Nem lehet valami kellemes feladat mostanában Zalaegerszeg polgármesterének lenni. A képviselőtestület először véletlenül megszavazza a Tiborcz-ügy nyilvánosságra hozását, aztán meg még Alföldi Róbert is a városba akar látogatni egy beszélgetés erejéig? Mi jöhet még ez után? Na jó, az OLAF-jelentés nyilvánosságra hozatalát gyorsan vissza lehetett vonni, hiszen mindenki tudhassa, hogy az adófizetőknek az ég adta világon semmi közük sincs ahhoz, mire is költi a városvezetés a pénzüket. Egy kis presztízsveszteséget ugyan eredményezhet a hebehurgyaság (hova lett az utasításra gombnyomogató imázs?), de a második szavazás kiegyenesítette a dolgokat és a köz képviseletére felhatalmazottak újra bebizonyították, Fidesz-kompatibilisségük maradt a régi, az apró megingás ellenére tökéletesen megbízhatóak és továbbra is alkalmasak a felülről kapott parancsok végrehajtására.

Az Alföldi-ügy sem mozgat hegyeket, néhány cikk a libsi-bolsi-soros sajtóban arról, hogy a város persona non grátának minősítette az ország egyik legelismertebb színész-rendezőjét, pusztuljon még a megyéből is, a kormánymédia úgysem szól egy kukkot sem az ügyről, kutyaugatás nem hallatszik az égig. Egyébként is hívták volna a szervezők a mostani Nemzeti Színház igazgatót, azzal semmi gond nem lett volna, minek nekik a régi?

Tudtuk, hogy félnek a fideszesek, de azért azt nem sejtettük, hogy ennyire. Mert vajon ha egy kvízműsorban kellene megtippelni egy cikk megjelenési időpontját, melyik megoldási lehetőséget választanánk arra, hogy „A pártközpont utasította Zalaegerszeget, töröljék az Alföldi-estet”? Oké, a név nyújt egy kis segítséget, de akkor is úgy érezhetjük magunkat, időgépbe kerültünk és nem is egy 2018. március 14-i estéről szól a híradás, hanem a Kádár-korszak kevésbé szép napjairól.

„...ott ültek velem szemben Cenzék... Cenzné, meg az ura... Az, a Cenzúra, hát Te! Dicsértek, hogy: Géza, remek! És milyen közéleti, meg kitűnő, meg politikus, hát amit tegnap is mondtál, azt többet ne mondd!” (Hofi)

Ezúttal azonban nem Cenzék szóltak bele az események menetébe (azaz abba, milyen műsort látogathat a pórnép Zalaegerszeg városában), hanem sajtóinformációk szerint Vígh László országgyűlési képviselő utasította a zalaegerszegi polgármestert, állj, ne tovább és töröljék az estet. A hivatkozás pedig? A március 15-i ünnepi műsor, azé a nemzeti ünnepé, amelynek egyik fő momentuma éppen az a 12 pont volt, amely összefoglalta, mit is kíván a magyar nemzet. Aztán valaki rájöhetett, mégis csak nagyon kilóg a lóláb, így jött az utólagos maszatolás, nem is ünnepi műsor miatt törölték, hanem konferencia meg egyébként is technikai ok. Ha pedig bárkinek is a lóláb után a sánta kutya jut eszébe, vessen magára – ha pedig mégis a XXI. században szeretne élni és utálja, ha hülyének nézik, áprilisban etárgyban kifejtheti a véleményét a szavazóhelyiségben.

De ha már ünnepi műsor (vagy konferencia, tök mindegy), akkor mit is kívántak elődeink 1848-ban?

Rögtön első pontként sajtószabadságot és a cenzúra eltörlését. Az estére jegyet vásárló zalaiak kapásból tudnának rövid értekezést folytatni ebben a témában, ahogy abban is, a Fidesz felfogásában mit is jelent a közös teherviselést („közöd nincs hozzá, mire költöm az adódat, megválasztottál, így jártál, pofa alapállás”). És még azon is elmélázhatnak, vajon aki jegyet vett, az ha visszakéri a pénzét, milyen listára kerül fel? Az ellenségek listájára? Azokéra, akik a jövő hónapban majd adó- vagy munkaügyi ellenőrzést kapnak? Vagy azokéra, akikkel közlik, ha közszolgák akarnak lenni, akkor talán meg kéne válogatniuk, hogy mivel töltik a szabadidejüket és egyébként is jobb, ha új munkahelyet keresnek?

Vajon van még lejjebb? Megtudjuk, ha a Fidesz újra nyer, de van még olyan márciusi követelés, amely egyre időszerűbb lehet, lásd például az úrbéri viszonyok megszüntetésének és törvény előtti egyenlőség polgári és vallási tekintetben kívánalmát. Mert az, hogy ki keresztény és ki nem, már elég feszítő kérdés kormányunk számára, ahogy azt is megmutatták már egy párszor, igenis vannak még egyenlőbbek. Olyanok, akik sérthetetlenek, különösen büntetőjogi értelemben.

Nagy veszélyben érezheti magát a Fidesz, ha már Alföldi a soros.

Hódmezővásárhely példája jól mutatja, hogy bár a Fidesz azt állította, a városnak nincs adóssága és minden a legnagyobb rendben van, valójában úgy van majd ötmilliárdos tartozása a településnek, hogy 2014 májusáig a kormány 22,5 milliárdot fordított a konszolidációjára.

Az is megérne egy misét, hogyan tudott egy város ennyi tartozást összehozni és miért nem merült fel soha senkiben, hogy meg kellene vizsgálni, mire ment el ez a rengeteg pénz és ha felülárazott közbeszerzésekre, rongyrázó beruházásokra meg értelmetlen dolgokra, akkor a  pazarlást vezénylőt büntetőjogilag is felelősségre kellene vonni, de az előző polgármester személye valószínűleg erre a kérdésre igen gyors és egyértelmű választ ad. A város következményektől való félelmek nélkül költekezett, ahogy a csövön kifért, de őszintén, mitől is kellett volna tartania? Attól, hogy a kormány majd megszorítja a kormány második emberének őshazáját? Sőt, maguk a kormánytagok késztették a várost extra költekezésre.

Kapcsolódó posztok itt és itt.

Nem, a kormány mindent elkövetett azért, hogy a kulcsemberének választókörzete dúskáljon a földi javakban és az adófizetők pénzéből gálánsan ki is fizetett majd 23 milliárdnyi tartozást kvázi megjutalmazva a helyieket, így kell ezt csinálni, csak így tovább a sárga ösvényen. Orbán Viktor felelős miniszterelnökként jutalmazza a tücsök-életmódot (hasonlóan a Kádár-rendszerhez), az adófizetők meg annyit tehetnek hogy nézik, ahogy a befizetett adójuk eltűnik egy feneketlen lyukban. Az optimistábbak – ugyan fejcsóválva – de akár még azt is mondhatnák, ha minden fillér jó helyre ment, egye fene, a település felvirágzott és biztos mindenki boldog, hogy ilyen szuper környezetben élhet, a pesszimistábbak (vagy realistábbak?) azonban már nem hisznek a mesében és kétségesbe vonják a sok-sok milliárd hasznosságát, különösen ha olvassák az Elios-aktákat és a miniszterelnök vejének önálló lábon álló üzletelését. A helyieknek valószínűleg lenne ötlete, mire kellett volna inkább fordítani azt az iszonyatos mennyiségű pénzt, ami kézen-közön eltűnt és ha minden nagyon szép, minden nagyon jó és minden a legnagyobb rendben lenne, akkor valószínűleg nem is választottak volna meg egy új városvezetőt, hanem maradtak volna a régi haveri körnél Lázárral, Tiborccal meg a többiekkel.

A csontvázak azonban nem maradnak örökké rejtve, előbb vagy utóbb kiesnek a szekrényből. Vásárhely új polgármesterének is főhet a feje, hogyan fogja a város visszafizetni azt a tartozást, amit a kampányban az előző vezetés eltitkolt. Az új (nyilvános vizelés megelőzésére is alkalmas) közvilágítást mégsem csaphatja zaciba és arra is mérget vehet, ha a Fidesz marad hatalmon, tuti nem vehetnek részt egy újabb konszolidációs hullámban, vége a tücsök-életmódnak, jöhet a hangya fíling. A vásárhelyi adófizetők leszerepeltek Orbán Viktor előtt (nem azt választották meg, akit kellett volna), így aztán csak magukra vethetnek, ha odébb lesznek taszajtva a húsosfazéktól és a kormány más, sokkal hithűbb szavazókat jutalmaz a továbbiakban. És egyébként is, meg lett nekik mondva előre, ha nem a fideszest választják meg, oda az aranykor. Vásárhely választott: tisztább közéletet és kevesebb tolvajt.

A nemzet szempontjából nem sokat nyom a latban, hogy Vásárhely csődközelbe kerül-e vagy sem, az viszont már nem lényegtelen az elkövetkező évek (és a következő kormány) szempontjából, hogy vajon hány fideszes vezetésű település járhat ugyanebben a cipőben? Az ismert, hogy Pécs is eladósította magát tisztességesen, tehát nem mondhatjuk azt, hogy az alföldi város helyezte egyedülálló. Így aztán nem tévedhetünk nagyot ha arra gondolunk, a probléma tömeges. És ha nem egy és nem kettő város érintett, akkor bizony előbb vagy utóbb ezek vezetői majd megjelennek a kormánynál, ég a ház, kéne egy kis apanázs, mert mégis csak kellene közvilágítás meg fűtés az óvodákba és a közszolgák is mérgesek lesznek, ha nem kapják meg a fizetésüket. Sok kicsi sokra megy, és ha városonként csak átlagosan ötmilliárdért kell jótállni (Pécs esetében három közműcégnek kamatok nélkül cirka 10 milliárdos a tartozása, és ez tuti nem az összes), akkor is 300 várossal számolva (ennél több van) ez 1.500 milliárd forintnyi adósság átvállalását jelenheti akár egy-két éves távlatban is. Hogy ennek a horribilis összegnek mekkora hányadát fordították például semmire sem jó közvilágítás meg egyéb haszontalan projektek önrészére, ki tudja, ahogy az a nagyságrend sem ismert, amit büntetés formájában még majd Brüsszel felé ki kell fizetniük a korrupt közbeszerzéssel teljesített uniós pályázatok támogatása miatt.

Az időzített bomba ketyeg – ha a Fidesz nyer, akkor marad minden a régiben, a tücskök megjutalmazva, a haverok továbbra is gazdagodnak az adófizetők vérét szívva, a központi költségvetés pedig négyévente menetrendszerűen konszolidálja a csődközelbe került településeket. A felelősök továbbra is mindent megúsznak, ennek köszönhetően parazita életmódjukat tovább fokozzák és még többet lopnak, hiszen ezt kockázat nélkül megtehetik.

Ha ellenzéki pártok kerülnek hatalomra, akkor felvállalhatják, hogy drasztikus lépésekhez folyamodva véget vetnek-e az eddigi gyakorlatnak. Az adófizetők csak reménykedhetnek, hogy ez utóbbi fog megtörténni és nemcsak a tücsök-életmódnak lesz vége, hanem annak is, hogy az önkormányzati vezetők és haverjaik számolatlanul talicskázzák ki a közpénzt az önkormányzati cégekből és a különböző projekteken keresztül magából a település központi költségvetéséből.

Nemcsak a Fidesz és maga Orbán Viktor érkezett válaszúthoz, hanem az ellenzék is. Ha ugyanis győzni szeretnének és a választók óhajának megfelelően a maffiaállam aktív résztvevőit oda küldeni, ahova valók, akkor bizony saját árnyékukon túllépve olyan kompromisszumokat kell kötniük, amilyenekre még soha nem volt példa és amelyekre hangos szóval utalás egy fél évvel ezelőtt még garantáltan kényszerzubbonyért kiáltott volna. A körülmények azonban olyan gyorsan és olyan szinten megváltoztak, hogy nemcsak ugyanabba folyóba nem lehet kétszer belelépni, de már ugyanaz a folyópart sincs meg, hiába is ragaszkodnának hozzá foggal-körömmel.

Az évek óta tartó apátiás, „esélyünk sincs győzni”, „mit kepesszünk a tuti győztes Fidesz ellen, csak jussunk be a parlamentbe oszt lesz fizetés”, illetve a „talán meg tudjuk szorítani a Fideszt és nem lesz kétharmaduk” hozzáálláson a vásárhelyi események fordítottak nagyot: megmutatták, igenis összefogással földrengésszerű győzelmet lehet ott elérni, ahol arra senki sem gondolt. Az ellenzék nem hitte, hogy valaha is lehet értelmezhető szavazatmennyiséget elérni a Lázár-paradicsomban, a kormánypárt meg arról volt meggyőzve, a város elveszíthetetlen és örökkön örökké hűbérbirodalom marad. Az élet azonban nem mindig ragaszkodik a már meglévő kottához, bárki is véste kőbe azt.

Az alföldi választók minél jobban fenyegették őket annál inkább arra a döntésre jutottak állj, ne tovább, ebből ennyi elég volt és újfajta viselkedésmintájukkal oldalba vágták az összes közvélemény kutatási eredményt. Egyrészt a kormánypárt viselkedése (korrupció, fenyegetés, listázás, stb.) hatására már az ördöggel is szövetséget kötöttek volna, csak takarodjanak az őket meglopók, másrészt előállt az a kellemes helyzet számukra, hogy ezt a szövetséget nem saját maguknak kellett kilogikázniuk és egyesével megkötniük, hanem tálcák kínálta az ellenzék egyetlen, győzelemre képes jelölt formájában. A választók pedig elmentek és a lehetséges győztes mögé álltak – és vajon mekkora lett volna a különbség, ha már előre elhiszik, igenis lehet nyerni? Valószínűleg nagyobb, hiszen az eleve győztesnek tekintett lóra mindenki szívesebben fogad, mint a futottak még kategóriába tartozóra.

És ez volt az a pillanat, amely nemcsak a Fideszt és Orbán Viktort állította útelágazás elé, hanem az ellenzéket is. A kormánypárt válaszát már nagy vonalakban ismerjük, háromszor annyi munka és új ellenség keresése, jöhet a következő soros, például az ENSZ. Meg azok, akiknek nem árja magyar vér csörgedez az ereikben. Hogy ez mire lesz elég áprilisban még nem tudni, de még az is elképzelhető, hogy az egymilliós békemenet megfélemlítő hatása is kevés lesz egy újrázáshoz – azonban ehhez nemcsak a kormánypárt túlzott agressziója és néplenézése kell, hanem az ellenzék is sokat módosíthat a NER röppályáján.

Az ellenzék előtt azonban sokkal nagyobb a megmászandó hegy, mint a Fidesz esetében, hiszen nemcsak a választók kegyeit kell megszerezniük, hanem saját belső ellenségeikkel és évtizedes berögződéseikkel is le kell számolniuk.

Hogyan szerezhetik meg a választók kegyeit?

Először is ugyanúgy úgy, ahogy Vásárhelyen – egyetlen nyerő személy befutóra állításával. Ha hatvan egyéni körzetet biztosan fognak, akkor már tuti megszorították a Fideszt, ez pedig nem álom, ha megfelelő stratégiához folyamodnak. Ez pedig nem más, mint beállni a legesélyesebb ellenzéki jelölt mögé – ha jobboldali konzervatív az illető, akkor a mögé, ha elkötelezett baloldali, akkor a mögé. Ha a választók kapnak egyetlen hiteles személyt, akit ha megszavaznak, esélyük van egy jobb egészségügyre, színvonalas oktatásra, független médiára, jogbiztonságra és tiszta, korrupciómentes közéletre, valamint a szabadságjogaikat is visszakapják, akkor be fogják ikszelik őt.

Persze ott vannak a sztereotípiák: a balliberálisok az ördög cimborái, a jobbikosok meg olyan rasszisták, hogy csak na. De vajon ezek az emberek ugyanazok, mint a 10-15 évvel ezelőttiek? A Jobbik már biztosan nem az a gárdás párt, ami egykoron volt és idegengyűlöletben meg sovinizmusban is mára már messze lekörözte a Fidesz. Sőt, ez a Jobbik már Unió- és NATO-párti, a piacgazdaság ellen sem szólal fel, arról pedig ne is beszéljünk, hogy elszánt hívei a közélet megtisztításának és az ellopott ezermilliárdok visszaszerzésének. Őszintén, melyik baloldali szavazó mondhatja azt, ezek közül egy sem kell, pfuj? És fordítva is igaz, a balosok szociális háló igénye, egészségügy és oktatásjavító szándéka szintén elfogadható, az Unióról és a NATO-ról is hasonlóan gondolkodnak nagy vonalakban és az elszámoltatás (akár önmaguk közül a korruptak kitaszítása) szintén elemi érdekük. Vajon ezek elfogadhatóak egy átlagos jobbikos szavazónak? Mindenképpen.

Igaz, a szélsőséges Vona- meg Gyurcsány-utálókkal sok mindent nem lehet kezdeni, ők zsigerből nem ikszelnek, de Vásárhely bebizonyította, még ha 1-2%-ot el is veszthet egy párt a saját lemorzsolódó fanatikusai miatt, a rendszerváltást óhajtó, végre alternatívát kapó bizonytalanok tömegével pótolhatják őket.

Az eredmény pedig? Az egyetlen jelölt több szavazatot hoz a konyhára, mint ha a pártok külön jelölteket indítanának, ráadásul még a centrális erőtérnek szánt fideszest is kiütheti a nyeregből, nem is akár hogy. Ennyi kockázatot pedig megér a kompromisszum. De hogyan lehet ezt elérni?

Egyrészt a törzsszavazókban tudatosítani kell, nemcsak adnak, hanem kapnak is. Mert lehet, hogy az egyik kerületben a baloldali jelölt marad a végén állva, de a másikban a jobboldali konzervatívnak lesz esélye a győzelemre. És lehet, hogy egy vidéki körzetben a szavazóknak baloldaliként egy jobbikosra kell szavazniuk, ha le akarják váltani a kormányt, de mindeközben egy pestiben majd a jobbikosok adják a voksukat a balosra. Ha ezt a pártok el tudják magyarázni a választóiknak, nagy probléma már nem lehet – csak egy össznemzeti szlogent kell hozzá gyártani, például „váltsunk együtt rendszert”. Vagy bármi mást, a lényeg, hogy hatásos legyen és eljusson a polgárokig a legalsó szintjére is.

Az együttműködést a legfőbb szereplők meg is pecsételhetik – Vona és Karácsony barátságosan kezet foghat vagy egy plakáton szerepelve hirdethetik a Fidesz-leváltó összefogást. Persze vannak plusz emberek, lásd Simicska, Gyurcsány, stb., de a választóknak valószínűleg elég lenne ennek a két politikusnak a demonstratív kiállása, a többit pedig intézzék el a résztvevők házon belül. Vonának viszonylag egyszerűbb dolga van, a baloldalon több csata várható, de azért politikusok és elviekben azért szolgálják a hazájukat, hogy ezt megoldják.

Az együttműködéshez azonban nem kell feltétlen minden ellenzéki pártnak csatlakoznia, hiszen a korrupciómentesítés érdekében szavazók a Jobbik és az MSZP-DK befutásra nagy esélyes jelöltjére valószínűleg akkor is hajlandóak leadni a voksukat, ha egyébként inkább az LMP-vel vagy a Momentummal szimpatizálnak.  Sőt, akár még saját pártjuk ellen is fordulhatnak, ha úgy érzik, annak vezetői nem elég kompromisszum készek és csak a saját pecsenyéjüket sütögetik, nem pedig a Fideszt akarják elzavarni. És bár lehet, hogy ez nem így van, csak túlságosan önérzetes a kispárt képviselője, de attól még a választók könnyen rásüthetik a Fidesz-kollaboráns jelzőt. Mert azokról, akik nem tesznek az új irányért semmit csak akadékoskodnak meg lehetetlen feltételeket szabnak, meg lesz a választók véleménye, az biztos.

Kik a kompromisszumos egyetlen jelölt indítás legnagyobb kerékkötői?

Egyrészt ott vannak a Fidesz fizetési listáján is állomásozó, hivatalosan az ellenzék soraiba tartozó patkányok, akik belülről aknamunkázzák az ellenzéket. Rajtuk kívül ott vannak azok a pártmunkások, akik beidegződött ellenszenvüket képtelenek elnyomni és azt mondják, nekik az nem fér bele, hogy akár Gyurcsánnyal, akár Vonával kezet fogjanak, netalán még együtt is működjenek. A védekezésük pedig? „Nekik ez túl nagy ár” – még akkor is, ha a jelenlegi korrupt, országot veszejtő kormány hatalomban tartása még sokkal nagyobb ár megfizetését követeli meg tőlük. Hogy ezek a pártfunkcionáriusok rájönnek-e, milyen kicsavart a gondolkodásuk és ennél jobban már nem is szolgálhatnák legfőbb ellenfelük, a Fidesz érdekét és mennyire ellenében dolgoznak a haza érdekeinek, az még nem tudható, de ha a nép a rendszerváltás elmaradása miatti csalódottságában felgyújtja az ellenzék székházait, az garantáltan ő miattuk lesz. Az ellenzéki pártok értelmesebb vezetőire hárul a feladat, hogy ezeket a hátramozdítókat eltávolítsák, vagy legalábbis időlegesen partvonalra állítsák és elhallgattassák.

Az ellenzéki összefogás feladata még a kamupártokra való figyelemfelhívás is, illetve azok hiteltelenné tétele – de az egy igaz befutó reklámozása ezt a kérdést is megoldja. A mai ellenzéki pártok történelmi felelőssége, hogy segítsék az intézményesített korrupciót, az uram-bátyám korszakot és a közpénzből feltőkésített új burzsoáziát eltüntetni akaró választópolgárokat – különben ők sem lesznek különbek, mint azok a kamupártok, amelyek egyetlen célja a szavazatok eltérítése és ezzel a Fidesz hatalmának – akár örökkön örökké – bebetonozása.

És mi lesz akkor, ha sikerülne legyőzni a Fideszt? Bármilyen furcsa, talán még használna is egy Jobbik-MSZP-DK koalíció az országnak. Egyrészt ha nem zsarolással, hanem kompromisszumos úton állítanának kormányt az ország és a nép érdekében, abból akár még jó dolgok is kisülhetnének (lásd korrupció visszaszorítása, egészségügy, oktatás rendbetétele, jogbiztonság visszaállítása, elszámoltatások beindítása, stb.), másrészt a szélsőséges megnyilvánulások (akár jobb, akár baloldalon) könnyedén visszavághatók lennének. Ha pedig mindehhez konstruktívan az LMP vagy akár a Momentum is csatlakozni tudna, az csakis a választók érdekeit szolgálná.

A gazdaság lerohanása - versenytársak likvidálása

Ha összeállt a gazdaságunkból eltávolítandók fekete listája, kezdjük a kirakatban ülők kilövésével, azokéval, akiket könnyedén eltávolíthatunk, a radar alatt mozgókkal meg a strómanok mögött állókkal pedig bajlódunk később. Gyűjtsünk adatokat a közhiteles nyilvántartásokból (népességnyilvántartás a rokonokok felkutatásához, ingatlan, gépjármű, cégek, pénzintézetek nyilvántartása a vagyonmérlegük felállításához) és az iparági adatokból (közbeszerzések, kamara), de a közösségi média és a bulvársajtó is számos hasznos információval szolgálhat vagyon- és rongyrázásügyileg, és az adóhivatal teljes adatbázisa is a mienk, használjuk belátásunk szerint. Az összegyűjtött adatok alapján állítsunk össze a lehetséges célpontjaink és támadható vagyontárgyaik listáját, velük fogunk végezni a tisztogatásunk első körében.

A strómanok mögött állókra hajtás során igénybe kell vennünk a titkosszolgálati eszközöket is, lehallgatásokkal, megfigyelésekkel vagy épp titkos házkutatásokkal előbb vagy utóbb lelepleződnek a bábjátékosok is.

Nemcsak azok a szereplők lehetnek feleslegesek (és ráadásul még veszélyesek is), akik az előző kormány házi kedvenceiként az állam emlőin híztak szép nagyra, hanem azok is, akik saját cégükkel tehetségüknek köszönhetően értek el kimagasló sikereket, megnehezítve vagy épp ellehetetlenítve olyan kevésbé ügyesek/szerencsések piacra jutását, akik a mi baráti (stróman) körünkhöz tartoznak. Ne lepődjünk meg, ha kegyeltjeink hozzánk fordulnak kiválóan működő konkurens vállalkozások kinyírása és a saját érdekeltségük piacra juttatása érdekében.

Használjuk fel az adóhivatalhoz bekötött online pénztárok, a számlázó programok, valamint a kötelezően bejelentendő fuvarozási adatokat is, ezek segítségével egy gombnyomással kideríthetjük, melyik az aktuálisan legmenőbb szállítmányozási vagy építőipari cég, de akár az is, hogy melyik a legnagyobb forgalmú gépjárműalkatrész kereskedés, festékbolt, trafik vagy cukrászda az országban (a megyében, a városban, stb.). A beszerzett adatok alapján dönthetünk, a profitot hozó üzleti partnereket (beszállítókat, megrendelőket) nyúljuk le elszívva a levegőt túlságosan nyereséges célpontunktól vagy a tulajdonost aprópénzért kivásárolva magát a sikeres céget integráljuk saját vagy támogatóink vállalkozásai közé. A célba vett tulajdonosokkal pedig értessük meg, minél tovább kapálóznak, annál fájdalmasabb lesz a kapitulálásuk.

A túl sok időt lekötő személyes konfrontációk kivédése érdekében gyorsítsunk és a problémák nagy részét oldjuk meg személyre szabott törvényekkel – egyszerűen tiltsuk meg a piac általunk meghatározott szereplőinek, hogy a továbbiakban azt a tevékenységet folytassák, amiből eddig éltek. Egy demokráciában természetesen nem írhatjuk bele a jogszabály szövegébe a célkeresztben lévők nevét, de a piac szereplői úgyis pontosan tisztában lesznek azzal, hogy az új felállás kit támad és kit véd. Írjuk elő, hogy egy adott szektorban milyen feltételeknek kell megfelelni, ezek pedig legyenek olyanok, amelyeket csakis a mi favoritunk tud teljesíteni (tőkeigény, referencia, szakmai előélet, speciális tudású, végzettségű alkalmazott, stb.). Vagy vonjuk egyszerűen koncesszió hatálya alá az adott ágazatot, koncessziót pedig csak az kaphat, akit mi szeretünk.

Növeljük személyre szabott törvényekkel és adókedvezményekkel barátaink versenyképességét és profittermelő képességét, ellenségeinket pedig szorítsuk korlátok közé vagy vessünk ki rájuk olyan büntetőadót, amelyet még véletlenül sem nevezünk büntetőadónak. Ha ellenfelünk szívósabb az átlagnál, akkor nemzetközi vizekre evezhet és beperelheti a kormányt meg az országot, de vajon lesz elég tőkéje, hogy az öt év múlva meghozott, számára kedvező ítéletig talpon maradjon? Tegyünk róla, hogy esélye se legyen – okozzunk neki likviditási gondokat és ismertessük meg vele a csőd nem túl felemelő élményét.

Vessünk véget a liberális mételynek – miért is muszáj mindenkinek ugyanazokkal a feltételekkel játszania a piacnak csúfolt játszótéren? Hozzunk olyan szabályokat, amellyel lejtőssé tesszük a pályát, bőségesen adjunk extra mértékben felülárazható állami megrendeléseket a támogatóinknak és hagyjuk, hogy az extraprofit segítségével kiszorítsák a konkurenciájukat a piacról. Vonjunk be a megbízók körébe olyan cégeket, amelyek nincsenek állami tulajdonban, viszont félnek, ha nem járnak a kedvünkben, elveszítik saját állami megrendeléseiket, netalán koncessziós jogaikat. Elsőre hosszadalmasnak és nyűgösnek tűnik a teljeskörű piacátrendezés, ám cserébe úgy lesz piacvezető a pártfogoltunk, hogy a demokrácia látszata sem szenved csorbát. Exportképes ettől még nem lesz, ahogy a versenyképessége is a béka hátsója alatt leledzik, de kit érdekel ez mindaddig, ameddig a tulajdonos a hatalom kegyeltje és van bőven pénzutánpótlás az állami bizniszekből?

Használjuk ki a sávos adó lehetőségeit is. Hozzunk olyan törvényeket, amelyek alapján a barátaink kedvező, ellenségeink pedig kedvezőtlen adókulcsba essenek, miközben adminisztratív eszközökkel kötelezünk mindenkit ugyanannak az árnak az érvényesítésére, illetve házi kedvenceinknek juttatunk plusz cupákokat állami megrendelések formájában. Az erősödő adóprés párosulva egyéb megszorításokkal (például a kiskereskedelemben a nyitvatartási időszakok szigorú rögzítése, négyzetméter alapján meghatározott kötelező alkalmazott-létszám előírása, egyes termékek, szolgáltatások esetén hatósági árak meghatározása, marketinglehetőségek limitálása, parkolóhelyekre adó kivetése, stb.) hosszabb távon különösen a multiknak okoz károkat és kényszerítheti őket országunk elhagyására. Lesznek olyanok, aki majd beperlik az országot és a bíróság évek múltán ítélhet is nekik kártérítést, amelyet majd az adófizetők állnak, de kommunikációnkkal („a szabadságharcunk miatt bántanak minket”, „a multik a bíróságot is megvették maguknak”) a háborút a választóink szemében egyértelműen mi nyerjük meg. Plusz a lakájunk vagy strómanunk immáron aprópénzért bekebelezheti a parlagon hagyott piaci szegmenst a multik hátrahagyott infrastruktúrájával együtt (kereskedelmi épületek, raktárak, irodák, saját márkás gyártás, beszállítói- és vevőkör, stb.).

A multik ellen egyébként is vessünk be minden eszközt, amit csak nem szégyellünk, a valós szándékaink elfedésére pedig ott van a központilag irányított propagandánk. Jöhet a demagógia, miszerint „lerabolják az országunkat”, „kizsákmányolják a dolgozókat”, még „vasárnap is dolgoztatnak”, „csak a piac meg a profit kell nekik”, „behozzák a silány termékeket, azzal etetnek minket, bezzeg nyugaton még a Nutella is jobb”, „a nyereségüket meg kiviszik zsákszámra”, az „adófizetésen is spórolnak” és egyébként is semmivel sem jobbak, mint bármely agresszív gyarmatosító, épp csak rabszolgákat nem adnak-vesznek, de azt is csak azért nem, mert mi nem engedjük.

Égessük a választóink tudatába, szent célunk egyes egyedül a hazai fogyasztók, a vállalkozóink és a nemzeti piacunk védelme, az olyan kérdéseket pedig elegánsan eresszük el a fülünk mellett, mint hogy lehet az, hogy mindeközben kedvenc hazai kereskedőláncaink tulajdonosai is kiviszik a pénzüket offshore cégeikbe, csak nehogy adózniuk kelljen és ráadásul ugyanazért a munkáért kevesebb munkabért fizetnek az alkalmazottaiknak, mint a multik. Tagadjuk le a vádakat vagy tituláljuk aljas hazugnak azt, aki ilyen honfitárs-vállalkozót lejárató hamis pletykát terjeszt nagy nyilvánosság előtt, rágalmazva a becsületes nemzeti tőkéseket, akik a nap 24 órájában a nemzetünk felemelkedésén dolgoznak a kormánnyal együtt.

Minden hazai terméket lássunk el nemzeti színű logóval-szívecskével, híres épületeink vagy éppen nemzeti kutyafajtáink képével és hazaszeretetünk (azaz protekcionizmusunk) bizonyítékául gondoskodjunk arról is, hogy a közbeszerzésekre csak hazai vállalkozókat hívhassanak meg a különböző állami megrendelők. Használjuk a „hazai” termékek reklámozását extra pénz lenyúlására olyan marketingkampányok indításával, amelyek célja a nemzetinek minősített termékek mindenek feletti feldicsőítése és plakátoljuk ki az egész országot „a hazai az igazi” meg hasonló szlogenekkel, bónuszként pedig ugyanezt nyomassuk a közszolgálati és kormánypárti médiában, valamint milliárdokért rendeljünk további reklámfelületeket a kormányközeli sajtóban is.

Döntsük el, mi legyen azokkal, akik nem hallgatnak a jó szóra és nem akarnak önként távozni. Keserítsük meg mindennapjaikat véget nem érő vizsgálatokkal, székhelyükön-telephelyükön és üzleteikben adják egymásnak a kilincset az adóhivatal revizorai, a vámosok, a szerzői jogvédősök, a munkavédelmisek, a feketemunkásra vadászók, a hatósági állatorvosok, a kéményseprők, a tűzoltóság szemlézői, az építésügyi hatóság, a műemlékvédelem meg a bányamérnökség emberei. Plusz bárki más, aki lélegzik és tetszőleges jogcímen vizsgálódhat, újabb és újabb kötelezettséget írhat elő meg büntethet akár pénzbírságra, akár ideiglenes vagy végleges bezárásra. Sok kicsi sokra megy, ha egy cég ellen gondosan felépített idegölő hadjáratot indíttatunk, az előbb vagy utóbb kénytelen bedobni a törülközőt. Ha nem akarjuk kivárni az önkéntes megadást, okozzunk komoly likviditási problémákat, látszatindokkal tagadjuk meg az adóvisszatérítések kifizetését, akasszuk meg a hitelezési folyamataikat, szabjunk ki rájuk giga versenybírságokat, terjesszük el az általuk forgalmazott termékekről, hogy silány minőségűek, stb.

Következik: államosítások

 Tartalomjegyzék

A Fidesz és Orbán Viktor gyorsan megadta a választ, az előttük álló útelágazásnál melyik sárga ösvényt választják – hát nem azt, ami olyan változást hozna, amilyenre a választók Vásárhelyen szavaztak.

Először is, miniszterelnökük szerint háromszor annyit kell dolgozniuk, mint eddig – a kérdés az, vajon mit jelenthet ez:

• háromszor annyi Soros-plakát meg Fidesz-reklám az utcákon? (a már kint lévő mennyiség is plakátvakságot fejlesztett ki az átlagmagyarban és úgy néz ki, a sorosozás sem jött be annyira, mint várták)
• háromszor annyi migránsozás? (ideje álmigránsokat szerződtetni, de mintha ez sem jönne be)
• háromszor annyi rasszizmus? (még magyarabb a magyar, előre tiszta, árja vér, nehogy már keveredjünk, a végén elveszítjük azt a homogenitásunkat, ami szinte teljesen megegyezik az osztrákokéval, a szlovákokéval meg a csehekével, genetikai térkép itt)
• háromszor annyi kormánypárti hír a királyi tévében? (kizárt, hogy elférne)
• háromszor annyi aktivistát az utcára (majd hívnak segítséget Erdélyből, csak ráér valaki)
• háromszor annyi támogatás az álcivileknek, megvédjék a rendszert? (kaptak már az MVM-től félmilliárdot, az elég kéne, hogy legyen)
• háromszor annyira kell mószerolni az ellenzéket? (itt még vannak tartalékok, egész biztos nem volt az összes ellenzéki politikus meg támogató megfenyegetve, listázva, lebizizva vagy megvásárolva, itt az idő a lyukak betömésére)
• háromszor annyit lopni, mint eddig? (az elkövetkező hónapban ideje minden közbeszerzésben, értékhatár alatti beszerzésben, valamint uniós pályázatban kiállítani az előlegbekérőket meg teljesítés előtti részszámlákat, ami a zsebben, azt már nehéz visszakövetelni és az új szerződéseket is meg kell kötni még, jó nagy kötbérrel a megrendelő részéről felmondás esetére)

A fideszes sztahanovista mozgalom rajtpisztolya eldördült, a fődíjra meg már be is jelentkezett a Békemenetet szervező CÖF. Na, ők az az álcivil szervezet, akik közpénzből (mert mi másnak lehetne nevezni a költségvetésből meg az állami vállalatoktól kapott apanázst?) a rájuk nem szavazó közt félemlítik meg. És csak annyi a különbség az egykori munkásőrökhöz képest, hogy a tagok átlagéletkora jóval magasabb (a fiatalok kopaszok, kevesebben vannak, ám sokkal energikusabban védik a gazdájukat), valamint eddig még senki sem fegyverezte fel őket. Hogy március tizenötödikére kapnak-e szolgálati sípot, dobot meg nádihegedűt, esetleg a még a vaksi kategóriába el nem érkezettek csúzlit, paradicsomot, záptojást, miegyebet, azt még nem tudjuk, de annyi már biztos, az idősebb korosztályra tekintettel most nem a Hősök teréről indul a menet az Orbán-beszédre, hanem a Bem térről, ami mégis csak sokkal kisebb távolság és sokkal, de sokkal kevésbé strapás. A lengyel és erdélyi barátoknak viszont rossz hír, ha lesz békement, akkor rájuk már nincs szükség mint meghívott csápolókra, így az ide ingyenes budapesti teljes ellátásos kirándulás elmarad.

Lesz viszont generációs szakadék – míg a nagyi megy tüntetni Orbán mellett, bizony előfordulhat, hogy az unoka ugyanebben az időpontban éppen Orbán ellen fog tüntetni. És míg a nagyi azért cipel transzparenst meg buzizik fennhangon, hogy a hatalmon lévők továbbra is hatalmon maradjanak és nyugodtan lophassanak úgy, ahogy eddig, addig az unoka azért gyakorolja csoportosulási jogát mert reméli, a korrupciót intézményesítő banda távozása után valaki csak rendbe teszi az oktatást és nem kell külföldre mennie tanulni azért, hogy európai színvonalú képzésben legyen része.

A kormány nyugdíjas hadserege mindenesetre kész felvállalni még a generációs szakadást is azokért, akik értük lopnak és nem ellenük, így aztán összefognak az összefogás ellen és mindazok ellen utcára vonulnak, akik igen elítélendő módon másképp gondolkodnak, mint ők. Azok ellen, akik utálják a korrupciót, a sötét városokat, a még több stadiont, a Várba költözést, a semmibe vezető kisvasutakat meg az aktív eutanáziára berendezkedett egészségügyet, hogy a birkaképzővé degradált oktatásról és az új burzsoázia rongyrázásáról már ne is beszéljünk. És konkrétan kik ők? Azok, akik összedobják a békemenetesek nyugdíját, nyugdíj-kiegészítését, rezsicsökkentését meg az Erzsébet-utalványukat. Mert bár lehet, hogy Orbán Viktor gálánsan megígéri, hogyan is fog nyugdíjat emelni, de hogy nem a saját vagy strómanjai zsebéből fizeti ki azt, az is biztos. Azok finanszírozzák a vajat az ő kenyerükre, akiknek esélyük sincs, hogy egyszer majd normális nyugdíjuk legyen (75 éves kor előtt), akik rettegnek, nehogy betegek legyenek, mert úgy eltávoznak egészségügyünk áldásos közreműködésének köszönhetően az élők világából, hogy alkalmuk sem lesz megismerni a saját unokáikat.

A békemenetes lovon fordítva ülés már megszokott, de azért egy demokráciában ritkán mennek el odáig kormánypárti sajtómunkások, hogy alapvető szabadságjoggal élni merést kvázi büntetendő cselekménynek állítanak be:

(…) olyan emaileket kapok, hogy tisztességes emberek a Belügyminisztériumban, akik ott voltak alkalmazva, azok fölállnak a munkahelyükről, mert két pofával a kantinban szidják a Fideszt, ott a Pintérnek a minisztériumában. Tehát itt, tényleg valamilyen radikális fordulatot kellene csinálni, mert az, hogy ezek az emberek, akik hatalmas pénzeket kapnak, az egész világon elterjesztik, hogy itt diktatúra van, és itt úgysem lehet győzni a választásokon, szóval itt, valamilyen módon ezen el kellene gondolkodni.” (Lovas István)

A rendszerkritizáló, véleménynyilvánítási és szólásszabadságukat gyakorló közszolgák tényleg csak örülhetnek ott a minisztériumban, hogy az istenkáromlást már nem büntetik halállal, különben a CÖF nyilvánosan kövezné meg őket.

A békemenetes mozgósítást világvége hangulat is kíséri, a félelem, miszerint amit létrehoztak (?), azt meg kell védeni:

„(…) létrejön egy ŐK és MI felállás. Ez merőben más helyzet. Ebben a felállásban mi most veszélyes helyzetbe kerültünk.” (Bencsik András)

Szó se róla, elég nagy veszély az, ha elzárul az állami pénzcsap és senki sem fogja támogatni a CÖF-öt meg annak fő szervezőit, arra a gondolatra meg pláne kiverheti őket a hideg veríték, mi lesz ha csődbe megy a foglalkoztatójuk, le is csút, fel is csút? Ha már a kormánypárti tulajdonosnak nem lesz pénze őket etetni? A végén még vénségükre egy másik párthoz kell csapódniuk, hogy összejöjjön még egy-két félmilliárdos támogatás? Valamiből csak ki kell fizetni a békemenetre rávett nyugdíjasok útiköltségét, napi ellátását, extra tüzelőjét, vagy bármit, amit kérnek vagy elvárnak a megjelenésükért cserébe.

Ha pedig arra gondolunk, hogy a most éppen buzgó fideszes, békemenetet gründoló sajtómunkások egykor, a pártállam idején mivel keresték kenyerüket és milyen dicső karriert mondhatnak magukénak, akkor érdemes Schmidt Mária szavaira figyelni:

„Kiismertük őket, kitanultuk, tehát könnyen felismerjük azokat a gyakorlatokat és módszereket, amelyeket a kommunisták tökélyre fejlesztettek és amelyeknek egyetlen célja volt a totális hatalom megragadása és megtartása, a mindenkori ellenfél megbélyegzése, és kiiktatása révén. (…) Ennek legfontosabb eszközei közé tartozott a nyelv kisajátítása, a szavak jelentésének meglopása, megváltoztatása, a hagyományos identitások tűzzel-vassal történő üldözése, a valóság partvonalra szorítása, ideológiájuk egyeduralmának biztosítása, az ő egyetlen igazságuk szajkózása. (…) A kommunisták féltek a nemzettől, a magyar nemzet a kommunistáktól.” (index.hu)

Most tényleg a kommunistákról beszélt, vagy az egykori kommunistákról, akik ma már a Fidesz szekerét tolják? És vajon ha a békemenetesek félnek a nemzettől, akkor a nemzet is fél a békemenetesektől? A történelem már többször választ adott arra, mi lesz a korrupt, netalán autokrata kormány mellett nagy tömegjelenteket rendezőkkel – és ez a vég ritkán dicsőséges.

Aki meg úgy gondolja, szeretne már végre a békéért menetelni, de nem azért a békéért, amiért a CÖF, akkor választhat magának másik békemenetet a Magyar Kétfarkú Kutya Párt szervezésében, csak arra figyeljen, ne a Bem térre, hanem a Blaha Lujza térre menjen.

A gazdaság lerohanása

Ha elhatározásra jutottunk, teljhatalmunkat kihasználva hogyan változtatjuk meg gyökeresen országunk gazdasági életét és mindehhez hogyan biztosítjuk a legalapvetőbb jogszabályi feltételeket, akkor tűrjük fel az ingujjunkat és veselkedjünk a munka dandárjának, azaz országunk gazdasági lerohanásának.

Hogyan őrizzük meg a totális befolyásszerzés mellett a demokrácia látszatát? Az európai szintű szalonképességünk megőrzése érdekében nem internálhatjuk azokat, akik nem tetszenek és emberek tartós eltüntetésére alkalmas gulágot sem üzemeltethetünk valahol egy másik kontinens fagyzugos messzeségében, így – sajnos – maradnak a sokkal kifinomultabb, ám hosszabb időt igénylő megoldások. Tevékenységünk főbb területei az új burzsoázia létrehozása az előző kormánytól örökölt „régi” gazdagok és a multik kárára, valamint az állami tulajdon szerkezetének saját igényeinkre alakítása államosítások és privatizálások segítségével.

A nemzeti burzsoázia megteremtése

Nem mi leszünk az elsők a történelem folyamán, akik célul tűzték ki új uralkodó osztály teremtését – Közép-Európában ez a folyamat ciklikus, cirka 20-30 évenként újabb és újabb felsőosztály emelkedik fel és bukik el, a megelőző korszakok nyertesei pedig vagy átmentik magukat vagy eltűnnek a történelem süllyesztőjében, hogy aztán szűkebb családi körben sirassák elveszett gazdagságukat és befolyásukat. A szokott ügymenethez képest mi csavarunk egy kicsit a dolgon azzal, hogy teljesen új szereplőket emelünk be a rendszerbe (rokonainkat, barátainkat, harcostársainkat, üzleti partnereinket) és nemcsak helyzetbe hozzuk őket, hanem mindenkiről mi magunk mondjuk meg, pontosan milyen úton és mértékben gazdagodhat. Az általunk felállított új elit klub atombiztos bunker szintjén zárt, kívülről egyszerű honfitársként bekerülni lehetetlen, kikerülni viszont annál könnyebb.

A választások megnyerésével – a hagyományoknak megfelelően – mi is megkapjunk országunk felső tízezrét, az elitet mint kiinduló alapot. Ezek a szereplők vagy támogatnak minket és politikai irányvonalunkat vagy sem, illetve az is előfordulhat, hogy úgy tesznek, mintha támogatnának, de valójában utálnak minket szőrőstől-bőröstől és csak arra várnak, hogy végre valahára megbukjunk. Ez utóbbiakat elsőre nehéz kiszúrni, az ő esetükben az idő és a titkosszolgálati megfigyelések eredménye mutatja majd meg, hogyan tovább, kiből válik igazi jó elvtárs és kiből nem.

Gazdag támogatókból kampányidőszakban soha nem lehet elég, viszont győzelmünk után szabadon dönthetünk, játékban hagyjuk-e az adott szereplőket vagy inkább leszámolunk velük. Miért? Mert például olyan szektorban dolgoznak, amelyet már kinéztünk önmagunknak vagy náluk sokkal fontosabb és általunk sokkal megbecsültebb támogatónknak, így a továbbiakban sem rájuk, sem a pénzükre nincs szükségünk még akkor sem, ha pár hónappal korábban százmilliókkal támogatták a harcunkat. De kiiktatási okunk lehet akár harmadik fél által kibogozhatatlan személyes ok is, egy régen várt bosszú, például azért, mert egyszer valamikor régen, még az egyetemen mások füle hallatára poénkodott rajtunk az illető vagy a táncmulatságon elvitte előlünk a nekünk tetsző lányt. Egyáltalán nem fontos, hogy valaha is kiderüljön, kire miért pikkelünk, gazdasági vagy netalán személyes okokból, az eredmény ugyanaz, ha mienk a hatalom, akkor akiknek nem tetszik a fizimiskája, azokat minden további indoklás nélkül eltávolíthatjuk a sakktáblánkról.

A legegyszerűbb dolgunk azokkal van, akik az előző rendszer kegyeltjeiként botor módon nem támogattak minket. Ők tisztában vannak azzal, hogy a hatalomra jutásunkkal lejárt az idejük és jobb, ha vagyonukat – lehetőleg külföldön – spájzolják el szűkösebb időkre. Ezen vállalkozók jelentős többsége állami megrendelés híján úgyis hamar csődbe megy és ez nemcsak nekünk, de számukra is nyilvánvaló, ahogy az sem véletlen, hogy már a Bibliában is olvashatunk a hét bő és hét szűk esztendőről. A XXI. századi váltógazdaságok világában sincs ez másképp, csak természeti csapás helyett kormányváltás generálja a nagy fordulatokat – a szedd meg magad mozgalom szemfülesei pedig éppen ezen folyamatok ismeretében halmoznak fel megfelelő mennyiségű vagyont éhenhalásuk elkerülése érdekében.

Mi azonban nemcsak a „régi” gazdagokat akarjuk partvonalra szorítani, hanem a hazánk felső tízezerének személyi körét is újra kívánjuk definiálni.

Első körben határozzuk meg azon szereplők körét, akiket feltétlen el akarunk távolítani a hazai piacról, a piaci részesedésüket pedig játsszuk át saját kegyeltjeinknek. A kutatómunkát már a kampányidőszak előtt végezzük el, így pontosan tisztában leszünk azzal, hogy országunk újdonsült legfőbb hűbéruraként milyen pozíciókat, jogokat és vagyontárgyak osztogathatunk szét vazallusainknak, illetve milyen egyéb módon hálálkodhatunk nélkülözhetetlen embereinknek. Célunk, hogy a folyamat eredményeképp olyan új piaci felállást hozzunk létre, amelyben csak azok vállalhatnak jelentősebb szerepet, akiknek mi engedélyezzük.

Alaposan térképezzük fel a különböző gazdasági szegmenseket:

• személy szerint kik nyertek nagy közbeszerzéseket az elmúlt években?
• az előző kormánynak mely vállalkozói körökkel voltak beszállítói, építési, szolgáltatói, stb. szerződései?
• kik szponzorálták a nagyobb sportklubokat, versenyeket, fesztiválokat és egyéb rendezvényeket?
• kik voltak a nagyobb uniós pályázatok kedvezményezettjei?
• kik tették zsebre a legnagyobb mezőgazdasági támogatásokat?
• kik lobbiztak ki maguknak jelentős egyedi adókedvezményeket?
• kik fotózkodtak rendszeresen az előző kormány képviselőivel különféle rendezvényeken vagy csak random a közösségi médiában?
• kik kísérték rendszeresen a miniszterelnököt és a kormánytagokat külföldi útjaikon?
• kik vagyonosodtak extrém módon az előző kormány alatt?
• kik fizették a legtöbb személyi jövedelemadót, forgalmi és társasági adót?
• kik a tulajdonosai a legnagyobb értékű ingatlanokat, hajóknak, prosperáló cégeknek, stb.?

Kevés olyan nagyvállalkozó van, akiről ne derülne ki feketén-fehéren, hogy valójában kinek van elkötelezve. Vannak azonban olyanok, akik egyszerre több kapura játszanak (azaz igyekeznek minden politikai párttal jóban lenni), illetve olyanok is, akik radar alatt mozogva kisebb volumenű, de nagy mennyiségű szerződéses állománnyal bírnak, esetleg strómanok segítségével kerülik el, hogy a kívánatosnál nagyobb figyelem irányuljon rájuk.

Ha kész a fekete listánk, már csak ki kell adnunk a kilövési parancsot, hogy aztán a saját emberik vehessék át a megüresedő helyeket.

 Következik: versenytársak likvidálása

 Tartalomjegyzék

Lázár János szerint a polgárok új irányt akarnak, legalábbis Hódmezővásárhely viszonylatában biztos. De vajon a Fidesz április elejéig fel tud mutatni egy ilyet? Mert ha az ország egyik legjobban pénzelt városában is másra lenne szükség, mint ami eddig volt, akkor a többiben, különösen az elhanyagoltakban, még inkább.

Dőljünk hátra és morfondírozzunk el egy kicsit a tárgyban, milyen új irányt szeretnének a választók, legalábbis azok, akik elhiszik, a problémák megoldására más válasz is lehet, mint csak a Fidesz.

Az egyik lehetőség az (és ez valószínűleg egybecsengene a Fidesz-vágyálommal is), hogy ugyanaz kéne, ami eddig volt, csak sokkal intenzívebben, a komótos séta csapjon át galoppba, az eddigi tötyörgős NER-építés váltson szuperszonikus sebességre. Még több migráncsozás? Biztos nem volt elég annyi, amennyit a vásárhelyiek hallottak mostanában. Még több Soros-plakát? Még több mecsettel, faji keveredéssel ijesztgetés? Még több fenyegetés, listázás, ki amennyije van, annyit ér fejtegetés? Ez nagyon bejönne a Fidesznek, bár a vásárhelyi eredményt látva az már erősen bizonytalan, kinek hozna ez győzelmet. Elég csak figyelni Hegedűs Zoltán szavaira, miszerint „a mai napon a piszkos kampány győzött”. Igen, a piszkos kampány győzött, csak nem annak hozta a babérokat, aki fizette a templomban kiprédikálást, az extra nyugdíjas megvesztegetést meg a lejárató listákat. Eljutottunk odáig, hogy kormánypártunk addig tolta túl a negatív kampányt, amíg meggyőzte az embereket, tényleg ideje véleményt nyilvánítani és a szavazó fülke magányában valami mást kívánni, mint ami eddig volt. Egy új irányt.

Vásárhely polgárai bebizonyították, tényleg valami mást szeretnének. Még az is lehet, hogy abból lett elegük, hogy az Elios-projekt zéró pácienseként kétes országos hírnévre tettek szert (köszönet Lázárnak és Tiborcznak, részletesen itt), de a véletlenül pont a Lázár-család birtokai mellé felépült vadászkastély is bezavarhatott a képbe, vagy szimplán csak az motoszkált az agyukban, mégsem kéne olyan szemérmetlenül ellopni az önkormányzat vagyonát, mint ahogy az elmúlt években ez történt. Vagy Vonának van igaza és a választók a hazudozás, lopás és arrogancia korszakának akarnak véget vetni.

A vásárhelyi Fidesz-kudarc okairól valószínűleg még sokat fogunk hallani és olvasni, no nem a kormánypárti sajtóban, hanem a még független médiában. De vajon mit szűrhet le most a Fidesz, mit kellene másképp csinálnia? A zászlóshajó már elsüllyedt, sovány vigasz, hogy Kiskunhalason megvan a kétharmad, hiszen az mégsem magának Lázárnak személy szerint a kudarca. Mert az, hogy Vásárhelyen a jobbikos és baloldali szavazók is szívfájdalom nélkül megszavazták ugyanazt a jelöltet, azért jelent valamit – ugyan ki mert volna pár hónappal ezelőtt olyan szürreális képet vizionálni, amelyben egy politikai rendezvényen Dés Lászlót meg Gerendás Pétert gárdamellényes férfiak hallgatják? Vagy hogy a szavazókörökbe ugyanaz a jelölt egy jobbikos és egy balos delegáltat is küld, biztos, ami biztos?

Ha a Fidesznek hatalmon akar maradni, akkor meg kell akadályoznia ,hogy az országos választásokon ugyanez (vagy nagyon hasonló) forgatókönyv megvalósulhasson. Lehetőségek vannak:

1. Még több ellenzéki politikust fizetnek le (vagy zsarolnak meg, egyéntől függően) és vesznek rá aknamunkára meg ellentétek szítására, nehogy már legyen ellenzéki összefogás. Ha jó érzékkel választják ki a patkányokat, akkor azok garantáltan léket ütnek az összellenzéki összefogás hajóján és máris büszkén vállalhatja az újabb négy éves ciklust a Fidesz, mint kormányalkotásra képes erő. Sőt, van ahol patkányt választani sem kell, csak a túltengő önbizalmat támogatni és fenntartatni „a mi senkivel sem lépünk szövetségre, hacsak nem tartja be a mi feltételeinket” lázálmot.
2. Töredelmesen bocsánatot kérnek a nemzettől és mindenki számára hihetően leteszik (a nagyanyjuk sírjára, saját anyjuk életére, istenre, stb.) a nagyesküt, miszerint ezek után nem lopnak, nem csalnak, nem hazudnak, nem lesznek arrogánsak és hatalmukat egyedül az ország felemelkedésének érdekében használják, nem pedig a saját javukra. Hogy ezt ki hinné el nekik, az már más kérdés, hiszen az egész Fidesz-rendszer a korrupcióra és a lehető legtöbb közpénz közpénztelenítésére épül, ráadásul magának a miniszterelnöknek a veje is a főkolomposok közé keveredett, legalábbis az OLAF szerint és a minisztereinek és tanácsadóinak többsége sem menne át a ma született bárány vizsgán.
3. Semmi újat nem ígérnek, minden marad a régiben (azaz továbbra is lopnak, csalnak, hazudnak), viszont még ádázabbul harcolnak mindenki ellen, aki nem velük van. Jöhetnek az újabb és újabb karaktergyilkosságok, zsarolások, kirúgások, zaklatások, listázások. Azonban mindig vannak olyanok, akik képesek fejjel a falnak menni, ráadásul nem lehet minden egyes választónak a kezét fogni, amikor beikszeli kies magányában, hogy ő valójában mit is akar. És ha az ellenzéki összefogásnak köszönhetően csak egy komoly jelölt van a Fidesz ellenében, akkor a remélt új irány érdekében akár még a patás ördögre is leadja a szavazatát, magasról lepottyantva, hogy Vona, Gyurcsány vagy Karácsony, netalán Szél Bernadett áll a jelölt mögött. Vásárhely megmutatta, nincs az a megfélemlítés-dömping, amely titkos szavazás esetén járható út lenne a Fidesz számára a győzelemhez.
4. Tömbszavazatokat kell vásárolnia a kormánypártnak – a határainkon túliaké már megvan, a rendszer nyertesei is buzgón ikszelnek majd, a nyugdíjasok egy része viszont Bözsi utalvány ide vagy oda, a végén még az is lehet, hogy mégsem a narancsra voksolnak (lehet, hogy mostanában jártak egészségügyi intézményben vagy éppen az unokájuk iskolájában, netalán az emigrált leszármazottaikat szeretnék újra itthon látni, esetleg szeméttel tüzelnek, így aztán ők is új utat szeretnének). És megint csak Lázár János kerül a fókuszba, hiszen egyes hírek szerint ő volt az, aki befolyásos Csongrád megyei romákkal üzletelt szavazatvásárlás ügyben – és igen, vannak akik már kiálltak a cigányság becsületes voksolása érdekében. Igaz, még ott van a láncszavazásos módszer, amely különösen a kiszolgáltatott és megzsarolt közmunkások és családjaik esetén hozhat szép eredményt, nem is kell tartanunk attól, hogy nem fog történni ilyen.
5. A Fidesznek meg kell változtatnia a választási törvényt – jöhet az elektronikus szavazás, aztán majd az oroszok segítenek, hogyan lehet a szoftver manipulálásával a lehető legtöbb szavazatot eltéríteni a kormánypárt javára. Sőt, valószínűleg még az infrastruktúrát is kölcsönadnák mindehhez, csak hogy Putyin barátja a helyén maradhasson és Magyarország továbbra is orosz érdekeltség maradjon, igazi trójai falóként az Unióban. Vajon mennyit érne meg a nagy medvének, hogy minden mehessen úgy, mint eddig, Paks II után Paks III, még több metrófelújítás, kémek meg orosz maffiózók letelepedési engedéllyel meg friss állampolgársággal honosítva és a többi hasonló sötét ügylet?
6. A Fidesznek drasztikusan meg kell változtatnia a választási törvényt – vesszen a titkos szavazás, jöjjön a parlamenti képviselők agorán, közfelkiáltással megválasztása, ott merjen bátor lenni az, aki az ellenzék jelöltjére akar szavazni. Senki se sunnyogjon a szavazófülkében a függöny mögött, legyünk nyíltak és őszinték, az az igazi magyar virtus, már ha leszámítjuk a lovaglást meg a hátrafelé nyilazást.
7. Egyáltalán ne legyen választás, csak ki kell hirdetni a sok migráns (a városokat felgyújtó kopaszok, megrendelt robbantások, stb.) miatti rendkívüli állapotot. A kormány vállalja, hogy még egy évig a nép érdekében kormányoz, azalatt meg sok víz lefolyik a Dunán, az ellenzék is kifulladhat és a jelölteket is rács mögé lehet juttatni a legkülönfélébb indokokkal, Putyin majd segít. Meg az is, ha géppisztolyos rendőrök meg katonák róják az utcákat és a TEK összes páncélozott járműve kiáll a főváros meg a megyei jogú városok stratégiai pontjaira.
8. Egyéb megoldás, amit odafent a nagy emberek kiizzadnak magukból.

A Fidesznek és magának Orbán Viktornak nem sok ideje van, hogy eldöntse, melyik utat válassza, de bármelyik mellett is teszik le a garast, garantáltan bekerül a történelemkönyvekbe. És nem pozitív, a magyarság felemelkedését elősegítő momentumként.

Az önkormányzatok megrendszabályozása

Ne hagyjuk, hogy a helyi önkormányzatok a fejünkre nőjenek. Vegyünk el tőlük minden olyan feladatot, amely hatalmat adna a kezükbe (hatósági ügyek, engedélyezések, stb.), másrészt hagyjunk náluk minden olyat, ami csak viszi a pénzt, pozitív eredményt pedig nehéz elérni velük. Aztán ha pedig balul sül el a végeredmény, akkor még véletlenül sem a kormány a hibás, hanem a helyi kiskirály, bármilyen zászló alatt is lett megválasztva annak idején.

Az önkormányzati igazgatás fejét, a jegyzőket ne a testülettel, hanem a polgármesterrel neveztessük ki, ez garantálni fogja, hogy az egyszemélyi függés miatt nem dolgoznak ellenszélben, hanem minden mozdulatukkal a főnökük kedvét keresik (közvetve pedig a mi kedvünket), az önkormányzat működésére vonatkozó jogszabályokat pedig úgy hajlítják-alkalmazzák, hogy az ne sértse a fontos emberek érdekeit. Ráadásul ezzel a kinevezési eljárással nemcsak a jegyző kerül teljes egészében a polgármester fennhatósága alá, hanem az egész polgármesteri hivatal és a hozzájuk tartozó szakhatóságok is – ez pedig nem lényegtelen szempont a különböző engedélyek kiadásánál és visszavonásánál, büntetések kiszabásánál és a fejlesztéseknél sem (kinek a háza előtt legyen leaszfaltozva az út és a járda, hol legyenek a buszmegállók, ki legyen naponta megbüntetve a saját háza előtt parkolásért, stb.).

Miniszterelnökként megvan minden lehetőségünk arra, hogy az önkormányzatokat érdemeik szerint jutalmazhatjuk – az arra érdemeseknek (azaz azoknak, amelyek kormánypárti többségűek) adjunk támogatásokat, vállaljuk át a hiteleiket és nagy nyilvánosság előtt a polgármester vállát is megveregethetjük, minden helyi potentátnak ilyen hazafinak kellene lennie. És akik nem ránk szavaztak? Azok ne várják, hogy a befizetett adójuk visszaosztásánál majd a sor elején állnak és elégedjenek meg azzal, ami csörgedezik – majd legközelebb jobban megfontolják, hova és hogyan ikszelnek.

A lehető legnagyobb mértékben szóljunk bele a helyi pénzgazdálkodásba – a hitelek átvállalásával könnyedén rábírhatjuk az önkormányzatokat, úgy táncoljanak, ahogy mi fütyülünk. A támogatások nyújtásával egyidejűleg azt is meghatározzuk meg, kiket kell vállalkozóként bevonni a projektekbe és még azt is, pontosan melyik munkát milyen értékben és mennyire személyre szabva közbeszereztessék odalent. Az sem baj, ha önerő híján eladósodnak a helyiek – ha már csődveszélyes a helyzet és az alapvető szolgáltatásokat veszélyezteti a felfokozott pénzkiáramlás (közvilágítás, kátyúzás, stb.), akkor nagylelkűen újra átvállalhatjuk a hiteleket, az adófizetőknek meg oly mindegy, hogy helyi szinten fizetik a túlzott pénzkiáramlás számláját vagy az országos nagy közösből. Sőt, a központi költségvetésből adakozás és gálánsság kevésbé feltűnő, mint a helyi szinten pótadó befizetése, kuncsorgás vagy éppen nadrágszíj szorítás a kutyaütő gazdálkodás miatt.

Az önkormányzatokat azzal is sarokba szoríthatjuk – különösen a nem kormánypárti színekben élőket –, hogy csak kormányengedéllyel vehetnek fel hitelt akár működés, akár beruházás céljára. Ezzel nemcsak a saját fejlesztéseket gátolhatjuk, hanem az uniós pályázatokra önerő biztosítását is – ezzel is több lehetőséget biztosítva a haver önkormányzatoknak.

Nevezzünk át mindent, ami csak eszünkbe jut

Ugyan nem tartozik szorosan a közigazgatás lerohanásához, ám hatalmunk fitogtatásának jelentős eleme az utcák, terek, hidak, repülőterek, városrészek átnevezésével. Adjuk ki parancsba (természetesen jogszabály formájában), hogy minden településen meg kell szüntetni az olyan elnevezéseket, amelyek kommunizmusra, szocializmusra vagy bármilyen nekünk nem tetsző egyéb izmusra utalnak és határozzuk meg (informálisan) az is, hogy milyen elnevezéseket szeretnénk látni a régiek helyett. Helyezzünk kilátásba büntetést, ha a települések nem igyekeznek bokacsattogtatva végrehajtani az utasításainkat és ne fogadjunk el semmilyen indokot sem a késlekedésükre, mert ilyet fognak találni ezret.

Szándékunk következetes érvényesítésére állítsunk fel egy olyan hivatalt, amelynek hangyái átbogarásznak minden egyes elnevezést az országban. Lesz majd nyafogás, sokba kerül a táblák kicserélése, a helyiek utálják az új okmányok beszerezését, a cégek sem rajonganak, hogy az összes dokumentumukat módosítani kell, de csapjunk az asztalra meg kommunikáljuk ahogy a csövön kifér, minderre a múlttal való leszámolás miatt van szükség. És rázzuk le magunkról azokat a vádakat, miszerint a változtatások oka egyes egyedül a mi nagyzási hóbortunk.

Ne hagyjuk ki az iskolákat sem, hanem minden oktatási intézmény nevébe szúrjuk be a település nevét, megóvva az idiótákat attól, hogy összekeverjenek az ország két végén lévő hasonló nevű iskolát. Kereszteltessük át a kórházakat és patikákat is, ha nincs jobb ötletünk, akkor Jánosból legyen Szent János, Györgyből meg Szent György, ugye mennyivel elegánsabban meg régiesebben hangzik? Mintha már Sárkányölő Szent György is a mai infrastruktúrát használta volna. A belsejük meg a szolgáltatások színvonala úgysem változik pozitív irányba, legalább tegyünk róla, hogy a nevük csengjen szebben meg nem utolsó sorban sokkal, de sokkal keresztényiebben.

Alkalmanként – kegyünk bizonyítékául – tegyünk apróbb engedményeket, például ha az adott önkényuralmi jelképesnek minősített utca lakói nagyfokú kreatívságról tesznek tanúságot és lakossági fórumot szerveznek abban a témában, miszerint az ő Zsukov utcájuknak nem az a Zsukov a névadója, aki tankjaival lerohanta fél Európát, hanem az űrhajós Zsukov. Vagy az Angelik tér nem a kommunista mártír Angelikről kapta a nevét, hanem arról az Angelikről, aki a település megbecsült kertésze volt és kinemesítette a világ legszebb rózsáját. Azt a rózsafajtát, amelynek halhatatlan egyedeit mindaddig meg lehetett csodálni a polgármesteri hivatal előtt, amíg valami galád féreg energiát nem sajnálva el nem lopta támasztókaróstul együtt. Ezekbe a helyi harcokba nem érdemes belebonyolódnunk, ha kicsit meg is sértődünk, akkor is gálánsan engedjük el ezeket.

Az adóhivatal átalakítása

Ne felejtkezzünk el az adóhivatal átalakításáról sem. Hozzunk létre egy olyan szervezetet, amely képes a hatékony adóbeszedésre és az információ felkutató, beszerző és tároló infrastruktúrája is megfelelő ahhoz, hogy minden igényünket kielégítse. Adjunk széles nyomozati jogkört az adónyomozóknak-vámosoknak és állítsunk olyan vezetőket a hivatal élére, akik tudják, mi a feladatuk, azaz hogyan szolgálhatnak minket a legjobban. Az, hogy fegyverviselési jogot is adunk nekik, még jobban erősíti a szervezetet – így röpke idő alatt elérjük, hogy az adóhivatal legyen a legfélelmetesebb szervezet az országban.

A fő célkitűzésünk minél több pénz beszedése, bármi áron. Az adóhivatal nem jótékonysági klub, az adóhivataltól rettegjen mindenki, aki él és mozog annak ellenére is, hogy propagandánk szerint a mi adóhatóságunk vállalkozóbarát és elsődleges feladata az emberek kiszolgálása valamint ügyes-bajos dolgaik segítése.

Csak olyan személyek kerüljenek az adóhivatal vezetői posztjaira, akik értik a politikánkat és következetesen szét tudják választani a sebezhetetlenek és az agyonszekírozhatók táborát, valamint minimális könyörületet sem tanúsítanak akkor, amikor valakire kiadjuk a kilövési parancsot. Legyenek profik a koncepciós ügyek kreálásában, hamis indokokkal nagyösszegű behajtások elrendelésében illetve a számunkra kellemetlen cégek gyors és szakszerű kiiktatásában, mindemellett fogják be a szájukat és tartsanak titkot bármi is történik körülöttük.

 Tartalomjegyzék

Ha a legrövidebb választ akarjuk adni, akkor egy olyan népet, amely 100%-ig becsicskult. Ha hosszabban kívánnák kifejteni és egy kicsit szofisztikáltabban, hogy még a Google fordító is értelmezni tudja a (az oroszból lenyúlt csicska szóval ugyanis nem tud mit kezdeni), akkor a Fidesz és maga Orbán Viktor olyan népet kíván akar maga alá, amely kritikátlanul és gondolkodás nélkül megszavazza azokat, akik bizonyíthatóan szétlopják a feje fölül az országot. És igen, mára már megfordult a kocka – hazánk nem az a demokrácia, ahol a megválasztott politikusok szolgálják a népüket (cserébe fizetést és társadalmi megbecsülést kapnak), hanem a nép szolgálja a politikusokat leginkább annak az adónak a befizetésével, amely későbbiekben lenyúlásra kerül. Aki pedig nem a Fideszre szavaz, az jobb, ha ott döglik meg, ahol van, mert odafent a kutya sem fogja emberi lény számba venni és örülhet, ha nem hazaárulózzák le.

Hogy ez mennyire így van, vidéki polgármesterünk (nép által választva, nép által fizetve ugyebár) sommáson össze is foglalta: 

„A Fidesz nyer, mert azzal azért tisztában vagytok, hogy nyer, és ha nem fideszes lesz a képviselőnk, akkor bizony szopni fogunk. Lóf…t fognak adni olyan területre, ahol nem fideszes a képviselő. Az az igazság, hogy én sem adnék. Ahol nem ránk szavaznak, mert az úgyis kiderül, ott megnézhetik magukat” (Putnok polgármestere, Tamás Barnabás)

Röviden: aki nem a Fideszre szavaz, az a saját befizetett adójának visszaosztásából egy fillért sem érdemel, sőt az uniós forrásokból sem, pedig azt sem a fideszesek gazdagítására szánná Brüsszel eredetileg, hanem az ország felemelésére. Mert a magyar politikus nem a népet szolgálja, azt a népet, amelyet elviekben megillet a szólás- és véleménynyilvánítási szabadság meg a választás joga, hanem Önmagát és azt a pártot, amely elérte, hogy országunk lassan már az Unió legkorruptabb országa legyen, és borítékolható, lesz még rosszabb is. Mert az út kikövezve és ha valami csoda nem történik, bizony lejjebb süllyedünk még a jelenlegi 66. helynél, az tuti, hiszen mi változik? Semmi, hiszen a Fidesz deklarált gazdaságpolitikája a korrupció és az új nemzeti burzsoázia feltőkésítése sem állhat meg pár ezermilliárd lenyúlása után. Aki rászokott a lopásra, az lopni is fog, ha hagyják neki, a tigris sem veti le csíkjait, ahogy a kutyából sem lesz szalonna. Abban persze megoszlanak a vélemények, hogy kinek köszönhető ez a csodás helyezés, a Fidesz és Orbán Viktor szerint Sorosnak, míg mindenki más szerint a Fidesznek és magának Orbán Viktornak meg az orbánizmusnak. És ha hihetünk a 2009-es Orbán Viktor szavainak, akkor bizony ő maga a legnagyobb vétkes a dolgok ilyetén alakulásában, hiszen ő nem tesz az ég adta világon semmit a korrupció visszaszorítása és gazdaságunk „normális” irányba állítása érdekében:

 „A Transparency International jelentésében azt olvastam, hogy Magyarország minden évben elveszít kettőszáz milliárd forintot a közbeszerzések körül uralkodó korrupció miatt. A nyugdíjasok zsebében való kotorászás, a közalkalmazottak fizetésének befagyasztása helyett tehát először azokat a döntéseket kellene meghozni, amelyekkel a korrupciót vissza lehet szorítani.”  

nyilatkozta annak idején Orbán Viktor, igaz, akkor még nem az ő kezében volt a kiskamra kulcsa és nem építette ki azt a maffiaállamot sem, amely intézményesítette az akkor még az általa oly látványosan megvetett korrupciót. És az országunk akkor még „csak” a szégyenletes 47. helyen tanyázott, nem pedig a mostani béka-mélységben.

Orbán Viktor és baráti körének tehát elemi érdeke, hogy tovább folytathassa az orbáni utat (azaz még korruptabb legyen országunk, ők pedig még gazdagabbak), így az is, hogy a becsicskult nép ezt továbbra is lehetővé tegye. Az ellenzék felszalámizása lassan az 1947-es kommunista módszereket idézi, ahogy a választási törvény biztosította lejtős pálya is (körzetek direkt fideszesre átrajzolása, egyfordulós országgyűlési választások, a határainkon túliak szavazati joga, stb.) és bár az előkészített választási csalások már csak a D-dayre várnak (erről részletesen itt meg itt), azért a kormánypárt újbóli kétharmada még nincs a zsebben. A megoldás? Kinek a pap (húsosfazék közelében hely biztosítása, adókedvezmények, stb.), kinek a papné (megfélemlítés, becsicskulva tartás), mindenki annyit kap, amennyit ér. A módosék további adókedvezményeket, a felső tízezer kontraszelekciót (gimnáziumi keretszámok, felsőoktatás további karcsúsítása, szegregáció, stb.), a csórók meg azt, hogy még addig sem emelkedhetnek, mint eddig, szeretettel várják őket közmunkásnak meg szalag mellé.

És mivel akarja a Fidesz meggyőzni a szavazótáborát? Hát nem a kidolgozott választási programjukkal az már tuti, hanem a legegyszerűbb, legpopulistább utat választva minden normális emberi érzelmet (jólétre, normális életszínvonalra vágyás, stb.)kiiktatva  rettegésre késztetik a rettegésre hajlamos szavazókat. Például azzal, ha nem a Fidesz nyer, akkor majd a Soros-terv részeként bogarakat, tücsköket meg rovarokat kell enniük, meg a Soros-féle embertípus (homo sorosensus) kitenyésztése elkezdődik, még a spájzban is migránsok lesznek (bizonyíték: panelházak közé photoshoppolt gyülevész népség) és vége az etnikai homogenitásunknak. Ráadásul ott vannak a történelmi-kulturális hagyományok, amelyek szerint a magyar köznép évtizedekig lehet csicska az őt „megvédő” autokrata vezetővel az élén, az univerzum ezt észre sem veszi.

Néha azonban a szolga is jobb belátásra tér és fellázad – ha csak azt követeli, ami neki jár, már akkor is kiszavazza a gátlástalan tolvajokat és egy másik politikai bagázs mellett teszi le a garast. Olyan mellett, amely reményei szerint kevesebbet lop és végre hagyja élni békességben, nem pedig rettegésre és gyűlölködésre buzdítja. És talán még arra is lenne esély, hogy visszaforduljunk a lejtőn és legalább oda visszakapaszkodjunk, ahol az átlagmagyar által olyan nagyon megvetett Románia és Szlovákia van.

A közigazgatás lerohanása

Bürokrácia nélkül nem létezhet egy ország, ezért aztán az elődünktől öröklött rendszert kisebb vagy nagyobb módosításokkal nekünk is fent kell tartanunk. Az átvétel után a lehető leghamarabb döntsük el, mennyire akarunk központosítani, azaz a központi és regionális állami szervek bírjanak nagyobb hatalommal vagy a helyi intézmények kapjanak szélesebb jogköröket. Az alapokat az új Alaptörvényünkben kell lefektetnünk, hogy aztán az ebben foglaltakat szamárvezetőként használva építsük fel újra kőről kőre azt a rendszert, amely maximális mértékben kiszolgálja az igényeinket és tartósan biztosítja hatalmunkat. És nem utolsó sorban közszolgák százezrei lessék minden óhajunkat és sóhajunkat.

Totális átszervezés

Központosítsunk – a koordinálatlan helyi döntések csak szétzilálják azt az egységes képet, amelynek kialakítása a célunk. Tudjunk mindenről, hogy mindenbe beleszólhassunk, ha akarunk, éppen ez a teljhatalom lényege. Plusz az, hogy semmi se történhessen a hátunk mögött, sem szakmai, sem elvi döntés, anyagi vonzatú meg végképp nem.

Döntsük el, hogy kegyesen milyen jogköröket hagyunk meg a helyieknek (például óvodák, bölcsődék meg nyugdíjas napközik működtetése, eb- és pónilóadó beszedése, árokparton fűnyírás), a többi feladatot pedig csoportosítsuk át azokhoz a hivatalokhoz, amelyek pontosan meghatározzák, ki mit hogyan csinálhat (építkezések, vállalkozások működése, járványügy, stb.). Gondolkodjunk minél több szintben (országunk méretétől függően), de általában a hármas osztás a nyerő: a helyi, a régiós (megyei) és az országos. Ha nagyon ki akarunk szúrni a helyiekkel, akkor vezessünk be még egy a körzeti szintet is, csokorba szedve három-öt falut-várost, ebben az esetben tényleg mindenhez lehet szavunk, ami csak szembejön, ők meg odalent fájó búcsút inthetnek az önállóságuknak. Ezek után odalent a helyieknek már csak azt kell megoldaniuk, hogy minden településről minden szintű központ elérhető legyen.

Alapvetően érdekeltek vagyunk a káosz és a bizonytalanság fokozásában, ezért aztán csavarjunk még egyet az ügymeneten és az országos intézmények véletlenszerűen kiválasztott szervezeti egységeit költöztessük a fővárosból vidékre, aztán majd odatalál az, akinek dolga van arra felé. Az ilyen típusú átszervezéssel röpke idő alatt megszabadulunk azoktól a mezei irodistáktól, akik nem akarnak heti több száz kilométert ingázni meg családjuk nélkül kies albérletben senyvedni és az állomány feltölthető saját lekötelezetteink rokonaival.

A szigorú hierarchia azonban nemcsak abban segít, hogy az alkalmazottakat egrecérozzuk, hanem abban is, hogy társadalom- és gazdaságépítő szándékaink a legutolsó faluban is maradéktalanul érvényesüljenek, a meghatározó vezetői pozíciókban pedig a saját embereink üljenek.

Az összevissza szervezett hivatalokban az is jó, hogy szinte mindenféle random ügy intézését rájuk sózhatjuk, ha pedig tovább akarjuk bővíteni a hatáskörüket mégcsak a nevüket sem kell megváltoztatni, elég csupán az újabb és újabb osztályokat, főosztályokat betoldani a rendszerbe, netalán a meglévő osztályokhoz hozzácsapni még egy-két csoportot. Miért ne férnének meg egy intézményen belül a gyámügyesek, a műemlékvédők, a hatósági állatorvosok, a fogyasztó-, állat- és növényvédők, műszaki engedélyezők, a köznevelésiek meg az okmánykiadásokkal foglalkozók?

Tartsuk folyamatosan mozgásban a dolgokat és ne hagyjuk, hogy akár egy hivatalnok előtt is világos legyen, mit hoz számára a közeljövő. A távoli jövő meg végképp vesszen homályba. A folyamatos átszervezések-áthelyezések biztosítják számunkra, hogy bármikor bárkit komolyabb indoklás és következmény nélkül kirúghassunk és attól sem kell félnünk, hogy pozíció-szűke miatt nem tudunk újabb és újabb személyeket beejtőernyőzni a rendszerbe. A szakadatlan változás (átszervezés, racionalizálás, reform, mikor minek hívjuk) elvonja a figyelmet arról is, ha egy-egy döntésünk eredményeképpen rossz irányba fordulnak a dolgok – és így a félresiklásokat sem kell bevallanunk, hiszen újabb átalakítás leple alatt suttyomban módosíthatunk az ügyek menetén, már ha van erre egyáltalán szándékunk.

Ne strapáljuk magunkat azért, hogy a hivatalnokok időben tájékoztatva legyenek, a következő hónap elsejétől pontosan hol dolgoznak, mi a neve az intézményüknek, úgyis kikutatják az ügyfelek ha sürgős ügyes-bajos dolguk van kihez kell fordulniuk, a csip-csup ügyek pedig a káosznak köszönhetően be sem kerülnek a rendszerbe köszönhetően annak, hogy a nem elég kitartók nem találnak el az illetékes ügyintézőig.

Ha egyfolytában mozognak a fogaskerekek akkor egy idő multán már szinte lehetetlen nyomon követni, mi minek a jogutódja, miből mi lett, mi szűnt meg és mi új és ember legyen a talpán aki naprakészen tudja, melyik hivatalnak konkrétan mi a feladata – ezért aztán bárkit ki lehet rúgni azért, mert nem teszi azt a dolgát, amit kellene neki.

Modernizáljunk és adjunk lehetőséget az átlagpolgároknak arra, hogy ügyes-bajos dolgaikat az internet segítségével intézhessék. Erre a célra hozassunk létre haver céggel kormányzati portált, amit aztán egy másik haverral reklámoztassuk is agyon, hagy ismerje meg a nép az új szeleket. Nem követelmény, hogy a honlap egyszerű és átlátható legyen és az sem, hogy folyamatosan működjön, az elegánsan tervezett leállásnak nevezett műszaki hibák bőven beleférnek az elvárt minőségbe. Használatához regisztrálni csak valami eldugott hivatalban lehessen, ez is korlátozza a hozzáférők számát és az sem hátrány, ha az oldalra belépők nehezen igazodnak el a különféle aloldalak tengerében, legalább kevesebb elintézendő ügy érkezik be a hivatalokba. Ha pedig panaszkodnak a polgárok, túl bonyolult, szintén aranyárban készíttessünk használati utasítást meg sillabuszt arra, milyen keresőszavakat érdemes ahhoz beírni, hogy értelmezhető keresési eredményt hozzon be a rendszer. Ha pedig túl sok a panasz, fordítsunk újabb milliárdokat a honlap „korszerűsítésre” és „bővítésre”, ahogy a helyi téglahivatalok újra és újra dizájnolására is.

További előnye a rendszerüknek, hogy a folyamatos rumliban bármikor bármilyen akta eltűnhet (ráfogható a költözésben közreműködő hanyag, semmire sem jó közmunkásokra), bármilyen fájl megsérülhet (a rendszergazdák sem állhatnak mindig a helyzet magaslatán), így kritikusaink a későbbiekben bottal üthetik a ránk nézve terhelő információkat tartalmazó dokumentumokat.

Pozícióosztogatás

Hálásnak kell lennünk azoknak, akik segítettek pozíciónk megszerzésében, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Vannak, akik vállalkozóként megbízásokat remélnek tőlünk és pártunktól és vannak nem is kevesen, akik a legkülönfélébb reménybeli pozíciókért vállalták a küzdelmet. A mi döntésünk, hogy kit milyen szinten engedünk a húsosfazékhoz és mekkora méretű kanál használatát engedélyezzük a számára. Hazánk teljhatalmú urai vagyunk, azt emelünk fel és azt buktatunk el, akit akarunk.

A parlamenti képviselők személyét a szóba jöhető jelöltek hozzánk és a helyiekhez fűződő viszonya dönti el, azaz képes legyen akaratunk helyben közvetítésére és nézzen ki úgy, hogy a kampányidőszakban megjelenhessen óriásplakáton meg képes legyen a különféle mozgósító rendezvényeken részt venni és mi is hajlandóak legyünk vele pacsizni valamint egy fényképen szerepelni vele. Ha alacsony termettel áldott meg minket az ég, akkor nem igazán előnyös égimeszelővel együtt korteskednünk és ha derékban kihívásokkal küzdünk (azaz sörhasunk van), akkor is óvatosan álljunk kamera elé egy-egy helyi Adonisszal – ne hagyjuk saját nagyságunk elhomályosítását vagy megfakítását.

A képviselők szeretik a saját sleppjüket későbbiekben személyzetként használni a parlamentben, bizonyos korlátok (létszám, elfoglalt irodák száma, stb.) között engedélyezzük is ezt nekik (de saját kémeinket is biztosítsunk helyet, nem azért lett képviselő, mert annyira bízunk benne) és kezeljük azokat a kéréseket is, miszerint a feleségüknek, testvéreiknek és gyermekeiknek is kellene valamilyen pozíció, ha már a fővárosba emelte őket a szerencséjük.

A legmegbízhatóbb képviselőkből jelöljük ki a parlamenti bizottsági tagokat meg elnököket és bocsássunk rendelkezésükre olyan stábot, amelynek tagjai képesek is megcsinálni azt a feladatot, amire a pozíció kötelezi őket (törvényjavaslatok előkészítése és benyújtása, szakértői anyagok kiértékelése, foglalkozás a lobbistákkal, stb.).

A miniszteri pozíciók a legfőbb bizalmasaink jussa, ahogy az olyan kinevezéses helyek is, mint a nemzeti bank elnöki széke vagy a legfőbb ügyészi és a főbírói poszt. Nem kell mindig azt a személyt kineveznünk, aki valójában birtokolja az adott pozícióval járó hatalmat, hiszen mindig lesznek olyan harcostársaink, akik nem szívesen lépnek ki a napfényre, inkább a háttérből mozgatják a szálakat. De onnan mesterien. Sőt, legfőbb bizalmasainkat akár több miniszteri székhez is juttathatjuk, amelyeket aztán saját strómanjaikkal töltenek fel – a tényleges kinevezésekben pedig már ezeknek a személyeknek a nevei jelennek meg. Ha koalíciós partnerre kényszerülünk, akkor az ő igényeikről sem szabad elfelejtkeznünk, egy-két miniszteri székre egészen biztosan bejelentik az igényüket.

Kiváló lehetőség a pozícióosztogatásra a kormány- és miniszteri biztosok korlátok nélkül növelhető serege – olyan nincs, hogy ne tudjunk még egy szuper fontosnak hangzó feladatkört kitalálni ha úgy döntünk, még valakit meg akarunk ajándékozni kellemes (milliós) havi fix fizetéssel a semmiért cserébe. Miért ne foglalkozhatna miniszteri biztosként valaki csakis a kabinetiroda egyik épületből egy másikba költöztetésével? Vagy épp az egyik tavunk horgászatának és halászatának fellendítési lehetőségeivel? Kegyeltjeink akár újra és újra feltalálhatják a spanyolviaszt a drog prevenció, netalán a bűnmegelőzés területén, de a család- és ifjúságpolitikán is mindig van mit javítani. Elég, ha félévente beszámolnak egy-egy olyan kormánytagnak, aki hajlandó őket meghallgatni, aztán kész, le vannak tudva. Adjunk nekik egy irodát (vagy még azt se), telefont, laptopot, szolgálati autót meg egy szép kerek összeget költségtérítés gyanánt. Fizethetjük még a lakásbérletüket is amennyiben hivatalosan nem fővárosi lakosok.

Hozzunk létre olyan felettébb hangzatos nevű hivatalokat is, amelyeknek valójában semmi érdemleges feladatuk sincs, csak úgy élnek bele a vakvilágba számolatlanul költve az adófizetők pénzét feleslegesnél feleslegesebb jogcímeken. Legyen hivatal például az anyanyelvünk megőrzéséhez szükséges stratégia kialakítására, népünk eredetének kutatására, random témában emlékévek szervezésére, ami csak eszünkbe jut. Ezekkel a gittegyleti pozíciókkal fizessük ki azokat a számunkra nélkülözhetetlen támogatóinkat, akikben nem buzog a tettvágy és az ég adta világon semmit sem akarnak csinálni, vagy épp ellenkezőleg, túlságosan viszket a tenyerük, hogy beleszóljanak mások életébe, de ismerve szakmai kvalitásukat meg korszakalkotó elképzeléseiket, az általuk okozott viszontagságoktól inkább megkímélnénk magunkat. Úgy működtessük ezek a szervezeteket, mint a játszótéren a homokozókat, azaz jól el vannak benne a gyerekek, amíg a felnőttek fontosabb dolgokkal foglalkoznak. Ha ez mégsem elég, akkor a minden lében kanalaknak adjunk olyan léptékű és mélységű feladatokat, amelybe tuti beletörik a bicskájuk, hiúságuk miatt ezt úgysem vallják be. Ha pedig már nincs szükségünk ezekre a hívekre, cseréljük le őket másokra, olyanokra, akik számunkra aktuálisan éppen többet érnek. Vagy szimplán szüntessük meg az egész sóhivatalt úgy, ahogy van, senkinek sem fog feltűnni a hiánya. Azt az éves szinten felszabaduló párszáz milliót meg költsük el más, hasonlóan fontos célra.

Ha nem akarunk sok pénzt áldozni a jutalmazásra, osztogassunk címeket, újítsuk meg a professzorok körét, nyomjunk be az egyetemekre új tanárokat meg adományozzunk különféle érdemrendeket. Persze lesznek majd olyan értelmiségiek akik morognak, hogy milyen világ az, ahol egy olimpiai érem doktori címet érhet és hogyan lehet vele valaki rektor, de kit érdekel? Kutyaugatás nem hallatszik az égig, úgyis a mi akaratunk érvényesül. És azon se aggódjunk, hogy a hagyományos, sokat tanulós és dolgozós úton címeket elérők mit mondanak, sőt. Ha van saját befolyásunk alatt lévő, maximálisan vazallus egyetemünk, és miért ne lenne ilyen, akkor még azon sem kell fáradoznunk, hogy az újdonsült professzorokat elfogadtassuk különféle felsőoktatási intézményekkel, hiszen a sajátunkban is elférnek, mit számít, ha eggyel vagy kettővel többen vannak. Ténylegesen úgysem lesznek többen, csak sűrűbben és még mindig kevesebb kárt okoznak, mint más, egyetemi tanárnál felelősebb munkakörben.

Személyzeti politikánk hátulütője azonban az, hogy a kontraszelekció idővel több kárt okozhat számunkra, mint hasznot. A Bólogató Jánosok soha nem fogják a valóságot elénk tárni, így idővel elszakadhatunk a valóságtól és olyan emberekkel vesszük magunkat körbe, akiknek nincs bátorsága közölni, hogy meztelen a király. Ez egyrészt jó, mert ki akar nemszeretem híreket hallgatni, de egy idő múltan saját hatalmunk sírját áshatjuk meg a hozzáállásunkkal.

A közigazgatásban és az állami vállalatoknál nem gond, ha idióták irányítanak, a beosztottak majd elketyegtetik a rendszert úgy-ahogy, ám vannak olyan ágazatok, például a sport, amelyben a kontraszelekció a pozitív, dicsekvésre méltó eredmények drasztikus lecsökkenését eredményezheti – a különféle nemzeti válogatottak egyre alacsonyabb színvonalon teljesíthetnek, a politikai vezetésű sportszövetségek elveszíthetik nemzetközi beágyazottságukat, az Európa- és világbajnokságokon való kudarc pedig borítékolható. A gólok hiányát nehéz a migránsokkal vagy éppen az ellenzék aknamunkájával indokolni, ahogy a kisebb súlyokat és centiket is.

Nemszeretem de muszáj feladatok

Vannak olyan feladatok, amelyek fontosak, sőt még fogcsikorgatva hivatalt is létrehozhatunk az ügy érdekében, ám arra gondosan vigyázunk, nehogy ezek bármilyen eredményt is elérjenek. Hogyan tudjuk hatékonyan szabotálni a munkájukat? Még véletlenül se biztosítsunk számukra megfelelő forrást, szakembert, tárgyi feltételeket, pénzt meg pláne ne, ahogy a szükséges jogszabályi környezet megalkotását is húzhatjuk, mint a rétestésztát.

Mikor van szükségünk ilyenre? Általában akkor, amikor külső nyomásra cselekednünk kell akkor is, ha valójában el akarjuk sunnyogni az ügyet. Ki akarja például feltárni a szocializmus bűneit? Csak kevesen, hiszen a haszonélvezők nagy többsége a rendszerváltás zűrzavarában átmentette magát  a kapcsolataival és vagyonával együtt és azóta is vígan élnek, mint hal a vízben. Igaz, a bűnösök egy része már kiöregedett a politikai és üzleti életből vagy sajnálatos módon meghalt, ám közvetlen leszármazottjaik átvették a helyüket, így nekik és nekünk sem érdekünk az ügynökakták nyilvánosságra hozása. Bukna a fél kormány, egy normálisabb demokráciában még mi magunk is. Aki nem egyszál gatyában érkezett anno a szocializmusból a kapitalizmusba az biztos, hogy így vagy úgy élvezte az előző rendszer előnyeit, ha pedig bármilyen pozíciója is volt, akkor tevékenyen közre is működött az elnyomó rendszer gépezetében. Minek firtatni? És nemcsak az egykori ügynököknek van félnivalójuk, hanem a talpnyalásban élen járó, köpönyegüket megfelelő ütemben forgató művészeknek, újságíróknak és tudósoknak is, az ő segítségüket pedig mi is szívesen fogadjuk, amikor befolyásolásról vagy hatalmunk legitimálásáról van szó.

A legjobb amit tehetünk, hogy szép lassan, akkurátusan létrehozzuk a túlságosan érzékeny feladatkört ellátó hivatalt aztán hónapokig vezető nélkül hagyjuk és még véletlenül se panaszkodunk, ha a frissen kinevezett főnök hosszú hónapokig bíbelődik az irodák felszerelésével és az állomány toborzásával – megfelelő tempó alkalmazásával az érdemi munkavégzést akár évekre is elodázhatjuk, szakmailag alkalmatlan főnök kinevezésével pedig akár teljesen lehetetlenné is tehetjük.

Azonban nemcsak az „önként” felvállalt, valójában egy másik dimenzióba kívánt hivatalok keseríthetik meg az életünket hanem az elődünktől örökül kapott hivatalok szövevényében is lappanghatnak olyan intézmények, bizottságok, közalapítványok és más egyéb formációk, amelyeket – ha nem akarunk púpot a hátunkra – jobb, ha haladéktalanul és örökre megszüntetünk  tagjaikat szétzavarva a szélrózsa minden irányába.

Az ilyen szervezetek közös jellemzője, hogy folyamatosan olyan vitákat generálnak, amelyeket nem nyerhetünk meg csak erővel. Kinek kell például olyan elszabadult hajóágyúként működő bagázs, mint a földrajzi nevek és elnevezések bizottsága? Biztosak lehetünk benne, hogy már az elődünk is szívesen megszabadult volna tőlük, de betartva a demokrácia íratlan szabályait velünk ellentétben ő nem merte sóval behinteni még a helyüket is. Tegyük a szívünkre a kezünket, kinek kell egy olyan nyelvtannáci bizottság, amely már a legelső átnevezési hullámunkba beleköt és kioktat minket, mit kell kötőjellel írni, mihez nem illik a „nemzeti” előtag és habozás nélkül arrogánsan rámutatnak, jobb lenne, ha alaposabban figyelembe vennénk a történelmi hagyományokat? Szükségünk van nekünk erre? Nincs, arrogánsak is csak mi lehetünk. Mennyi idő kell a feloszlatásukhoz? Tíz perc, csak egy egymondatos kormányhatározat és már meg is jelenhet a közleményünk a jogszabály-kihirdetésre szakosodott kormánylap aznapi számában. A problémát letudtuk és egy tollvonással megszüntettük még a leghalványabb esélyét is annak, hogy bárki is kekeckedni merjen a helyesírásunkkal meg a történelemhűségünkkel.

Hasonlóan járjunk el a különféle kulturális-művészeti támogatásokat odaítélő bizottságokkal is – vagy cseréljük le a vezetőséget, vagy szüntessük meg őket és léptessünk helyükbe lojális, szándékainkat maradéktalanul leképező, talpnyalásban profi gárdát. Szakismeret, tekintély, elismertség nem követelmény.

 Folytatjuk ...

 Tartalomjegyzék