Azt eddig is tudtuk, hogy a magyar közbeszerzések körül valami nem tiszta és azt is, egyszerű földi halandónak szinte esélyes sincs állami vagy önkormányzati megbízást nyerni mindenki mást elsöprő passzátszél nélkül (sőt, bizonyos értékhatár alatt még arról sem szerez tudomást, hogy egyáltalán vannak ilyenek), de mint a napokban kiderült, azért ebben is vannak fokozatok.

Ahhoz már hozzászokhattunk, a tisztelt érdekelt felek titokban egyeztetnek, megcsinálod majd nekem ezt vagy azt a munkát, te pedig visszaadod a megbízási díjad 20-30 százalékát. A törvény is (kimondatlanul) ezt a célt szolgálja: a kisebb értékű közbeszerzéseket nyilvánosságra sem kell hozni, mehet minden fű alatt, a meghívott érdekeltek értesítést kapnak, mikor és hova meg kinek kell leadni azt a pályázatot, amiről már eleve is tudnak. Nagyszerűen kialakítható a vetésforgó: négy céggel le lehet fedni az összes ilyen melót, egy adja a nyertes ajánlatot, a többi meg a vattaajánlatokat (hogy meglegyen a hivatalos négy), aztán előre lejátszhatják, ki melyik kiírást nyeri és melyiken lesz „futottak még”. Ha azonban a szereplők mégcsak osztoszkodni sem akarnak a megbízásokon, akkor jöhetnek a strómancégek és a pénz mindig ugyanannál a vállalkozói körnél landol, bárki is a befutó papíron. A körbe bekerült vállalkozók pedig ujjonghatnak, megfogták az isten lábát, hiszen van tuti munkájuk, a pénzt is megkapják érte és mivel maradéktalanul megfizetik a csúszót a megrendelő illetékeseinek arra is számíthatnak, hibás teljesítéssel meg garanciális problémákkal csak elvétve nyaggatják őket.

A nagyobb értékű közbeszerzések irányítottságán már többet kell agyalni, de itt is vannak jól bejáratott módszerek.

Az egyik ilyen a kartellezés, amikor az elvégzendő munka jellegéből adódóan – kis ország lévén – számszakilag igen jól behatárolható, pontoans mely cégek indulhatnak a tendereken. Nincs más dolguk csak egyeztetni az áraikat és szintén vetésforgóban eldönteni, melyik projektet ki viszi el. Az „én itt nyerek, te ott kaszálsz” metódus jó a cégeknek, hiszen magasabb árat tudnak érvényesíteni (valójában az összebeszélők határozzák meg azt, hol mennyiért akarnak dolgozni) és még azzal a kockázattal sem kell szembenézniük, hogy feleslegesen készítenek árajánlatokat (egy-egy nagy projekt esetében csak az árajánlat elkészítése sok-sok milliót emészthet fel). Időnként a Gazdasági Versenyhivatal nyakon csíp kartellező cégeket, a vállalkozások listája megtekinthető a hivatal honlapján.

Ebben az esetben a megrendelők kiszolgáltatottak, hacsak nem szállnak be a kartellező tárgyalásokba és nem erősítik a pozíciójukat például azzal, hogy a vállalkozónak felróható határidőcsúszás esetén nem kérnek hivatalos kötbért, hanem megelégszenek más típusú, volumenében kisebb kompenzációval (például csúszópénzekkel), cserébe ledokumentálják azt, hogy a csúszás elkerülhetetlen volt, ennek érdekében akár még plusz munkákat is megrendelnek.

Az országos állami monopolhivatalok (és az őket felügyelő politikusok) azonban azt is el tudják érni, hogy a szektor összes cége az ő kegyüket keresse. Ha az összes iskola egy céghez tartozik, akkor már teljesen mindegy, hány tornaterem-felszerelés vagy épp interaktív tábla gyártó-forgalmazó cég van hazánkban és hogyan szeretnének kartellezni, a piacon egyetlen úr van, a közbeszerzéseket kiíró állami cég, azaz a központi KLIK, a kartellezést (azaz a közbeszerzés során érvényesített árat) pedig ennek vezetői irányíthatják. Hasonló a helyzet például a közművek államosításával és az út, valamint vasútépítéssel, az állam (vagyis a politikusaink) ezeken a területeken is olyan árszínvonalat alkalmaztathatnak, amilyet nem szégyellnek, nem véletlen, hogy a kormány oly vehemensen igyekszik mindent a fennhatósága alá vonni. És azért azt is tudjuk, minél nagyobb volumenű a projekt, annál nagyobb összeg a 20-30 %.

.

A másik módszer az, amikor a megrendelő már eleve tudja, melyik haver céggel akar dolgoztatni, így a közbeszerzési kiírást konkrétan erre a cégre szabja. Jöhetnek az olyan apróságok, mint előírni, pontosan milyen méretű metrószerelvényben/buszban szeretnének majd tömegközlekedni a fővárosiak, mekkora daruja legyen a megbízott cégnek (centire) és ehhez hány darukezelőt kell felvonultatnia (önéletrajzokkal), hány kilométeren belül legyen saját tulajdonú aszfaltkeverő telepe az útépítő cégnek vagy műemléki környezetben hány négyzetmétert térkövezzen le a pályázó úgy, hogy egyébként a beruházásnak nem is lényegi eleme a műemléki környezet. A Budapest Szíve projekt annak idején éppen ezen a személyre szabáson bukott meg Brüsszelben és az OLAF is vizsgálódott. Az unió csalás elleni hivatala már lezárta az ügyben a nyomozást, a magyar ügyészség azonban nem valószínű, hogy agyonstrapálná magát olyan ügyben (egyelőre nincs hír vádemelésről), amelyben magas szintű kormányzati szereplő érintett. Az viszont nem kizárt, hogy a közbeszerzési szabálytalanságok miatt tíz milliárdos nagyságrendben kell visszafizetnie hazánknak uniós támogatást:

„(…) az OLAF a vizsgálatáról szóló zárójelentésében - amelyet átadott a magyar hatóságoknak és a Bizottságnak is - azt javasolta, hogy a teljes projekt uniós támogatása kerüljön visszafizetésre (ezt nevezik szaknyelven az OLAF által tett pénzügyi korrekciós javaslatnak)”. (portfolio.hu)

A kormányunk ugyan mindent megtesz a korrupció ellen, vannak hangzatos programok is, ám mint tudjuk, soha nem az számít, amit nagyjaink mondanak, hanem az, amit tesznek. Ugyanez Lánczi András (Corvinus új rektora) megfogalmazásában, „most is van egy szisztéma, amit kritizálhatnak, hogy korrupció, de én azt állítom, hogy ez egy politikai elképzelés végrehajtása”.

A pofátlanság azonban új fokozatra kapcsolt – és bár valószínűleg az FKF Zrt. is csak egy politikai elképzelést hajtott végre, amikor nemcsak előre egyeztetett a később kiírt közbeszerzési pályázat nyertesével, mi legyen a kiírásban, de még mindezt le is dokumentálták. Az ugyan egyáltalán nem biztos, hogy a most induló vizsgálat bármilyen szabálytalanságot is feltár (a Budapest Szívét is elintézték azzal, hogy Brüsszel gáncsoskodik), az azonban látszik, az FKF illetékeseit érdemes lenne sürgősen eltávolítani, mivel arra sem képesek, hogy ha többszörösen is törvényt szegnek, azt legalább ne úgy tegyék, hogy még papír alapú dokumentum is legyen róla.

Botor dolog lenne azonban azt hinnünk, hogy a közpénzek ily módon közpénztelenítésének bármilyen hosszú távú következményei is lennének, hiszen akkor akár még arra is számíthatnánk, hogy az MNB és alapítványainak okirathamisításos-pénzeltüntetéses ügyei miatt netalán Matolcsy feje hullana, esetleg még büntetőjogi felelőssége is felmerülne. Ha pedig ekkora volumenű, szintén okiratokkal alátámasztott ügyben nincs remény, akkor mire számíthatnánk egy olyan „pitiáner”, 17,5 milliós ügyben, ahol napi 350 ezer forintért kap tanácsot ki tudja miről és ki tudja hányszor egy olyan önkormányzati cég, amelynek elviekben felelősen kellene gazdálkodnia a rábízott köztulajdonnal? Többek között:

• Túlzott lenne az a várakozásunk, hogy a főpolgármester-helyettes elrendeli a cég összes régebbi közbeszerzésének is a felülvizsgálatát, nemcsak ennek az egynek?
• Esetleg követelné, hogy a közzétételi kötelezettségüknek is eleget tegyenek (Közbeszerzési Adatbázis), legalább időnként frissítve a hivatalos honlapot?
• Vajon kiterjed majd a vizsgálat az érintett cégnek és tulajdonosának a régebben megnyert közbeszerzéseire is, különös tekintettel arra, hogy amit teljesített például tavaly októberben, az tényleg megért annyit, amennyit fizettek érte?

„2015 októberében már elnyertek egy 7 950 000 forint + áfa értékű szerződést informatikai tanácsadás területén, amely már novemberben teljesült, azaz mindössze egy hónap múltán már csörrent is a pénztárgép. Aztán 2016 márciusában egy alig 7 nap alatt lezajló „szoftver fejlesztésére és leszállítására” 4 200 000 forint + áfa összeget is számlázhatott a cég.” (mandiner.hu)

Azt már tudjuk, ahogy a NMB sem talált kivetni valót saját működésében, úgy az FKF-nek sincs semminemű aggálya önmagával kapcsolatban: a „Fővárosi Közterület-fenntartó (FKF) Nonprofit Zrt. a törvényi előírásoknak megfelelően működik, kötötte és köti meg szerződéseit – közölte a szervezet hétfőn az MTI megkeresésére”.

Vajon hol a határ? Mikor csap rá egy felelős politikus az asztalra, ezt azért már nem? És lesz egyáltalán bárki is, aki elnyeri méltó büntetését a közpénzek ily csalárd módon kezelésért, vagy ez tényleg nem más, mint egy politikai koncepció végrehajtásának módja, amit kénytelenek vagyunk végignézni és finanszírozni?

Miközben azon kesergünk, a gazdaságunk teljesítménye még mindig a béka feneke alatt van (uniós támogatások nélkül a beruházások az elmúlt fél évben például 20%-kal csökkentek), az állami és önkormányzati vagyon úgy tűnik semmivé, hogy annak az ég adta világon semmi látszata sincs: a megbundázott (vagy simán csak ki sem írt) közbeszerzéseken keresztül közpénztelenített közpénzek vagy offshorosodnak, vagy csak simán osztalék formájában eltűnnek oda, ahol soha senki nem fogja megtalálni. Egy helyre tuti nem kerül: vissza a költségvetésbe.

Kapcsolódó posztok:

Hogyan dobjuk ki az ablakon százmilliárdot?

Brüsszel nélkül nem megy?

Hogyan lopják szét az óvodák pénzét önkormányzatokban?

Korrupció nélkül működésképtelen az országunk?

Van olyan, hogy elfogadható korrupció?

 Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!