Az állami vagyon kiárusítása

Előző rész itt.

Hatalomra kerülve áruljuk ki a nagyi ezüstjét is, azaz az állam vagyontárgyait (ingatlanokat, műkincseket, földet, stb.). Ha drágán kívánjuk értékesíteni ezeket, akkor célozzuk meg a külföldi befektetőkek, ha viszont nekünk van rá szükségünk (netalán rokonainknak, haverjainknak, támogatóinknak), akkor az eladási árat határozzuk meg a lehető legalacsonyabb szinten.

 Az első módszer esetén a pénzkitalicskázás többfordulós, mivel a befolyt vételár minket illető hányadát csak később tudjuk kimenekíteni a költségvetésből, például vagyongazdálkodó állami céggel kötött tanácsadói szerződésekkel offshore számlákra, állami nagyberuházások fedezeteként átkönyvelés után vállalkozói díj túlszámlázásával, stb.

A második esetben mélyen alulértékelve közvetlenül hozzánk (vagy az általunk preferált személyekhez) jutnak ezek a vagyontárgyak. Ha már mi vagyunk a tulajdonosok, akkor azt csinálunk a tulajdonunkkal, amit akarunk – akár saját célra hasznosíthatjuk azt, akár extraprofittal, immáron reális áron továbbadjuk olyan személyeknek, akik hajlandók azt megfizetni, legyenek akár orosz, akár arab ingatlan-befektetők, netalán multinacionális bankok, nagyvállalatok. Ne legyünk előítéletesek és ne kutassuk a vevők pedigréjét – nem ránk tartozik, ha az FBI körözi őket, hiszen nem nálunk robbantottak vagy kereskedtek fegyverrel. A továbbadásból származó profit már nem a kincstárba érkezik be, hanem közvetlenül hozzánk, ráadásul teljesen legálisan, így azt nyugodtan fordíthatjuk újabb ingatlanok, vállalkozások-üzletrészek megvásárlására mindaddig, amíg a rendőrség és az ügyészség a mi parancsainkat teljesíti.

És mivel indokoljuk az állami vagyon kiárusítását, ha valaki veszi a bátorságot és rá mer kérdezni? Például azzal, hogy az állam nem volt képes megfelelően bánni az adott ingatlannal és a helyreállítás feleslegesen megterhelné a költségvetést (lepusztult állapotú, ám kurrens, jó helyen található műemlék épületek esetén ez kiváló érv), illetve az állam nem tudja megfelelően kihasználni az adott ingatlant, a befolyó vételár viszont jól jön az államadósság csökkentésénél (például egykori gyárépületek, katonai objektumok, stb. esetén).

Azonban nemcsak ingatlanok, hanem például feleslegesnek, gazdaságtalanul tarthatónak minősített értékpapírok, műkincsek is lehetnek az állam tulajdonában, így ha alkalom adódik rá, értékesítsük ezeket is áron alul azoknak, akik ezt megérdemlik.

Államosítások

Profitáljunk az üzleti életből is – nem kell mást csinálnunk, mint jogszabályi vagy egyéb úton kényszerhelyzetbe hoznunk egyes vállalkozásokat és jelentősen alulárazva államosítani (megvásárolni) a többségi vagy teljes tulajdont. Miért? Szándékunktól függően ezeket később még mindig nyomott áron továbbadhatjuk saját haverjainknak, vagy papíron felértékelve immáron reális (vagy túlárazott) értéken nyilvántartva növeljük az állami tulajdon összértékét bizonyítva a választóknak, elődeinkkel ellentétben mi jó gazdaként jártunk el.   

Vegyük például az energiaszektort. A rendszerváltás utáni kormányok általában privatizálták a szocializmusból visszamaradt régi nagy állami vállalatokat, a többségében német és francia multik pedig ezeket megvásárolva vetették meg a lábukat a régióban, tisztességes nagyságrendű, állam által garantált nyereséget realizálva. Nekünk nincs más dolgunk, mint hatalomra lépve jogszabályokkal kényszerítjük a szektort és úgy leszorítjuk a szolgáltatásaik árát, hogy tartósan veszteségesek legyenek és egyetlen racionális megoldásként önként akarjanak megválni a befektetésüktől, ami hathatós segedelmünkkel már inkább nyűg, mint kiváló profitszerzési lehetőség a portfóliójukban.

Az árak csökkentésével ráadásul két legyet ütünk egy csapásra: egyrészt alattvalóinknak a tudatába égetjük, az ő életminőségük és pénztárcájuk védelme érdekében kényszerítettük a multikat 10-20%-os árcsökkentésére, ezzel pedig hatalmunkat bebetonozva megnyerjük a következő választásokat. Hiszen melyik, az orránál tovább egy centivel sem látó átlagpolgár ne örülne a rezsicsökkentésnek? Nem gondolják végig, hogy előbb vagy utóbb ezek az általunk végletekig kizsigerelt cégek hatalmas állami támogatásokra szorulnak majd, mint ahogy azt sem, a fogyasztók által befizetett szolgáltatási díjból származó profit egy részét a cégek szükségszerű amortizációs pótlásokra illetve fejlesztésekre szokták fordítani, azaz profit hiányában erre sem fog majd sor kerülni, minek eredményeképpen a közművek infrastruktúrája ott fog lerohadni és úgy, ahogy van.

A nagy rendszerek 5-10 évig még elketyegnek, később azonban meg kell oldanunk a fejlesztést, de ez már a holnap gondja és az sem biztos, hogy nekünk kell majd bíbelődnünk a hogyannal és mibőllel.

A másik nagy előnye az energiaszektor államosításának, hogy a multik Paradicsomból kiűzésével tematizáljuk a közbeszédet és szájába rágjuk a polgároknak, hogy olyan háborút vívunk, amelybe az előző kormányok mérhetetlen pénzéhsége kényszerített bele, ám mi nemcsak megnyertük azt, hanem megmutattuk Brüsszelnek, népünk bármire képes, polgáraink érdekének védelmében Dávidként még Góliátnak is minden további nélkül nekiugrunk.

Ne ringassuk magunkat abba a tévképzetbe, hogy a rezsicsökkentős győzelmünk végleges – ha pusztán csak a józan paraszti eszünkre hagyatkozunk, akkor is tisztában kell lennünk azzal, hogy hosszabb távon a túl alacsony árak megakadályozzák a közműrendszerek fejlesztését és a nagyobb beruházásokat, valamint idővel az alulfinanszírozottságból eredő krónikus pénzhiány lehetetlenné teszi majd a rendszeres és elengedhetetlenül szükséges karbantartásokat és a dolgozói állomány illetményének szükségszerű emelését is.

Azt se felejtsük el, a legrosszabb gazda az állam, mivel

• a tulajdonosok képviselői (a vezetők) általában nem nyereségérdekeltek,
• a költségek racionalizálása még véletlenül sem cél (különben hogyan lehetne talicskaszámra kivinni a különféle tanácsadói meg a túlárazott alvállalkozói díjakat), illetve
• a felelős humánerőforrás gazdálkodás sem elsőrangú cél (ha az lenne, hogyan dugnánk be mindenféle felesleges pozíciókba semmire sem alkalmas rokonainkat, ismerőseinket?).
• a lopást csúcsra járató, saját pecsenyéjét sütögető vezetőség pedig mentséget ad a középvezetői és beosztotti rétegnek arra, hogy mindent eltulajdonítsanak, amit csak tudnak – kivéve persze akkor, ha egy-egy cégnél példát statuálva a kishalakat jól megbüntetjük, miközben a nagy halak vidáman úszkálnak.

A háttérből ugyan – fű alatt – kisegíthetjük költségvetési támogatásokkal a cégeket, ez azonban nem kerülhet napvilágra, mivel az Unió kifejezetten tiltja a burkolt állami támogatásokat és a piactorzító kormányhadműveleteket is. Ezen körülmények miatt előbb vagy utóbb kénytelenek leszünk vagy árat emelni vagy újra privatizálni a közművállalatokat, azonban bármelyiket is választjuk, ezzel – hacsak nem sikerül bombabiztos kommunikációs hadjáratot indítani, például Brüsszel miatt van az egész – mindenképpen beismerjük politikánk vereségét, legalábbis a gondolkodásra hajlamosabb alattvalóink szemében.

Döntsünk kell, meddig megyünk el a választási kampányunk sikerességéért (azaz a csodafegyvernek számító rezsicsökkentésért) és milyen mértékben hagyjuk a multik által jól kiépített közműrendszereket lerohadni, valamint azt is, mennyire húzzuk magunkra az uniós hatóságokat. Ráadásul a gyakori áramszünetek meg csőtörések és az elduguló csatornák a lakosságnak a zombiknál egy fokkal értelmesebb részét ellenünk hergelhetik, valamint a gazdaság egészét is fenyegetik, amelynek végső eredménye jelentős adóhiány és a GDP növekedés megtorpanása lehet.

Fékezzünk be időben és az elkerülhetetlen áremelést vagy az újbóli privatizálást kommunikáljuk eredményként, ne pedig a kudarcunkként. Bűnbakot szabadon választhatunk, lehetnek az előző kormányok (hagyták, hogy regnálásuk alatt a szolgáltatók lepusztítsák a hálózatokat), Brüsszel (egyfolytában kötelességszegési eljárást indítanak, legyen már végre béke), bár szóba kerülhetnek még az olaj- és gázspekulánsok meg az áramtőzsde nyerészkedői is. Álljunk ki a választók elé és sopánkodjunk, az ellenfeleink nyernek, ha nem lépünk, de a kormány hallja az idő szavát, a megoldás pedig már úton van. Nehéz szívvel, de kénytelenek vagyunk intézkedni, azaz többletforrást bevonni (már át is neveztük az áremelést), de amint kedvezőbben alakulnak a világpiaci körülmények (csökkennek az árak), újra visszatér a rezsicsökkentés.

A kommunikáció fő csapásirányát beállíthatjuk az általunk államosított állami vagyon eladásának mindokolására is, ez esetben hangsúlyozzuk, hogy a lakosságnak és a vállalkozásoknak fájdalmat okozó áremelés helyett a kormány inkább azt az utat választotja, hogy a továbblépés érdekében „megbízható”, és ami a legfőbb, hazai vállalkozó kezébe adja a közművállalatokat. Természetesen olyanokéba, aki már bizonyították elkötelezettségüket és lojalitásukat, azaz jöhetnek megint csak a rokonok, strómanok, haverok és egyéb érdemre méltók.

Tartsuk alacsonyan a az újbóli privatizálás során az eladási árat – és senki sem szólhat egy szót sem, mivel egy masszívan veszteséges céget mennyiért is dobhatnánk piacra úgy, hogy legyen esély vevőt találni? Az érdemesnek talált befektetőknek biztosítsunk kedvezményes állami hitelt is, maximum nem fizeti vissza, vagy csak egy kis hányadát, a többit meg majd fű alatt elengedjük neki. Ha pedig már nemzeti vállalkozó (haverunk, strómanunk, rokonunk) kezében van az üzlet, jöhet az a jogszabály, amely lehetővé teszi a rentábilis működtetéshez szükséges áremelést, mi pedig hivatkozzunk a multik üzemi színvonalat romboló magatartására, a profithajszolásuk miatt elmaradó beruházásokra, a karvalytőke miatt emelkedő nemzetközi árszínvonalra vagy épp a gondatlanul eljáró ellenzéki politikusokra. Biztosítsuk azonban a választókat, az áremelés csak időleges és nem haladja meg a biztonságához szolgáltatásnyújtáshoz szükséges legminimálisabb mértéket.

Ne korlátozzuk az államosítást a közműszolgáltatókra, hanem gondolkodjunk több gazdasági ágazatban is, így vegyük sorra

• a bankokat (a népnyúzó, kapzsi pénzembereket le kell cserélni hazai, nem népnyúzó bankárokra),
• pénzügyi szolgáltatókat (ne hagyjuk, hogy külföldön számolják el a hazai kártyatranzakciókat a nagy kártyatársaságok, nemzeti üzletekhez nemzeti kártyát nemzeti elszámolással),
• mobil telefon szolgáltatókat (majd az állam sokkal olcsóbb percdíjakat meg internetet ad, a multik csak nyerészkednek a kisembereken),
• a tankönyvkiadást (cél a tankönyvek színvonalának javítása, vesszenek a liberális tankönyvírók és a gyermekek szülein nyerészkedő kiadók, jöjjön az egységes, államilag kontrolált oktatás és tananyag),
• a szakképzést (az alapítványok csak piacképtelen egyéneket képeznek, a munkaerőpiacot sem ismerik, a minisztériumaink majd új alapra helyezik, meghatározzák a képzések sarokszámait és korrigálják az összes hibát)
• a közétkeztetést (az állam megoldja, hogy az összes gyerek meg kórházban fekvő beteg ugyanazt az egészséges, és nagyon olcsó ételt fogyassza az egész országban, mindenki olyan egészséges lesz, mint a makk),
• a szemétszállítást (drágák és nyerészkedők a helyi cégek, az állami megoldás plusz vízfejjel és nagyobb személyi állománnyal sokkal jobban tud majd kukázni ugyanakkora szolgáltatási díjból),
• a közműszámlázást (még egy vízfej, ezúttal csak számlázásra, semmi másra, de ki más tarthatná jobban nyilván minden egyes polgár összes közműfogyasztási adatát),
• a reklámpiacot (állami cég, intézmény csak állami cégen keresztül nyomhassa az agymosó propagandát), vagy éppen
• az óvodai-iskolai hulladékgyűjtést (ne nyerészkedjenek a vállalkozók a hulladékon, az legyen az állam joga nonprofit rendszerben)
• és bármi mást, ami csak eszünkbe jut.

Az államosítások ezeken a területeken (meg bármelyik másikon, amit csak jónak látunk) több célt szolgálnak:

• a nekünk nem tetsző vállalkozókat rövid határidővel kiszorítjuk a piacról,
• az árakat központilag határozzuk meg (például választási kampány idején olcsóbb lehet a kukadíj, az állam csak jó drágán vesz reklámfelületet, stb.),
• az alvállalkozók személyét mi választjuk ki (ki nyomtathat plakátot, melyik média kaphat állami megbízást, ki főzheti az ebédet a város iskoláiban-kórházában, stb.)
• az ideológiai megfelelést tökéletesen biztosíthatjuk (tankönyvírás és kiadás),
• a választópolgárokról annyi adatot gyűjtünk, amennyit nem szégyellünk, mivel állami cégnél fut össze az összes közműszámla az ingatlan tulajdonosok adataival és a fogyasztási volumennel együtt, a szerződésekhez szükséges adatok, bankszámlaszámok, e-mail és telefonelérhetőségek, stb.
• az állami mobilszolgáltató teljeskörű megfigyelését teszi lehetővé az alattvalóink kommunikációjának és internetes aktivitásának,
• újra privatizálás esetén annak adjuk a vállalkozási lehetőséget az adott piaci szegmensben, akinek akarjuk,
• az állami cégeknél a sok-sok lojális pártaktivistának, rokonnak-sógornak-jóbarátnak állást vagy akár beszállítási-bedolgozási lehetőséget is biztosíthatunk.

Folytatjuk ...

Előző rész itt.

 Tartalomjegyzék