Az ügyészség

Hatalmunk legfőbb kulcsa az ügyészség. Az a szervezet, amely jogszabály alapján szigorúan parancsuralmi felépítésű – így már csak arra van szükségünk, hogy aki a hierarchia tetején kiadja az ukázt, az maximális lojalitást tanúsítson irányunkba. Ki más tudná nyomozásra bírni a rendőrséget, vagy éppen ellenkezőleg, elfektettetni az ügyeket vagy akár megtagadni még a legnyilvánvalóbb bizonyítékokat látva is a nyomozást, bármennyire is kilóg a lóláb? Nem kétséges, az ügyészség és maga a legfőbb ügyész erre a legmegfelelőbb személy.

Véssük bele az új alkotmányba, vádat egyedül az ügyészség emelhet, senki más. Aztán deklaráljuk azt is, hogy az ügyészség teljesen független szervezet, csak önmagának és csakis önmagának felel (még az országgyűlésnek sem), a vezetőjét betonozzuk be kilenc évre és állítsunk az élére egy olyan szervilis, tökéletesen zsarolható korrupt jogászt, aki 100 százalékig azt csinálja, amit mondunk neki és valójában egyetlen dolga van, ez pedig a mi hatalmunk biztosítása, minden körülmények között.

Az új főügyész feladata, hogy az alá tartozó beosztott ügyészek csak azokat a paragrafusokat alkalmazzák a büntető törvénykönyvből, amelyek támogatják a hatalmunkat és csak azok ellen nyomozzanak és azok ügyében emeljenek vádat, akik ellen jóváhagytuk. A renitens beosztott ügyészeket, azaz a büntetőtörvénykönyv minden tényállását alkalmazni kívánókat gyorsan és határozottan gyomlálja ki a szervezetből, például „megingott bizalom” indokkal – ehhez természetesen mi biztosítjuk a megfelelő jogszabályi hátteret. A mezei ügyészek legyenek szabadon áthelyezhetők az ország egyik végéből a másikba, úgy legalább kétszer meggondolják, mire is vállalkoznak, ha az országos szintről lepottyanva egyik napról a másikra egy koszos kisvárosban találhatják magukat. Az új alaptörvényünk alapján elfogadott új ügyészségi törvény pedig garantálja, hogy bármit és bármikor megtehessünk a felelősségre vonás legkisebb veszélye nélkül. Igaz, a várost még ettől ránk gyújthatják, de mivel a hangadókat is mi fizetjük, ennek esélye statisztikailag majdhogynem mérhetetlen.

A bíróságok

Míg az ügyészség már a szocializmusban is a legszervilisebb szervezet volt, a bíróságok függetlenségének porig rombolása viszont sokkal nehezebb dió. Ráadásul demokráciát színlelve igen nehéz a hatalmi ágak megosztását úgy megszüntetni, hogy egyetlen ellenzéki politikus vagy polgári jogi aktivista se visítson a demokratikus alapelvek valamint a fékek és ellensúlyok megsértése miatt.

Vannak azonban olyan megoldások, amelyeket alkalmazva eltávolodhatunk az európai demokratikus vívmányoktól – felállíthatunk például olyan különbíróságokat, amelyek egyetlen feladata a legrázósabb ügyekben (versenyjog, közbeszerzés, koncessziók, adójog, stb.) olyan döntéseket meghozása, amelyek maximálisan megfelelnek az elvárásainknak. Számítsunk ellenállásra, többek között azzal érvelnek majd jogtudorok és egyéb minden lében kanalak, hogy minisztériumi dolgozók meg egyéb hivatalnokok már csak végzettségük miatt sem alkalmasak bírói feladatot ellátni, a függetlenség, mint kritérium pedig végképp nem áll fenn. Nyugtassuk meg a háborgókat, lesz egy-két bíró is az eljáró tanácsokban, bár létszámában annyi egész biztosan nem, hogy az érdemi döntést akár csak egy minimális mértékben is befolyásolni tudják. Ennek biztosítása érdekében módosítsuk az összes vonatkozó jogszabályt, például a polgári peres eljárások törvényi rendjét is.

Kommunikációs szempontból szerencsések vagyunk, hiszen az átlagpolgárt nem igazán érdekli (és nem is érti), mi zajlik az ilyen plénumok előtt, így az ellenzék részéről felmerülő kérdéssel kapcsolatos mondanivalónkat arra kell kihegyeznünk, hogy mindez csak egy olyan igazságügyi reform, amelynek fő szempontja az adófizetők pénzével takarékoskodás. Semmi látnivaló, a perek majd ezentúl kevesebb ideig tartanak, ráadásul a szakterületükön komoly ismeretekkel rendelkező hivatalnokok járnak majd el az ügyekben, nem pedig a különleges témákhoz egy kicsit sem konyító bírók. Az pedig végképp nem hozza lázba az átlagpolgárt és az utcára sem vonulást sem generál, ha versenyjogi, közbeszerzési, médiahatósági, koncessziós, sajtó-, adó- és egyéb hasonló ügyeket ezentúl más összetételű bíróság tárgyal, ez ugyanis a nagy többséget hidegen hagyja.

Változtassuk meg a hagyományos bírói szervezetet is. Nevezzünk ki olyan gumigerincű főbírót meg hajbókoló helyetteseket és egyéb bírósági hivatalnokokat, akik javaslatai a későbbiekben majd eldöntik, mely bírók emelkedhetnek felfelé a szamárlétrán is kik maradnak örökre a legutolsó vidéki bíróság pulpitusán. Azonban jobb, ha tudomásul vesszük, talán ez az egyetlen olyan területe a közéletünknek, ahol nem érdemes izomból cselekednünk, ám nem kell elszontyolodnunk, számtalan más lehetőség áll rendelkezésünkre, például:

• ne csak pénzjutalommal jutalmazzuk meg a nekünk tetsző ítéleteket hozó bírókat, hanem előléptetéssel is és gátlástalanul használjuk ki a karrieristákat,
• jutassuk jól fizető állásokhoz (megbízásokhoz) a számunkra fontos ügyekben nekünk kedvező ítéleteket hozó bírók hozzátartozóit,
• terheljük le azokat a bírókat, akik nem hajbókolnak – árasszuk el őket feleslegesnél feleslegesebb, az ügyekkel alig összefüggő adatokkal (ebben segítő ügyészt, ügyvédet, bírósági vezetőt mindig fogunk találni), hagy rágják át magukat a papírhegyeken meg gigabájtokon, aztán vonjuk őket felelősségre, ha a „nem megfelelő munkamoráljuk” miatt jelentősen kitolódik a tárgyalásokhoz, bizonyításokhoz és az ítélethozatalhoz szükséges időtartam,
• halmozzuk el a nekünk nem tetsző ítéleteket hozó bírókat gázos, bonyolultabbnál bonyolultabb ügyekkel, vagy fárasszuk ki őket sok száz apró, felettébb érdektelen tyúklopásos perrel, emellett elöljáróikkal firtattassuk napi szinten a határidők betartását, azonnalos jelentésekkel lehetetlenítsük el érdemi munkájukat és a legapróbb hibákért is indítsunk fegyelmi eljárást velük szemben,
• zaklassuk szeretteiket nem rejtve véka alá, hogy valójában nem ők a célpontok, hanem a nem túl rendszerbarát rokonuk,
• végső esetben zsarolással vezessük rá őket, mondjanak le önként a bírói székükről vagy egészségi okokból kérjék korai nyugdíjazásukat, ha pedig erre nem hajlandóak,
• hozzuk őket olyan helyzetbe (ittas vezetés, droghasználat, prostitúcióba keveredés, stb.), hogy méltatlanná váljanak a bírói talár viselésére.

A komolyabb nemzetközi konfliktusok és megbélyegzés elkerülése érdekében jobb, ha meghagyjuk a bíróságok látszatfüggetlenségét és ne az egész rendszert vegyük célba, hanem a bírókat egyesével – ha pedig valamelyik túlbuzgó emberünk más utat képzel el a bírók megrendszabályozásra, haladéktalanul vessünk véget a partizánakciójának.

Folytatjuk ...

 Tartalomjegyzék

Miközben a határainkon túl lakó magyarok körében tombol a szavazási vágy, addig idehaza egyre indulatosabb viták zajlanak a témában, a konklúzió pedig egyre gyakrabban az, miszerint „kushadjon mindenki, aki a más micsodájával akarja verni a csalánt”.

Kinek fütyül a rigó, azaz kinek az érdeke a határainkon túli magyarok szavazata? Mert nem a magyar választóké, az biztos. Ha viszont egy kicsit hátrébblépünk is visszagondolunk történelmi tanulmányainkra, akkor nagy eséllyel arra a megállapításra jutunk, hogy míg 1947-ben cirka 60-120 ezer szavazatot eredményezhetett pluszban a kommunistáknak a kékcédulás szavazás, ma a határainkon túliak tömeges megvásárlása ennél jóval többet, akár három-négyszázezer voksot is hozhat a konyhára annak, aki kitalálta meg önmagának leszervezi.

Mi ezzel a baj? Mindig voltak választási csalások és lesznek is, csak a fokozatokban van különbség, mondhatná a sokat látott ember.

Az egyik probléma az, hogy van egy olyan kormánypárt, amely nem átallja kicserélni a szavazóbázisát – a külföldön dolgozókat bürokratikus módszerekkel szinte egyáltalán nem engedi szavazni, a frissen vásárolt határainkon túli, hazánkban adót nem fizető, soha itt nem élő magyarokat (meg magukat magyaroknak hazudókat) pedig engedi. És nemcsak engedi, hanem a legkülönfélébb pénzügyi eszközökkel ösztönzi is, kezdve az egyházak meg a kinti magyar szervezetek elszámolás kötelezettsége nélküli, évek során többszáz milliárdos nagyságrendű támogatásaival (ebből már lehet bőven szavazatot vásárolni) egészen az olyan „apróságokig”, mint hogy egyetlen személy akár 50 falubélit is regisztrálhat minden további nélkül. És nemcsak regisztrál, de Juhos Márton és neje, Juhos Klára még büszke is nagyon-nagyon, mivel „bele akarnak szólni a politika alakulásába, mert (…) úgy érzik, Magyarország az övék is. (…) "természetesen" Orbán Viktorra fognak szavazni.” (index.hu)

Erre mit is mondanának azok, akik ellenzik a határainkon túliak választójogát?

„Kedves Juhos Márton és neje, Juhos Klára, valamint tisztelt unokájuk, pont Önök azok, akik miatt egyre inkább elszabadulnak az indulatok itt, az anyahazában. Önök összesen mennyit áldoztak Magyarországra, fizetnek ide adót, szívják az itteni egészségügyet meg oktatást? Háborognak azért, mert kifizettek Önökkel olyanokat, mint a legújabbkori sötétség, amelyet modern közvilágításnak csúfolnak, kaptak még három baromi drága stadiont közpénzből fenntartásra meg sehonnan induló, sehova sem tartó kisvasutat? Nem? Akkor hogy szólhatnak bele abba, hogy ki nyúzza a magyart itt Magyarországon? És hogy merik eldönteni azt, melyik politikus nyúlhassa le a közpénzt az elkövetkező négy meg ki tudja hány évben? Ha már mindenáron bele akarnak szólni a politikába, sok szerencsét a romániai választások manipulálásához és legyenek szívesek ne segítsék még egyszer kétharmadhoz Orbán Viktort és baráti körét.”

Ha valami bűn felróható Orbán Viktornak (persze az intézményesített, nagyüzemi lopáson túl) az az, hogy soha nem látott mélységekbe taszítja a magyar-magyar kapcsolatokat. 1993-ban még a Fidesz is ellenezte a határainkon túliak szavazati jogát, ám amióta Orbán Viktornak sikerült – jó sok közpénzt a projektbe áldozva – félistenként megimázsolnia magát odakint, már más a helyzet.

„Elvileg sem tartjuk helyesnek, hogy Magyarország legfontosabb belpolitikai kérdéseiben olyanok is döntsenek, akik nem élnek Magyarországon, akik nem adófizető polgárai az országnak, és akik a két választás között semmilyen formában sem tudják az általuk választottakkal kapcsolatos véleményüket elmondani, ráadásul sokaknak semmilyen kötődése nincs is már az országhoz.” (Áder János)

Orbán Viktor jó érzékkel szélkakaskodott és 2014-ben a Fidesz már csak a határainkon túliak segítségével ért el kétharmadot és betonozta be rendszerét szinte örökre – ha tehát valakinek meg akarjuk köszönni azt, ami a nyakunkba ömlött, akkor a határainkon túli magyaroknak tehetjük ezt meg leginkább. Ráadásul ők azok, akik csak előnyt kapnak ebből a fantasztikusan szép kapcsolatból, hátrányt egy fikarcnyit sem, ellentétben a hazai választókkal, akik kénytelenek finanszírozni a kormány és baráti körének hiperűrsebességű gazdagodását meg azt, hogy hazánk ezüstérmet szerzett az Unió legkorruptabb államai háziversenyében. És igen, ma már a magyarok cirka háromnegyede rühelli azt, hogy a határainkon túliak szavazzanak a magyarországi választásokon, nem csoda tehát, ha már a Facebook-on is ez a fő téma. És a magyarországi magyar választópolgárok többsége valószínűleg csak bólogat az olyan kommentek láttán, miszerint "megnéztem volna a romániai magyarok arcát, ha fordított esetben a magyarországi magyarok Ceausescu-ra szavaztak volna".

forrás: atv.hu

Orbán Viktornak azonban nemcsak az a bűne, hogy a kommunisták nyomdokain járva vásárol magának szavazatokat azoktól, akiknek elviekben nem sok köze van ahhoz, mi is történik az országban, és azt sem firtatják, hogy kik lopták el az uniós források és egyéb közpénzek egyharmadát, hanem az, hogy a határainkon túliak elleni közösségi médiás kampány már valódi gyűlöletkampánnyá vált. És míg a Soros-féle központilag gerjesztett utálat egy embert kiált ki bűnbaknak (meg a Soros-bérencnek titulált civileket, de azért az mégis csak egy képlékeny és eléggé megfoghatatlan halmaz), addig a határainkon túli magyarok kollektív bűnösként megítélése (haszonlesőknek, zombiknak ábrázolása, stb.) és ezen vélemények nagyüzemi terjesztése és lájkolása már komoly sebet ejthet a kormányfőnk által olyan nagybecsben emlegetett nemzet testén.

A határainkon túli magyarok pedig eközben mit csinálnak? A köztudatig eljutott hírek alapján az a kép áll össze róluk, hogy büszkén vállalják, a magyar adófizetők pénzéből kilóra megvásárolták őket és rohannak szavazni arra, aki mindezt lehetővé tette, azaz Orbán Viktorra és a Fideszre. Vajon lesz olyan erdélyi, vajdasági vagy kárpátaljai szószóló, aki feláll és közli,

„ne tovább, kedves anyaországi politikusok, ideje lenne ezt abbahagyni, elég nagy kárt okoztatok már eddig is a megítélésünkben? Már vérig aláztatok minket, tudattátok a világgal, a magyar kisebbségek egy tál lencséért támogatják Európa egyik legmegosztóbb miniszterelnökének újraválasztását? Vagy bennünk van minden reményetek, hogy végre arany éremhez jussatok a legkorruptabb ország versenyben? Mi lesz, ha Magyarországra látogatunk és megkérdik, honnan jöttünk, akkor sunnyogjunk, vagy valljuk be, Erdélyből, de rögtön mentegetőzzünk is, mi nem adtunk fel levélszavazatot Viktorra, anyánk életére esküszünk? Vagy ne csak regisztráltassunk meg szavazzunk büszkén, hanem valljuk be, igen, mi is egyike vagyunk azoknak, akik adót nem fizetnek, csak eldöntik, hogyan szívjanak az adófizetők? Ki garantálja, hogy őszinteségünk következménye nem egy 73%-os eséllyel elnyert pofánvágás lesz a jutalmunk (cirka ennyien rühellik a szavazati jogunkat) meg egy ukáz, miszerint jobb, ha többet be se tesszük a lábunkat az anyaországba?”

Orbán Viktor valójában nem szereti a határainkon túli magyarokat csak felhasználja őket saját céljai elérésére – mert ha szeretné őket, akkor nem egyedül hatalommegtartási és pénzkitalicskázási érdekből használná fel őket, hanem az első, a zsigeri utálat megjelenését jelző közvéleménykutatásokra már reagált volna és úgy módosíttatta volna a választójogi törvényt, hogy azt a hazai választópolgárok többsége is elfogadja.

forrás: atv.hu

Ez azonban nem történt meg – a szavazatmaximalizálási szándék mindent felülír, még a nemzet nagy nehezen kivívott egységességét is. Karácsony Gergelyék éppen emiatt a megosztottság miatt az MSZP-Párbeszéd szövetség nevében javasolták a szavazati jog átalakítását:

„A szövetség (…) megőrzendő vívmányként tekint a határon túli magyar állampolgárok választójogára, de azt úgy alakítaná át, hogy a határon túli közösségek tagjainak ne a magyarországi pártok listájára, hanem a saját maguk által állított egyéni jelöltekre szavazzanak. Ezáltal elkerülhető lenne, hogy a magyar belpolitika vitáit a határon túli közösségekre terheljük.” (index.hu)

Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének azonban tökéletesen megfelel a mai állapot (a nyomonkövethetetlen, ámde bőséges támogatások, az elszámolás hiánya, az erdélyi polgárok kegyeinek közpénzből megvásárlása, korrupció anyaországból importálása, stb.) és egyetlen mondattal mindenki számára világossá tette, kinek a szekerét tolja:

„(…) megkérdezték, hogy szerintünk mit kellene tenniük Erdélyben a választási kampányban. Nagyon őszintén azt mondtam, hogy semmit. Ez teljesen fölösleges időtöltés és energiabefektetés, hiszen én azt gondolom: az erdélyi magyar emberek világosan tudják, hogy kire szavazzanak.” (Kelemen Hunor, RMDSZ)

Ezek után mit várhat az adófizető magyar választópolgár? Semmi jót, hiszen sem Orbán Viktornak és rendszerének, sem pedig a külhoni magyar politikusoknak nem érdeke, hogy a határainkon túli magyarokat ne kékcédulásként használják fel önnön hatalmuk fenntartása érdekében. És amíg az erdélyi magyarok nem ágálnak az ellen, hogy ily módon kihasználják és megalázzák őket, addig bizony ne lepődjenek meg, ha az anyaország köznépének haragja rajtuk csattan. Mert nem a Facebook meg az ellenzék (a Soros-terv, a civilek vagy ki tudja ki) a hibás, hanem ők maguk.

Magyar magyarnak farkasa.

Fegyveres erők és testületek átalakítása

Előző rész itt.

A harmadik világbeli diktatúrákkal szemben mi nem a fegyveres erőkre és testületekre és nem is a nekünk nem tetszők végleges eltiprására alapozzuk hatalmunkat, hanem a képviseleti demokrácia meghekkelésére. Azonban nem szabad egy pillanatig sem elfelejtkeznünk arról, hogy hatalmunk fontos alappillérei mind az egyenruhás szervek, mind a titkosszolgálatok, valamint rendpárti kormányként gondoskodnunk kell a lakosság megfelelő közbiztonsági érzetéről is. Ha pedig túlságosan elfogy azoknak a száma, akik a következő választáson ránk voksolnának, még mindig átgondolhatjuk, hogy hatalmunk megtartása érdekében folyamodunk-e államilag intézményesített erőszakhoz.

Lojális vezérkarok

Hatalomra kerülésünk után a lehető legrövidebb időn belül hozzunk létre lojális vezérkarokat mind a rendőrségnél, mind a hadseregnél, mind pedig a titkosszolgálatoknál. Az nem történhet meg, hogy azok, akik fegyvert viselnek, ne a mi parancsainkat kövessék – még akkor sem, ha az Unió közepén nehéz elképzelni egy fegyveres puccsot vagy felkelést. Az erőszakszervezeteink igenis látszódjanak (de ne domináljanak) és érjék el azt, hogy minden polgárunkban tudatosuljon, egyenruhás és civil rendőreink-katonáink napi szinten teszik a dolgukat, bűnt üldöznek, közlekedést irányítanak vagy éppen ott állomásoznak készenlétben a laktanyákban. Arra azonban egyelőre nincs szükségünk, hogy a a forgalmasabb köztereinken, közintézményeinkben meg a metróban-reptereken géppisztolyt lóbálva strázsáljanak az egyenruhásaink, bár később még ez is bekövetkezhet.

A lojális tábornokokkal általában nincs probléma, ha csak az nem, hogy túl magasra emeljük őket – azaz olyan pozícióba kerülnek, ahol már a saját akaratukra is szükség lenne (irányítani kellene az állományukat), miközben tiszté avatásuk óta ahhoz szoktak, csakis parancsra mozdulnak meg és bőven elég, ha összecsapják a bokájukat, felfelé hajbókolnak és eközben lefelé ellentmondást nem tűrve érvényesítik a felülről kapott utasításokat. Az ilyen mentalitás-rögzülés miatt gondunk is lehet a legfőbb parancsnokokkal, főleg ha nem sikerül olyanokat kineveznünk, akik önmaguk képesek önálló gondolkodásra és felelősségvállalásra, valamint feltétlen engedelmességre tudják bírni azokat, akik alattuk szolgálnak. A kérdés hosszabb távon akár még aggasztó is lehet: vajon találunk megfelelő mennyiségben olyan tábornokot, akik el tudnak bánni az olyan pánikra hajlamos beosztott parancsnokokkal, akik egy-egy rizikósabb döntés elől menekülve akár hosszú órákat is eltöltenek a mellékhelyiségben, csak hogy ne nekik kelljen aláírni az épp aktuális akciót mozgásba lendítő parancsot? Az idióta intézkedések ráadásul könnyen kapnak nagy nyilvánosságot és még véletlenül sem maradnak meg az állomány belső körében, bármilyen titoktartási kötelezettséget is fogadtak a szereplők.

Senki sem állítja, hogy könnyű a közép-európai diktátorok élete.

A rendőrség

Az új Alaptörvényen nyugvó rendőrségi törvényben rögzítsük részletesen a rendőrök élet szabályozó kereteket, például milyen joga van a közrendőröknek és parancsnokaiknak, létesíthetnek-e érdekvédelmi szervezetet, sztrájkolhatnak vagy bármi más módon elégedetlenkedhetnek-e, illetve ha megtagadják a parancsot mire számíthatnak a hadbíróság előtt. Gondoskodjunk róla, hogy a parancs nem teljesítése mint elfogadható (tolerálható) magatartásforma még véletlenül se jusson eszébe azoknak, akik felesküdtek ránk. Jobban mondva a hazájukra, de ez a kettő az ő szempontjukból végül is egy és ugyanaz.

A szigorúan hierarchikus rendszerek lényege, hogy minden egyes vezető igyekszik nálánál butább beosztottakkal körbe venni magát attól való félelmében, nehogy azok a helyére pályázzanak, így aztán botor dolog lenne azt hinnünk, hogy a rendőrségünk, különösen annak utcai, egyenruhás állománya atomfizikusokkal van feltöltve. Jobb ha megbékélünk azzal a tudattal, bizony nem minden rendőrvicc rosszindulatú csúsztatás, hanem számos van köztük, amely csak a valóságot képezi le, így kudarcélményeinket minimalizálva elvárásainkat is célszerű ehhez a színvonalhoz igazítanunk. Meg kell küzdenünk még a különböző testületek és testületeken belül a szervezeti egységek közötti rivalizálással, a rendkívül hektikus információáramlással valamint azzal a mentalitással is, miszerint a kis munkát kis ívben, a nagy munkát pedig nagy ívben kell elkerülni. Különösen így van ez abban az esetben, ha a választóinkat azzal kábítjuk, miszerint amióta mi vagyunk hatalmon, a bűnözés ugrásszerűen csökkent, a közbiztonság pedig ezzel egy időben rakétasebességgel javult.

Játsszunk a statisztikákkal és adjuk ki a tábornokoknak, csak olyan ügyekben engedélyezzenek nyomozás elrendelését, amelyek garantált sikerrel járnak, mivel a kudarc negatívan befolyásolja a köz elé tárt adatokra. Miért kell minden közlekedési balesethez kimenni a járőröknek? Bőven elég, ha a részesek megbeszélik egymás között, aztán ha vér folyik, mehet a felmentő sereg. Ugyanígy felesleges komolytalan, ám nehezen kinyomozható ügyekkel foglalkozni, mint például a gépjármű feltörés. Az olyan ügyeket viszont, amelyekben a barátaink lehetnek gyanúsítottak, na azokat örökre felejtessük el – még az sem lehet elegendő bizonyíték, ha a kedves politikustársunk polgármesterként a tévéhíradóban is reklámozza, hogyan buzdította a beosztottjait jogszabály megsértésére és hivatali esküjük megszegésére. A korrupció csak akkor minősíthető bűncselekménynek, ha nem a mi kutyánk kölyke követte el és ez így van annak ellenére is, ha az adott cselekmény konkrétan beazonosítható a mi általunk elfogadott büntető törvénykönyv alapján is. A legjobb azonban az, ha rendőreink nem törik a fejüket bonyolult minősítéseken, hanem olyan tevékenységekre fókuszálnak, mint a gyalogos járőrök utcákra küldése, traffipaxolás valamint a közlekedésben résztvevők indokolatlan szekálása, ráadásul ez utóbbi tevékenység jelentős anyagi haszonnal járhat a kiszabott büntetéseknek köszönhetően.

A titkosszolgálatok

A titkosszolgálatok általában kifinomultabb módszereket használnak, mint a rendőrség, akár külföldre, akár belföldre dolgoznak, ráadásul a nemzetközi terrortámadások miatt jelentősen fel is értékelődött a szerepük. Azt sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy sajátos államberendezkedésünknek köszönhetően sokkal nagyobb esélye van egy személyünk elleni szervezkedésnek, mint annak, hogy a fővárosunk főpályaudvarát iszlám vagy ki tudja milyen egyéb fanatikusok a levegőbe repítik. Éppen ezért ne restelljünk olyan szakembereket alkalmazni, akik még a szocializmus idején, pártállami körülmények között tanulták a szakmát és kisujjukban van a belső felderítés, különösen azon a területen, ami az állambiztonságot és a fennálló hatalom elleni szervezkedést érinti. A kényesebb ügyekben is jobb, ha nem égetjük magunkat olyan új, általunk kinevezett vezetők dilettantizmusával, akik előéletükben maximum kommandós (ajtót izomból betörő) vagy éppen személyvédelmi (testőr) múltat tudnak felmutatni. Nem kívánhatunk magunknak olyan blamát, mint amikor felderítőink információja alapján a kommandósok nagy médiaricsajjal lerohannak terrorista-gyanús személyeket, akikről aztán kiderül, csak második világháborús rozsdás vasakat ástak ki a szomszédos kiserdőben, vagy ami még rosszabb, filmgyári kellékeket szállítottak épp egy nemzetközi koprodukciós forgatásra. De még ennél is nagyobb arcvesztés az, amikor a titkosszolgálatunk házkutatásra igyekvő harckocsis zászlóalja eltéved egy párszázas lélekszámú faluban és konvojban fel s alá járkálva próbálják megtalálni azt a címet, ahol váratlanul le kellene csapniuk, de a téves címen ajtóbetörés-gatyában földre térdeltetés sem vágyaink netovábbja. Ha jót akarunk magunknak, maradunk a régi motorosoknál, a kommunisták se véletlenül foglalkoztatták a náci érából visszamaradt szakembereket.

A hatáskörök tisztázása és ütőképes egységek felállítása érdekében mihamarabb döntsük el, hogy a hatalmunkat veszélyeztető esetek nyomozását mely szervhez rendeljük és ehhez alakítsuk ki a megfelelő jogszabályi hátteret is (akár több lépcsőben, hogy ne legyen annyira feltűnő a minden lében kanál jogvédőknek), különös tekintettel a lehallgatásokra, megfigyelésekre, banktitok meghekkelésére és a titkos házkutatásokra. Miénk a parlament, tehát gondoskodjunk arról, hogy minél ritkább esetben kelljen bírói engedély a titkosszolgálati eszközök alkalmazásához (lehallgatáshoz, levéltitok megsértéséhez, házkutatáshoz, titkos megfigyeléshez) és minél kevesebb rálátása legyen bárkinek is a hatalmunk megtartása érdekében folytatott nyomozati cselekményekre. Amit csak lehet, haladéktalanul minősíttessünk államtitoknak, netalán nemzetbiztonsági érdeknek, vagy süttessünk rá bármilyen más bélyeget, csak hogy elejét vegyük a nekünk nem tetsző kutakodásoknak. Igenis fontos, hogy tudjuk, ki mit gondol rólunk és kitől mire számíthatunk mind a közeli, mind a távoli jövőben. Különben hogyan tudnánk felkészülni idejekorán a minket érő támadásokra? Vagy hogyan tudnánk beazonosítani és ellehetetleníteni a lefizethetetlen, akár fejjel is a falnak menő ellenzékieket? Gyűjtessünk adatokat minden számunkra fontos egyénről, hogy a későbbiek folyamán akár zsarolással is rávehessük őket a viselkedésük nekünk tetsző irányba módosítására. Minél több és minél vastagabbak dossziénk van, annál nagyobb a hatalmunk – mindenkinek van féltenivalója, még a legádázabb jogvédőnek és forró fejű ifjúnak is. Ha ragaszkodunk a hatalmunkhoz, akkor használjuk ezt ki.

A különleges egységek

Állítsunk fel külön egységeket a különlegesebb feladatokra, például telepítsünk az adóhivatalhoz fegyverviselésre jogosult adónyomozókat, vámosokat, a katasztrófa-helyzetekre hozzunk létre katasztrófavédőket, ám mindig legyünk tisztában azzal, melyik ágazattól ténylegesen mit várhatunk el. Demokráciában nem szül jó vért, ha a tűzoltókat politikai (erőszak)szervezetté minősítjük vagy a kéményseprőket fegyveres testületbe kényszerítjük, ellentétben az adónyomozókkal, akiket nyugodtan használhatunk arra, hogy ellenségeinket tönkretegyük és ennek érdekében még rendfokozatot is adhatunk a vállukra meg lőfegyvert a kezükbe.

Tisztázzuk jogszabályban ezen különleges erők feladatait elkerülve azt, hogy a melósabb, szempontunkból is fontos eseteket úgy dobálják egymásnak, mint a forró krumplit. Meg kell hagynunk azonban feltétlen azt a kiskaput, hogy a számunkra kellemetlen ügyeket akár évekig tologassák egyik hivatalból a másikba, élénk és kevésbé élénk, ám annál hosszabb ideig elhúzott hatásköri és illetékességi viták közepette. Ha így járunk el, senki sem vádolhat minket azzal, hogy eltemetünk ügyeket – mi csak bedobjuk ezeket a ringbe pár szervezet közé, civakodjanak, ráérnek.

Magánhadseregek

Azért, mert Európa közepén vagyunk, még nem kell megfosztanunk magunkat olyan luxustól mint a magánhadsereg, csak arra ügyeljünk, adjunk a fegyveres testületnek hangzatos nevet meg olyan kizárólagos feladatkört, amellyel tökéletesen megindokolhatjuk a létüket.

A történelem azt igazolja, aki teljhatalommal bír, az előbb vagy utóbb összefut olyanokkal, akik viszont az ő teljhatalmát akarják. Hogy a harcban ne mi húzzuk a rövidebbet érdemes jól működő magántestőrséget beüzemeltetnünk, lehetőleg szekrényajtó méretű, kommandós és testőrkiképzést is kapott hegyomlásokkal. Az ő látványuk ugyan a mi paranoiánk mértékét nem csökkenti, de a helyünkre pályázókra egész biztosan gyakorol valamiféle visszatartó erőt. Sehova se mozduljunk ki minimum hat testőr és legalább két kísérő autó nélkül és szerezzünk be golyóálló cuccokat az öltönytől kezdve egészen a limuzinig - ám előbb vagy utóbb rájövünk, semmi sem pótolhatja azt az érzést, amit az élő pajzs mögé bújás lehetősége nyújt számunkra.

Adjunk extra hatalmat a magánhadseregünknek, például olyan plusz jogosítványokat, mint a velünk nem egyetértők titkosszolgálati megfigyelése vagy nyomozati jogkör államellenes bűncselekmények terén, hiszen ezek segítségével ismerhetjük meg igazán azokat, akikkel szemben meg kell védeni magunkat. Ügyelnünk rá, hogy a különféle szervezetek között legyen kommunikáció és ne vesszen el a sok bába között a gyerek, azaz egy esetleges támadás során legyen, aki megvéd minket – kudarc esetén az utólagos egymásra mutogatással már nem sokra megyünk.

Legbensőbb bizalmasaink irigylik majd a személyesre szabott fegyvereseinket és számíthatunk rá, hogy lobbizni fognak saját stáb létrehozására. Ennek semmi akadálya sincs egészen addig, amíg ezek a mini-hadseregek csak biodíszletként arra szolgálnak, hogy történelmi hangulatot adjanak a parlamenti irodák vagy éppen a nemzeti bankunk folyosóinak. Sőt, ha már lúd, legyen kövér, fokozzuk a látványt minimum kétszáz évesnek látszó nemzetieskedő egyenruhákkal és fegyverzettel is. Ha azonban a teljhatalmunkat magunknak és csakis magunknak akarjuk, akkor a legszigorúbban vett testőri funkciókon kívül semmi mást ne engedélyezzünk ezeknek a brigádoknak, a nagy tűzerő és a titkosszolgálati eszközök valamint a nyomozati hatáskörök maradjanak meg a mi magánegységeink privilégiumának. Ráadásul minél kevesebb ilyen csapatot engedélyezünk, annál exkluzívabb érzés lesz ez az arra érdemesek számára (például köztársasági elnök, parlament elnöke, nemzeti bank elnöke), arról meg majd lebeszéljük őket, hogy rakétavetőket, éles gránátokat, terepmintás Hummereket meg mahagóni borítású vitorlásokat igényeljenek az alakulatuknak.

 Folytatjuk ...

Előző rész itt

 Tartalomjegyzék

Az ellenzék egyik legfontosabb kampányígérete az elszámoltatás, azaz mindenki hűvösre kerül, aki azt megérdemli. De vajon tényleg meg fog ez történni és a korrupt, közpénzen zsírosodó politikusok megbűnhődnek? Valljuk be, ennek esélye minimális annak ellenére, hogy az orbánizmusnak éppen a nagyüzemi, maffiamódszerekkel elkövetett közpénzlenyúlás a központi eleme.

Hazánkban már több hullámban is volt elszámoltatás, több-kevesebb sikerrel. De inkább kevesebbel – a legérdekfeszítőbb kérdés azonban az, mi volt az oka annak, hogy az elszámoltatásért felelős felelősöknek eddig még soha nem sikerült érdemi eredményt elérniük.

A sorozatos kudarcnak több oka is lehet, például nincs is valódi szándék az elszámoltatásra vagy szándék ugyan van, de dilettánsokra bízzák a feladat végrehajtását.

Nincs is valódi szándék az elszámoltatásra.

Ebben az esetben a hatalmon lévő politikusok részéről valójában nincs igazi szándék az elszámoltatásra, az egész csak parasztvakítás, kommunikációs lózung, hogy a nép megnyugodjon, jöhet még kutyára dér, a lopós politikus pedig úgy jár, mint a sánta kutya, előbb vagy utóbb utolérik és elnyeri méltó büntetését.

És ez az a pont, ahol a kutya el van ásva, mert nem, nem bűnhődik meg, hiszen az utódnak nem érdeke az előd kínpadra vonása. Miért? Mert mi van, ha ő is lop majd, akkor az ő utódja majd őt is megbünteti? A szerencse forgandó, nem lehet mindig hatalmon lenni, legalábbis egy normális demokráciában. Éppen ezért veszélyes precedens lenne egy tényleges és hatékony elszámoltatás, jöjjön inkább a fű alatti nagykoalíció, hagyni az egészet a fenébe, egy kis látszatnyomozás, két-három bűnbak évekig elhúzódó, semmire sem jutó vizsgálata, aztán majd szép lassan elhal az ügy.

A legjobb módszer az elfektetésre, ha félévente-évente új elszámoló biztost jelölnek ki, aztán meg se kell, hogy melegedjenek a székükben, jöhet a következő, havi millás nettóért sokan adnák az arcukat a projekthez, nem szükséges lepkehálóval összevadászni őket. Ki lehet nevezni olyanokat, akik tudják, valójában mit kell tenniük – mismásolni, határidőt húzni, időnként meg nagyokat mondani egy-egy sajtótájékoztatón. Hosszabb távon azonban egy okos politikusnak ez nem gyere be, hiszen a meló lényege éppen az, hogy úgy kell nem dolgozni, mintha dolgozna és előbb vagy utóbb meg fogják kérdezni tőle, miért nem halad sehova? A válasz pedig nem lehet az, kérem, nincs is szándékunkban elérni semmit, hiszen ezzel – ha volt neki eredetileg ilyen – a saját szakmai hírnevét húzza le a WC-n. Egy okos megbízott maximum arra vállalkozik, hogy háttérből súg, hogyan is lehetne a legtökéletesebben végrehajtani az elszámoltatás nagy hadműveletét úgy, hogy az még véletlenül se jusson el sehova.

A legideálisabb jelöltek a kis tudás nagy tudatlanság birtokában lévő jogvégzett politikusok, akik elég hiúk ahhoz, hogy elhiggyék, ők a legokosabbak, legtökéletesebbek és elég becsvágyók ahhoz, hogy még azt is elhiggyék, szükség van rájuk. Ha egyszerre túl sok ügyet a nyakukba borítanak (pl. névtelen feljelentésekkel, gyanúsnak látszó esetek sajtóban megszellőztetésével, stb.), akkor úgyis elvesznek a sok papír között és egyébként sem azért kerültek abba a székbe, amelybe kerültek, mert arról híresek, hogy látnák a fától az erdőt. Elég egy-két morzsát elszórni nekik, hagy kövessék azt, aztán ha a farkuk körül keringenek körbe-körbe, az sem oszt-szoroz, hiszen éppen ez a cél.

Kell még hozzájuk rendelni lusta, bármilyen határidőt meghosszabbítani képes ügyészeket meg olyan rendőrnyomozókat, akik hozzák az összes sztereotípiát, amit a nagyképű civil ruhás közegről a világ filmgyártása már lehozott: fellengzősek, arrogánsak és akkor sem értik, mi történt, ha valaki lerajzolja nekik pontról pontra. Kellenek még olyan személyek a titkárságokra, akik nem láttak még iktatást és az ügykezelés-irattározás legelemibb fogalmaival sincsenek tisztában és bármilyen dokumentumot képesek örökre eltüntetni nyom nélkül.

Az inkompetencia mint alapkövetelmény alapján összeállított, aranyárban működő hivatal időnként persze nagy sajtóhírverés közepette útjára bocsát egy-egy vádiratot, ami aztán elhal a bíróság ki tudja hányadik fokán, mert értelmezhető bizonyíték, ami alátámasztaná a vádlottak bűnösségét, az nem nagyon van. És már meg is van az igazi bűnbak, miért nem sikerült senkit leültetni, ezek pedig a kommunista bírók, akik annak ellenére, hogy a múlt rendszer őskövületei, már nem Visinszkij kottájából játszanak (a témáról részletesen itt) és nem a tanúvallomás számukra a bizonyítékok királynője, hanem mégis csak megkövetelnének egy-két olyan dokumentumot, amelyből levezethető a vádlottak olyan cselekménye, amely büntetőjogilag értelmezhető is.

Az eredmény pedig? A hatalmon lévők és a vizsgáltak számára is a legoptimálisabb output, azaz a nagy semmi, a hibás pedig a bíróság. A rendszer tökéletesen működik, homokszem csak akkor kerülhet a gépezetbe, ha jön egy olyan kormány, amely tényleg el akar számoltatni és el is számoltat. És ez az a pont, amelynek elérése egy új világ kezdetét jelentené, egy olyanét, amelyben nem lehet Magyarországot büntetlenül szétlopni.

Akarnak valódi elszámoltatást, csak nem sikerül

Az is előfordulhat, hogy egy kormány tényleg akar elszámoltatást, ám az nem sikerül – egyszerűen azért, mert olyan embereket bíz meg a feladat kivitelezésével, akik sokat mondanak magukról, de keveset érnek. Mert az, hogy valaki sztárolja magát, milyen jó is a szakmájában és önmaga is elkövetett néhány stiklit bizonyítva, ismeri a csíziót, még nem azt jelenti, hogy egy ilyen horderejű feladat elvégzésére is alkalmas. És ebben az esetben ne csak szakmai hiányosságokra gondoljunk meg olyanra, mint a racionális gondolkodással kapcsolatos kihívásban alulmaradás, hanem általános emberi tulajdonságok is akadályozhatják a korrupciós ügyek feltárását, például az elszámoltatással megbízott személy

• túl sokat markol és keveset fog. Nagyon jól hangzik, hogy hány milliárdos ügyben tesz feljelentést meg állíttat össze vádiratot, aztán az eljárás során szép lassan elolvadnak a milliárdok, a végére meg marad egy elévült hanyag kezelés, oszt annyi. Ráadásul az, hogy valaki hülye vagy szakmailag alkalmatlan a pozíciója betöltésére még önmagában nem bűncselekmény és egy-egy törvényi tényállás megvalósításához bizony szilárd lábakon álló bizonyítékokat kell összeszedni, hogy az később meg is álljon a bíróságon. A büntető paragrafusok kimerítéséhez általában szándékosság kell (néhány esetben elegendő a gondatlanság is), ha ez nem bizonyítható, akkor ugrott az ügy, akárhogy is erőszakolják az esetet.
• a zsigeri utálat és a prekoncepciók sem vezetnek sehova – mert míg egy erőszakos bűncselekmény elkövetőjét (esetleg) rá lehet erőszakkal venni, hogy valljon maga ellen, addig a gazdasági és vagyon elleni bűncselekmények esetén édes kevés az, ha az eljárás alá vont személy annyit közöl, „igen, megvesztegettek”, vagy „igen, követtem el költségvetési csalást”. A gyűlölet és az előzetes feltevések (tuti sáros az illető ebben vagy abban az ügyben) azonban tévútra vezethetnek és a végén nemhogy ténylegesen elkövetett bűncselekményhez nem talál bizonyítékot a tisztelt elszámoltató és stábja, hanem olyan ügyeket forszíroz, amelyekhez a gyanúsítottnak az ég adta világon semmi köze sincs, vagy ha van is, abban éppen nem sáros. Mert lehet, hogy száz másik ügyben igen, de ha az épp vizsgáltban nem, akkor annyi, bele kell nyugodni, az eset veszett fejsze nyele. És azért, mert valakit utálunk, netalán irigyek vagyunk rá, még nem azt jelenti, hogy tuti bűnös abban, amit rá akarunk verni.
• az idiotizmus („szakmai inkompetencia”) is sok ügyet félrevisz, egyszerűen azért, mert akik körülállják, nem tudják, hogy mit kezdjenek vele. Fogalmuk sincs, mi volt a tényleges elkövetési magatartás, kitől milyen bizonyítékot kellene beszerezni és kitől mit kellene megkérdezni annak érdekében, hogy értelmezhető válasz érkezzen. A szakértő sem varázsló, csak hozott anyagból tud dolgozni és ha hülye kérdéseket tesznek fel neki, akkor arra hülye válaszokat fog adni, a vigasz pedig számára annyi, hogy legalább fizetnek érte. Pedig ugyanennyiért normális anyagból normális kérdésekre normális válaszokat is meg tudott volna fogalmazni, olyanokat, hogy az isten sem kímélte volna meg az elkövetőt a letöltendő szabadságvesztéstől meg a vagyonelkobzástól.
• a gumigerinc és a hosszú, sokat használt nyelv sem viszi az elszámoltatást sikerre. Egy ügynek általában nem arról kellene szólnia, hogy odafentről üzennek, mi legyen a végső konklúzió a vádiratban (azaz mit kéne mindenáron rávarrni az aktuális bűnbakra), hanem arról, hogy – az épp uralkodó széljárástól és belepofázásoktól függetlenül – kiderüljön, hogy mi történt, és ha a cselekmény értelmezhető büntetőjogilag is, akkor az hogyan kerüljön úgy a vádiratba, hogy később a bíróságon is megálljon. A csúcsra járatott szolgalelkűség már eleve feltételezi a formális vagy informális hierarchiában feljebb tanyázók maximális kiszolgálását, az pedig elképzelhetetlen, hogy az elszámoltatással megbízott azt mondja, „főnök, ez itt most nem fog összejönni”. Ki akarja önként a nyakába kötni a kötelet? Egyszerűbb a felsőbb utasításoknak megfelelően eljárni, aztán behúzni a nyakat, lesz ami lesz, ha kudarc, majd a bíróságra kell fogni meg azokra a nyamvadt kommunista bírókra.
• a szakmai felkészületlenség mellett az érdektelenség is gátja lehet egy elszámoltatásnak. Mert mi van akkor, ha az elszámoltatással olyan személyt bíznak meg, aki nemcsak alkalmatlan, de még csak nem is foglalkozik azzal, amivel kellene neki, hanem inkább a saját pecsenyéjét sütögeti? Meg ha már egyébként is képviselő, eljárkál parlamenti meg parlamenti bizottsági ülésekre, a saját korrupciós (pardon, gazdagodási) ügyeit is intéznie kell, és akkor még nem beszéltünk a síeléstől, trópusi nyaralásról meg egyéb időtöltésekről, amit megkíván a család. Vagy az ügyeletes szerető. Plusz az inkompetencia érzete vezethet oda is, hogy a valós ügyek helyett látszattevékenységgel foglalkozik a megbízott, például előszeretettel ellenőrzi a szolgálati autók napi használatát vagy azon kukacoskodik, ki mennyire a munkahely elvárásainak megfelelően öltözött fel és beért-e reggel nyolcra vagy késett pár percet. A beosztottak az ilyen főnök mellett próbálnak túlélni és semmi kockázatosat sem csinálni – és addig maradnak a beosztásukban, ameddig úgy érzik, a kapott fizetés megfelelően kompenzálja az idióta főnök idióta elvárásait.

Hogy az Orbán-kormány esetében melyik forgatókönyv valósult meg? Ki tudja, azonban Budai Gyula elszámoltatási biztos saját bevallása szerint anno 110 vizsgálatból hatvanegyben tett feljelentést, ezekben 49 személyt gyanúsítottak meg, közülük 27 személy ült a vádlottak padjára és azt is kijelentette, hogy a legjobb tudása szerint járt el és alapos munkát végzett. A jogerős bírósági ítéletek azonban nem őt igazolják, de erre is van mentsége:

„Itt inkább az lehet a probléma, hogy a bíróságok, ha politikus is érintett az ügyben, nem mernek olyan döntést hozni, mintha egy átlagos emberről lenne szó. Pedig ugyanazokat a jogszabályokat kell alkalmazni. Csak a média rátelepszik az egészre, tudósít róla, fókuszban van, és elbizonytalanodnak a bíróságok is. A bíróságokon nem volt meg a rendszerváltás.” (Budai Gyula)

És vajon mi lenne erre a konkrét ügyekben érintett bíróknak a válasza? „Tetszett volna jobban dolgozni.” És ha belegondolunk, hogy csak a Tiborcz-féle lámpabiznisznek már az Olaf-vizsgálat alapján is több sáros szereplője van, mint amennyi szocialista meg szdsz-es politikust vizsgált összesen anno Budai Gyula, akkor meg lehet az egyéni véleményünk mind Budai munkásságáról, mind a az elkövetkező kormány előtt álló elszámoltatás mint feladat nagyságrendjéről.

Persze van olyan verzió is, miszerint rendben lezajlik egy elszámoltatás és a közpénzt lenyúló politikusok, haverjaik meg strómanjaik jogállamiságnak megfelelő eljárás után megbűnhődnek. Na, ilyet még hazánkban nem igen láttunk, de mint tudjuk, a remény hal meg utoljára.

 Kapcsolódó posztok az elszámoltatásról és Tiborczról itt és itt.

Presztízságak uralmunk szolgálatában

Vannak olyan területi a gazdaságunknak, amelyeket feltétlen hajtsunk rabigába (azaz tűzdeljük tele saját embereinkkel). Ilyen például a különféle költségvetési konstrukciókkal és adókedvezményekkel támogatott filmipar, verseny- és klubsport, és az olyan örök pártkifizető helyek, mind az állami tulajdonban lévő bankok (kedvező kamatozású hitelek még kedvezőbb visszafizetési feltételekkel, pénzmosási lehetőség, stb.), a nagy állami közmű- és egyéb vállalatok, valamint az állami szerencsejáték cég (lottók, totók, kaszinók, szponzorálási pénzek és utólag visszaellenőrizhetetlen nyeremények). Ezeken a területeken működő intézményeknél különösen fontos posztok várnak betöltésre a választási sikerünk után, az új vezetők pedig nagyszerű szolgálatot tehetnek mind országunk hírnevének, mind a pénztárcáknak.

A kinevezéseknek természetesen nem feltétele, hogy aki helyzetbe kerül, annak bármilyen szinten is legyen szakmai ismerete, netalán vezetői tapasztalata. Labdarugóból nyugodtan lehet koncessziós cég igazgatója, ahogy a sportszövetségek és sportklubok élére is kerülhetnek politikusok még akkor is, ha egyetlen sportági szabályt sem ismernek és a sportággal is még csak tévé képernyőjén keresztül ismerkedtek. A szakmai kompetencia nem feltétlen követelménye rendszerünknek, annál inkább a lojalitás és az utasítások kérdés és szemrebbenés nélküli végrehajtása.

Pénzmosásra minden szinten szükség van

Amíg a korrupció elszigetelt és üldözött cselekmény, addig minden résztvevő egyénileg kénytelen megoldani azt, hogyan mossa tisztára a feketén szerzett millióit. A korrupció állami intézményesítésével azonban új időszámításba lépünk fehérítés-ügyileg, hiszen ha valakinek legfőbb szintről van jóváhagyása milliárdok lenyúlására, akkor azt sem üldözhetjük, ahogy ez a pénzmennyiség patyolat tisztává válik. Különben hogyan tudnánk létrehozni az új, számunkra lojális nemzeti burzsoáziát? Éppen ezért nemcsak a pénzszerzési lehetőséget kell biztosítanunk (állami megbízások, koncessziók, stb.) hanem azt is, hogy a pénz a strómanoktól a jogos tulajdonosokhoz, azaz a politikusokhoz kerüljön és előbb vagy utóbb legálisan szerzett vagyontárgyakban materializálódjon.

A közpénzlopási és a tisztára mosási tevékenység azonban komoly infrastruktúrát igényel – mivel továbbra is Európa közepén élünk és még mindig nem egy banánköztársaságban, a korrupciós pénzek nem landolhatnak csak úgy simán a magánszámlákon. A tisztára mosáshoz szükségünk van egy-két kiváló és igen konstruktívan gondolkodó pénzügyi szakemberre, ügyvédekre, könyvvizsgálókra, megbízható strómanokra és offshore cégekre is, amennyiben szeretnénk, hogy a saját és családtagjaink, valamint haverjaink neve mindvégig tiszta maradjon. Különben bármelyik, a magánvagyonokat firtató újságírói-oknyomozói kérdésre hogyan mernénk teljes őszinteséggel azt válaszolni, kérem, mi mindig is szegények voltunk és most sem vagyunk gazdagok? Ezt csak akkor tehetjük meg, ha biztosak vagyunk abban, hogy a pénzkiviteli útvonalaink nyomát korrekten elfedtük és a helyettünk látványosan gazdagodók szája sem jár el, valamint az is megoldott, hogy a számunkra alkalmas időpontban ténylegesen is mi rendelkezhessünk az offshore cégek és a strómanok segítségével lenyúlt pénzekkel, ingatlanokkal, értékpapírokkal vagy egyéb vagyontárgyakkal (jacht, versenylovak, drága autók, stb.). Ami viszont még ennél is sokkal nehezebb az az, hogy közeli rokonainkat és barátainkat látványos önmérsékletre bírjuk – és ez az, amely területen garantáltan kudarcok sorozata ér bennünket, bármennyire is felkészültnek hisszük magunkat. Nem érhet minket meglepetésként, ha bizalmi embereink többmilliós órákat hordanak, többszázezres táskákat lóbálnak, gyerekeiket méregdrága külföldi magánegyetemeken taníttatják, hétvégén helikopterrel látogatnak vidéki lagziba, netalán milliós koffereket húznak maguk után a repülőtéren épp valamilyen tengerentúli luxus üdülőtelep felé tartva, mert már megunták a nyugdíjas védőnő édesanyjuk földjén épült vadászkastélyukat. Természetesen mindezt kizárólag közszolga-fizetésükből finanszírozva.

Sőt, az sem érhet minket derült égből villámcsapásként ha kiderül, bizalmi embereink úgy biztosítanak előnyt másoknak, hogy cserébe konkrét összegű hálát várnak például a vállalkozási díj bizonyos százalékának visszajuttatásának, politikusi rezidenciák potom áron megépítésének, bővítésének, bebútorozásának netalán állagmegóvásának, a kedvenc focicsapatuk támogatásának, gyermekük külföldi taníttatásának finanszírozásának, vagy egyéb más formájában, amire épp kedvük szottyan. És igen, nemcsak nekünk, hanem nekik is szükségük van központilag kiépített pénzmosási infrastruktúrára.

Mások vagyonának osztogatása

Nemcsak a már meglévő állami javakat osztogathatjuk szét híveink között, hanem új elemeket is könnyedén partiba vonhatunk ha megfelelő kreatívságról teszünk tanúbizonyságot. Ehhez vegyük igénybe az adóhivatalunk segítségét különösen akkor, ha már az összes adóbevallás elektronikus és kiépítettük az online pénztár-, fuvarkövetési valamint számlázási rendszert is. Ebben az esetben az összes hazánkban működő gazdasági társaságról naprakész információink vannak, akár teljes mélységben, minden egyes ügyletükre lebontva. Tudjuk meg az adóhivatal szakembereitől, hogy egy adott gazdasági szektorban vagy egy adott földrajzi területen kik teljesítenek a legjobban, kik dolgoznak a legnagyobb jövedelmezőséggel, vagy éppen hol találhatók a legforgalmasabb üzletek. Melyik a legmenőbb építőanyag kereskedés, látványpékség vagy trafik a városban, netalán melyik festékbolt adja el a legtöbb festéket? Csak egy mozdulat, és már minden adat a birtokunkban van. Ha pedig rendelkezésünkre állnak a pontos helyszínek és cégnevek, nincs más dolgunk, mint megfelelő nyomást gyakorolva a mi pártfogoltjainkkal potom áron felvásároltatni az elirigyelt vállalkozások tulajdonrészeit. Vagy szimplán csak hatósági ellenőrzésekkel, ilyen-olyan ok miatti bezárásokkal kivéreztetjük a figyelmünkre érdemes cégeket.

Különösen kifizetődő ehhez a taktikához folyamodnunk akkor, amikor speciális szakértelmet igénylő területről van szó (például hitelesítések, akkreditálások, megfelelőségi bizonyítványok kiadása, stb.) és csak egy-két hazai cég rendelkezik ezen tevékenységek elvégzéséhez szükséges tudással és referenciával. Ha magas profitrátával dolgozó vállalkozásról van szó, elegendő beültetnünk a saját emberünket a tulajdonosok közé és már hozhatunk is olyan törvényt, mely szerint ennek az egyetlen piaci szereplőnek a szolgáltatását köteles mindenki igénybe venni. Azt pedig már mi dönthetjük el, hogy személy szerint melyik vazallusunk lesz mindennek a haszonélvezője, azaz ki hitelesítheti-működtetheti az ország összes pénztárgépét vagy ki minősítheti megfelelőnek a számlázó vagy netalán a szerencsejátékiparban használatos szoftvereket.

Az ilyen osztogatás számunkra igen kedvezményes árú, hiszen egy számunkra közömbös szereplő vagyonát játsszuk át egy számunkra sokkal kedvesebb szereplőnek. Azaz valójában semmibe sem kerül, hacsak nem számítunk olyan elhanyagolható és nem a mi büdzsénket érintő költségeket, mint a személyre szabott jogalkotás, netalán az adóhivatal számítógépes kapacitás használatának óradíja.

Folytatjuk ...

 Tartalomjegyzék

Osztogatási és fosztogatási módszerek

 Előző rész itt.

Közép-európai teljhatalmú uralkodóként milyen lehetőségeink vannak nélkülözhetetlen segítőtársaink (támogatóink, híveink, vazallusaink) kifizetésére?

Először is követhetjük a középkori török módszert, mely alapján ameddig nem kapja meg emberünk a selyemzsinórt, azaz ki nem ebrudaljuk a pozíciójából, addig úgy rabolja le a neki juttatott területet, ahogy csak akarja. Például polgármesterként a kedvező helyi döntésekért cserébe elfogad halastavat meg kiserdőt, az önkormányzati beruházásokból és megbízásokból pedig annyit csippent (vagy inkább harap) le, amennyit csak nem szégyell, netalán „védelmi pénzt” szed minden egyes működő üzlethelyiségtől. Természetesen neki is ki kell fizetnie azokat, akik segítségét muszáj igénybe vennie, például a testületi és bizottsági tagokat vagy az önkormányzat vagyonkezelő cégének vezetőjét, ám ez nem lehet indoka a szemérmetlen lenyúlásoknak. Gondot okozhat számunkra ugyanis, ha a kedves helyi vezető vérszemet kap és olyan szemérmetlenül lop és zsarol, hogy az már eléri a kínos szintet. Mikor történhet ez meg? Például akkor, ha harácsolása rossz fényt vet ránk és pártunkra (Mr. 20 Százalék és hasonló ragadványnevek meghonosodása), illetve olyan döntéseket hoz anyagi haszonért, amelyek felvállalhatatlanok (sertéshizlaldát engedélyez városának szélére úgy, hogy az uralkodó szélirány miatt folyamatosan bűzben fuldoklik a lakosság, csak akkor engedélyez cukrászdát a város főterén, ha az üzemeltető havi apanázst fizet neki ezért). Hosszú távon az sem kifizetődő számunkra, ha megkerülhetetlen kiskirályként viselkedik emberünk és erős háttér országot biztosítva magának akár még a mi babérunkra is törhet. Statuáljunk példát és eresszük el az ilyen kapzsi politikus kezét és verjünk rá olyan pitiáner ügyet (közlekedési baleset okozása, kábítószer fogyasztás, nőügyeinek bulvármédiába kikerülése, stb.), amely miatt kénytelen lemondani jó időre búcsút intve a helyi és országos politikának. És örülhet, ha mindezt nem kerül a teljes vagyonának elkobzásába és nem vonul rács mögé.

A török módszernél célravezetőbb megoldás az, ha egy-két bizalmi emberünk segítségével központosítjuk a rendszer szintű lopást előre meghatározva, hogy milyen értékhatár felett tartozik hozzánk az összes gazdasági ügylet (beruházások, tárgyi eszköz beszerzések, bérletbe adás, állami és önkormányzati vagyok eladása és vétele, szolgáltatás igénybevétele, stb.), ők pedig napi szinten referálnak ezekről nekünk vagy legbizalmasabb gazdasági tanácsadónknak. Ha mindenről tudunk, akkor azt is eldönthetjük, melyik üzletet ki kapja meg és azt is, hogy ennek fejében pontosan milyen kötelezettségeket kell, hogy teljesítsen felénk. Ha minden résztvevő számára ismertek a játékszabályaink, akkor a szabálysértők pontosan tudják, mikor és hogyan kerülhetnek feketelistára – így az elbitangolni szándékozó bárányok (vagy inkább farkasok?) előre mérlegelhetik az átverésünk kockázatát, azaz mi éri meg és mi nem. És nemcsak a saját büntetésüket, hanem hetedíziglen minden rokonuknak és számukra kedves egyéb személynek – ha sok a veszteni valójuk, kétszer is meggondolják, érdemes-e velünk ujjat húzni és hűtlenségre adni a fejüket.

Osztogassunk mindenkinek érdeme szerint.

Az államkincstárunknak vannak olyan kurrens javai, amelyekért garantáltan tülekednek a híveink, ilyen például a termőföld, az erdő, a nagyméretű vidéki ingatlanok (kastélyok, uradalmak, stb.) vagy éppen városi paloták, iparterületek, beépíthető vagy éppen tömbrehabilitálható körzetek. Üssünk több legyet egy csapásra: indítsunk kommunikációs hírdömpinget, miszerint az előző kormány áron alul adta bérbe ezeket az ingatlanokat vagy még csak nem is hasznosította, hanem hagyta ott lerohadni, ahol vannak, mi ellenben mindent megteszünk azért, hogy megszüntessük ezt a tarthatatlan állapotot. Mi nem tékozoljuk az állami vagyont és azt sem szeretnénk, az adófizetők pénztárcáját túlságosan megterhelje ezen állami földek és egyéb ingatlanok fenntartása, így a további pazarlás elkerülése érdekében soron kívül intézkedünk. A hősies-spórolós tűzoltásunkról szóló hírfolyamot spékeljük meg „le a külföldi nyerészkedőkkel, fel a hazai gazdákkal”, „a nemzeti föld a nemzeti vállalkozóké” és más hasonló szlogenekkel, hiszen „a haza nem lehet ellenzékben”.

Tálaltassunk elrettentő történeteket külföldi gazdákról meg tulajdonosokról, akik csakis nyerészkedés céljából vásároltak náluk földet és egyebet, ráadásul zsebszerződésekkel strómanok nevére, nehogy napvilágra kerüljön, kié is valójában a haszon, ki nyerészkedik a nemzet testén. Ezeket az összeesküvés-elméletes sztorikat bennfentes pletyka formájában szellőztessük meg – ha jó a körítés, futótűzként terjed majd a nép körében, kiváló felület erre a Facebook és más közösségi oldalak, de a nyugdíjas klubok hangadói is sok választópolgárhoz elérnek. A hírek valóságértékét nem kell bizonyítanunk, a suttogó propaganda teljes mértékben elegendő célunk eléréséhez, ha pedig valamelyik sziporkánkról kiderül, hogy oltári nagy hazugság, csak tárjuk szét a kezünket, nem mi találtuk ki, mi az egész pletykaáradatról semmit sem tudunk.

A gondosan megtervezett és kivitelezett rémhírterjesztés haszna, hogy az átlagválasztó kellően megutálja az idegen parasztokat-háziurakat, ahogy azokat ez előző kormány által preferált nagygazdákat is, akik kapcsolataik révén bagóért bérlik a földeket. És nem utolsó sorban az is egyértelmű lesz a választóink többsége számára, hogy felesleges és igen drága mulatság az állami földeket az állam tulajdonában tartani. Jöhet a tuti és maximálisan irányítható megoldás, az előre beharangozott árverések, amelyek során a földhöz és egyéb ingatlanhoz jutás feltételeit már úgy határozzuk meg, hogy csak a mi kegyeltjeink futhassanak be nyertesként. Azaz azok, akik az állammal kötött üzleteknek köszönhetően már egyébként is extravastag tollazatot növesztettek, a profitrátájuk pedig magasan a piaci átlag felett van köszönhetően a túlszámlázásoknak és korrekt teljesítést nem követelő, előre lezsírozott megbízásaiknak.

Előírhatunk helybenlakást (természetesen csak a licitálás napjára kötelező jelleggel), mezőgazdasági végzettséget (elfogadjuk a karosszékből bárki által elvégezhető internetes kurzust is, vizsga e-mailben, mégcsak az sem szükséges, hogy a bizonyítványért folyamodó személy üljön személyesen a számítógép előtt) vagy bármi mást, amit csak a még éppen elfogadható kategóriába tartozónak vélünk. Ki és miért kifogásolhatja azt, ha a helyi polgármester műkörmös végzettségű felesége akar hirtelen parasztként élni sok-sok hektár, eredetileg természetvédelmi besorolású területen? Vagy netalán államtitkáraink és országgyűlési képviselőink a fővárost eddig még soha el nem hagyó feleségei, sógorai éreznek hirtelen vonzódást az anyaföldünkhöz? A mi kiváltságunk arra lehetőség adása, hogy az államtól lenyúlt pénzekből „barátaink” tartós, értékálló vagyontárgyakra tehessenek szert potom árért.

Rezsimünk lényege azonban az, hogy soha senki se érezhesse teljes mértékben nyeregben magát, így a tényleges adásvételi szerződéseket úgy fogalmaztassuk meg a jogászainkkal, hogy ezek a földek és egyéb ingatlanok különféle álindokok segítségével – megművelés-fenntartás elhanyagolása, jelentős köztartozás, stb. – bármikor visszaszállhassanak a kincstárra, azaz ránk. Az eladható földek és egyéb ingatlanok mennyisége ugyanis véges, a teljes kiárusítás után pedig újabb hívek kifizetése csakis a már meglévő hívek kárára történhet. És aki felségárulásban vétkesnek találtatik, attól bizony a vagyona, azaz az ingatlanjai visszaszállnak a koronára és valljuk be, túl sok kreativitás nem szükséges ahhoz, hogy valakire egy tollvonással sokmilliárdos köztartozást bizonyítsunk. Így volt ez már a régi időkben is, miért ne eleveníthetnék fel ezt a gyakorlatot?

Az állami cégek magánkézbe juttatása is kiváló megoldás – vazallusainkat és legfőképp a saját strómanjainkat juttassuk olyan helyzetbe, hogy állami tulajdonú bankot, erőművet, bányát, cementgyárat, stb. vásárolhassanak igen kedvező áron. Ki ne örülne egy olyan kőbányának/cementgyárnak, amelyből aztán tartósan ki lehet elégíteni az állami (önkormányzati) út- és vasútépítés, valamit csatornázás igényeit? Az sem szükséges, hogy a vevőnek használható gazdasági-cégvezetési ismeretei legyenek, hiszen az állami rendelések felülárazottsága garantálja, hogy még véletlenül se billenjenek át ezek a cégek veszteségbe és milliárdos osztalékokat biztosítsanak barátainknak (illetve strómanunkon keresztül nekünk).

Használjuk fizetőeszközként a koncessziós jogokat is. Ebben az esetben is az osztogatás fő szempontja az, hogy amit jogunk van adni, azt jogunk legyen bármikor vissza is venni – egy random törvénymódosítással akár egész gazdasági szektorokat rendezhetünk újra egyetlen nap alatt, újabb és újabb területeket koncesszióba vonva, de bármikor módosíthatjuk a koncessziótulajdonosok körét vagy éppen a koncesszió jövedelmezőségének mértékét is.

Nagyszerű kifizetési eszköz az állami megbízások odaítélése is. Az udvari beszállítók rendszere azonban nemcsak jutalmazó, hanem kiváló fegyelmezési eszköz is, hiszen a közbeszerzési pályázatokra meghívható cégek listájára nemcsak felkerülni lehet, hanem bárki bármikor le is húzható róla. A megbízások segítségével azonban nemcsak biztos megélhetést nyújtunk a kormánybarát vállalkozóknak és azok alvállalkozóinak meg munkavállalóinak, hanem a felülárazás gátlástalan rendszerének köszönhetően a tulajdonosokat extra mértékben fel is tőkésítjük. Kiváló lehetőségeket nyújt erre például az építőipar, az IT-szektor, a különféle eszközbeszerzések és az olyan látszattevékenységek, mint a reklám (kiadványok készítése, arculattervezés, stb.), a közvélemény-kutatás, különféle tárgyú tanácsadások, a tanulmányírás, rendezvény- és utazásszervezés, valamint a legváltozatosabb oktatási és felzárkóztatási programok megtervezése és kivitelezése.

Minél nagyobb egy beruházás, annál nagyobbat lehet rajta fogni, így nem csoda, hogy a kormányok kedvenc projektjei az autópályák, a vasúthálózatok, a vízvédművek, a stadionok, a metró, a kormányzati, felsőoktatási, kulturális és egyéb épületkomplexumok, hogy olyanokról már ne is beszéljünk, mint az atomerőmű, mert ha regnálásunk alatt ilyenre lehetőségünk nyílik akkor nyugodtan mondhatjuk, megfogtuk az isten lábát. Ezeknél annyi gond azért van, hogy a teljesítés minősége sok-sok évig visszaellenőrizhető, a kudarcok pedig igen széles körben kapnak nyilvánosságot. Elég kínos magyarázkodni a megroppant támfalak, beázó múzeumok, működésképtelen berendezések, vagy éppen üzemzavar miatt leálló vasútvonalak miatt, ezért mindig legyen kéznél olyan alvállalkozó alvállalkozója, akire minden szívfájdalom nélkül rá tudjuk tolni a felelősséget.

A nagy beruházásokhoz hasonlóan kiemelkedő hasznot hajthatnak a megfoghatatlan tartalmú szolgáltatások (és gürizni sem kell annyit), különösen ha még keretszerződésbe is foglaljuk ezeket. Ki tudja megmondani, hogy egy lazán dokumentált szóbeli tanácsadás mit is tartalmazott, egy nagyobb tanulmány elkészítése valójában hány munkaórát igényel, vagy egy nagy kártérítési perhez, kartellügyhöz, nemzetközi szerződés előkészítéséhez hány ügyvéd igényeltetik és hány munkaórára? Ezekben az esetekben az alapanyagigény minimális, az élőmunka hatékonysága pedig a minimálisra is csökkenthető, hiszen ki vitathatná azt a tényt, miszerint jó munkához idő kell? Ha pedig kudarc a projekt, még mindig rá lehet azt fogni külső/belső ellenségre, összeesküvésre, stb.

Az állami megrendelésekben még az is jó, hogy nem egy helyen koncentrálódnak, hanem különböző költségvetésekből fedezhetők – más-más állami szerv rendeli meg a sokmilliárdos vasútépítést, a 65 ezer férőhelyes luxusstadiont, az iskolák természettudományos tantermeit és megint más az orvosi egyetemek klinikáinak nagyértékű műszereit, hogy a rendkívüli, különösen év végén osztogatható költségvetési fejezet-tartalmakról már ne is beszéljünk. Ezen kívül még ott vannak az önkormányzatok igényei is, nekik is kellenek utak, közvilágítás-rendszerek, tömegközlekedés meg óvodák, így ők is jelentős megrendelőként léphetnek fel a piacon. Alkalmazzunk olyan bizalmi embereket, akik nemcsak összegyűjtik és rendszerezik az újabb és újabb megbízási igényeket, hanem segítenek is kitalálni ilyeneket (rábeszélik a potenciális megrendelőket újabb és újabb beruházásokra), valamint intézkednek a nekünk tejelő projektek leosztásukról, természetesen a mi iránymutatásunkat maximálisan figyelembe véve.

Készüljünk fel azonban arra is, hogy a költségvetés korlátai (és lerablása) miatt nem tudunk minden egyes megígért projektre pénzt keríteni (főleg ha a már időközben megvalósultak a ténylegesen szükséges összeg többszörösébe kerültek), így nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha a lyukakat uniós pénzből be tudjuk tömni.

További kifizetési lehetőségünk a pozíciók osztogatása – a legmagasabbtól a legalsóbb szintig. Ez nem azt jelenti, hogy az utolsó minisztériumi osztályvezetői vagy állami vállalat felügyelőbizottság tagsági székig nekünk kell személyesen mindenkit kineveznünk vagy kineveztetnünk. Bőven elég, ha csak a felsővezetői pozíciókról gondoskodunk személyesen és arról, melyik „legjobb” barátunk melyik szektor ura legyen, aztán hagyjuk, hogy bizalmasunk saját belátása szerint töltse fel vagy cserélje ki az állományt. Az, hogy ki mennyi és milyen minőségű pozíció felett rendelkezhet igen fontos mérője annak, mennyire kebelbarátunk, valamint arra is utal, milyen volumenben gazdagodhat mindaddig, amíg barátunk, illetve milyen mértékű támogatást (és visszaosztást) várunk el tőle.

A pozícióosztogatásban az is jó, hogy nem kell figyelemmel lennünk arra, ki mihez ért – teológust nyugodtan kinevezhetünk egészségügyi miniszternek, ahogy érettségivel is bárki lehet kormány- vagy éppen miniszteri biztos. Ha bizonyos beosztásokhoz elviekben jogszabály követel meg végzettséget, akkor változtassunk a jogszabályon – miért ne lehetne egy kézilabda edző egyetemi rektor? Nehogy már a minimumfeltételként elvárt doktori cím akadályozhassa meg, hogy a kedvenc (és véleményünk szerint tökéletesen megbízható) sportdirigálónkat nevezzük ki a sportoktatás legfőbb mindenhatójának.

A különféle hivatali struktúrák idővel szép hosszú tápláléklánccá álnak össze, amelyben mindenki maximálisan függ a felette állótól. És mivel az egész piramis csúcsán mi trónolunk, az alattunk dolgozóknak elemi érdekük, hogy tartósan a pozíciónkban maradjunk és lehetővé tegyük az ő tartós gazdagodásukat, de minimum a biztos megélhetésüket. Persze vannak kivételek, olyanok, akik elégedetlenek a helyzetükkel például azért, mert már sokadik éve beragadtak egy adott beosztásba miközben többre vágynának, de az is előfordulhat, hogy csak egyszerűen úgy vélik, a felettesük munkáját ők sokkal, de sokkal jobban el tudnák végezni. Ezeket a problémákat súlyuknak és sürgősségüknek megfelelően kezeljük – míg a kabinetvezetőnk elégedetlensége később komolyan visszaüthet, sőt át is ragadhat másokra, addig egy – viszonylag elszigetelt – osztályvezető dühe önmagában nem jelent karrierünkre (azaz hatalmunkra) túl nagy veszélyt, ráadásul bármikor kirúghatjuk különösebb arcvesztés nélkül.

Anno a választási kampányunk alatt nem garasoskodhattunk támogatóinknak tett pozíció-ígéretekkel, hatalomra kerülésünk után azonban már úgy sakkozhatunk beosztottjainkkal, ahogy jól felfogott érdekünk kívánja és az egyéni hasznosságokat mérlegelve bárkit kiemelhetünk tartósan vagy csak időlegesen, de akár el is süllyeszthetünk örökre is. Ha elég nagy a vazallusaink száma, akkor nem kell aggódnunk – ha nem teljesítjük az összes ígéretünket, netalán egyes szereplőket véglegesen mellőzünk, vagy nemcsak mellőzünk, hanem egzisztenciálisan el is pusztítunk, akkor sem történik semmi, az elszigetelt, gyenge emberek haragja nem jelenthet ránk veszélyt. Ha azonban a kiiktatós megoldást választjuk, azzal nemcsak az adott személyt iktatjuk ki a táplálékláncból, hanem a többieknek is jelezzük, legyenek szívesek, vigyázzanak magukra, a temető is pótolhatatlan emberekkel van tele.

A nagy személyes haszonnal kecsegtető beosztásokban az is jó, hogy számuk szinte korlátlanul növelhető – létrehozhatunk újabb és újabb hivatalokat, akár osztódással is szaporíthatjuk a háttérintézményeket és bármilyen látszatfeladatra kinevezhetünk kormánybiztost, biztos, ami biztos alapon. Ha viszont úgy érezzük, túl sok szerencsevadász csapódott hozzánk és felesleges megannyi lakájról gondoskodnunk, bármikor bármelyik szervezetet megszüntethetjük, összevonhatjuk, átszervezhetjük, az érintett munkavállalókat pedig vagy áthelyezzük, vagy egyszerűen csak lapátra tesszük – túlnyomó többségük rendszerből eltűnése garantáltan az ég adta világon semmilyen zavart, feltűnést sem okoz.

Külön szót érdemel azon egyházi személyek jutalmazása, akik szorgos munkájukkal segítették a hatalomra kerülésünket és abban is támogatnak, hogy minél tovább a pozíciónkban maradhassunk. Az ő nyílt megvesztegetésük nem ildomos (nem igazán adhatunk nekik kormányzati pozíciót), így marad a bújtatott módszer, azaz az egyházuk, templomuk támogatása, amely egyrészt presztízst biztosít számukra saját munkáltatójuk (feljebbvalójuk) előtt, másrészt ott csippentenek le belőle, ahol nem szégyellnek és annyit, amennyit nem restellnek (azaz nem ér örök pokol tüzét). A juttatások jogcíme igen változatos lehet, áldozhatunk például templomfelújításra-fejlesztésre, szociális létesítményekre és programokra, táboroztathatjuk a vasárnapi iskola látogatóit, fizethetjük a hittantanárt de akár közösségépítés címmel arra is adhatunk pénzt, hogy hétvégenként bográcsolhassanak a templomkertben vagy zenés-táncos mulatságot szervezzenek a parókián. Kiváló megoldás még a különféle tanulmányutak támogatása (csakis főszezonban a trópusokra) és olyan pályázati pénzek juttatása, amelyek elköltését nem ellenőrzi a kutya sem. Ha pedig egy lelkész a szegényeknek szánt támogatásból tartja meg a fia lakodalmát, az nem ránk tartozik, lelke rajta.

 Folytatjuk ...

 Előző rész itt.

 Tartalomjegyzék

Bíró-Nagy András, a Policy Solution kutatási elemzője sommás véleményt fogalmazott meg Orbán Viktorról, kormányunk fejéről:

 „a káröröm láthatóan egy fontos belső motivációja a miniszterelnöknek”.

Ő ugyan ezt az állítását Orbán idei évértékelő beszédéből vezette le, azonban rá kell döbbennünk, ez az egy mondat igen sok mindent megmagyaráz az elmúlt évek történéseiből. Például azt, hogy miért nem kártalanítja azokat a vállalkozókat az állam, akik bizniszét egy tollvonással elvették és egzisztenciájukat a mélybe lökték.

Az államhatalmat sok mindenre fel lehet használni, jóra és rosszra egyaránt és igen nemes személyiségnek kell lennie annak, aki minden lépésével a nemzetének – és nem saját magának meg a haverjainak – a felemelkedésén akar ügyködni. Az elmúlt nyolc év ezt bebizonyította: a haverokra soha nem látott hét bő esztendő köszöntött, a pórnép meg kapta a béka feneke alatt lévő egészségügyet, az államosított köznevelést (oktatásról már nem nagyon beszélhetünk), meg a soha nem látott mértékű korrupciós költségeket, amelynek nagyságrendjét még csak megsaccolni sem lehet. Hogy miért? Mert nemcsak a lenyúlt, Brüsszel által ki nem fizetett uniós támogatásokat kell majd valahogy kompenzálnia az adófizetőknek meg a semmire sem jó beruházások önrészét (lásd az Elios-ügyben a kormány kifizette egyes önkormányzatoknak az önrészt is, hogy tuti belevágjanak a Tiborcz-féle korrupciós műveletbe, ez utóbbiról részletesen itt). Egyszer majd ki kell fizetni a helyreállítási költségeket is (például normális közvilágítást építeni a drágán beszerzett sötétség helyére meg el kell bontani a stadiont, mielőtt életveszélyes lesz), ahogy az elszámoltatás sem kerül majd két fillérbe.

Az adófizetők azonban szembesülnek majd olyan kifizetendő tételekkel is, amelyek elsősorban miniszterelnökünk káröröméből vezethetők le és csak másodsorban tekinthetők korrupciós költségnek, ezek pedig a parlamentnek nevezett gombnyomogató automata által legalizált tatárjárás költségei. Mert mi másnak nevezhetnénk az olyan hadműveleteket, amelyek elsődleges célja egy adott piaci szektorban működő vállalkozások totális tönkretétele, másodlagos célja pedig a romokon az új nemzeti burzsoázia helyzetbe hozása?

Nézzünk egy példát, a szerencsejáték szektort szétdúlását. Lehet mondani, hogy az ebben az ágazatban működők maguk az ördög szolgái és megérdemelték, amit kaptak, ám ne felejtsük el, ezek a vállalkozók a hatályos jogrend alapján élték mindennapjaikat és foglalkoztattak a szektorban majd 40 ezer munkavállalót (játéktermek, vendéglátóipari létesítmények alkalmazottjai, játékfejlesztők, programozók, könyvelők, biztonsági őrök, takarítók, stb.) és adóztak meg járulékoztak nem is keveset, köszönhetően a rájuk kivetett fix adónak. Őket először a kormány beruházásra ösztönözte (sokszáz milliós nagyságrendben), majd egy nap alatt bezáratta a bazárt a jó erkölcsre meg soha meg nem ismert nemzetbiztonsági kockázatra hivatkozva. A munkavállalók szétszéledtek (leginkább külföldre mentek), a vállalkozások lecsődöltek, az adófizetők meg éves szinten majd 100 milliárdos veszteséget könyvelhettek el kieső bevétel formájában (játékadó, áfa, társasági adó, fogyasztási adó, foglalkoztatottak utáni járulékok, stb.), a játékszenvedéllyel küzdők pedig új, immáron nem a magyar államot gazdagító formákban élték ki vágyaikat (külföldi illetőségű online kaszinók, illegális „földi” szerencsejáték).

Persze ahogy mindig, a fennkölt erkölcsi maszlag alól ebben az ügyben is kilógott a lóláb, utólag pedig maga a ló is megjelent Vajna és még két-három barát formájában (Garacsi István, Szima Gábor és Kruppa Zsolt). Ők voltak azok a szerencsések, akik a több mint ezer magyar vállalkozó tönkretétele után maradt romokon újraépíthették azt a szerencsejáték bizniszt, amelynek árbevétele éves szinten meghaladja a 30, de akár a 40 milliárd forintot is (a 2017 évi adatok még nem ismertek). Ha ló, akkor legyen jó kövér, így a baráti kaszinók nem kaptak a nyakukba online pénztárt (ellentétben az autószerelőkkel meg edzőtermekkel), jelentős adókedvezményeket érvényesíthetnek, illetve még a koncessziós díjat is leírhatják az adójukból és arra sem kell számítaniuk, hogy az adóhivatal mindennapos vendég lesz náluk. A játékszenvedéllyel bírók meg ugyanúgy dobálhatják a zsetonokat a különféle pénznyerőkbe, ahogy nekik tetszik és immáron online is csillapíthatják késztetéseiket, már ha megelégednek a Vajna-féle nemzeti online kaszinó – nemzetközi összehasonlításban meglehetősen minimalista – szolgáltatásaival.

Az adófizetők pedig? Eddig több száz milliárdot veszítettek az ügyön (elmaradt adó- és járulékbevételek, kivándorolt honfitársaink GDP-hez hozzájárulása, stb.), a szerencsejátékkal kapcsolatos problémák (pl. egészségügyi költség, szerencsejátékhoz kapcsolódó bűnözés) meg ugyanúgy a nyakukon maradtak, csak most már mélyen hallgat ezekről a kormány, hiszen a hasznot immáron a haverok (és a mögöttük álló, az árnyékban meghúzódó szereplők) fölözik le.

És ezen a ponton figyel be a miniszterelnökünk káröröme – az, hogy nemcsak kivégzett egy prosperáló, 20 éve jogszabályok alapján önmagát felépítő szektort a barátai kedvéért, hanem a kárvallottakat nem volt hajlandó kompenzálni, pedig még csak nem is a saját zsebéből kellett volna fizetni, hanem az adófizetőkéből. Sőt, kormánya először ígéretekkel beruházásra ösztönözte a nyerőgép üzemeltetőket és csak aztán lökte a mélybe őket, miután teljesen feleslegesen kiköltekezték magukat. A magyarázat pedig? Így jártak, ilyen az üzlet. Pedig akár még ki is szúrhatták volna a szemüket egy kis jóvátétellel, ettől nem ment volna csődbe az állam, csak maximum egy kicsit kevesebb jutott volna stadionépítésre, kisvasútra, Várba költözésre meg semmire sem jó közvilágításra.  És egyébként is, legszebb öröm a káröröm.

Azóta persze a bíróságok nemzetközi szinten kimondták, nem, nem ilyen az üzlet, igenis kell kártérítést fizetni a vállalkozóknak – és bár a magyar bíróságok nem sovány malac vágtában igyekszenek figyelembe venni meg végrehajtani a külföldi, idegenszívű verdiktet, előbb vagy utóbb ki kell mondani itthon is valakinek, a vállalkozókat ért károkat akkor is ki kell fizetni, ha kárörvendésre hajlamos miniszterelnökünknek ez nem tetszik. Pedig ahogy telik az idő a számla egyre nagyobb lesz, hiszen nemcsak az egykori állam (azaz a gombnyomogató automatává silányult parlament) által okozott károkat kell kompenzálni, hanem az azóta felhalmozódott kamatokat is. És ahogy Simicskának fizetett az állam a félbemaradt M4-ért 45 milliárdot, úgy a szerencsejáték szektor kárvallottjainak is fizetni kell majd, de a magánnyugdíj-pénztár egykori tagjai is bottal üthetik a majd 3.000 milliárdjukat, mert ugyebár azt már réges-régen elköltötte Orbán Viktor és kormánya.

Azonban nemcsak a szerencsejáték szektorosok lettek áldozatai a miniszterelnökünk kárörvendésének, hanem mások is, a különbség csak annyi, hogy a nyerőgépesek megszívatását le lehetett önteni jó kis populista szósszal. De ott vannak például az egykori, a koncessziós időszak előtti trafikosok, a tankönyvkiadásban vagy éppen a hulladék bizniszben utazók. Bennük az a közös, hogy Orbán nélkül építették fel az egzisztenciájukat, a sikerük pedig egyértelműen szálka volt azok szemében, akik erre nem voltak képesek. És mi a magyar módszer? Nem megtanulni jobban csinálni és piaci körülmények között legyőzni a versenytársakat, hanem kormányzati segítséggel a földbe tiporni őket és valódi versenytársak nélkül egy új piacon monopolhelyzetbe kerülni. A különféle lobbiknak meg nem kellett más csinálniuk, mint Orbán Viktor kárörvendésre hajlamára játszani és vele, mint teljhatalmú kormányfővel intéztetni a piszkos munkát úgy, hogy a tönkretettek lehetőleg egy fillér kárpótlást se kapjanak. Így jártak, ilyen az üzlet.

Az adófizetők azonban nemcsak a szép sorban megjelenő kártérítési igényeket lesznek majd kénytelenek kielégíteni azok helyett, akik a helyzetet létrehozták és akik hiperűrsebességgel gazdagodtak a piacok újrarendezésének köszönhetően, hanem annak is ők a kárvallottjai, hogy ma Magyarországon józan eszű, nem a kormány keblén nevelkedő vállalkozó nem mer beruházni, jól prosperáló céget létrehozni és működtetni. Mert mi van, ha az ő bizniszét is megkívánják odafent, ha egy tollvonással elszedik mindenét, amit sok-sok év alatt felépített? Így járt, ilyen az üzlet? A kockázat tehát hatalmas, az irigység meg a kárörvendés pedig nem olyan emberi tulajdonság, amely eltűnik, vagy netalán átalakul jószándékká és megbecsüléssé egyszer csak majd.

Nem, ma Magyarországon csak az lehet sikeres, akinek azt odafent megengedik, aki pedig nem tartozik ebbe a körbe az jobb ha tudomásul veszi, a kárörvendés mindent legyőz. És elköltözteti a cégét Szlovákiába vagy még messzebb.

Vajon miért ragaszkodnak a politikusok ahhoz, hogy a gyerekeket biodíszletként használják?

Ennek több oka is van, legfőbb az, hogy önnön nagyságukat ezzel illusztrálják. Egyrészt lehet bármilyen alacsony egy politikus, a gyerekek mindig kisebbek – azaz jól mutat mellettük. A gyerekeknek ráadásul van cukiság faktoruk, így ki lehet válogatni közülük azokat, akik szépek, bájosak, aranyosak. És míg egy kiskutyát nehezebb meggyőzni, hogy maradjon nyugton, egy nagycsoportos vagy éppen elsős-másodikos gyereket kilátásba helyezett jutalommal (cukorral, csokival) minden további nélkül rá lehet venni a politikus számára kedvező magatartás tanúsítására. Plusz óvodásként már tuti szobatiszta, nem hugyozza le a vele tetszelgő politikust.

A politikus azonban nemcsak önnön nagyságát szeretné a köz elé tárni (és ezzel szavazatokat szerezni), hanem azt is, milyen családbarát, keresztény, emóciókban gazdag, figyelmes és csak azért nem Teréz anya, mert férfinak született. Igaz, aki figyelmesebben megnézi az elkészült képeket, kötve hiszi, hogy a gyerekek önként táncolnak népviseletben a nulla fok körüli hőmérsékletben a szabad ég alatt, ahogy azt is, hogy szakadó esőben olyan jó lehet alapkőletételhez asszisztálni vagy éppen szalmán térdepelni. Nem, a gyerekek ugyanúgy rühellik a hideget, mint a fotók kedvéért mosolygó politikusok és bőrig ázni is utálnak, főleg ha látják, a miniszter bezzeg megérdemli az esernyőt a feje fölé, ők viszont nem.  Sőt, ha szavazhatnának ők is, valószínűleg melegebb égtájakra elküldenék a kedves politikusokat, akik azt hiszik, a gyerekek nem különbek az idomított háziállatoknál.

Az, hogy a gyerekeknek jogaik vannak, elég nehéz lenyomni egy politikus torkán – mert míg neki, mint fontos embernek vannak jogai, addig a közember annyit ér számára, amennyije van. Azaz ha nincs belőle haszna, akkor semmit. Ugyanez igaz a gyerekre, az is csak addig jelent bármit is, ameddig a kamera lőtávolságban van és nem több mint díszlet, amivel csak nyűg van. Kampányidőszakban meg végképp tragikussá válik a helyzet a gyerekek szempontjából, hiszen ma már eljutottunk odáig, ha a szülő nem írja alá, hogy kormánypárti politikus reklámkiadványában szerepelhet a gyereke fotója, akkor bizony még az óvodai farsangon sem vehet részt, hiába van ott a szekrényben a wonderwomanes vagy batmanes jelmez. Mert az még csak-csak lenyelhető, hogy a politikus titkársága próbál az adatbiztos fotózkodási ajánlásai szerint eljárni (azaz 14 éves kor alatt mindenképpen kell a szülő beleegyezése), de az, hogy ha ilyen nincs, akkor a gyerek még az óvodai rendezvényre se mehet el? Ez már a bicikli túltolásán is túl van. Mert kiért is van az óvoda, a politikusért vagy a gyerekért? Hogyan lehet elmagyarázni, hogy kisfiam-kislányom, neked nincs idén se jelmezbál, se ballagás, se gyereknap, se óvodai játszótéravató buli, mert fontos ember jön rá, én meg felelős szülőként nem engedhetem, hogy azzal a fantasztikus, nép érdekében dolgozóval / szemétládával / korrupt döggel egy képen szerepeljél?

Ráadásul kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba belelépni, a ma még a fényképen pózoló politikus lehet, hogy pár hét múlva már botrányos ügyekbe keveredve fog a főcímekbe kerülni, aztán ne csodálkozzon a kedves szülő, ha olyan képekkel illusztrálják a híreket, amelyeken az ő gyereke is szerepel. Ha áldását adta, hát áldását adta a fotózásra és ami valaha felkerült a netre, az még emberemlékezeten túl is ott marad. Gondoljunk csak arra a szerencsétlen kislányra, aki szakadó esőben segít alapkövet letenni Balog miniszter úrnak – lehet, hogy még a lánybúcsúján (első álláskereső interjúján, ösztöndíjra jelentkezésekor, stb.) is felemlegetik neki a barátai (ellenségei) a sajtótörténelembe bekerült sztárfotóját.

Az, hogy egy politikus saját szavazatszerzési vágyát önmaga nem tarja kordában plusz alapvető erkölcsi normáknak is híján van, azt nem lehet neki felróni, hiszen éppen azért van ott, ahol van,  mert mindig is csak a saját karrierjét tartotta szem előtt és nem azok érdekeit, akikkel napi szinten kapcsolatba került (tisztelet a kivételnek). De azért ott van a titkársága és az anyapártja mint védernyő, amelyeknek csak illene valamiféle kontrolt gyakorolnia az elszabadult vágyak felett, irányban tartani a szekeret meg kigyomlálni a visszatetsző, netalán gyomorforgató dolgokat. Ha pedig ezek sem működnek másképp, az ember azt hihetné, talán az önkormányzatnál valaki halkan el meri mondani, az óvoda a gyerekek játszótere, nem a politikusoké és talán nem kéne fordítva ülni a lovon: nem a gyerekeket kellene kitiltani a saját rendezvényeikről, hanem a saját előnyeiket hajszoló, kapzsi politikusokat. De nem, a ma közszolgája már nem meri a saját véleményét hangoztatni, hanem bokacsattogtatva kiküldi a szülőknek a beleegyezést kizsaroló levelet, így jártak, ha nem tetszik, lehet másik körzetbe költözni vagy óvodán kívül maszek farsangot szervezni.

Persze vannak civilek (már megint ők, ideje lenne őket végleg betiltani, de tényleg), akik felszólalnak a gyerekek jogainak védelmében, bár valljuk be, kutyaugatás nem hallatszik az égig, ahogy a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány gyermekjogi 1x1-ét sem fogják ezentúl a politikusok szamárvezetőként használni. És mit mondanak?

     „1. A gyerekeket védeni kell a manipulációtól. A választási kampányoknak ők nem célcsoportjai.

2. A gyereknek joguk van a megfelelő tájékoztatásra a politikáról. Segíteni kell őket, hogy megértsék a politika és pártpolitika szerepét a közélet alakításában.
3. A gyerekek nem használhatók politikai célokra.
4. A gyerekek nem közszereplők: személyes adataik, képmásuk felhasználása sértheti jogaikat és legjobb érdeküket.
5. A gyerekeknek vannak polgári jogaik, és részt vehetnek az őket érintő közéleti kérdésekben”

Az Alapítvány arra is megkéri a politikusokat, hogy a már eddig elkészült fotók felhasználásától tartózkodjanak, hiszen az nem más, mint a gyerekek politikai célból kizsákmányolása – ám kicsi az esélye, hogy azt, aki képes azt mondani, hogy az óvodásokat politikusok elé kiültetni nem kampány, hanem munka, azt képes bármilyen józan ésszel egyébként felfogható érvekkel jobb belátásra bírni. Sőt, mit lehet kezdeni olyan kijelentéssel, miszerint „ez nem kampány, ezt mindig így csináljuk, ez munka”? Hogy ez mennyire így van és kik a nagy elődök (példaképek), a blog illusztrációi is bizonyítják. Csak aztán ne lepődjön meg a sztahanovista, a szocializmus kisdobosos-úttörős felvonásain szocializálódott politikus, ha előbb vagy utóbb politikai pedofíliával vádolják.

Ezek után a gyermekét szerető, annak érdekeit szem előtt tartó szülő vajon a Fideszre fog szavazni? Csak reménykedni lehet, hogy nem teszi a mellé a párt mellé a keresztet, amely nem taszítja ki soraiból azokat, akik a felnövekvő generációt ilyen nyíltan semmibe veszik.

Egészségügyünknek, azon belül is a sürgősségi ellátásnak kritikus a helyzete? No problem, mindenre van megoldás – és kormányunknak már vannak is ötletei, legalábbis ha Magyar Sürgősségi Orvostani Társaság elnökének, Bognár Zsoltnak lehet hinni. Olyan, amely nem igényli a „komplex” rendszerbe belenyúlást, az egészségügyi rendszerbe belenyúlást. Csak éljük túl és ne legyünk nemzetközi orvoskonferenciákon elrettentő példa.

Érdekes emberkísérletbe kezd a kormányunk saját adófizetőin, ami nem is lenne gond, ha mindez nem követelné emberek életének ezreit. Mert arra, hogy a tudatot hogyan lehet befolyásolni úgy, hogy az felülírja az empirikus tapasztalatokat, nagyon sok kutató kíváncsi világszerte. Ha pedig a Fidesz-KDNP kormányon marad, akkor már kapnak is erre egy Kárpát-medence méretű labort, ahol tanulmányozhatják, hogy az intenzív, központilag irányított manipuláció nemzeti szinten, sok-sok alanyon elkövetve tényleg hatásos-e. És ha igen, meddig, ha pedig nem, akkor milyen következményei lehetnek egy ilyen kormányintézkedésnek.

Az ugyebár senki előtt sem titok, hogy az egészségügyünk nem a legjobb helyzetben van (már ebben a blogban is sokat foglalkoztunk a témával, például itt meg itt), de az, hogy a kormány ezen hogyan próbál segíteni, az valószínűleg minden képzeletünket felülmúlja. Ráadásul mindez azután történik, hogy az Orbán-kormánynak volt nyolc éve ellenzékben minden egyes jobbító (meg a nem jobbító) szándékú javaslatot elgáncsolni, azóta meg hét és fél éve arra, hogy saját elképzeléseit megvalósítsa a szektorban. Így utólag sem sokat tudni az eredeti fideszes-kdnp-s elképzelésekről, kivéve talán azt az egyet, amely a forráskivonásokat és a maradék források jelentős százalékának magánzsebekbe eltérítését tartalmazza. Az ellátás összességében nem javult még akkor sem, ha időnként diadalmas jelentések szökkennek szárba a kormánylojális sajtóban, viszont az állampolgárok soha nem látott mértékben rettegnek attól, nehogy véletlen kórházban kössenek ki. Mert rémtörténete mindenkinek van vagy saját, vagy baráti-rokoni tapasztalatokból merítve, a felesleges áldozatok pedig mélyen eltemetve – nemcsak szó szerint, hanem átvitt értelemben is. Mert emlékművet nem fognak kapni, ahogy a terror múzeumában sem külön szobát azok, akik azért vesztették életüket, mert a kormányunk azt tette az egészségüggyel, amit tett.

És mit várhatunk az elkövetkező négy (meg ki tudja hány) évben, ha Orbán hatalmon marad? Még több halált, még több orvos-nővér elvándorlást és még több esélyt arra, ha egyszer az egészségügyünk karmai közé kerülünk, akkor bizony a legegyszerűbb rutin vakbél- vagy mandulaműtét is halállal járhat, hogy egy nyílt lábszártörésről már ne is beszéljünk. Aki belép a rendszerbe, az hagyjon fel minden reménnyel és bízzon abban, elég erős az immunrendszere és megbirkózik a kórházi fertőzésekkel, a nem megfelelő ellátottságból adódó problémákkal meg azzal, hogy orvos sincs, aki normálisan, a XXI. század kihívásainak megfelelően foglalkozna a problémáival.

Cserébe viszont kap kormánypropagandát olyan helyről, amelyről azt hinné, többet számít a hippokratészi eskü: a Magyar Sürgősségi Orvostani Társaság majd segít elmagyarázni neki, nem a zsemle a kicsi, hanem a szája nagy és legyen szíves változtasson a szemléletén és igényeit igazítsa a valósághoz, ne pedig egy elképzelt világhoz. És mi a valóság? Nyolc óra várakozás a sürgősségin akár olyan haldokló rákos beteg mellett, akitől még a fájdalomcsillapítást is sajnálták, de azon se lepődjön meg, ha egy szívbeteg ott hal meg mellette a padon ülve. Nem számít, hogy valaki egész életében fizette a járulékokat és még csak a nyugdíj közelébe se került – egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy kormányunk számára az az igazi, a tökéletes adófizető, aki csak befizet egész életben, nyugdíjat meg már nem kell neki adni mert van annyira költségvetés-lojális, hogy meghaljon. Ha pedig a kormányzat előre felkészíti a polgárokat, ne is várjanak semmit, mert úgysem kapnak, akkor talán majd az ötvenes éveikben meghalt páciensek hozzátartozói is elfogadják, az unokák nem úgy nőnek fel, hogy ismernék a nagyszüleiket, vagy értenék a karácsonyi nagyival együtt sütő, nagypapával együtt játszó reklámokat. Az amerikai kórházsorozatokat meg simán csak át kell sorolni a science fiction kategóriába és erre minden egyes rész vetítésekor fel is kell hívni a figyelmet, nehogy már bárkinek is hasonló elvárásai legyenek a magyar állapotokat illetően. Sőt, a távol-keleti, hasonló témájúakat egyenesen be kell tiltani, mert azt még csak meg lehet magyarázni, hogy a hanyatló nyugat gondoskodik a polgárairól, de vajon miért teszik ugyanezt Ázsiában? Ez végképp érthetetlen lesz a magyar kormány „ott dögölsz meg, ahol vagy”, illetve „addig élsz, amennyid van” kommunikációs hadjárata után.

A sürgősségi orvosokat tömörítő társaság (csak bízni tudunk benne, hogy egy páran már szégyellik, hogy tagok) fő kommunikációs célpontja azonban nem is az adófizetők rétege, hanem legfőképpen az iskolások, közülük is a felső tagozatosok meg a középiskolások és nekik kívánják elmagyarázni, nehogy már igényük legyen bármire is. Meg elvárásaik. A legjobb, ha a NAT (azaz a köznevelés) tudatosítja bennük, nem gáz, ha a tornaórán eltört karjukkal akár tíz órát is várnak az ellátásig vagy fájdalmas sérülésükkel küldözgetik őket egyik helyről a másikba csak azért, mert már négy óra elmúlt és bezárt a szakrendelő, meg egyébként is jön a hétvége.

Vajon ki fog nyílni a kommunikációval megcélzott közönség zsebében a bicska? Hogy állj, ne tovább, ne játszanak istent az orvosok, vagy legalábbis ha már azt játszanak, legalább ne rendeljék azt alá még pluszban a kormányzat feltétlen kiszolgálásának? És lesznek olyan orvosok, akik kiállnak, nem hajlandóak közösséget vállalni egy ilyen, magukat orvosoknak tartó közösséggel?

A felvétel időpontja: 1994.