Azt eddig is tudtuk, hogy a magyar közbeszerzések körül valami nem tiszta és azt is, egyszerű földi halandónak szinte esélyes sincs állami vagy önkormányzati megbízást nyerni mindenki mást elsöprő passzátszél nélkül (sőt, bizonyos értékhatár alatt még arról sem szerez tudomást, hogy egyáltalán vannak ilyenek), de mint a napokban kiderült, azért ebben is vannak fokozatok.

Ahhoz már hozzászokhattunk, a tisztelt érdekelt felek titokban egyeztetnek, megcsinálod majd nekem ezt vagy azt a munkát, te pedig visszaadod a megbízási díjad 20-30 százalékát. A törvény is (kimondatlanul) ezt a célt szolgálja: a kisebb értékű közbeszerzéseket nyilvánosságra sem kell hozni, mehet minden fű alatt, a meghívott érdekeltek értesítést kapnak, mikor és hova meg kinek kell leadni azt a pályázatot, amiről már eleve is tudnak. Nagyszerűen kialakítható a vetésforgó: négy céggel le lehet fedni az összes ilyen melót, egy adja a nyertes ajánlatot, a többi meg a vattaajánlatokat (hogy meglegyen a hivatalos négy), aztán előre lejátszhatják, ki melyik kiírást nyeri és melyiken lesz „futottak még”. Ha azonban a szereplők mégcsak osztoszkodni sem akarnak a megbízásokon, akkor jöhetnek a strómancégek és a pénz mindig ugyanannál a vállalkozói körnél landol, bárki is a befutó papíron. A körbe bekerült vállalkozók pedig ujjonghatnak, megfogták az isten lábát, hiszen van tuti munkájuk, a pénzt is megkapják érte és mivel maradéktalanul megfizetik a csúszót a megrendelő illetékeseinek arra is számíthatnak, hibás teljesítéssel meg garanciális problémákkal csak elvétve nyaggatják őket.

A nagyobb értékű közbeszerzések irányítottságán már többet kell agyalni, de itt is vannak jól bejáratott módszerek.

Az egyik ilyen a kartellezés, amikor az elvégzendő munka jellegéből adódóan – kis ország lévén – számszakilag igen jól behatárolható, pontoans mely cégek indulhatnak a tendereken. Nincs más dolguk csak egyeztetni az áraikat és szintén vetésforgóban eldönteni, melyik projektet ki viszi el. Az „én itt nyerek, te ott kaszálsz” metódus jó a cégeknek, hiszen magasabb árat tudnak érvényesíteni (valójában az összebeszélők határozzák meg azt, hol mennyiért akarnak dolgozni) és még azzal a kockázattal sem kell szembenézniük, hogy feleslegesen készítenek árajánlatokat (egy-egy nagy projekt esetében csak az árajánlat elkészítése sok-sok milliót emészthet fel). Időnként a Gazdasági Versenyhivatal nyakon csíp kartellező cégeket, a vállalkozások listája megtekinthető a hivatal honlapján.

Ebben az esetben a megrendelők kiszolgáltatottak, hacsak nem szállnak be a kartellező tárgyalásokba és nem erősítik a pozíciójukat például azzal, hogy a vállalkozónak felróható határidőcsúszás esetén nem kérnek hivatalos kötbért, hanem megelégszenek más típusú, volumenében kisebb kompenzációval (például csúszópénzekkel), cserébe ledokumentálják azt, hogy a csúszás elkerülhetetlen volt, ennek érdekében akár még plusz munkákat is megrendelnek.

Az országos állami monopolhivatalok (és az őket felügyelő politikusok) azonban azt is el tudják érni, hogy a szektor összes cége az ő kegyüket keresse. Ha az összes iskola egy céghez tartozik, akkor már teljesen mindegy, hány tornaterem-felszerelés vagy épp interaktív tábla gyártó-forgalmazó cég van hazánkban és hogyan szeretnének kartellezni, a piacon egyetlen úr van, a közbeszerzéseket kiíró állami cég, azaz a központi KLIK, a kartellezést (azaz a közbeszerzés során érvényesített árat) pedig ennek vezetői irányíthatják. Hasonló a helyzet például a közművek államosításával és az út, valamint vasútépítéssel, az állam (vagyis a politikusaink) ezeken a területeken is olyan árszínvonalat alkalmaztathatnak, amilyet nem szégyellnek, nem véletlen, hogy a kormány oly vehemensen igyekszik mindent a fennhatósága alá vonni. És azért azt is tudjuk, minél nagyobb volumenű a projekt, annál nagyobb összeg a 20-30 %.

.

A másik módszer az, amikor a megrendelő már eleve tudja, melyik haver céggel akar dolgoztatni, így a közbeszerzési kiírást konkrétan erre a cégre szabja. Jöhetnek az olyan apróságok, mint előírni, pontosan milyen méretű metrószerelvényben/buszban szeretnének majd tömegközlekedni a fővárosiak, mekkora daruja legyen a megbízott cégnek (centire) és ehhez hány darukezelőt kell felvonultatnia (önéletrajzokkal), hány kilométeren belül legyen saját tulajdonú aszfaltkeverő telepe az útépítő cégnek vagy műemléki környezetben hány négyzetmétert térkövezzen le a pályázó úgy, hogy egyébként a beruházásnak nem is lényegi eleme a műemléki környezet. A Budapest Szíve projekt annak idején éppen ezen a személyre szabáson bukott meg Brüsszelben és az OLAF is vizsgálódott. Az unió csalás elleni hivatala már lezárta az ügyben a nyomozást, a magyar ügyészség azonban nem valószínű, hogy agyonstrapálná magát olyan ügyben (egyelőre nincs hír vádemelésről), amelyben magas szintű kormányzati szereplő érintett. Az viszont nem kizárt, hogy a közbeszerzési szabálytalanságok miatt tíz milliárdos nagyságrendben kell visszafizetnie hazánknak uniós támogatást:

„(…) az OLAF a vizsgálatáról szóló zárójelentésében - amelyet átadott a magyar hatóságoknak és a Bizottságnak is - azt javasolta, hogy a teljes projekt uniós támogatása kerüljön visszafizetésre (ezt nevezik szaknyelven az OLAF által tett pénzügyi korrekciós javaslatnak)”. (portfolio.hu)

A kormányunk ugyan mindent megtesz a korrupció ellen, vannak hangzatos programok is, ám mint tudjuk, soha nem az számít, amit nagyjaink mondanak, hanem az, amit tesznek. Ugyanez Lánczi András (Corvinus új rektora) megfogalmazásában, „most is van egy szisztéma, amit kritizálhatnak, hogy korrupció, de én azt állítom, hogy ez egy politikai elképzelés végrehajtása”.

A pofátlanság azonban új fokozatra kapcsolt – és bár valószínűleg az FKF Zrt. is csak egy politikai elképzelést hajtott végre, amikor nemcsak előre egyeztetett a később kiírt közbeszerzési pályázat nyertesével, mi legyen a kiírásban, de még mindezt le is dokumentálták. Az ugyan egyáltalán nem biztos, hogy a most induló vizsgálat bármilyen szabálytalanságot is feltár (a Budapest Szívét is elintézték azzal, hogy Brüsszel gáncsoskodik), az azonban látszik, az FKF illetékeseit érdemes lenne sürgősen eltávolítani, mivel arra sem képesek, hogy ha többszörösen is törvényt szegnek, azt legalább ne úgy tegyék, hogy még papír alapú dokumentum is legyen róla.

Botor dolog lenne azonban azt hinnünk, hogy a közpénzek ily módon közpénztelenítésének bármilyen hosszú távú következményei is lennének, hiszen akkor akár még arra is számíthatnánk, hogy az MNB és alapítványainak okirathamisításos-pénzeltüntetéses ügyei miatt netalán Matolcsy feje hullana, esetleg még büntetőjogi felelőssége is felmerülne. Ha pedig ekkora volumenű, szintén okiratokkal alátámasztott ügyben nincs remény, akkor mire számíthatnánk egy olyan „pitiáner”, 17,5 milliós ügyben, ahol napi 350 ezer forintért kap tanácsot ki tudja miről és ki tudja hányszor egy olyan önkormányzati cég, amelynek elviekben felelősen kellene gazdálkodnia a rábízott köztulajdonnal? Többek között:

• Túlzott lenne az a várakozásunk, hogy a főpolgármester-helyettes elrendeli a cég összes régebbi közbeszerzésének is a felülvizsgálatát, nemcsak ennek az egynek?
• Esetleg követelné, hogy a közzétételi kötelezettségüknek is eleget tegyenek (Közbeszerzési Adatbázis), legalább időnként frissítve a hivatalos honlapot?
• Vajon kiterjed majd a vizsgálat az érintett cégnek és tulajdonosának a régebben megnyert közbeszerzéseire is, különös tekintettel arra, hogy amit teljesített például tavaly októberben, az tényleg megért annyit, amennyit fizettek érte?

„2015 októberében már elnyertek egy 7 950 000 forint + áfa értékű szerződést informatikai tanácsadás területén, amely már novemberben teljesült, azaz mindössze egy hónap múltán már csörrent is a pénztárgép. Aztán 2016 márciusában egy alig 7 nap alatt lezajló „szoftver fejlesztésére és leszállítására” 4 200 000 forint + áfa összeget is számlázhatott a cég.” (mandiner.hu)

Azt már tudjuk, ahogy a NMB sem talált kivetni valót saját működésében, úgy az FKF-nek sincs semminemű aggálya önmagával kapcsolatban: a „Fővárosi Közterület-fenntartó (FKF) Nonprofit Zrt. a törvényi előírásoknak megfelelően működik, kötötte és köti meg szerződéseit – közölte a szervezet hétfőn az MTI megkeresésére”.

Vajon hol a határ? Mikor csap rá egy felelős politikus az asztalra, ezt azért már nem? És lesz egyáltalán bárki is, aki elnyeri méltó büntetését a közpénzek ily csalárd módon kezelésért, vagy ez tényleg nem más, mint egy politikai koncepció végrehajtásának módja, amit kénytelenek vagyunk végignézni és finanszírozni?

Miközben azon kesergünk, a gazdaságunk teljesítménye még mindig a béka feneke alatt van (uniós támogatások nélkül a beruházások az elmúlt fél évben például 20%-kal csökkentek), az állami és önkormányzati vagyon úgy tűnik semmivé, hogy annak az ég adta világon semmi látszata sincs: a megbundázott (vagy simán csak ki sem írt) közbeszerzéseken keresztül közpénztelenített közpénzek vagy offshorosodnak, vagy csak simán osztalék formájában eltűnnek oda, ahol soha senki nem fogja megtalálni. Egy helyre tuti nem kerül: vissza a költségvetésbe.

Kapcsolódó posztok:

Hogyan dobjuk ki az ablakon százmilliárdot?

Brüsszel nélkül nem megy?

Hogyan lopják szét az óvodák pénzét önkormányzatokban?

Korrupció nélkül működésképtelen az országunk?

Van olyan, hogy elfogadható korrupció?

 Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Érdeke a kormánynak, hogy - akár rohamtempóban is - a fővárosi nagyberuházások készen legyenek a következő választásokra?

Nem, ezek célja nem a választók befolyásolása, hanem csak pusztán a lehető legtöbb költségvetési pénz lenyúlása.

A sajtó összeszedte, csak Budapesten hány olyan nagyberuházás van folyamatban, amelyek célja a választók elégedettségének fokozása  – az elkészült listából pedig az látszik, hogy a méregdrága projektekből csak egy-kettőt lehet majd kampánycélra felhasználni, mert a többi egyszerűen nem lesz kész 2018 tavaszára. De vajon lényeges ez? Tényleg kell az új Népstadion vagy a frissen összetákolt Liget, vagy bármilyen más nemzeti szalagos-átvágós-biodíszletes sajtófotós objektum ahhoz, hogy Orbánt újra megválassza a magyar, vagy elég az, hogy a vár készen legyen lovardástól, kolostorostól?

Ha  megnézzük a következő választás esélyeit, valójában teljesen mindegy, mi lesz felavatva-felszentelve, mivel nem ezek az események fogják meghatározni a kimenetelt. A választási rendszer átalakításával és egyfordulóssá tételével a Fidesz-KDNP sorsa azon múlik, hogy lesz-e olyan ellenzéki összefogás, amely lehető teszi, hogy a rájuk leadott voksok lavinaként söpörjék el a jelenlegi rezsimet. Ennek azonban semmi jelét nem látjuk jelenleg, a kormány pedig már bejelentette, melyik választói réteget hogyan kívánja lenyűgözni:

• kétmillió nyugdíjast rezsicsökkentéssel és a szokásos nyugdíjkompenzáció turbózásával (ez már 2014-ben is bejött, csak a legideálisabb ígéretet kell megtalálni),
• több mint egymillió államból élő közszolgált (köztisztviselőket, közalkalmazottakat) többmenetes fizetésemeléssel és különféle csili-vili életpálya modellek belengetésével (természetesen a béremelések egy része áthúzódik a választások utánra azzal a figyelmeztetéssel, ha nem a Fidesz nyer, akkor az utódja úgysem lesz olyan bőkezű, mint ők)
• további félmillió ember él még az államból (állami vállalatok dolgozói), egy részük előtt már szintén felvillantotta a kormány a reményszikrát, lesz még jobb
• a közmunkások meg merjenek ne a Fideszre szavazni, aztán nézhetnek más meló után,
• a Fideszből élő vállalkozói réteg és az ő alkalmazottjaik sem fognak abba a kézbe harapni, amely eteti őket,
• a határon túli magyarok is mindenféle kedvezményben részesülnek (a választásokra már egymillió friss magyar állampolgár lesz, ebből cirka 800 ezren akár aktívan is beszállhatnak annak eldöntésébe, ki szívassa négy évig az anyaországban lakókat), a különféle szervezeteiket pedig összességében többszáz milliárdos nagyságrendben tolja a kormány (elszámolási kötelezettség nélkül), így elvárható tőlük a Fidesz-KDNP 100%-os támogatása (például a levélszavazatok menedzselése).

Vajon az ily módon megvásárolt szavazókat érdekli, készen lesz-e az új konferenciaközpont a Müpa mellett? Kizárt, ahogy az is hidegen hagyja őket, hogy bezzeg a Dagály már a 2017-es vizes VB-n üzemelni fog. Lehet, hogy néhányan eltöprengenek azon, vajon miért kell ezekre ennyit áldozni és egyébként is minek, de a szavazólapon az iksz helyét csak elhanyagolható esetben befolyásolja, amennyiben nincs reális alternatíva.

Van két réteg, akiknek az ég adta világon semmit sem kell adni,

• az egyik a már kivándorolt tömegek (alsóhangon vannak vagy 800 ezren, akik 18 éven felüliek), elég csak megtagadni tőlük a választójoguk gyakorlását,
• a másik réteg pedig az, amelyik valójában a gazdaságot működteti, azaz a vállalkozói réteg és az ő alkalmazottjaik.

Hogy miért nem számítanak azok, akik nem az állam emlőin élnek és nem a közpénztelenített közpénzből virgonckodnak?  Létszámuk elhanyagolható (legalábbis a többi választói rétegéhez képest), így szabadon kizsigerelhetők (kivéve a taxisok, de látott már valaki autószerelő vagy fodrász felvonulást?). A gazdák még lázíthatók, de lássuk be, velük is szinte bármit meg lehet tenni, amióta a hangadóikat lekenyerezte a kormány, ahogy a nagy szakszervezetek képviselői sem tolongnak a szórványos tüntetések első soraiban.

Persze a választói rétegek megvásárlása azért nem száz százalék, hogy az elvárt eredményt hozza, mindig történhetnek bakik (például a pedagógusoknak továbbra sem tetszik a rendszer), így más eszközökhöz is folyamodhatnak azok, akik mindenáron meg akarják tartani a hatalmukat:

• kamujelöltek seregét indítják az ellenzékre érkező szavazatok megosztása érdekében,
• komoly aknamunkát is végezhetnek egy-két jól helyezkedő, ellenzékinek beállított, valójában a kormányhoz lojális (lefizetett) szereplő segítségével, akik belülről és aktívan meg tudják akadályozni, hogy az ellenzék bármilyen egyezségre is jusson, valamint
• ha potenciális ellenfél tűnik fel a horizonton, azt gyorsan megkaraktergyilkolják (valószínűleg ez a célja a közeljövőben induló kormányzati bulvárújságnak is), ennek érdekében pedig igénybe veszik mind az állami médiát, mind az állami hirdetésekkel finanszírozott „magán” újságokat, valamint rádió- és tévécsatornákat.

Szüksége van tehát arra a kormánynak, hogy készen legyenek ezek a sokszáz milliárdot felemésztő nagyberuházások a választásokra? Nem, valójában csak az a lényeges számukra, hogy mindegyik projekt eljusson olyan stádiumba, hogy a kivitelezésre a szerződések alá legyenek írva és bármilyen okból meghiúsulás esetén a kormányközeli cégek (rokonok, haverok, strómanok) bőségesen a pénzüknél legyenek, azaz minden egyes forint minimum 30-40%-a (vagy még annál is több) valamilyen magánszámlán landoljon.

"Ha minden alkalommal ugyanazokat a korrupt politikusokat választjuk meg, akkor egyértelmű, hogy nem akarunk változást."  (Sukant Ratnakar)

Kapcsolódó posztok.

A béremelés az új rezsicsökkentés?

Mennyit lehet lenyúlni egy átlagos uniós projekttel?

Valójában mennyibe kerülnek az uniós beruházások az adófizetőknek?

Kinek éri meg a budapesti olimpia?

  Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Kérdés, mire megyünk vele.

Ma már nincs ember, aki leszedje az almát meg a körtét, de a barack, a málna, az eper, a paradicsom meg az uborka is ott rohad, ahol van, és csak a zöldség-gyümölcs ágazatból vagy 50-80 ezer ember hiányzik. De a Balatonon sem álltak sorban munkáért olyanok, akik alkalmasak is a vendéglátásban dolgozni.

És miniszterelnökünk szerint mi a megoldás?

„(…) Európában bevándorlással meg migránsokkal akarják megoldani a munkaerőhiányt, mert csak egy napig terjed a horizontjuk” (Orbán Viktor)

És meddig terjed a mi kormányfőnk horizontja?

„Több gyermekre, erősebb családokra van szükség, mert “ha majd több gyermek születik, akkor többen fogunk dolgozni Magyarországon” – mondta a kormányfő a munkaerőhiánnyal kapcsolatban.” (hirado.hu)

Kétséges, hogy az akut munkaerőhiánnyal küzdő vállalkozások vezetőit, tulajdonosait vigasztalná Orbán Viktor horizontja és örömtáncot lejtenének, végre van megoldás problémájukra, de legalább most már minden magyar nő és férfi elé ki van tűzve a feladat: gyereket kell csinálni, mert ha több gyerek születik, akkor majd többen is fogunk dolgozni kicsiny kis hazánkban. Ez ennyire egyszerű, legalábbis kormánykommunikáció szintjén. A többi mind csak gáncsoskodás és a nemzetietlenkedés.

Az utódok sorozatgyártása azonban nem olyan egyszerű, mint ahogy az a parlamentből és a felső tízezer perspektívájából látszik:

1. Először is kell hozzá partner, mert ez az a projekt, ami egyedül nem megy. Vagyis állami támogatással, mesterséges megtermékenyítéssel, béranyaság engedélyezésével, stb. menne, hogy az egyedülállók is tudjanak és merjenek is gyereket vállalni, de konzervatív kormányunk az ilyen formációkat ugyebár nem támogatja. Rajtuk kívül ott vannak még a melegek is (egyes becslések 10% körülire taksálják a részarányukat), de vezetőink az ő családalapításukat és gyermekvállalásukat sem támogatja. Sőt, tűzzel-vassal akadályozza, bár nem igazán érthető, miért, mert a kereszténységre hivatkozás Európa több országát nézve nem igazán elfogadható érv, inkább csak „jobb ötletünk nincs, miért fekszünk keresztbe” megoldás, nehogy már más (is) jól érezze magát.

Ráadásul a fiatalok egyre később adják családalapításra a fejüket. Lehet szidni a tücsök-életmódot, de amíg nincs biztos egzisztencia (végzettség, lakás, autó, tuti munkahely) és megfelelő partner, addig a többség nem vág bele az utódgyártásba még akkor sem, ha kormányunk erre felszólítja. És nem azért, mert polgári engedetlenségi mozgalom titkos tagjai, hanem mert nem ment el az eszük.

2. A későbbiek során munkára fogható szaporulathoz az is kell, hogy a szülők itthon neveljék fel a gyermekeiket, ám a ma bevándorlóként más országokban dolgozó, családalapítási korban lévő fiatalok nem itthon szülnek és járatják iskolába a gyerekeiket. Igen, kormányunk nemcsak a kivándorolt minimum 600 ezer emberről mondott le, hanem az ő utódaikról is, az itthon lévők pedig ekkora kieső gyermekszámról akkor sem tudnak gondoskodni, ha a gólyát odaszögezik a kéményükre. Az pedig, hogy statisztikailag a külföldön született gyermekek is beleszámoljuk a magyarok gyarapodásába, elég félrevezető, pláne akkor, ha ezek a külföldön szocializálódó gyerekek soha nem fognak Magyarországon lakni és dolgozni.

3. Nemcsak szülni kell, hanem felnevelni is. Ehhez pedig az is kell, hogy a szülők tudják, ehhez minden támogatást meg is kapnak a kiváló egészségügytől a korszerű és ingyenes oktatáson keresztül egészen a szociális hálóig. Mert amíg a kormányunk álláspontja az, hogy „aki nem dolgozik, az ne is egyen”, addig csak úgy vállalhat gyereket egy felelősségteljes polgár, ha tudja, vagy 100%-osan munkaképes lesz a gyermeke minimum 20 éves koráig, vagy annyit keres, hogy olyan biztosítást tud fizetni, amely biztosítja, az ő kiesése esetén se halljon éhen a család. Nem véletlen, hogy vannak olyan országok, ahol a nagy gyerekszám a gazdagság jelképe, nem pedig a szegénységé – egy gyerek felnevelése és útba indítása (például felsőfokú végzettség biztosítása) igenis sokba kerül, ezzel kormányfőnk is tisztában lehet, ha ő fizette gyermekeinek taníttatását.

4. Azt is el kell érni, hogy a megszületett gyerekek és a szüleik itthon maradjanak és jobb élet reményébe ne költözzenek el hazánkból – például azért, mert külföldön magasabb szintű oktatásban részesülhet a gyermekük vagy netalán az egészségügy sem olyan gáz, mint az itthoni.

5. Ha egy nő egyfolytában szül, akkor az bizony kiesik a munkaerőpiacról, hacsak nem adja bölcsödébe az összes gyerekét, vagy nem fizet meg olyan bébiszittert, aki teljes munkaidőben a kicsik mellett van. A sok gyerek átrendezi a társadalom munkaerőigényét is (a bölcsődékbe, óvodákba, az iskolákba és az egészségügybe is kell plusz munkaerő), miközben azzal sem lehet számolni, hogy a gyerekek soha nem lesznek betegek (azaz anyukájuk 100%-os munkavállaló). Ott vannak még a szünetek is, amikor gondoskodni kell a csemeték szakszerű elhelyezéséről és az egészségügynek is fel kell készülnie a megnövekedett gyermekszámra. Vajon a kormányunk tagjainak is beletelik három hónapba, mire egy szakrendelésre bejutnak a gyermekükkel? És még további két-három hónapba, mire a kórházba is befeküdhetnek kivizsgálásra? A mai viszonyokat nézve úgy akar a kormány egy rakás gyereket, hogy a meglévők ellátására sincs normális infrastruktúra, a bővítés akadálya meg megint csak a munkaerőhiány (a pénzről ne beszéljünk, mert ha már végre lesz minden falunak stadionja, akkor sor kerülhet talán a kórházakra és iskolákra is).

6. Bármilyen kedvező is a csillagok állása, a felszólításra legyártott gyerekeknek kell vagy kilenc hónap, mire megszületnek (ha az első próbálkozás nem jön össze, akkor több), aztán még vagy 18-20 év, mire legalább egy részük megjelenik a munkaerőpiacon. Persze a folyamatot lehet siettetni, például erőszakosan szakmunkássá nevelni a felcseperedettek jó részét, de ők is leghamarabb 17 évesen lépnek be a munka világába, ráadásul meglehetősen korlátozott szakismeretekkel. Egy munkaerőpiac azonban nem csak szakikból áll, így ha a jelenlegi orvos- meg informatikushiányt akarja a kormány új gyerekekkel pótolni, ahhoz legalább 25-30 év kell. Addig meg abból kell az országnak gazdálkodnia, ami van.

7. Minderről Orbán Viktor sem az érintett nőket, sem a szintén érintett férfiakat nem kérdezte meg. Lehet állami parancsra szülni? Volt már ilyen a történelemben, tehát a válasz, igen, lehet. Be lehet tiltani az abortuszt, hogy a nem szándékolt gyerekek is megszülessenek? Igen, lehet, erre is van példa, a Ratkó-korszak gyerekei éppen most mennek nyugdíjba. El lehet érni, hogy még a bűncselekményből származó gyerekek is világra jöjjenek? Igen, el lehet. Más kérdés, hogy egy humánus elveket valló társadalom ilyenre nem kényszerít senkit sem.

Amióta a Fidesz hatalmon van, azóta ötletel, hogyan is lehetne több gyerek. 2010-ben még hivatalosan több mint tízmillióan voltunk (10.014 fő), 2016 január elsején már csak 9,83 millióan, tehát amióta Orbán Viktor hatalmon van, 184 ezerrel vagyunk kevesebben, ebben nincsenek benne az emigráltak. A 2009-es születésszámot (96.442 élveszületés) azóta sem sikerült elérni, a 2015-ös „csúccsal” (91 690 gyerek) sem dicsekedhet kormányzó pártunk. És ebben benne vannak a külföldön születettek is, ráadásul úgy, hogy a tapasztalatok szerint az emigrációban nagyobb a magyar nők szülési hajlandósága.

Orbán Viktornak tehát valójában nincs megoldása a jelenlegi munkaerőhiányra, az általa reklámozott irány pedig nem hoz Kánaánt hazánkba. Már csak keresztbe kell tennie az ujjait és reménykednie, a bevándorló- és migránsellenes szólamok nem torkollnak olyan szintű idegenellenességbe, ami olyan komoly humán erőforrás problémákat okoz, ami miatt egész gazdaságunk teljesítőképességét a béka feneke alá süllyeszti és azok a munkáltatók is elmenekülnek tőlünk, akik eddig még úgy-ahogy tartották magukat.

Az azonban kiderült, a felső tízezer mindenek feletti támogatása nem lehet megoldása sem a munkaerőhiánynak, sem pedig annak, hogy hazánk lakossága folyamatosan csökken és évente egy-egy városnyi polgárral kevesebben vagyunk. És azt is be kell látnunk, a frissen állampolgárságot kapott 800 ezer határainkon túli magyar sem tiporja egymás lábát, hogy Magyarországon vállaljon munkát, vagy netalán magyarhonba szüljön gyereket. Egyelőre úgy néz ki, mindenütt jobb, mint Magyarországon.

És azzal is szembe kell néznie a kormánynak, hogy a munkaerőhiány árfelhajtó hatása a 2018-as választásokra akár már jelentős is lehet – így aztán jöhet a rezsicsökkentés, állami szférában béremelés és nyugdíjkompenzáció, hogy az emberek elhiggyék, jó nekik és hajlandóak legyenek megveregetni a Fidesz-KDNP vállát, csak így tovább, helyes az az út, amelyen járunk, ha pedig minden kötél szakad, a hitelfelvétel sem ördögtől való, kell Paksra meg az olimpiára, a végén pedig már arra is, hogy a költségvetés tudja finanszírozni az olyan folyó kiadásokat, mint a másfél millió államból élő alkalmazott bére és a kétmillió nyugdíjas nyugdíja. Eközben a vállalkozások beledöglenek az egyre nagyobb adó- és adminisztrációs terhekbe, csak hogy legyen miből pénzelni ezeket a sehova sem vezető, demagóg és működésképtelen gazdasági elképzeléseket.

Ha pedig minden kötél szakad, jöhetnek újra az építőtáborok meg az őszi egyhetes alma- és szőlőszüret diákokkal.

Kapcsolódó poszt:

Vajon mi kell ahhoz, hogy Orbán Viktor feladja?

  Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Azoknak, akik akár 1.200-1.500 milliárd forintot (de lehet, hogy ennek dupláját) is zsebre rakhatnak, mire lezajlanak a rendezvények.

Vajon van olyan dolog e földön, amelynél jobb nem is történhet egy korrupt kormány életében? Igen, például egy olimpia rendezése. Igaz, a korrupt kormány és egy atomerőmű bővítése, netalán új építése is kiváló a csillagok együttállása szempontjából (garantáltan titkosítható a teljes beruházás vagy száz évre), de az ideológiai magyarázat mindig is sántatani fog („legtisztább energia”, legolcsóbb energia”, stb.), plusz ha történik valami gebasz (például rossz tervezés miatt), akkor az igen nagyot szólhat. Például egy akkora országot mint mi, szinte teljes egészében eltörölhet a föld színéről kereszténységünkkel meg álkereszténységünkkel plusz másokéhoz nem hasonlítható nemzeti identitásunkkal együtt, béke porainkra.

Az olimpia azonban más tészta, hiszen egyrészt nem robban, másrészt kiválóan propagálható, például azzal, hogyan lehet bárki olyan hazafiatlan, hogy nem akar saját pénztárcájából támogatni egy olyan eseményt, amely tuti veszteséges, cserébe három-négy év építkezés-kalapálás-forgalomelterelés után egy hónapra egy hatalmas sportfesztivállá változtatja a városát. Hogy aztán még egy évig a szemetet meg a felesleges épületeket lehessen eltakarítani meg számolgatni a veszteséget és kitalálni, hol legyen megszorítás, hogy végre újra egyensúlyba kerüljön a költségvetés. De ennyit csak megér az, hogy újra meglegyen az az egyetlen örömünk, amelyet mindig is a sportban talált meg a magyar?

„(…) a XX. században számtalanszor, a nehéz időkben, mikor a magyarok az identitásukat keresték, a túlélésért küzdöttek, az emberek egyetlen örömünket a sportsikerekben, az olimpiai sikerekben találták meg, csak a sportpályán mutathatták meg eltökéltségüket, és láthatták az ország zászlaját magasan lobogni”. (Orbán Viktor)

Az sem elhanyagolható, hogy a rendezésre jelentkezést benyújtó kormánynak egyáltalán nem szükséges nyernie ahhoz, hogy az első nagyobb költségvetési összeg hozzáférhető legyen.

(Ami ezek után következik, az mind-mind spekuláció, mert azt már a tudhatjuk, 1. hazánkban hatalmon lévő közszolga korrupciós bűncselekményt nem követhet el, 2. az olimpiát a hatalmon lévők gründolják, 3. tehát ebből következik, hogy az utolsó fillérig minden forint tisztességesen lesz elköltve, szigorúan korrupciómentesen, 4. ha mégsem, majd jogszabályba foglalják, hogy de igen.)

1. A pályázat elkészítése.

A pályázás kalkulált költsége 50-100 millió dollár, azaz mintegy 14-28 milliárd forint (ebből már cirka  6 milliárd forintot ki is fizetett kormányunk tanácsadás címén). Botorság lenne azt hinni, hogy mi a sáv alsó határán maradnánk, ahogy azt is, hogy a kormány minden egyes e célból elköltött forinttal elszámolna és egyes tételeket nem könyveltetne más sorokra (például infrastruktúra-fejlesztés, stb.). Tokiónak például a két egymás utáni kísérlet (egy sikertelen és egy sikeres) összesen 220-230 millió dollárjába került – és most már örülhetnek, mert övék a 2020-as olimpia rendezési joga. Mivel nálunk még nem japán szintűek a tervezési díjak, ahogy a mérnök- és egyéb órabérek is valószínűleg mélyen a távol-keleti óradíjak alatt lehetnek, így hazánkban az előkészítés 30 milliárdjának a feléből ki lehet szorítani a szellemi rabszolgák díját (örüljenek, hogy van munkájuk), a többit meg el lehet kézen-közön eltüntetni. Házikedvenc oligarchák – időhiányra hivatkozva – tényleges pályázat nélkül kinevezett cégei gyárthatják a megvalósíthatósági tanulmányokat, a különféle látványterveket, készíthetnek kamu közvélemény-kutatásokat a projekt támogatottságáról, meghasalhatják az évszázad legolcsóbb olimpiájának sarokszámait és pénzügyi megvalósíthatóságát (persze ezt nem köteles később betartani a kormány), jöhetnek a csili-vili marketing tervek, filléres, gagyi logók, hogy a gyerekeknek tuti álmatlanságot okozó plüsskabalákról már ne is beszéljünk.

Persze ennyi pénzért már izzadni is kell egy kicsit, például arra is kell megoldást találni, miszerint hogyan és mennyiért lehetne úgy szörfözési, vitorlázási lehetőséget biztosítani, hogy az maximum hat kilométerrel legyen a belvárostól (Városligeti csónakázó tó? Feneketlen-tó? Omszki-tó?), vadvízi evezésre meg majd megálmodik valaki egy szlalompályát a Gellérthegy oldalába. A BMX-pályához a know-how már megvan, profi szaktanácsot adhatnak a körmendi bicikliút kiagyalói, ezzel a ponttal tehát nem is érdemes sokat foglalkozni, plusz elfér a belvárosban bárhol. És ez nem lehet vita tárgya, hiszen Orbán Viktor is ilyen belvárostól hat kilométeres ígéretekkel kampányolt Rióban. Ahogy azon is el kell gondolkodni majd, hogy lehet megvalósítani azt, hogy „a magyar lakosság kilencven százalékának nagyjából 90 perc alatt elérhető lesz minden versenyhelyszín” – amikor nemhogy vidékről, de még a főváros egyik pontjáról a másikra sem mindig sikerül eljutni másfél óra alatt tömegközlekedve. Aki nem hiszi, utánajárhat, csak Google maps kell hozzá és elképzelni, a főváros melyik pontjáról mennyi idő alatt lehetne meglátogatni a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórházban fekvő rokonunkat. (És ehhez a programhoz a pályázatok elbírálói is hozzáférnek, ha akarnak.)

Miniszterelnökünk azt szeretné, ha az egész főváros egy nagy olimpia parkként funkcionálna, az egész világra szóló rendezvény pedig egy hatalmas sportfesztivál lenne – grandiózus álmok tehát vannak, a papír meg mindent elbír és egyáltalán nem szükséges, hogy minden apróságra előre gondoljanak. Ahogy az új Puskás Ferenc stadion 100 milliárdos projektjében egyetlen egy új parkolóhely sem készül, úgy az olimpiai helyszínek tervei sem kell, hogy számoljanak ilyen apróságokkal. A magyar találékony nép, majd megoldja, a külföldit meg majd viszik a magyar találékony taxisok, vagy vonatoznak, hol itt a hiba?

A sokmilliárdért készülő tanulmányok színvonalához kétség sem férhet, hiszen egy párat – ugyan más témában – már sikerült kiperelni innen-onnan, jó marketinggel bármilyen kutyaütő verzió is eladható, aki meg nem hiszi el, ami benne van, az járjon utána. A külföldieknek meg majd hazudnak olyan adatokat, amilyeneket akarnak.

Torontó már visszalépett, mert már a jelentkezés 60 millió dolláros költségét sem kívánta finanszírozni a város, de lássuk be, a magyar sokkal sportszeretőbb nép, mint a morcos kanadai. A lényeg, hogy nem szabad még véletlenül sem népszavazást kiírni a témában, mert akkor netalán kiderülne, az istenadta nép azért mégsem annyira rajong azért a pénzkidobásért, amit egy olimpia jelent. Az olaszok sem lesznek már sokáig versenytársak, mivel az új római polgármester olimpiaellenes, egyik választási ígérete pedig éppen a visszalépés volt, az indok pedig az, hogy „a mindennapi élet problémáit nem lehet elhanyagolni a grandiózus álmok miatt”. Még jó, hogy Budapestnek egyetlen elhanyagolt problémája sincs.

A jelentkezésre elszámolt összegek cirka fele simán mehet az alvállalkozókon keresztül offshore számlákra, aztán már csak vissza kell csorgatni az állami pénzmosodába és tiszta, mint a patyolat, lehet belőle szállodát venni meg kastélyokat. Igaz, ez a 15-20 milliárd forint csak aprópénz ahhoz, amit a tényleges rendezés során lehet szerezni, de legalább kockázatmentes. És egyébként is, aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot sem érdemli.

2. Megvalósítás

Ha eljön „az úristen nyertünk” állapot, akkor kormányunknak több nagy feladata is van, többek között:

• meg kell oldani, hogy 2018-ban bármi áron ők nyerjenek, mert annál nagyobb pofára esés, mint hogy az ellenzéknek kaparták ki a gesztenyét, kevés képzelhető el.
• fel kell osztani a haverok és a strómanok között, hogy telekspekulációval ki mennyit nyerhet,
• fel kell osztani a haverok és a strómanok között a munkákat (kivitelezés, rendezvényszervezés, biztonsági szolgálat, stb.) és meg kell oldani, ezek ne harapják el egymás torkát, valamint pénzük és kapacitásuk is legyen a nagyszabású tervek megvalósításához (itt befigyelhet az állami előre finanszírozás is, hogy kisegítse azokat a szarkákat, akik többet akarnak, mint amennyit a farkuk bír). Attól nem kell tartani, hogy a közbeszerzések túl sok időt vennének igénybe akár tervezésről, akár kivitelezésről van szó, a hivatalok tökörészését pedig a kormányzat elsőbbséget biztosító törvénnyel igyekezszik megelőzni.
• kezelni kell a közvéleményt és hét évig folyamatosan fenntartani a lelkesedést, valamint elfeledtetni a költségek folyamatos emelkedésével egyre erősödő érzést, miszerint „ti fizetitek, nekünk tejel”,
• és mindenképpen meg kell nyerni a 2022-es választásokat is, hiszen ki más parádézhatna jogosabban a VIP-szektorban, mint az, aki az egészet felkarolta és a nevét adta hozzá, azaz maga a sport nemzeti fővédnöke, Orbán Viktor?

És mibe kerül mindez?

Ezt momentán nem tudjuk, mert ahány kormányzati megszólalás vagy tanulmány van, annyi különféle becslés kering a sajtóban.

A tervek szerint „a legtöbb sportesemény egy 10 kilométeres sugarú körben lenne, a létesítmények közötti utazási idő nem lenne több 13 percnél. Csak öt új létesítményt kell tető alá hozni 350 millió dollárból (98 milliárd forint, hat-hét focistadion ára).”(Fürjes Balázs, az eredeti nyilatkozat itt)

Egészen biztos van valaki, aki ezt elhiszi, főleg hogy tudjuk, az új Népstadion csak önmagában 100 milliárdba kerül (apropó, ha stadiont lehet építeni parkolóhely nélkül, akkor Tescot miért nem?)

A Bloomberg elemzése szerint Orbán Viktor 2,8 milliárd dollárt (azaz 774 milliárd forintot) akar olimpiára költeni, ez már ugyan reálisabban hangzik, de ez is csakl fele annyi, mint amennyivel a szintén pályázó franciák számolnak, vagy amennyiből a 2004-es játékokat a görögök kihozták.

A teljesség igénye nélkül, ami kellene (belefér mindez az öt új létesítménybe?):

• spéci kerékpáros stadion, golf és BMX-pálya, akkora tornacsarnok, amely megfelel az igényeknek, lőtér, valamiféle víz vitorlázáshoz és szörfhöz,
• 40 ezer hotelszoba (2013-ban Budapesten összesen 334 szoba volt, a legolcsóbb kategória nélkülitől a legdrágábbig, azaz vagy 20 ezer egész biztosan kell még)
• valamit kellene kezdeni a tömegközlekedéssel (a helyszínek és a szállások között)
• fővárosunk közútszerkezete sem az igazi (a külső körút forgalma olimpia nélkül is áll napközben), ha pedig Csepelre is akarnak olimpiai helyszínt, akkor még új hidakra is szükség van, a tizenhárom perces létesítmények közötti szintidőhöz pedig valószínűleg a Csillagok háborújából kellene technológiát kölcsönöznünk. Vagy a Star Trekből kölcsönkérni a űrhajóra kisebb csoportokat is fel- valamint lesugárzó készüléket.
• ha pedig bárki is rájön, hogy bizonyos vizes eseményekhez mégis csak a Balaton kellene, akkor az M7 sem ideális ehhez, indulhat a most éppen az olimpiára hivatkozva elhalasztott bővítés
• és akkor még nem beszéltünk olyanokról, mint az olimpiai falu, sajtóközpont, stb.
• és a szükséges tárgyi eszköz igényről (olimpiai falu és a sporthelyszínek felszerelései, 10 ezer sportolónak ágy, asztal, szék, zuhanyrózsa, éttermi felszerelések, mentőknek új rohamkocsik személyezettel, kórházak sürgősségi osztályainak felújítása, informatika, stb.)

A riói olimpia végső egyenlege ugyan még nincs meg, de azért számok már vannak, mennyibe is került a braziloknak a móka (és legalább el lehet képzelni, nekünk mennyibe fog):

„Az eredetileg tervezett 14 milliárd dolláros (3900 milliárd forintos) olimpiai büdzsé a várakozások szerint a végén 20 milliárd dolláron (5600 milliárd forinton) köt majd ki. (Összehasonlításul: a 2024-es budapesti olimpia megvalósíthatósági tanulmánya mindössze 1074 milliárd forintos költséggel kalkulál.)” (hvg.hu)

Szuper (ja, és még egy szám a budapestire) pedig nekik még tengerük is van és nem kellett olyanokban gondolkodniuk, mint az Omszki-tó. Vagy mesterséges szörfpálya, hogy legyen hol hullámlovagolni. Ha pedig a túlköltekezéseket nézzük, akkor Londonban is duplájába került a rendezvény, mint ahogy eredetileg tervezték, Athénban viszont „csak” alig többe, mint a másfélszeresbe, Barcelonában viszont ötszörösét költötték, mint ahogy eredetileg szerették volna. Ebből a szempontból a legjobban tervezett a pekingi játékok voltak, de azért azzal is tisztában kell lenni, hogy ott a korrupt politikusokat elég hamar kivégzik, ha úgy alakul a széljárás.

Ha itthoni adatokat nézünk túlköltekezés-ügyileg, akkor kiindulhatunk egy jelenleg folyamatban lévő projekt adataiból: a „2017-es budapesti vizes-vb költségei most 280 millió dollár körül állnak, ami már most is az eredetileg becsült költségek triplája”. És 79 milliárd forintnál még nincs vége, tehát a költségek tovább nőhetnek – ez pedig előrevetíti az olimpia megrendezési költségeinek is az elszállását. Ráadásul tudjuk, hogy evés közben jön meg az étvágy, plusz az olimpia esetében hét év van a pénzszórásra és az sem biztos, hogy az eredeti tervekben a tervezők mindenre gondoltak, így a random felmerülő plusz kiadások miatt valószínűleg érjük be a triplázással, pedig már az is mintegy 3.222 milliárd forint lenne.

Tóth János, a Korrupciókutató Központ Budapest (CRCB) igazgatója szerint „a költségeknek (…) valahol 10-30 milliárd dollár között kellene állniuk.”, tehát ezek szerint még az is elképzelhető, hogy túlszárnyaljuk Riót és a végösszeg 8.340 milliárd forint is lehet - azaz a bloomberges összeg több, mint tízszeresénél tartunk.

De legalább mi ne legyünk ennyire pesszimisták és maradjunk meg valahol középtájon becslésügyileg: ha cirka annyiba kerül nálunk is az olimpia, mint a braziloknál, akkor az minimum 5 ezer milliárd forint, ez minden egyes lakosra nézve 500 ezer forintos kiadás hét év alatt, egy négytagú családnak tehát 2 millió forintot kell majd áldoznia erre a bulira, erre jön majd a kamatos kamat, amit a hitel miatt ki kell fizetniük. Mert ki más finanszírozná mindezt, ha nem az adófizetők? Mert a politikusoknak, akik mindezt kitalálták, nekik egy fillérbe sem fog kerülni. Sőt, a rigó valójában nekik fütyül. Azt meg, hogy mire dobjuk ki az ablakon ezt a horribilis pénzt, majd nagyjaink terrorveszélyre hivatkozva titkosítják ezer évre.

A káoszt (és a költségeket) tovább fokozhatja a túlzott állami beavatkozás, például a turizmus államosítása, a környezeti hatásokat figyelembe nem vevő tervezések (a gyorsított engedélyezési eljárások miatt nem lesz szükség hatástanulmányokra, nem kell előre gondolkodni tömegközlekedési kapcsolatok, közműcsatlakozások stb. terén). Majd utólag kiderül, hogy a csatornarendszer nem képes levezetni az új létesítmények szmötyijét, ahogy az is kérdéses lesz, milyen sebességgel fogja bővíteni a hálózatát a víz- és az elektromos művek, hogy a távközlési igényről már ne is beszéljünk. És akkor ott van még a munkaerő-probléma, amely így elsőnek nem tűnik súlyos gondnak, de azért a közmunkások sem jók mindenre, az ároktisztogatóból nem lesz hirtelen vasbetonszerelő vagy éppen bármilyen csövek szerelésének mestere.

A költségeket még tovább emelheti például egy kormányváltás, amely a fideszes oligarchákat új oligarchákra cseréli fel és nemcsak a tanulmányírásban, hanem a kivitelezésben és megvalósításban is. Persze lesznek majd átterveztetések (idióta tervek még idiótábbá varázsolása), új helyszínek is előkerülnek (másnak is van „beáldozható” telke, amit jó pénzért eladna egy stadion alá, nemcsak a fideszes gazdagoknak), ahogy a tárgyi eszközök beszerzésébe is beleszólhatnak újabb és újabb vállalkozói érdekeltségek. A falat túl zsíros ahhoz, hogy ne induljon meg egy igen gyors kiszorításos játék, ennek árát pedig szintén az adófizetők szenvedik meg (ahogy Simicska miatt nem épül tovább az M4-es sem, vagy a BKK is az előző vezetőre keni a jelentős csúszásban lévő e-jegy projektjét).

Ha annyiból megússzuk, mint a brazilok, és a bekerülési összegnek csak húsz százalékát nyúlják le a politikaként rendszeresített korrupció során, akkor mintegy ezer milliárd forint közpénz fog közpénztelenedni. Ennyi azonban akkor is el fog tűnni, ha hivatalosan kevesebbe kerül majd a rendezvény, hiszen már eddig is láttuk, hogy a kormányunk nem fukarkodik olyan ötletekkel, amelyek statisztikailag erősen kozmetikázzák a költségvetést, így például a közösbe soha be nem kerülő Tao-pénzek. És mielőtt bárki azt mondaná, az nem a költségvetésé, jobb ha tudja, de azé, ha ugyanis a vállalkozások nem adnák nagylelkűen sportcélra ezeket az összegeket, akkor bizony azt be kellene fizetni a többi adóval együtt a költségvetésbe és akár még egészségügyi vagy oktatási célokra is lehetne fordítani. A Tao-pénzek nagy előnye még, hogy mivel hivatalosan nem kerül be a nagy közösbe, így nagy nyilvánosság előtt elszámolni sem kell vele, azaz csak a folyamatban résztvevők becsületességén múlik, hogy mennyi van ebből a köz érdekében felhasználva és mennyi tűnik el végül magánszámlákon.

3. Lebonyolítás

A lebonyolítás költsége már nem olyan sok, legalábbis az összeshez képest (10-15%)  – a csekély azonban relatív ebben az esetben, hiszen Athénban például ez az összeg 1,5 milliárd dollár volt (420 milliárd forint), a helyzet pedig a terrorizmus veszélye miatt csak fokozódik, így Rióban csak a biztonsági szolgálat 85 ezer főt igényelt. A betarthatatlan ígéretek (helyszínek közötti gyors közlekedés, belvárostól hat kilométerre minden helyszín, stb.) betartása és az elkerülhetetlen zsúfoltság (úthálózat, tömegközlekedés kapacitása) hadseregnyi plusz embert igényel a szervezőktől, aztán vagy jön a káosz, vagy nem, vagy rászabadul a nemzetközi sajtó az inkompetens kivitelezésre és szervezésre, vagy sem. Mindenesetre a kopaszokat és kevésbé kopaszokat foglalkoztató futball-közeli biztonsági szolgálatok kivezénylése ehhez a feladathoz édeskevés még akkor is, ha fejenként legalább két világnyelvet beszélnek és mindenkit leütnek, aki egy kicsit is csúnyán néz rájuk.

Ahhoz azonban nem férnek kétségek, hogy a lebonyolításhoz szükséges tevékenységek is haveri alapon lesznek elosztva, szintén minimum 20-30 %-os felárral, hogy mindenkinek megérje, ez is vagy 80 milliárd, ami lenyúlható.

4. Eredeti állapotok visszaállítása illetve átalakítások

Akárhogy is tervez a kormány, mindenképpen lesznek olyan helyszínek, amelyek csak ideiglenesek és vagy el kell bontani őket, vagy kitalálni, mire is lehet hasznosítani. Mivel a már meglévő szállodai kapacitást meg kell duplázni az olimpiára, kizárt, hogy például az olimpiai falut érdemes lenne panzióvá alakítani és az is kérdéses, mit kezdünk hosszabb távon olyan létesítményekkel, mint a strandröplabda pálya vagy az üresen kongó, a versenyek alatt a kajak, kenu és más vízi sporteszközök tárolására szolgáló hangárok.

A bontások és átalakítások ismét csak sok-sok pénzbe kerülnek és az sem elhanyagolható, hogy ezeket őrizni és állagmegóvni kell. Az oligarchák közötti harc tehát az olimpia végével sem csitul, amíg az utolsó létesítmény el nem tűnik, addig még mindig van megbízás, amit meg lehet szerezni és jóárasítva elvégezni.

5. Hosszú távú eredmények

Azt már hallottuk, hogy az olimpia nyereségét az egészségügybe forgatja vissza a kormány, ám annak az esélye, hogy korrupcióölelte hazánkban nyereség legyen, szinte kizárt (a pozitív szaldó utoljára Los Angelesnek sikerült). A különböző tanulmányok azt is bizonyítják, hogy

• a GDP növekedése és az olimpia között nincs egyértelmű kapcsolat,
• a kivitelezés során az alkalmi munkásoknak csak minimális hányada kerül ki a munkanélküliek közül (Londonban ez 10% volt), új munkahelyek tartósan szinte alig jöttek létre
• a turizmusra is vagy van hatása, vagy nincs, a hatás viszont akár negatív is lehet (Barcelona szárnyra kapott, London és Peking iránti érdeklődés viszont csökkent)
• a bevételek egy részét elviszi a NOB, ahogy mindent megtesz azért is, nehogy a kis- és középvállalkozások profitáljanak a rendezvényből,
• a felvett hiteleket nyögi majd Budapest és az ország (Montreálnak 30 év kellett ahhoz, hogy minden hitelét visszafizesse)
• az elkészült létesítményeket viszont fenn kell tartani, átalakítani vagy hagyni, hogy ott rohadjanak, ahol vannak.

Az adófizetők eladósodása borítékolható (a túlköltekezés miatt muszáj lesz hiteleket felvennie az országnak és a fővárosnak), az pedig sovány vigasz, hogy a kiadások egy része olyan tételekre megy el, amelyek hosszabb távon is használhatóak (például M1-M7 háromsávosra bővítése).  A gazdaságunk szerkezeti gondjainak megoldását viszont el lehet odázni, ahogy a politikai kommunikáció is arra épülhet fel, hogy lám, ezt is megcsináltuk, hajrá, most hét évig építkezhetünk, aztán jön a mannahullás – egyedül csak arra kell vigyázni, soha senki se legyen korrekten tájékoztatva, azaz a valódi adatokat (bekerülési költség, beruházások túlárazása, stb.) nehogy valaki is megtudja.

„Szijjártó szerint az olimpia 3,7 milliárd euró bevételt hozna az országnak és 0,3 százalékponttal járulna hozzá a gazdasági növekedéshez, valamint az eddigi turisztikai rekordokat is sikerülhetne megdönteni.” (hvg.hu)   

A korrekt tájékoztatásról csak annyit, hogy a fentiek alapján külügyminiszterünk úgy véli, hogy elhanyagolható GDP (statisztikailag is vagy igazolható, vagy nem) növekedés mellett 1.147 milliárd forintnyi bevétel lenne. A költségekről mondjuk nem beszél, ha megmaradunk a riói szinten, akkor az minimum 5-6 ezer milliárd, a kutyának is megéri, nem?

6. A tényleges haszon

A budapestieknek szinte semmi (azon kívül, hogy sokan közülük az olimpia időtartamára szeretnének inkább egy másik kontinensen lenni), ellenben az uralkodó osztály kiváltságosai nyolc év alatt minimum 1.200 milliárd forinttal lesznek gazdagabbak, adómentesen. Ebből a pénzből aztán felvásárolhatják országunknak azt a maradék részét is, amit eddig véletlenül nem sikerült. És ha azt hisszük, ezzel a sejtéssel egyedül állunk, hát nem, egy közvélemény-kutatás során megkérdezettek 57%-a gondolta úgy, hogy egy olimpiai rendezéssel "elsősorban a Fideszhez közeli vállalkozók járnának jól, senki másnak nem érdeke ez".

Ezek után nem kell csodálkozni azon, hogy a magyarok szűk többsége nem akar olimpiát Budapesten. Vajon mennyien lennének, ha pontos pénzügyi tájékoztatást kapnának, azaz tudnák, mennyibe fog kerülni összességében és ehhez mennyi hitelt kell majd kamatostul kinyögni, és nem olyan félrevezető hírekkel lennének etetve, miszerint csak öt létesítményt kellene felhúzni összesen, meg százezer új munkahelyet hozna az olimpia?

 „Ha a közvéleményen múlna, az olimpiarendezés költségét inkább az egészségügyre (61 százalék), oktatásra (28%) vagy a szegénység, éhezés felszámolására (17%) költenék, a közbiztonság javítására és a határvédelemre viszont senki sem költene ebből.” (444.hu)

És mi vigasztalhat minket azon kívül, hogy még csak meg sem kérdezi a kormány a véleményünket? Az, hogy akármi is történik, a kormány nem nyugszik és addig finanszírozza túl a sportot, ameddig az összes többi ágazat bele nem döglik, és várhatóan „az olimpiától függetlenül 2020-ig 215 milliárd forintot szán a kormány stadionok építésére. Ebből összesen 32-t lehet felhúzni.”  

Politikusainknak pedig időnként eszébe jut a népük, amely lehetővé tette, hogy kis esernyős koktéljaikat kavargatva, pálmafák árnyékában, saját tulajdonú tengerkapcsolatos villájuk teraszán elmerengjenek, milyen jó is nekik amikor az olimpia segítségével lenyúlt dollármilliárdjaikat számolgatják. Vagy még csak eszükbe sem jut, kinek köszönhetik mindezt.

 Ajánlott poszt:

Mennyit lehet lenyúlni egy átlagos uniós projekttel?

Valójában mennyibe kerülnek az uniós beruházások az adófizetőknek?

  Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

A módszerek sok tekintetben hasonlóak, mint a durván felülárazott játszótereknél, ám még azoknál is kevesebb figyelmet kap a téma, folyamatban lévő rendőrségi ügyekről, netalán csalárd vezetők (képviselők, polgármesterek, jegyzők) elleni vádemelésről pedig végképp alig hallunk. Pedig éppen ideje lenne, hogy az erre hivatott ellenőrző szervek el kezdjenek vizsgálódni és gátat szabjanak a közpénzmilliók közpénztelenítésének.  Arról pedig ne is beszéljünk, hogy az alább taglalt módszerek nemcsak az óvodákra, hanem az oktatási célú létesítményekre (iskolák) és egyéb intézményekre (bölcsődék, nyugdíjasok napközije, kultúrházak, könyvtárak, sportcsarnokok, stb.) is jellemzőek, az iskolaállamosítás pedig azt jelzi, a kormány sem szívesen maradna ki az évszázad bulijából.

De ha nem a pazarlás megszüntetése, akkor mi fontos az önkormányzati képviselőknek, polgármestereknek?

Például az, vajon botrányos-e ha egy óvoda kerítése szivárványszínű, és ennek vajon lesznek-e hosszú távú következményei a gyerekekre nézve. Amíg ez ki nem derül (cirka 15 év), addig is elmerenghetünk azon, vajon a szivárvány láttán kinek mi jut eszébe, és vajon mennyire keresztény az, akinek nem a Biblia ugrik be elsőre (Mózes első könyve) mint az özönvíz utáni második esély jelképe. És még csak nem is az a fizikai jelenség, amelynek kísérleteit minden kisiskolás szájtátva nézi az általános iskolában (már ha olyan szerencsés, hogy lát élőben prizmát), hanem rögtön a Pride zászlója, meg az, hogy annak milyen sorrendben vannak a színei. Kérdés: vajon hány ember van kicsiny kis hazánkban, aki ha megkérdezik, azonnal rávágja, milyen színek és milyen sorrendben vannak a bibliai és a pride-os szivárványban és mi a kettő között a különbség? A pszichológusok meg majd úgyis kielemzik, ki miért mire asszociál.

És mielőtt ugornánk a lenyúlási praktikákra, ha van kedvünk nézzük meg egy közpénzmentes szivárványos videót.

Azt azonban elmondhatjuk, nem az a legnagyobb probléma ma az önkormányzatok világában, hogy a négyéves gyerek az óvodakerítés a Pride zászlója közötti összefüggés felfedezi-e, és ha igen, ez elegendő lesz-e ahhoz, hogy kamaszként erős vonzódást érezzen saját neme iránt, hanem az, hogy az önkormányzatok hogyan gazdálkodnak, amikor óvodákról van szó. Mert miközben azon siránkoznak, semmire sem jut pénz, vajon mennyi vándorol a zsebekbe? Halandó ember számára elképzelhetetlenül nagy összeg.

Íme hét lehetséges módszer a közpénztelenítésre (akinek nem inge, ne vegye magára, biztosan vannak felelősségteljesen, racionálisan és minden egyes esetben az adófizetők érdekeit figyelembe véve gazdálkodó önkormányzatok):

1. Közétkeztetés. Aki ezt kifogja, annak jó nagy hal akad a horgára, ráadásul nem is egyszeri fogás, hanem sok-sok évig tartó folyamatos megbízás. A szerződő feleknek az a legjobb (ki a fene akarja kétévente újrajátszani a kiválasztásos procedúrát, amikor ott van a megbízható haver?), ha az önkormányzat legalább 10 évre köt szerződést, amelyet aztán akkor sem bont fel, ha penészes kaja landol a gyerekek tányérján. Oké, azt megengedi, ha büdös az étel, akkor visszaküldhetik az óvónők, de egyebekben a mennyiség és minőség csak akkor téma, ha a szülők már konkrétan tüntetnek, netalán delegációjuk a polgármester ajtaján dörömböl. A reklamációk száma drasztikusan csökkenthető olyan magyarázatokkal, miszerint a gyerekek finnyásak és csak pizzát akarnak enni meg rántott húst, az egészséges ételre pedig rá sem néznek, így tehát a szülők a hibásak azért, mert a gyerekek nem hajlandók megenni azt, amit eléjük raknak. Meg lehet fenyegetni az óvodavezetőt is, hogy ha az óvónők panaszkodni mernek, akkor majd hetente vizsgálja mindenféle hatóság az óvoda tálalókonyháját és akármilyen szabálytalanságot is találnak, ők lesznek a hibásak.

A tíz éves szerződésnek ára van (ezt a vállalkozó fizeti azoknak, akiknek döntési jogosultsága van és lehetővé teszik, hogy ő ilyen biztos üzlethez jusson és abban tíz évig benne is maradhasson), ahogy az állami támogatásból és szülői befizetésekből is sokat le lehet nyúlni silány alapanyaggal, adag minimalizálással, újrahasznosításos praktikákkal és feketén dolgoztatással. Igaz, a lenyúlás egy részét vissza kell csorgatni a döntéshozóknak, a többi részével azonban a vállalkozó szabadon garázdálkodhat, a gyerekek pedig esznek, amit kapnak. Plusz ha a szülők azt akarják, hogy a gyerekek egyenek friss, minőségi gyümölcsöt, akkor visznek be gyümölcsnapra két kiló almát-körtét és az óvónők szétosztják a csoportban.

2. Elengedhetetlen karbantartási és felújítási munkálatok. Ezekre lehet alkalmazni külsős céget vagy önkormányzati céget (akiknek dolgoznak a külsős alvállalkozók), a lényeg pedig az, hogy egy köbméternyi föld megmozgatásáért ki lehessen számlázni kétszázezer forintot, egy izzócseréért húszezret, ahogy egy mosdó újraburkolása (legócskább szürke járólappal és a legvékonyabb harmadosztályú csempével) is belefájhat kétmillióba. Ezekben az esetekben a munka el van végezve (úgy, ahogy), ám az ár-érték arány messze meghaladja azt a szintet, mint amit elvárnánk egy felelősen gazdálkodó szervezettől. Hogy aztán a haszon kihez vándorol, az már a helyi párt- és egyéb hierarchiától függ, de az biztos, hogy az adófizetőknek minimum tripláját kell kifizetnie minden egyes mozdulatért, amit bárki is végrehajt az óvoda érdekében.

3. Pályázatok. Az óvoda közvetlenül pályáz például udvar kiglancolására vagy épp új játékokra, és ha megnyeri, az önkormányzat közli, kivel végeztetheti el a munkát és még véletlenül sem kérheti számon a vállalkozót, hogy miért teljesített kritikán alul. Az önkormányzat illetékesei és a kivitelező dönti el, mi fér bele az adott összegbe, így például füvesítés esetén mennyi földet cserélnek ki vagy épp a kerítés mellé kórókat dugnak le vagy 70 centis, az óvodások által már eltiporhatatlan méretű bokrokat ültetnek.

4. Soha el nem végzett munkák leszámlázása. A legjobb módszer az, ha az óvodavezetők és az óvónők minden egyes szülői értekezleten megérdeklődik, van-e olyan lelkes apuka, aki hajlandó lenne segíteni kifesteni a csoportszobát (a szülők által kifizetett festékkel), bepolcoznák-e a szekrényeket (szintén hozott anyagból) és zöldítő nap keretében megmetszenék-e a bokrokat és a fákat az udvaron. Ha pedig a munka készen van, akkor az illetékesek utólag elkészítik a dokumentációt, hogy mindez nem társadalmi munkában készült, hanem az önkormányzat valamelyik alvállalkozója festett-kertészkedett, természetesen anyaggal együtt. A haszon ebben az esetben száz százalékos, a lényeg csak az, soha ki ne derüljön, hogy az ingyenfestés ötszázezrébe vájt az adófizetőknek.

Az is előfordul, hogy az önkormányzat papíron felújítja a tálalókonyhát, a munka elvégzését alá is irattatja az óvodavezetővel, miközben az ég adta világon semmi sem történik. Ez viszont egy fél év múlva már nyomonkövethetetlen, a számla pedig akár több milliós is lehet.

Valamennyivel enyhébb eset, amikor ugyan munkavégzés történt, de nem úgy és nem  annyi. Ki fogja leellenőrizni, kevertek-e trágyát a fák ültetőgödrébe visszatemetett földbe? És azt, ténylegesen hányszor és mivel lett lekenve a kerti pad meg a famászóka? Senki, tehát lebukás veszélye nélkül nyugodtan el lehet számolni akár öt különféle réteget is a felvitt egy vagy kettő helyett.

5. Anyagbeszerzés. Mennyi WC-papír fogy egy óvodában? És szappan? Milyen gyakran kell izzót cserélni? Vajon hibáztathatja-e bárki az önkormányzat cégét, ha évente kétszer újraülteti az összes fát-bokrot a kertben? A ténylegesen szükséges mennyiség többszörösét is el lehet számolni, a felesleget pedig el sem kell hozni a beszállítótól és már lehet is szétosztani a túlszámlázott összeget.

6. Ellenőrzés hiányosságai. Nemcsak a főnökök korrupciós bűncselekményeznek, hanem az egyszerű dolgozók is lophatnak, ha nem ellenőrzik őket megfelelően. Klasszikus példa a kenyér/felvágott hazavitele, ahogy a bátrabbak évekig takaríthatnak otthon is az óvoda készletéből meglovasított vegyszerekkel. Időnként egy-egy sikkasztásra is fény derül, ami szintén évekig is tarthat, bőven ellentételezve a közalkalmazottként kevesellt fizetést.

7. Nagyberuházások. Az igazi bálnák a nagyberuházások (bővítések, új óvodák építése), ha pedig ehhez sikerül uniós támogatást szerezni, az maga a Kánaán. Itt aztán jöhet minden, ami túlárazás, el nem készült, de leszámlázott munka, gagyi kivitelezés, garanciális munkálatok átnevezése kiegészítő munkákká – és nemcsak a kivitelezés, hanem már a tervezés során is, de lehet plusz csúszókat szerezni a tervellenőrtől (ha kötelező) és a műszaki ellenőrtől, valamint a tárgyi eszközök beszállítójától is. A végeredmény? Aranyárban óvoda, fapados kivitelben, csak papíron elkészült telefonhálózat és központi légkondicionálás, Brüsszel meg az adófizetők állják a számlát, az önkormányzat illetékesei és az érintett vállalkozók pedig gazdagodnak. Sok feljelentés ebben a témában sem volt eddig, igazi fehér holló a szekszárdi óvoda esete, amelynek felújítása 66 millió helyett 130 millióba került, legalábbis ezt vélelmezte bizonyíthatónak az esetet feljelentő Hadházy Ákos. És az eredmény? A hivatalok dobálják egymásnak az ügyet, mint a forró krumplit, a végeredmény pedig nagy eséllyel az lesz, hogy 64 millió forintot büntetlenül le lehet nyúlni ebben az országban, a kormány pedig – szokás szerint – inkább a kutakodó politikust gyanúsítgatja bűnpártolással, minthogy kivizsgáltatná az adott esetet.

Egész biztosan vannak még egyéb kifinomult, rafinált módszerek az óvodák költségvetésének megkárosítására, így a lista egyáltalán nem tekinthető teljesnek és véglegesnek.

Az önkormányzatok tehát úgy lopják szét az óvodákra fordítható pénzeket, ahogy nem szégyellik és még attól sem kell tartaniuk, hogy valaha is valaki ellen büntetőeljárás indul hanyag vagy hűtlen kezelés, netalán csalás, költségvetési csalás vagy bármilyen más olyan bűncselekmény miatt, amelyet  képviselők, bizottsági tagok, polgármesterek, vállalkozók és más, az ügyletekhez hozzáférők elkövettek.

És ezek után van, aki azon csodálkozik, hogy még a fideszes polgármesterek is tiltakoznak az iskolák államosítása miatt? Még az is elképzelhető, hogy azért, mert az oktatási intézmények pénzeit pontosan ugyanúgy kezelik, mint az óvodákét. Sajátjukként.

Mi, adófizetők pedig várhatjuk, hogy mikor lesz fontosabb az önkormányzati képviselőknek a pazarlás megszüntetése annál, mint hogy milyen színű az óvoda kerítése?

Kapcsolódó poszt:

Mennyit lehet lenyúlni egy átlagos uniós pályázattal?

Valójában mennyibe kerülnek az uniós beruházások az adófizetőknek?

  Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Kormányunk nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy újra és újra be ne avatkozzon a kiskereskedelmünkbe akár azt is kockáztatva, hogy még a legelhivatottabb Fidesz-szavazók is csak csóválják a fejüket, ezt most miért kellett?

"Minimum tizenkét év kell ahhoz, hogy nemzetünket a miniszterelnök úr gazdaságilag és erkölcsileg fölemelje" (Baldauf László, a CBA elnöke)

A kormány legnagyobb dobása, a boltzár csúfos kudarccal végződött: a lakosság utálta, a gazdaságnak és a kiskereskedőknek sem tett valami jót, miközben a családok családi életének ugrásszerű javulásáról sem jelentek meg hurráoptimista propaganda-cikkek és a templomok sem tették ki hirtelen a „megtelt” táblát a vasárnapi istentiszteletek idejére. A kormány legnagyobb sajnálatára a magyar az utóbbi két évtizedben  megszokta, hogy akkor vásárol, mikor ő akar (vagy legalábbis akkor, amikor van rá ideje, pénze, valamint akar is), az ebben akadályozását pedig igen méltánytalannak érzi és fel nem tudja fogni, a kormány miért nem engedi úgy eltölteni a szabad idejét, ahogy akarja. Például családi körben vásárlással.

Nem véletlen, hogy a kormány nem merte bevállalni az erről szóló népszavazást és mindent elkövetett, hogy erre ne kerülhessen sor. Az istenadta nép meg azt hitte, végre odafigyelnek odafent az ő véleményére is, azaz a vasárnap egyben lehessen vásárnap is és nem csak templom körüli kirakodóvásárban. Igaz, Veres András, a magyar katolikus püspöki kar elnöke nehezményezte, hogy velük senki sem egyeztetett a vasárnapi nyitva tartás újbóli engedélyezéséről, ám nem valószínű, hogy a magyarok többségének emiatt lennének álmatlan éjszakái. Mert ha egy demokráciában a választókkal sem egyeztet a kormány, akkor miért kellene az egyházakkal? Vagy ők azok, akik igazán tudják (ahogy a kormány is), hogy mi jó a népnek?

Pár hónap után azonban rá kellett döbbennie a híreket olvasóknak (a többiek majd csak a bezárt ajtókról visszapattanva jönnek rá, már megint át lettek verve), bizony a vasárnapi nyitva tartás csak egy átmeneti, kegyelmi állapot volt, cirka annyi, hogy a turistaszezonban nem szívjanak akkorát a kereskedők a Balaton-parton, mint tavaly. A kormányzati ötletelés megint elindult (meg szokás szerint az ötletelés tagadása is), jöhet az új ágazati különadó a megszokott diszkriminatív kivitelben (aztán majd Brüsszel újra beint, minő meglepetés) meg olyan sávos hétvégi pótlékrendszer, aminek leadminisztrálására embert nem találni, de ha mégis, tuti ne érje meg senkinek. Úgy, hogy mindeközben a kereskedelem riasztó munkaerőhiánnyal küzd, az átlagbér pedig egyes multi láncoknál akár kétszerese is lehet a hazai cégeknél kifizetettnek. Állítólag vannak még egyéb szuper elgondolások is (például csak délig lehessen nyitvatartani), a lényege mindennek az, hogy vagy bezár az összes multi vasárnap újra, vagy kénytelenek lesznek árat emelni, amit aztán a kormány óriásplakátokon rákenhet a multikra, ez megint csak nekik köszönhető. Persze mindez nem egyenlő a vasárnapi boltzár újraélesítésével, mindenki láthassa, már megint a tudjukkik keltik a pánikot. Egy biztos, változtatás mindenképpen lesz, már csak az a kérdés, a kormány meddig merészkedik az ingoványosnak bizonyult talajon.

Azonban pár dolog kiderült az újabb ötletroham eddig kiszivárgott (majd gyorsan letagadott) eredményeit látva, a kormányunkat valójában egy cseppet sem érdekli, hogy

• jár-e a magyar jó keresztényként vasárnap délelőttönként templomba (még az új szabályozással is bár nehezebben, de nyitva lehetnének az üzletek vasárnap délelőttönként, a diszkriminálós büntetőadót is csak délutánra szánnák), ahogy a püspöki kar véleménye is csak addig fontos, ameddig az propaganda-érdekeket szolgál,
• együtt költi-e el a család a vasárnapi ebédjét a délelőtti istentisztelet után,
• a fél napos munka pedig csakis arra jó, hogy egyrészt kevés legyen az érte kapott fizetés, másrészt hulla fáradt és ingerült legyen délutánra a szülő, ezzel is aláásva a kormány által megálmodott családi idillt,
• a vasárnapi pótlék visszavágásával totálisan semmibe vették az ágazatban dolgozó 200-240 ezer ember érdekeit, az új szabályozással pedig azt érik el, hogy újra megszűnjön a hétvégi munka még annak is, aki a plusz pénz miatt ezt szívesen vállalná. Viszont választások előtt el lehet mondani, tettünk értetek is sok mindent, hát nem látjátok? Tessék hálásnak lenni!

De vajon miért van minderre szükség? Mert nem a munkavállalók és nem is a vevők, azaz a szavazók érdekei miatt, az biztos. Jobb híján gyártsunk összeesküvés-elméletet:

1. A hazai láncoknak nem jött be a vasárnapi boltzár (ha bejött volna, nem adta volna fel ilyen könnyen a kormány az ezzel kapcsolatos elképzeléseit). A potenciális vevők egy része ezek után is csak akkor teszi be a lábát egy ilyen üzletbe, ha az éh- vagy szomjhalál szélén áll, egyébként meg továbbra is a Tesco, Lidl, Aldi meg egyéb láncoknál költi a pénzét és eközben egyáltalán nem tartja hazafiatlannak magát.
2. A hazai láncok tulajdonosai továbbra is jó kapcsolatot ápolnak a kormánytagokkal (még azt is szeretnék, ha Békemenetre járkálnának a dolgozóik) és nem adják fel növekedési és gazdagodási vágyukat sem, így újabb és újabb ötletekkel próbálják elérni, hogy a kormány hozzájuk terelje a fogyasztókat. Bármi áron, előretolt helyőrségük pedig a KDNP, aki a kereszténységre meg a családi értékekre hivatkozva bármilyen ötletet képes felvállalni.
3. A kormány a hazai vállalkozókat (oligarchákat) nyomja, az sem érdekes, ha időnként kiderül, ők is csak offshore cégekben utaznak, vagy bulgáriai üzleteikkel éppen ők számítanak multinak. Hogy a hazai vállalkozóknak hogyan sikerült ezt a lejtős pályát kilobbizniuk, arról városi legendák keringenek, aztán egyszer talán majd az utókor az igazságot is megtudja.
4. A kormány bejelenti, nem lesz újra vasárnapi boltzár, ezzel elaltatva a választók figyelmét. Ezek után lopakodó üzemmódba kapcsolva adminisztratív eszközökkel nekiáll a valódi tervének megvalósításához, azaz a jelenlegi kiskereskedelmi rendszer felszalámizásához.
5. A kormány olyan intézkedéseket hoz, amelyek szerintük az új magyar burzsoáziát preferálja, az meg hogy Brüsszel majd nyafog mindezért, kit érdekel? A hazai vállalkozók gazdagodnak, az adófizetők meg mellényzsebből kifizetik a büntetést, cserébe majd kapják az arcukba a propagandát, minderről megint csak Brüsszel tehet, mert gyarmatosít, elnyom, még véletlenül sem nézi a magyar érdekeket és egyébként is, libsi-, Soros- és migránsbarát. A propaganda sincs ingyen, majd a haver vállalkozó megcsinálja, az adófizetők meg megint csak fizetnek, mint a katonatiszt.
6. A magyar lakosság azonban továbbra sem érzi úgy, hogy hazai láncban kellene vásárolnia, mert egyrészt drága, másrészt meg nincs választék, ő meg azt szereti, ha legalább ötféle baromfi párizsi van a polcon a hatféle sertés párizsi mellett. Plusz bármilyen büntetőadót kapnak a multik a nyakukba, méretgazdaságosságuk és jobb munkaszervezésük miatt lehet, hogy áremelésre kényszerülnek, de még mindig sokkal olcsóbbak lesznek, mint a kisebb, fajlagosan sokkal nagyobb költséggel birkózó üzletek.
7. Mivel a multik országból kiseprűzése addig nehézkes, míg uniós tagok vagyunk, más lehetőségek után kell néznie a kormánynak, ha ki akarja elégíteni házikedvenceinek igényeit, így jöhetnek a nagy dobások, például a hadsereg és a katasztrófavédelem tartalékainak lecserélése vagy a még nagyobb és folyamatos megrendelést biztosító közétkeztetés teljes államosítása. A torta legnagyobb szeleténél ez utóbbi januártól nem lehet gond (iskolák, kórházak), de csak törvény kérdése, hogy az óvodák-bölcsődék és a szociális intézmények is beálljanak a sorba. Ha pedig az állam ráteszi a mancsát a közkonyhákra, akkor azt is megmondhatja, honnan legyen beszerezve az összes alapanyag – és már mehetnek is a zsíros állami megrendelések a hazai láncoknak, érdemeik szerint. Még azon sem lepődhetnénk meg, ha jelentősen csökkenne a számuk, hiszen aki nem jut a húsosfazék közelébe, vagy nem merhet abból elég nagyot, az bizony idővel kénytelen lesz lehúzni a rolót.
8. Az államilag jelentősen megtámasztott hazai láncok így már hatékonyabban fel tudják venni a versenyt a multikkal, például
   • végre több bért tudnak fizetni a dolgozóiknak, így elszipkázhatják a munkaerőt a nem dotált cégektől,
   • alacsonyabb árszínvonalat tudnak tartani, mivel házon belül át tudják csoportosítani a nyereséges és veszteséges ágazatok között a forrásaikat,
   • ha a multik kénytelenek emelni az áraikat (pluszadók, emelkedő munkabér költségek, stb miatt), akkor a hazai láncok is emelhetik a saját áraikat, extraprofitot realizálva,
   • az állami megrendelések következtében többet tudnak beruházni, modernizálni (persze csak akkor, ha a tulajdonosok nem viszik ki a pénzt az országból, illetve az így szerzett profit jó részét nem kell valamiféle módon visszajuttatni az extra gazdagodást lehetővé tevő politikusoknak)
   • a hazai láncok a független kis üzleteket is vagy bekebelezik, vagy kiiktatják a piacról, hiszen a kormány szabályozásának köszönhetően ők immáron végképp versenyképtelenek.
9. Mire megszűnnek az uniós támogatások és kormányzatunk úgy dönt, semmi haszna már az Unióból, ideje tiplizni, addigra a hazai láncok tulajdonosai már rendelkeznek annyi tartalékkal, hogy a kilövésre engedélyezett külföldi láncok nagyméretű üzleteit mélyen nyomott áron megvegyék.
10. A magyar láncok ezek után kihasználva helyzetüket fogják és addig emelik az árakat, ameddig csak tudják úgy, hogy a nép ne gyújtsa rájuk a saját üzleteiket, a kormány együttműködésével kizsigerelt dolgozók pedig inkább némethonban (vagy ott, ahol befogadják őket) töltik fel áruval a polcokat.

De persze mindez csak összeesküvés-elmélet.

  Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

A Magyar Idők megnyugtat minden aggódót, minimum tizenötezer forintba. És ez az a hír, amely ékes példája annak, hogyan lehet elbagatellizálni a kényelmetlen, húsbavágó dolgokat, ráadásul egy játékforgalmazó cég online felmérésére hivatkozva (még jó, hogy nem brit tudósokéra).  Csak legyen, aki elhiszi. De tényleg létezik ma olyan magyar, aki elhiszi?

Ráadásul a cikkben foglalt adatokra szinte minden magyar családnak van rálátása, és rövid gondolkodással egyszerűen eldönthető (márha hajlandó erre az olvasó), hogy a poszt címében szereplő állítás

• megfelel-e a valóságnak,
• bizonyos körülmények között esetleg megfelel a valóságnak,
• erőteljes csúsztatást tartalmaz és ha szigorúan nyelvtani –matematikai szempontból nézzük az állítást, akkor megfelel a valóságnak,
• már a cím is megtéveszti az olvasót, az valójában a valóság elkendőzését szolgálja annak reményében, a hír befogadója vagy nem mélyed bele a hírbe és megállapítja, milyen jó is neki, vagy ugyan beleolvas, de a cím az, ami bevésődik az agyába és későbbiekben magáénak is teszi azt, dicsőítve Orbán Viktort, hogy ez is neki köszönhető.

Míg a Magyar Idők szerint „minimum 15 ezer forintba kerül az iskolakezdés” (tehát potom áron megúszható, a kutyának is megéri, nem?), ám ha nem is vagyunk a téma szakértői (azaz nincs iskolás korú gyerekünk), a neten egy másik oldalra tévedve akkor is megtudhatjuk, „kemény gyomrossal indít a tanévkezdés” (itt  a minimum 15 ezer egy kicsit több, egy meg nem nevezett apukára hivatkozva gyermekenként hetvenezerre taksálják a költségeket, mire mindent összevásárolnak).

Aki csak felületesen olvassa a híreket, abban a tizenötezres szám rögzül, és bár ott van előtte a "minimum", azt azért ne várjuk el egy átlagolvasótól, hogy rögtön hárommal-néggyel szorozza a címben szereplő számot, és akkor még nem a maximumra, csak az átlagra kellene, hogy kíváncsi legyen. A propaganda működik, aki az idén nem vásárol, az megnyugszik, hú de olcsó lett, bezzeg régen nem így volt, aki pedig most szeptemberben is rákényszerül a nagybevásárlásra, az elgondolkodhat:

1. Vajon csak ő olyan szerencsétlen, hogy rossz helyen vásárol? Máshol biztos sokkal olcsóbb, csak ő nem találja azt a másholt, ami még a Tesco-Lidl-Aldi-Penny Market vonulatnál is olcsóbb.
2. Az ő gyerekeinek túl nagy az igénye? Nem jó a Tesco gazdaságos, netalán megszólják a gyereket, ha nem elég csicsás a füzet vagy a tolltartó? Ideje szemléletet formálni otthon, még akkor is, ha sírás-rívás és ajtócsapkodás a vége?
3. Esetleg az iskola van elszállva, amikor olyanokat kér, mint komplett ünneplő elegáns cipővel, spéci színű tornadressz vagy netalán külön benti és kinti sportcipő a tornaórához (2.500-5.000 Ft), hogy az úszófelszerelésről már ne is beszéljünk?

A legtöbb szülő először arra gondol, ő is szeretne abból az anyagból, amit a Magyar Idők megkérdezettjei meg a felmérést készítők szedhettek, de aztán ha figyelmesen nekiáll mondatról mondatra elemezni a cikket, kiderül, a kedélycsillapító propagandának szánt cím meglehetősen megtévesztő:

• a költések időtartamát a felmérés csak nyárra teszi, így abban eleve nem szerepelhetnek a tankönyvek és azok a tipikus kiadások sem, amelyek szeptember elején figyelnek be (az osztály tisztasági készletébe szappan-, papír zsebkendő és WC-papír adakozás, osztálypénz, fénymásolási díj, tankönyvcsomag bele nem férő plusz munkafüzetek, szöveg- és feladatgyűjtemények beszerzési költsége, stb.)
• a felmérést végző játékkereskedő cég valószínűleg nem foglalkozik fehér ing/blúz és fekete nadrág/szoknya (összesen vagy 5 ezer Ft) értékesítéssel, ahogy gálacipő (4 ezer Ft) forgalmazással sem, így ezen kiadásokra sincs rálátása, tehát nem is szerepelhetnek a minimum 15 ezer forintos kijelentésben,
• a címben szereplő összeg nem tartalmazza az iskolatáskát (10-15 ezer Ft), ez később ki is derül a szövegből, mert ha igen, akkor a szülők még a Magyar Idők szerint is rögtön duplázhatják a kiadásaikat.
• arról is megfeledkezik a cikk, hogy az ingyentankönyv csak akkor ingyentankönyv, ha a gyerek nem nyúl hozzá egész évben, különben júniusban újat kell venni helyette és azt kell visszaadni az iskolának. Az viszont tényleg igaz, hogy ez a költség nem az idei nyár végén jelentkezik, hanem a következő nyár elején, tehát most nem kell számolni vele.

Tehát mit tudhatunk meg, ha többre vagyunk kíváncsiak, mint a főcím? A minimum 15 ezer úgy minimum 15 ezer, ha

• a szülő nem számolja bele a tankönyveket,
• nem költ olyan felesleges hívságokra, mint iskolatáska,
• nemcsak benti tornacucc kell, hanem kinti is, mert úgysem fér be a gyerek minden nap a tornaterembe,
• és azzal sem kalkulál, hogy mind hétköznapokra, mind ünnepnapokra fel kell öltöztetni a gyereket úgy, hogy az képes nyáron minden ruháját,cipőjét kinőni,
• illetve a családok négyötöde sokkal jobb helyzetben van anyagilag, mint azt a szülői értekezleteken elhangzó problémák alapján feltételezné. Hogy miért? „ (…) a családok több mint felénél ilyenkor 10-30 százalékkal nőnek a havi kiadások, minden 5. szülőnél pedig 30-50 százalékkal is emelkedhet a havi költségvetés a tanévre való felkészüléssel” (hu)

A végén a szülő elgondolkodhat azon, ő mit csinál rosszul, meg vajon milyen átlagcsaládok hány gyerekével számolva jöttek ki a propaganda számai? Vagy netalán ő az az ötödik szülő, aki olyan szerencsétlen, hogy beleesik a 30-50%-os kategóriába?

Jobb nem is belegondolni, a többi propagandaszagú cikknek mennyi valóságtartalma lehet, pláne amikor olyan témákról szól, ami az átlagolvasó számára megfoghatatlan. És nem lehet az abban szereplő tényeknek utánanézni akármelyik, a postaládába bedobott reklámújságból vagy akár online is.

 Azért a gyerekeknek sem könnyű:

 Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Várhatóan a következő kétharmad megszerzése után azonnal, hogy a 2019-es önkormányzati választásokon a fővárosban és a kerületekben már ne érhessék meglepetések.

Kormányunk láthatóan nem nyugszik bele, hogy bármi is történhet úgy ebben az országban, hogy nem ő osztja a lapokat és azt sem ő dönti el, ki marad ki egy-egy partiból, így aztán mindent megtesz azért, hogy az önkormányzatokat is bedarálja. A legfőbb ellenség Budapest és azon belül is a kerületi önkormányzatok, hiszen azok között még vannak megátalkodott baloldaliak is – ami nemcsak felfoghatatlan fideszes szemmel, hanem egyenesen ördögtől való, és mint ilyen, árulás, azonnal máglyára vele.

Az önkormányzatok bedarálása azonban már nem mai téma, hanem régen elkezdődött és szép lassan kiüresedik maga az önkormányzatiság fogalma is. Az oktatás ment a KLIK-hez (kormány), a hatósági ügyek a járásokhoz (kormány), a kórházak sem a régik már, és ha nem vigyáznak az önkormányzatok, lassan összesen három dolguk lesz: eltakarítani a havat, közmunkásokkal összeszedetni a szemetet és lebonyolíthatják az aktuális választásokat, ahol arról szavaznak majd a polgárok, ki szívathatja meg még jobban az önkormányzatokat.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy bárki is visszakövetelné a rendszerváltás utáni önkormányzati rendszert, hiszen a lakosok többsége úgy éli meg a szervezeti-jogköri változásokat, mint annak idején az öntözéses társadalmak az uralkodóváltást: bármi történik is odafent, az sokat nem változtat odalent. Ki számol el többszörös árat játszótérért? Mindegy, csak legyen játszótér, az egyik úgyis pont ugyanannyit lop, mint a másik. Ki árulja ki az iskolai közétkeztetést 10 évre? Mindegy, a kaja eddig is pocsék volt, ezután is pocsék lesz, az meg, hogy ki kapja az „üzletszerzési jutalékot” a közbeszerzés elzárulta előtt-után, a polgárok számára megint csak indifferens. Ahogy az is, ki szekírozza őket azért, mert a járdán nem takarították el a havat (miközben az úttesten térdig ér), miért nem nyírták le a füvet az árokban (miközben a szemközti önkormányzati telken épp nyakig ér a gazültetvény) és ki rakatta ki az utcába a huszonötödik olyan magas fekvőrendőrt, amelyen minden második kocsi fennakad 5 km/órás tempónál is. Néha ugyan még felmerül egy-két polgárban a kérdés, hogyan lehet az, hogy még mindig van nem szilárd útburkolatú utca egy világvárosban, de valahogy még ezért sem törték be egyetlen polgármester irodaajtaját sem.

Ezek után a legtöbb állampolgárt az sem hozza lázba, hogy a kormány olyan informatikai rendszert akar üzembe helyezni, amely segítségével az összes önkormányzat gazdálkodására rálát majd – na és? Attól eddig sem féltünk, hogy racionálisabb lesz bármelyik önkormányzat gazdálkodása, főleg úgy, hogy minél jobban eladósodtak, annál jobban igyekezett a kormány kihúzni őket a csávából, inkább attól kell tartanunk, hogy odafent olyan területeket keresnek, amelyek még kiaknázatlanok odalenn, például azt, mit kellene még államosítani. Az oktatás már kipipálva (a polgármesterek legnagyobb bánatára), így 2017-ben már a kormány kezében lesz az összes döntés arról, milyen nagyságrendben és ki pályázhat uniós pénzekre, melyik iskolát ki újíthatja fel, ki hova építhet új tornatermet és ki szállíthatja be a napi menüt a közétkeztetés keretében. Eddig ezeket a privilégiumokat az önkormányzatok (polgármesterek, testületek) osztogatták, ezután majd a legfelsőbb szinten halászhatják le ezt a piaci szektort is azok, akik eddig csak nehézkesen, pártvonalas utasítás alapján fértek csak hozzá a javakhoz.

A helyzet azonban tovább fokozódik – és ha a Fidesz-KDNP a következő választáson újra kétharmadot szerez, akkor Budapest önkormányzati rendszere végképp elesik, ugyanis a kormánypárt (és maga Orbán Viktor) feltett szándéka, hogy saját szája íze szerint alakítsa át a hagyományosnak számító állapotokat. A kerületi fideszes polgármesterek már érzik a nyakukon a kötelet, ezért tiltakoztak a terv szintjén már létező összevonásos elgondolások ellen, míg az a polgármester, akit nem érinthet a dolog (kivel is vonnák össze Zalaegerszeget? Sopronnal?), már sokkal toleránsabb Orbán Viktor elképzeléseivel szemben:

„(…) meg kell érteni a miniszterelnök gondolkodását az önkormányzatokról, amely szerint "a következő időszakban a fő feladatunk nem elsősorban az intézményfenntartás, hanem inkább a helyi gazdaság fejlesztése, a vállalkozások segítése, a meglévő munkahelyek megőrzése és új álláshelyek teremtése" (index.hu)

Ezek után senki sem lepődhetne meg, ha a miniszterelnök gondolkodása arra irányulna, hogy államosítások és koncesszióba adásokon keresztül minden egyes intézményt kivegyen az önkormányzatok hatásköréből, kezdve a bölcsőnktől egészen a sírunkig, a polgármesterek feladata pedig annyi lenne, hogy minden nap megszámolnák, hány közmunkás van a településen és rettegjenek attól, ha akár eggyel is csökken a számuk, akkor már anyapártjuk fekete listájára kerülnek a rossz statisztika miatt. Az olyanokkal pedig már sem nekik, sem az önkormányzatuknak nem kellene vacakolniuk, mint a tömegközlekedés, bérbeadás vagy épp a közterületfenntartás esetleg városüzemeltetés, hiszen ezek a feladatok mind-mind intézményi szinten végezhetők el csak.

Budapest átalakítása azonban igen nagy falat, amely már eljuthat arra a szintre, hogy az átlagpolgárra is ráhozza a frászt, hiszen ezentúl új helyre (valószínűleg jóval messzebb) kell majd járnia ügyesbajos dolgait intézni és búcsút mondhat a megszokott ügymenetnek és ügyintéző gárdának is. A sokkal húsbavágóbb kérdés azonban az, mindez mennyibe kerül?

Bármelyik koncepciót is nézzük, a lényeg az, hogy gyakorlatilag kő kövön nem marad és a jelenlegi 23 kerületi önkormányzat 5-6 önkormányzattá olvad össze, az összebútorozás pedig jópár milliárdot emészt majd fel.

De kinek jó ez? A kormánynak és a kormánypárt vezetőinek, mivel garantálható, az új kerülethatárok úgy lesznek kitalálva, hogy a hagyományos baloldali kerületeket beolvasztják más, jobboldalinak számító kerületekbe. Az ugyan sajnálatos tény, hogy a XIII. kerületet nem lehet valamelyik ősfideszes budai kerülethez könnyen hozzácsapni, de kísérletek egészen biztos lesznek rá (például a City-koncepció keretében kialakított központ, melynek alkotóelemi a budai I., a II. kerületek, valamint a pesti V., a VI., a VII., a VIII., a IX. és a XIII. kerületek egy-egy része). Ha pedig minden fideszes lesz, akkor minden önkormányzati közbeszerzés, közbeszerzés nélküli egyéb üzlet is fideszes lesz, ezzel új távlatok nyílnak meg a házi-oligarchák és egyéb kedvencek előtt. Plusz ezen önkormányzatok még meglévő ingatlanvagyona is áron alul bérbeadható vagy kiárulható, ami szintén nem elhanyagolható.

Az új önkormányzatok azonban hatalmas új infrastruktúraigényt is jelentenek:

• kellenek új épületek, hiszen csak nem várható el, hogy egy-egy régiben szorongjanak az összevont hivatalok,
• az új épületekhez kell új számítógépes hálózat, új irodabútor valamint új parkolók is az új szolgálati kocsiknak,
• a tömegközlekedést is hozzá kell igazítani az új polgármesteri hivatalok elhelyezkedéséhez. Jó ötletnek tűnhet például a peremkerületek összevonása (mondjuk XVI-XVII-XVIII-XIX), de ezek közötti mozgás ma órákat vehet igénybe, márha a távolság leküzdését busszal óhajtja valaki megoldani.

Azt ugye senki sem várja el, hogy az összevonásokkal sokkal kevesebb hivatalnokra lesz majd szükség, az új vezetők pedig várhatóan mindent elkövetnek, hogy minél több beosztottjuk legyen, ezzel is demonstrálva fontosságukat. És mi lesz a régi, immáron nem használt, jellemzően korszerűtlen, toldozott-foltozott irodaépületekkel? Még a belvárosiakat csak-csak érdemes piacra dobni, de vajon kinek kell ilyen kint a XVIII. kerületben, távol a nagyvárosi nyüzsgéstől, a főváros centrumától alig egy órányi járóföldre? És mi lesz a rengeteg irodabútorral, szőnyeggel, elavult számítógéppel?

Ha pedig elfogadják valamelyik koncepciót, kell még pénz:

• a komplett megvalósítási tervekre,
• épületek felhúzására, átalakítására, bérlésére,
• ki kell találni, melyik tárgyi eszközből mennyi kell és hova, ezeket meg kell közbeszereztetni, aztán pedig kifizetni,
• meg kell kötni az új szolgáltatási szerződéseket, ezek között is vannak közbeszerzésesek (pl. telefon, internet, irodagép karbantartás, takarítás, stb.)
• az iratállományt is össze kell fésültetni valakivel,
• az új hivatali dokumentumokat is el kell készíttetni (pl. Szervezeti és Működési Szabályzat, ezen alapuló sok-sok egyéb szabályzat, belső és ügyfeles ügymenethez tartozó űrlapok, stb.)
• jöhet a név, logó, pecsét, fejléces papír aranyáron megterveztetése és legyártatása,
• a költözködés sem két fillér,
• ki kell osztani az új pozíciókat, természetesen a nagyobb felelősség miatt nagyobb javadalmazás is jár, ezt sem vitathatja senki.

Aztán ott vannak a járulékos, ma valószínűleg senki által át nem gondolt és fel nem mért kiadások:

• a tömegközlekedés átalakítása sem két fillér, bár ha ezzel nem foglalkoznak, akkor sem történik semmi, maximum kevesebb ügyfelet kell fogadni,
• és jönnek még az olyan el nem hanyagolható tételek, mint az összes utcatábla lecserélése, intézmények újranevezése (pl. az iskolák nevében a kerület megjelölések aktualizálása),
• irányítószámok lecserélése, ezzel az összes budapesti cég társasági szerződésének módosítása, bélyegzőjének cseréje,
• egyéb, kerületi alapon szerveződő ügyek átgondolása, például polgárőrség, rendőrség, tűzoltóság, stb. átszervezése, kapitányságok összevonása, stb.

Nem csoda, hogy a fideszes polgármesterek erősen tiltakoznak, hiszen legalább egyharmaduknak megszűnne a pozíciója és ezzel az eddigi hűbérbirodalmuk is, és ez nemcsak nekik, hanem bejáratott baráti vállalkozói körüknek is jelentős érvágást jelent.

A folyamat azonban már elkezdődött a kilenc fővárosi KLIK-kel, a végső csapás pedig a következő fideszes kétharmad után várhatóan az lesz, amikor 2019-ben főpolgármestert sem kell választania a fővárosiaknak, mert már őt is a kormány fogja kinevezni. És olyan megbízható kádert, aki teljes hozzáférést biztosít majd a főváros összes erőforrásához

 Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Miközben Orbán Viktor a bevándorlók elleni zéró toleranciájával példát mutatva masszív idegengyűlöletre sarkallja hazánk apraját és nagyját, a kormány pragmatikusabban gondolkodó része suttogva bevallja, hogy egyedül nem megy, míg a hangosabbjai csak mantrázzák, „a kormány nem tervezi, hogy külföldről szállítson munkaerőt az országba”. Sőt, a migráció maga a méreg és „Magyarországnak egyetlen migránsra sincs szüksége. Mert nélkülük is tud működni a gazdaság, fenn tudja magát tartani a népesség”.

Hogyan máshogyan is nyilatkozna egy büszke honfi, aki tudja, a magyarok is egykoron méregként érkeztek a Kárpát-medencébe, és csak azért nem mienk ma Augsburg, mert ott azt mondták, „ne tovább, migránsok takarodj”? Vagy méreg minden kun, besenyő, sváb leszármazott, ahogy az összes roma is? Építsünk egy új vasfüggönyt, aztán senki se be, mert egyedül is tudunk megfelelő mennyiségben és minőségben szaporodni? A gond csak az, hogy lassan már minden családalapító korú polgártársunk úgy gondolja, idegenhonban van a jövője. Ott, ahol befogadják a bevándorlót, ha dolgozni akar és nem utálják óriásplakátokon meg minden egyes híradóban a közszolgálati tévében.

Igaz, 2001-ben kormányfőnk még önmaga is úgy gondolta, kicsiny hazánkban akár 14 millióan is elférnénk:

„Hogyha fent akarjuk tartani a gyors gazdasági növekedést Magyarországon, ehhez 10 millió magyar nem elég, a soron következő néhány évben be kell fogadnunk néhány millió embert munkaerőként a szomszédos országokból. Több mint 4 millió magyar él a határokon túl, fontos, hogy olyan országot teremtsünk, amely vonzó a régióban.” (Orbán Viktor)

A gond ezzel a tervvel csak az, hogy nem sikerül az istennek sem megvalósítani – hiszen eddig már vagy nyolcszázezer határainkon túli magyar (vagy magáról ezt állító) avanzsált friss magyar állampolgárrá, de egyelőre úgy néz ki (legalábbis a statisztikák nem mutatnak más tendenciát), hogy a vonzóság körül némi hiba van, mert ők sem akarnak ebben az országban sem dolgozni, sem adót fizetni. Viszont ez még nem tartja őket vissza attól, hogy ősszel ők is szavazzanak arról, nem kívánnak bevándorlókat Magyarországra és egyes politikusok szerint nélkülük a kvótanépszavazás nem is lesz érvényes, tehát nagy az esélye, hogy így vagy úgy, de a levélszavazatok határidőre beérkeznek majd. És mire számíthatnak azok, akik itthon vannak még, és finanszírozzák a „mindennek mondható, csak vonzónak nem” rendszerünket? Azok, akik maguk sem akarnak idejönni majd megszavazzák, hogy más se jöhessen. Szuper.

„Egy hiba nem szűnik meg hibának lenni csak azért, mert jogszabályba foglalták.” (E.A. Bucchianeri)

Igen ám, de. Sokkal nagyobb a bevándorlós probléma annál, minthogy a kormány a szőnyeg alá söpörje, vagy egy-két nyilatkozattal elhitesse, a helyzet magaslatán áll – hiszen már annak profitszerzési képességét is csökkenti a munkaerőhiány, aki egy páholyban szotyizik legfőbb főnökünkkel. Vajon mit mondanak neki, „Sanyikám, no para, majd szaporodunk, lesz családbarát családtámogató politikánk és emiatt aztán 20 év múlva neked is lesz munkaerőd a mohácsi vágóhídra, addig már fél lábon is kibírod? Ha meg be kell zárnod, majd maximum többet adod kölcsön a jachtodat, behozhatod abból is a hiányt?” Vagy „Sanyikám, ne aggódj, amelyik közmunkás nem megy el katonának, azt majd hozzád küldjük kényszerfoglalkoztatásra, csak egy levél a járástól, aztán ott sorakoznak minden reggel a gyárkapuban? Darab, darab, a művelődésszervező meg az andragógus is tud szalag mellett darabolni a négy osztályt végzett segédmunkás mellett, hajrá élethosszig tanulás?” Vagy „Sanyikám, éppen most újítjuk meg a szakképzési rendszert, és ha sikerül olyan vacak munkaerőt kiképezni, hogy nem kell Nyugaton, akkor az majd mind a tiéd lehet?”

Azonban nemcsak egyedül a Csányi birodalomban vannak munkaerő problémák, hanem lassan mindenhol – és nemcsak az informatikusok kapósak, hanem az óvónők, a pincérek és az orvosok is. Sőt, a gazdaságbénító munkaerőhiány híre már külföldön is terjed, így arra is számíthatunk, hogy nemcsak belassul, hanem előbb vagy utóbb meg is áll a működő tőke beáramlása. „Ez rossz lenne? Dehogy, sőt!”, bólogat majd néhány mélymagyar, „rohadt multik, távozz sátán” kísérőszöveggel, de azt azért Észak-Korea példája is mutatja, a bezárkózás politikája csak a kiválasztottaknak jó, közülük is csak azoknak igazán, akik nem rettegnek attól – ráadásul alappal –, hogy a nagyvezér aznap éppen milyen lábbal kelt fel.

Mások annak örülnek, ha nincs bevándorló, végre a bérek is majd elindulnak felfelé. Igen, elindulnak, de csak addig, amíg a munkáltatók rá nem jönnek, van az a pont, amikor már nem érdemes Magyarországon termelni. Mert a béremelés több mint 50%-kos közteher mellett igen drága mulatság, és ha az nem jár termelékenységnövekedéssel együtt, akkor bizony a magas előállítási költségek miatt eladhatatlan lesz a portéka, bármi is az. A költséghatékonysági problémák elodázásában ideig-óráig segíthet még az uniós forrásokból lenyúlt támogatás (ingyenpénz) meg az állami rezsicsökkentés és a forint árfolyamával játszadozás is, de egyik sem tarthat örökké, előbb-utóbb benéz a valóság az ablakon.

És vajon mi lesz az utolsó csepp a pohárban ahhoz, hogy Orbán Viktor feladja a zéró bevándorlás politikáját? Ha majd a nagy autógyártók csomagolnak és odébbállnak oda, ahol találnak szakképzett és használható munkaerőt? Vagy amikor sorra húzzák le a rolót és települnek külföldre azok a hazai cégek is, amelyek nem az állam emlőin híznak? Amikor már nemcsak Vajna költözteti külföldre a tévécsatornáit, mert ott kedvezőbbek a körülmények, hanem a mezei, költségvetés által nem dotált vállalkozások többsége is ugyanezt teszi?

Mert ha csak mindenki elmegy és senki sem jön, akkor bizony eljöhet az a pillanat, amikor nem lesz miből rongyrázósan Várba költözni, nemzetközi sporteseményeket finanszírozni meg Felcsúton sportkastélyt építeni, amikor gond lesz majd kisvasutat Bécsig (Moszkváig?) hosszabbítani, az oligarchák meg a párttársak pedig heveny marakodásba kezdenek az egyre fogyó költségvetési bevételeken. Vagy teljesen mindegy, mi történik, meg kell nyerni még egy választást és utána vallja be, basszus, mégis szükség van külső munkaerőre, nem lehet a problémát önerőből megoldani? És igen, régen még az egymillió munkahely teremtése volt célkitűzés, ebből sikerült is négyszázezret az adófizetők kontójára létrehozni, de a XXI. századi magyar kivándorlásnak köszönhetően lassan eljut odáig az ország, hogy nem egymillió munkahelyet, hanem egymillió munkavállalót kell teremteni, de íziben.

És akkor majd milyen óriásplakátok kerülnek ki a közterekre? „Tanulja meg szeretni a bevándorlókat”? Vagy „tanulja meg megszeretni a bevándorlók kultúráját, különben nem lesz nyugdíja?” Mert az biztos nem, hogy „bocsi, tévedtünk”. Vajon sikeres lehet-e a mai masszív idegengyűlölet átfordítása egy nap alatt multikulti elfogadássá? És mit szól majd a rasszizmusra szoktatott nép, hogy már nem menő a rasszizmus? Átpártolnak majd egy olyan párthoz, amely szerint még az?

Egy jobb jövő reményében talán most kellene leszedetnie a kormánynak az összes bevándorló-ellenes plakátot és hagynia, az emberek csak azokat gyűlöljék, akik tényleg megérdemlik. Mert rettegve senki sem fog idejönni és elvégezni azt a munkát, amelyre mi magyarok már kevesen vagyunk.

„Nem szükséges atombomba ahhoz, hogy lerombolj egy nemzetet. A politikusok, akiket jobban érdekel a saját zsebük, mint a polgáraik élete, megteszik ezt minden nap.” (Israelmore Ayivor)

 Kapcsolódó posztok:

Kit gyűlöljünk és mennyire?

Üzenjük Brüsszelnek, szükségünk van bevándorlókra!

Hogyan állítja meg a kormány a fiatalok elvándorlását?

Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Miben különbözik a Nemzeti Konzultáció a Valódi Nemzeti Konzultációtól? Ezúttal nem a kormány, hanem az egyik ellenzéki párt kíváncsi a véleményünkre. De vajon érezhető lesz a különbség? Csak remélni tudjuk, hogy igen. És nem kicsit, hanem nagyon.

Ha önfényezésre lehet pénzt költeni, kormányunk sosem rest kihasználni az alkalmat, ha más nem, hát nemzeti konzultációnak nevezett össznépi vircsaftra veri el az adófizetők milliárdjait. Hogy mi értelme van egy-egy ilyen akciónak a Fidesz önmarketingjén kívül, az nem igazán világos, kivéve persze akkor, ha végiggondoljuk, kik is osztoznak a koncon: azok, akik

• kitalálják az irányított kérdéseket,
• elkészítik a sima papír feldobásához elengedhetetlenül szükséges fotókat, illetve a miniszterelnök fényképét egy kicsit feljavítják (leradíroznak róla vagy 15 évet), a cirka nyolcmilliós példányszám ennyit csak megérdemel,
• elkészítik a kérdőívek grafikáját, kiválasztják a papírtípust és festéket (ezzel jelentősen behatárolva a későbbi, eredeti rendeltetéstől eltérő használhatóságot)
• kezelik a választópolgárok adatbázisát, hogy egészen biztos mindenki megkapja azt, amire válaszolhat,
• kinyomtatják, borítékolják, postára adják,
• kiszállítják mind a nyolcmillió címre (plusz a határainkon kívülre is, nehogy az a plusz egymillió friss magyar állampolgár kihagyva érezze magát a buliból)
• a visszaküldött borítékokat fogadják, kibontogatják, iktatják,
• a vállalhatatlan küldeményeket azonnal a forró irattárba továbbítják (azaz megsemmisítik),
• a kormánynak tetsző válaszokat összesítik, különféle statisztikákat gyártanak, amelyekkel igazolják a hivatalos álláspontot („Szeretne kevesebb villanyszámlát fizetni?” „Igen” „A magyar nép igényli a rezsicsökkentést, így a kormány elkötelezett híve a közműszámlákon szereplő összegek drasztikus megvágásának”),
• elkészítik a rövid kormányt dicsőítő klippeket és óriásplakátokat, majd
• reklámidőt és hiradószpotokat nem kímélve éjjel-nappal nyomják az állampolgárok képébe a diadaljelentéseket, miszerint a kormány jó érzékkel előre sejtette, mit gondolnak az alattvalói és minden marad úgy, ahogy eddig volt (azaz az lesz, amit eredetileg is akart a kormány), a felvállalt irány tökéletes, a haza jobban teljesít, a reformok működnek.

„A demokrácia a nép akarata. Reggelente meglepődve olvasom az újságban, hogy mi az, amit akarok.” (Wim Kan, holland komikus)

És az eredmény?

• a hithű kormánypártiak buzgón bólogatnak és örülnek, megint kíváncsiak voltak odafent a véleményükre, és ők be is ikszelték a tutit, egy milliárdot a bolondnak is megér az a felemelő érzés, amit a véleménynyilvánítás eredményez, és egyébként sem olyan sok ez, mit kárognak, a felcsúti sportkastély egyhatoda sem jönne ki belőle …
• az összes többi, politikával meg az adója sorsával foglalkozó polgártársunk pedig azon morfondírozik, mi a fene került ebben a cécóban egymilliárd forintba???? És tuti nem lett volna jobb helye ennek a pénznek?

„Azok ott a hatalomban sok időt tölthetnek azzal, hogy rajtunk röhögnek.” (Alice Walker)

Szeptemberben viszont olyan jön, ami még nem volt – ezúttal nem a kormány lep meg minket kamukérdésekkel, hanem a Jobbik kíváncsi három témában a véleményünkre, a fő csapásirány pedig az egészségügy, az oktatás és a korrupció. A kérdéseket még nem ismerjük, de a hírek szerint a kérdőívek már a nyomdában vannak és hamarosan minden háztartás kap belőle.

Szó se róla, ez a három téma olyan, amelyben a magyar polgárok többségének nyomdafestéket nem tűrő véleménye lehet. Például:

Egészségügy:

• Mit szólna Ön ahhoz, hogy kórházi betegként a kórházi ellátása során nem kap főtt ételt, csak naponta háromszor szendvicset, mindig ugyanazt? Mennyire szeretné a felelősök felelősségre vonását, kicsit, nagyon, nagyon-nagyon, vagy simán csak ültessék izzó vastrónra őket?
• Szeretné tudni, miért épül helikopter leszálló pálya egy kórházhoz, ha azt nem tudják használni, ezzel veszélyeztetve a szakszerű sürgősségi ellátást és gyógyítást? Szeretné a felelős (kórházigazgató, tervező, műszaki ellenőr, ki tudja ki) felelősségre vonását? Kicsit, nagyon, vagy simán csak üsse agyon már valaki, legyen szíves?
• Szeretné Ön tudni, miért kell hónapokat várni egy szakrendelés-időpontra? Vagy ezen már végképp nem óhajtja magát idegesíteni, csak jusson be pár napon belül, ha a családi orvos kardiológiai vizsgálatra küldi?
• Szeretné Ön tudni, a műtéti várólisták hossza hogyan lehet még mindig kilométeres? Ki a felelős azért, hogy egy sérvműtétre akár több mint egy évet is kénytelen a beteg várni? Szeretné, ha a felelőst felelősségre vonnák? Mennyire? Kicsit, nagyon, vagy a minimum az, hogy éveket kelljen neki várnia akár a legkisebb orvosi beavatkozásra is, a VIP-kórházból pedig azonnali hatállyal és örökre kitiltsák?

Oktatás:

• Ön is szívott júniusban ingyenes tankönyvre jogosult gyermek szülőjeként az ingyenes tankönyvvel? Szeretné az idióta rendszer kitalálójának minimum elbocsátását és azt, hogy soha többé ne kaphasson az államtól se fizetést, se megbízási díjat? Kicsit? Nagyon? Vagy addig még csak le se ülhessen a tisztelt közszolga, amíg júliusban Siófokon nem sikerül neki komplett sífelszerelést vásárolnia? (Internetes vétel nem ér!)
• Mit szól a szakgimnáziumok létrehozásához úgy, hogy eredetileg nem valamiféle lebutított képzésre íratta be a gyerekét? Szeretnék a gyermekét korszerű ismeretek hiányára kárhoztató rendszer kiagyalójának minimum elbocsátását és azt, hogy soha többé ne kaphasson adminisztrátori állásnál magasabb pozíciót? Vagy rögtön lobotómiát neki, nagy kárt már úgysem okoz benne?
• Önnek mi a véleménye az oktatási intézmények teljes államosításáról, illetve a köznevelési színvonal béka segge alatti szintre egységesítéséről? Szeretné, ha ezen túl minden politikus gyermeke a tarnazsadányi iskolába járna?

Korrupció:

• Ön szerint is csak az a korrupciós cselekmény bűncselekmény, amiben kormányzati politikusok nem érintettek? Igen? Nem? Nem foglalok állást, a főügyész úgyis jobban tudja?
• Ön kíváncsi arra, vajon mekkora vagyon van politikusaink rokonai (gyermekei, szülei, házastársai, unokatestvérei, egyéb pereputtyai) nevén, beleértve a holtig tartó vagyoni értékű jogokat (használat, haszonélvezet, stb.) is? Vagy nem, mert csak a guta ütné meg a számok hallatán és egyébként sem tudná kiolvasni a számot?
• Ön kíváncsi arra, mennyibe kerül egy 20 éves városnézési buszos vagy közétkeztetéses szerződés megszerzése? És arra, mennyit lehet lenyúlni egy játszótérépítéssel? Egy kicsit? Nagyon? Vagy ott rohadjon meg az összes korrupt féreg, ahol van?
• Ön szeretné, ha kiderülne, ki kinek a strómanja és valójában kiket gazdagítanak a lába kelt milliárdok? Kicsit? Nagyon? Tök mindegy, csak adják vissza egy utolsó fillérig, aztán börtönbe velük, soha többet Ibiza?

A Valódi Nemzeti Konzultáció azonban valami újat hoz az életünkbe, hiszen előbb vagy utóbb megtudjuk,

• vajon lehet olyan kérdéseket feltenni nemzeti konzultáció keretében, amelyek nem irányítottak és akár még előbbre is vihetik a közgondolkodást?
• vajon hányan küldik majd vissza a Jobbiknak a kitöltött kérdőíveket azért, mert úgy gondolják, most tényleg kíváncsi is valaki a véleményükre?
• vajon a Jobbik a kampányában fel tudja majd használni a konzultációt és annak eredményét? És ha igen, ez mekkora támogatottság-növekedést eredményezhet?
• mennyibe kerül egy nemzeti konzultáció, ha nem a kormány szervezi? Úgy is egymilliárdba, vagy annak csak töredékébe?

És végül, de nem utolsó sorban, milyen ellentámadást hajt majd végre a kormány, hogy kifogja az ellenzék vitorlájából a szelet?

forrás: kozveleménykutatok.hu

Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!