Gyászol nemzetünk. Gyászol nemzetünk?

Nagyon fájhatott odafenn a politika felhőrégióiban a döntés, miszerint mégis csak vissza kéne vonni azt az olimpiai pályázatot. És miért? No nem azért, mert egy álom szertefoszlott, vagy netalán győzött a józan ész, hanem azért, mert ezzel hivatalosan elpusztult egy jó nagy méretes, az adófizetőknek eddig vagy 20 milliárdba fájó aranytojást tojó strucc. A kormányunk és kedvenc oligarchái pedig könnyeiket törölgetve temethetik a világ legnagyobb beruházás-bizniszét.

Előzmény: Kinek éri meg a budapesti olimpia?

Van ugyan még egy Paks II (szintén strucc, jó nagy), ami jól tejelhet egyszer majd csak meg teljesen felesleges kínai nagyberuházás is (bocs, vasútépítés), beígérve még jópár stadion meg sportcsarnok és itt-ott autópálya meg lebutított autóút,  ez azonban sovány vigasz azoknak, akik már előre ittak a medve bőrére. Az olimpia mégiscsak olimpia, a nemzet nagy mézesbödöne, amelyből politikusaink és haverjaik nagykanállal falatozhattak volna, a népnek meg csurrant-cseppent volna egy-két csepp a madzagra (kormánypárt által fizetett sportoló arcával legalizálva), hogy aztán majd a ma még meg sem született unokáink is fizethessék a számlát a menet közben tízszeresére növekvő költségek miatt.

Nem a magyar ellenzék rosszindulata, hanem ezeregy rangos és igen alapos tanulmány szól arról, hogy az olimpia minden beruházások legnagyobbika és legdrágábbika, egy hatalmas pénznyelő, ahol határidőcsúszás helyett minden problémát azonnal meg kell oldani, ha a fene fenét eszik akkor is, ezt már a japánok is megtapasztalták. Akár tízszeres áron is, mert mégsem illik az olimpiát egy évvel arrébb halasztani csak azért, mert nem nő a fű a stadionban, elfelejtették csatornázni az olimpiai falut, nem folyik víz a szlalom pályán vagy netalán még nincs készen a médiaközpont. Az olimpiai beruházásoknál minden végszükség, nyertes pedig csakis egy van: az, aki kiállítja az extraprofitot tartalmazó számlát az állam felé.

 forrás: hvg.hu

Az olimpiában az is jó, hogy lehet apellálni a nemzetre, aki ellenzi, az nem pragmatikus, racionális, stb.  gondolkodású, hanem szimplán csak nemzetáruló, aki megérett a meggebedésre. Jöhetnek a patetikus szónoklatok, helyszíni tudósítások, Magyarország újra nagy, minket senki sem állít meg, ha beledöglünk, akkor sem, mert ha a nagyvezérünk megígérte, hogy lesz, akkor lesz, ha a fene fenét eszik akkor is, aranyozzuk be a nevét, ő hozta el a Kánaánt. A véghajrában aztán lehet avatni, kisebb-nagyobb sportolókat biodíszletnek használva fotózkodni, egymásnak a hősies tettekért érdemrendeket adományozni, országgyűlési határozatban mindenkit hátbaveregetni, aki csak valaha is megnyomott egy gombot az ügy érdekében, mi is lehetne ennél szebb és hazafiasabb? A cech mindenesetre nem azokat terheli, akik kitalálták a takarón túli nyújtózkodást, ha pedig bármi balul sül el, a hibás mindig más (ellenzék, civilek, Gyurcsány, migránsok, az Unió, a háttérhatalmak, csak meg kell forgatni a szerencsekereket, és ahol megáll).

Mert hiába van ott Paks, pár kilométer autópálya meg a nagy déli vasútfejlesztés, melyik mellé lehet csudaszép békemenetet szervezni? Az atomerőműért, mikor a világ haladóbb részén már rég megújuló energiában gondolkodnak, márcsak azért is, mert annak üzemzavarai kevésbé károsak az egészségre? És valljuk be, a heti pár szerelvényt kiszolgáló kínai vasút sem gyújt olthatatlan tüzet a mélymagyarságtól dagadó keblek többségében.

Az olimpiában még az is jó volt, hogy látszólag igen kellemesen, kormánypártian tematizálta a közgondolkodást és segített a pozitív közvélemény kialakításában – megcsináljuk, nagyok leszünk, megtehetjük, végre mi leszünk kontinensünk fővárosa, stb. És nem kellett eközben olyanok kényelmetlen témákról terelni, mint

• a mindent elöntő korrupció (napi hány ügy derül úgy ki, hogy valójában egyetlen hatóság sem veszkődik a megtalálásukért?),
• a magántulajdon fillérekért állami tulajdonba kerülése,
• a még egyenlőbbeknek az állami tulajdon fillérekért átjátszása,
• közalapítványok, állami vállalatok házipénztárként kezelése,
• az egészségügy végletekig legatyásítása, a dolgozók elűzése,
• az oktatás afrikai mélységekbe süllyesztése,
• a mélyszegénység elhallgatása,
• a demokratikus intézmények tollvonással kiüresítése, időnként teljes megszüntetése.

De mi lesz most, a pályázat visszavonása után azon kívül, hogy a vasárnapi boltzár után már megint egy okafogyott népszavazás, tanúsítva, bizony kormányunk is képes rettegni még valamitől?

Egyrészt hibáztatni kell az ellenzéket meg magát az istenadta népet, basszus, hogy képzelik, hogy mást akarnak mint a felső ezer. Hogy ez a nép hibája, az kétségtelen, egyszerűen nem értik meg, mi a jó nekik, pedig a köznép által fogható tévé- és rádióadók 95%-a nyomja a nap huszonnégy órájában, oszt mégse ment át az üzenet. Azért a propagandaminisztérium nem lesz kiebrudalva főnököstől, az tuti, pedig ez a kudarc leginkább az ő kudarcuk, már ha eljut valaki odafenn, hogy képes az építő jellegű önkritikára.

Hibázatni kell a gaz háttérhatalmakat is, bárkik is legyenek azok (annyi biztos, füstös szoba, tizenkét önhitt ember világtérkép fölé hajolva, Budapestre bökve, civileket uszítva), már megint keresztbe tettek a magyar kormány tiszta szándékának, azaz a nemzet felemelkedésének. Ők azok, akik galád módon bomlasztják a nemzeti egységet, aláássák a népünk összefogását, elhintik a kétely és önbizalomhiány magvát és egyébként is, az egészet azért csinálják, mert féltékenyek a magyar gazdasági sikerekre meg magára a vezérre és hallatlan népszerűségére.

A legjobb, ha nemcsak a sajtóban hibáztatja a kormány mindenféle rendű-rangú képviselője a hazaárulókat, hanem kormányhatározatban is – hagy tudja meg az utókor, kik nem engedték a nemzetünk világuralomra törését, azaz kik voltak a fejlődést gátjai, a nyugat bérencei, a háttérhatalmak helyi megbízottjai.

Rossz hír még kormányunknak az is, hogy új témákat kell találni, aztán népszavazás helyett nemzeti konzultálni vég nélkül (így legalább csak a kormánynak kedvező véleményeket kell figyelembe venni): miért rossz a magyar foci, miért gázak a migránsok, meg lehet-e még jobban utáltatni a néppel Sorost (vajon az átlagmagyar tudja egyáltalán, hogy ki ő?)  és egyébként is, az összes civilt dutyiba kéne zárni, legyen gyakorlati tapasztalatuk is abban, mit jelent a jogvédelem, az ártatlanság vélelme meg az, hogy utólag is lehet olyan jogszabályt alkotni, ami alapján bűnössé nyilvánítható mindenki, aki nem úgy táncol, ahogy a kormány fütyül. Vagy szimplán csak nem azokat az álmokat kergeti, mint nemzetünk nagyjai.

A legrosszabb hír azonban az, amit ez a kormányhatározat közölt az oligarchákkal: más álcát kell találni a lopáshoz, mert ez nem jött be – és egyelőre marad a régi, jól bevált taktika: egyszerre csak pármilliárdos, „kis” tételekben elsíbolás, nem pedig ezermilliárdos tételekben számolgatás. Mert a „kicsit” a magyar nép minden további nélkül engedi, ahogy egyetlen uszodára pazarolt 40 milliárd miatti felháborodásában sem gyűjt aláírást senki sem (pedig eredetileg 8 milliárdot emlegettek), ahogy a vizes VB  100 milliárdos költsége miatt sem. Pedig el lehetne gondolkodni azon, vajon hány tornaterem jönne ki ekkora összegből (azokba még fűtött gyep sem kéne, csak parketta), hogy a sportnál maradjunk, de jópáran valószínűleg azért sem tiltakoznának, ha ebből egy-két kórház ki lenne tatarozva. Vagy legalább normális takarítást fizetnének belőle.

Igen, fájó döntés volt ez a kormány és a főváros részéről, nem csoda hát, ha egy kicsit borús odafent a hangulat. De nem kell aggódnunk, politikusaink megrázzák magukat és találnak más lehetőséget lopni, maximum egy giga helyett sok-sok „apróbb” tételt „visznek haza”. Vagy külföldre. A lényeg, hogy a pénz így vagy úgy kikerüljön az adófizetők fennhatósága alól, hiszen megérdemlik, nem????

Ha pedig minden kötél szakad és a migránsok nem lepik el a földet, még mindig pályázhatunk a 2028-as olimpiára.

Kapcsolódó poszt: Kinek éri meg a budapesti olimpia?

Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!