Házipénztárunk, a nemzeti bank

Előző rész itt

Saját és híveink zsebének megtöltésére használjuk fel a nemzeti bank forrásait is például a devizatartalék illetve a különböző árfolyam manipulálós és kötvény kibocsátásos ügyletek segítségével. A nemzeti bank pénzének felélése olyan, mintha a nagymamánk éléskamrájából az ínségesebb időkre félretett befőtteket falnánk fel, de jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb, éppen ezért felesleges azon aggódnunk, hogy gyermekeink vagy unokáink hogyan fogják kifizetni a torkosságunk miatt elszenvedett veszteségeket. És azt is felesleges megértenünk, hogyan működik egy demokratikus ország központi bankja – a lényeg, hogy olyan főnököt nevezzünk ki az élére, aki készségesen meg tudja oldani az összes kérésünket (azaz lenyúlható pénzmennyiséget teremt a föld alól is), valamint nemcsak hogy teljesíti a kívánságainkat, hanem proaktívan ő maga ajánl fel megoldási javaslatokat.

Az is jó még egy nemzeti bankban, hogy sok mindenre felhasználható. Csak egy törvénymódosítás (az intézmény feladatainak felsorolásába beszúrjuk az „egyéb” szócskát) és már ki is bővítettük a tevékenységi körét, így működtethet alapítványokat, adhat-vehet nemesfémet és műkincseket, vásárolhat palotákat meg vidéki uradalmakat, alapíthat iskolákat meg pénznyelő kamuegyetemeket és megrendelhet aranyáron bármilyen szolgáltatást, kezdve az ingatlanok felújításától egészen a tanulmányíráson át a különféle konferenciák tartásáig valamint jógaoktatásig. A nemzeti bank alapítványainak felügyelő bizottsági tagjai milliókért oszthatják az észt (akár több bizottságban is egyszerre), de kiugróan magas órabérért akár egyetemeken is tarthatnak előadásokat, miért is olyan nagyszerű a rendszerünk.

Ezzel azonban még nincs vége a nemzeti bank lehetőségeinek, hiszen ki akadályozhatná meg, hogy ezek a nyúlványok további cégeket alapítva beszálljanak a vendéglátásba, a műkincs-kereskedelembe, a könyvkiadásba, egyetemi tanszékek finanszírozásába vagy éppen a konferencia turizmusba, netalán a sportba? Csak mi, de amíg megkapjuk a minket megillető részt az ügyletekből és a híveink is elégedettek, addig no problem, csak bólogassunk, a helyzet úgy, ahogy van, tökéletes. Lehet, hogy egy átlagos nemzeti banknak nem feladata az ingatlangazdálkodás vagy oktatás (mivel veszélyeztetné a stabil működését), de a rendszerünk sem átlagos, így az intézményeinknek sem kell annak lennie. És egyébként is, senkinek semmi köze hozzá.

Számítsunk rá, hogy egy-két gondolkodó szakújságíró óhatatlanul elkezd majd károgni, ha a nemzeti bank a költségvetés pénzével gazdálkodik, akkor az ebből származó nyereség is a költségvetést illetné meg (azaz továbbra is közpénz), nemcsak a különféle műveletek vesztesége, ezt azonban haladéktalanul minősítsük rosszindulatú csúsztatásnak, olyannak, amely annyira sem érdemes, hogy akár egyetlen sajtónyilatkozatot is fecséreljünk erre a témára. Ha mi vagyunk a sajtó teljhatalmú ura, akkor szélesebb közönséghez úgysem jut el a morgás, de ha véletlenül mégis eljutna, akkor sincs félnivalónk, hiszen az átlagpolgárok már azzal sincsenek tisztában, valójában mit is csinál (csinálhat) a nemzeti bank és mi az az alapítvány, a különféle pénzpiaci műveletek pedig végképp szankszritül vannak számukra.

Azonban nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, ha egy kupleráj kihelyezett tagozatát átnevezzük, az még attól ugyanúgy kupleráj maradt, így ha a nemzeti bank közpénzt kezel, akkor a nemzeti bank alapítványainak átpasszolt milliárdok sem veszítik el közpénz jellegüket. Ez az alapvető tény azonban nem kell, hogy akár egy pillanatig is befolyásolja a nemzeti bankunkkal kapcsolatos szándékainkat és kormány kommunikációnkat.

Amíg nem építjük ki a tökéletes diktatúránkat, addig időnként óhatatlanul is kell olyan újságírói kérdésekre válaszolnunk (nekünk vagy szóvivőnknek), hogyan juttathat rokonoknak, szeretőknek, haveroknak meg strómanoknak mindenféle áljogcímen ellenőrzés nélkül pénzeket a központi bank, és arra is gyanúzhatnak a pénzügyekben jobban tájékozottak, bizony házipénztárként kezeljük a nemzeti bankot. Tartsuk arra a sajtósainkat, hogy a kényelmetlenebbnél kényelmetlenebb kérdések méregfogát eltávolítsák, azaz

• vagy hagyják figyelmen kívül a zűrös kérdést,
• vagy beszéljenek mellé,
• vagy viharozzanak ki a teremből „aljas rágalom” felkiáltással és eközben használják pajzsnak lehetőleg a legtörékenyebb nagymama korú beosztottjukat, azt úgysem merik letiporni a kíváncsi firkászok.

A nemzeti bank közreműködik gazdaságunk hitelekkel finanszírozásában is, amennyiben arra szükségünk van. Nehezítettük a költekezést, ha a választási kampány miatt az államadósság csökkentését tűztük zászlónkra, ám még véletlenül sem lehetetlenítettük el. Küzdjük le ügyes könyvelési trükkökkel ezt az akadályt, ehhez pedig első lépcsőben a lehető legmesszebb űzzük el a figyelő szemeket. Az olyan nagy hitelezőknek, mint például az IMF a lehető leghamarabb fizessük vissza a tartozásunkat akármilyen áron is. Például lenyúlhatjuk az állami nyugdíjbiztosító tartalékait (azaz a befektetési célból vásárolt értékpapírjait) és piacra dobhatjuk a nagy állami vállalatok részvényeit is. És miért van erre szükség? Azért, mert a nagy nemzetközi hitelintézmények képesek mindenféle feltételeket előírni, ráadásul mindenbe beleütik az orrukat, ez pedig nekünk nagyon nem jó. Ha nincsenek, vagy csak minimális figyelmet fordítanak ránk, akkor nem kell folyamatosan ügyelnünk a költségvetési hiány számaira és be sem kell számolni nekik rendszeresen, hogyan is képzeljük el gazdaságunk stabilitásának biztosítását és milyen intézkedéseket kívánunk foganatosítani annak érdekében, hogy a nekik tetsző mutatókat hozzuk. Ha lehet, előzzük meg, hogy a szakértőik a mi intézményeinknél kutakodjanak és felülbírálják a könyvelésünket meg azokat a statisztikai módszereket amelyekkel igazoljuk, minden a legnagyobb rendben. És nem utolsó sorban kisebb rátekintés esetén könnyebben hamisíthatjuk a számokat és véletlenül kihagyhatunk, esetleg duplán számolhatunk bizonyos mérlegjavító tételeket.

Ha mindenképpen hitelre van szükségünk (és igen, lesz szükségünk), akkor válasszuk az eladósodás sokkal kellemesebb módját, az államkötvények kibocsátását illetve államközi egyezmények alapján hitelből projektfinanszírozást, ez utóbbiba pedig olyan üzleti partnereket is bevonhatunk mint Oroszország vagy Kína, a pénznek nincs szaga.

Az intézményi befektetők (például nyugdíj- és egyéb befektetési alapok) és a kisbefektetők soha nem fognak ott dörömbölni az ajtónkon, szeretnék ellenőrizni, valósak-e a költségvetésünk sarok számai és a statisztikai hivatalunk által meghatározott növekedési ütem tényleg annyi-e, mint amennyinek mondjuk.  Nekünk csak a nagy hitelminősítőket kell meggyőznünk, hogy minden rendben van a házunk táján, az ő besorolásukat a pénzpiaci szereplők úgyis elfogadják még akkor is, ha már bebizonyították, képesek bármilyen stabilnak hitt világgazdaságot is egy szempillantás alatt összeroppantani.

Ne csak a külföldi intézményi befektetőket és hazai kisbefektetőket győzzük meg arról, hogy jobb helyet nem is találhatnának a pénzük fialtatásának, mint a mi államkötvényeink, hanem találjunk ki egyéb módozatokat is az államadósságunk belső finanszírozására. Ajánljuk erősen (azaz informálisan írjuk elő), hogy a multinacionális kereskedelmi bankok hazai leányvállalatai vásároljanak állampapírt – és ne csak a muszáj. Sőt, vetessünk a Nemzeti Bank alapítványaival is államkötvényeket, az pedig hogy mi illik és mi nem, valamint mi szabályos és mi nem, az egy pillanatig se zavarjon minket.

Gondolkodjunk nagyban – és ennek megfelelő szintű beruházásokat vizionáljunk. Legyen új atomerőmű, új autópálya, új vasútvonal, aztán keressünk rá olyan külföldi befektetőket, akik megfinanszírozzák és kivitelezik a projekteket. A választók többségének úgysincs fogalma róla, mit jelent két-három ezer milliárd adósság az oroszok vagy a kínaiak fele, ahogy azt sem, a hitel adósságszolgálata mekkora terhet jelent még az unokáiknak is. Hivatkozzunk soha nem látott olcsó áramra (nem lesz az), egész kontinens ellátó kínai logisztikai központra (elegánsan elfelejtve a bejáratott, kiváló infrastruktúrájú tengeri kikötőket meg azt, hogy a felmelegedés miatt északon Kína akár új Selyemutat is építhet), arról pedig gondoskodjunk, hogy a szerződések aláírásáért egyrészt részesüljünk megfelelő csúszópénzben, másrészt a kivitelezés során többszörös túlszámlázással a haverjaink, strómanjaink is zsíros megbízatásokhoz jussanak. A befektetőkkel szemben nyeregben vagyunk, ha vita van, maximum a kész beruházások nem kapják meg a különféle hatóságoktól a működési engedélyt, illetve a többlet- és pótmunkák pluszdíjazásából is bőven megszerezhetjük a jussunkat.

Az államadósság kulcsszámai is csak olyanok, mint bármilyen más statisztikai mutató – ha akarjuk vemhes, ha akarjuk nem vemhes, főleg akkor, ha nem számoljuk bele az állami bankok egyenlegeit és a külföldről finanszírozott nagy állami beruházások hiteleit. Ha pedig netalán az Unió hivatalnokai elkezdenek kekeckedni, szerintük az is adósság, ami mi szerintünk nem, vonjuk meg a vállunkat és kiabáljunk, már megint bántanak minket a csúnya brüsszeliek. Azok, akiknek egyébként sincs semmi joguk beleszólni, mi mit hogyan számolunk, a saját szemétdombunkon mi vagyunk az urak, ha fene fenét eszik, akkor is.

 Folytatjuk ...

Előző rész itt.

 Tartalomjegyzék

Ujjong a kormány, újabb pipa a „mi százszor jobbak vagyunk, mint a szocialista-liberális kormányok” felsorolásban – immáron ott állunk a teljes foglalkoztatottság kapujában, hajrá kampány, hajrá jó hírek, hurrá, a KSH szerint a kormányváltás óta 738 ezer emberrel több dolgozik, mint korábban. A rendszer nagy nyertesei a fiatalok, akik munkanélküliségi rátája 30%-ról 10,2%-ra csökkent az előző év negyedik negyedévére, de az össznépesség körében is a munkanélküliségi ráta 3,8% lett (175 ezer fő). (Aki további adatokra kíváncsi, az böngészheti a KSH legfrissebb közleményeit itt és itt.)

És mindez minek köszönhető? A Nemzetgazdasági Minisztérium szerint a foglalkoztatottak számának jelentős mértékű növekedésében nagy szerepe van

• a magyar munkaerőpiaci reformoknak,
• a gazdaságfejlesztő programoknak,
• a munkát terhelő adók csökkentésének,
• a minimálbérek érdemi emelésének, illetve
• a 2013-ban bekövetkezett növekedési fordulatnak.

Ha pedig kiujjongtuk magunkat mi is, hú, még egy lépés és már itt is van a szocializmusból jól ismert teljes foglalkoztatottság, nem árt szétnézni a KSH más oldalain sem. Például ott, ahol azt részletezik, hogy

• 2010-ben nemzetgazdasági szinten foglalkoztatottak száma732,3 ezer fő, 2016-ban 4.351,6 ezer fő (növekmény: 619,3 ezer fő). A KSH szerint a növekedés 2017 végére már 738 ezer fő, de e tárgyban részletes statisztikák nincsenek még, például ebből mennyi a közalkalmazott, köztisztviselő, stb., a „magukat közfoglalkoztatottnak tekintők” száma pedig 178,4 ezer fő)
• 2010-ben a köztisztviselők és közalkalmazottak létszáma a költségvetési intézményekben 772,6 ezer fő volt, 2016-ban 872,8 ezer fő (növekmény: 100,2 ezer fő)
• a közfoglalkoztatottak száma 2010-ben 0,00 ezer, 2017-ben (január-november) 165,9 ezer fő (növekmény 165,9 ezer fő), ők azok majd kétszázezren, akik Lázár szerint legalább nem érnek rá lopni addig, amíg dolgonak.

Tehát – a fenti adatok alapján – az adófizetők cirka 266,1 ezer fős foglalkoztatás növekedést finanszíroztak tisztán az adójukból, azaz az új munkahelyek több mint 43%-át ők hozták létre, nem pedig a prosperáló gazdaságunk,

• és akkor még nem beszéltünk a nagy állami vállalatok munkaviszonyban álló dolgozóiról (MÁV, BKK, Magyar Posta, Paks, Szerencsejáték ZRt, MVM, közszolgáltatók, önkormányzati cégek, kormány spéci cégei például a dohánypiac felügyeletére, állami bankok, stb.), akik szintén ilyen vagy olyan módon a költségvetéstől függenek még akkor is, ha van saját bevételük (ami ugyebár ritkán elegendő a költségeikre),
• az uniós források is teremtettek valamennyi munkahelyet (csak nem lophatták el odafent az összes pénz), nevezhetjük ezt növekedési fordulatnak is, bár nem a kormány áldásos tevékenységének köszönhető, hanem Brüsszelnek,
• a tao 500 milliárdja is hozhatott létre új státuszokat például a sportegyesületeknél, wellness-központokban, stb.

Az eredmények tehát hírül sem annyira fényesek, mint ahogy a kormánypropaganda beállítja azt – a közszolgák osztódással szaporodnak, ahogy az állami cégek munkavállalói létszáma is ismeretlen, a közfoglalkoztatottság pedig maga a nagybetűs Zsákutca, amelynél kevesebb megalázóbb élethelyzet képzelhető el (modernkori rabszolgák, állami szervezéssel), kivéve talán a föld színéről is eltakarítani kívánt hajléktalanokat.

A munkanélküliséget csökkenti az is, hogy

• többen ülnek börtönben és az is, hogy
• a megélhetési elvándorlás továbbra is megállíthatatlan (aki már keresett kazánszerelőt vagy burkolót, az tudja, miről van szó), de e tárgyban korrekt statisztikát nem igazán láthatunk, maximum olyan rémisztő adatok kerülnek nyilvánosságra, miszerint kórházi osztályokat kell bezárni orvoshiány miatt, illetve már minden 6. magyar baba külföldön születik és még a legfideszbarátabb nyugdíjasoknak is hiányoznak időnként az idegenhonba szakadt gyermekei és unokái.

Az viszont maga az isteni csoda, hogy az új egymillió, frissen honosított magyar állampolgár nem igazán jelent meg a magyar munkaerőpiacon mint kínálat (valószínűleg egy részük a nyelvünket sem beszéli) és a munkanélküliek számát sem szaporítják azok, akik nemcsak a magyar adófizetők sorsát akarják szavazatukkal eldönteni, hanem a hazai GDP növelésébe is szívesen beszállnának.

A kapun belüli munkanélküliség legszebb iskolapéldája azonban Demján decemberi nyilatkozata, mely szerint a választások után a közigazgatásból el kell bocsátani vagy 350 ezer embert  (nesze neked több mint 700 ezres foglalkoztatás növekedés) – és hogy mennyire komolyan gondolják odafent a tisztogatást az is bizonyítja, hogy a programra már nyertek is 5 milliárd forintnyi uniós támogatást. Igaz, Demján az oktatással és az egészségüggyel kezdené a leépítést, amely kijelentés alapján erősen feltételezhetjük, hogy mostanában nem járt sem állami egészségügyi intézményben sem állami iskolában.

Teljes foglalkoztatottság? Ahogy a szocializmusban, a hatalom birtokosai most is az adófizetőkkel fizettetik meg az árát – vajon mennyivel élnénk jobban, ha már holnap útilaput kötnének az összes közigazgatási léhűtő talpára és a közfoglalkoztatottakat is végre valaki visszavezetné a munka világába, nem csak papolna róla. Mert amíg az új burzsoázia tagjai a közfoglalkoztatottak éhbérért foglalkoztatásával spórolnak meg maguknak sok-sok milliót, és a semmittevésért százezrek vesznek fel tisztességes havi apanázst a költségvetéstől, addig mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy az Orbán-kormány sikeres munkaerőpiaci reformot meg gazdaságfejlesztő programokat valósított meg.

Kapcsolódó poszt: Választások után tömeges leépítés a közigazgatásban?

Stratégiai megállapodások, avagy a korrupció felsőfoka

Előző rész itt.

Kössünk a nagy multinacionális cégekkel állami szintű megállapodásokat és nevezzük őket stratégiai partnernek. Ezek a megállapodások viszonylag kevés befektetett energiával igen jelentős hasznot eredményezhetnek nemcsak a kommunikációnkban (PR fotók gyáralapításokról vagy gyártósorok átadásáról, beszámolók munkahelyteremtésről, stb.), hanem vagyoni állapotunkban is, hiszen bőven folyhat vissza a mi zsebünkbe abból a megtakarításból (profitnövekményből), amit a nagy cégek a kormány biztosította különböző adókedvezményekkel és infrastrukturális támogatásokkal realizálnak.

Csúszópénz megfizetése ellenében biztosítsunk igen jó feltételeket a hazánkban vállalkozni hajlandó, nemzetközileg is jelentős vállalatoknak. Adhatunk nekik például egyedi adófizetési kedvezményeket és foglalkoztatási támogatásokat, de akár még a munkavégzéssel kapcsolatos jogszabályokat is az igényeikre alakíthatjuk. Garantált, hogy egyik cégvezetés sem fog meglepődni, ha baksist kell fizetniük, hiszen ugyanígy járnak el a fejlődő országban is.  Sőt, azzal is tisztában vannak, hogy mi a teendőjük akkor, ha a beruházásoknál konkrét javaslatot kapnak a helyi politikusoktól, mely telkekre építkezhetnek, valamint azt konkrétan kitől kell megvenniük. Igaz, csak felárral vásárolhatják meg ezeket az ingatlanokat, ám az egyéb kedvezmények miatt ez nem jelenthet gondot nekik. A mi feladatunk pedig annak eldöntése, ki adhat el ipari célú ingatlant zöld- vagy barnamezős beruházásokhoz és az a valaki kivel köteles osztozkodni a spekuláció során érvényesített extraprofiton.

A stratégiai megállapodások haszna azonban nemcsak a magánszámlákon jelentkezik hosszabb távon, hanem  munkahelyet is teremtünk meg fogyasztást is generálunk, azaz egy csomó plusz adó és járulékbefizetés is érkezik az államkasszába. Ezen kívül a kapcsolódó iparágak is profitálnak: a gyártott termékekhez alapanyagot kell beszállítani, a kész terméket el kell juttatni a célállomására, a munkásoknak üzemi konyha kell meg üzemorvos, stb.

Ezek a megállapodások azonban „kockázatosak”, éppen ezért senki sem róhatja fel nekünk, ha alkalmanként nagyságrendekkel több támogatást kapnak a multik, mint amennyivel a későbbiekben hozzájárulnak a hivatalos nemzeti költségvetéshez – a különbséget pedig már lehet is szétosztani azok között, akik közreműködésének ez köszönhető.

A legfontosabb azonban az, hogy már a tárgyalások kezdeti szakaszában tisztázzuk az elvárásainkat, így nagyobb esélyünk van arra, hogy a korrupciós pénzeket megfelelően elsikálják a saját könyvelésükben és ne fogjon gyanút az anyaországuk adóhivatala. Mert szép dolog a nemzetközi terjeszkedés, de nem illik baksist fizetni még akkor sem, ha mindenki tisztában van vele, hogy másképp nem lehetséges. Hogyan máshogyan lépnének be az ilyen berendezkedésű országok piacára? Sehogy.

A multik könyvelése és pénzforgalma mindaddig nem jelent gondot a számunkra, amíg ki nem pattan egy olyan botrány, amellyel bekerülnek a nemzetközi hírekbe és mérvadó gazdasági újságok címlapjain lesznek szalagcímek (például nyíltan elnyomó rezsim támogatása derül ki rólunk), ám járulékos veszteségként a mi nevünk is ott szerepelhet abban a kiszivárgott listában, amely azt részletezi, kinek mennyi korrupciós pénzt fizettek egy-egy jó üzletért cserébe. Ha pedig még eljárás is indul odakint, nem lepődhetünk meg, ha a nevünkben aláírók egy-két országba többé nem tehetik be a lábukat és az ottani vagyonukat is befagyasztják.

Előfordulhat, hogy önmagukat tiszta vállalkozónak tartó karakánabb cégek nem hajlandóak áldozni a korrumpálásunkra. Az ilyen esetekben alkalmazzunk példás büntetést, jöhet az extra büntető adó, a folyamatos veséig hatoló ellenőrzésdömping, a lényeg, hogy minél jobban keserítsük meg az életüket, előbb vagy utóbb úgyis beállnak a sorba. Kinek ne lenne elege egy idő után abból, hogy havonta megjelenik a cégnél a munkavédelmi felügyelet teljes stábja, de csak azért, hogy ismételt ellenőrzésének időtartamára kölcsönkérje az adóhivatal revizoraitól az általuk folyamatosan használt és a vizsgált cég tulajdonát képező helyszíni irodát? Minél tőkeerősebb egy cég, annál tovább bírja a vegzálást, de előbb vagy utóbb mindenki bedobja a törülközőt és vagy fizet, vagy kivonul. Nekünk mindkettő győzelem, hiszen az első esetben gazdagodunk, a másodikban pedig kiadhatjuk a háború megnyerését deklaráló nyilatkozatunkat, miszerint – csak nekünk és csakis nekünk köszönhetően – egy újabb vérszívó multi adja át a helyét a becsületes és méltatlanul elnyomott hazai vállalkozóknak. Akik természetesen a mi embereink, így megint csak mi jártunk jól.

Vigyáznunk kell azonban, ha túlságosan nagy az általunk piszkált multi, abból még akár bajunk is származhat. Ha például a GDP-nk jelentős százaléka függ a német autóipartól, akkor jobb, ha nem hergeljük a nálunk megtelepedett német autógyártó cégeket, mert ha betelik a pohár, összepakolnak és áttelepülnek egy másik országba, velük együtt pedig egy pillanat alatt a GDP-nk jelentős százalékának is búcsút mondhatunk. Abba meg jobb bele sem gondolnunk, hogy a nyakunkon maradt csomó szalagra szoktatott munkanélküli melóssal is kell kezdeni valamit, ahogy a kiseső járulékukat, adójukat valamint a fogyasztásukat is megérezheti a költségvetés. 

Más a helyzet, ha mindenáron meg akarunk szabadulni egy multitól. Ez akkor állhat elő, ha hithű magyar vállalkozónak (azaz haverunknak vagy strómanunknak) kívánjuk biztosítani azt a piaci szegmenst, amelyet eddig a multi fedett le. Ebben az esetben folyamodjuk büntetőadóhoz, adminisztratív megszorításokhoz, adószempontból el nem ismert költségek rájuk erőltetéséhez meg hatósági árszabályozáshoz, azonban számítsunk arra, hogy sérelmeik miatt sokmilliárdos pert akasztanak a nyakunkba, a nemzetközi választott bíróságon (vagy más fórumon) megítélt kártérítés pedig fájdalmas nagyságrendűre prognosztizálható.

Az ügy azonban nem veszett fejsze nyele, csak jól kell kommunikálunk a választók felé. Elvesztettük a pert? Nem gond, mi csak a nemzet szabadságáért és jólétéért küzdöttünk a nemzetközi vérszívó paraziták ellenében, a választott vagy egyéb külföldi bíróság pedig tudvalevőleg a nemzetközi karvalytőke befolyása alatt senyved. És egyébként is egy dohányfüsttől ködös szobában összegyűlő nagyhatalmú emberek egy fő-fő vezér iránymutatását figyelembe véve döntötték el, hogy mindenképpen mi húzzuk a rövidebbet. Azaz vereségünket indokoljuk generális globális összeesküvés blablánkkal, az mindig bejön az agyhalott választóinknál és elég csak annyit tudniuk, hogy nem miattunk, hanem egy nagyhatalmú külhoni, a nemzet jólétére törő ember miatt kell milliárdokat kifizetniük.

 Folytatjuk ...

Előző rész itt.

 Tartalomjegyzék

Nyitrai Zsolt miniszterelnöki megbízott szerint felmérések bizonyítják, hogy minden sportra fordított egy forint két forint megtakarítást eredményez az egészségügyben.

Most ne menjünk bele olyan városi legendákba, mint amilyen Churchillhez kapcsolódik, miszerint csak abban a statisztikában hisz, amit ő hamisít és az olyan állítások valóságtartalmába se bonyolódjunk bele, mint van kis hazugság, nagy hazugság és statisztika. Kormányunk esetében még az is lehet, hogy van ilyen sport-egészségügy korrelációs felmérés, csak nem nálunk készült, hanem például Hollandiában vagy van, de csak áprilisi tréfának szánták az angol tudósok és most elképedve nézik, ahogy egy illiberális államberendezkedés a nagyüzemi lopást utólag az ő agyrohamukkal legitimizálja.

Egy biztos, az lényegtelen, hogy van-e ilyen felmérés, a Fidesz úgy viselkedik sport-ügyben, mintha lenne és nemcsak hogy van, de alapjaiban támasztja alá a nemzetgazdaság működését: azaz minden sportra fordított forint után kettőt von el az egészségügytől, ha már úgyis meg van takarítva. Aztán csak meg kell nézni, mi lesz ezekből az összekuporgatott és immáron szuper jó helyre ment forintokból:

• eredetileg gyerekeknek szánt tanuszoda helyett wellnessközpont fideszes kádereknek (még Bástya elvtárs is belesápadna az irigységbe),
• ahogy a füredi tehetséges gyerekeknek tao-pénzből épülő kollégium is valahogy négycsillagos wellness hotellé lényegült át.
• A Dagály is egyszer majd biztos a népé is lesz,
• ahogy a csekély 43 milliárd forintból felhúzandó Nemzeti Korcsolyázó Központ is zászlóshajója lehet a 2026-os téli olimpiának.

Hogy mindezektől a sportcélú beruházásoktól vajon miért lesz jobb a magyarok egészségi állapota még rejtély (de a kormányzati tájékoztatónak álcázott Fidesz-turnén majd rákérdezhet, aki akar és mer is), ahogy a látványsportokba beletömött vagy 500 milliárd sem csökkentette honfitársaink átlag testtömeg indexét, az is tuti. Mindenesetre várható, hogy újabb és újabb kamufelmérésekkel majd bizonyítják (haver jól megszámítja a vastagon fogó ceruzájával), nem is kettőt spórol egyen a kormány, hanem rögtön négyet. Tehát még több forrást ki lehet venni az egészségügyből és a tényleges egészségügyi ráfordítások egynegyede is simán, különösebb szívfájdalom nélkül ellopható – kormányunkat láthatóan az sem zavarja, hogy minél többet öl a látványsportokba, annál inkább elmaradnak az eredmények.

Dicsekszik még a kormány olyan nagyszerű tettekkel is, hogy a 2010. évi 50 támogatott sportesemény 2017-re 113-ra emelkedett, ami nagyszerű annak, akinek lételeme a lelátón szurkolás, különösen ha a VIP-parkolóból egyenesen a VIP-páholyba mehet és ott rögtön kap egy nagy zacskó szotyit is, nehogy kilógjon az oligarchák közül. Sőt, az is örülhet, akinek csurran-cseppen a sok támogatásból, lehet habzsi-dőzsölni, marketingelni, őrző-védeni, újrafüvesíteni meg takarítani, hogy az építkezésekről már ne is beszéljünk. Azonban a soha nem látott pénzcunami nem vigasztalja azt az adófizetőt, akitől az iskolában a szülői értekezleten már megint pénzt koldulnak, hogy a szülői munkaközösség tudjon venni sportszereket a mindennapi testneveléshez, például labdát, trambulint meg ugrókötelet, ne csak egymást nézzék a gyerekek, ha már kifáradtak a körbe-körbe futásban meg a gimnasztikában.  Mert míg százmilliárdok mennek el úszó VB-re, olimpiai hagymázas álmokra meg hasonlókra, addig normális tornateremre nem telik, hogy olyanokról, mint szőnyegekről, pingpongasztalokról, tollas ütőkről és egyéb luxustárgyakról említést se tegyünk. És olyan tömegsporttal kapcsolatos létesítmények sem szaporodtak gombamódra az elmúlt években, amelyek az átlagmagyar tömegsportjára alkalmasak lennének – olyan termek, ahova este meg hétvégén (ingyen vagy igen kedvező áron) el lehet menni bokszolni, hokizni, asztaliteniszezni vagy kosárlabdázni és ahol a tinédzserek is gengelhetnének nyugodtan.

Az átlagmagyart az sem lelkesíti fel, hogy a versenyengedéllyel rendelkezők száma megduplázódott 2010 óta, hiszen egy középiskolás átlagdiáknak esélye sincs hetente többször edzésre eljutni azután, hogy heti 40 órát töltött az iskolában és további 20 órát még otthon, tanulással és leckeírással. A mindennapos testnevelés is jó lenne, ha lenne infrastruktúra és nem lakótelepi körsétával telne azok ideje, akik nem férnek be a tornaterembe és megfelelő, lépcsőn ugráláshoz alkalmas lépcsőház meg méretes aula sincs az épületben. Az eredmények tényleg szépek papíron, de egy olyan alternatív valóságot építenek, amelyet csak a belterjes nyugdíjasklub és a békemenetes rendezvények között ingázó, saját rokonaival sem törődő nyugdíjas egybites agya fogad be.

Nyitrai Zsolt még arról is elfelejtett szólni, hogy a sportolók mennyivel többe kerülnek az egészségügynek, mint egy átlag életvitelt folytató, ugyanolyan korú adófizető (vagy leendő adófizető) – elég csak a sérülésekre gondolni meg olyan speciális, ámde szükséges szaktudásra, mint amit például az extrém igénybevétel ellensúlyozása, illetve a legmodernebb doppingszerekkel kapcsolatos kihívások, hogy csak egy pár rizikófaktort említsünk. És igen, minél diktatórikusabb vagy korruptabb egy hatalom, annál kedvesebb neki a sport – mert vagy dicsekedhet az eredményekkel és biztonsági szelepnek használja azokat (cirkuszt a népnek), vagy az egyetlen igazi cél a lopás, a közpénz bármi áron és bármekkora mennyiségben közpénztelenítése.

A gondolkodásra is képes adófizető most nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen – amit le akarnak nyomni a torkán az olyan vérlázító, hogy csak egy olyan hatalomnak juthat eszébe, amelyik már régen elszakadt azoktól, akik egyszer megválasztották. Mert igen, lehet gyönyörű, színes füzeteket nyomtatni a sport nagyszerűségéről, de ez nem vigasztalja azokat, akiknek hónapokat kell várni egy térdsérülés korrekt megvizsgálásához, netalán kardiológiára vagy ortopédiára van beutalójuk, esetleg nem magánrendelés keretében szeretnék megtudni, mire allergiások. Vagy éppen embertelen körülmények között haldokolnak a sürgősségin.

És igen, a sportot támogatni (és azon keresztül pénzt lenyúlni) egyszerű, az egészségügyet rendbe tenni már nem annyira. Nem is vállalkozott rá a Fidesz az elmúlt majd nyolc év alatt (egyelőre még mindig Gyurcsány a hibás, ha kérdezik meg az emútnyócév, ha meg nem ő, akkor Soros) és újraválasztásuk esetén sem remélhetünk pozitív irányú változást még akkor sem, ha a kampányszakijaik épp az egészségügy gyalázatos helyzetével kénytelenek a legtöbbet foglalkozni. Mert a fideszes rendszer alapja a korrupció, a kontraszelekció és a hazugság, mindez pedig lehetetlenné teszi a nagy komplex rendszerek józan ész alapján átalakítását.

Soha jobb hír a kormányközeli haveroknak – a tavaszi választásokig Orbánék az utolsó fillér uniós forrást is lekötik, amely 2020-ig rendelkezésére áll hazánknak. És mire fel ez a nagy sietség? Mert hogy nem a józan ész diktálja a tempót, az biztos, hanem a félelem attól, mi van, ha mégsem nyer a Fidesz. Mi van akkor, ha más kapja meg a kamra kulcsát és ugyanúgy visszaélve hatalmával, mint a mostani hatalmon lévők, majd más osztogatja-fosztogatja azt? Az Orbán-kormány szemmel láthatóan úgy gondolja, a legjobb megoldás, ha az új kormány mindent üresen talál, aztán majd boldogul, ahogy tud, például megpróbálja akár pereskedések árán is visszaszerezni a rohamtempóban felelőtlenül elígért, vagy akár előlegként már ki is fizetett sok-sok milliárdot. Azt a pénzt, amely elviekben hazánk fellendülését szolgálná, nem pedig a magyar oligarcha- és strómanuniverzum mérték nélküli gazdagodását. És amíg valójában fogalmunk sincs, hogy a Soros-terv miről szól, az Orbán-tervről nagyon is jól tudjuk: kilopni az adófizetők szemét, aztán utánuk az özönvíz és egyébként is Gyurcsány. Mert ha már a lenyúlt vagyonokból felvásárolták a fél országot és minden gazdasági hatalom a kezükben van, mit is lehetne ellenük tenni?

A hatalom elvesztésétől félelem (és maga az Orbán-terv) soha nem látott pénzszórásra készteti a kormányt, és míg a kommunikáció elveszik a migrációs, Soros és egyéb összeesküvés elméletek gyártásában és az állami propaganda-vezérelte paranoia a csillagos eget súrolja, addig a háttérben nagyüzemi szintre emelkedett és immáron a végjátékához közelít az uniós források lenyúlása. Nincs már semmi színlelés, a haverok szűk klubja naponta nyeri a sokmilliárdos megbízásokat, a Mészáros név pedig egyet jelent egy szép új világgal, amely sajnos csak nagyon keveseknek jó is. A máz eltűnt, ahogy az önmérséklet is és csak a kormánylojális média által kinevelt, a migránsoktól meg a liberálisoktól rettegő zombisereg az, amely elhiszi, Orbán és haverjai azon munkálkodnak, hogy a népnek, amely megbízott bennük és amely hatalomra juttatta őket, jobb legyen.

Ráadásul ezt a hiperűrsebességű közpénz kimenekítést annak tudatában teszi a kormány, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Brüsszel ténylegesen is hagyja majd lehívni ezeket a támogatásokat. Ha pedig a számokra is kíváncsiak vagyunk, akkor csak tavaly 2.488 milliárd forintot fizetett ki a pályázóknak a költségvetés és ennek az összegnek csak töredékét kaptuk vissza az Uniótól (nem véletlen az eddig bevallott 1.974 milliárdos deficit). És ki a rendszer nyertese? Hát nem az adófizetők, akiknek odakint szánták ezt a pénzt, az biztos, jó példa erre a katasztrofális állapotú egészségügyünkből kilopott uniós milliárdok ügye, amelyben a fideszes legbelsőbb holdudvar csúcsra járatta a kartellezést, közvetve ki tudja hány ember halálát okozva. Pedig ez csak egy csepp a sorezer milliárdos tengerben, ebben az esetben „csak” 40 milliárd minimum 20%-ának ellopásáról állnak rendelkezésre olyan adatok, hogy – valószínűleg a legnagyobb sajnálatára – a Versenyhivatal sem maradhatott ki a kilógó lóláb cibálásából. Ezt a méretű gátlástalanságot látva (az az a támogatás egyötödének visszaosztása, mint általános gyakorlat) már lehet sejtésünk arról is, hogy a tavaly kiosztott 2.488 milliárdból mintegy 500 milliárd réges-régen magánszámlákon pihen, alaposan feltőkésítve az Orbán Viktor által megálmodott és életrekeltett új burzsoáziát. Azt a burzsoáziát, amelynek még a miniszterelnök legszűkebb családja is a része, bárhogy is igyekszik ezt a tényt kormányfőnk elmismásolni. És bár Orbán nyáron még meglepődött azon a felvetésen, hogy a családtagjai komoly haszonélvezői lennének az uniós projekteknek (azaz profitálnának közpénzből), mára már egyértelmű, igen nagyot hazudott.

„Orbán akkor tért igazán rossz útra, amikor gazdaggá tette az apját azzal, hogy szinte csak tőle rendeltek követ az útépítésekhez. Ezzel komoly vagyont halmoztak fel” (Soros Gyögy)

Igaz, védekezhet még azzal, hogy neki soha semmit sem mond senki és a családi vacsorák is csak a legújabb leszármazottak csodálatával telnek el, de azért nehéz elképzelni, hogy a miniszterelnökünk által oly lelkesen preferált feudalista családmodellben ez lehetséges lenne. A meglepetés csak az lehet számára, hogy magyar bíróság hozott olyan ítéletet, miszerint a közpénz elköltése mégiscsak a közre tartozik még akkor is, ha az ő apukája vastagon benne van a dolgokban.

Az adófizetőknek azonban korántsem jó hír az uniós források rekord idő alatti utolsó fillérig elköltése, hiszen

• a kapkodás soha nem vezetett jóra, így most is nehéz elképzelni, hogy a pénzszórás megfontoltan történik. Természeténél fogva egyetlen állam költekezése sem ideális, de azért vannak fokozatok – hazánkban a többszörös mértékű túlárazottság eleve bele van építve a rendszerbe, ahogy az is, hogy idióta célok idióta megvalósítása is minden további nélkül zöld utat kaphat, ha a kivitelező/megvalósító jó haver.
• az idióta projektek azoktól a projektektől veszik el a pénzt, amelyek akár még növelhetnék is az össztársadalmi hasznot, így nemcsak az a gond, hogy felelőtlenül repkednek a milliárdok, hanem az is, hogy oda nem jut, ahova viszont kellene. A már említett egészségügyes 40 milliárdos bundából is minimum 8 milliárdot lehetett volna jobb célra is fordítani, mint a korrupciós költség, például lehetne szappan a kórtermekben meg WC-papír a kórházi WC-kben és a kórházi fertőzések visszaszorítása terén is lehetne még mit tenni.
• a kapcsolati tőkével könnyen megnyerhető idióta projektek miatt sok pályázó önként hajszolja magát adósságba, hiszen az önrészt is állni kell valahogy. Különösen veszélyeztetett állatfajták a kormány kedvenc önkormányzatai, mivel ezek a városok nemcsak hogy sorra vágnak bele a feleslegesnél feleslegesebb beruházásokba (még egy stadion, még egy sportcsarnok, még egy térköves tér), hanem a kormány engedélyével hatalmas adósságokat is nyomnak a polgáraik nyakába. Mert hogy nem a „felelős” politikusok fogják majd visszafizetni a felvett hitelek kamatait meg törlesztő részleteit, az is biztos. A helyi lakosok pedig csak abban reménykedhetnek, hogy a következő kormány nem hagyja majd, hogy csődbe menjen a városuk, hanem átvállalja a hülyeségekre felhasznált gigahiteleket, így nem csak ők, hanem az összes többi magyar adófizető is szívja a dilettantizmust meg a parttalan korrupciót. Arról meg úgysem fog szuperlatívuszokban áradozni a kormánypropaganda, hogy miért kell támogatnia a szombathelyi stadion giga üzemeltetési költségét még a balatonfüredi/tiszalöki/zuglói lángososnak/autószerelőnek/közszolgának is.
• az oligarchák is túlvállalhatják magukat hitel-ügyileg a könnyen jött támogatások miatt – egy esetleges kormányváltás vagy kamatemelés, netalán egy világgazdasági válság hatására az új burzsoázia eladósodása magával ránthatja a magyar bankrendszert is (129 milliárd forintnyi politikailag kockázatos hitel van a rendszerben, de ez csak becslés, ennél lehet sokkal több is).
• a pályázók azonban nemcsak a támogatást és az önrészt feccölik feleslegesen a felesleges projektekbe hanem a különféle egyéb kiadásokat is állniuk kell. A „tudtuk, de nem sejtettük” tételek elérhetik a beruházás eredeti tervezett bekerülési költségének akár a felét vagy többet is – emelkednek az árak, minden évben nő a minimálbér, a talajvíz nem költözik el csak azért, mert nem szigetelték le rendesen az épületet, a bővítés és modernizálás miatt több áram kell és a plusz ampereket az istennek sem adja ingyen a szolgáltató, ahogy az alulméretezett fűtésrendszert is ki kell majd javítani, ha fagyoskodnak a projekt eredményét használók. A számlák pedig előbb vagy utóbb szép sorban megérkeznek, a projekt nem elszámolható, automatikusan az önköltséget terhelő költségei pedig vég nélkül szaporodnak. Aztán elérkezik a pillanat, amikor a „tudtuk, de nem sejtettük” tételek új dimenzióban jelennek meg, tudtuk, hogy jégcsarnokot építünk, de nem gondoltuk, hogy üzemeltetni is kell azt, tudtuk, hogy a tervező tervezett a parkba öntözőrendszert, csak nem tudtuk, hogy víz is kell hozzá, aranyárban. És minden egyes rácsodálkozás viszi az újabb és újabb százmilliókat.
• még ha ki is derül, szabálytalanul ítéltek oda támogatásokat, azokat az összegeket visszaszerezni már úgysem lehet majd – a kedves vállalkozók széttárják a karjukat, ők közbeszerzésen nyerték a pénzt, még ha személyre is szólt, az nem az ő hibájuk, hiszen nem ők állították össze a kiírást, ők csak indultak, nyertek és teljesítettek. A dokumentumokat hivatalból az állam részéről aláíró, különféle rendű-rangú közszolgák papíron templom egerei, a strómanjaikat nehéz felkutatni, kivéve persze akkor, ha az anyjukban meg a feleségükben bíztak egyedül.
• a haverok a túlárazásokból szerzett profitból piaci fölényre tesznek szert és úgy torzítják azt, ahogy a kedvük tartja (illetve ahogy elvárják tőlük odafent azok, akik lehetővé tették a gazdagodásukat). A gazdaság elkényelmesedik (láttunk már ilyet a szocializmusban) és normál piaci körülmények között életképtelen cégek élősködnek az államon és az adófizetőkön. Az újraelosztás is megkezdődik, egyrészt az arra „érdemteleneket” kiszorítják a bizniszből, másrészt az arra „érdemeseknek” is le kell adni a sápot. Ha szerencséjük van, akkor elég csak a tao pénzáramlásba beszállniuk és a közpénzáramlás irányát a köz felől a magán felé módosítani, de az is benne van a pakliban, hogy kénytelenek ellátni megbízásokkal a miniszterelnök és egyéb magas rangú politikusok pereputtyát. És csak örülhetnek, ha azok hajlandók egy-két szalmaszálat keresztbe tenni és nem kell még helyettük is dolgozni.

A választók áprilisban eldönthetik (már a normálisabbja, aki gondolkodik), hogy véget akarnak-e vetni a harácsolásnak és megbíznak valaki másban remélve, az majd legalább a veszteség egy részét visszaszerzi és dutyiba küldi azokat, akik azt hitték, bármit megtehetnek.

De mi lesz akkor, ha marad a Fidesz?

A kapzsiság nem olyan emberi tulajdonság, amely eltűnik egyik napról a másikra, nem véletlen, hogy már a tíz parancsolat is foglalkozik a lopással, mint közösségkárosító aktussal. Oligarcháink nem fognak áprilisban hátradőlni, kérem, ennyi elég volt, soha többet állami megbízás, soha többet közpénzlenyúlás, már elég gazdagok vagyunk és gigahiteleinket is majd saját pénzünkből fizetjük vissza. Nem, ők még többet akarnak majd és nemcsak ők, hanem az új éhesek is, akik úgy gondolják, kapcsolataik segítségével nekik is leeshet egy-két milliárdos biznisz. Az eddig is telhetetlenek, a szemérmetlenül gazdagodók nem fogják azt mondani, kérik vissza a piaci körülményeket, újra szeretnének a tisztességes versenynek hódolni, nincs több kartell, nincs több korrupció, hanem újabb és újabb lenyúlható költségvetési források felé néznek akkor is, ha ez az adófizetők kivéreztetéséhez és államcsődhöz vezet.

De mi van akkor, ha az Unió megunja a habzsi-dőzsit és nem támogatja tovább a haveri zsebek degeszre tömését? Nem kell, hogy hangosan kimondják, aki nem csatlakozik az Európai Ügyészséghez, az egy kanyit sem kap, elég ha a bürokraták még az élő fába is belekötnek és a legkülönfélébb indokokra hivatkozva megtagadják az utalásokat. Akkor ki fogja befoltozni azt a hiányt, ami a költségvetésben a felelőtlen költekezéssel keletkezett? Honnan fog Orbán pénzt előteremteni egyrészt a híveinek (és saját családjának) az etetésére, másrészt arra, hogy úgy-ahogy elketyegjen az állam, legyen miből finanszírozni az őt megválasztó nyugdíjasokat? Még több forráskivonás az egészségügyből és oktatásból? Még kevesebb szociális kiadás? Még több magyart késztet majd arra, hogy költözzön külföldre és ne itthon várakozzon egy élhető társadalomra?

Bármit is mond Orbán a saját lábon állásról, Csepreghy Nándor, a miniszterelnökség miniszterhelyettese egy kevésbé odafigyelős pillanatában bevallotta, az Unió pénze nélkül országunk ott állna, ahol a part szakad és minden lenne, csak nem 3%-os gazdasági fejlődés. Maga a kormányzat is elismeri tehát, hogy az Orbán-rezsimet Brüsszel finanszírozza, oligarcháink gyarapodása is egyedül az idegen, a pénzüket ránk erőltető hatalmaknak köszönhető. Már csak az a kérdés, mi lesz akkor, ha az Unió nem ad több pénzt és még az idén kifut a 2020-ig adható mennyiség is? Önmérséklet, akik eddig loptak, azok majd ezután nem fognak? Vagy bánja kánya, jöhet egy újabb Bokros-csomag (majd átnevezik Soros-csomagra), csak ezúttal nem az államháztartás rendberakására, hanem a strómanok, haverok és rokonok hízlalására? Jöjjenek az így-úgy felvett hitelek, aztán a következő választások előtt az egyházakat újra megveszik kilóra és az egybites választópolgároknak kiprédikáltatják, az Orbán-paradicsom valójában az igazi és egyetlen Paradicsom földi megvalósulása?

Nemcsak az tehát a tét az elkövetkező választáson, hogy elszámoljon-e az, aki eddig lopott, hanem az is, mennyi vérüket adják a polgárok a vezetőikért. Mert ha a Fidesz marad, akkor jobb ha felkészülnek a teljes kivéreztetésre. Mert éppen ez az Orbán-terv lényege.

Koncessziók

Hatalmunk megtartása (a lojalitás biztosítása) érdekében folyamatos költségvetési bevételre van szükségünk, ezért a lehető legtöbb ágazatra terjesszük ki a koncessziót.  

Valószínűleg már az előző kormány is alapított meg osztogatott koncessziós jogokat, ám semmi sem gátol meg bennünket abban, hogy ne vonjunk be új és újabb területeket.  A koncessziók ugyanis nemcsak arra jók, hogy felügyeljünk egy adott piaci szegmenst és korlátozzuk az oda belépni szándékozók számát valamint gazdasági erejét, hanem arra is, hogy feltétlen híveinket biztos bevételi forrással jutalmazzuk. A kiosztott jogosultság mennyiségével és földrajzi elhelyezkedésével (azaz a versenytársak számának korlátozásával) kiváló üzleti lehetőséget teremtünk a koncessziók jogosultjainak, hiszen nemcsak csökkenthetjük az adott piacon a konkurenciát, hanem teljes mértékben meg is szüntethetjük azt. Csak rajtunk múlik, hogy egy-egy ágazatban mennyi koncessziót osztunk ki, de természetesen figyelembe kell vennünk annak természetét: autópálya-üzemeltetőből elég egy-kettő, kaszinóból akár tíz is békésen megférhet egymás mellett, trafikból, italboltból vagy benzinkútból viszont sokkal több kell, hogy zökkenőmentes legyen a fogyasztói igények kielégítése.

A koncessziós díjak kalkulálásánál fontos szempont, hogy

• a kiadható koncessziók száma maximális legyen az adott ágazat jellegét figyelembe véve,
• a koncessziós díj mértéke lehetővé tegye a strómanjaink és az oligarcháink gazdagodását, illetve
• az adott koncessziós üzletágat és a koncessziókat menedzselő állami vagy magáncég a lehető legtöbb pénzt át tudja terelni magánszámlákra.

Nem jelenthet gondot, ha a koncessziós díj kiszámolásával megbízott hivatalnokok elszámolják magukat és utóbb kiderül, előre kódolt a csőd azoknál, akik beszállnak a buliba. Ebben az esetben alkalmazzuk a csodafegyverünket, azaz a huszonnégy órán belüli extra sürgős jogszabály-módosítást, mellyel a megszorultak segítségére siethetünk, például kiterjesztjük az adott koncesszió keretében árusítható termékek, szolgáltatások körét (a trafikok cigaretta mellett tarthat jégkrémet is) vagy alacsonyabb összegben határozzuk meg a koncessziós díjat.

Hozzunk létre olyan állami vízfejet (esetleg magáncégnek adjuk ki a munkát gebinbe), amelynek feladata, hogy a rendszer tökéletesen működjön (azaz az akartunknak megfelelő döntések születhessenek és a maximális hasznot hozza), illetve eljárjon a napi ügyekben: 

• koordinálja és felügyelje az adott piaci szegmenst,
• úgy írja ki a koncessziós pályázatokat, hogy azokon csak azok nyerhessenek, akiket méltónak találunk arra, hogy nyerhessenek,
• megvizsgálja a benyújtott pályázatok érvényességét és a hatályos jogszabályok alapján el is bírálja azokat,
• begyűjti a koncessziós díjakat,
• igény szerint ellenőrzi a koncessziók jogosultjait,
• bizonyos esetekben intézkedik a koncessziók visszavonására (például a barátunk már nem a barátunk), illetve újból meghirdeti azokat,
• problémák esetén újrakalkulálja a díjakat, valamint
• oly módon eltünteti a koncessziós díjak jelentős hányadát, hogy a közpénz immáron közpénztelendve oda kerüljön, ahova mi szeretnénk és még véletlenül se a központi költségvetésbe.

A mi feladatunk hogy megmondjuk, pontosan kik érdemlik meg a koncessziókat. A nekünk nem tetsző pályázók kizárása érdekében variáljunk a személyre szabott és csak kevesek által teljesíthető feltételekkel és vezessünk be olyan bírálati rendszert amely biztosítja, hogy a nem kívánatos személynek minősített szereplők minden további nélkül kihulljanak a rostán.

Ha nem találunk jobb megoldást, szórakozzunk olyan „apróságokkal”, mint a koncesszió elnyeréshez szükséges hatósági engedélyek ilyen vagy olyan okból megtagadása, illetve erősen szubjektív és magas pontszámot érő pályázati elemek rendszerbe építése az objektív elemek ellensúlyozására. Játszhatunk például az üzleti terv pontozásával úgy, hogy ne lehessen megtámadni, ki mennyit kap rá, viszont a pályázat ezen részének eredménye eldöntse a végeredményt is.

A nyeretlen pályázatokat hiperűrsebességgel tüntessük el a rendszerből, hogy a veszteseknek (azaz a piacról kiszorítottaknak) ne legyen korrekt jogalapja a döntés elleni fellebbezésre (például küldjük vissza a pályázónak), a nyerteseket pedig minősítsük üzleti titoknak, valamint a bírálati jegyzőkönyveket is helyezzük hét lakat alá. Csak vádaskodhat az, akinek nincs kézzel fogható bizonyíték a kezében, így célszerű mindent elkövetnünk, hogy ténylegesen se kerülhessen senkinek se a birtokába ilyen. Ne foglalkozzunk olyan nevetséges vádakkal sem, miszerint hogyan értékelhet korrekten egy-egy értékelő bizottság egy nap alatt tizenötezer kérelmet – inkább arra fordítsunk kiemelt figyelmet, hogy az üléséken folytatott beszélgetéseket senki se vehesse fel titokban és ne derülhessen ki, hogy a pártközpontból kapott névsor volt az egyetlen szempontja a győztesek kiválasztásának.

Rezzenéstelenül hazudjunk az újságírók képébe - a jegyzőkönyvbe valaki véletlenül gépelhetett bele két nullával többet (a „valaki” tényleges személye soha nem derül ki), illetve a napvilágra került hangfelvétel csak manipulatívan összevágott zagyva valami, amelynek egyetlen célja a polgárok kormányba vetett bizalmának megingatása. Nevezzünk meg felelőst, azaz olyan személyeket vagy csoportokat, akiket az üzletből kiszorított háttérben szervezkedő multik pénzelnek, de természetesen Brüsszelre is kenhetjük a feszültség szítását. A meglakolást pedig egyértelműen a legnagyobb bűnös érdemli, aki nem más, mint a kiszivárogtató, neki pusztulnia kell lehetőleg még az országból is.

Gondoskodjunk arról is, hogy az extraprofitra ilyen vagy olyan okból méltatlanná váló egykori barátokat minden további nélkül el lehessen távolítani a húsosfazék közeléből. Rejtsünk el az adott koncesszióra vonatkozó jogszabályban olyan csapdákat, amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy megszabaduljunk az érdemtelenektől, például különféle ellenőrzések segítségével napvilágra kerüljenek pitiáner, bárki által véletlenül is elkövethető szabálysértések és ezek halmozódása elegendő jogcím legyen arra, hogy akár a koncessziós jogosultságot is vissza lehessen vonni.

Hatékonyságunk biztosítása érdekében nézzessük végig, mely területeket érdemes bevonni koncesszióba és ideiglenesen, azaz bármikor visszavonhatóan kiárulni a haveroknak. A kormányok szeretik az olyan választásokat, mint

• közúti, vízi, légi és vasúti infrastruktúra üzemeltetése,
• a szerencsejáték (szárazföldi és online kaszinók, lottó, bingó, játéktermek, kártyaklubok, ló- és agárversenyek, sportfogadás, stb.),
• a dohánypiac (kis- és nagykereskedelem),
• az alkoholpiac (kis- és nagykereskedelem valamint a vendéglátás),
• a legalizált drogpiac (marihuána termesztése és kiskereskedelme)
• a pénzváltás,
• üzemanyag kis- és nagykereskedelem,
• a távközlési és média frekvenciák,
• valamint minden egyéb terület, csak a képzelt szab határt (közétkeztetés, tankönyvkiadás, szemétszállítás, stb.).

Az érdekeinknek megfelelő piacátrendezés drága passzió és csak elvétve fogyasztóbarát (a választók többsége utálja, ha korlátozzák, hol vehet alkoholt vagy dohánytermékeket és az autópálya matrica meg a parkolójegy megvásárlása sem a kedvenc hobbijuk), így bolondítsuk meg ideológiai maszlaggal a kormányzati kommunikációnkat.

Elég egyetlen megfelelő fantáziával ellátott kommunikációs szakember és máris folyhat még a csapból is, hogy azért osztjuk újra a teljes dohánypiacot, mert mi mást is tehetnénk egy igazi családapa gondosságával eljáró kormány főjeként? Célunk egyedül az, hogy a 18 év alattiak dohánytermékhez jutását lehetetlenné tegyük és még véletlenül sem az, hogy az ifjúságvédelem zászlóját lobogtatva a haverokat helyzetbe hozzuk. Az pedig minden családszerető honfitársunktól elvárható, hogy ezentúl akár öt kilométert is megtegyenek egy doboz cigarettáért, hiszen ez a gyermekeik-unokáik érdekeit szolgálja, tehát elfogadható és nem túlzott mértékű áldozat. Ugyanez az érvrendszer kiváló az alkohol esetében is, az ifjúság védelme mindenek felett.

Azt csak is mi döntjük el, hogy az új piacmegosztásban kinek hol a helye, ki mit érdemel. A koncessziós bizniszben vannak kishalak (a kiskereskedők), nagyhalak (nagykereskedők) és óriás fehér bálnák (kaszinók, autópálya matrica cég, parkolási társaság, stb.), az pedig, hogy személy szerint ki milyen pozícióra esélyes (azaz a tápláléklánc mely szintjére furakodhat be), az csakis tőlünk függ. A sas sem kapkod legyeket, így egy-két kivételtől eltekintve számunka nem igazán egetverő fontosságú, hogy ki kapja meg egy zsákfalu trafikjának vagy kocsmájának üzemeltetési jogát (ezt ráhagyhatjuk a választókerület vezetőjére), ám az, hogy kié lehet egy évente sok-sok milliárdot fialó kaszinó, az csakis a mi kegyünk legyen.

Profitáljunk a piaccentralizálás mellékhatásaiból is. A dohánykereskedelem trafikokba űzése és a terméket terhelő hatalmas adók például világszerte a csempészek malmára hajtják a vizet és extra mértékben fellendítik az illegális kereskedelmet – nekünk pedig nincs más dolgunk, mint beszállni a bizniszbe és kamionszámra hordatni át a fekete dohányt a határon. Nevezzük ki feltételen bizalmasunkat belügyminiszternek, olyan „szakembert”, akinek jó kapcsolatai vannak az alvilággal és az illegális kereskedelem potentátjaival is. Azt is várjuk el, hogy a vám- és rendőrparancsnokok ennek a „mellékhatásnak” a maximális mértékű kihasználásához segítő kezet nyújtsanak. A célunk a csempészforgalom totális ellenőrzés alá vonása valamint a versenytársak kiiktatása (minimum az elrettentésük, de leginkább a bebörtönzésük), a végső célunk pedig az, hogy nemcsak a legális, hanem az illegális piac is a fennhatóságunk alá kerüljön és ezáltal a piac minden árnyalatát lefölözhessük. Tegyük közzé hetente, hogy egyenruhásaink közreműködésének köszönhetően milyen fantasztikus fogásaink voltak az illegális forgalom lefülelésében és hány bűnözőt fogtak le a hatóságok, hiszen mindig lesz olyan botor lélek aki azt hiszi, szabadon csempészhet és kereskedhet.

Járjunk el hasonlóan az alkohol-árusítás szabályozása során is, bár ebben az esetben nagyobb részben a nem kontrollált házi szeszgyártással kell felvennünk a harcot és csak kisebb mértékben a csempészettel. Ráadásul az illegális alkohol egészségügyi kockázata általában nagyobb, mint a dohányé (vagy legalábbis gyorsabban napvilágra kerülnek a károk), így ebben az esetben nemcsak az adóhiánnyal operálhatunk kommunikációs téren, hanem az állampolgárok egészségének feltétlen védelmével is. Ha pedig olyan pancsolt szesz kerül a piacra, amely konkrétan is egészségkárosodást, netalán halált okoz – nem sajnálva az extra erőforrásokat sem – feltétlen toroljuk meg az esetet.

Az illegális játéktermek és fogadások (sportfogadás, kutyaviadal, ketrecharc, stb.) valamint az online kaszinók is kiugróan jövedelmezőek, így ezek betiltására vagy lefölözésére is dolgozzunk ki stratégiát, ahogy azon is gondolkodjunk el, legalizálni kívánjuk-e a világszerte jelentős adóbevételt generáló marihuánát vagy a ló túloldalára esve már egy szál füves cigarettáért is dugjuk rács mögő akár még a fiatalkorúakat is minimum két évre.

 Tartalomjegyzék

Csúcsra járatott adóprés

Előző rész itt.

Az állam javainak kisajátítása után a második és egyben sokkal tartósabb és jobban prognosztizálható pénzforrásunk az adók, illetékek, díjak és a mindenféle járulékok szövevényes tengere. Lehet, hogy azzal nyertünk választást, drasztikusan csökkentjük az adófajták mennyiségét és az adóteher mértékét, valamint söralátét méretűre fazonírozzuk a bevallásokat, az ígéretünket azonban nem feltétlen kell betartanunk. Ha később bárki az orrunk alá dörgöli, nem erről volt szó, szimplán engedjük el a megjegyzést a fülünk mellett vagy hivatkozzunk arra, elődünk sokkal rosszabb helyzetben adta át az államkincstárat, mint ahogy mi gondoltuk. És egyébként is az idők változnak, ez pedig megköveteli az adminisztráció egyre bonyolultabbá tételét, ahogy újabb és újabb adónemek kreálását is.

A legfontosabb alapvetés, hogy mindig az előző kormány a hibás. Hivatkozzunk arra, hogy az eredeti szándékunk az adóterhek lejjebb szorítása volt, de mivel sokkal rosszabb a költségvetés állapota, mint ahogy előzetesen látni lehetett, nincs mit tenni és a választók okolják legyenek szívesek az elődünket, ha már nekünk kell korrigálni az általuk elkövetett hibáikat.

Legyünk kreatívak az adók növelésében. A bolygónk legmagasabb általános forgalmi adókulcsát akarjuk bevezetni? Semmi gond, főleg ha már eleve is magas volt. Az emberek többsége úgysem érti, mi is az az áfa és mikor hogyan kell kiszámolni, az árszínvonalért pedig okoljuk a multinacionális kiskereskedelmi láncokat. Vessünk ki adót minderre, amire csak nem szégyellünk (és miért is lennénk szégyenlősek?), legyen az bérbeadott lakás, más házában töltött éjszaka, külföldről behozott autó vagy kémény az ingatlanon, netalán kutya, ló vagy éppen egyéb állat.

Vannak olyan adónemek, amelyek jól prosperálnak és sok pénzt hoznak, ilyen például a forgalmi adó, a társasági adó, a személyi jövedelemadó, az út- és a fogyasztási adó vagy a pénzforgalmat terhelő tranzakciós illeték és vannak olyanok, amelyekért igazából lehajolni sem érdemes. Az első csoportba tartozó adónemek beszedését tartsuk meg magunkat és a százalékos mértékeket emeljük a lehető legmagasabbra, második kategóriásokat pedig engedjük át az önkormányzatoknak, nekik és élniük kell valamiből. Miért is bíbelődnénk országos szinten olyanokkal, mint ebadó vagy kommunális adó? Sok hasznot nem hoznak, cserébe lekötik az adóhivatal személyi állományát, az adófizetők pedig úgyis hihetetlen elszántsággal és a kiskapuk kihasználásával igyekeznek kibújni az extra kötelezettségek alól.

A nagy adóprés üzemeltetésben időnként olyan adófajtát is kitalálhattunk, amely észvesztően bonyolult, kevés pénz folyik be belőle, cserébe túl sok szakértelmet és munkaórát igényel nemcsak a bevallása, hanem az ellenőrzése is. Ezeket haladéktalanul szüntessük meg vagy vonjuk össze másik kisadókkal úgy, hogy annak mértékét megemeljük vagy személyi-területi hatályát kiterjesztjük. A módosítást elegánsan kommunikáljuk bürokrácia leépítésnek, az mindig jól hangzik.

Ha túlságosan gátlástalanok vagyunk, netalán rossz szakemberre bízzuk a költségvetés finanszírozási forrásainak kitalálását, akkor előfordulhat az is, hogy kapzsiságunk már gátolja a gazdaság működését. Ebben az esetben feltétlen gondoljuk újra az elképzeléseinket meg céljainkat és módosítsuk az irányvonalat. Túl magas a forgalmi adó? Látványos propaganda akció keretében csökkentsük egy-két alapvető élelmiszer (kenyér, sertéshús, stb.) esetében, hagy lássa a nép, csakis a kormány miatt vásárolhat többet ugyanannyi pénzért az üzletekben. Agyonnyomja a vállalkozókat a munkabérekre rakódó járulékok terhe? Engedjünk el egy-két százalékot, de csakis azokban az ágazatokban, amelyek már a csőd szélén állnak.

Tegyük hatékonyabbá az elmúlt kormányok alatt már bejáratott és jól teljesítő bevételi forrásokat is. Elképzelhető, hogy az elődünk már bevezetette az autópályadíjat, mi szélesítsük annak területi hatályát, azaz azt, hogy milyen utak használatáért kell fizetni – egészen addig, amíg el nem érünk a földutakig. A bliccelők büntetéséből is összeszedhetünk jó pár milliárdot, pláne ha kellően zavarossá tesszük a fizetős útszakaszok listáját, logikátlanul állítjuk fel a szakaszhatárokat és a tájékoztató táblák kihelyezésével is dilettánsokat bízunk meg. Alkalmazzunk a külföldiekkel szemben többszörös szorzót, ezért népünk külön hálás lesz, hiszen csak örülni tudnak annak, hogy az idegenek bezzeg többet fizetnek.

A különféle díjak esetén a bevételeket, ha erre módunk van (például a parkolási és autópálya díjat) vezessük át a privát szférába – csak annyi a dolgunk, hogy a teljes rendszer létrehozását, üzemeltetését és a bírságok behajtását is egy magáncégre (vagy cégcsoportra) bízzunk. Olyan magáncégre, amelynek tulajdonosai kiválóan ismerik a játékszabályainkat és kellően hálásak azért, amit kapnak.

Az adók, illetékek és különféle díjak változtatásait padlógázzal nyomjuk át a parlament szavazógépezetén. Ezek a törvénymódosítások nem igényelhetnek egy-két hétnél (vagy legideálisabb esetben egy-két napnál) többet, így képesek vagyunk az adó- és egyéb bevételeinket már rövid idővel a kormányra kerülésünk után megugrasztani.

Előfordulhat, hogy idiótán kigondolt adótípus (például az internetes forgalom megadóztatása gigabájtok alapján) hatalmas társadalmi ellenállásba ütközik –még idejében hátráljunk ki a tervezetből és kenjük az ötletet valamelyik inkompetens minisztériumi aktakukacra. Soha ne várjuk meg, hogy az ilyen típusú intézkedések ellen protestálók száma túlságosan megnőjön és a kis, könnyen lerázható és elfelejthető probléma lavinává váljon. Ezek azok az esetek, amikor szégyen a futás, de hasznos és semmi értelme sincs az erőpolitikának.

Folytatjuk ...

Előző rész itt.

 Tartalomjegyzék

Ha Orbán-kormány, akkor építkezés, ha építkezés, akkor meg legyen minél nagyobb, minél drágább – a projektek projektje pedig nem más, mint Paks II., melynek társadalmi elutasítottsága egyre nő és mára eljutottunk odáig, hogy a megkérdezettek 61%-ának nem tetszik az, hogy orosz állami vállalat orosz hitelből bővít a Duna partján (két lehetőséget lehetett választani a megadottak közül). Ha pedig a helyeslők oldaláról közelítjük meg a kérdést, akkor a lakosság kevesebb, mint egyötöde rajong az ötletért, magyaroknak orosz atomot. A számok alapján tehát még a fideszesek sem csápolnak örömükben (azaz Békemenetet sem érdemes e célból gründolni) és valószínűleg kormányszempontból még ennél is rosszabb lenne a helyzet, ha az MTI minden egyes paksi üzemzavarról ugyanolyan részletesen tájékoztatná a lakosságot, mint ahogy a Soros-terv esetében teszi. Sőt, ha egy adófizető párhuzamot keres az oroszok által felújított metrószerelvények meghibásodási gyakorisága és a leendő atomerőmű gépházzaja között, akkor már keresi is a körzőt meg Európa térképét hogy megsaccolja, vajon hova érdemes családostól kiköltöznie az országból ha kedves az élete.

És éppen ez az, ami a legtöbb averziót gerjeszti a magyarokban, a veszély (39%). Mert míg a metrószerelvény ajtóinak egyszeri zavarától nem várható százezrek halála, addig Csernobil meg Fukushima megtanította a világot arra, hogy nem kell 10 km-es körzetben tartózkodni ahhoz, hogy drasztikusan lecsökkenjen a lakosság (meg a turisták, üzletemberek, migránsok és házi-, vad-, valamint haszonállatok) várható élettartama egy esetleges erőműi baleset miatt. Nem csoda, ha az osztrákok is aggódnak, ha baj van, annak ők is megisszák a levét, így ha a szép szó nem segített, jöhet a per, aztán a végén majd ott állunk egy majdnem kész atomerőművel meg egy Európai Bíróság döntéssel, állj, ne tovább, a projektnek vége. Ráadásul ez egyébként sem jelentené azt, hogy kormányunk elfogadná a számára kedvezőtlen ítéletet, sőt még az is előfordulhatna, hogy a kormányszóvivő kijelenti, aki úgy érzi, nemcsak papíron, de a való életben is meg akarja akadályozni a hős magyar paksi energiatermelést, bombázza le, ha meri. De úgysem meri. És egyébként is a nemzetközi bíróság is csak egy Soros-bérenc.

Természetesen nemcsak a veszélyessége miatt utálják a magyarok az erőművet, hanem az is kérdéses náluk, mi lesz a veszélyes hulladékkal (29%)? Mert az is sugároz ugyebár és nem lehet csak úgy kidobni a fűtőelemeket a szemétdombra, hanem azt biztonságos módon el kell juttatni egy biztonságos helyre, ahol az elkövetkező évszázadok folyamán lebomolhat úgy, hogy eközben nem irtja ki a fél megyét.

Aztán ott vannak azok, akik emlékeznek még arra, milyen fantasztikus érzés is az, amikor egy nagyhatalomtól függ az ország (26%) – csak a XXI. században a Szovjetuniót lecseréljük Oroszországra. Igaz, anno a nagyhatalmak döntése alapján kényszerítették ránk az ideiglenesen hazánkban állomásozókat és hoztak egy-két tankot is, biztos, ami biztos, most viszont önként és dalolva hajbókolnak a Nagy Medvének vezetőink, mégcsak fegyvert sem tartanak a halántékukhoz. Hogy miért? Természetesen pénz és hatalom reményében – a baromi drága, tuti pénznyelő erőműépítés pénzáramának egy része garantáltan eltérül magánzsebek felé és a csurran-cseppen volumen bizony többszöröse lesz akár a letelepedési kötvénybiznisznek, akár az összes új stadion összetákolása során lenyúlt pénzmennyiségnek. Nem véletlen, hogy az elutasítók 21%-a emiatt is mondja azt, nem kéne az orosz bővítés. És az is biztos, Putyinnak elemi érdeke, hogy Orbán maradjon hatalmon, így az orosz titkosszolgálatok várhatóan a legkisebb erkölcsi aggály nélkül fognak beavatkozni a tavaszi országgyűlési választásokon. A történelem pedig ismétli önmagát – majd 45 éven át a szovjetek döntötték el, kinek a szavára pattogjon meg féljen itthon a magyar, most az oroszok teszik ugyanezt, nem véletlen pacsizik Putyin és Orbán félévente a parlamentben.

Aztán ott vannak még azok, akik az államadósság növekedése miatt aggódnak (19%) és azok, akik a korrupciós kockázat (18%) miatt utasítják el Paksot. Mondjuk annak ismeretében, hogy még csak normális magyar nyelvű szerződések sem állnak rendelkezésre és minden iratot hosszú éveken át tartó pereskedéssel lehet csak megszerezni, az lenne csoda, ha mindez nem a korrupció elfedése miatt lenne. Ami eddig napvilágra került, abból kiderült, hát nem a magyar érdekek azok, amelyek vezérelték az aláírókat, sokkal inkább olyan motivációkra gyanakodhatunk, amelyek a saját egyéni gazdagodást, mint fő érdeket sejtetik a háttérben. Ha pedig a válaszadók belegondoltak abba, hogy az elbaltázott, korrupción alapuló szerződések milyen színvonalú teljesítést eredményezhetnek a későbbiekben (lásd pl. Várkert Bazár), akkor nem véletlen, hogy a veszélyesség miatt utasítják el a legtöbben Orbán életmű-projektjét. Szorosan ehhez kapcsolódik még az információhiány és átláthatóság hiánya is (11%), amely szintén azt jelenti, hogy a megkérdezettek több, mint 10%-a úgy érzi, a kormány azt csinál, amit akar és úgy, ahogy akarja. Akár a magyarok egészségének és testi épségének, akár a pénztárcájának kárára.

Nem véletlen, hogy a tavaszi választások egyik témája éppen Paks – a kormány észérvekkel nem igazán tudja védeni a projektet, miért is kell elavult technológia a Duna mellé, amikor szerte Európában már a zöld energia tombol és az osztrák perindítás is mutatja, hiába származik ugyanabból a politikai családból a két kormányzat, attól az osztrákok még nem hiszik el Orbánnak, hogy ez a bővítés kell és immáron leállíthatatlanul dübörög. A Jobbik azt ígéri, hatalomra jutása esetén felülvizsgálják a szerződéseket, a Momentum meg fel is mondaná azokat, a kérdés már csak az, melyik verzió kerülne többe a magyar adófizetőknek: a felmondás miatti kártérítések kifizetése, vagy egy gazdaságtalan, már az átadáskor is elavult erőmű aranyárban (12 milliárd Euró, 4,5-4,9%-os kamattal), mindezt évtizedekig nyögött orosz hitelből (oroszok felé adósságszolgálattal), orosz függőséggel és ki tudja milyen biztonsági fokozattal. Ráadásul az sem biztos, hogy annyiba fog kerülni a projekt, mint amennyit ma állít a kormányzat, hiszen ha egy stadion építésének költsége meg tud duplázódni, mire elkészül, akkor miért ne lenne képes ugyanerre vagy még többre egy gigaprojekt? Egyes vélemények szerint már most egynegyedével nagyobb bekerülési összegre kell számítani és hol van még a beruházás vége? Ha pedig kár, akkor azt az adófizetők fogják fizetni, nem pedig azok, akik társadalmi konszenzus nélkül, saját személyes vágyaik és haszonlesésük alapján felelőtlenül belevágtak a bővítésbe.

Persze hihetné azt is az adófizető, itt vége a megpróbáltatásainak, de nem, hiszen a jelenlegi számítások mellett nincs az a csillagok együttállása, amely mellett gazdaságos lesz majd az itt termelt energia – még az is előfordulhat, hogy az áramtőzsdén fele, netalán negyed annyiért lehet majd áramot venni, mint amennyibe az Pakson fog kerülni. Igaz jól hangzik, hogy a hazai jobb (szebb képe lesz majd a tévének? jobban mos a mosógép?), de az már most biztos, állami támogatás nélkül veszteség hátán veszteséget fog termelni.

„Mindenkin, aki ma a Paks 2-n dolgozik, történelmi felelősség van. Ilyen sorsfordító méretű projekt esetében, ha valaki szervilizmus vagy szakmaiatlanság miatt elmulasztja a point of no return előtti utolsó átfogó társadalmi, technológiai és pénzügyi vizsgálatokat, és ebből kifolyólag a projekt megbukik vagy vállalhatatlanul drága lesz, évtizedekig szégyen övezi majd munkásságát.” (Mártha Imre)

Csak remélhetik az adófizetők, hogy az őket ért kár miatt a gigaprojekt döntéshozóit nemcsak szégyen övezi majd, hanem büntetőjogi felelősségük is meg lesz vizsgálva, ahogy az is, ki milyen korrupciós, netalán zsarolási cselekedettől vezérelve szignózta azt, amit elé tettek.

És igen, van az a pénz és hatalomvágy, amely miatt hazánk függetlenségét, valamint a polgárok jólétét kilóra képes kiárulni egy kormányzat.

Pénzügyi alapok megteremtése (uniós források, nyersanyag, adó, kiárusítás, stb.)

Előző rész itt.

Hatalomra kerülve óhatatlanul szembesülünk azzal, hogy – legalább részben – teljesíteni kell azt, mit ígértünk. Ki kell találnunk, hogyan tálaljuk azt a gazdaságpolitikát, amelynek látszólagos célja hazánk nálunk legfejlettebb országok csoportjába beejtőernyőzése, gyakorlatilag azonban csakis egyetlen dologról szól, arról, hogyan biztosítjuk be nemcsak rövid, hanem hosszú távon is saját magunk, családunk, rokonaink és haverjaink gazdagodását. Elemi érdekünk, hogy létrehozzunk egy olyan új uralkodó osztályt, amely az elkövetkező 50 évben dominálja az országot, birtokolja a legfőbb javakat, céljuk pedig az, hogy jólétük folyamatosságának biztosítása érdekében az, aki ezt lehetővé teszi számukra hatalmon maradjon.  A mi célunk pedig az, hogy az ő feltétlen lojalitásuk irányunkban töretlen és évtizedekig tartó legyen.  

A küldetésünk tehát adott, teljesítése érdekében pedig egyrészt találnunk kell olyan látványos gazdasági célokat, amelyek köré felépíthetjük ünnepi beszédeinket és amelyek jól hangzanak, valamint el tudják hitetni a köznéppel, hogy a lehető legjobb úton haladunk az általunk belengetett Kánaán felé.

Célszerű olyan témák gumicsonttá emelése, mint a teljes foglalkoztatottság, az ingyenélők (potyautasok) rendszerből kiszorítása és örök kárhozatra juttatása, legyünk Európa legiparosodottabb országa, le a bankok hatalmával, mi az emberek érdekeit képviseljük, a bevándorlókat nem tűrjük, nemzetünk felemelkedése csakis a nemzetünkön múlik, stb. És a félelem, valamint a közös utálat sem ördögtől való, mégha annak idején Orwellnek más is volt a véleménye.

Adjunk rágódni valót a szkeptikus közgazdászoknak, azoknak, akik mindenáron ki akarják találni, mi vezérel minket és valójában milyen irányba fordítjuk a hajónkat. Hirdessünk hangzatos terveket ezeregy intézkedési ponttal (ez anno a kommunistáknak is bejött) és mutassuk meg, milyen elszántan dolgozunk magasztos céljaink elérése érdekében. Meg azt, hogy egyetlen fő szempontja minden intézkedésünknek a haza hiperfejlődése.

Lesznek gáncsoskodók akik közlik, minden ígéretünket finanszírozni kell valahogy, de ez ne rettentsen minket vissza a realitással köszönő viszonyban sem lévő programjaink nagy nyilvánosság elé tárásától. Az idő mindent megold, felpuhulhatnak a szavak, feledésbe merülnek egyes ígéretek és a tizedes vesszők is arrébb kerülhetnek az ígéretekben, ahogy a határidők is kitolhatók a végletekig.

Ígérjünk be nagyléptékű béremelést a közszolgáknak, aztán ha olcsón meg akarjuk úszni, húzzuk el több évre, tegyük lépcsőzetessé és kössük szinte teljesíthetetlen feltételekhez a maximális összeg realizálódását.

A kiszámíthatóságnak és a megbecsülés értékének számszerűsítése bizonyítékául dolgozzunk ki szektoronként más-más életpályamodellt, mely különböző stációinak teljesítését foglaljuk olyan akadálypályába, amelynek minden állomása felér magának a hétfejű sárkánynak a leküzdésével és megölésével. Fizessük le a legfőbb hangadókat, kamara- és szakszervezeti vezetőket, ezzel szétforgácsoljuk a különböző szakmai szervezetek erejét, plusz ígérgetéseinkkel akár évekre is kifoghatjuk a puffogók vitorlájából a szelet. Ha pedig bármit is számon akarnak kérni rajtunk vágjunk vissza, hogy a tanároknak, vasutasoknak, egészségügyben dolgozóknak, stb. semmi sem elég és míg mások az élet háborgó tengerén gályáznak, addig ők a kikötőben iszogatják a konyakjukat.

Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, így nekünk is el kell döntenünk, milyen forrásokból kívánjuk megoldani rezsimünk zavartalan működését. Tanulmányozzuk figyelmesen a különféle diktatúrák történelmét, jó ötlet bárhonnan származhat – és leginkább arra végkövetkeztetésre fogunk jutni, hogy a hatalom megtartásának legfőbb pénzügyi forrása az esetek döntő többségében mindig valamiféle ásványkincs vagy kurrens mezőgazdasági termék. Ha azonban nincs kőolajunk, földgázunk, gyémántunk, smaragdunk, banánunk vagy kakaóbabunk Európa közepén, akkor kénytelen vagyunk más irányban gondolkodni.

Támaszkodjunk uniós forrásokra!

Alapozzuk meg az első tíz-tizenkét évünket uniós forrásokból, mégha időleges lehetőség is.

Ami más országoknak az ásványkincs vagy kurrens mezőgazdasági termék, az nekünk az az uniós támogatás, amit elmaradottságunk és a felzárkóztatás hangzatos jelszavának köszönhetően a nyugat-európai adófizetők csengetnek ki számunkra. Ne zavarjon minket, hogy ezért mit szeretnének cserébe, úgysem adjuk meg nekik, a lényeg, hogy talicskázzák a pénzt tonnaszámra a mi fennhatóságunk alá.

Saját nemzeti össztermékünkhöz (GDP) képest az uniós támogatások összeg hatalmas, és ha csak a felét át tudjuk csoportosítani önmagunkhoz, családunkhoz és támogatóinkhoz (haverjainkhoz), már nem hiába szereztük meg a hatalmat, hiszen még unokáink is jólétben fognak majd tapicskolni. Egy-két feltételt elviekben kellene teljesítenünk, hogy maradéktalanul megkapjuk ezeket az összegeket (ellentétben azzal a kényelmes esettel, amikor a hazánk szabadon lerabolható ásványkincsünét dobjuk piacra), ám ez még nem azt jelenti, hogy ezeket a kikötéseket maradéktalanul be is kell tartanunk. A legoptimálisabb esetben annyit, és csakis annyit teljesítünk, ami ahhoz elegendő, hogy még véletlenül se függesszék fel a támogatások folyósítását, egyébként nyugodtan renitenskedjünk és lopjunk, amennyit nem szégyellünk.

Magatartásunknak lesz némi következménye, például szóbeli ejnye-bejnye meg visszatarthatnak kifizetéseket különféle szabálytalanságokra és korrupciógyanúra hivatkozva, ám valójában ez nem olyan mértékű, hogy visszatartson minket az ajándék milliárdok kényünkre-kedvünkre elköltésétől. Bízzunk a rendszerben (nagy rendszerek nagy tehetetlensége, csigatempó, bürokratikus útvesztők, stb.) meg abban, hogy ugyan melyik brüsszeli politikus vagy magasrangú bürokrata vallaná be, rosszul döntött, amikor nekünk szavazott meg támogatást? Plusz azt se felejtsük le, ők is befolyásolhatók (lefizethetők, stb.)

Ha tényleg beüt a krach és nagyobb összegeket tartanak vissza odakint, akkor sincs semmi sem veszve, lobbizzunk ezerrel, csak rosszindulatú pletykának ültek fel Brüsszelben, hiszen nálunk mindig minden a legnagyobb rendben.

Soha ne valljuk be alattvalóinknak, hogy a pofátlan lenyúlásaink miatt zárták el a pénzcsapot, hanem hárítsunk és mutogassunk ujjal a „bűnösökre” azt szajkózva, már megint alaptalanul bántják nemzetünket a csúnya idegen bürokraták, pedig nemcsak hogy féltékenyek világra szóló sikereinkre, hanem még buták is, mert felülnek mindenféle alaptalan híresztelésnek meg a külföldi ügynökök aknamunkájának. Biztosítsuk népünket, nemzeti büszkeségünkön nem eshet folt, nem csicskulunk be, gerincünk egyenes marad akkor is, ha a fejük tetejére állnak.

A kommunikációs stratégiánkhoz nem kell más, mint a jó (azaz mi és a kormány) valamint a rossz (idegenszívű akadékoskodók, liberális sorosbérencek) párharcának látványos bemutatása, a fekete és fehér háborújának sulykolása és az ártatlanságunk hangoztatása.  Szolgáltassunk megfelelő mennyiségű információt ahhoz, hogy a népünk szabadon utálhassa a brüsszeli gyarmatosítókat meg az őket felbujtó világuralomra törő pénzembereket és titkoljunk el minden olyan tényt meg adatot, amely azt támasztaná alá, valójában igen messze állunk a ma született báránytól.

Ha mégis napvilágra kerülnek számunkra kínos mozzanatok, akkor haladéktalanul értelmezzük át azokat és helyezzük olyan perspektívába amely bizonyítja, ártó szándék és globális összeesküvés mozgatja a szálakat, a cél pedig nem más, mint népünk eltiprása, keresztény létünk örökre megszüntetése, migránsok nyakunkra hozása, az iszlám térhódítása valamint a kormány és ezáltal a nép akaratának megdöntése. Nyújtsunk kész paneleket a közgondolkodás számára látványos összeesküvés elméletek formájában, arra sem kell vigyáznunk, hogy azok logikusnak és tökéletesnek látszódjanak. Ha polgáraink szemében Brüsszel és Soros a főgonosz, akkor máris tematizáltuk a közvéleményt, a fő csapásirány pedig eltereli a figyelmet a valódi problémákról, azaz a korrupcióról és a felelőtlen pazarlásról. Meg arról, hogy lopunk reggel, lopunk délben és lopunk este is a nap huszonnégy órájában a hét minden napján.

Ha jól keverjük a lapjainkat akkor az újabb és újabb milliárdokba kerülő (és haverok által kivitelezett) hazai kommunikációs csatákat kiütéssel mi nyerjük és nem utolsó sorban az erkölcsi győzelem is a mienk, hiszen visszavertük a modern gyarmatosítók galád támadásait és ezzel egyidejűleg azt is bebizonyítottuk, velünk nem bánhatnak el olyan könnyen, mint ahogy azt remélték. A kampány során sokezer drága óriásplakátot ragaszthatunk ki üzenve az Uniónak, nemzetünket nem lehet megfélemlíteni és bármi is a szándékuk, nem hátrálunk, akaratunkat pedig a nemzetünk építése és szépítése érdekében tűzön-vízen át végigvisszük.

Természetesen – ha elenyésző mértékben is – de megvan annak a kockázata, hogy az uniós pénzcsapok részlegesen elzáródjanak. Óhatatlan, hogy ekkor valakik hoppon maradjanak, de a rendszer garantálja, hogy ezek a valakik még véletlenül se mi, politikusok legyünk. Miért? A kedvenc vállalkozóink már teljesítették azt, amire vállalkoztak, azaz a munkavégzés megtörtént, a megrendelő állami intézmények és cégek valamint az önkormányzatok már kifizették a különféle szerződésekben szereplő teljes vállalkozási díjat. Ha az illetékes minisztérium utólag – bármilyen okból – nem tudja lehívni a projektekre beígért támogatást Brüsszelből, akkor a nemzeti költségvetésünkben olyan lyuk keletkezik, amelyet valamivel be kell tömnünk. A vállalkozóinktól a pénzt nem kérhetjük vissza, hiszen ők szerződésszerűen teljesítettek, a bürokratáink meg csak tették a dolgukat (amit Brüsszel előírt), tehát ők sem hibásak.

Akkor ki fizeti a révészt? Természetesen az adófizetők. Fogalmazzuk az új alaptörvényünkbe biztosítékként, hogy amennyiben uniós pénzeket visszatartanak vagy netalán büntetést kapunk, annak megfizetésének fedezetéül extra adókötelezettséget írhat elő az országgyűlés, olyat, amelyet polgáraink és vállalkozásaink kénytelenek teljesíteni. Mi mindenképpen megerősödve jövünk ki az ilyen helyzetből, hiszen

• az összes pénz eljut oda, ahova terveztük, azaz a hozzánk valamint hűséges baj- és elvtársainkhoz, strómanjainkhoz, a strómanjaink strómanjaihoz és a legkülönfélébb rokonokhoz,
• az extra adó oka pedig a szemétláda Brüsszel, amely ráadásul a lehető legideálisabb bűnbak, mivel sem védekezni, sem magyarázkodni nem fog, az általunk uralt médiában pedig az jelenik meg, amit mi akarunk.

További előnye a rendszernek, hogy a visszatartások és büntetések nem azonnaliak, a brüsszeli bürokratáknak sok-sok évébe kerül, mire az első levonást foganatosítják, az indoklások pedig olyan bonyolultak, hogy azt az átlagválasztó agya át nem fogja. A hatalmas, erőfitogtató szervezet vádaskodásával szemben ott állunk mi, a kis ország, amely hiába vitatja a jogtalanságot, az csak szélmalomharc a sokkal erősebbel szemben. Az adófizetők pedig joggal haragszanak az Unióra, hiszen annak kukacoskodása miatt kell mélyen a zsebükbe nyúlniuk.

Ha flottul működtetjük a rendszerünket, akkor az uniós támogatások akár felét is el tudjuk kézen-közön tüntetni, ez pedig olyan hatalmas mennyiségű pénz, amely nemcsak arra elég, hogy a fél országot felvásároljuk, hanem még a dédunokáink jólétét is bebiztosíthatjuk. Egyedül arra vigyázzunk, hogy ne kerüljünk ki a hatalomból, azaz még esélyt se szerezhessen senki arra, hogy megvizsgálja tetteinket, ha pedig kudarcot vallunk és mégis sor kerül az elszámoltatásunkra, akkor offshore számlákon pihenjenek a lenyúlt milliárdok, vagy patyolat tisztára mosva (például strómanok nevén) jelenjenek meg hazai és külföldi vállalkozásokban, ingatlanokban és egyéb vagyontárgyakban.

Folytatjuk – az adóprés mint bevételi forrás

Előző rész itt.

 Tartalomjegyzék