Ismét benyújtják ellenzéki képviselők az antikorrupciós ügyészség létrehozásáról szóló javaslatukat, mely szerint jó lenne egy ilyen hivatal, olyan, amely elit csapatként nyomozná a közpénzzel kapcsolatos visszaéléseket, a felügyeletet pedig felette civilek és a tudományos akadémia jogászai lennének.

A javaslat akár még jó is lehetne, hiszen más hírrel sincs tele a még független sajtó mint azzal, mit talált az OLAF, mennyi támogatás kifizetését tagadták meg olyan közbeszerzések miatt, amelyeket igen fontos emberek manipuláltak saját kényükre-kedvükre. A közpénzek egy irgalmatlan méretű fekete lyukban tűnnek el, a lyukat pedig olyan emberek táplálják, akiket személy szerint is képes megnevezni az Unió csalás elleni hivatala.

A javaslat azonban akár elfogadják azt, akár nem, akkor sem ér semmit. És miért nem? Mert egyrészt már van egy ügyészségünk és rendőrségünk meg adóhivatalunk is, amelyeknek küldetése lenne az ilyen ügyeket vizsgálni és akár még a miniszterelnök ellen is képesek lennének vádiratot összerakni, ha arra elegendő bizonyítékot akarnának összegyűjteni. A hangsúly az akaráson van, mert ahogy Izraelben a rendőrség éppen most szorítja sarokba az épp regnáló miniszterelnököt, úgy hazánkban is lenne erre jogi lehetőség, csak élni nem akar vele egyetlen egy közpénzből fizetett főhivatalnok sem.

Néha ugyan előfordul, hogy akkora a kilógó lóláb, hogy muszáj indítaniuk egy-egy ügyet, akkor húzzák, mint a rétestésztát, passzolgatják egyik hivatalból a másikba, vagy akár egy szervezeten belül a különböző egységek között, az adófizető pedig előbb vagy utóbb rájön, holló a hollónak nem vájja ki a szemét, bűnösnek pedig csak az találtatik, akik már meghalt és nem tud kimosakodni az igaz vagy éppen igaztalan vádakból. Másképp fogalmazva: aki a főkutya kölyke, annak nem esik bántódása, az egy alomból származók akkor is megússzák, ha azt hinné az ember, ennyi bizonyíték láttán már csak van némi esély a bűnhődésükre. De nem, az elkövetők ugyanúgy továbbra is hozzáférnek a közpénzekhez, számukra „bagatell” (sokmilliárdos) tételeket térítenek el, a rendszer pedig lehetővé teszi, hogy ugyanúgy lubickoljanak meg halásszanak a zavarosban, ahogy ezt tették az elmúlt 8-10 évben. Nem elég, hogy bűnszövetkezetben, üzletszerűen túláraznak, szükségtelen beszerzéseket foganatosítanak, kétszer kifizettetik ugyanazt, megsértik az összeférhetetlenségi szabályokat vagy olyan közbeszerzéseket írnak ki, amelyekben a teljesíthetőség objektív feltételei hiányoznak, mindez kevés ahhoz, hogy az eredeti tőkefelhalmozás magyar módszerét gyakorló új magyar burzsoázia tagjai hűvösre kerüljenek.

Vajon változtatna ezen egy új hivatal?

Ahogy mindig, az ördög most is a részletekben lakozik. Mert hiába bármilyen hivatal, ha annak alkalmazottjai pontosan ugyanolyan korruptak, mint a vele párhuzamosan – eddig is működő és hatáskörrel is rendelkező – hivataloké. Lehet bárki bármilyen jó szakember eredetileg, ha kilóra megveszik, netalán megfenyegetik, akkor bizony azt teszi, amit odafentről parancsolnak neki és a gerendát sem veszi észre más szemében még akkor sem, ha azt még Toldi Miklós is képtelen lenne megtartani.

Sőt, nem is muszáj nyilvánosan korruptnak lenni, hiszen számtalan olyan módszer van, amellyel tökéletesen zátonyra lehet futtatni egy-egy ügyet, például

• olyan alkalmazottnak kell kiszignálni, aki még életében nem oldott meg zsebtolvajlásnál komolyabb ügyet és nem azért, mert nem fért ilyenhez hozzá, hanem azért, mert agyilag képtelen,
• jó sok ügyet kell egy-egy alkalmazottra sózni, előbb vagy utóbb csak elmegy betegállományba idegkimerültség vagy aranyér műtét miatt anélkül, hogy bármelyik ügyben érdemi lépéseket tett volna, aztán vállat vonogatva csak egy újabb alkalmazottnak kell átpasszolni az ügyeket, újraindítva a ciklust, a végén pedig – kifutva a határidőből – csak meg kell szüntetni az eljárást,
• szakértőket kell megbízni olyan kérdésekre megválaszolásával, amelyek nem relevánsak az ügyben, aztán csak várni kell, hogy sokmilliós szakértői díj fejében hónapokig ezeken molyoljanak,
• aktívan is lehet húzni az időt, például felesleges tanúk százait kell meghallgatni, rossz kérdéseket kell feltenni, vagy ha jók is a kérdések, minden további nélkül el kell fogadni a mellébeszélős, semmit sem mondó válaszokat,
• amikor csak lehet jogsegélyért kell folyamodni lehetőleg olyan ország felé, amely nem igazán szokott segíteni – aztán amíg meg nem érkezik a válasz, partvonalra lehet tenni az ügyet,
• hatáskör vagy illetékesség hiányára hivatkozva lehet küldözgetni a hivatal különböző osztályai között a feljelentéseket vagy éppen a már elkezdett nyomozások anyagait, majd csak elveszik valahol,
• direkt olyan hatóságoktól kell együttműködést kérni, ahol szintén olyanok ülnek, akiknek fogalmuk sincs, mit is kéne csinálni meg hogyan és már csak bízni kell abban, hogy olyan válaszokat adnak, amelyeknek semmi értelme és sehova sem vezetnek,
• ki kell használni a hasonló jogkörű, egymással rivalizáló szervezetek „együttműködési hajlandóságát”, azaz azt, hogy ott tesznek egymás alá, ahol csak tudnak.

Ugyanez vonatkozik a felügyeletre is – a kormányunk már bebizonyította, képes bármilyen mennyiségű talpnyalót kiállítani bármilyen bizottságba (választási bizottság, művészeti és akadémiai szervezetek, egyetemek vezetőségei, stb.), ráadásul van az a pénz, amiért hazánkban érdemes köpönyeget forgatni vagy legalábbis olyan aknamunkát végezni, amely megakadályozza a legminimálisabb tényleges eredmény elérését is. Álcivil szervezetekkel is Dunát lehet rekeszteni (lásd például érdekegyeztető fórumok, megvásárolt szakszervezetek és kamarák), így az sem jelenthet gondot, ha a javaslat civilek bevonását írná elő, csak gondosan kell kiválasztani, ki ülhet le az asztalhoz és ki nézhet bele a napi ügymenetbe.

Teljesen mindegy tehát, hogy a Fidesz mit reagál a benyújtott törvényjavaslatra, ad abszurdum még az is előfordulhat, hogy a saját képükre alkotva elfogadják azt, „nesztek, egyétek meg, amit főztetek” alapon. És az ellenzékre hivatkozva már fel is állt egy új, semmire sem jó, ellenben jó drága hivatal, amely sok-sok olyan ember életét keserítheti meg, akiket ilyen vagy olyan okból a kormány bűnbaknak szeretne látni. Mindezt a korrupció elleni küzdelemre hivatkozva.

Ahhoz, hogy bármi eredményt is érjen el bárki ebben az országban a korrupció frontján, először a ma regnáló hatalmat kell kisöpörni az összes strómanjával, lefizetett közszolgájával és média talpnyalójával együtt – amíg ez nem történik meg, minden intézkedés csak üres szócséplés.

Semmi sincs ingyen

Előző rész itt.

Ha már megteremtettük az osztogatás alapjait és van is mit elosztogatnunk, akkor nekiveselkedhetünk az osztogatásnak. Hiába is szeretnénk, sajnos nem tarthatjuk meg országunk teljes költségvetését meg a nemzeti vagyont saját magunknak – és nincs is a világon olyan diktátor, aki ilyet következmények nélkül megtehetne. Bizonyos korlátokat minden egyeduralkodónak figyelembe kell vennie, ám azon túl szabadon mérlegelhetünk és dönthetünk arról, mire akarunk költeni és mire nem.

1. Ki kell fizetnünk a támogatóinkat. Ők azok, akik segítettek hatalomra jutni és ők azok, akik segítenek hatalmon is maradni. Létszámukat csökkenthetjük, hogy csak annyi embert finanszírozzunk, amennyit feltétlen szükséges, de a rájuk áldozott pénzmennyiség meghatározásakor nem garasoskodhatunk. Ha nem fizetünk eleget, akkor híveink előbb vagy utóbb más vezér után néznek, kivéve persze ha bevállaljuk a nyílt terrort velük szemben. Ám mivel látszatra mégis csak demokratikus ország vagyunk Európa közepén, bizonyos szabályokat be kell tartanunk akkor is, ha az nagyon-nagyon sokba kerül nekünk.

2. Ki kell fizetnünk azokat is, akik nyílt színen utálnak minket, viszont a háttérből a mi malmunkra hajtják a vizet. Kik ezek? Például azok az ellenzéki politikusok, akik a juttatásainkért cserébe belülről vakondokként bomlasztják a saját pártjukat, destruktív magatartásukkal pedig ellehetetlenítik az összefogást akár mikrokörnyezetükben, azaz a pártjukon belül, akár a többi ellenzéki párttal, szakszervezettel, civilekkel és egyéb csoportosulással koalícióra lépve.

3. Áldozni kell azokra is, akik ugyan nem tartoznak a számunkra nélkülözhetetlenek klubjába, ám véleményük befolyásolja azokat, akik igahúzásukkal fenntartják a rendszerünket. Az ő árfolyamuk már sokkal alacsonyabb, hiszen tudják, bármikor lecserélhetők vagy feketelistára tehetők – ha az egyik szakszervezeti vezető nem válik be, jöhet helyette másik, a nemzet művészének konkrét személye sincs kőbe vésve. Ők azok, akik kinevezésekkel, egyetemi tanári székekkel, kitüntetésekkel, kisebb-nagyobb megbízásokkal és támogatásokkal minden további nélkül megvásárolhatók és propagandánk szolgálatába állíthatók. Röviden: bárhol, bármikor, bármekkora nyilvánosság előtt olyan beleéléssel és elkötelezettséggel nyalják a talpunkat, dicsőítik személyünket és politikánkat, hogy példájukat sokan követik.

4. Fent kell tartanunk az állam alapvető működését, így erre is áldoznunk kell, ráadásul közalkalmazotti munkahelyeket teremtve biztosítunk egy viszonynak stabilnak mondható, tőlünk erőteljesen függő, minden további nélkül ránk voksoló szavazói létszámot.

5. Az adófizetők nagy tömegének is vetni kell némi koncot – éppen csak annyit, hogy ne halljanak éhen és még véletlenül se figyeljenek azokra, akik lázítani akarják őket. A rájuk fordítandó pénzmennyiség minél alacsonyabb szinten tartásában nagy szerepe van azoknak, akik közvetlenül tudják befolyásolni a tömegeket vagy éppen megakadályozzák, hogy egy-egy szféra dolgozói összefogjanak. Ezek a befolyásolók azok, akik sztrájkot törnek, ellentüntetést szerveznek, a szószékről prédikálnak a tűrésről és a mennyországban elnyert jutalomról, stb. – nekik jutassunk egy kicsit többet, mint a nagy tömegeknek, bár általában nagyon kevés plusszal is megelégszenek.

Ha mindenkit és mindent kifizettünk, akkor a maradék pénzt arra költjük, amire csak akarjuk – ha új stadionra, akkor arra, ha új kormányrezidenciára erkéllyel, szökőkúttal meg istállóval, akkor arra, ha netalán gyermekeink svájci taníttatására, akkor arra, de ha tartalékolni akarunk magunknak és utódainknak, ebből azt is megoldhatjuk

Támogatóink helyzetbe hozása

Első tétel: mindig mi mondjuk meg, ki lehet gazdag.

Második tétel: azt is mi mondjuk meg, hogy mennyire lehet gazdag.

Harmadik tétel: semmi sincs ingyen.

Negyedik tétel: ha úgy akarjuk, bármelyik gazdagból egy szemvillanás alatt lehet akár a templom legszegényebb egere is és erről egyedül mi dönthetünk.

Ha a rendelkezésünkre álló javak felosztásának prioritásait nézzük, akkor legfontosabb feladatunk azon „barátaink” kifizetése, azaz azok számára pénz és egyéb javak juttatása, akik segítségével akár évtizedekre is bebetonozhatjuk a hatalmunkat. Bárki bármit is gondol, a diktátorság csapatsport, és bár van felkent egyszemélyi vezető, azaz mi magunk, aki karmesterként vezényli a szimfonikus zenekart, azonban rajtunk kívül szükség van még koncertmesterre, szólamvezetőkre és más, legkülönfélébb funkciók betöltésére alkalmas emberekre is. Olyanokra,

• akik szervezik a pénzügyeket, kidolgozzák és koordinálják a lenyúlható pénzek előteremtését, a lenyúlás folyamatát és a pénzmosást,
• akik gondoskodnak arról, hogy a törvényhozás és egyéb jogalkotás folyamata gördülékeny legyen, a jogszabálytervezetek pedig olyan tartalommal bírjanak, amely megfelel az igényeinknek,
• akik rendvédelmi vonalon biztosítják a hatalmunkat, gondoskodnak arról, hogy az országunkat stabil közbiztonság jellemezze valamint elősegítik, hogy a rendőrség, az ügyészség és más hatóságok a számunkra kellemetlen alattvalókat megfelelő mértékben elrettentsék illetve a helyes útra tereljék,
• akik összefogják és szervezik a nagyberuházásokat és egyéb közbeszerzéseket, kezelik a kormányközeli vállalkozókat és leosztják a munkákat,
• akik kezelik az állami vagyont, koordinálják annak kiárusítását illetve gondoskodnak az államosításokról és a frissen államosított vagyon számunkra legmegfelelőbb hasznosításáról,
• akik jövőképet vizionálnak és kidolgoznak olyan látszat-gazdaságpolitikát, amely meggyőzi az alattvalóinkat és a külföldi befektetőket, hogy minden a legnagyobb rendben,
• akik lepapírozzák a gazdasági eredményeinket, meghamisítják a statisztikai mutatókat és a nemzetközi szervezeteknek valamint a hitelezőknek olyan számsorokat produkálnak, amelyek kedvező képet festenek az országunkról,
• akik megalkotják az épp aktuális ellenségeket és démonizálják azokat a szereplőket, akiket bűnösnek kiáltunk ki és akikre a népharagot irányítjuk,
• akik irányítják a kommunikációt, az állami propagandát és a médiát, valamint felügyelik a közvélemény kutatásokat és tájékoztatnak minket arról, ha netalán valamelyik intézkedés veszélyes mértékű népharagot eredményezne,
• akik maguk alá gyűjtik és irányítják a beáldozható funkcionáriusokat olyan területeken, mint az oktatás és az egészségügy,
• aki felügyelik a külkapcsolatokat mind diplomáciai, mind gazdasági téren és kapcsolatot tartanak a hivatalos és nem hivatalos szövetségeseinkkel is, és nem utolsó sorban azokra,
• akik strómanjainkként helyettünk gazdagodnak.

Természetesen ezen kívül még számos területre kellenek bizalmi emberek, kezdve a nagy állami vállalatok vezetőitől a stratégiai fontosságú polgármestereken át a kultúráig és művészetekig, nekünk pedig meg kell találnunk minden egyes pozícióra a lehető legalkalmasabb embert. És nemcsak hogy a megfelelő embert a neki legmegfelelőbb pozícióba kell juttatnunk, hanem ezt a balett társulatot a lehető legszigorúbb hierarchikus rendszer keretében kézi-vezérléssel a megfelelő irányban kell tartanunk a legutolsó talpnyalóig bezárólag. Lesz majd egy-két primadonnánk, akik szeszélyeikkel próbára teszik türelmünket, ám a stábunk döntő többsége – a megfelelően kiépített és kellően hatékony ösztönző rendszernek köszönhetően – tökéletesen be fog illeszkedni a parancsuralmi rendszerünkbe és csúcsra járatják komfort- és szervilizmusukat.

 Folytatjuk ...

Előző rész itt.

 Tartalomjegyzék

Vajon mennyire káros országunk számára az, amikor az Unió csalás elleni hivatala (OLAF) rámutat, bizonyítottan bűnszervezet alakult hazánkban arra, hogy – megkárosítva nemcsak a hazai, de az uniós adófizetőket is – módszeresen lenyúlják az uniós milliárdokat? Nem egyszer, nem kétszer, hanem például egyetlen közvilágításos projektben 35-ször. Kormányzatunk legnagyobb bánatára az OLAF-ot nem érdekelte, hogy kik a főbb tagjai a bűnszervezetnek, ezért aztán képesek voltak olyan cég után is nyomozni, amely személyesen a miniszterelnökünk vejének az érdekeltsége volt. Meg kell hagyni, a hazai ügyészség soha nem követett volna el ilyen hibát, ennél azért felkészültebbek idehaza a hivatalnokok.

Kapcsolódó posztok Tiborcz börtönbevonulási esélyéről, az uniós projektek lenyúlásairól és az elszámoltatásról

Persze megy a kormányzati kommunikációs mosakodás, aljas rágalom, Brüsszelben a választási kampányt akarják befolyásolni az elkövetők megnevezésével meg azzal, hogy potom 13 milliárd forint támogatás megvonását javasolják, szegény magyar adófizetőket húzva le. Mert hogy bűnszervezet itt nem volt kérem szépen akkor sem, ha volt, a LED-es világítás akkor is jó, ha fene fenét eszik és az is csak véletlen, hogy a projektek felénél ugyanaz a séma bukik ki mind a közbeszerzési kiírások, mind az árajánlatok, mind a részt vevő személyek-szervezetek vonatkozásában. És az is lehet, hogy az OLAF-nak probléma a visszadátumozás, a kartelezés meg az összeférhetetlenség, de mi magyarok így szoktuk, igazán tudomásul vehetnénk, nincs semmi látnivaló, lehet tovább menni, ez az ügy semmi más, csak az orbánizmus gazdaságpolitikájának materializálódása.

Aki azonban látott már itthon uniós projektet közelről, az azon lepődik meg, ha már mindenáron költségvetési csalást akartak elkövetni, akkor miért ilyen átlátszó módon tették? Ennyire sérthetetlennek érezték magukat? Ennyire. És valljuk be, ez nem véletlen, hiszen a szálak egészen a miniszterelnök családjáig nyúlnak. Egyébként is, ha nem lenne fosztogatás, miből lenne osztogatás?

A támogatásos csalások lényege nagyon egyszerű: kell egy személy (vagy személyek szűk csoportja), akik végigkísérik az egész folyamatot a pályázatok kiírásától egészen a projektek lezárásáig, hívjuk őket a továbbiakban Szervezőnek.

Mely pontok a legfontosabbak? Vegyünk például egy olyan építési projektet, mint az OLAF célkeresztjébe került Tiborcz-féle LED-es közvilágítás.

1. Ki kell írni olyan pályázatot, amelynek célja a települések közvilágításának kicserélése. Az hogy eddig milyen volt, lényegtelen, hogy ezután milyen lesz, az is, a lényeg egyedül az, hogy jó sok pénzbe kerüljön és jól meg lehessen magyarázni. A pályázat konkrét megfogalmazásakor figyelemmel kell lenni arra, hogy
   • kinek szánják a melót, tehát úgy kell megfogalmazni a kritériumokat, hogy az előre meghatározott Kivitelező (azaz a Szervező kivitelezője) minden további nélkül megnyerhesse majd a helyi közbeszerzéseket,
   • a Megrendelők körét is úgy kell meghatározni, hogy azok kellően tőkeerősek legyenek (azaz jó nagy projekteket tudjanak megrendelni) és a haveri körhöz tartozzanak, azaz meggyőzhetők legyenek minden tekintetben. A függelmi viszony sem hátrány, független polgármestert és önkormányzati testületet sokkal nehezebb rávenni a bűnszervezetben részvételre mint az egy alomból származókat.
   • a kiírás minden tekintetben a Szervező igényeinek kell, hogy megfeleljen, ő mondja rá az áment a végső szövegre.
2. Meg kell oldani, hogy a leendő Kivitelező előre elkészíthessen egy referencia-munkát, lehetőleg olyat, amilyet más még nem csinált az országban. Ehhez kell egy haver önkormányzat, (akár egy támogatás nélküli, önerős) „forradalmi újdonságú” projekt (LED-es közvilágítás), egy személyre szabott közbeszerzés, amelynél – a technológia újdonságára tekintettel – nem követelmény a hasonló munka, mint referencia. A Szervező feladata, hogy keressen ilyen nulladik pácienst és meggyőzze, kell nekik a projekt és minden segítséget meg is szerez (hitel, stb.), hogy azt az önkormányzat végre is tudja hajtani. A nulladik megrendelő haszna a projekt túlárazásából és az extraprofit visszaosztásából oldható meg, csak az önmérséklet szabhat határt a vastagon fogó ceruzának. A Tiborc-féle ügyben a nulladik eset Hódmezővásárhely.
3. Az uniós pályázati kiírás megjelenése előtt a Szervező és emberei végigjárják a pályázóként szóba jöhető önkormányzatok erős, illetve döntési pozícióban lévő embereit. Az ajánlatuk lényege: lesz majd egy közvilágításos pályázat, induljatok rajta, mi mindent megoldunk, a ti feladatotok az aláírás, az önerő és a teljesítés lepapírozása . Aki hajlandó beszállni a buliba, az érdemeinek megfelelő mértékben később a haszonból (a túlárazás visszaosztásából) kap egy kis pénzt.
4. A Szervező beviszi az önkormányzatokhoz a saját embereit és cégeit: biztosít Pályázatírót, Hivatásos Közbeszerzőt, Tervezőt, Könyvvizsgálót, Kivitelezőt és Műszaki Ellenőrt is, hogy a projekt minden pontja felett egyszermélyi felügyelet valósulhasson meg. A mohóság (és az összeférhetetlenség, mint alapvető és az OLAF-által is felhánytorgatott hiba) ott kezdődik, amikor nem akarnak elegendő számú hangyát bevonni a folyamatba (nehogy már annyi felé kelljen osztani a sok-sok milliárdot) és egy ember csinál mindent ugyanazon a számítógépen mindenkinek (nyomon követhető evolúciójú word fájlok, e-mailek, stb.), meg a különböző profilú vállalkozások ugyanahhoz a tulajdonosi körhöz és vezetéshez tartoznak.
5. A különböző posztok betöltéséhez szükséges döntésekhez a Szervező biztosítja a három ajánlatos meghívásos pályázatoknál szokásos ajánlatokat – egy befutót és kettő vattát. A személyi állomány alacsony színvonala ezen a ponton megint csak bukó lehet, például a visszadátumozott ajánlatok diszharmóniájával, az ajánlatokban szereplő árak matematikai megegyezőségével (a második és harmadik helyezetté minden esetben ugyanannyi százalékkal több, mint a nyertesé, köszönet néked excell tábla), illetve a túl korai, a pályázat kiírása előtti levélváltás sem ildomos. Az önkormányzatok az egy befutó és kettő vatta árajánlat alapján kiválasztják a Szervező embereit (cégeit), akik a későbbiekben tevékenyen közreműködnek a támogatások lenyúlásában. Mire a kiírás megjelenik, minden sakkfigura a helyén van és már a tervek is az asztalfiókban sorakoznak.
6. Megjelenik a 100%-osan a Szervező igényeinek megfelelő pályázat, az önkormányzatoknál meg indulhat a hivatalos munka. A Tervező rányomja a végcső pecsétet a tervre, a Pályázatíró megírja a pályázatot, az önkormányzati testület pedig a polgármester előterjesztése (és az illetékes bizottságok javaslata) alapján elfogadja az indulást és jóváhagyja a projekthez szükséges önerő biztosítását is.
7. Beérkeznek a pályázatok, a Szervező emberei pedig kiválogatják azokat, akik érdemesek a nyerésre és ezek nyernek is. A Szervező emberei tehát mind a kiírás előkészítését, mind a kiírást, mind az elbírálást és elfogadást is dominálják.
8. A pályázatnyertes önkormányzatok meghirdetik a közbeszerzéseket, amelyek személyre szólóak – megkövetelik ugyanis azt a referenciát, amellyel egyedül egy cég, a Szervező kivitelező cége bír csak az országban. Ezen a ponton már lényegtelen, hogy a Kivitelező mennyiért vállalja a munkát, hiszen senki más nem alkalmas a feladat elvégzésére, így a megbízó ugyebár kényszerhelyzetben van, ha el akarja költeni a könnyen szerzett ingyenpénzt, azaz az uniós támogatást. Plusz az önkormányzat erős emberei maximális lojalitással tartoznak a pártjuk felső vezetésének és a Szervezőnek is, így a visszatáncolás elképzelhetetlen.
9. Időnként hajszál kerül a levesbe, például utólag derül ki, hogy a Szervező már a legelején idióta volt és félrenézett egy adatot, például a Brüsszelnek oly kedves megtérülési mutatót. Ekkor nincs más út csak a jó nagy hazugság (kétszer annyit bír a LED-izzó, mint a gyári adat), ez is hiánypótlási szakaszban beadva, úgy nem olyan feltűnő. És mivel van vagy 35 ugyanolyan projekt, így mind a 35 esetben ugyanazt kell hazudni. Ez az a pillanat, amikor a költségvetési csalás már be is figyelt (a bűnszövetkezetben, üzletszerűen, különösen nagy vagyoni hátrányt okozva elkövetett verzió), hiszen csak megtévesztés árán nyerheti el a munkát a közbeszerzésre jelentkező („mást tévedésbe ejt, tévedésben tart, valótlan tartalmú nyilatkozatot tesz, vagy a valós tényt elhallgatja”, Btk. 396.§). És ki kit csap be? Az önkormányzat és a kivitelező együttes erővel azt, aki a támogatást adja, ha pedig kiborul a bili és vizsgálat indul, a kárt végül az adófizetők szenvedik el, hiszen a kapott támogatást vissza kell fizetni. A végeredmény? A helyi lakosok a kivitelezőtől meg kaptak egy olyan installációt, ami nem azt tudja, amiért elviekben fizettek és ha még véletlenül tudná is, akkor is jelentősen túl volt árazva, azaz normál piaci körülmények között két utca helyett akár négy utca közvilágítását is megcsináltathatták volna a bekerülési összegből. És nem utolsó sorban soha a büdös életben nem fognak megtérülni a projektre fordított százmilliók meg milliárdok.
10. Nincs meglepetés, a Szervező Kivitelezője viszi a melót, a Szervező Műszaki Ellenőre ellenőrzi és elfogadja a teljesítést, a Szervező pártjának embere (a polgármester és a testület) pedig engedélyezi a vállalkozói díj kifizetését. A Könyvvizsgáló meg az egészet papírokkal alátámasztja és ellenjegyzi.
    
11. A Szervező emberei elérnek azoknak a posztoknak a betöltőihez is, akiknek a feladata az ellenőrzés lenne, így aztán senkinek sem tűnnek fel még véletlenül sem a valótlan tartalmú nyilatkozatok, a sorozatos összeférhetetlenség, a számszakilag megegyező vatta ajánlatok az ország legkülönbözőbb részéről, stb. Nem az OLAF-nál dolgoznak nagyon okos emberek, hanem a magyar közszolgák korruptak.
12. Aztán előjönnek a hibák: a Műszaki Ellenőr olyat is átvett, amit nem kellett volna, a LED félhomályba borítja a területet, a lakosság esténként a sötétben rettegi haza magát, meg ki tudja milyen egyéb panaszok érkeznek még. A Kivitelező vonogatja a vállát, kérem a LED ennyit tud, majd hozzászoknak a polgárok, a garanciális munkákra meg kitalálnak újabb és újabb, az eredeti projekttől látszólag független megbízásokat, nehogy már elússzon az extraprofit. Azaz a túlárazásból eredő minimum 20-30%-os (szerencsés esetben ennél sokkal nagyobb) haszon.
13. A Szervezőnek szüksége van Pénzügyi Menedzserre is, akik átlátja és irányítja a pénzáramlást – tudja, hogy ki mennyit érdemel a visszaosztásnál és járatos a pénzkimenekítési valamint tisztára mosási technikákban is. Szükség van még olyan szereplőre is, aki az adóhivatal részéről segít, azaz elintézi, hogy sem a cégek, sem a tulajdonosok tekintetében még véletlenül se legyenek ellenőrzések.
14. Mindig vannak akadékoskodók, így előfordulhat, hogy a kilógó lólábakat megcibálja egy-két agilis ellenzéki politikus. Ebben az esetben a Szervezőnek nincs más dolga, mint hatalmi pozícióját és kapcsolati tőkéjét beizzítva az összes büntetőeljárásnak és egyéb vizsgálatnak elejét vegye, így a bűnszervezet immáron nemcsak a kormányzati és önkormányzati szférában működik, hanem a bűnüldözés és igazságszolgáltatás területén is, illetve az állami hírügynökségnél is blokkoltatni kell az összes kapcsolatos hírt.

Nem véletlen tehát, hogy nem az ügyészség vagy a rendőrség, hanem az OLAF mondta ki hivatalos dokumentumban (azaz felelősséget is vállalva) azt, hogy hazánkban bűnszervezet keretében nyúlták le az uniós milliárdokat. Ráadásul az egyik főszereplő nem más, mint a miniszterelnökünk veje. Hogy ki irányította a szervezetet az még kérdés (tippek lehetnek), de hogy nem az Orbán és kormánya által kézivezérelt rendőrség és ügyészség fogja megmondani, az is biztos. És azt sem, pontosan mekkora kárt okoztak ténykedésükkel az országnak.

Azonban azt is tudnunk kell, hogy a Tiborcz-féle közvilágítás csak a jéghegy csúcsa, hiszen az uniós projektek nagy része ugyanabból a kottából volt (és van is) vezényelve, legyen az vasút- vagy autópályaépítés, csatornázás, közterek térkövezése, örökségvédelmi beruházások vagy a legkülönfélébb felzárkóztató, munkahelyteremtő programok. Ha pedig valaki belemélyed az uniós pályázatok visszaélésgyanús ügyeivel foglalkozó hírekbe, akkor egy idő múltán az a kényszerképzete támadhat, miszerint minden egyes politikus és közszolga, aki kapcsolatba kerül a pályázatok kiírásával, elbírálásával vagy éppen az ellenőrzésével, annak nem maradhat tiszta a keze és egytől egyig fogaskereke egy hatalmas bűnszervezetnek.

És kik azok, akiket – egy normális világban – már utolért volna az igazságszolgáltatás? A Fidesz-kormány által gründolt büntető törvénykönyv alapján már maga a bűnszervezetben részvétel is bűncselekmény, azaz nem szükséges az sem, hogy az ezzel megvádolt személy kárt okozzon (321.§):

„aki bűncselekmény bűnszervezetben történő elkövetésére felhív, ajánlkozik, vállalkozik, a közös elkövetésben megállapodik, vagy az elkövetés elősegítése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételeket biztosítja, illetve a bűnszervezet tevékenységét egyéb módon támogatja, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Kik a tagjai ennek a sokmilliárdos kárt okozó bűnszövetkezetnek?

• A Szervező (illetve szervezők, ha nem egy személy, hanem egy szűk kör irányítja az események folyását),
• a pályázatot kiíró kormányzati szervek döntési pozícióban lévő közszolgái,
• az önkormányzatok képviselői (polgármester, illetékes bizottságok tagjai, testületek utasításra gombnyomogató tagjai, jegyző, stb.),
• a Kivitelező
• a „szakmunkások”: pályázatírók, hivatalos közbeszerzők, műszaki ellenőrök, hamis szakvéleményeket adók, a teljesítést az önkormányzat részéről elfogadók, a vatta árajánlatok aláírói, stb.
• azok, akik elmulasztják a projektekkel kapcsolatos ellenőrzési kötelezettségüket,
• azok, akik eltusolják a feljelentéseket (rendőrségi, ügyészségi tisztviselők),
• a pénzáramlást koordinálók,
• egyéb segédszemélyzet (kapcsolattartók, ügyvédek, stb.)

A tényleges büntetési tételeket pedig az dönti el, hogy ezek a személyek konkrétan milyen bűncselekményeket követtek el a bűnszervezet tagjaként (pl. költségvetési csalás, hűtlen kezelés, hanyag kezelés, vesztegetés, orgazdaság, költségvetési csaláshoz kapcsolódó felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettség elmulasztása, bűnpártolás, stb.), üzletszerűen ténykedtek vagy csak egy-egy ügyben voltak benne és tevékenységükkel mekkora kárt (vagyoni hátrányt) okoztak.

Vajon miért is hazánk az az ország, amelyik a legjobban ágál az Európai Ügyészség felállítása ellen? És vajon egy igazi demokráciában - hatalmas bocsánatkérések közepette - lemondott volna már a miniszterelnök, ha ilyen ügyekbe keveredik közeli családtagja?

És igen, ha egyszer megbukik az Orbán-kormány és az újonnan hatalomra kerülők elszánják magukat, akkor ez az ügy lehet az elszámoltatás zászlóshajója, a példastatuálás nulladik páciense, ahol a bűnszervezet tagjait nemcsak fegyházba lehet küldeni, hanem a vagyonukat is el lehet kobozni valamit el lehet tiltani őket attól, hogy valaha is az életben közügyek és közpénzek közvetlen közelébe kerülhessenek.

Kapcsolódó posztok Tiborcz börtönbevonulási esélyéről, az uniós projektek lenyúlásairól és az elszámoltatásról

Intézményesített korrupció

Előző rész itt.

Állítsunk fel új közbeszerzési rendszert rezsimünk illetve támogatóink pénzügyi alapjainak megteremtése érdekében. Biztosítsuk, hogy minden egyes állami pénzelosztós pályázaton az nyerjen, akit erre méltónak tartunk és annyiért, amennyiért nekünk megéri. Azaz jelentősen felülárazva, bárminemű piaci versenyt teljes mértékben kiküszöbölve, kéz kezet mos alapon. Az uniós projektek közbeszerzéseinél még inkább jöhet a vastagon fogó ceruza és csak a pofátlanságunk szab határt annak, hogy minden egyes harmincmilliós beruházást háromszázmilliósnak állítsunk be. A hatmilliárdost meg tizenhat milliárdosnak.

A rendszer megvalósításához és olajozott működtetéséhez megfelelő mértékben jutalmazott illetve megfélemlített közszolga hadra van szükségünk, hiszen ők azok, akik kiírják és befogadják a pályázatokat, összeállítják azokat a bírálati szempontrendszereket, amelyek lehetővé teszik a nyertesek személyének előre meghatározását és a végén ők azok, akik ellenőrzik valamint elfogadják a teljesítést.

Az új rendszer előnye, hogy csak az kaphat munkát az államtól és az önkormányzatoktól, aki lojális, így tehát csak annak a vagyona gyarapodhat és oly mértékben, akinek ezt lehetővé tesszük. Számolnunk kell azonban a hátránnyal is, amely hosszabb távon jelentkezhet, ez pedig az, hogy a rövid pórázon tartott és vasmarokkal irányított gazdaságunkban szinte teljesen kizárjuk a piaci versenyt, valamint egy olyan vállalkozói réteget hozunk létre, amely csak az állam emlőin éldegélve életképes és bármilyen piaci megmérettetésben elhullana. A segítségünkkel gazdagodó cégek elkényelmesednek, a tényleges versenyképességük nemzetközi szinten a nullával lesz egyenértékű, ahogy az exportra termelés sem igazán várható el tőlük hathatós állami támogatás nélkül. Az ilyen dotált és a széltől is óvott cégek virágélete csak addig tart, amíg sorra kapják az állami megbízásokat, azok hiányában egy-két hónap alatt csődbe mennek. Ráadásul az ilyen lélegeztető gépen és vitaminkúrán tartott cégek nem a termelékenységet elősegítő hosszútávú beruházásokra, cégfejlesztésre összpontosítanak hanem arra, hogy a tulajdonosok minél rövidebb idő alatt minél több pénzt szedjenek ki a kasszából úgy, hogy azt lehetőleg még az országból is kimenekítsék. Ezért aztán gondoskodjunk arról, hogy hathatós segítséget adjunk ezen hatalmas összegek hazai elköltéséhez például az állami vagyon kiárusításával (tudjanak mit venni, olcsó ingatlant, újabb és újabb cégeket, stb.), illetve működtessünk olyan állami pénzmosó számlát, amely segítségével az adófizetést is elkerülhetik a barátaink.

Készítsünk elő csattanós választ azoknak akik azt állítják, haverokat és a közpénz közpénztelenítését preferáló gazdaságpolitikánkkal valójában intézményesítettük a korrupciót: 1. Az elődünk is lopott. 2. A mi célunk a zord nemzetközi környezetben és a globalista multik kegyetlen világában a hazai vállalkozók helyzetbe hozása és megerősítése még akkor is, ha emiatt szembekerülünk az uniós hatóságokkal.

Pénzkivonás

Költekezésünk fedezésére vonjunk ki forrásokat egyes szektorokból, például a köz- és felsőoktatásból, amely egyébként is a költségvetés egyik legnagyobb pénznyelője.  Vezessünk be tandíjat úgy, hogy még véletlenül se hívjuk annak („nehogy már a gyereküket nem taníttatók fizessék meg a gyereküket taníttatók költségeit is”, „aki hasznot akar húzni a rendszerből, az állja a számlát”) és törekedjünk az „egységes” oktatási színvonalra oly módon, hogy azt jó mélyre süllyesztjük. Vágjuk meg az egészségügy finanszírozását is (a gazdagok úgyis megfizetik a magánrendeléseket meg magánkórházakat, a szegények meg érjék be az államilag biztosított passzív eutanáziával) és a honvédelem kiadásokat is csökkenthetjük („majd a NATO megvéd minket, azért vannak”), kivéve persze akkor, ha a költségek szinten tartásával a saját barátainkat és strómanjainkat hozzuk helyzetbe.

Fizessük le a hangadókat – ha a tanárok meg az egészségügyi dolgozók szakszervezeti meg kamarai vezetői nem szerveznek tüntetéseket, akkor nem kell félnünk attól, hogy intézkedéseink országos sztrájkokat generálnak, az életpálya modellek belengetésével pedig bőségesen ki tudjuk tolni azt a türelmi időszakot, amit a helyzet rendezéséhez kérünk. Ha kellő stratégiával pusztítjuk le az ágazatokat, azaz csak apró lépésenként rombolunk, azzal az adott ágazatban dolgozók toleranciaszintjét fokról fokra nyomjuk feljebb és szinte a legnagyobb megszorítás sem fogja náluk kiverni a biztosítékot.

Ha mégis tüntetnének, demagóg üzenetekkel hangoljuk ellenük a többséget: a tanároknak semmi sem elég, hiszen alig van tanórájuk, mások bezzeg mennyit dolgoznak ugyanannyi pénzért és még az egész nyaruk sem szabad, az egészségügyi dolgozók meg mit akarnak, úgyis zsebre tesznek egy csomó hálapénzt, oszt még csak le sem adózzák. Ha nincs társadalmi támogatottságuk, akkor hosszabb távon hiába morgolódnak meg tüntetnek, senki sem fog melléjük állni és előbb vagy utóbb kénytelenek beletörődni a nekik kedvezőtlen módosításokba és reménykedhetnek, egyszer majd ők is sorra kerülnek béremelés-ügyileg.

Állami szinten végrehajtott pénzmosás

Tegyük államilag elfogadott tevékenységgé a pénzmosást. Ne adjunk táptalajt annak a hitnek, miszerint a pénzmosás egy nagyon randa és üldözendő tevékenység, amelynek egyedüli célja a bűnös pénzek tisztára varázsolása. Az nem vitás, hogy attól hogy nem üldözzük, hivatalosan még nem emelhetjük piedesztálra a kreatív könyvelőket és a gátlástalan pénzügyi szakembereket, kivéve persze akkor, ha a mi utasításunkra cselekszenek és a haszon is nálunk csapódik le. Használjuk ki az elsikáló-átváltoztató zsenik szaktudását és nevezzük ki őket magas állami pozícióba (például bankigazgatónak), de mélyre el is dughatjuk a számunkra fontos agyakat a nyilvánosság elől, hogy még a létezésüket se sejtse senki – a célra kiválóan megfelelnek például a nemzeti bank alapítványai és az államilag támogatott kutatóintézetek tanácsadói pozíciói.

Miért van minderre szükségünk? Először is azért, mert a korrupcióból szerzett pénzeket nem tudjuk csak úgy simán elkölteni. Amíg mi vagyunk hatalmon, addig garantálni tudjuk, hogy önmagunkat és barátainkat nem vizsgálja sem az adóhivatal, sem az ügyészség, sem pedig a rendőrség, azonban ha külföldre akarunk pénzt legálisan kivinni (ingatlant, értékpapírt, luxusjachtot szeretnénk vásárolni), akkor célszerű ezt olyan számláról intéznünk, amelyen lévő pénz eredetéhez egy mákszemnyi kétség sem férhet, azaz tiszta, mint a patyolat. A nevünk titokban tartása érdekében kénytelenek vagyunk megbízható pénzügyi szakembereket alkalmazni, de az ügy fontossága és a lebukás veszélye mindenképpen megéri a törődést és a plusz pénzügyi ráfordítást.

Amíg a parlamentben a mi embereink nyomogatják vezényszóra a gombokat és a mi embereink uralják a bankfelügyeleti pozíciókat, addig nincs megkötve a kezünk, lehetünk kreatívak. Jó megoldás például egy olyan „megtakarítási” forma létrehozása, amelynek segítségével elhelyezett pénzek eredetét törvényi rendelkezés alapján senki sem firtathatja. A részleteket dolgoztassuk ki pénzmosáshoz értő szakembereinkkel, az eredménye pedig az legyen, hogy offshore (vagy bármilyen külföldi) bankszámlán, netalán otthon, a széfben parkoló tisztázatlan eredetű pénzek különösebb szankciók nélkül hazai legális bankszámlákra kerülhessenek. A létrehozott bankszámlára utaláskor vagy készpénzes befizetéskor senki sem kutathatja, mi a pénz eredete, csak a megtakarítási forma tulajdonosa fizessen be egy bizonyos százaléknyi adót a költségvetésbe és már meg is kapja az amnesztiát. Az adó mértéke függhet attól is, mennyi ideig áll a pénz az állam felügyelte számlán – minél tovább, annál kisebb legyen az adókulcs, így ösztönözve a szereplőket arra, hogy lehetőleg hosszabb ideig tartsák a pénzüket bankban.

A konstrukciónak köszönhetően a bank ezeket a betéteket lekötött betétként használhatja, illetve a költségvetés is megvámolja ezeket a tételeket – mi pedig bármikor lekérdezhetjük, melyik barátunk, strómanunk milyen nagyságrendben mentett ki vagyont a korrupciós ügyletekből, illetve voltak-e olyan „bátrak”, hogy nemcsak az engedélyünk alapján, hanem saját szakállukra is károsították a költségvetést. 

Mennyit kérjen az állam a tisztára mosásért?

• Ha tisztességesek akarunk lenni a többi adófizetővel szemben, akkor rögzítsük jogszabályilag, hogy minden elhelyezett betét 25-30%-a az államé, hívhatjuk a sarzsit büntetőkamattal növelt utólagos személyi jövedelemadónak is.
• Ha preferáljuk a „minden szentnek maga felé hajlik a keze” elvet, akkor ennél sokkal alacsonyabb elvonást (azaz állam által lecsippentett százalékot) is meghatározhatunk, igazodva az átlagos személyi jövedelemadó kulcshoz.
• Ha semmitől sem félnünk és nem zavar minket a csúcsra járatott pofátlanság, akkor adjuk diszkontáron a büntetlenséget. Ebben az esetben a tarifa jóval kedvezőbb, mintha az egyébként sáros, normál körülmények között adócsalónak bélyegezhető személy a standard személyi jövedelemadót fizette volna ki a jövedelme után. A saját barátainkat miért sújtanánk plusz teherrel csak azért, mert évekig elmulasztották az adófizetési kötelezettségüket?

Adjunk bónuszként garanciát is a vonatkozó jogszabályokban, miszerint aki a mi általunk meghatározott módon mossa tisztára a pénzét, attól a jövőben senki sem kérdezheti meg, honnan származik a betét összege, azaz milyen bűnös cselekedetből harácsolta azt össze. Egy újabb kormány ugyan vizsgálatot indíthat, éppen ezért a híveink is elemi érdeke, hogy minél tovább maradjunk hatalmon.

Ha kinyitunk egy kaput, akkor azt nemcsak azok fogják használni, akiknek szántuk eredetileg, hanem más szemfüles polgárok is, olyanok, akiknek a pénze ember, drog, cigaretta, hamis áru vagy ki tudja minek a csempészetéből, netalán prostitúcióból vagy fegyverkereskedelemből halmozódott fel és amnesztiánk nekik is büntetlenséget ad. Mivel nem állíthatunk össze listát arról, mely bűncselekményekből származó pénz mosható tisztára az állami számlán és melyekből származó nem, ezért hagyjuk, hogy a hatalmunkat nem veszélyeztetők nyugodtan használhassák a jogszabályunk által biztosított lehetőséget.

Folytatjuk ...

 Előző rész itt.

 Tartalomjegyzék

Tarlós István főpolgármester szerint mégis csak megoldják a 3-as metrón a mozgássérültek közlekedését – ehhez persze nem az kellett, hogy főközszolgánk elismerje, erre van igény meg azért csak illene egy világvárosnak ezt a problémát megoldania, hanem az, hogy szinte a teljes ellenzék kimenjen az utcákra aláírást gyűjteni az akadálymentesítésről szóló népszavazáshoz. Ráadásul az is elkeseríthette a főpolgit, hogy még az sem rettentette el a mindenáron akadálymentesíteni vágyókat, hogy ő, hatalmának teljes tudatában ellentmondást nem tűrően közölte, tök mindegy mit akarnak a budapestiek, úgysem kapják meg. Szóval a hiszti felesleges, amit odafent eldöntöttek, az a jó a népnek. Kész, ez van.

Az első kérdés: vajon Tarlós kitől kapja a fizetését? És kiknek a szolgálatára esküdött fel? Azokéra, akiknek a véleményére és nem utolsó sorban az igényeire egy pillanatig sem kíváncsi vagy azokéra, akik kézivezérlésen tartják és akiknek meg kell felelnie? Ennyire bízik a Fideszben és személyesen Orbán Viktorban, hogy bármit mondhat, a fővárosiak megbocsátják majd neki és újra megválasztják a narancs hátszelének köszönhetően? Mert ugyebár nehéz elképzelni, hogy egy normális világban egy olyan főpolgármestert újra megválasszon a nép, aki magasról tesz rá.

A második kérdés: vajon milyen asszociációs lánc végeredményeként jutott Tarlós arra a következtetésre, miszerint ez az a kérdés, amiben tuti érdemes elmenni a falig? Vagy úgy gondolta, ha tényleg megindul az aláírásgyűjtés a téli hidegben, még mindig ugyanúgy visszatáncolhat, mint ahogy Orbán tette a vasárnapi boltbezárás meg az olimpia ügyében, no para? Mert amíg nyert ügynek tűnik az alacsony érdekérvényesítésűek légypiszokként lesöprése, addig senkit sem kell meghallgatni, de ha túl nagy kulimász sejlik a cső végén, akkor érdemes inkább feladni? Persze ahogy az olimpia esetén sem sikerült puffogás nélkül visszavonulni („hazaárulók azok, akik nem akarnak olimpiát”, „soha nem látott lehetőség veszett el a város az ellenzék miatt”, „fújj mindenki, aki utálja a sportot”, stb. kormányzati falmelléki duma, mint kommunikációs csavar), az akadálymentesítés sem hozta meg azt a katarzist az adófizetőknek, miszerint „köszönjük, hogy az ellenzék felhívta a figyelmet a problémára és mindent megteszünk, hogy a továbbiakban a polgárok érdekeit figyelembe véve, véleményüket kikérve költsünk el sok-sok milliárdot és a XXI. század kihívásainak megfelelően újítsuk fel a metrót”. Ez már tényleg a fantasy világába tartozott volna és hirtelen úgy érezhettük volna, nem is az orbánista Magyarországon lakunk, hanem valahol egy fejlett, az adófizetők pénzével és az adófizetők érdekében jól gazdálkodó, valamint a lakossággal szorosan együttműködő demokráciában. Nem, pökhendiségből továbbra is jeles főpolgármester úrnak, a polgárok lenézési fokozata nem változott, ott maradt a skála tovább már nem nagyon fokozható vérvörös kategóriájában. Ha nem így éreznénk, csak emlékezzünk vissza arra a főpolgármesteri kijelentésre, miszerint a metró „45 évig nem volt akadálymentes. Minden együttérzésem a mozgássérülteké, de az ő utasszámuk ezrelékben sem fejezhető ki.” Vajon valaha megérti, hogy nem csak a mozgássérültekért van az akadálymentesítés, mint olyan????  Vagy nincs mit tenni így utólag, ehhez más szakon kellett volna anno végeznie az egyetemen?

A harmadik kérdés: hova lett a Tarlós-féle "nem logikus minden állomásra felvonót építeni" érvelés, mégpedig azért nem, mert "egyetlen liftnél sokkal több embert szállíthat például egy alacsony padlós busz" ? Mert bizony sokakat gondolkodásra ösztönzött, különösen a lift és a busz egyenértékes 3D-ben elképzelése. Bár meg kell hagyni, a Pöttyös utca és Ecseri út megállókból alacsony padozatú busszal szállítás mint új ötlet még így is morfondírozásra késztet, vajon csak a következő akadálymentes megállóig alkalmaznák-e ezt a módszert (hagy szálljon át jó sokszor az, aki tömegközlekedésre vetemedik), vagy végig az egész vonalon? Esetleg az átszállásra is kiterjed ez a szállítási mód, például Ecseri út Széll Kálmán tér viszonylatban? És hol meg mikor fog járni a busz?

Szintén új ötletként a különféle lépcsőnjáró szerkezetek (kabinok) sem tűnnek bombabiztos megoldásnak, legalábbis aki már próbált sok-sok forintért akadálymentesített önkormányzatoknál ilyen szerkezetekhez (például külső lépcsőknél) kezelőszemélyzetet találni és sikerült is neki, az előtt le a kalappal. Mert ezeknél cirka az az első feltétel, hogy először be kell menni az épületbe, aztán találni kell valakit, akinél ott van a kulcs és még ért is az installációhoz. Persze ne legyünk hitetlenek, a budapesti metróállomások biztos sokkal szervezettebbek lesznek, mint egy polgármesteri hivatal. És amiatt is felesleges aggódnunk, hogy a lépcsőnjáró szerkezeteket úgy alakítják ki, hogy annak használata nem akadályozza majd a normál sebességgel közlekedő utasokat és nem gerjeszt majd garantált, ám kiszámíthatatlan mértékű népharagot mindenkivel szemben, aki éppen mankózik vagy babakocsival szerencsétlenkedik.

A negyedik kérdés: vajon mit szólna hozzá Tarlós, ha kapna egy napra egy babakocsit egy 12 kilós gyerekkel + felszereléssel (pelenkázótáska, stb.) és irány a survivor, küldetésképpen a Havannáról bumlizzon el a Déli pályaudvarra, aztán hazafelé még a rákospalotai temetőbe is látogasson el a nagyihoz? Mert nem kell mozgássérültnek (kerekes székesnek) lenni ahhoz, hogy valaki igen hamar rájöjjön, az akadálymentesítés nem a mozgássérültek örömére van egyedül, hanem igen széles népréteg életét könnyíti meg: napi ügyintéző kisgyerekes anyukák, suliba igyekvő lábtörött gimnazisták, piacon bevásárló banyatankos nagymamák, hogy csak egy párat említsünk a sok közül.

Ötödik kérdés: mikor szól Tarlós Kocsis Máténak meg a budapesti Fidesznek, hogy ezt a harcot (azaz az ellenzék ekézését) itt és most kéne abbahagyni? Kommunikációs szempontból nem biztos hogy nyerő további olajat önteni a tűzre és azzal vádolni az akadálymentesítéssel egyetértők aláírásainak összegyűjtőit, hogy – így kampányidőszakban – csakis a saját érdekeiket tartják szem előtt meg egyébként is hazudnak meg lopnak? Plusz az akadálymentesítés semmi másra nem jó, mint lassítani a 3-as metró felújítását? Egy kis alázatra nevelés érdekében Kocsis Máténak a napi survivor ikerbabakocsival lehetne kötelező (2x12 kilós gyerek +felszerelés) egy héten keresztül, rutinbevásárlásokkal nehezítve (kenyér, tej, felvágott, friss zöldség-gyümölcs, stb.). Bár kétséges, hogy Kocsis arroganciája valaha is engedné a beismerést, miszerint még az is előfordulhat, ő sem lesz örök életében fiatal, egészséges meg olyan szupergazdag, hogy mindig és mindenhova kocsival járjon és soha, de soha ne fanyalodjon tömegközlekedésre.

Hatodik kérdés: vajon az, hogy keresztényi szeretet, tolerancia, beleérző képesség, szociális érzék, szolidaritás, mond valamit olyan embereknek, mint Tarlós meg Kocsis? Vagy az ilyen kifejezések számukra a blabla világába tartoznak, az emberi gyengeség szinonimái, melyek olyan gondolatmeneteket generálnak, amelyeket néha végig kell hallgatni muszájból egy-egy lojalitás-igazoló istentiszteleten? És ha kiderülne, a döntési pozícióban ülő választott közszolgáknál ezek a – NER szempontjából teljes mértékben felesleges – tulajdonságok genetikailag hiányoznak, akkor vajon jelenthetnek-e még az olyan apróságok valamint, mint a Fidesz-KDNP által is elfogadott, akadálymentesítésről szóló törvények és egyéb jogszabályok? Nem kéne legalább azokat betartani, ha már emberségből megbuktak?

Hetedik kérdés: vajon hogy lehet az, hogy eddig egyetlen kormányközeli havernak sem jutott eszébe, hogy jó pénzért ő majd megoldja az összes akadálymentesítést, kerül, amibe kerül? Aztán az 50-100 milliárdos, vastagon fogó ceruzával kiállított számla kifizetésekor csak az ellenzékre meg a polgárokra kellene mutogatni, ezt akartátok, nem??? Ti főztétek, egyétek is meg.

Mennyit ér a magyarországi rákbetegek élete? Ha stadion, egyházi  vagy migráns-egyenértékessel számolunk, akkor nem sokat.

Azt már tudjuk, hogy a kormányunk szerint minden sportra költött egy forinttal két forintot lehet megspórolni az egészségügyi kiadások terén meg azt is, hogy a közbeszerzésekre fordított milliárdok cirka harmada tűnik el kormányközeli haverok zsebében, de abban azért csak reménykedhettünk, hogy a rákosok élete megér legalább egy stadionnyit. Mondjuk annyit, mint amennyibe a Haladás szuperstadionja került Szombathelyen, azaz cirka 15,2 milliárdot. Ez az összeg hétvégenként 8.940 fő aktív szotyolázását teszi lehetővé és biztos van valaki odafent, aki – legalábbis a stadion méreteit látva – hisz abban, hogy a 2017 őszi átlag kétezer körüli szurkolószám megnégyszereződik úgy, hogy még az alkalmankénti borsos belépti díjat is hajlandók a tisztelt látogatók kifizetni.  És ez csak egy stadion a sok közül … És míg a klubsport mindenek felett, mi a helyzet az egészségüggyel és a spórolással?

Balog humánminiszter úr – így kampányidőszakban – ott van a gáton és gáláns ígéretet tett a hazai rákbetegeknek: az idén 5 milliárdot áldoznak fejlesztésekre, az elkövetkező években meg még 10,3 milliárdot. Azaz éppen annyit ígért, mint amennyibe egyetlen vidéki stadion került. Igaz, hazánkban éves szinten 33 ezren halnak meg rákban (az összes halálozás egynegyede) és harmadával több honfitársunk veszti életét ennek a betegségnek köszönhetően, mint az uniós átlag, de ez sem ösztönzi a kormányunkat láthatóan arra, hogy – így kampányidőszakban – legalább kétstadionnyi pénz elköltését ígérje meg nekünk. Ebből is látszik, kormányunknak pontosan mennyit is érnek a saját állampolgárai – hát nem annyit, hogy érdemes lenne akár a Tao-pénzek 500 milliárdjának legalább 10%-át az egészségügyre költeni. És miközben a látványsportokba (és különösen a minimális európai színvonalat alulról talán nyaldosó fociba) öntik a sokszáz milliárdot, addig honfitársaink belehalnak olyan betegségbe, amelybe más országokban azért nem annyira muszáj.

Mi ez, ha nem aktív eutanázia, tudatos, szervezetten és nagy tételben elkövetett népirtás? Ráadásul az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a majdani fejlesztésekre fordított költségvetési források egyharmada kartelezés és túlszámlázás miatt magánszámlákon fog kikötni, tehát az igazi fejlesztés-érték maximum 10 milliárd körül lesz ha lesz, már ha hihetünk Balog miniszter úr ígéretében. És sovány vigasz, hogy valószínűleg a fent említett stadion építési költségéből is ellophattak minimum egyharmadot. De azt is be kell vallani, ha tervezési vagy kivitelezési trehányság miatt összeomlik a 15 milliárdos stadion, az áldozatok száma nagyságrendekkel kevesebb lesz, mint ahány embert évente eltesz láb alól a kormányunk azzal, hogy az elmúlt nyolc évben azt tett az egészségüggyel, amit tett. És amit – szinte kivétel nélkül – minden választópolgár érez a saját bőrén is.

Vajon a választók belegondolnak, hogy kormányunk – szimplán mérhetetlen gazdagodni vágyásból – évente hány embert ítél szenvedésre? Hány honfitársunk kapja meg a halálos ítéletét csak azért, hogy kapzsi politikusaink még többet tudjanak lopni, aztán ha nekik dobja majd a gép ezt a borzasztó betegséget, magánklinikákon uniós átlag feletti gyógyulást fizethessek meg maguknak? Vajon ez hogyan fér össze a fennen hirdetett keresztény nemzettudattal, a Bibliával meg a tízparancsolattal? Vagy a keresztényi szeretetet letudják Orbánék azzal, hogy számolatlanul (és elszámolási kötelezettség nélkül) osztogatják a milliárdokat az egyházaknak? Vajon a reformátusok (csak) a múlt év végén kapott 85 milliárdból mennyit áldoznak az egészségügyre és arra, hogy kevesebben haljanak meg rákban? Még az is lehet, hogy egy fillért sem, az emberek sorsát meg Istenre bízzák, ő csak tudja, hogy mit csinál és ki mit érdemel? És egyetlen egyházi főméltóságtól sem hallottuk azt, hogy nem, nem kérnek támogatást, inkább fordítsa a sok-sok milliárdot a kormány az egészségügyre … Még az sem lényeges, hogy szép lassan elfogynak a hívek meg azok, akikért imádkozni lehetne.

Még a migránsok elleni küzdelemre is nagyságrendekkel többet fordítanak Orbánék (2015 óta cirka 100 milliárdot), mint a rákbetegség elleni küzdelemmel kapcsolatos fejlesztésekre. Pedig ha belegondolunk, hány honfitársunkat is ölték meg migránsok? És hánynak okoztak sok-sok éven át tartó szenvedést? Egy normális világban valószínűleg az emberélet elsőbbséget élvezne a politikusok döntési preferenciáiban, de mi ugyebár nem normális világban élünk, hanem a kőkemény orbánizmusban, ahol csak az érdemel életet, akinek pénze is van azt megfizetni.

És igen, hazánkban mindenki annyit ér, amennyije van és addig él, amennyije van.

Kapcsolódó posztok:

Bármit elhiszünk a NER kiszolgálóiról?

Ilyen, amikor Orbánék takarékoskodnak

Az állami vagyon kiárusítása

Előző rész itt.

Hatalomra kerülve áruljuk ki a nagyi ezüstjét is, azaz az állam vagyontárgyait (ingatlanokat, műkincseket, földet, stb.). Ha drágán kívánjuk értékesíteni ezeket, akkor célozzuk meg a külföldi befektetőkek, ha viszont nekünk van rá szükségünk (netalán rokonainknak, haverjainknak, támogatóinknak), akkor az eladási árat határozzuk meg a lehető legalacsonyabb szinten.

 Az első módszer esetén a pénzkitalicskázás többfordulós, mivel a befolyt vételár minket illető hányadát csak később tudjuk kimenekíteni a költségvetésből, például vagyongazdálkodó állami céggel kötött tanácsadói szerződésekkel offshore számlákra, állami nagyberuházások fedezeteként átkönyvelés után vállalkozói díj túlszámlázásával, stb.

A második esetben mélyen alulértékelve közvetlenül hozzánk (vagy az általunk preferált személyekhez) jutnak ezek a vagyontárgyak. Ha már mi vagyunk a tulajdonosok, akkor azt csinálunk a tulajdonunkkal, amit akarunk – akár saját célra hasznosíthatjuk azt, akár extraprofittal, immáron reális áron továbbadjuk olyan személyeknek, akik hajlandók azt megfizetni, legyenek akár orosz, akár arab ingatlan-befektetők, netalán multinacionális bankok, nagyvállalatok. Ne legyünk előítéletesek és ne kutassuk a vevők pedigréjét – nem ránk tartozik, ha az FBI körözi őket, hiszen nem nálunk robbantottak vagy kereskedtek fegyverrel. A továbbadásból származó profit már nem a kincstárba érkezik be, hanem közvetlenül hozzánk, ráadásul teljesen legálisan, így azt nyugodtan fordíthatjuk újabb ingatlanok, vállalkozások-üzletrészek megvásárlására mindaddig, amíg a rendőrség és az ügyészség a mi parancsainkat teljesíti.

És mivel indokoljuk az állami vagyon kiárusítását, ha valaki veszi a bátorságot és rá mer kérdezni? Például azzal, hogy az állam nem volt képes megfelelően bánni az adott ingatlannal és a helyreállítás feleslegesen megterhelné a költségvetést (lepusztult állapotú, ám kurrens, jó helyen található műemlék épületek esetén ez kiváló érv), illetve az állam nem tudja megfelelően kihasználni az adott ingatlant, a befolyó vételár viszont jól jön az államadósság csökkentésénél (például egykori gyárépületek, katonai objektumok, stb. esetén).

Azonban nemcsak ingatlanok, hanem például feleslegesnek, gazdaságtalanul tarthatónak minősített értékpapírok, műkincsek is lehetnek az állam tulajdonában, így ha alkalom adódik rá, értékesítsük ezeket is áron alul azoknak, akik ezt megérdemlik.

Államosítások

Profitáljunk az üzleti életből is – nem kell mást csinálnunk, mint jogszabályi vagy egyéb úton kényszerhelyzetbe hoznunk egyes vállalkozásokat és jelentősen alulárazva államosítani (megvásárolni) a többségi vagy teljes tulajdont. Miért? Szándékunktól függően ezeket később még mindig nyomott áron továbbadhatjuk saját haverjainknak, vagy papíron felértékelve immáron reális (vagy túlárazott) értéken nyilvántartva növeljük az állami tulajdon összértékét bizonyítva a választóknak, elődeinkkel ellentétben mi jó gazdaként jártunk el.   

Vegyük például az energiaszektort. A rendszerváltás utáni kormányok általában privatizálták a szocializmusból visszamaradt régi nagy állami vállalatokat, a többségében német és francia multik pedig ezeket megvásárolva vetették meg a lábukat a régióban, tisztességes nagyságrendű, állam által garantált nyereséget realizálva. Nekünk nincs más dolgunk, mint hatalomra lépve jogszabályokkal kényszerítjük a szektort és úgy leszorítjuk a szolgáltatásaik árát, hogy tartósan veszteségesek legyenek és egyetlen racionális megoldásként önként akarjanak megválni a befektetésüktől, ami hathatós segedelmünkkel már inkább nyűg, mint kiváló profitszerzési lehetőség a portfóliójukban.

Az árak csökkentésével ráadásul két legyet ütünk egy csapásra: egyrészt alattvalóinknak a tudatába égetjük, az ő életminőségük és pénztárcájuk védelme érdekében kényszerítettük a multikat 10-20%-os árcsökkentésére, ezzel pedig hatalmunkat bebetonozva megnyerjük a következő választásokat. Hiszen melyik, az orránál tovább egy centivel sem látó átlagpolgár ne örülne a rezsicsökkentésnek? Nem gondolják végig, hogy előbb vagy utóbb ezek az általunk végletekig kizsigerelt cégek hatalmas állami támogatásokra szorulnak majd, mint ahogy azt sem, a fogyasztók által befizetett szolgáltatási díjból származó profit egy részét a cégek szükségszerű amortizációs pótlásokra illetve fejlesztésekre szokták fordítani, azaz profit hiányában erre sem fog majd sor kerülni, minek eredményeképpen a közművek infrastruktúrája ott fog lerohadni és úgy, ahogy van.

A nagy rendszerek 5-10 évig még elketyegnek, később azonban meg kell oldanunk a fejlesztést, de ez már a holnap gondja és az sem biztos, hogy nekünk kell majd bíbelődnünk a hogyannal és mibőllel.

A másik nagy előnye az energiaszektor államosításának, hogy a multik Paradicsomból kiűzésével tematizáljuk a közbeszédet és szájába rágjuk a polgároknak, hogy olyan háborút vívunk, amelybe az előző kormányok mérhetetlen pénzéhsége kényszerített bele, ám mi nemcsak megnyertük azt, hanem megmutattuk Brüsszelnek, népünk bármire képes, polgáraink érdekének védelmében Dávidként még Góliátnak is minden további nélkül nekiugrunk.

Ne ringassuk magunkat abba a tévképzetbe, hogy a rezsicsökkentős győzelmünk végleges – ha pusztán csak a józan paraszti eszünkre hagyatkozunk, akkor is tisztában kell lennünk azzal, hogy hosszabb távon a túl alacsony árak megakadályozzák a közműrendszerek fejlesztését és a nagyobb beruházásokat, valamint idővel az alulfinanszírozottságból eredő krónikus pénzhiány lehetetlenné teszi majd a rendszeres és elengedhetetlenül szükséges karbantartásokat és a dolgozói állomány illetményének szükségszerű emelését is.

Azt se felejtsük el, a legrosszabb gazda az állam, mivel

• a tulajdonosok képviselői (a vezetők) általában nem nyereségérdekeltek,
• a költségek racionalizálása még véletlenül sem cél (különben hogyan lehetne talicskaszámra kivinni a különféle tanácsadói meg a túlárazott alvállalkozói díjakat), illetve
• a felelős humánerőforrás gazdálkodás sem elsőrangú cél (ha az lenne, hogyan dugnánk be mindenféle felesleges pozíciókba semmire sem alkalmas rokonainkat, ismerőseinket?).
• a lopást csúcsra járató, saját pecsenyéjét sütögető vezetőség pedig mentséget ad a középvezetői és beosztotti rétegnek arra, hogy mindent eltulajdonítsanak, amit csak tudnak – kivéve persze akkor, ha egy-egy cégnél példát statuálva a kishalakat jól megbüntetjük, miközben a nagy halak vidáman úszkálnak.

A háttérből ugyan – fű alatt – kisegíthetjük költségvetési támogatásokkal a cégeket, ez azonban nem kerülhet napvilágra, mivel az Unió kifejezetten tiltja a burkolt állami támogatásokat és a piactorzító kormányhadműveleteket is. Ezen körülmények miatt előbb vagy utóbb kénytelenek leszünk vagy árat emelni vagy újra privatizálni a közművállalatokat, azonban bármelyiket is választjuk, ezzel – hacsak nem sikerül bombabiztos kommunikációs hadjáratot indítani, például Brüsszel miatt van az egész – mindenképpen beismerjük politikánk vereségét, legalábbis a gondolkodásra hajlamosabb alattvalóink szemében.

Döntsünk kell, meddig megyünk el a választási kampányunk sikerességéért (azaz a csodafegyvernek számító rezsicsökkentésért) és milyen mértékben hagyjuk a multik által jól kiépített közműrendszereket lerohadni, valamint azt is, mennyire húzzuk magunkra az uniós hatóságokat. Ráadásul a gyakori áramszünetek meg csőtörések és az elduguló csatornák a lakosságnak a zombiknál egy fokkal értelmesebb részét ellenünk hergelhetik, valamint a gazdaság egészét is fenyegetik, amelynek végső eredménye jelentős adóhiány és a GDP növekedés megtorpanása lehet.

Fékezzünk be időben és az elkerülhetetlen áremelést vagy az újbóli privatizálást kommunikáljuk eredményként, ne pedig a kudarcunkként. Bűnbakot szabadon választhatunk, lehetnek az előző kormányok (hagyták, hogy regnálásuk alatt a szolgáltatók lepusztítsák a hálózatokat), Brüsszel (egyfolytában kötelességszegési eljárást indítanak, legyen már végre béke), bár szóba kerülhetnek még az olaj- és gázspekulánsok meg az áramtőzsde nyerészkedői is. Álljunk ki a választók elé és sopánkodjunk, az ellenfeleink nyernek, ha nem lépünk, de a kormány hallja az idő szavát, a megoldás pedig már úton van. Nehéz szívvel, de kénytelenek vagyunk intézkedni, azaz többletforrást bevonni (már át is neveztük az áremelést), de amint kedvezőbben alakulnak a világpiaci körülmények (csökkennek az árak), újra visszatér a rezsicsökkentés.

A kommunikáció fő csapásirányát beállíthatjuk az általunk államosított állami vagyon eladásának mindokolására is, ez esetben hangsúlyozzuk, hogy a lakosságnak és a vállalkozásoknak fájdalmat okozó áremelés helyett a kormány inkább azt az utat választotja, hogy a továbblépés érdekében „megbízható”, és ami a legfőbb, hazai vállalkozó kezébe adja a közművállalatokat. Természetesen olyanokéba, aki már bizonyították elkötelezettségüket és lojalitásukat, azaz jöhetnek megint csak a rokonok, strómanok, haverok és egyéb érdemre méltók.

Tartsuk alacsonyan a az újbóli privatizálás során az eladási árat – és senki sem szólhat egy szót sem, mivel egy masszívan veszteséges céget mennyiért is dobhatnánk piacra úgy, hogy legyen esély vevőt találni? Az érdemesnek talált befektetőknek biztosítsunk kedvezményes állami hitelt is, maximum nem fizeti vissza, vagy csak egy kis hányadát, a többit meg majd fű alatt elengedjük neki. Ha pedig már nemzeti vállalkozó (haverunk, strómanunk, rokonunk) kezében van az üzlet, jöhet az a jogszabály, amely lehetővé teszi a rentábilis működtetéshez szükséges áremelést, mi pedig hivatkozzunk a multik üzemi színvonalat romboló magatartására, a profithajszolásuk miatt elmaradó beruházásokra, a karvalytőke miatt emelkedő nemzetközi árszínvonalra vagy épp a gondatlanul eljáró ellenzéki politikusokra. Biztosítsuk azonban a választókat, az áremelés csak időleges és nem haladja meg a biztonságához szolgáltatásnyújtáshoz szükséges legminimálisabb mértéket.

Ne korlátozzuk az államosítást a közműszolgáltatókra, hanem gondolkodjunk több gazdasági ágazatban is, így vegyük sorra

• a bankokat (a népnyúzó, kapzsi pénzembereket le kell cserélni hazai, nem népnyúzó bankárokra),
• pénzügyi szolgáltatókat (ne hagyjuk, hogy külföldön számolják el a hazai kártyatranzakciókat a nagy kártyatársaságok, nemzeti üzletekhez nemzeti kártyát nemzeti elszámolással),
• mobil telefon szolgáltatókat (majd az állam sokkal olcsóbb percdíjakat meg internetet ad, a multik csak nyerészkednek a kisembereken),
• a tankönyvkiadást (cél a tankönyvek színvonalának javítása, vesszenek a liberális tankönyvírók és a gyermekek szülein nyerészkedő kiadók, jöjjön az egységes, államilag kontrolált oktatás és tananyag),
• a szakképzést (az alapítványok csak piacképtelen egyéneket képeznek, a munkaerőpiacot sem ismerik, a minisztériumaink majd új alapra helyezik, meghatározzák a képzések sarokszámait és korrigálják az összes hibát)
• a közétkeztetést (az állam megoldja, hogy az összes gyerek meg kórházban fekvő beteg ugyanazt az egészséges, és nagyon olcsó ételt fogyassza az egész országban, mindenki olyan egészséges lesz, mint a makk),
• a szemétszállítást (drágák és nyerészkedők a helyi cégek, az állami megoldás plusz vízfejjel és nagyobb személyi állománnyal sokkal jobban tud majd kukázni ugyanakkora szolgáltatási díjból),
• a közműszámlázást (még egy vízfej, ezúttal csak számlázásra, semmi másra, de ki más tarthatná jobban nyilván minden egyes polgár összes közműfogyasztási adatát),
• a reklámpiacot (állami cég, intézmény csak állami cégen keresztül nyomhassa az agymosó propagandát), vagy éppen
• az óvodai-iskolai hulladékgyűjtést (ne nyerészkedjenek a vállalkozók a hulladékon, az legyen az állam joga nonprofit rendszerben)
• és bármi mást, ami csak eszünkbe jut.

Az államosítások ezeken a területeken (meg bármelyik másikon, amit csak jónak látunk) több célt szolgálnak:

• a nekünk nem tetsző vállalkozókat rövid határidővel kiszorítjuk a piacról,
• az árakat központilag határozzuk meg (például választási kampány idején olcsóbb lehet a kukadíj, az állam csak jó drágán vesz reklámfelületet, stb.),
• az alvállalkozók személyét mi választjuk ki (ki nyomtathat plakátot, melyik média kaphat állami megbízást, ki főzheti az ebédet a város iskoláiban-kórházában, stb.)
• az ideológiai megfelelést tökéletesen biztosíthatjuk (tankönyvírás és kiadás),
• a választópolgárokról annyi adatot gyűjtünk, amennyit nem szégyellünk, mivel állami cégnél fut össze az összes közműszámla az ingatlan tulajdonosok adataival és a fogyasztási volumennel együtt, a szerződésekhez szükséges adatok, bankszámlaszámok, e-mail és telefonelérhetőségek, stb.
• az állami mobilszolgáltató teljeskörű megfigyelését teszi lehetővé az alattvalóink kommunikációjának és internetes aktivitásának,
• újra privatizálás esetén annak adjuk a vállalkozási lehetőséget az adott piaci szegmensben, akinek akarjuk,
• az állami cégeknél a sok-sok lojális pártaktivistának, rokonnak-sógornak-jóbarátnak állást vagy akár beszállítási-bedolgozási lehetőséget is biztosíthatunk.

Folytatjuk ...

Előző rész itt.

 Tartalomjegyzék

Felröppent sajtóhírek szerint így, a kampányidőszakban minden kórháznak heti két jó hírrel kell szolgálnia felfelé, és bár történt olyan kormányzati reagálás, miszerint nem is volt ilyen, a sokat megélt olvasóknak valószínűleg megvan az egyéni véleményük a témában és nem biztos, hogy megegyezik a propaganda minisztérium mosakodásával.

 A két jó hír mint heti kvóta elviekben nem is lenne baj, ha lennének jó hírek, például a héten a harmadik hármasiker született, végre uniós átlag alatt a kórházi fertőzések száma, javult a rákbetegek túlélési esélye, stb. De nem, a magyar egészségügy helyzete jelenleg a béka feneke alatt, a polgárok pedig látják is ezt. Mert az egészségügy az, amivel mindenki találkozik, ha pedig nem ő, akkor valamelyik rokona, ismerőse, aki körbepanaszkodja a teljes kapcsolati hálóját, hogyan (nem) látták el a sürgősségin, mennyit kellett várnia laborra meg a csípőprotézisére és a munkatársa képes volt hamarabb meghalni, mint ahogy végre sorra került volna a kardiológián. És míg az oktatás esetében az eredmények sokkal nehezebben mérhetők, a bírálatok is könnyedén lesöpörhetők az asztalról (a PISA-teszt hülyeség, direkt magyarellenesen fogalmazták meg, mi magyarok bezzeg sokkal fontosabb készséget tanítunk, Bibliaismereti versenyben tuti elsők lennénk, az összes kimaradó 16 éves lusta dög, stb.), az egészségügy anomáliáit a tisztelt választópolgár a saját bőrén érzi, ha pedig a szomszéd mesél a kanosszajárásáról, az sem tartozik a „messziről jött ember azt mond, amit akar” kategóriába. És az oktatással ellentétben az egészségügyben nemcsak valami távoli, homályos jövő miatt aggódhat a választópolgár, hanem a bőre a tét és az élete, amiből sajnos csak egy van neki akkor is, ha a kormány gátlástalanul rajta spórol.

Akár igaz a hír, akár nem, az médiafogyasztók egy része minden további nélkül elhiszi, hogy létezik magyarhonban olyan csúcsrajáratott talpnyaló, akinek belefér a világképébe az, hogy a zemberek személyes tapasztalását überelni tudja pár izzadtan előállított „jó hírrel”. Hiszen ez a téma más mint a szupereredményes migránsozás meg sorozás, itt a félelmet nem gerjeszteni meg fenntartani kell, hanem csitítani és elhitetni, kedves honfitársunk amit lát azt nem látja, amit érez, azt nem érzi és ami miatt aggódik, az csak egy másik alternatív valóságban létezhet, nem itt. A hős vezér meg hiába harcol utolsó kereszteslovagként hazánk és Európa megmentéséért, az egészségügy helyzete ettől még mit sem javul. Sőt, még a figyelmet is nehéz elterelni, egy-két közmunkásos tolvajozás, ellenzék mószerolása meg lebuzizása semmit sem javít az általános megítélésén.

A másik, ennél sokkal nagyobb probléma az, hogy a híreket befogadók azt sem feltételezik az intézményvezetőkről, hogy azok megdöbbennének, mit is kérnek tőlük és ha érkezne ilyen kérés, akkor valószínűleg teljesítenék is a kívánalmakat, féltik annyira az állásukat. Mert az még valahogy csak-csak érthető, hogy teljes sajtókitiltás van, nehogy már bárki felelős vezető rosszat merjen nyilatkozni arról, ami rossz és ami megtépázná a mindenható, gondos családapakánt az ország testi és lelki egészsége felett őrködő Fidesz-KDNP és személyesen Orbán Viktor imázsát. Az, hogy a királyi média még véletlenül sem tudósít a gondokról, szintén az érthető kategóriába tartozik, bár egyes vélemények szerint az összes talpnyaló, gumigerincű médiamunkást lassú tűz felett kellene forgatni amiatt, hogy a legkisebb erkölcsi aggály nélkül, a legalapvetőbb szakmai erkölcsi alapelveket sutba dobva üzemeltetik a lakájmédiát, de hát láttunk már bőven olyan magyart a történelem folyamán, aki egy tál lencséért bárkivel kollaborált, legyen az labanc, fritz vagy éppen iván. Az élet utat tör magának, a páciensek készítette képek-videók és személyes beszámolók akkor is eljutnak a még független médiához ha vasfüggönnyel zárják körbe az összes egészségügyi létesítményt és minden arra járóval örökös titoktartási nyilatkozatot íratnak alá és bármennyire is igyekszik a hatalom kontrollálni az információáramlást, a szájhagyomány útján terjedést és a szamizdat kiadványokat még a legsötétebb elnyomás sem tudta eltüntetni a föld színéről, a facebookos-twitteres megosztós, egymillió követős kihívásokról pedig már ne is beszéljünk.

De az, hogy jó hírt kelljen gyártani? Bárki is ötletelte ki, ez már konkrétan a Rákosi rendszert idézi három- meg ötéves tervestől, sztahanovista mozgalmastól, hangulatjelentésestől, csak akkor még mocsaras földúton döcögött az információ, nem pedig az infosztrádán. És az elképzelés szerint vajon mit várna a propagandista odafent, mit írnak majd le az igazgatók, mint jó hírt? A héten sikerült két vakbélműtétest úgy elbocsátani, hogy nem kaptak kórházi fertőzést és ez 100%-os emelkedés az előző héthez képest? Vagy a héten nem találtak hullát egyetlen WC-ben sem, csak azt nem tették hozzá, hogy azért, mert takarítás sincs hetek óta és már az ajtón se mer senki belépni? Netalán végre sikerült kisikálni a hatos számú kórtermet úgy, hogy kiderült, mintás a minimum 60 éves metlachi?

Persze hírek most is vannak az egészségügyről: rosszul teljesít és már csak órák kérdése, hogy az oly nagyon lenézett Románia is lehagyjon minket, meg már megint sok-sok milliárdot nyerészkedtek kormánybarát vállalkozók a rákosok ellátására hivatott beszerzéseken és fontos gyógyszereket nem lehet beszerezni, de a baj nem olyan nagy, mint elsőre gondolnánk, mert már úgyis Skóciában praktizál az az orvos, aki felírná.

Felmerül a kérdés, vajon a választópolgárok mit szólnak ahhoz, ha ennyire hülyének néznék őket és vajon az egybites, a magánegészségügyet megfizetni nem tudó, a kormány propagandájának célkeresztjébe állított faékek-szintű polgártársaink mikor éreznék úgy, eddig és ne tovább? Hiszen nagyrészt az ő voksaik döntik el, megtarthatja-e hatalmát az a kormányzat, amely ilyen szinten nem törődik az alattvalói életével.

És mi a legrémisztőbb a heti két jóhíres sajtóinformációban? Az, hogy akár igaz, akár nem (azaz akár utasították fentről az intézményvezetőket, akár nem), a nem kormánylojális média olvasói minden további nélkül elhiszik hogy igen, a XXI. századi Magyarországon megtörténhet ez. Ahogy a Fidesz-szavazók komolyan rettegnek attól, hogy a falu határában kétmillió afrikai menekült jelenik meg egy fehér furgonba zsúfolva a Soros-terv utasításait követve, csak ha fogadni kellene rá, a két jóhíres intézkedésnek van esélye, ez utóbbinak viszont nulla.

Imádjuk a sztereotípiákat – segítenek, hogy könnyebben eligazodjunk a világban és még véletlenül se kelljen sokat törnünk a fejünket. Politikusaink ki is használják ezt a hajlandóságunkat, ráadásul minél populistább, minél szélsőségesebb áramlatban utaznak, annál jobban igyekszenek minket rábírni az egysíkú világlátásra:

• a migráns terrorista (viszont ha a magyar migránst éhenkórász szegényházinak titulálják Londonban, máris felháborodnak),
• a közfoglalkoztatott tolvaj, aki éppen nem ér rá lopni,
• a tanárok a nemzet ingyenélői (lásd nyári szünet meg délelőtti tanítás),
• aki meg nincs velünk, az ellenünk van és leginkább hazaáruló, pusztuljon mind.

Persze mindig vannak olyan elvetemült, a politikusok által nem igazán szeretett deviánsak, akik mernek gondolkodni és saját véleményt megfogalmazni, sőt időnként még másokkal is megosztják ezt, az ő legnagyobb szerencséjük az, hogy anno eltörölték a halálbüntetést (különösen a máglyahalál formáját), különben a választásokhoz közeledve a főváros nagyobb terein a karácsonyi keresztek jól bejáratott helyein tüzek égnének.

Az illiberális állam megkérdőjelezői (meg a politikai elemzők) mostanság azon gondolkodnak, miért van az, hogy például itt hazánkban a választók akár kétharmadot is megszavazhatnak újra egy olyan kormánynak, amely

• mindent megtesz a demokratikus intézmények földig rombolásáért, a független bírók, újságírók, művészek, másképp gondolkodók lehetőleg Holdra kilövéséért (de minimum éhen halasztásáért),
• az adófizetők pénzéből a rájuk szavazókat kilóra megvásárolja, ennek érdekében akár külföldre is kitolja a nehezen összeadott százmilliárdokat és egymillió friss, ropogós választót is beszerez, biztos ami biztos,
• az állami és önkormányzati költségvetéseket valamint az uniós támogatásokat saját házipénztáraként kezeli,
• a szegényeket rühelli,
• a gazdagokat pátyolgatja,
• a tisztességesen megélni akarókat emigrációba kényszeríti,
• a társadalmi egyenlőtlenséget a végletekig fokozza, a felemelkedés esélyét nullára redukálja,
• az egészségügy tudatos lerombolásával aktív eutanáziát gyakorol évente egy városnyi honfitársunkon és
• a korrupciós üzelmeiről már nemcsak a szabad magyar sajtó számol be nap mint nap, hanem nemzetközi szinten is egyre kényelmetlenebb ügyek buknak ki,
• valamint újra meghonosítja az egypártrendszert.

Mindezek ellenére a választók egy része töretlenül megszavazza Orbán Viktornak és pártjának a bizalmat még akkor is, ha ez lassan egyet jelent egy lájtos közép-európai diktatúra bevezetésével. De kik ők? Egybites, agyhalott zombik, akik funkcionális analfabétaként elhiszik mindazt, amit a királyi média eléjük tár? Egy tál lencséért megvásárolt nyugdíjasok, akik akkor is tevékenyen hálásak a Bözsi-utalványért, ha közben gyerekük-unokájuk külföldön és lassan már az anyanyelvüket is elfelejtették, vérvételre egy hónapot kell várniuk, gázfűtésre nincs pénzük, háziorvosuk meg már évek óta Angliában praktizál? Vagy a békemenetes egykori komcsik, azok, akik a vöröscsillagos munkásőrjelmezt becserélték nemzeti kacagányra és éljen viktoros transzparensre? Mert azok, akik tényleg hasznot húznak a rendszerből és akiknek vastagon tejel a nagyüzemi szervezett bűnözés, amit más néven (elegánsan eufemizálva) fideszes gazdaságpolitikának hívunk, azok azért kétmillióan nincsenek.

„Az emberek csak agyuk 10%-át használják. A maradék 90%-ot Orbán Viktor használja helyettük.” (ismeretlen*)

A leggyakoribb fideszes szavazó a vidék egyszerű „Faék” embere, azok, akik annak idején Torgyán József szavát is úgy itták, mintha kötelező lett volna. Általában idősek, alacsony iskolázottságúak (nagyon sokan csak nyolc osztállyal dicsekedhetnek közülük), vallásosak, rossz anyagi körülmények között élnek és azt, amit a politikáról tudnak, leginkább a királyi médiából veszik le. És nemcsak leveszik, hanem el is hiszik minden mondatát, kritika nélkül. Igaz, háborognak olyan apróságok miatt, mint a saját szegénységük, az egészségügy rossz helyzete meg a messzi távolban lévő leszármazottaik, ám mindent überel a félelmük és a vágyuk, hogy valaki megvédje őket.

Ők azok, akik mindig félnek valamitől – még akkor is, ha az a valami irracionálisabb már nem is lehetne. Például a falu határában kétmillió afrikai migráns fehér furgonokba bezsúfolva. És kire szavaznak, ha törik, ha szakad? Arra, aki mindenhatóként megvédi őket, a tettek emberére, a harcias vezérszónokra, arra, aki elhiheti velük, hogy ő az egyedüli felkent és alkalmas személy erre a feladatra. Hogy a félelmet az gerjesztette bennük mesterségesen, aki aztán nagylelkűen a tűzoltást is vállalja? Ezen választói réteg agyi kapacitása nem terjed ki odáig, hogy ilyen szinten elgondolkodjon a dolgok menetén, bőven megelégednek azokkal a kész panelekkel, amelyeket a tévéből meg rádióból ont rájuk az életük minden momentumát átitató félelmet gerjesztő-fenntartó propaganda minisztérium. Ha pluszban még vallásos is a Faék, az a legideálisabb helyzet, mert akkor egyrészt a migránsok tűzzel-vassal távoltartásához még hozzá lehet csapni a kereszténység utolsó bástyájának, a mélymagyar Kárpát-medencének és Európa végvárának Dugonics Titusz-szintű védelmét, másrészt a helyi egyházi személy kiprédikálhatja hétvégenként, kire is kell szavazni, nehogy már máshova kerüljön az az X.  A Faékek azok, akik a békemenetek élesztői, tőlük látszik soknak a tömeg – egy kis javadalmazásért meg ingyen ebédért hajlandóak akár buszra is ülni, hogy a főváros utcáin csápolva hódoljanak a nagy vezérnek.  És a vezér az, aki soha nem hazudik és akihez – szükség esetén – akár még imádkozni is lehet.

Éppen a félelemre hajlandóságuk és a vallásosságuk az, mi miatt soha nem lesznek a rendszer nyertesei, hiszen miért kellene rájuk szabni a gazdaságpolitikát, például százmilliárdokat áldozni a vidéki szegénység felszámolására, az egészségügyi intézmények problémáinak megoldására, stb., ha pár milliárdos rettegésre késztető reklámkampánnyal és az MTI rájuk szabott híreivel simán behódoltathatók? És ezt pontosan tudja róluk a nagyvezér is.

„Orbán Viktor a felcsúti pályán egyszer leszúrt egy szögletzászlót és amikor kihúzták, nagy sugárban tört fel a tej, a méz és a Kánaán.” (ismeretlen*)

Aztán ott vannak az „Úri Osztály” tagjai, azok, akik polgároknak vallják magukat és mindenkit lenéznek, akik nem ugyanabból a rétegből származnak, ahonnan ők. A rendszer nyerteseinek mondhatják magukat, leginkább rájuk (és a Jó Dolgúakra) van szabva a fideszes gazdaság- és társadalompolitika. Többnyire az idősebb korosztály tagjai, a tekintélyelvet preferáló honfitársaink, akiknek jól el lehet adni a keresztény-konzervatív Horthy-rendszer XXI. századi reinkarnációját is és amíg tele a kamrájuk, tökéletesen el vannak a dzsentri értékeikkel, a haladást meg végképp nem vágyják. Őket nem érdeklik olyan értékek, mint a gazdaság tisztasága, az oktatás minősége, viszont kellemesen elkeseregnek Trianont siratva és az egykori nagyságunkat visszaálmodva. Olvasással nem nagyon töltik idejüket, jól el vannak a királyi médiával és ha még Csurka István élne, lehet, hogy inkább rá szavaznának, de mivel már nincs a képben, Orbán Viktor is tökéletes nekik. Ahogy az orbánista illiberális állam is.

„Orbán Viktor nem tanulni járt az iskolába. Felmérte a terepet, hol fognak majd róla tanítani.” (ismeretlen*)

Aztán ott vannak az „Oktatás Csődjei”, a jelenlegi köznevelési rendszerünk legszívesebben az ő klónozásukra állna rá, velük egészítve ki a faékgyártást. Jellemzően fiatalok, képzettek (sok a diplomás köztük), a többségük nő, nem politizálnak, viszont egy-két fő csapás alapján döntik el, kire szavaznak (pl adókedvezmény, stb.). Általában nem olvasnak-hallgatnak politikai témájú médiát és ők azok, akik minden további nélkül elhiszik, hogy javult az ország helyzete még akkor is, ha nem. Igazi konformisták, csak néha tér el a véleményük a többségi véleménytől, leginkább akkor, ha személyesen érintettek valamilyen ügyben és még a felsőoktatásban eltöltött évek sem alakítottak ki bennünk semmilyen kritikai gondolkodást.  Nagyszerű alanyai a szociális médiás befolyásolásnak, lehet nekik nyomni ezerrel a facebookos dezinformációt meg az instagrammot is és még az óriásplakátokat is elolvassák hazafelé, ha már végeztek a napi riposztos-borsos-kozmopolitenes bulvármennyiségükkel.  Amikor Churchill demokráciába vetett hitét annak idején megtépázta egy-egy választópolgárral beszélgetése, akkor nagy valószínűséggel vagy egy Faékkel, vagy az Oktatás Csődjével volt szerencséje találkozni.

„Orbán Viktor mintegy kétmillió magyar szót ismer fejből, de enné jóval többet használ.” (ismeretlen*)

Nagy a táboruk a „Jó Dolgúak” is, ők a közép- és felsőosztályból érkező, többnyire önmagukat konzervatív értelmiséginek tartó jómódú, fiatal fanok, akik már az anyatejjel is a konzervativizmus fogadták be. Általában politikailag érdeklődők, az internetről tájékozódnak és ők azok, akik a leginkább meg vannak elégedve az Orbán-kormánnyal annak ellenére, hogy nem utálják a bankokat és a nyugdíjrendszer fenntartásáról is másképp gondolkodnak, viszont elutasítják a külföldi tőkét, támogatják a nemzeti szabadságharcot és szívesen visszahoznák a halálbüntetést. Nekik nem gond a szélsőséges nemzeti retorika és a demokratikus intézmények lebontása sem és miközben jólétük az Uniótól függ, harsányan támadják azt. Annak ellenére, hogy magasan képzettek, ők sem jeleskednek abban, hogy logikusan végiggondolják a történéseket és a korrupció meg az Unióból kilépés gondolata sem zavarja őket, hiszen ők is a rendszer nyertesei, még a CSOK is az ő kedvükért készült. Az, hogy mivé süllyed a nemzet, hova születnek majd a gyermekeik, az nem érdekli őket, jövőképük leginkább addig élj a mának, amíg megteheted. De legalább nem a Horthy-rendszert vágyják vissza, viszont minden további nélkül belefér nekik az orbánista autokrácia meg az illiberális államberendezkedés is.

„Orbán Viktor nem épít hidat. Orbán Viktor egyesíti a két oldalt.” (ismeretlen*)

A Fidesz-szavazók között vannak (igaz nem sokan) „amíg nincs jobb” szavazók is, többnyire fiatalok, politikailag tájékozottak és akik annak ellenére Orbán Viktorra és baráti körére szavaznak, hogy sok dologban nem értenek vele egyet – például elutasítják a tekintélyelvűséget, a vallás sem a napi rutinjuk része (sem az igazi, sem a megjátszott), viszont elfogadják a társadalmi egyenlőtlenséget. Politikailag nyitottak és nem kell nekik sok ahhoz, hogy átpártoljanak a Jobbikhoz, de amíg a Fidesznek áll a zászló, inkább maradnak. Hogy liberális nézeteiket hogyan tudják összeegyeztetni Orbán illiberális államépítésével, ez még egy nagy rejtély, még az is lehet, hogy a mélynemzeti érésük ellensúlyozza a demokrácia- és piacellenességből eredő deficitet.

„Orbán Viktort nem a gravitáció tartja a földön, csak szeret néha gyalog járni.” (ismeretlen*)

Viszonylag új Fidesz-szavazói réteg a „Más Micsodájával” társaság, ők azok, akik friss állampolgárként más ország vezetésébe úgy szólnak bele, hogy a GDP létrehozásához nem járulnak hozzá, kötelezettségeket nem teljesítenek, közgazdasági értelemben potyautasként viselkednek a hazai adófizetők terhére. Nekik egyrészt kutya kötelességük az osztogató felé a hálájuk lerovása, másrészt többségüknek teljesen mindegy, hogy Magyarország uniós tagország marad-e, netalán az Európai Ügyészségtől meg az elszámoltatás lehetőségétől tartva a vezetők kiléptetik-e onnan, diktatúra épül-e vagy egy szép új világ. Az ő voksolásra késztetésük az itthonról távvezérelt helyi vezetőkön keresztül történik, akik mindezért busás fizetséget is kapnak, ahogy a közvéleményt intenzíven befolyásolni kész külhoni egyházi szervezetek is.

Hogy melyik táborlakóból mennyi szavazója lesz áprilisban a Fidesznek? Ki tudja, a kormánypárt retorikájának gyűlöletközpontúsága és félelemre építése azt mutatja, a Faékek mennyiségét kívánják növelni, illetve az egyházak gátlástalan megvásárlása is ebbe az irányba mutat. Sőt, a köznevelés reformja, azaz az iskolák államosítása és az oktatás színvonalának béka hátsó fele alá süllyesztése is ezt az irányt támogatja, a tudatlan egybites szavazók korlátlan mennyiségre felduzzasztását. Egy tavalyi felmérés is ezt igazolja, e szerint a fideszes értelmiségi szavazók száma csökken, a nyolc osztályt végzetteké nő, azaz lassan eljutunk odáig, hogy okos, tanult ember csak akkor szavaz a kormánypártra, ha abból személyes haszna származik, például az államon élősködve masszívan tagja valamelyik korrupciós láncnak, profitál az uniós túlszámlázásokból, netalán a közigazgatás kapun belüli munkanélküliek zászlóaljának jeles képviselője (azaz az Úri Osztályba vagy a Jó Dolgúak közé tartozik).

(*A szerzők utólag is elnézést kérnek a Chuck Norris átiratokért)

Forrás: Republikon Intézet: A Fidesz szavazói

Az igazi lottó ötös, azaz a letelepedési és egyéb kötvények

Legyünk kreatívak az extra pénzek bevonásában és áruljunk ki mindent, amire csak módunk van. Például sózzunk drága letelepedési kötvényeket az uniós tartózkodási engedélyre áhítozó gazdag külföldieknek és családtagjaiknak, bármilyen pedigréjük is van. Ők azok, akik saját jogon egyetlen uniós államban sem kapnának tartózkodási engedélyt (megbuknának a nemzetbiztonsági átvilágításon), így számukra az az egyetlen járható út, ha nem kockáztatnak, hanem tőlünk veszik meg azokat a kötvényeket, amelyekkel együtt jár a letelepedési engedély. Természetesen végeztethetünk lájtos nemzetbiztonsági ellenőrzéseket a kötvények leendő jegyzőinek körbetapogatása érdekében, de ne kotorjunk túl mélyre, mert aki a letelepedési engedély megszerzésének ezt a módját választja, annak már egész biztosan van takargatni valója. Ne ütközzünk meg, ha olyan személyek jelennek meg a láthatáron, akik terrorizmusfinanszírozásban közreműködéssel és pénzmosással foglalkoznak (akár FBI által körözött személyként), de várható nagybani drogdíler, fegyver- és lánykereskedő maffiafőnök vagy különösen veszélyes állatokkal vagy emberi szervekkel kereskedő „üzletember” is. Azt sem várhatjuk el, hogy a különféle külföldi titkosszolgálatok ne mozduljanak rá az általunk felcsillantott lehetőségekre és ügynökeik Unióba ejtőernyőzésére ne kapjanak az alkalmon, ám ez nem a mi gondunk, vigyázzon mindenki saját titkaira.

Alakítsunk ki az országba érkező kétes úton gazdagodó személyekkel közelebbi ismeretséget, hiszen foglalkozásuknak köszönhetően olyan területeken mozognak otthonosan, mint például a nemzetközi pénzmosás és adóelkerülés, ezekre pedig nekünk is szükségünk van. Ne habozzunk használni a szolgálataikat, könnyítsük meg magunknak a költségvetésből kitalicskázott milliárdok elrejtését illetve patyolat fehérré tisztítását.

A letelepedési kötvények kibocsátási és jegyzési feltételeit úgy rögzítsük, hogy az a lehető legjobban a mi igényeinkhez igazodjon:

• minimum öt éves futamidővel kérjünk pénzt a jegyzőktől (fejenként jó sokat)
• játszunk a kamattal: ha a futamidő végén egy összegben kapja meg a jegyző, akkor tartsuk alacsonyan, úgysem azért vette a papírt, hogy nyerészkedjen, hanem azért, hogy legálisan tartózkodhasson az Unió területén. Ha a konstrukciót úgy alakítjuk ki, hogy nem a jegyző, hanem egy köztes céghez utalja az állam a kamatot, akkor határozzuk meg azt magasan, így a közbeiktatott stróman cég simán lefölözheti azt.
• játsszunk a „kezelési költséggel”: ha túl nagy az érdeklődés a kötvény iránt, akkor vigyük feljebb, ha gyér, akkor szállítsuk le az árat, a lényeg, hogy a többletet mindenképpen a mi strómanjaink kapják meg.
• ne engedjük, hogy a nemzeti bank forgalmazza ezeket az értékpapírokat, hanem játsszuk át ezt a lehetőséget külföldön alapított (lehetőleg kikutathatatlan tulajdonosi háttérrel rendelkező offshore) cégeknek, területi koncesszióval. Öt-hat cég bőven elegendő a bolygónk lefedésére és gondoskodjunk róla, hogy a jegyzés csak ezeken keresztül történhessen.
• a brókerek monopolhelyzetüket kihasználva érvényesítsenek gigantikus mértékű eljárási díjat – kötvényenként akár 30 milliót kérhetnek a hivatalos papírokért kezelési költség címén.
• az államnak ne legyen semminemű háttérfelelőssége azért, ha a bróker cég nem teljesíti azt, amit vállalt, például a futamidő leteltével nem fizeti vissza a kötvény értékét és a kamatokat. Ha a kötvény jegyzése, illetve mind a kötvény ára, mind a kamatok a közvetítő cégen keresztül kerülnek vissza a „befektetőknek”, úgy nem kell jótállnunk azért, ha a közvetítő nagyot markolva (esetleg minden zsebre téve) elégíti ki a saját igényeit.
• az árusítás jogát saját embereinkkel feltöltött parlamenti bizottság adja ki gebinbe, így csak az a cég férhet a kötvényekhez, amelyik a mi érdekeltségi körünkbe tartozik, azaz a mi strómanjaink üzemeltetik. Az offshore jellegnek, a kereszttulajdonlásoknak és leányvállalatoknak köszönhetően teljesen el tudjuk tüntetni, hogy valójában kik állnak a névleges ügyvezetők mögött, a magas haszonkulcsnak („kezelési költségnek”) köszönhetően pedig minden további nélkül elérhetjük azt, hogy – az egyébként a költségvetést illető – százmilliárdok akár 50%, de lehet, hogy 100%-a úgy kerüljön offshore paradicsomokba, hogy semmilyen állami ellenőrző szerv vagy ellenzéki bizottság ne találhassa meg azt soha többé.  
• akadályozzuk meg bármi áron, hogy az ellenzék közelebbi információt szerezzen be a kötvényértékesítésről, legyen az a konkrét személyek neve, eladási volumen, közvetítő cégek haszna, tulajdonosai, stb.
• a kötvényekkel kapcsolatos adatokat és dokumentumokat ne tároljuk olyan helyen, ahol bárki hozzáférhet, netalán könnyen kipakolható hely – nemcsak az ellenzéket érdekelheti, hogy kiket engedünk be az Unióba, hanem a külföldi titkosszolgálatokat is. Ha mégis volt valakinek mersze betörni és elvinni a kompromittáló anyagokat, akkor egyrészt uszítsuk a megtalálásukra a teljes rendőrségünket, másrészt informális utakon próbáljuk visszavásárolni azokat még azelőtt, hogy zsarolási vagy megbuktatási célból felhasználnák ellenünk.

Találjunk ki egyéb, kevésbé támadható tartós lekötési formákat is, bár előfordulhat, ha azok jegyzését nem tudjuk a privát pénzintézeti szférába átterelni, akkor csak arra lesznek alkalmasak, hogy a költségvetés apróbb lyukait betömködjük. Ilyen konstrukció lehet például a babakötvény: adjunk minden újszülöttnek egy jelképes összeget olyan bankszámlára, amit a kedves szülők-rokonok 18 éven át gyarapíthatnak, legyen mivel elindulnia majd a gyermeküknek a nagybetűs életbe. Ezzel ösztönözzük a családi elő-takarékosságot (micsoda kommunikációs lehetőség!), cserébe az a bank kezeli ezeket a letétet, amelyiket mi jelölünk ki és amely nagyon hálás is lesz ezért a lehetőségért nekünk. Ráadásul ezeken a számlákon lévő pénz mennyiségét a kötvény szabályai szerint a csemete nagykorúságáig csak növelni lehet, csökkenteni viszont nem, így a banknak jó ideig nem kell aggódnia a befizetések kamatostul visszafizetése miatt. 

 Tartalomjegyzék