Pénzügyi alapok megteremtése (uniós források, nyersanyag, adó, kiárusítás, stb.)
Hatalomra kerülve óhatatlanul szembesülünk azzal, hogy – legalább részben – teljesíteni kell azt, mit ígértünk. Ki kell találnunk, hogyan tálaljuk azt a gazdaságpolitikát, amelynek látszólagos célja hazánk nálunk legfejlettebb országok csoportjába beejtőernyőzése, gyakorlatilag azonban csakis egyetlen dologról szól, arról, hogyan biztosítjuk be nemcsak rövid, hanem hosszú távon is saját magunk, családunk, rokonaink és haverjaink gazdagodását. Elemi érdekünk, hogy létrehozzunk egy olyan új uralkodó osztályt, amely az elkövetkező 50 évben dominálja az országot, birtokolja a legfőbb javakat, céljuk pedig az, hogy jólétük folyamatosságának biztosítása érdekében az, aki ezt lehetővé teszi számukra hatalmon maradjon. A mi célunk pedig az, hogy az ő feltétlen lojalitásuk irányunkban töretlen és évtizedekig tartó legyen.
A küldetésünk tehát adott, teljesítése érdekében pedig egyrészt találnunk kell olyan látványos gazdasági célokat, amelyek köré felépíthetjük ünnepi beszédeinket és amelyek jól hangzanak, valamint el tudják hitetni a köznéppel, hogy a lehető legjobb úton haladunk az általunk belengetett Kánaán felé.
Célszerű olyan témák gumicsonttá emelése, mint a teljes foglalkoztatottság, az ingyenélők (potyautasok) rendszerből kiszorítása és örök kárhozatra juttatása, legyünk Európa legiparosodottabb országa, le a bankok hatalmával, mi az emberek érdekeit képviseljük, a bevándorlókat nem tűrjük, nemzetünk felemelkedése csakis a nemzetünkön múlik, stb. És a félelem, valamint a közös utálat sem ördögtől való, mégha annak idején Orwellnek más is volt a véleménye.
Adjunk rágódni valót a szkeptikus közgazdászoknak, azoknak, akik mindenáron ki akarják találni, mi vezérel minket és valójában milyen irányba fordítjuk a hajónkat. Hirdessünk hangzatos terveket ezeregy intézkedési ponttal (ez anno a kommunistáknak is bejött) és mutassuk meg, milyen elszántan dolgozunk magasztos céljaink elérése érdekében. Meg azt, hogy egyetlen fő szempontja minden intézkedésünknek a haza hiperfejlődése.
Lesznek gáncsoskodók akik közlik, minden ígéretünket finanszírozni kell valahogy, de ez ne rettentsen minket vissza a realitással köszönő viszonyban sem lévő programjaink nagy nyilvánosság elé tárásától. Az idő mindent megold, felpuhulhatnak a szavak, feledésbe merülnek egyes ígéretek és a tizedes vesszők is arrébb kerülhetnek az ígéretekben, ahogy a határidők is kitolhatók a végletekig.
Ígérjünk be nagyléptékű béremelést a közszolgáknak, aztán ha olcsón meg akarjuk úszni, húzzuk el több évre, tegyük lépcsőzetessé és kössük szinte teljesíthetetlen feltételekhez a maximális összeg realizálódását.
A kiszámíthatóságnak és a megbecsülés értékének számszerűsítése bizonyítékául dolgozzunk ki szektoronként más-más életpályamodellt, mely különböző stációinak teljesítését foglaljuk olyan akadálypályába, amelynek minden állomása felér magának a hétfejű sárkánynak a leküzdésével és megölésével. Fizessük le a legfőbb hangadókat, kamara- és szakszervezeti vezetőket, ezzel szétforgácsoljuk a különböző szakmai szervezetek erejét, plusz ígérgetéseinkkel akár évekre is kifoghatjuk a puffogók vitorlájából a szelet. Ha pedig bármit is számon akarnak kérni rajtunk vágjunk vissza, hogy a tanároknak, vasutasoknak, egészségügyben dolgozóknak, stb. semmi sem elég és míg mások az élet háborgó tengerén gályáznak, addig ők a kikötőben iszogatják a konyakjukat.
Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, így nekünk is el kell döntenünk, milyen forrásokból kívánjuk megoldani rezsimünk zavartalan működését. Tanulmányozzuk figyelmesen a különféle diktatúrák történelmét, jó ötlet bárhonnan származhat – és leginkább arra végkövetkeztetésre fogunk jutni, hogy a hatalom megtartásának legfőbb pénzügyi forrása az esetek döntő többségében mindig valamiféle ásványkincs vagy kurrens mezőgazdasági termék. Ha azonban nincs kőolajunk, földgázunk, gyémántunk, smaragdunk, banánunk vagy kakaóbabunk Európa közepén, akkor kénytelen vagyunk más irányban gondolkodni.
Támaszkodjunk uniós forrásokra!
Alapozzuk meg az első tíz-tizenkét évünket uniós forrásokból, mégha időleges lehetőség is.
Ami más országoknak az ásványkincs vagy kurrens mezőgazdasági termék, az nekünk az az uniós támogatás, amit elmaradottságunk és a felzárkóztatás hangzatos jelszavának köszönhetően a nyugat-európai adófizetők csengetnek ki számunkra. Ne zavarjon minket, hogy ezért mit szeretnének cserébe, úgysem adjuk meg nekik, a lényeg, hogy talicskázzák a pénzt tonnaszámra a mi fennhatóságunk alá.
Saját nemzeti össztermékünkhöz (GDP) képest az uniós támogatások összeg hatalmas, és ha csak a felét át tudjuk csoportosítani önmagunkhoz, családunkhoz és támogatóinkhoz (haverjainkhoz), már nem hiába szereztük meg a hatalmat, hiszen még unokáink is jólétben fognak majd tapicskolni. Egy-két feltételt elviekben kellene teljesítenünk, hogy maradéktalanul megkapjuk ezeket az összegeket (ellentétben azzal a kényelmes esettel, amikor a hazánk szabadon lerabolható ásványkincsünét dobjuk piacra), ám ez még nem azt jelenti, hogy ezeket a kikötéseket maradéktalanul be is kell tartanunk. A legoptimálisabb esetben annyit, és csakis annyit teljesítünk, ami ahhoz elegendő, hogy még véletlenül se függesszék fel a támogatások folyósítását, egyébként nyugodtan renitenskedjünk és lopjunk, amennyit nem szégyellünk.
Magatartásunknak lesz némi következménye, például szóbeli ejnye-bejnye meg visszatarthatnak kifizetéseket különféle szabálytalanságokra és korrupciógyanúra hivatkozva, ám valójában ez nem olyan mértékű, hogy visszatartson minket az ajándék milliárdok kényünkre-kedvünkre elköltésétől. Bízzunk a rendszerben (nagy rendszerek nagy tehetetlensége, csigatempó, bürokratikus útvesztők, stb.) meg abban, hogy ugyan melyik brüsszeli politikus vagy magasrangú bürokrata vallaná be, rosszul döntött, amikor nekünk szavazott meg támogatást? Plusz azt se felejtsük le, ők is befolyásolhatók (lefizethetők, stb.)
Ha tényleg beüt a krach és nagyobb összegeket tartanak vissza odakint, akkor sincs semmi sem veszve, lobbizzunk ezerrel, csak rosszindulatú pletykának ültek fel Brüsszelben, hiszen nálunk mindig minden a legnagyobb rendben.
Soha ne valljuk be alattvalóinknak, hogy a pofátlan lenyúlásaink miatt zárták el a pénzcsapot, hanem hárítsunk és mutogassunk ujjal a „bűnösökre” azt szajkózva, már megint alaptalanul bántják nemzetünket a csúnya idegen bürokraták, pedig nemcsak hogy féltékenyek világra szóló sikereinkre, hanem még buták is, mert felülnek mindenféle alaptalan híresztelésnek meg a külföldi ügynökök aknamunkájának. Biztosítsuk népünket, nemzeti büszkeségünkön nem eshet folt, nem csicskulunk be, gerincünk egyenes marad akkor is, ha a fejük tetejére állnak.
A kommunikációs stratégiánkhoz nem kell más, mint a jó (azaz mi és a kormány) valamint a rossz (idegenszívű akadékoskodók, liberális sorosbérencek) párharcának látványos bemutatása, a fekete és fehér háborújának sulykolása és az ártatlanságunk hangoztatása. Szolgáltassunk megfelelő mennyiségű információt ahhoz, hogy a népünk szabadon utálhassa a brüsszeli gyarmatosítókat meg az őket felbujtó világuralomra törő pénzembereket és titkoljunk el minden olyan tényt meg adatot, amely azt támasztaná alá, valójában igen messze állunk a ma született báránytól.
Ha mégis napvilágra kerülnek számunkra kínos mozzanatok, akkor haladéktalanul értelmezzük át azokat és helyezzük olyan perspektívába amely bizonyítja, ártó szándék és globális összeesküvés mozgatja a szálakat, a cél pedig nem más, mint népünk eltiprása, keresztény létünk örökre megszüntetése, migránsok nyakunkra hozása, az iszlám térhódítása valamint a kormány és ezáltal a nép akaratának megdöntése. Nyújtsunk kész paneleket a közgondolkodás számára látványos összeesküvés elméletek formájában, arra sem kell vigyáznunk, hogy azok logikusnak és tökéletesnek látszódjanak. Ha polgáraink szemében Brüsszel és Soros a főgonosz, akkor máris tematizáltuk a közvéleményt, a fő csapásirány pedig eltereli a figyelmet a valódi problémákról, azaz a korrupcióról és a felelőtlen pazarlásról. Meg arról, hogy lopunk reggel, lopunk délben és lopunk este is a nap huszonnégy órájában a hét minden napján.
Ha jól keverjük a lapjainkat akkor az újabb és újabb milliárdokba kerülő (és haverok által kivitelezett) hazai kommunikációs csatákat kiütéssel mi nyerjük és nem utolsó sorban az erkölcsi győzelem is a mienk, hiszen visszavertük a modern gyarmatosítók galád támadásait és ezzel egyidejűleg azt is bebizonyítottuk, velünk nem bánhatnak el olyan könnyen, mint ahogy azt remélték. A kampány során sokezer drága óriásplakátot ragaszthatunk ki üzenve az Uniónak, nemzetünket nem lehet megfélemlíteni és bármi is a szándékuk, nem hátrálunk, akaratunkat pedig a nemzetünk építése és szépítése érdekében tűzön-vízen át végigvisszük.
Természetesen – ha elenyésző mértékben is – de megvan annak a kockázata, hogy az uniós pénzcsapok részlegesen elzáródjanak. Óhatatlan, hogy ekkor valakik hoppon maradjanak, de a rendszer garantálja, hogy ezek a valakik még véletlenül se mi, politikusok legyünk. Miért? A kedvenc vállalkozóink már teljesítették azt, amire vállalkoztak, azaz a munkavégzés megtörtént, a megrendelő állami intézmények és cégek valamint az önkormányzatok már kifizették a különféle szerződésekben szereplő teljes vállalkozási díjat. Ha az illetékes minisztérium utólag – bármilyen okból – nem tudja lehívni a projektekre beígért támogatást Brüsszelből, akkor a nemzeti költségvetésünkben olyan lyuk keletkezik, amelyet valamivel be kell tömnünk. A vállalkozóinktól a pénzt nem kérhetjük vissza, hiszen ők szerződésszerűen teljesítettek, a bürokratáink meg csak tették a dolgukat (amit Brüsszel előírt), tehát ők sem hibásak.
Akkor ki fizeti a révészt? Természetesen az adófizetők. Fogalmazzuk az új alaptörvényünkbe biztosítékként, hogy amennyiben uniós pénzeket visszatartanak vagy netalán büntetést kapunk, annak megfizetésének fedezetéül extra adókötelezettséget írhat elő az országgyűlés, olyat, amelyet polgáraink és vállalkozásaink kénytelenek teljesíteni. Mi mindenképpen megerősödve jövünk ki az ilyen helyzetből, hiszen
- az összes pénz eljut oda, ahova terveztük, azaz a hozzánk valamint hűséges baj- és elvtársainkhoz, strómanjainkhoz, a strómanjaink strómanjaihoz és a legkülönfélébb rokonokhoz,
- az extra adó oka pedig a szemétláda Brüsszel, amely ráadásul a lehető legideálisabb bűnbak, mivel sem védekezni, sem magyarázkodni nem fog, az általunk uralt médiában pedig az jelenik meg, amit mi akarunk.
További előnye a rendszernek, hogy a visszatartások és büntetések nem azonnaliak, a brüsszeli bürokratáknak sok-sok évébe kerül, mire az első levonást foganatosítják, az indoklások pedig olyan bonyolultak, hogy azt az átlagválasztó agya át nem fogja. A hatalmas, erőfitogtató szervezet vádaskodásával szemben ott állunk mi, a kis ország, amely hiába vitatja a jogtalanságot, az csak szélmalomharc a sokkal erősebbel szemben. Az adófizetők pedig joggal haragszanak az Unióra, hiszen annak kukacoskodása miatt kell mélyen a zsebükbe nyúlniuk.
Ha flottul működtetjük a rendszerünket, akkor az uniós támogatások akár felét is el tudjuk kézen-közön tüntetni, ez pedig olyan hatalmas mennyiségű pénz, amely nemcsak arra elég, hogy a fél országot felvásároljuk, hanem még a dédunokáink jólétét is bebiztosíthatjuk. Egyedül arra vigyázzunk, hogy ne kerüljünk ki a hatalomból, azaz még esélyt se szerezhessen senki arra, hogy megvizsgálja tetteinket, ha pedig kudarcot vallunk és mégis sor kerül az elszámoltatásunkra, akkor offshore számlákon pihenjenek a lenyúlt milliárdok, vagy patyolat tisztára mosva (például strómanok nevén) jelenjenek meg hazai és külföldi vállalkozásokban, ingatlanokban és egyéb vagyontárgyakban.
Folytatjuk – az adóprés mint bevételi forrás
