhatnak ebbe a kategóriába – és ugyebár vagy a nép választotta őket, vagy a párt maga, így személyük és nagy tömegben előfordulásuk tökéletesen alkalmas a pojáca-megválasztási esély százalékának korrekt meghatározására.

ad2: sőt, a nép képes nemcsak jobb oldalról tehetségtelen pojácát beikszelni, hanem akár baloldalról is. Hát, még elképzelni is szörnyű, hogy csak úgy hemzsegnek a választott tehetségtelen pojácák minden oldalról, tényleg csak reménykedni tudunk, hogy a többségük inkább csak alszik a fizetésért, nem pedig kárt okoz.

ad3: a nép persze nemcsak parlamenti képviselőknek választja meg a tehetségtelen pojácákat, hanem önkormányzati képviselőknek meg polgármestereknek is, bármekkora méretű települését.

ad4: aztán ezek a nép által megválasztott tehetségtelen pojácák összegyűlnek és megválasztják a köztársasági elnököt – és ha igaz az a tétel, miszerint senki sem szeret magánál okosabbra szavazni, akkor már el is érkeztünk ahhoz, vajon nekünk, a köznek jogunk van bármit is elvárni egy ilyen fontos, ily módon megválasztott főméltóságtól? Vagy szimplán csak örüljünk, hogy egyedül egymagában legalább nem mondhat fel nemzetközi szerződéseket meg az atomrakéta indítókódja sincs nála?

Siránkozhatunk,  de lássuk be, mi magyarok választottuk meg azokat a politikusokat, akik úgy gondolják, mindenre felhatalmazást kaptak – és ők fene nagy elhivatottságukat gyakorolva ebbe a köz érdekében tevékenykedésbe nemcsak a közérdekért munkálkodást értik, hanem az alapvető emberi jogok csorbítását, a sajtó- és véleménynyilvánítási szabadság kiüresítését, a nagyüzemi szintre emelt szervezett bűnözést, az adófizetők megkárosítását, egyes gazdasági szektorok sóval behintését és az államkincstár totális kiürítését. És valljuk be, mi hagyjuk azt is, hogy még véletlenül se féljenek azok, akik nap mint nap megszegik hivatali esküjüket, hogy jogszabályok százainak áthágásáról, semmibe vételéről már ne is beszéljünk.

Mi ehhez képest egy köztársasági elnök személyének ki- és megválasztása? Egy biztos, nem rágjuk tövig a körmünket azon aggódva, ki lesz a befutó március 13-án – mivel pontosan tudjuk, ki jelöli és azt is, hogyan fogja a megválasztott személy képviselni azokat, akiktől a fizetését kapja.

 Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Egyre kevésbé tűnik úgy, hogy kormányzatunknak szándékában állna, hogy bármit is javítson az oktatás színvonalán – sőt, minden egyes tettük mintha arra irányulna, csak irány lefelé a lejtőn, a végtelenbe és tovább. Nem is lenne ezzel nagy gond, ha a magyarok 90%-a arra rendezkedett volna be, hogy saját zsebből finanszírozza gyermekének oktatását, a magániskolák pedig ontanák a magasan képzett, a jövőt pozitív irányba befolyásolni képes tömegeket, akik luxemburgi színvonalú adófizetésükkel a Kánaánt hoznák el a Kárpát-medence kies tájaira.

De nem így van – jelenleg a gyermekek csak nagyon kis százaléka fér hozzá „minőségi oktatáshoz” és azt sem árt tudnunk, a „minőségi oktatás” színvonala is egyre lejjebb és lejjebb csúszik. Mert hiába vannak jó tanárok, ha rosszul összeállított, elavult és sokat markoló, ámde keveset fogó tantervre és rosszul megírt, múlt századi tudásanyagot tartalmazó, következetlen, tárgyi tévedéseket halmozó tankönyvekre vannak kárhoztatva, a követelményrendszernek (a különböző szintű felvételiknek, érettségiknek) pedig az ég adta világon semmi köze sincs ahhoz, amit a szájbarágós és ellentmondást nem tűrő kormányzati előírások oktatás címén engedélyeznek.

A többiek pedig, mindazok, akik „átlagosak”, azaz nem a top10 intézmény egyikében tanulnak? Ők vessenek magukra, így jártak? Vagy az ország vessen magára, ha politikusainktól meg az őket megszavazó-eltűrő polgároktól csak ennyire futja? Legyünk az egyre tudatlanabbak országa, majd lesz valahogy?

A helyzetünk sokkal rosszabb annál, mint ahogy a kormányzat önfényező statisztikáiból gondolná bárki is. Illetékes elvtársainknak semmi baja sincs azzal, hogy a PISA-teszten egyre rosszabbul szerepel az ország, az sem érdekes, hogy egyre kevesebb fiatal tanul, mert mindig van kit hibáztatni, legyenek azok a lusta, a fizetésüket nyomokban sem megérdemlő tanárok vagy éppen azok a szülők, akik nem gondoskodnak arról, hogy gyermekük atomfizikusnak tanuljon és képesek 16 évesen kivenni az iskolából a csemetéjüket úgy gondolva, ott úgysem tanul semmi értelmeset. A valódi gond az, hogy hazánk humánerőforrás színvonala egyre gyatrább – és mindez úgy, hogy nem bővelkedünk olajban, nincs gyémántunk meg vasércünk sem, az iparunk és mezőgazdaságunk sem kontinensünk éllovasa és bárki bármit is mond, a gazdaságot lélegeztető gépen tartó uniós pénzek lassan elfogynak. És milyen munkára lesz képes az átlagmagyar, ha a Fidesz-KDNP áldozatos munkájának gyümölcse beérik és a most diákok kikerülnek a munkaerőpiacra?

Az oktatásunk színvonala miatt lassan már csak arra, hogy összeszerelő üzemben a szalag mellett dolgozzanak vagy disznógyárban állásokat takarítsanak. Mert minden más meg fogja haladni azt a tudást és tanulási képességet, amit jelenleg az állami iskolarendszerben 10-12 év alatt összeszedhet a magyar. A bűnösök pedig mossák kezeiket, nekik aztán semmi felelősségük abban, amit csináltak, nemzetünk hanyatló szellemi potenciáljához meg végképp. A gondolkodó, felelős állampolgárokban azonban fel kellene merülnie egy-két kérdésnek még akkor is, ha politikusainknak láthatóan teljesen mindegy, mi lesz az ámokfutásuk hosszútávú eredménye. Például:

• mit érdemel az a bűnös, aki olyan nemzeti alaptantervet állít össze, hagy jóvá, rendeletileg rendszeresít, amely idejét múlt, megtanulhatatlan, felesleges adatmennyiség bebiflázását követeli és úgy, ahogy van, használhatatlan? Mely más országban képzelhető el például az, hogy egy informatika tanár év elején közli, az idén csak olyan információkat tanulnak majd a gyerekek az évfolyamon, amit soha a büdös életben nem fognak semmire sem használni, de hát nincs mit tenni, ezt követeli meg a NAT, ebből kell felelni, dolgozatot írni? Mit érdemel az a bűnös, aki előírja a gyerekek és tanárok idejének ilyen fokú pazarlását?
• Mit érdemel az a bűnös, aki úgy vezette be az ingyenes tankönyvet, hogy az csak addig ingyenes, amíg a gyerek el nem kezd belőle tanulni?
• Mit érdemel az a bűnös, aki a különféle prevenciós programokat csakis arra használja, hogy a haveroknak pénzt juttasson kamutanulmányokra meg kamu tanulmányi kirándulásokra? Az, akit valójában egy cseppet sem érdekel, hogy a fiatalok hogyan töltik a szabadidejüket, isznak-e alkoholt, drogoznak-e, netalán csavarognak, garázdálkodnak ahelyett, hogy sokkal értelmesebb irányba, például tanulásba, a jövőjük építésébe fektetnék be energiájukat?
• Mit érdemel az a bűnös, aki semmit sem tesz azért, hogy az oly fontosnak állított nyelvtanulás végre megfelelő infrastruktúrát kapjon és ne tűnjön úgy, a magyar genetikailag képtelen 8 év alatt középfokon megtanulni akár egyetlen nyelvet is? Hogy ne úgy tűnjön, a nyelvismeret csakis a gazdagék magántanáros privilégiuma, belépőjegy egy jobb világba?
• Mit érdemel az a bűnös, aki direkt lehetővé teszi, hogy anyagi áldozatot nem vállaló (vállalni nem tudó) szülők gyermekének esélye se legyen színvonalas intézményben továbbtanulni? Mely más országban van olyan tanterv, amely nem készít fel az iskolaszint váltáshoz szükséges felvételikre? Ahol a NAT-ot követő tanárok soha sem szembesíthetik olyan feladatokkal a gyerekeket, amelyeket meg kell tudni oldaniuk ahhoz, hogy általános iskolából középiskolába mehessenek? Vajon érdeke lehet egy országnak, hogy csak olyan gyerekek jussanak be gimnáziumba, akiknek a szülei időben megfinanszírozzák a különféle felvételi előkészítő tanfolyamokat és magántanárokat, amelyek segítségével aztán brillírozhatnak a megmérettetéseken?
• Mit érdemel az a bűnös, aki úgy határozza meg a tanmenetet, hogy egy-egy tantárgy keretében megkövetelt tananyagmennyiség tanárok által leadhatatlan és a gyerekek által befogadhatatlan mennyiségű legyen? Mely országban képzelhető el, hogy az előírt óraszám fizikailag is kevés legyen egy-egy évnyi tankönyv feldolgozására? Hogy a tanárok kénytelenek legyenek választani, vagy csak minden második leckét tanítják meg, vagy csak a tankönyv felével végeznek az év végére, miközben kénytelenek azt hazudni, minden a legnagyobb rendben? Mit érdemel az a bűnös, aki elintézi azt, hogy diákok ezrei úgy kerülhessenek be felsőoktatási intézménybe, hogy egyes tantárgyak területén (fizika, kémia, stb.) időhiány miatt komplett anyagrészeket fed mélysötétség? Vajon az egyetem lesz a hibás, mert a középiskolai anyagra épülve próbálnak felsőfokú ismereteket átadni és ezért az első félévben kihullik a diákok jó része, vagy a diákok, mert lusta dögök, buták mint a fene és nem érdemlik meg azt, hogy felsőoktatásban részt vegyenek?
• Mit érdemel az a bűnös, aki úgy határozza meg a különböző iskolatípusok tananyagát, hogy egyes intézményekben tanulókat eleve felsőoktatási kudarcra kárhoztatja? Mit érdemel az a kormányzati politikus, aki jóváhagyja, hogy a szakgimnazisták eleve ne tanulhassanak olyan természettudományos ismereteket, amelyek lehetővé teszik, hogy később főiskolán-egyetemen folytathassanak tanulmányokat? Hányszor kellene deresre húzni azt a „szakembert”, aki olyan természettudományos tantárgyat vezettet be középiskolákban egyik napról a másikra, amelyhez tanárt az elmúlt 50 évben nem képeztek kicsiny kis hazánkban?
• Mit érdemel az a bűnös, aki olyan felsőoktatási bemeneti követelményeket határoz meg, amelyeket nem biztosít a középiskola kimeneteli követelményként? Aki egy tollvonással eldönti, csak olyan tanulhasson tovább, akinek megvan a középfokú nyelvvizsgája, miközben a NAT alapján ezt a középiskolák a nyelvtagozatok kivételével nem kötelesek és nem is tudják biztosítani? Vajon ki lesz a felelős azért, ha egyik évről a másikra töredékére csökken a felsőoktatásba jelentkezők száma, ha olyan szakokat nem lehet majd elindítani, mint az óvónő, tanító, közigazgatási aktatologató, stb.? Lesz olyan politikus, aki majd rajzol ilyen képzettségű-végzettségű munkaerőt, vagy az apróságokat előbb vagy utóbb migránsok tanítják a magyar nyelv és a számolás szépségeire meg a kormányablakokban sem lesz, aki üljön és intézze ügyes-bajos dolgainkat?
• Mit érdemel az a bűnös, aki inkább fűtött focipályákat gyárt országszerte kiváltságos „profi” focistáknak ahelyett, hogy azt oldaná meg, a mindennapos testnevelés emberi körülmények között legyen? Hogy végre legyen elég szék minden iskolában és ne kelljen attól rettegni, mikor mondja fel a szolgálatot az elavult fűtés- és elektromos rendszer? Az önkormányzatokra mutogatás nem ér, azok többsége is jó ideje már kormánypárti ugyebár.
• Mit érdemel az a bűnös, aki az egyetemek pártkatonává tételével és oktatási lesilányításával elintézi, hogy azok a diákok, akik bármilyen nyelvismerettel is rendelkeznek, inkább a külföldi felsőoktatást válasszák és soha többet nem jönnek haza?
• És végül, de nem utolsó sorban, mit érdemel az a bűnös, aki annak idején ingyen szerzett diplomát, most pedig arról papol, hogy mekkora igazságtalanság az, ha az adófizetők pénzéből finanszírozzák a felsőoktatást? Aki elhiteti a választókkal, hogy a tanulásra fordított forrás csak ablakon kidobott pénz, szakmunkás bizonyítványnál tovább felesleges bárkinek is messzebb nyújtóznia, a diplomások pedig csak arra képesek, hogy a tisztességes, dolgos állampolgárok vérét szívják?

Persze a választókat el lehet bűvölni azzal, hú de jó, hogy milyen olcsón tanulnak nálunk a gyerekek meg milyen kiváló ötlet a tandíj az egyetemeken, legalább a sok naplopó fiatal elmegy kőművesnek meg kubikusnak, az az igazi magyar vircsaft, a Horthy-korszak is attól virágzott. Miért is kellene nekünk magyaroknak, a felsőbbrendű, mindent jobban tudó népnek figyelembe venni azt, más országok hogyan alkalmazkodnak a megváltozott környezethez és miért tartják azt a legfontosabbnak, hogy a rendelkezésükre álló humánerőforrásuk a lehető legértékesebb legyen? Hogyan is hihetnénk azt, hogy a tudás hatalom, a jobban képzett munkaerő több adóbevételt eredményez és egy nemzet jóléte nemcsak attól függ, hogy uniós támogatások címkével más nemzetektől mennyit tud elsíbolni?

Vajon mi lesz, ha eljutunk arra a pontra, hogy nem lesz minőségi munkáltató és minőségi munkavállaló sem az országban és mindenki, aki össze tud adni két számot kormánypártsegédlet nélkül, az menekül, amerre lát? A minimálbéres összeszerelőüzemes egybites adófizetők nem fogják eltartani harácsoló, ingatlan- és bizniszhalmozó politikusainkat és  a politikushaverok meg strómanok zsebét tömő többszörösen túlárazott, teljesen felesleges beruházásainkat (olimpiát, vasutat, Paksot mindenáron, azokból dől majd a lé), a fejlődés meg úgy elsuhan az országunk mellett, hogy csak na.

És mire leszünk majd büszkék 10-20 év múlva? Mélymagyarságunkra? Középkorban rekedésünkre? Fekete-afrikai színvonalú munkaerőnkre meg oktatásunkra, mert addigra Ázsia már állva otthagy minket? Arra, hogy bibliaismereti versenyben ugyan elsők lennének a gyerekeink, de tanulni egyébként képtelenek és egyetlen magára valamit is adó multi sem hiszi, érdemes lenne munkahelyeket létesíteni Magyarországon?

Az oktatás tipikusan az a terület, ahol nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni – ha pár év kimarad a minőségi alapozó oktatásból és egy-egy szakma képzéséből, akkor senki sem lepődhet meg, ha később generációk hiányzanak a munkaerőpiacról. Arról pedig ne is beszéljünk, a bután tartott adófizetők miatt mekkora bevételtől esik el az állam – és mindez azért, hogy önmagukat felelősnek hazudó politikusok gigantikus pénzeket nyúlhassanak le a költségvetésből, másrészt tökéletesen agymosható generációk ikszeljék be engedelmesen azt a populista pártot, amely demagóg szólamaival a legsikeresebben mos agyat és elemi érdeke, hogy a butaság évről évre újratermelődjön.

És hiába kérdezzük, mit érdemel az a bűnös, aki tönkretette a jövő adófizetőinek lehetőségeit – soha, egy pillanatig sem fog senki sem lakolni azért, mert ezt tette oktatási rendszerünkkel és ezáltal egész nemzetünkkel.

 Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Kapcsolódó posztok:

Hogyan állítja meg a kormány a fiatalok elvándorlását?

Megvan a bizonyíték, már nincs sokkal lejjebb

Statisztikailag is mérhető már kormányzatunk közoktatási ámokfutása

Meddig tart még a kormányzati ámokfutás a közoktatásban?

Közoktatásunk új pillérei?

Tényleg van bármilyen koncepció is oktatásunk színvonalának növelésére?

Hogyan lopják el az óvodák pénzét az önkormányzatokban?

Kiket kedvel kormánypártunk? Azokat, akik rá szavaznak. És kik szavaznak rá? Akik megeszik a folyamatosan sulykolt kormánypárti propagandát (és még véletlenül sem nyílik ki a bicska a zsebében, bármekkora ordenáré hazugságot is lát-hall). És nem véletlen van rá még az adófizetők pénzéből finanszírozott minisztérium is politikailag soha, maximum csak hazugságvizsgálaton megbukó főnökkel.

Kormánypártunk számára a minisztérium működésének legkívánatosabb végeredménye az, hogy az agymosás sikeres legyen és az istenadta nép fülét-farkát hátracsapva rohanjon a szavazófülkébe beikszelni azokat a fiatal demokratákat, akik már nem is fiatalok és nem is demokraták. De miért is keresnénk csomót a kákán, a lényeg, hogy ők büszkén vállalják, még mindig fiatalok és demokratát.

A sikeres tömeges agymosáshoz elengedhetetlenül fontos a hírcsatornák feletti szinte totális uralom megszerzése (kipipálva), az ellenzék választók számára pozitív megnyilatkozásainak sajtóból kiszorítása (kipipálva), illetve a közbeszéd tematizálása (kipipálva). És milyen témákkal kívánják elérni a kétharmadot-négyötödöt-kilenctizedet? Elsősorban olyan propagandával, amely

• az előítéletekre alapoz (még véletlenül se kelljen gondolkodnia az állampolgároknak),
• a célzott csoportokat megerősíti abban, hogy ők az ászok,
• és tudatosítja-megerősíti a célzott csoportokat abban, hogy kit kell utálni, ki ellen kell vért-verítéket és az adófizetők pénzét nem sajnálva harcolni.

Ha hihetünk az előítéletekkel kapcsolatos kutatásoknak és annak, amit nap mint nap látunk, akkor a kormányunk szerint az átlagmagyar (tehát akiből a legtöbb van, és akik áldásukat adhatják a pénztalicskázás következő ki tudja hány éves ciklusára), az aki

• utálja a demokráciát és a politikai korrektséget,
• az előítéleteire apellálva folyamatosan el lehet terelni a figyelmét olyan ügyekről, mint a korrupció, a fél ország ellopása, a hatalommal visszaélés és a tömeges kivándorlás hatása,
• mélykeresztény, vagy legalábbis szeretne mindenáron annak látszani,
• mélymagyar, vagy legalábbis szeretne annak látszani (de azért ne várjuk tőle, hogy Petőfit meg Aranyt idézzen, netalán akár egy könyvtárba is betegye a lábát)
• konzervatív és igen szomorú amiatt, hogy a Horthy-korszak családi modellje nem a legdivatosabb és a családon belüli erőszak legitimsége sem a régi már,
• nem tud mit kezdeni az alapvető demokratikus értékekkel, nem érti azokat és fogalma sincs, mit jelentene számára ezek hiánya (szólás- és sajtószabadság, vallásszabadság, stb.)
• konformista,
• szélsőségesen homofób (lásd Vona és Gyurcsány összehozása, szexuális irányultsággal kapcsolatos pletykák terjesztése, stb.) és nem utolsó sorban
• azt is hajlamos elhinni, amit személyes tapasztalatai nem igazolnak (szuperül működik a posta és biztos csak ő nem kapta meg időben az Erzsébetét, az egészségügy is világszínvonalú, bár vele mindig kiszúrnak az ingyenélő orvosok, stb.), csak nyomni kell az agymosást,
• utál mindenki mást, aki nem olyan, mint ő (menekült, hajléktalan, piréz, román, civilek, stb.) és ennek minden egyes alkalommal hangot is ad. Sőt menetel is érte, ha hívja az ura és annak utasítására bármikor bárkit képes felvenni az utálat-listájára.

Ez eddig rendben is lenne, ha nem tartanánk attól, hogy kormánypártunk ezer évre akarja bebiztosítani magát és leszármazottjait – azaz a jelenlegi agymosás-dömping nem fog véget érni 2018 tavaszán, hanem időtlen időkig elhúzódik, azaz újabb és újabb generációkat kell bevonni a jól szervezett agymosásba. Letűnt korokból már tudjuk, a tartós erőszakos szemléletváltoztatás alapja az oktatás (lásd úttörő, KISZ, ifjúgárda, stb.), amelynek célja olyan alanyokat előállítani, akik fogékonyak a kormánypárt demagóg dumájára.

Tehát mire készítsen fel az iskola? A legújabb kutatásokból már tudjuk, mindenki előítéletes függetlenül attól, mennyire iskolázott vagy milyen társadalmi osztályból származik. A másik utálata és az önigazolás társadalmi pozíciótól független, ám az, hogy mit utálunk, illetve milyen előítéleteket teszünk magunkévá, az már attól függ, mennyire vagyunk buták vagy okosak.

Az okosok leginkább olyan konzervatív, konvencionális csoportokkal szemben mutatnak ellenérzéseket, mint a keresztények (különösen a fundamentalisták, netalán mélykeresztények), illetve nem igazán szimpatizálnak olyan csoportokkal, amelyekbe tartozás választás kérdése, például a hadsereg, egyéb militáns szervezetek, gárdák, stb.

A buta emberek előítéletei mások – ők leginkább azokat utálják, akik liberálisok, nem konvencionális csoportok tagjai (melegek, leszbikusok, ateisták, civilek, zöldek) és azokat, akik nem saját döntésük alapján tartoznak egy csoportba, például bőrszín („feketék”, „sárgák”) vagy származás („migránsok”, „románok”, stb.) alapján.

Ha hihetünk Brandt és Crawford kutatásainak, akkor könnyen arra a következtetésre juthatunk, egyrészt a kormánypártunk szempontjából a legideálisabb állampolgár és egyben választó az, aki buta, mint a főd (különben nem úgy tematizálnák a közbeszédet és nem olyan pletykákat terjesztenének, mint amit), az új generációk esetében pedig mindent elkövetnek, hogy elődeik nyomdokába lépjenek, azaz ugyanúgy buták legyenek, mint a főd. És nem kell összeesküvés-elméletet kreálnunk azért, hogy megmagyarázzuk, miért vontak ki annyi pénzt az oktatásból, miért szerepel egyre rosszabbul a magyar gyerek a PISA-teszten, miért olyanok a tankönyvek, amilyenek és nem utolsó sorban miért nem várhatunk a közeljövőben pozitív változást oktatásunk színvonalában.

Különben hogy lehetne tíz év múlva is egy politikussal szemben a legnagyobb lejárató adu az, hogy buzi? És igen, ha a kormány egy kicsit is okosabbnak gondolná a magyar átlagpolgárt, más témák uralnák a közbeszédet, például hogyan kerülhet egy pingpongkészlet harmincnyolcezerbe, netalán miért kell az adófizetők pénzét felelőtlen urizálásra költeni és valójában mit kompenzál a milliárdok elherdálása „dolgozószobára”.

  Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Számítanak kormányunknak a gyerekek-felnőttek? Nem igazán, ez már a közoktatás állapotából is látszik, aki pedig eddig ingadozott a kérdés eldöntésekor, elég ha csak átgondolja a sporttal kapcsolatos pénzszórást. Mert ugyan oktatásra és egészségügyre nincs pénz, ellenben bőven jut focira meg egyéb sportokra, különösen akkor, ha az felsőbb politikushoz köthető – az éves szinten százmilliárdokat pedig átláthatóság nélkül, pazarlóan költik el nagyjaink úgy, hogy az eltékozolt milliárdok nagy része ki tudja hova és ki tudja ki által talicskázódik ki (majd az újságírók kikutatják, ha hozzáférnek az adatokhoz, a rendőrség-adóhivatal-ügyészség úgysem kíváncsiskodik a stadionok-sportcsarnokok táján). Ami meg megmarad tárgyi eszköz formájában (létesítmények), arról még évekig beszélni fogunk a drága fenntartásnak, kihasználatlanságnak és a veszteségek automatikus kormányzati finanszírozásának köszönhetően.

Ha abból indulunk ki, hogy az uniós, Brüsszel által ellenőrzött források esetében a bekerülési összeg 30%-a tuti elfolyik valahova jó messzire és nagyértékű ingatlanokban, offshore számlákban és mindenféle egyéb befektetésekben jelenik meg (média, szolgáltatással foglalkozó vállalkozások üzletrészei, stb.), akkor már az sem lehet kétséges, hogy mi lesz azon milliárdok sorsa, amivel senkinek sem kell elszámolni – és nem lenne meglepő, ha a kitalicskázás mértéke a szűkös egyharmad helyett akár a már elfogadható kétharmados szintet ütné meg. Mert azt hinni, hogy minden egyes adóforint jó helyre kerül a stadionok építése, az egyházi létesítmények bőséges dotálása és a megfoghatatlan dolgokra fordított egyéb támogatások során (pl. olimpiai pályázat), meglehetős naivitásra utalna a részünkről.

A végeredmény pedig? Szupermodern és aranyárban fenntartható stadionok a világ végén, aztán ha majd nem a „mi kutyánk kölyke” lesz a helyi kiskirály, netalán kiesik a pikszisből a most még országos cimbora, akkor jut az egész hóbelebanc Akasztó sorsára. Hiszen ha nem központi forrásból, akkor miből másból finanszíroznák a települések a drága ingatlanok világítását, speciális gyepét,  az őrzés-védést meg takarítást, hogy az állagmegóvásról már nem is beszéljünk? Mert a belépő díjakból és nemzetközi eredmények után járó támogatásokból biztos nem.

Ha pedig azt hinnénk, kormányzatunk iszonyatosan sportbarát, és azért mennek számolatlanul a milliárdok a lefolyóba, jobb leszámolnunk ezzel a tévképzettel is. Oké. nem is lehet annál mesésebb álma a kormányzati propagandistának, mint az, amikor a nemzet atyja, az, aki személyes varázsának mindez köszönhető, menő focistákkal együtt fotózkodik meg nemzetközi tétmeccseken a VIP-páholyban szotyolázik, de azért az elmúlt hat év nem azt mutatja, hogy a foci EB-n kívül túl sok sikerélmény érné ezen a területen a politikusainkat.

Amire igazán jók a nagy létesítmények, az a pénzeltüntetés és a korrupció, nem véletlenül szállt be az olasz maffia annak idején az autópályaépítésbe. Az útépítés azonban macerás, sokkal egyszerűbb felhúzni újabb és újabb betonkolosszusokat egy-egy faluszélen és már áramlanak is a milliárdok a megfelelő zsebbe. Ha pedig nem lenne elég az egyszeri nagy összeg, évente csurranhat-cseppenhet újabb párszázmillió, hiszen egy ingatlanon mindig van mit csinálni, új parkolót, még csilivilibb világítást, bekötőutat, és ha minden kötél szakad, ki lehet találni, hogy mégis csak nagyobb kapacitású csatorna kell és egy négymilliárdos kazánház sem ártana, ha már van hely a kertben.

Azonkívül az is jó, hogy sportlétesítményeket nemcsak önkormányzatok, hanem az egyház is üzemeltet – lehet tehát hálálkodni utólag meg előre az összes támogató szóért, amit az egyházi személyek kiejtenek a szájukon a választások környékén. És az sem hátrány, ha úgy védi a kormány a kereszténységet, hogy kedvenc vállalkozóinak biztosít megbízásokat és ha valami végképp átláthatatlan és nyomonkövethetetlen, az az egyházak könyvelése (és így a pénzáramlás is). És igen, nemcsak az önkormányzatok fognak majd nyafogni, kéne még pénz a fenntartásra, hanem az egyházak is, így ezen a ponton is lehet fogni százmilliárdokat.

Az igazi bónusz azonban a határainkon túli fejlesztések, hiszen ha valami végképp zavaros lehet, akkor az, mire költik a támogatásokat az ukrán és szerb felségterületen lévő klubok.

A legfelháborítóbb azonban nem az, hogy a kormányzat a sportra hivatkozva tünteti el az adófizetők pénzét, hanem az, hogy eközben azok, akiknek a legnagyobb szüksége lenne a mozgásra, azok maximum hetente egyszer szurkolóként, tisztes árú belépőjegy megvásárlása ellenében ülhetnek végig két órát ezekben a létesítményekben. Ha pedig mindez még nem lenne elég szemforgatás, akkor ott van a mindennapi testnevelésnek csúfolt felesleges iskolai időtöltés, ami mindenre jó, csak arra nem, hogy a mai magyar fiatalság mozogjon. Nincs elég tornaterem? Irány, séta a háztömb körül, rossz idő esetén meg lehet üldögélni az öltözőben, amíg a minimum 150%-os kihasználtsággal működő tornateremben másik két osztály próbál kartávolságnyira nyitódni és a bemelegítő gimnasztika után szekrényt ugrani. Egyhónapnyi kötelező úszásoktatás? Majd ha lesz úszómester, aki levezényli, egyébként is, valakinek ki kellene fizetnie az uszodához eljutás költségét is, amíg nincs minden iskolának saját tanuszodája – ennek hiányában meg majd nem megy mélyvízbe a magyar. És ha már az egészséges, miniszterelnök által oly nagyon vágyott sportos ifjúságról beszélünk, akkor heti 36-38 tanóra (és plusz napi egy-két óra otthoni tanulás) után vajon mikor van idő akár szabadidős, akár versenysportra?

De mi lesz, ha már nem kell több stadion meg sportcsarnok az országba? Akkor jöhetnek a járási lőterek (ott is sportolhat a magyar, nem? Plusz haszon, ha a nemzetvédő kopaszok legálisan felfegyverezhetők, legalább nem kell keseregni az egykori munkásőrök eltűnése felett), egy-két magasugró torony megépítése is várat még magára, aztán ha az ellenzék nagyon morog, meg lehet mutatni, a kormány a lehetetlen is képes, azaz éppen ideje, hogy síugró és gyorskorcsolya nemzet legyünk.

És igen, ha belemerülünk a kormányhatározatok szövegelemzésébe, netalán összeadjuk az egyre nagyobb számokat, akkor kiderül, az egész magyar sportfinanszírozás semmi más, csak jó ürügy a milliárdok átláthatatlan kitalicskázására – hogy a választók és gyermekeik ebből mit profitálnak, az teljesen közömbös. Mert semmit, ha csak nem húznak személyesen hasznot a dotált egyesületek-szövetségek pénzszórásából.

Kinek éri meg a budapesti olimpia?

Mennyit lehet lenyúlni egy átlagos uniós projekttel?

Valójában mennyibe kerülnek az uniós beruházások az adófizetőknek?

  Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Miközben az átlagválasztó úgy érezheti, januártól itt a Kánaán, a fizetése a csillagos egekig emelkedik kormányunk gondoskodásának köszönhetően, a fellegek már gyülekeznek. És bár jól hangzik az, hogy aki nem tud bért emelni, az menjen csődbe, hiszen ez vezet a régen várt gazdasági megújhodáshoz, a piac tisztulásához (nevezhetjük bárminek a tömeges redőnylehúzást), azért a helyzetünk mégsem olyan pofonegyszerű, mint ahogy egy-két közgazdász elefántcsonttornyából elképzeli.

„Nehéz évre számít 2017-ben a Coop, amikor ki kell gazdálkodnia a tetemes minimálbér-emelést és az egyéb költségek növekedését. De nemcsak ez a problémájuk, hanem az is, hogy a kistelepüléseken már jelenleg, béremelés nélkül is csak veszteségesen tudnak működni, ezért szerintük kormányzati segítségre van szükség” (index.hu)

Ilyen az, amikor odafent eldöntik, mit tud valaki odalenn teljesíteni. Ugye milyen jól bevált ez a stratégia az oktatásnál is? És míg ez utóbbi ámokfutást az átlagszavazó nem érzi meg a saját bőrén, maximum elkönyveli, hülye a tanár, az már húsbavágóbb lesz, ha a kistelepülések kisboltjai (és előbb vagy utóbb más cégek is) kormányzati segítség híján jelentős áremelésre kényszerülnek.

Először is nézzük meg (számszerűsítve), mitől fél a Coop:

Attól fél, hogy a szakmunkások (bolti eladók) számára garantált bérminimum megnövekedett költségét (20%-os költségnövekedés) a kis üzletek nem fogják tudni kigazdálkodni a már most is halódó térségekben. Ott, ahol nem az állam emlőjén virgonckodó haverok és a nekik bedolgozók, hanem a közmunkások és a kisnyugdíjasok jelentik a legfőbb vásárlóerőt. Persze meg lehel oldani, hogy ezentúl csak napi 4-6 órában lesz nyitva a bolt, akkor is csak egy pultnál lehet kérni, semmi önkiszolgálás kasszával meg csemegepulttal (végül is a szocializmusban is sikerült kiszolgálni így a népet), elég tehát egy dolgozó, plusz régiónként egy-két fregoli, aki betegség meg szabadság esetén beugrik a kiesett eladó helyére. Majd hatékonyságnövelésnek hívják, az elbocsátottak meg vagy elmennek örökre még az országból is, vagy – egyéb szaktudás híján – beállnak közmunkásnak, ezzel tartva szinten a helyi vásárlóerőt.

Ki nyer az ügyön?

• A foglalkoztatásban megmaradt érintettek mindenképpen, bár a bérfeszültség miatt az eddig többet keresőkkel (azaz azokkal, akik januárig 20%-kal többet kerestek a garantált szakmunkásbéreseknél) ne akarják egyszerre kivenni a cigiszünetjüket, ha nem szeretnék, hogy megfojtsák őket egy kanál vízben. Mert jobb helyeken ez az eredménye annak, ha egy 20-25 éve pályán lévő ugyanannyit keres, mint a pályakezdő.
• A kormány, mert jelentősen nőnek a költségvetési bevételek (minimálbéreseken 6%-kal, a garantált minimálbéreseken 15%-kal akasztanak többet), már amennyiben az elbocsátások nem érik el a tömeges szintet.
• a Fidesz-KDNP, mert szakadatlanul tudja (állami finanszírozásban!) kommunikálni, milyen nagyszerűen is teljesít a párt, a végtelenbe és tovább, előre unortodoxiába. Akinek az állása megmaradt, az majd a kormánypártra szavaz 2018-ban (hiszen mennyivel jobb is lett neki), akit leépítettek az vagy világgá megy, aztán még a szavazati jogáról is lemond (mivel ténylegesen nem tudja gyakorolni), vagy beáll közmunkásnak, esetleg részt vesz valamiféle átképzési programban, ahol megpróbálják gyorstalpalón IT-szakembernek kiképezni, mert azokból van ugye hiány.
• a haverok, akik egyrészt aranyárban kommunikálják, milyen jó is itt minden, erősödik, stb., másrészt lenyúlják a költségvetésből azokat a plusz pénzeket, amelyeket hivatalosan a strukturális munkanélküliség megszüntetésére, azaz átképzésekre fordítanak majd nagy csindradattával, lehetőleg uniós pályázati pénzekből. Mondjuk program még a fasorban sincs, de majd összedobnak valamit, egy délután bőven elég a kamutanfolyamok kamutémáinak és kamuvizsgáinak összeállítására.

Amiről viszont kevesebb szó esik az az, hogy a nagy állami vállalatoknak is bért kell emelniük, ez pedig az adófizetőket terheli – MÁV, BKV, államosított közművek, Posta, stb., jobb híján majd a dologi kiadások terhére emeli a béreket, maximum még jobban füstöl a metró, még többet késik a karácsonyi ajándékcsomag, az áramszünetekből is kibír a nép kétszer ennyit is. Ha pedig ez nem lenne elég, a Coop mintájára sorra fognak bejelentkezni azok a nagy, nem állami cégek, akik képtelenek lesznek kigazdálkodni a megemelkedett költségeket. És velük mi lesz? Vagy kapnak bújtatott támogatást (egyéni adókedvezményt, stb.), vagy jöhet az államosítás, így jártak, mert ugyebár az állam mindent sokkal olcsóbban meg tud csinálni, ezt is tudjuk már (lásd közművek, stb.)

Egy-két gond azért még felmerülhet, például mit tehet a kormány, hogy a vadhatjások (például a kirúgások, áremelés, stb.) méregfogát kihúzza?

• Először is elmagyarázza, a boltok igenis tudnának bért emelni áremelés nélkül, csak nem akarnak, mert idegenszívűek, egyébként is egyetlen szándékuk a nyerészkedés, plusz az ellenzék meg a Soros szekerét tolják. Ráadásul már évek óta tudtak volna emelni, de a kormány asztalra csapása kellett ahhoz, hogy ezt megtegyék, de lám-lám ez is bekövetkezett.
• Az elkerülhetetlen áremelés sem lehet gond propagandaügyileg (van rá egy teljes minisztérium, majd megoldják, vetítésben profik), hiszen egyrészt az infláció konkrét kiszámolásában azért vannak még lehetőségek (például a fogyasztói kosár tartalmának meghatározásában), másrészt mivel a nyugdíjak úgyis inflációs rátához igazítottak, még jól is jön, hogy a választások előtt kell drasztikus emeléshez folyamodni. A végeredmény? A vak is láthatja, hogy a kormány jó családapa módjára nem hagyja a nyugdíjasokat az út szélén, hanem teljes erőből gondoskodik róluk, már mehet is óriásplakátra a szöveg meg kedves levélkében mind a 2,8 millió érintettnek.
• Kitalálja, hogyan oldja meg azon régiók ellátását, ahol a privát üzletek sorra bezárnak – de nem gond, jön majd az állami mozgóközért, egy kivénhedt Ikarus buszban bőven elfér mindaz, amit a kis falvak tengődői meg tudnak vásárolni.

És miközben a munkaadók szívják a fogukat (hatékonyságnövelésre hivatkozva leépítenek, maradék munkaerőt végképp kizsigerelik, beruházásokat elhalasztanak, stb.), a kormány pedig ezerrel tolja rájuk a felelősséget, elsikkadnak azok a rendszerszintű problémák, amelyek feszítik a gazdaságunkat és amelyek azt mutatják, hogy kormánypártunk arra kényszeríti a vállalkozói réteget, hogy tovább nyújtózzon, mint ameddig a takaró ér.

Palócz Éva, Kovács Árpád, László Csaba, Bod Péter Ákos, Beck György, Bojár Gábor és Raskó György a napokban a következő problémákat sorolták fel:

• romló egészségügyi szolgáltatások
• gyenge szakképzés,
• romló oktatási minőség,
• elégtelen jogbiztonság,
• gyengülő üzleti bizalom,
• nehezen átlátható közbeszerzési eljárások,
• nagy bürokrácia,
• gyengülő transzparencia,
• kiszámíthatatlan szabályozás,
• növekvő korrupciós érzet,
• adóelkerülés,
• lemaradó bérek,
• gyenge termelékenység és innovációs képesség,
• technológiai lemaradás,
• hiányzó távlati gondolkodás,
• gyenge kooperációs képesség,
• gyenge kkv-szektor.

Ha a versenyképtelenség, a korrupció, a gyenge minőségű humán erőforrás, a bizonytalan környezet és a technológiai béka hátsó fele alatt tanyázás nem lenne elegendő, ezennel hozzáadhatjuk fenti a listához a kikényszerített, a cégek teljesítőképességét figyelembe nem vevő béreket és az emiatti extra adóterhelést is.

Kapcsolódó posztok:

Mikor lesznek végre normális bérek hazánkban?

A béremelés az új rezsicsökkentés?

Kötelező béremelés, mint választási szuperfegyver?

  Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Azt mondják, ha felmerül egy probléma, akkor (1) vagy mi oldjuk meg a problémát, (2) vagy mi okozzuk a problémát, (3) ha pedig egyik csoportba sem tartozunk, akkor szimpla tereptárgyként üzemelünk.

A politikusok azonban (1) nagyon nem szeretik bevallani, hogy probléma van, sőt foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy tuti nincs, plusz mindenki, aki ennek ellenkezőjét állítja, az a rendszer ellensége (2) ha mégis van, akkor más a hibás, (3) a lehető legjobb azonban az, ha különféle elterelő technikákkal sikerül úgy megelőzni a problémát, hogy az fel se merülhessen.

Kormányunk problémamegoldó módszeritől egyet nem vitathatunk el, ez pedig az, hogy egytől egyig zseniálisak, hiszen ha már beütött a krach és semmiképp sem lehet letagadni a problémát, akkor csak mellényzsebből előhúzza valamelyik megmondóember, aki kiáll és a képünkbe hazudja, hogy éppen ki a hibás, Gyurcsány, Vona, Brüsszel, Soros, a pedagógusok, a migránsok, stb., előre lekottázva a hadművelet.  Az pedig végképp hálás feladat, hogy düböröghet a propaganda minisztérium, lehet plakátkampányt indítani, tévéreklámokat sugározni, kormányzati bulvárban lejáratni, méregdrága tanulmányokat rendelni , milliárdos uniós forrásokat beáldozni és sok-sok szakértőt fizetni csak azért, hogy azok bebizonyítsák, nem a miniszter tartja a matekórát és a sportot felügyelő politikusainknak sincs köze ahhoz, hogy szinte csak nők nyertek olimpiai aranyérmet Rióban. A lényeg, hogy a rendszer tökéletes, a vezénylő tábornokok soha nem voltak alkalmasabbak, de sajnos a közkatonákat (pedagógusokat, gyerekeket, sportolókat, stb.) le kéne cserélni, mert nem azt csinálják, ami ilyen nagyszerű politikusok mellett elvárható lenne. Pedig kapnak jó sok támogatást, fizetésemelést, szuper infrastruktúrát, a szájukba rágják a fentről érkezett parancsokat, aztán mégse jön az arany meg a kupagyőztesség, ahogy a PISA-teszt eredménye is csak egy nagy lebőgés, szégyenfolt a nemzet testén és még csak az sem vigasztalhat minket, hogy legalább a lengyelek is kutyaütők. Mert nem, ők valami miatt nem vacakok oktatásügyileg, de hát nekik nincs is NER-jük hat és fél éve. Csüggednünk azonban nem kell, ha így halad, még náluk is lehet mélyrepülés, aztán ha minden kötél szakad, még tarthatunk bibliaismereti versenyt, hogy nyerni tudjunk valamiben.

A bizottságok alakításánál, felelős keresésnél, kormányzati maszatolásnál és a semmiről sem tehetőkre mutogatásnál azonban van egy sokkal jobb módszer. Nem a problémát kell megoldani, sőt le sem kell tagadni a problémát látványosan kerülve a sajtótájékoztatókat és a spontán újságírói kérdéseket, hanem egyszerűen azt kell elérni, hogy fel se merülhessen a probléma legkisebb esélye sem.  Mire másra lenne jó a jogalkotás monopóliuma?

Ha nem mérjük a munkanélküliséget, akkor nincs munkanélküliség sem, ez vitathatatlan, nem?

Ha nem mérjük (számszerűsítjük) a létminimumot, akkor nem kell azt sem tudnunk, hány magyar él létminimum alatt, egy gonddal kevesebb. Plusz hozadék hogy a gyerekszegénységet sem kell vizsgálni, hiszen a végén még rémisztő adatok jönnének ki.

Ha bűncselekménnyé nyilvánítjuk a hajléktalanságot és még a közterekről is kitiltjuk őket, mint a nemzet parazitáit, akkor végre azzal sem kell foglalkoznunk, hány honfitársunk él fedél nélkül, aztán lehet a forintmilliárdokat nyomni az egzotikus keresztényekbe a hazai elesettek helyett. Ha meg mégis felbukkan egy-kettő valamelyik fővárosi aluljáróban, rájuk simán rásüthető, nem kompatibilisek a munkaalapú társadalmunkkal, vessenek magukra, így jártak, lettek volna szorgalmasabbak és egyébként is mindenki annyit ér, mint amennyije van.

Ha nem mérjük a gyerekek tudását, akkor azon sem kell aggódni, hogy nincs nekik olyan, sőt. Megnyugodhatnak a tanárok, a jó kereszténységet meg a jó magyarságot úgyis nehéz egzakt módon számszerűsíteni, ellenben a matekkal meg a szövegértéssel, de azt meg ki lehet iktatni a rendszerből, csak bele kell foglalni az alaptörvénybe, hogy magyar gyereknek a tudását nemzetközileg mérni keresztényietlen cselekedet, ezért szigorúan tilos. Ahogy a klasszikus műveltségideál elvétele is.

Ha nem kérdezzük meg a polgármestereket arról, hogyan bérelhetnek önkormányzatuktól luxusingatlanokat aprópénzért, akkor majd nem néznek hülyének minket a válaszaikkal. És ha nem olvassuk a híreket akkor azt sem tudjuk meg, hogy saját pártjuk nem talál kivetnivalót a világra szóló arroganciájukban és ők is megkapják a beígért fizetésemelést, mert bármit is csinálnak az jogszerű, igazságos, méltányos és etikus.

Ha nem vagyunk tagjai nemzetközi korrupciós szervezetnek, azzal már elejét is vesszük annak, hogy bárki követelje rajtunk a korrupció elleni harcot, probléma letudva. Ha pedig büntetünk mindenféle kábítószerrel kapcsolatos cselekedetet, egész biztosan nem lesz szükség sem tűcsereprogramra, se egyéb szűrésekre, hogy rehabilitációról már ne is beszéljünk, mert azzal csak a segítőket kergetnénk bűnsegédi magatartásba.

A pláne az, hogy az ilyen típusú problémamegelőzés olcsó: nem kell semmi más, mint pár oldal a Magyar Közlönyben az újabb és újabb jogszabályoknak, a politikusok meg úgysem mennyiség és pláne nem minőség alapján kapják a hivatalos juttatásaikat, így idejükből kitelik egy-két újabb ötlet jogrendbe illesztése.

Persze ez nem azt jelent, hogy örökre fel kell hagyunk az olyan úri, gazdag országokban kitalált mulatságokkal, mint a munkanélküliek megsegítése, a hajléktalanok istápolása, a szegények alá szociális háló szövése vagy akár a gyerekek XXI. századi színvonalú oktatása. Nekünk, egyszerű választóknak csak annyit kell tudnunk, hogy jelenleg nem vagyunk olyan jól eleresztve, hogy túlárazott stadionok meg kisvasutak építése meg különféle múzeumi projektek mellett ilyenekre teljen, és azt sem várhatja el senki sem, hogy a főhivatalnokok Várba költözése meg az olimpiai lázálom előkészítése kevésbé rongyrázós legyen. És egyébként is, ha nem lenne kisvasút, akkor a Mikulás hol osztogatna cukorkát a véletlenül arra tévedő gyerekeknek?

A gond csak az, hogy a kormány ezzel a mentalitással generációk életét húzza le a csatornába – azokét, akiknek hatékony, jól átgondolt kormányzati intézkedések híján esélyük sincs kilábalni a kilátástalanságból (ha nincs probléma, miért is lenne szükség ilyenre?), azokét, akiket tudatlanságra kárhoztat az inkompetens köznevelési ámokfutás, hogy aztán reményük se legyen értékes munkaerőként megjelenni a munkaerőpiacon. A maradék, aki meg úgy gondolja, jobb világot érdemelne ő is meg a családja is, az veszi a sátorfáját és irány egy olyan ország, ahol emberszámba veszik még akkor is, ha csak egy félázsiai, a nemzetközi mezőnytől minden tekintetben leszakadó országból származó migráns.

De mi lesz akkor, ha kormányunk már minden problémát betiltott alaptörvényileg?

 Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Kapcsolódó posztok:

Hogyan állítja meg a kormány a fiatalok elvándorlását?

Megvan a bizonyíték, már nincs sokkal lejjebb

Statisztikailag is mérhető már kormányzatunk közoktatási ámokfutása

Meddig tart még a kormányzati ámokfutás a közoktatásban?

Közoktatásunk új pillérei?

Tényleg van bármilyen koncepció is oktatásunk színvonalának növelésére?

Hogyan lopják el az óvodák pénzét az önkormányzatokban?

Mit lehet kezdeni egy problémával? Kormányunknak feladta a leckét a nemzetközi megmérettetés.

Jobb helyeken a problémamegoldás öt stádiumát különítik el – ismerkedjünk meg ezekkel oktatáspolitikánk és a PISA-teszt gyalázatos eredményei tükrében.

1. A probléma azonosítása

A legegyszerűbb úgy tenni, mintha nem létezne probléma, mert akkor ugyebár semmit sem kell megoldani. Rosszul teljesítettek a gyerekek a PISA-teszten? Jaj szegények, úgy belekavarodtak a digitális tesztbe, mint kiscica a gombolyagba. Hogy a lengyel kölykök sokkal jobban teljesítettek? Ez csakis azért lehet, mert nekik nincs Gyurcsányuk, mert ha nekik is lenne, akkor ők is sereghajtók lennének és valahol Chile és Tunézia társaságában időznének a futottak még sorokban. Lehet még azt is ragozni, hogy nem számítottak ilyen modern típusú feladatokra a mieink (az észteknek meg az osztrákoknak biztos előre megküldték, mire kell majd válaszolni, plusz még az is lehet, hogy az oktatáspolitikusaik a XXI. században élnek), bezzeg ha másmilyenek lettek volna (például Horthy-korszakbeliek), netalán sokkal hazafiasabb témákat érintettek volna a kérdések, akkor mi győztünk volna.

„Nem létezik akkora probléma, ami elől ne lehetne megfutamodni.” (Charles Monroe Schulz)

Az is elképzelhető, hogy a probléma csak látszólag probléma (vacak az oktatás), valójában éppen ez a kimenet az elvárt cél (intézményesített birkaképzés keretében minél butább alattvalók előállítása). Ez esetben megint csak nincs semmi látnivaló, lehet tovább menni, a lényeg, hogy a látszólagos kudarcot valakinek a nyakába kell varrni, például a pedagógusoknak mert nem tanítanak, pedig a kormány mindent megtesz az érdekükben, soha nem látott megbecsülés, életpályamodell, fizetések az egekben, ráadásul vért-verítéket nem kímélve még a fantasztikus, korszakalkotó Nemzeti Alaptanterv és a szuper tankönyvek is őket segítik.

Néha aztán muszáj bevallani, hogy valami probléma mégis csak van a kréta körül, hiszen milyen éremtáblázat az, ahol a magyarok az utolsó helyek egyikét szerezték csak meg? Hogy húzhatja így ki magát a miniszterelnökünk, miközben azt mondja, a magyar ember mindenkinél jobb? Ebben az esetben kell csinálni valamit, lásd 2. pont.

Aztán az is előfordulhat, hogy a valódi, komoly probléma helyett a kormányzat inkább egy álprobléma felé irányítja a közgondolkodást. Kritikán aluli helyzetben az oktatás? Migránsok! Gyalázatos az egészségügy helyzete? Migránsok! Lassan már nem marad normális munkavállaló Magyarországon? Migránsok! És már csak meg kell oldani a migránskérdést (kerítésépítés, hadosztályállítás, plakátkampány), lehet döngetni a mellett, hogy sikerült, a többi problémát pedig szépen besöpörni a szőnyeg alá, mert azok megoldása már olyan szaktudást igényelnek, amellyel sajnos a kormányunk nem rendelkezik és nem is akar rendelkezni mindaddig, amíg jó sok pénzt le nem lehet nyúlni látványos látszatmegoldások segítségével.

A legrosszabb a helyzet akkor, amikor a kormánynak azt kellene bevallania, hogy ő saját maga a probléma – azaz mindaz az intézkedéssorozat vezetett ahhoz szégyenletes helyzethez, amit sikerült véghezvinnie (illetve akadályoznia) 6 és fél évnyi kormányzás és előtte négy évnyi ellenzékiség (azaz kormányzás-akadályozás) során. Vajon elvárható egy miniszterelnöktől, hogy bevallja, kutyaütőkre bízta a választók legdrágább kincsét, azaz a gyerekeket? Hogy a koalíciós partner ámokfutását támogatva sikerült az oktatást oda taszítani, ahol éppen most van, a jelenlegi problémák pedig nem lennének problémák, ha egy kicsit is hozzáértőbb társaság osztotta volna az észt az illetékes minisztériumban? Hogy bár lehet itthon sikertörténetet zengeni, attól még nemzetközi szinten maximum a bénák táborában lehetünk féllábúként a parkett ördögei? Ha pedig nem vallja be a kormány, hogy a probléma ő maga (a Nemzeti Alaptanterv agymenései, az államosítás útvesztői, a felesleges lexikális tudás erőltetése, a pedagógusok kivéreztetése, stb.), akkor hogyan lehetne bármilyen megoldást is találni?

„Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.” (Graffiti)

2. A probléma elemzése

Ha elfogadtuk, hogy van probléma, akkor ki kell elemezni, mégis miből is áll az össze ténylegesen.

A legegyszerűbb, ha rátoljuk másra az egészet, azaz kikiáltunk valakit bűnbaknak. Oké, a magyar gyerekek sereghajtók, de hát mit akarunk, amikor nálunk sokkal gazdagabbak előztek meg minket? Megint csak Gyurcsány a hibás, eljátszotta az eljövendő nemzedékek pénzét, üres a kassza (na jó, a nyugdíjasoknak azért hoz a Jézuska valamit, de hát ők szavaznak, a gyerekek meg nem) és hogyan is lenne elegendő pénz, amikor azt a versenyt is meg kell nyerni, ami az ezer főre jutó stadionférőhelyek témában nemzetközi szinten folyik? Plusz mennyivel látványosabb az, ha egy magyar csapat kijut az EB-re vagy VB-re, mint az, hogy a senki által nem értett PISA-teszten hogyan teljesítenek a gyerekek?  És hány iskola renoválásával is szakíthatnának akkorát a kormányzati haverok, mint akár csak egy stadion bearanyozásával?

Lehet még azzal is operálni, hogy a felelőtlen szülők a hibásak, akik engedik a gyerekeiket a tévé előtt dögleni vagy az okostelefonjukon mindenféle appokkal játszani ahelyett, hogy esténként a számolást meg az olvasást gyakorolnák velük. Jöhet újra a tanárok gyalázatos teljesítményének ragozása, de annak kiemelésével, miszerint éppen ezért lettek államosítva, színvonalegységesítve meg tanfelügyelősítve, hogy jobban teljesítsenek. A gyerekekről is le lehet venni a keresztvizet, hiszen semmi mással sem törődnek, csak saját önző kis lényükkel és míg a kormány azt is elintézte nekik, hogy már reggel héttől nulladik órán tanulhassanak, képesek és elalszanak a padban meg háborognak, hogy csak a nyolcadik óra után jutnak ebédhez, mert még ebédszünetre sincs idő az intenzív tanulás miatt.

Persze be lehet vallani azt is, hogy a kormányzat rontotta el, de nem a jelenlegi, hanem még az előző, például a kritikán aluli tanárképzéssel (minden hülyét felvettek és még ingyen is tanulhattak), a liberális berögzüléseket meg azóta sem sikerült igazi nemzeti keresztény mederbe terelni, így mit is várhatnánk?

Arra azonban ne számítsunk, hogy kormányzó pártunk részéről egy felelős politikus kiáll és

• elnézést kér a szülőktől és a gyerekektől, hogy az oktatás „reformjával” ilyen szégyenletes helyzetbe hozta őket,
• megígéri, hogy mindent megtesznek azért, hogy a helyzetet javítsák és minden erőforrást beáldoznak azért, hogy a következő teszt sokkal jobban sikerüljön a gyerekeknek (kompetens szakemberek segítségével új tantervek és új tankönyvek kidolgozása, a tanárok XXI. századi színvonalra továbbképzése, a modern technika értő és ténylegesen is használható bevezetése, stb.)
• a felelőtlenül hátrányba sodort, butaságba kényszerített diákok teljesítményét intenzíven javítják (gyorstalpalók, korrepetálások, nyári felzárkóztató táborok, stb.),
• plusz kirúgnak mindenkit (rokonsági és haveri foktól függetlenül), aki felelős abban, hogy ez a helyzet kialakult.

Addig álljunk fél lábon, amíg ez megtörténik, mondaná a rutinos pesti polgár, így jelen esetben maximum valamiféle maszatolás képzelhető csak el, hamu fejre hintése és bárminemű következményérvényesítés nélkül.

3. Tervkészítés a megoldásra

Egy normális országban a kompetens szakembereket összecsődítené a kormányzat és addig nem engednék ki őket a tárgyalóteremből amíg ki nem találnák, hogyan mosható le a szégyen bélyege a nemzet testéről – aztán kiosztanák, kinek mi a feladata, netalán szétnéznének, akiknek jobban megy, azok hogyan csinálják, aztán a tapasztalatok és a legmodernebb tudományos eredmények ismeretében egy reformcsomagot összeállítva elkészülne a tényleges terv is a probléma megoldására.

Egy kevésbé normális országban beindul a maszatolás – és mivel senki sem néz szembe a tényleges hibákkal, senki sem keresi a problémák gyökerét, így marad a felszín karcolgatása, a mismásolás, elkenés, látszatintézkedés-javasolás. Persze össze lehet hívni bizottságokat (jó nagy óradíjjal), lehet rendelni tanulmányokat (pár milliárdét biztos lehet akár még jót is összeollózni a netről, mire lenne másra jó a Google), egy-két drága szakmai tanulmányút is belefér, lehetőleg minél egzotikusabb tájakra és minél hosszabb időtartamra (a napidíj se kutya). A végén aztán a bizottságokat összefogó bizottság letesz az asztalra valamit, ami jó sokba kerül (majd a haverok megközbeszerzik), tökéletesen mérhetetlen eredményt hoz egyszer csak majd és ezzel minden kérdés le van tudva. Plusz indulhat a milliárdos reklámkampány, miszerint Magyarország jobban teljesít, mindent megtesz a gyerekekért és tessék szavazni a Fidesz-KDNP-re, hiszen a vak is láthatja, minden a lehető legrendebben van, minden a lehető legjobb úton halad.

Egyes esetekben a terv készítésénél az sem utolsó szempont, hogy megfeleljen az elbutítás követelményének, márha ez a kormány szándéka. Ez esetben csak arra kell vigyázni, hogy semmi olyan ne kerüljön papírra, ami bármire is jó lenne.

4. A terv végrehajtása

Egy normális országban a reform végrehajtásához segítségül hívják a teljes szakmát és meggyőzik az összes szereplőt, a változtatásokra az ő érdekükben (és nem utolsó sorban a nemzet felemelkedése érdekében) van szükség, cél az összefogás és lehetőleg senki se tegyen keresztbe. Plusz ne pazaroljon, hogy az erőforrásokat minél legoptimálisabban használják fel, hiszen a cél az, hogy a lehető legversenyképesebb tudással kerüljenek ki a fiatalok az iskolákból, hogy aztán a munkaerőpiacon magas tudásukkal elősegítsék azt, hogy például a szüleik-nagyszüleik normális nyugdíjat kaphassanak.

Egy kevésbé normális országban a dolgok másképp történnek, hiszen még az is elképzelhető, hogy nincs is szükség semmilyen tervre, hiszen az irányvonal tökéletesen megfelel a kormány szándékainak (birkaképzés), így bármilyen hangzatos tervet ki lehet dolgozni csak arról kell gondoskodni, hogy a lehető leginkompetensebb személyek kezébe kerüljön a megvalósítás irányítása. Meg ha már lúd, akkor legyen kövér, úgyhogy a tervnek legyenek jó drága megoldásai, természetesen haverok által jóárasítva (azaz minimum háromszoros áron számolva) aztán offshorosítva, hogy legyen belőle valami haszon is.

Persze a javítás érdekében lehet olyan tervet is készíteni, amelynek látszólagos célja a javítás, de valójában a színvonal további süllyesztése az elvárt eredmény – erre kiváló álca például a nemzeti alaptanterv alárendelése a jó magyarnak és jó kereszténynek nevelés magasztos céljainak. Ebben még az is jó, hogy nincs szükség matematikára meg drága természettudományos ismeretekre, a szövegértés is felesleges, hiszen úgyis fentről magyarázzák meg, miről mit kell gondolni, legyen az Biblia vagy hazafias költészet netalán népnemzeti regény.

5. A terv végrehajtásának értékelése.

Ha tényleg meg akar oldani valaki egy problémát, akkor a kiértékelés egy igen fontos szakasza a folyamatnak: eredményes volt a beavatkozás? Mitől lett volna még jobb? Kell-e esetleg módosítani az eredeti elképzeléseken, hogy még jobb legyen a kimenet? Hiszen ki várhatná el, hogy tökéletesen modellezhetők a gyerekek és a tanárok és rögtön minden a legszuperebbül halad? Ahhoz pedig már igen komoly hivatástudat kell, hogy ha a problémamegoldás újabb problémát szült, akkor a kormányzat képes legyen újra az egyes rajtkockára állni és elölről kezdeni az egész folyamatot, csak most már egy kicsit másképp.

Ha azonban egy kormány maszatol, akkor nem igazán várhatjuk el tőle, hogy egyrészt használható megoldási javaslattal áll elő, másrészt utána le is ellenőrzi, hogy amit csinált, az hasznára vált-e bárkinek is és ha nem teljes mértékben, akkor milyen módosítás szükséges ahhoz, hogy mégis csak érjen valamit az egész cécó. Az ellenőrzés mindig veszélyes, hiszen akkor felelősségre kellene vonni azokat, akik miatt elmaradt az elvárt eredmény (ki is várhatná el, hogy haver a havert vagy annak házastársát kirúgja?) és megint csak be kellene vallani (vagy legalábbis elhallgatni) a tényt, miszerint a kormány idiótákra bízza a felnövekvő nemzedékek sorsát.

 Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Kapcsolódó posztok:

Hogyan állítja meg a kormány a fiatalok elvándorlását?

Statisztikailag is mérhető már kormányzatunk közoktatási ámokfutása

Meddig tart még a kormányzati ámokfutás a közoktatásban?

Közoktatásunk új pillérei?

Tényleg van bármilyen koncepció is oktatásunk színvonalának növelésére?

Hogyan lopják el az óvodák pénzét az önkormányzatokban?