Semmi sincs ingyen

Előző rész itt.

Ha már megteremtettük az osztogatás alapjait és van is mit elosztogatnunk, akkor nekiveselkedhetünk az osztogatásnak. Hiába is szeretnénk, sajnos nem tarthatjuk meg országunk teljes költségvetését meg a nemzeti vagyont saját magunknak – és nincs is a világon olyan diktátor, aki ilyet következmények nélkül megtehetne. Bizonyos korlátokat minden egyeduralkodónak figyelembe kell vennie, ám azon túl szabadon mérlegelhetünk és dönthetünk arról, mire akarunk költeni és mire nem.

1. Ki kell fizetnünk a támogatóinkat. Ők azok, akik segítettek hatalomra jutni és ők azok, akik segítenek hatalmon is maradni. Létszámukat csökkenthetjük, hogy csak annyi embert finanszírozzunk, amennyit feltétlen szükséges, de a rájuk áldozott pénzmennyiség meghatározásakor nem garasoskodhatunk. Ha nem fizetünk eleget, akkor híveink előbb vagy utóbb más vezér után néznek, kivéve persze ha bevállaljuk a nyílt terrort velük szemben. Ám mivel látszatra mégis csak demokratikus ország vagyunk Európa közepén, bizonyos szabályokat be kell tartanunk akkor is, ha az nagyon-nagyon sokba kerül nekünk.

2. Ki kell fizetnünk azokat is, akik nyílt színen utálnak minket, viszont a háttérből a mi malmunkra hajtják a vizet. Kik ezek? Például azok az ellenzéki politikusok, akik a juttatásainkért cserébe belülről vakondokként bomlasztják a saját pártjukat, destruktív magatartásukkal pedig ellehetetlenítik az összefogást akár mikrokörnyezetükben, azaz a pártjukon belül, akár a többi ellenzéki párttal, szakszervezettel, civilekkel és egyéb csoportosulással koalícióra lépve.

3. Áldozni kell azokra is, akik ugyan nem tartoznak a számunkra nélkülözhetetlenek klubjába, ám véleményük befolyásolja azokat, akik igahúzásukkal fenntartják a rendszerünket. Az ő árfolyamuk már sokkal alacsonyabb, hiszen tudják, bármikor lecserélhetők vagy feketelistára tehetők – ha az egyik szakszervezeti vezető nem válik be, jöhet helyette másik, a nemzet művészének konkrét személye sincs kőbe vésve. Ők azok, akik kinevezésekkel, egyetemi tanári székekkel, kitüntetésekkel, kisebb-nagyobb megbízásokkal és támogatásokkal minden további nélkül megvásárolhatók és propagandánk szolgálatába állíthatók. Röviden: bárhol, bármikor, bármekkora nyilvánosság előtt olyan beleéléssel és elkötelezettséggel nyalják a talpunkat, dicsőítik személyünket és politikánkat, hogy példájukat sokan követik.

4. Fent kell tartanunk az állam alapvető működését, így erre is áldoznunk kell, ráadásul közalkalmazotti munkahelyeket teremtve biztosítunk egy viszonynak stabilnak mondható, tőlünk erőteljesen függő, minden további nélkül ránk voksoló szavazói létszámot.

5. Az adófizetők nagy tömegének is vetni kell némi koncot – éppen csak annyit, hogy ne halljanak éhen és még véletlenül se figyeljenek azokra, akik lázítani akarják őket. A rájuk fordítandó pénzmennyiség minél alacsonyabb szinten tartásában nagy szerepe van azoknak, akik közvetlenül tudják befolyásolni a tömegeket vagy éppen megakadályozzák, hogy egy-egy szféra dolgozói összefogjanak. Ezek a befolyásolók azok, akik sztrájkot törnek, ellentüntetést szerveznek, a szószékről prédikálnak a tűrésről és a mennyországban elnyert jutalomról, stb. – nekik jutassunk egy kicsit többet, mint a nagy tömegeknek, bár általában nagyon kevés plusszal is megelégszenek.

Ha mindenkit és mindent kifizettünk, akkor a maradék pénzt arra költjük, amire csak akarjuk – ha új stadionra, akkor arra, ha új kormányrezidenciára erkéllyel, szökőkúttal meg istállóval, akkor arra, ha netalán gyermekeink svájci taníttatására, akkor arra, de ha tartalékolni akarunk magunknak és utódainknak, ebből azt is megoldhatjuk

Támogatóink helyzetbe hozása

Első tétel: mindig mi mondjuk meg, ki lehet gazdag.

Második tétel: azt is mi mondjuk meg, hogy mennyire lehet gazdag.

Harmadik tétel: semmi sincs ingyen.

Negyedik tétel: ha úgy akarjuk, bármelyik gazdagból egy szemvillanás alatt lehet akár a templom legszegényebb egere is és erről egyedül mi dönthetünk.

Ha a rendelkezésünkre álló javak felosztásának prioritásait nézzük, akkor legfontosabb feladatunk azon „barátaink” kifizetése, azaz azok számára pénz és egyéb javak juttatása, akik segítségével akár évtizedekre is bebetonozhatjuk a hatalmunkat. Bárki bármit is gondol, a diktátorság csapatsport, és bár van felkent egyszemélyi vezető, azaz mi magunk, aki karmesterként vezényli a szimfonikus zenekart, azonban rajtunk kívül szükség van még koncertmesterre, szólamvezetőkre és más, legkülönfélébb funkciók betöltésére alkalmas emberekre is. Olyanokra,

• akik szervezik a pénzügyeket, kidolgozzák és koordinálják a lenyúlható pénzek előteremtését, a lenyúlás folyamatát és a pénzmosást,
• akik gondoskodnak arról, hogy a törvényhozás és egyéb jogalkotás folyamata gördülékeny legyen, a jogszabálytervezetek pedig olyan tartalommal bírjanak, amely megfelel az igényeinknek,
• akik rendvédelmi vonalon biztosítják a hatalmunkat, gondoskodnak arról, hogy az országunkat stabil közbiztonság jellemezze valamint elősegítik, hogy a rendőrség, az ügyészség és más hatóságok a számunkra kellemetlen alattvalókat megfelelő mértékben elrettentsék illetve a helyes útra tereljék,
• akik összefogják és szervezik a nagyberuházásokat és egyéb közbeszerzéseket, kezelik a kormányközeli vállalkozókat és leosztják a munkákat,
• akik kezelik az állami vagyont, koordinálják annak kiárusítását illetve gondoskodnak az államosításokról és a frissen államosított vagyon számunkra legmegfelelőbb hasznosításáról,
• akik jövőképet vizionálnak és kidolgoznak olyan látszat-gazdaságpolitikát, amely meggyőzi az alattvalóinkat és a külföldi befektetőket, hogy minden a legnagyobb rendben,
• akik lepapírozzák a gazdasági eredményeinket, meghamisítják a statisztikai mutatókat és a nemzetközi szervezeteknek valamint a hitelezőknek olyan számsorokat produkálnak, amelyek kedvező képet festenek az országunkról,
• akik megalkotják az épp aktuális ellenségeket és démonizálják azokat a szereplőket, akiket bűnösnek kiáltunk ki és akikre a népharagot irányítjuk,
• akik irányítják a kommunikációt, az állami propagandát és a médiát, valamint felügyelik a közvélemény kutatásokat és tájékoztatnak minket arról, ha netalán valamelyik intézkedés veszélyes mértékű népharagot eredményezne,
• akik maguk alá gyűjtik és irányítják a beáldozható funkcionáriusokat olyan területeken, mint az oktatás és az egészségügy,
• aki felügyelik a külkapcsolatokat mind diplomáciai, mind gazdasági téren és kapcsolatot tartanak a hivatalos és nem hivatalos szövetségeseinkkel is, és nem utolsó sorban azokra,
• akik strómanjainkként helyettünk gazdagodnak.

Természetesen ezen kívül még számos területre kellenek bizalmi emberek, kezdve a nagy állami vállalatok vezetőitől a stratégiai fontosságú polgármestereken át a kultúráig és művészetekig, nekünk pedig meg kell találnunk minden egyes pozícióra a lehető legalkalmasabb embert. És nemcsak hogy a megfelelő embert a neki legmegfelelőbb pozícióba kell juttatnunk, hanem ezt a balett társulatot a lehető legszigorúbb hierarchikus rendszer keretében kézi-vezérléssel a megfelelő irányban kell tartanunk a legutolsó talpnyalóig bezárólag. Lesz majd egy-két primadonnánk, akik szeszélyeikkel próbára teszik türelmünket, ám a stábunk döntő többsége – a megfelelően kiépített és kellően hatékony ösztönző rendszernek köszönhetően – tökéletesen be fog illeszkedni a parancsuralmi rendszerünkbe és csúcsra járatják komfort- és szervilizmusukat.

 Folytatjuk ...

Előző rész itt.

 Tartalomjegyzék