Az ellenzék egyik legfontosabb kampányígérete az elszámoltatás, azaz mindenki hűvösre kerül, aki azt megérdemli. De vajon tényleg meg fog ez történni és a korrupt, közpénzen zsírosodó politikusok megbűnhődnek? Valljuk be, ennek esélye minimális annak ellenére, hogy az orbánizmusnak éppen a nagyüzemi, maffiamódszerekkel elkövetett közpénzlenyúlás a központi eleme.

Hazánkban már több hullámban is volt elszámoltatás, több-kevesebb sikerrel. De inkább kevesebbel – a legérdekfeszítőbb kérdés azonban az, mi volt az oka annak, hogy az elszámoltatásért felelős felelősöknek eddig még soha nem sikerült érdemi eredményt elérniük.

A sorozatos kudarcnak több oka is lehet, például nincs is valódi szándék az elszámoltatásra vagy szándék ugyan van, de dilettánsokra bízzák a feladat végrehajtását.

Nincs is valódi szándék az elszámoltatásra.

Ebben az esetben a hatalmon lévő politikusok részéről valójában nincs igazi szándék az elszámoltatásra, az egész csak parasztvakítás, kommunikációs lózung, hogy a nép megnyugodjon, jöhet még kutyára dér, a lopós politikus pedig úgy jár, mint a sánta kutya, előbb vagy utóbb utolérik és elnyeri méltó büntetését.

És ez az a pont, ahol a kutya el van ásva, mert nem, nem bűnhődik meg, hiszen az utódnak nem érdeke az előd kínpadra vonása. Miért? Mert mi van, ha ő is lop majd, akkor az ő utódja majd őt is megbünteti? A szerencse forgandó, nem lehet mindig hatalmon lenni, legalábbis egy normális demokráciában. Éppen ezért veszélyes precedens lenne egy tényleges és hatékony elszámoltatás, jöjjön inkább a fű alatti nagykoalíció, hagyni az egészet a fenébe, egy kis látszatnyomozás, két-három bűnbak évekig elhúzódó, semmire sem jutó vizsgálata, aztán majd szép lassan elhal az ügy.

A legjobb módszer az elfektetésre, ha félévente-évente új elszámoló biztost jelölnek ki, aztán meg se kell, hogy melegedjenek a székükben, jöhet a következő, havi millás nettóért sokan adnák az arcukat a projekthez, nem szükséges lepkehálóval összevadászni őket. Ki lehet nevezni olyanokat, akik tudják, valójában mit kell tenniük – mismásolni, határidőt húzni, időnként meg nagyokat mondani egy-egy sajtótájékoztatón. Hosszabb távon azonban egy okos politikusnak ez nem gyere be, hiszen a meló lényege éppen az, hogy úgy kell nem dolgozni, mintha dolgozna és előbb vagy utóbb meg fogják kérdezni tőle, miért nem halad sehova? A válasz pedig nem lehet az, kérem, nincs is szándékunkban elérni semmit, hiszen ezzel – ha volt neki eredetileg ilyen – a saját szakmai hírnevét húzza le a WC-n. Egy okos megbízott maximum arra vállalkozik, hogy háttérből súg, hogyan is lehetne a legtökéletesebben végrehajtani az elszámoltatás nagy hadműveletét úgy, hogy az még véletlenül se jusson el sehova.

A legideálisabb jelöltek a kis tudás nagy tudatlanság birtokában lévő jogvégzett politikusok, akik elég hiúk ahhoz, hogy elhiggyék, ők a legokosabbak, legtökéletesebbek és elég becsvágyók ahhoz, hogy még azt is elhiggyék, szükség van rájuk. Ha egyszerre túl sok ügyet a nyakukba borítanak (pl. névtelen feljelentésekkel, gyanúsnak látszó esetek sajtóban megszellőztetésével, stb.), akkor úgyis elvesznek a sok papír között és egyébként sem azért kerültek abba a székbe, amelybe kerültek, mert arról híresek, hogy látnák a fától az erdőt. Elég egy-két morzsát elszórni nekik, hagy kövessék azt, aztán ha a farkuk körül keringenek körbe-körbe, az sem oszt-szoroz, hiszen éppen ez a cél.

Kell még hozzájuk rendelni lusta, bármilyen határidőt meghosszabbítani képes ügyészeket meg olyan rendőrnyomozókat, akik hozzák az összes sztereotípiát, amit a nagyképű civil ruhás közegről a világ filmgyártása már lehozott: fellengzősek, arrogánsak és akkor sem értik, mi történt, ha valaki lerajzolja nekik pontról pontra. Kellenek még olyan személyek a titkárságokra, akik nem láttak még iktatást és az ügykezelés-irattározás legelemibb fogalmaival sincsenek tisztában és bármilyen dokumentumot képesek örökre eltüntetni nyom nélkül.

Az inkompetencia mint alapkövetelmény alapján összeállított, aranyárban működő hivatal időnként persze nagy sajtóhírverés közepette útjára bocsát egy-egy vádiratot, ami aztán elhal a bíróság ki tudja hányadik fokán, mert értelmezhető bizonyíték, ami alátámasztaná a vádlottak bűnösségét, az nem nagyon van. És már meg is van az igazi bűnbak, miért nem sikerült senkit leültetni, ezek pedig a kommunista bírók, akik annak ellenére, hogy a múlt rendszer őskövületei, már nem Visinszkij kottájából játszanak (a témáról részletesen itt) és nem a tanúvallomás számukra a bizonyítékok királynője, hanem mégis csak megkövetelnének egy-két olyan dokumentumot, amelyből levezethető a vádlottak olyan cselekménye, amely büntetőjogilag értelmezhető is.

Az eredmény pedig? A hatalmon lévők és a vizsgáltak számára is a legoptimálisabb output, azaz a nagy semmi, a hibás pedig a bíróság. A rendszer tökéletesen működik, homokszem csak akkor kerülhet a gépezetbe, ha jön egy olyan kormány, amely tényleg el akar számoltatni és el is számoltat. És ez az a pont, amelynek elérése egy új világ kezdetét jelentené, egy olyanét, amelyben nem lehet Magyarországot büntetlenül szétlopni.

Akarnak valódi elszámoltatást, csak nem sikerül

Az is előfordulhat, hogy egy kormány tényleg akar elszámoltatást, ám az nem sikerül – egyszerűen azért, mert olyan embereket bíz meg a feladat kivitelezésével, akik sokat mondanak magukról, de keveset érnek. Mert az, hogy valaki sztárolja magát, milyen jó is a szakmájában és önmaga is elkövetett néhány stiklit bizonyítva, ismeri a csíziót, még nem azt jelenti, hogy egy ilyen horderejű feladat elvégzésére is alkalmas. És ebben az esetben ne csak szakmai hiányosságokra gondoljunk meg olyanra, mint a racionális gondolkodással kapcsolatos kihívásban alulmaradás, hanem általános emberi tulajdonságok is akadályozhatják a korrupciós ügyek feltárását, például az elszámoltatással megbízott személy

• túl sokat markol és keveset fog. Nagyon jól hangzik, hogy hány milliárdos ügyben tesz feljelentést meg állíttat össze vádiratot, aztán az eljárás során szép lassan elolvadnak a milliárdok, a végére meg marad egy elévült hanyag kezelés, oszt annyi. Ráadásul az, hogy valaki hülye vagy szakmailag alkalmatlan a pozíciója betöltésére még önmagában nem bűncselekmény és egy-egy törvényi tényállás megvalósításához bizony szilárd lábakon álló bizonyítékokat kell összeszedni, hogy az később meg is álljon a bíróságon. A büntető paragrafusok kimerítéséhez általában szándékosság kell (néhány esetben elegendő a gondatlanság is), ha ez nem bizonyítható, akkor ugrott az ügy, akárhogy is erőszakolják az esetet.
• a zsigeri utálat és a prekoncepciók sem vezetnek sehova – mert míg egy erőszakos bűncselekmény elkövetőjét (esetleg) rá lehet erőszakkal venni, hogy valljon maga ellen, addig a gazdasági és vagyon elleni bűncselekmények esetén édes kevés az, ha az eljárás alá vont személy annyit közöl, „igen, megvesztegettek”, vagy „igen, követtem el költségvetési csalást”. A gyűlölet és az előzetes feltevések (tuti sáros az illető ebben vagy abban az ügyben) azonban tévútra vezethetnek és a végén nemhogy ténylegesen elkövetett bűncselekményhez nem talál bizonyítékot a tisztelt elszámoltató és stábja, hanem olyan ügyeket forszíroz, amelyekhez a gyanúsítottnak az ég adta világon semmi köze sincs, vagy ha van is, abban éppen nem sáros. Mert lehet, hogy száz másik ügyben igen, de ha az épp vizsgáltban nem, akkor annyi, bele kell nyugodni, az eset veszett fejsze nyele. És azért, mert valakit utálunk, netalán irigyek vagyunk rá, még nem azt jelenti, hogy tuti bűnös abban, amit rá akarunk verni.
• az idiotizmus („szakmai inkompetencia”) is sok ügyet félrevisz, egyszerűen azért, mert akik körülállják, nem tudják, hogy mit kezdjenek vele. Fogalmuk sincs, mi volt a tényleges elkövetési magatartás, kitől milyen bizonyítékot kellene beszerezni és kitől mit kellene megkérdezni annak érdekében, hogy értelmezhető válasz érkezzen. A szakértő sem varázsló, csak hozott anyagból tud dolgozni és ha hülye kérdéseket tesznek fel neki, akkor arra hülye válaszokat fog adni, a vigasz pedig számára annyi, hogy legalább fizetnek érte. Pedig ugyanennyiért normális anyagból normális kérdésekre normális válaszokat is meg tudott volna fogalmazni, olyanokat, hogy az isten sem kímélte volna meg az elkövetőt a letöltendő szabadságvesztéstől meg a vagyonelkobzástól.
• a gumigerinc és a hosszú, sokat használt nyelv sem viszi az elszámoltatást sikerre. Egy ügynek általában nem arról kellene szólnia, hogy odafentről üzennek, mi legyen a végső konklúzió a vádiratban (azaz mit kéne mindenáron rávarrni az aktuális bűnbakra), hanem arról, hogy – az épp uralkodó széljárástól és belepofázásoktól függetlenül – kiderüljön, hogy mi történt, és ha a cselekmény értelmezhető büntetőjogilag is, akkor az hogyan kerüljön úgy a vádiratba, hogy később a bíróságon is megálljon. A csúcsra járatott szolgalelkűség már eleve feltételezi a formális vagy informális hierarchiában feljebb tanyázók maximális kiszolgálását, az pedig elképzelhetetlen, hogy az elszámoltatással megbízott azt mondja, „főnök, ez itt most nem fog összejönni”. Ki akarja önként a nyakába kötni a kötelet? Egyszerűbb a felsőbb utasításoknak megfelelően eljárni, aztán behúzni a nyakat, lesz ami lesz, ha kudarc, majd a bíróságra kell fogni meg azokra a nyamvadt kommunista bírókra.
• a szakmai felkészületlenség mellett az érdektelenség is gátja lehet egy elszámoltatásnak. Mert mi van akkor, ha az elszámoltatással olyan személyt bíznak meg, aki nemcsak alkalmatlan, de még csak nem is foglalkozik azzal, amivel kellene neki, hanem inkább a saját pecsenyéjét sütögeti? Meg ha már egyébként is képviselő, eljárkál parlamenti meg parlamenti bizottsági ülésekre, a saját korrupciós (pardon, gazdagodási) ügyeit is intéznie kell, és akkor még nem beszéltünk a síeléstől, trópusi nyaralásról meg egyéb időtöltésekről, amit megkíván a család. Vagy az ügyeletes szerető. Plusz az inkompetencia érzete vezethet oda is, hogy a valós ügyek helyett látszattevékenységgel foglalkozik a megbízott, például előszeretettel ellenőrzi a szolgálati autók napi használatát vagy azon kukacoskodik, ki mennyire a munkahely elvárásainak megfelelően öltözött fel és beért-e reggel nyolcra vagy késett pár percet. A beosztottak az ilyen főnök mellett próbálnak túlélni és semmi kockázatosat sem csinálni – és addig maradnak a beosztásukban, ameddig úgy érzik, a kapott fizetés megfelelően kompenzálja az idióta főnök idióta elvárásait.

Hogy az Orbán-kormány esetében melyik forgatókönyv valósult meg? Ki tudja, azonban Budai Gyula elszámoltatási biztos saját bevallása szerint anno 110 vizsgálatból hatvanegyben tett feljelentést, ezekben 49 személyt gyanúsítottak meg, közülük 27 személy ült a vádlottak padjára és azt is kijelentette, hogy a legjobb tudása szerint járt el és alapos munkát végzett. A jogerős bírósági ítéletek azonban nem őt igazolják, de erre is van mentsége:

„Itt inkább az lehet a probléma, hogy a bíróságok, ha politikus is érintett az ügyben, nem mernek olyan döntést hozni, mintha egy átlagos emberről lenne szó. Pedig ugyanazokat a jogszabályokat kell alkalmazni. Csak a média rátelepszik az egészre, tudósít róla, fókuszban van, és elbizonytalanodnak a bíróságok is. A bíróságokon nem volt meg a rendszerváltás.” (Budai Gyula)

És vajon mi lenne erre a konkrét ügyekben érintett bíróknak a válasza? „Tetszett volna jobban dolgozni.” És ha belegondolunk, hogy csak a Tiborcz-féle lámpabiznisznek már az Olaf-vizsgálat alapján is több sáros szereplője van, mint amennyi szocialista meg szdsz-es politikust vizsgált összesen anno Budai Gyula, akkor meg lehet az egyéni véleményünk mind Budai munkásságáról, mind a az elkövetkező kormány előtt álló elszámoltatás mint feladat nagyságrendjéről.

Persze van olyan verzió is, miszerint rendben lezajlik egy elszámoltatás és a közpénzt lenyúló politikusok, haverjaik meg strómanjaik jogállamiságnak megfelelő eljárás után megbűnhődnek. Na, ilyet még hazánkban nem igen láttunk, de mint tudjuk, a remény hal meg utoljára.

 Kapcsolódó posztok az elszámoltatásról és Tiborczról itt és itt.