Osztogatási és fosztogatási módszerek
Közép-európai teljhatalmú uralkodóként milyen lehetőségeink vannak nélkülözhetetlen segítőtársaink (támogatóink, híveink, vazallusaink) kifizetésére?
Először is követhetjük a középkori török módszert, mely alapján ameddig nem kapja meg emberünk a selyemzsinórt, azaz ki nem ebrudaljuk a pozíciójából, addig úgy rabolja le a neki juttatott területet, ahogy csak akarja. Például polgármesterként a kedvező helyi döntésekért cserébe elfogad halastavat meg kiserdőt, az önkormányzati beruházásokból és megbízásokból pedig annyit csippent (vagy inkább harap) le, amennyit csak nem szégyell, netalán „védelmi pénzt” szed minden egyes működő üzlethelyiségtől. Természetesen neki is ki kell fizetnie azokat, akik segítségét muszáj igénybe vennie, például a testületi és bizottsági tagokat vagy az önkormányzat vagyonkezelő cégének vezetőjét, ám ez nem lehet indoka a szemérmetlen lenyúlásoknak. Gondot okozhat számunkra ugyanis, ha a kedves helyi vezető vérszemet kap és olyan szemérmetlenül lop és zsarol, hogy az már eléri a kínos szintet. Mikor történhet ez meg? Például akkor, ha harácsolása rossz fényt vet ránk és pártunkra (Mr. 20 Százalék és hasonló ragadványnevek meghonosodása), illetve olyan döntéseket hoz anyagi haszonért, amelyek felvállalhatatlanok (sertéshizlaldát engedélyez városának szélére úgy, hogy az uralkodó szélirány miatt folyamatosan bűzben fuldoklik a lakosság, csak akkor engedélyez cukrászdát a város főterén, ha az üzemeltető havi apanázst fizet neki ezért). Hosszú távon az sem kifizetődő számunkra, ha megkerülhetetlen kiskirályként viselkedik emberünk és erős háttér országot biztosítva magának akár még a mi babérunkra is törhet. Statuáljunk példát és eresszük el az ilyen kapzsi politikus kezét és verjünk rá olyan pitiáner ügyet (közlekedési baleset okozása, kábítószer fogyasztás, nőügyeinek bulvármédiába kikerülése, stb.), amely miatt kénytelen lemondani jó időre búcsút intve a helyi és országos politikának. És örülhet, ha mindezt nem kerül a teljes vagyonának elkobzásába és nem vonul rács mögé.
A török módszernél célravezetőbb megoldás az, ha egy-két bizalmi emberünk segítségével központosítjuk a rendszer szintű lopást előre meghatározva, hogy milyen értékhatár felett tartozik hozzánk az összes gazdasági ügylet (beruházások, tárgyi eszköz beszerzések, bérletbe adás, állami és önkormányzati vagyok eladása és vétele, szolgáltatás igénybevétele, stb.), ők pedig napi szinten referálnak ezekről nekünk vagy legbizalmasabb gazdasági tanácsadónknak. Ha mindenről tudunk, akkor azt is eldönthetjük, melyik üzletet ki kapja meg és azt is, hogy ennek fejében pontosan milyen kötelezettségeket kell, hogy teljesítsen felénk. Ha minden résztvevő számára ismertek a játékszabályaink, akkor a szabálysértők pontosan tudják, mikor és hogyan kerülhetnek feketelistára – így az elbitangolni szándékozó bárányok (vagy inkább farkasok?) előre mérlegelhetik az átverésünk kockázatát, azaz mi éri meg és mi nem. És nemcsak a saját büntetésüket, hanem hetedíziglen minden rokonuknak és számukra kedves egyéb személynek – ha sok a veszteni valójuk, kétszer is meggondolják, érdemes-e velünk ujjat húzni és hűtlenségre adni a fejüket.
Osztogassunk mindenkinek érdeme szerint.
Az államkincstárunknak vannak olyan kurrens javai, amelyekért garantáltan tülekednek a híveink, ilyen például a termőföld, az erdő, a nagyméretű vidéki ingatlanok (kastélyok, uradalmak, stb.) vagy éppen városi paloták, iparterületek, beépíthető vagy éppen tömbrehabilitálható körzetek. Üssünk több legyet egy csapásra: indítsunk kommunikációs hírdömpinget, miszerint az előző kormány áron alul adta bérbe ezeket az ingatlanokat vagy még csak nem is hasznosította, hanem hagyta ott lerohadni, ahol vannak, mi ellenben mindent megteszünk azért, hogy megszüntessük ezt a tarthatatlan állapotot. Mi nem tékozoljuk az állami vagyont és azt sem szeretnénk, az adófizetők pénztárcáját túlságosan megterhelje ezen állami földek és egyéb ingatlanok fenntartása, így a további pazarlás elkerülése érdekében soron kívül intézkedünk. A hősies-spórolós tűzoltásunkról szóló hírfolyamot spékeljük meg „le a külföldi nyerészkedőkkel, fel a hazai gazdákkal”, „a nemzeti föld a nemzeti vállalkozóké” és más hasonló szlogenekkel, hiszen „a haza nem lehet ellenzékben”.
Tálaltassunk elrettentő történeteket külföldi gazdákról meg tulajdonosokról, akik csakis nyerészkedés céljából vásároltak náluk földet és egyebet, ráadásul zsebszerződésekkel strómanok nevére, nehogy napvilágra kerüljön, kié is valójában a haszon, ki nyerészkedik a nemzet testén. Ezeket az összeesküvés-elméletes sztorikat bennfentes pletyka formájában szellőztessük meg – ha jó a körítés, futótűzként terjed majd a nép körében, kiváló felület erre a Facebook és más közösségi oldalak, de a nyugdíjas klubok hangadói is sok választópolgárhoz elérnek. A hírek valóságértékét nem kell bizonyítanunk, a suttogó propaganda teljes mértékben elegendő célunk eléréséhez, ha pedig valamelyik sziporkánkról kiderül, hogy oltári nagy hazugság, csak tárjuk szét a kezünket, nem mi találtuk ki, mi az egész pletykaáradatról semmit sem tudunk.
A gondosan megtervezett és kivitelezett rémhírterjesztés haszna, hogy az átlagválasztó kellően megutálja az idegen parasztokat-háziurakat, ahogy azokat ez előző kormány által preferált nagygazdákat is, akik kapcsolataik révén bagóért bérlik a földeket. És nem utolsó sorban az is egyértelmű lesz a választóink többsége számára, hogy felesleges és igen drága mulatság az állami földeket az állam tulajdonában tartani. Jöhet a tuti és maximálisan irányítható megoldás, az előre beharangozott árverések, amelyek során a földhöz és egyéb ingatlanhoz jutás feltételeit már úgy határozzuk meg, hogy csak a mi kegyeltjeink futhassanak be nyertesként. Azaz azok, akik az állammal kötött üzleteknek köszönhetően már egyébként is extravastag tollazatot növesztettek, a profitrátájuk pedig magasan a piaci átlag felett van köszönhetően a túlszámlázásoknak és korrekt teljesítést nem követelő, előre lezsírozott megbízásaiknak.
Előírhatunk helybenlakást (természetesen csak a licitálás napjára kötelező jelleggel), mezőgazdasági végzettséget (elfogadjuk a karosszékből bárki által elvégezhető internetes kurzust is, vizsga e-mailben, mégcsak az sem szükséges, hogy a bizonyítványért folyamodó személy üljön személyesen a számítógép előtt) vagy bármi mást, amit csak a még éppen elfogadható kategóriába tartozónak vélünk. Ki és miért kifogásolhatja azt, ha a helyi polgármester műkörmös végzettségű felesége akar hirtelen parasztként élni sok-sok hektár, eredetileg természetvédelmi besorolású területen? Vagy netalán államtitkáraink és országgyűlési képviselőink a fővárost eddig még soha el nem hagyó feleségei, sógorai éreznek hirtelen vonzódást az anyaföldünkhöz? A mi kiváltságunk arra lehetőség adása, hogy az államtól lenyúlt pénzekből „barátaink” tartós, értékálló vagyontárgyakra tehessenek szert potom árért.
Rezsimünk lényege azonban az, hogy soha senki se érezhesse teljes mértékben nyeregben magát, így a tényleges adásvételi szerződéseket úgy fogalmaztassuk meg a jogászainkkal, hogy ezek a földek és egyéb ingatlanok különféle álindokok segítségével – megművelés-fenntartás elhanyagolása, jelentős köztartozás, stb. – bármikor visszaszállhassanak a kincstárra, azaz ránk. Az eladható földek és egyéb ingatlanok mennyisége ugyanis véges, a teljes kiárusítás után pedig újabb hívek kifizetése csakis a már meglévő hívek kárára történhet. És aki felségárulásban vétkesnek találtatik, attól bizony a vagyona, azaz az ingatlanjai visszaszállnak a koronára és valljuk be, túl sok kreativitás nem szükséges ahhoz, hogy valakire egy tollvonással sokmilliárdos köztartozást bizonyítsunk. Így volt ez már a régi időkben is, miért ne eleveníthetnék fel ezt a gyakorlatot?
Az állami cégek magánkézbe juttatása is kiváló megoldás – vazallusainkat és legfőképp a saját strómanjainkat juttassuk olyan helyzetbe, hogy állami tulajdonú bankot, erőművet, bányát, cementgyárat, stb. vásárolhassanak igen kedvező áron. Ki ne örülne egy olyan kőbányának/cementgyárnak, amelyből aztán tartósan ki lehet elégíteni az állami (önkormányzati) út- és vasútépítés, valamit csatornázás igényeit? Az sem szükséges, hogy a vevőnek használható gazdasági-cégvezetési ismeretei legyenek, hiszen az állami rendelések felülárazottsága garantálja, hogy még véletlenül se billenjenek át ezek a cégek veszteségbe és milliárdos osztalékokat biztosítsanak barátainknak (illetve strómanunkon keresztül nekünk).
Használjuk fizetőeszközként a koncessziós jogokat is. Ebben az esetben is az osztogatás fő szempontja az, hogy amit jogunk van adni, azt jogunk legyen bármikor vissza is venni – egy random törvénymódosítással akár egész gazdasági szektorokat rendezhetünk újra egyetlen nap alatt, újabb és újabb területeket koncesszióba vonva, de bármikor módosíthatjuk a koncessziótulajdonosok körét vagy éppen a koncesszió jövedelmezőségének mértékét is.
Nagyszerű kifizetési eszköz az állami megbízások odaítélése is. Az udvari beszállítók rendszere azonban nemcsak jutalmazó, hanem kiváló fegyelmezési eszköz is, hiszen a közbeszerzési pályázatokra meghívható cégek listájára nemcsak felkerülni lehet, hanem bárki bármikor le is húzható róla. A megbízások segítségével azonban nemcsak biztos megélhetést nyújtunk a kormánybarát vállalkozóknak és azok alvállalkozóinak meg munkavállalóinak, hanem a felülárazás gátlástalan rendszerének köszönhetően a tulajdonosokat extra mértékben fel is tőkésítjük. Kiváló lehetőségeket nyújt erre például az építőipar, az IT-szektor, a különféle eszközbeszerzések és az olyan látszattevékenységek, mint a reklám (kiadványok készítése, arculattervezés, stb.), a közvélemény-kutatás, különféle tárgyú tanácsadások, a tanulmányírás, rendezvény- és utazásszervezés, valamint a legváltozatosabb oktatási és felzárkóztatási programok megtervezése és kivitelezése.
Minél nagyobb egy beruházás, annál nagyobbat lehet rajta fogni, így nem csoda, hogy a kormányok kedvenc projektjei az autópályák, a vasúthálózatok, a vízvédművek, a stadionok, a metró, a kormányzati, felsőoktatási, kulturális és egyéb épületkomplexumok, hogy olyanokról már ne is beszéljünk, mint az atomerőmű, mert ha regnálásunk alatt ilyenre lehetőségünk nyílik akkor nyugodtan mondhatjuk, megfogtuk az isten lábát. Ezeknél annyi gond azért van, hogy a teljesítés minősége sok-sok évig visszaellenőrizhető, a kudarcok pedig igen széles körben kapnak nyilvánosságot. Elég kínos magyarázkodni a megroppant támfalak, beázó múzeumok, működésképtelen berendezések, vagy éppen üzemzavar miatt leálló vasútvonalak miatt, ezért mindig legyen kéznél olyan alvállalkozó alvállalkozója, akire minden szívfájdalom nélkül rá tudjuk tolni a felelősséget.
A nagy beruházásokhoz hasonlóan kiemelkedő hasznot hajthatnak a megfoghatatlan tartalmú szolgáltatások (és gürizni sem kell annyit), különösen ha még keretszerződésbe is foglaljuk ezeket. Ki tudja megmondani, hogy egy lazán dokumentált szóbeli tanácsadás mit is tartalmazott, egy nagyobb tanulmány elkészítése valójában hány munkaórát igényel, vagy egy nagy kártérítési perhez, kartellügyhöz, nemzetközi szerződés előkészítéséhez hány ügyvéd igényeltetik és hány munkaórára? Ezekben az esetekben az alapanyagigény minimális, az élőmunka hatékonysága pedig a minimálisra is csökkenthető, hiszen ki vitathatná azt a tényt, miszerint jó munkához idő kell? Ha pedig kudarc a projekt, még mindig rá lehet azt fogni külső/belső ellenségre, összeesküvésre, stb.
Az állami megrendelésekben még az is jó, hogy nem egy helyen koncentrálódnak, hanem különböző költségvetésekből fedezhetők – más-más állami szerv rendeli meg a sokmilliárdos vasútépítést, a 65 ezer férőhelyes luxusstadiont, az iskolák természettudományos tantermeit és megint más az orvosi egyetemek klinikáinak nagyértékű műszereit, hogy a rendkívüli, különösen év végén osztogatható költségvetési fejezet-tartalmakról már ne is beszéljünk. Ezen kívül még ott vannak az önkormányzatok igényei is, nekik is kellenek utak, közvilágítás-rendszerek, tömegközlekedés meg óvodák, így ők is jelentős megrendelőként léphetnek fel a piacon. Alkalmazzunk olyan bizalmi embereket, akik nemcsak összegyűjtik és rendszerezik az újabb és újabb megbízási igényeket, hanem segítenek is kitalálni ilyeneket (rábeszélik a potenciális megrendelőket újabb és újabb beruházásokra), valamint intézkednek a nekünk tejelő projektek leosztásukról, természetesen a mi iránymutatásunkat maximálisan figyelembe véve.
Készüljünk fel azonban arra is, hogy a költségvetés korlátai (és lerablása) miatt nem tudunk minden egyes megígért projektre pénzt keríteni (főleg ha a már időközben megvalósultak a ténylegesen szükséges összeg többszörösébe kerültek), így nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha a lyukakat uniós pénzből be tudjuk tömni.
További kifizetési lehetőségünk a pozíciók osztogatása – a legmagasabbtól a legalsóbb szintig. Ez nem azt jelenti, hogy az utolsó minisztériumi osztályvezetői vagy állami vállalat felügyelőbizottság tagsági székig nekünk kell személyesen mindenkit kineveznünk vagy kineveztetnünk. Bőven elég, ha csak a felsővezetői pozíciókról gondoskodunk személyesen és arról, melyik „legjobb” barátunk melyik szektor ura legyen, aztán hagyjuk, hogy bizalmasunk saját belátása szerint töltse fel vagy cserélje ki az állományt. Az, hogy ki mennyi és milyen minőségű pozíció felett rendelkezhet igen fontos mérője annak, mennyire kebelbarátunk, valamint arra is utal, milyen volumenben gazdagodhat mindaddig, amíg barátunk, illetve milyen mértékű támogatást (és visszaosztást) várunk el tőle.
A pozícióosztogatásban az is jó, hogy nem kell figyelemmel lennünk arra, ki mihez ért – teológust nyugodtan kinevezhetünk egészségügyi miniszternek, ahogy érettségivel is bárki lehet kormány- vagy éppen miniszteri biztos. Ha bizonyos beosztásokhoz elviekben jogszabály követel meg végzettséget, akkor változtassunk a jogszabályon – miért ne lehetne egy kézilabda edző egyetemi rektor? Nehogy már a minimumfeltételként elvárt doktori cím akadályozhassa meg, hogy a kedvenc (és véleményünk szerint tökéletesen megbízható) sportdirigálónkat nevezzük ki a sportoktatás legfőbb mindenhatójának.
A különféle hivatali struktúrák idővel szép hosszú tápláléklánccá álnak össze, amelyben mindenki maximálisan függ a felette állótól. És mivel az egész piramis csúcsán mi trónolunk, az alattunk dolgozóknak elemi érdekük, hogy tartósan a pozíciónkban maradjunk és lehetővé tegyük az ő tartós gazdagodásukat, de minimum a biztos megélhetésüket. Persze vannak kivételek, olyanok, akik elégedetlenek a helyzetükkel például azért, mert már sokadik éve beragadtak egy adott beosztásba miközben többre vágynának, de az is előfordulhat, hogy csak egyszerűen úgy vélik, a felettesük munkáját ők sokkal, de sokkal jobban el tudnák végezni. Ezeket a problémákat súlyuknak és sürgősségüknek megfelelően kezeljük – míg a kabinetvezetőnk elégedetlensége később komolyan visszaüthet, sőt át is ragadhat másokra, addig egy – viszonylag elszigetelt – osztályvezető dühe önmagában nem jelent karrierünkre (azaz hatalmunkra) túl nagy veszélyt, ráadásul bármikor kirúghatjuk különösebb arcvesztés nélkül.
Anno a választási kampányunk alatt nem garasoskodhattunk támogatóinknak tett pozíció-ígéretekkel, hatalomra kerülésünk után azonban már úgy sakkozhatunk beosztottjainkkal, ahogy jól felfogott érdekünk kívánja és az egyéni hasznosságokat mérlegelve bárkit kiemelhetünk tartósan vagy csak időlegesen, de akár el is süllyeszthetünk örökre is. Ha elég nagy a vazallusaink száma, akkor nem kell aggódnunk – ha nem teljesítjük az összes ígéretünket, netalán egyes szereplőket véglegesen mellőzünk, vagy nemcsak mellőzünk, hanem egzisztenciálisan el is pusztítunk, akkor sem történik semmi, az elszigetelt, gyenge emberek haragja nem jelenthet ránk veszélyt. Ha azonban a kiiktatós megoldást választjuk, azzal nemcsak az adott személyt iktatjuk ki a táplálékláncból, hanem a többieknek is jelezzük, legyenek szívesek, vigyázzanak magukra, a temető is pótolhatatlan emberekkel van tele.
A nagy személyes haszonnal kecsegtető beosztásokban az is jó, hogy számuk szinte korlátlanul növelhető – létrehozhatunk újabb és újabb hivatalokat, akár osztódással is szaporíthatjuk a háttérintézményeket és bármilyen látszatfeladatra kinevezhetünk kormánybiztost, biztos, ami biztos alapon. Ha viszont úgy érezzük, túl sok szerencsevadász csapódott hozzánk és felesleges megannyi lakájról gondoskodnunk, bármikor bármelyik szervezetet megszüntethetjük, összevonhatjuk, átszervezhetjük, az érintett munkavállalókat pedig vagy áthelyezzük, vagy egyszerűen csak lapátra tesszük – túlnyomó többségük rendszerből eltűnése garantáltan az ég adta világon semmilyen zavart, feltűnést sem okoz.
Külön szót érdemel azon egyházi személyek jutalmazása, akik szorgos munkájukkal segítették a hatalomra kerülésünket és abban is támogatnak, hogy minél tovább a pozíciónkban maradhassunk. Az ő nyílt megvesztegetésük nem ildomos (nem igazán adhatunk nekik kormányzati pozíciót), így marad a bújtatott módszer, azaz az egyházuk, templomuk támogatása, amely egyrészt presztízst biztosít számukra saját munkáltatójuk (feljebbvalójuk) előtt, másrészt ott csippentenek le belőle, ahol nem szégyellnek és annyit, amennyit nem restellnek (azaz nem ér örök pokol tüzét). A juttatások jogcíme igen változatos lehet, áldozhatunk például templomfelújításra-fejlesztésre, szociális létesítményekre és programokra, táboroztathatjuk a vasárnapi iskola látogatóit, fizethetjük a hittantanárt de akár közösségépítés címmel arra is adhatunk pénzt, hogy hétvégenként bográcsolhassanak a templomkertben vagy zenés-táncos mulatságot szervezzenek a parókián. Kiváló megoldás még a különféle tanulmányutak támogatása (csakis főszezonban a trópusokra) és olyan pályázati pénzek juttatása, amelyek elköltését nem ellenőrzi a kutya sem. Ha pedig egy lelkész a szegényeknek szánt támogatásból tartja meg a fia lakodalmát, az nem ránk tartozik, lelke rajta.
Folytatjuk ...
