Központosítsunk és államosítsunk az oktatásban is

Keltsünk hangulatot – szidjuk az előző kormány által favorizált liberális, az iskoláknak és a pedagógusoknak túl nagy szabadságot biztosító oktatást, amelynek szereplői a lehetőségtől megszédülve elkanászodtak és ennek köszönhetően színvonalügyileg immáron a béka feneke alatt tanyáznak. Apelláljunk a régi utáni vágyra és hangoztassunk, bezzeg a régi szép időkben, amikor az államnak nagyobb beleszólása volt, ilyen elhajlások nem következhettek volna be. Propagandánk középpontjába állítsuk azt a forradalmi szándékot, miszerint az előző kormány minden eddigi rendszer lehető legrosszabbikát hozta össze, de mi felgyűrjük az ingujjunkat, megreformáljuk ezt a közoktatásnak nevezett trágyahalmot és egy varázsütéssel ugyanarra a színvonalra hozzuk a legelmaradottabb falusi és a legmenőbb városi oktatási intézményt. Jelszavunk: mindenkinek ugyanazt az esélyt biztosítjuk, éljen akár milliós világvárosban akár tanyaközpontban, senkivel sem kivételezünk.

Határozzunk meg az új szervezeti kereteket és hozzunk létre egy olyan mega-gigaszervezetet, amely minden egyes iskola felett uralkodik. Ez a sóhivatal minél több intézménynek parancsol, minél szerteágazóbbak a feladatai, minél több munkavállalót tömörít, annál nagyobb káoszt generál. Tereljünk legalább százezer pedagógust egy akolba biztosítva, ne tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, a döntésképtelenség, a felelősségtől mindenáron megszabadulni kényszer és a felettesektől félelem pedig bénítsa le az egész kuplerájt. Nevezzünk ki madámnak egy olyan személyt, aki nem köthető szorosan hozzánk, szakmai munkássága elhanyagolható, diákot közelről utoljára 20 éve látott közelről és tantestületbe se tette be a lábát vagy negyed évszázada, ellenben számos tanulmányt írt arról, miért káros, ha a legnagyobb világnyelvvel kezdik a gyerekek idegen nyelvű oktatását, amikor ott vannak olyan fantasztikus tanulási készséget segítő nyelvek is, mint a latin meg a francia. Ha van koalíciós partnerünk, akkor ezt a minisztériumot lőcsöljük rájuk (háttérből kézivezérelve), aztán nézzük hátradőlve, ahogy az országos tanévnyitót egy templomban tartják százhúsz évvel az egyház és állam hivatalos szétválasztása után, és ez még csak a legkisebb gond. Véletlenül se lépjünk közbe buzgó ájtatosság és szemforgatás láttán, az egyházak természetes szövetségeseink, mivel ők sem szeretnek gondolkodó embereket nevelni. Szövetkezzünk velük oktatáspolitikánk kialakítása és végrehajtása során és hitessük el az átlagszülőkkel, hogy az egyházi iskola egyben a minőség garanciája is, tökéletes (ha nem jobb) alternatívája az államinak.

Ha végre valahára felállt a giga-szervezet (nem lesz egyszerű), vonjuk el a munkáltatói és pénzügyi döntési jogokat a helyi intézményvezetőktől, azaz az iskolaigazgatóktól és toljuk fel mindezeket a lehető legfelsőbb szintre, hogy még egy hirtelen megüresedő státusz ideiglenes betöltése is minimum fél évig tartson. Mi is bénítaná meg jobban az oktatási rendszerünket, ha nem az, hogy még krétát meg papírt is az országos központtól kell kikönyörögnie egy falusi iskolának? Meg az, hogy senki sem tudja, ki engedélyezhet egy egynapos szabadságot?

Művünk tökélyre fejlesztéséhez elengedhetetlen az államosítás, akár több lépcsőben. Véletlenül se legyünk következetesek, így az első fordulóban csak félig-meddig vegyük állami felügyelet alá az intézményeket lehetőleg az illetékességek és hatáskörök reménytelen és kibogozhatatlan összekutyulásával. Az épületeket hagyjuk meg az önkormányzatoknak, amennyiben azok nem mondanak le róluk – így amire igazán költeni kell (új tető, tornaterem, vizesblokk, stb.), az még a helyiek gondja marad, legyen az bármilyen bosszantó apróság (sárfogó szőnyeg hiánya a bejáratnál) vagy akár a tanítást akadályozó körülmény (télen bedöglő fűtés, leégő elektromos vezetékek, beázás, stb.). Lesznek olyan települések, amelyek szíves örömest megválnak az iskolaépületeiktől, a gigaszervezetnél pedig borítékolhatóan nem lesz olyan alkalmazott, aki képes észben tartani a közműszámlák határidejét és megelőzni, hogy ne kapcsolják ki a gázt-villanyt meg ne felejtsék el kiszippantani az iskola emésztőjét.  

Vegyük ki a tanárokat az önkormányzatok fennhatósága alól és rendezzük őket egyetlen nagy kollektívába – nincs is annál jobb, mint százezer sorstárssal egy klubba tartozni úgy, hogy ebből maximum ötvenet-százat, azaz egy tantestületnyit ismernek csak közelebbről, a többivel pedig még a legalapvetőbb kommunikáció is csak akadozva működik. Taszítsuk őket reménytelen függésbe – bárhova is költöznek az országon belül, ugyanaz marad a munkáltatójuk, ezért még véletlenül sem érdemes összerúgniuk a port a főnökeikkel, ha csak nem akarnak magán- vagy egyházi iskolákban házalni új munkahelyért. Ha pedig már a magániskolákat is ellehetetlenítettük, végképp nincs hova menniük, pláne akkor, ha az egyházi iskolák felett is hatalmat szerzünk a pénzügyi támogatásoknak köszönhetően.

A tanításra fordítható energiák elterelése érdekében törvényi szinten fogalmazzuk meg, kinek mi a dolga, de ne vigyük túlzásba a konkretizálást, különben nem tudunk értékes munkanapokat elvesztegettetni az igazgatók életében arra, hogy utasítási joguk hiányában kiderítsék, vajon kinek a feladata klímát beszereltetni a szerverhez és hogyan lehet rávenni a gondnokot, hogy cserélje ki végre valahára az izzót a WC-ben. Annak lebokszolását pedig végképp hagyjuk a helyi közoktatási felügyelet és önkormányzat illetékeseire, kié a légkondicionáló, ha a szerverszobát és kié, ha a gazdasági ügyekkel foglalkozó alkalmazottat hűti.

Gondoskodjunk arról is, hogy a hatáskörök és illetékességek ide-oda telepítésével legyen minél több munkáltató egy épületben – külön egy a pedagógusoknak, egy másik a gazdasági-munkaügyi személyzetnek, aztán ott vannak még a takarítók, a fűtők, a rendszergazdák, a stúdiósok, az ebédeltetők, a kertészek és egyéb ki tudja milyen egyéb szerzetek. Akkor végeztük jól a dolgunkat, ha legalább öt olyan munkaadót eresztünk össze egy-egy intézményben, amelyek különböző költségvetési forrásokból dolgoznak (állami, önkormányzati, privát), teljesen eltérő érdekek mentén tengetik életüket (más hajtja az önkormányzat vagyongazdálkodó cégét és más a közétkeztetés szerződéses vállalkozóját) és lehetőleg egymásnak koszolnak, szemetelnek, tesznek keresztbe és ha összeszedik magukat, egymás munkavégzését is nagyszerűen akadályozzák. Bónuszként a különböző munkáltatók által biztosított javadalmazás magában hordozza a bérfeszültséget, hiszen miért is fizetne ugyanazért a munkáért ugyanannyit az önkormányzat és az állam?

Ha kellően összekutyultuk a helyiek mindennapjait, azzal elérjük azt is, hogy a továbbiakban senki se tudja egyéb célra hasznosítani az iskolaépületeket (például filmforgatás, nyelvtanfolyam, tornaterem kiadása egyesületeknek, stb.), egyszerűen azért, mert immáron senki sem érdekelt abban, hogy olyan pluszforrás kerüljön be a rendszerbe, amelyet a gyerekekre lehetne fordítani. Az általunk felépített rendszer garantálja, hogy a szereplők egymás frusztrálásával töltsék drága munkaóráikat, a gyerekek tanítása és okosítása pedig huszadrangú feladat szintjére süllyedjen.

Ha túl nagy sajtónyilvánosságot kapnak az új rendszer miatti torzsalkodások, netalán nyíltan háborognak a pedagógusok meg a szülők, akkor jöhet a második fázis, azaz a teljes államosítás. Ennek során nemcsak a pedagógusokat vesszük el a helyi önkormányzatoktól, hanem az oktatást bármilyen szinten lehetővé tevő ingatlanokat is. Ez már egyben azt is jelenti, hogy megtettük az utolsó lépést az igazi színvonal „egységesítésre” – mert amíg akár egy önkormányzat is többet tud áldozni az iskolájára ilyen vagy olyan támogatás formájában, mint a többi, addig mindig lesznek minőségi különbségek. Lesznek majd olyan helyhatóságok, ahol trükközni próbálnak, például társasházzá alakítják az iskolaépületeket, hogy olyan egységek, mint a tanuszoda vagy a tornaterem az önkormányzaté maradhasson, az ilyen kezdeményezéseket azonban jogszabályok változtatásával csírájában elfojthatjuk.

Finanszírozzuk a rendszert alul, ezzel is tovább fokozva a fejetlenséget és diszfunkcionalitást. Azt a keveset, amit kap a rendszer, azt költsük el a lehető legidiótább módon, például túlárazott közbeszerzések keretében építtessünk többszáz milliós természettudományi tantermeket, olyanokat, amelyek tényleges bekerülési költsége ennek hozzávetőlegesen csak egytizede. A jócskán felülárazott ingatlan építési, felújítási és karbantartási, valamint az eszközbeszerzési közbeszerzések lehetővé teszik milliárdok rendszerből kitalicskázását, a ténylegesen oktatásra (azaz a gyerekekre) fordított összeg pedig jelentősen kevesebb lesz annál, mint amennyi a költségvetési beszámolókban szerepel. És ez az, ami lehetővé teszi, hogy a nemzetközi összehasonlításokban ne lógjon ki a lóláb és ne legyünk sereghajtók annak ellenére, hogy ténylegesen drasztikusan kevesebbet költünk a diákokra.

A finanszírozás alultervezésével és a beszerzések felülárazásával pénzszűkébe kényszerítjük a rendszert – a vízfej alkalmazottjai pedig majd magyarázkodnak, átütemeznek, különféle és felettébb logikátlan fontossági sorrendeket állítanak fel, ha pedig végképp semmire sem elég már, ami rendelkezésükre áll, összeszedik a bátorságukat és kunyerálnak plusz támogatást a költségvetési tartalék terhére, mi pedig ha akarjuk, páros lábbal rúghatjuk ki a gazdálkodásba csúfosan belebukott vezetőket. Rászoríthatjuk a szülőket is, hogy áldozzanak többet az ingyenes tanításra, vehetnek sporteszközöket a mindennapos testnevelési órákra, rajeszközöket a rajzórákra és kottaállványt az iskolai zenekarnak. 

Államosítsuk a tankönyvírást és forgalmazást is az egységes színvonalra hivatkozással és írjuk elő, hogy csak egyetlen egy tankönyvet lehessen tantárgyanként és évfolyamonként használni, bármilyen vacak is az. Legalább nincs keveredés, ha a gyerek év közben az egyik iskolából kénytelen átigazolni egy másikba. A könyvek minősége lehet bármilyen, akár a legkutyaütőbb is és az vesse az első követ az írókra, aki annyi összevissza utasítás és tantervmódosítás után jobbat írna oly kevés rendelkezésre álló idő alatt. Mi a gond abban, ha tizenöt éves tankönyvet kapnak a gyerekek informatikára? Semmi, legalább látják, milyen is volt régen az, amit a jobban eleresztett diákok már úgyis ismernek, mire az iskolába érnek.

A tankönyvek azonban nemcsak az ismeretek minimális szinten tartását szolgálják, hanem azt is, hogy ideológiailag egységes legyen a nemzetünk – a történelem szóljon az egyházak történelméről (úgyis ők osztották a lapokat sok száz évig az európai politikában), az ellenzék kerüljön pellengérre a közelmúltról és napjainkról szóló részekben, valamint saját szellemi irányvonalunkat (konzervatív, nép-nemzeti, keresztény, stb.) dicsértessük az egekig. Az állampolgári ismereteket is politizáltassuk át igényeinknek megfelelően, ahogy az irodalomtanítás is korlátozódjon egyrészt az általunk kívánatosnak tartott népnemzeti és mélykeresztény írókra, másrészt olyan olvasmányokra, amikre egyetlen diák sem kíváncsi, ezzel garantáltan megutáltatva az olvasást.

És mi lesz a régi, bevált szerzőkörrel együttműködő kiadókkal? A központilag meghatározott könyvlistákkal intézzük el, hogy ne tudják eladni a termékeiket, ha pedig megrendelés hiányában kellően legatyásodtak, akkor híveink potom áron megszerezhetik ezeket a cégeket. Innen pedig már csak egy lépés, hogy a friss tulajdonosok újra megkapják az állami megbízásokat immáron a minőség legelemibb követelménye nélkül.

Ha bárkinek bármi ellenvetése is van az új tankönyvrendszerrel kapcsolatban, játsszuk ki a „minden diák megérdemli ugyanazt az esélyt” és a „nem hagyjuk, hogy a magánkiadók nyerészkedjenek a gyermekeinken” kártyákat és minden mehet tovább úgy, ahogy előre elterveztük. Lesznek fennakadások (nem rátermettség alapján neveztük ki embereinket az új beosztásokba, ahogy a zsíros megbízások adásának sem volt feltétele a hozzáértés), de számunkra érdektelen, mekkora káosszal jár az államosítás és az is indifferens, ha a diákok a tankönyvek egy részét csak decemberben kapják meg. Vagy májusra, pedig már a szülők az előző év augusztusában kifizették az árát. A választók nagy többségét hidegen hagyja a tankönyvek minősége és az ellátás zökkenőmentessége is, ezért még nem fognak ellenfeleinkre szavazni.

Módosítsuk évről évre a tankönyvellátás rendjét, ide-oda tologatva a határidőket és random korrigálva a megrendelhető tankönyvek listáját, miközben mindvégig azt sulykoljuk a médiában, hogy a tanárok és szülők tankönyvválasztási joga nem sérül. Válasszunk csereszabatos vezetőt országos felelősnek és ha mégis kényelmetlenné válna a helyzet a túl sok galiba miatt, szívfájdalom nélkül rúgjuk ki, mint minden bajnak okát. Senki sem fog utána sírni és a fejvétellel legalább fél évre lehűtjük a kedélyeket, miközben bizalmat kérünk az utódjának, aki utasításunkra ezerrel dolgozik a helyzet változatlanságán.

Ha ennyivel károkozással nem elégszünk meg, rontsunk tovább a helyzeten és szorítsuk szűk keretek közé az iskolák által megrendelhető tankönyvcsomagokat, természetesen csakis a családok pénztárcájának védelmében. Ne adjunk teret az évek szerint differenciálásnak – kit érdekel, hogy új tantárgyak bevezetése esetén új atlaszokra van szükség? A földrajhoz elég egyetlen térkép, ami lóg a tábláról, nem? Legalábbis a mi időnkben elég volt. A hegyek úgysem mentek arrébb az elmúlt harminc évben, ahogy a kontinensek vándorlása sem olyan látványos, hogy emiatt le kellene cserélni a szertárak eszközállományát. És miért lenne szükség munkafüzetekre, feladat- és szöveggyűjteményekre? Ha nem fér bele a tankönyvcsomag árába, hát nem fér bele, a fő szempont az, hogy a családoknak ne kerüljön sokba. Ha pedig az alacsonyra szabott keret miatt olyan könyvek maradnak ki, mint például az énekkönyv, semmi probléma, majd diktál a tanár egész órán, legalább addig is gyakorolják a kézzel írást a gyerekek. És nem maradnak le olyan fontos információkról, mint a mise, mint zenemű részei latinul – hogyan is érettségizhetnének le ilyen alapvető ismeretek nélkül?

A tankönyvek rászorultsági alapon ingyenessé tételével tovább csökkenthetjük a tanulási vágyat annak előírásával, ha a gyerek használta a könyvet, akkor év végén újat kell venni helyette és azt visszaszolgáltatni az iskolai könyvtárnak – ezzel az intézkedéssel aktívan elősegítjük azt is, hogy a szegények újratermeljék önmagukat.