Ha hatalomra kerültünk, romboljunk porig és kezdjünk mindent elölről
Előző rész itt.
Milyen területeket kell a legsürgősebben beszántanunk majd újraépítenünk? Elsősorban azokat, amelyekben nagy mennyiségű lenyúlható pénz van:
- uniós pályázatok kiírási, elbírálási, ellenőrzési és kifizetési rendszere,
- adóhivatal és az adórendszer,
- infrastruktúraépítés, üzemeltetés és fenntartás (út, vasút, stb.),
- állami vagyonkezelés, nyugdíj- és földalap,
- a nemzeti bank vagyona,
- profitra is képes állami vállalatok (áram- és gáznagykereskedő, szerencsejátékjogokat birtokló cég, stb.),
- egyéb nagy pénzközpontosító és elosztó központok (állami beszerzések felügyelete, állami média, közmű- és energiacégek, versenysport, rendezvényszervezés, kutatás-fejlesztés, koncessziók, stb.)
- versennyel, közbeszerzéssel, koncessziókkal foglalkozó és ezen folyamatokat megfelelő mederben tartó hatóságok.
A másik nagy terület, ahol el kell foglalnunk az állásainkat az az, ahonnan a pénzt egyszerűen és kellő ideológiával (vezényszó a „reform”) igen hatékonyan, kevés ellenállás mellett lehet kivonni. Ilyen különösen az közoktatás, a felsőoktatás, az egészségügy és a szociális rendszer (támogatások, segélyek, idősgondozás, stb.).
A valódi célunk, amit a „reformmal” leplezünk az nem más mint az, hogy az előző rendszernek még az írmagja is eltűnjön, a főnixként feltámadó új pedig a mi klientúránk bevonásával teljes egészében a mi érdekeinket szolgálja. Szervezzünk át mindent, ami a látómezőnkbe kerül, jelszónk a „költségcsökkentés”, a „kisebb állam”, a „hatékonyságnövelés” vagy éppen az „emberarcú közigazgatás”, bármi, ami elég jól hangzik ahhoz, hogy lenyomhassuk a nép torkán. Ha pedig elsőre nincs ötletünk az átszervezésre, egyszerűen csak nevezzük át az intézményt és összes szervezeti egységét, már az is elég zavart kelt.
És mindez miért, azon kívül, hogy igazi káoszt kreáljunk pár hónap leforgása alatt? Az átszervezés drága mulatság, az ezzel kapcsolatos tanulmányok és tervek költségeit pedig ki kell fizetni – a másik oldalon viszont ott vannak azok a vállalkozók, akik teljesítik a nehezen kalkulálható, szellemi tevékenységet igénylő megbízatásokat, beszerzik a frissen megkívánt eszközöket, stb. Új irodákat kell bérelni (hosszabb távon meg építeni), azokat a speciális intézményi igényekhez kell igazíttatni, bebútorozni, technikailag felszerelni és folyamatosan üzemeltetni-takarítani. Szükség van új cégtáblákra, bélyegzőkre, névjegyekre, ezeket le kell gyártani valakinek, jöhetnek az új belső szabályzatok, munkaköri leírások, nyomtatványok és mindezek aranyárban megálmodása, de kell még számítógépes infrastruktúra, telefon, szolgálati autó és minden, ami a szem-szájnak ingere.
Az átszervezésekkel és átnevezésekkel megszűnnek a régi intézmények, így minden további nélkül felmondhatjuk az összes szerződésüket, a régi beszállítók helyett pedig színre léphetnek az újak, akik egytől egyig a mi érdekeltségi körünkbe tartoznak és nekünk hálásak. Ezen kívül az összes átszervezett munkahelyen csak azok maradhatnak, akiket mi jóváhagyunk, a megbízhatatlanok helyék pedig átveszik a mi bizalmasaink. Ha jól megterveztük a hatalomátvételt, akkor egyetlen olyan hivatalnok sem marad állásban, aki nem a mi szekerünket tolja.
Ne foglalkozzunk olyan vádakkal, miszerint minél korruptabb egy ország, annál több a törvény, mert lehet, hogy Tacitus idején ez így volt, de a mi feladatunk a népünk megmentése, életminőségének javítása bármi áron, ha ehhez ezer új törvény kell, akkor hát ezer új kell. És ha elsőre nem sikerült tökéletesre az új jogszabály, akkor módosítjuk, ha igény van rá, akár kétnaponta is. A kommunikációnk sarokpontja, hogy a Kánaánhoz, amit mi hozunk el, ez kell és kész, az pedig, hogy néha különös zajok hallatszanak a gépházból nem ok az aggodalomra.
Vágjuk le a vadhajtásokat, ne habozzunk. Semmi sem garantálja, hogy az összes emberünk tökéletesen tisztában van azzal, mi a feladata és azt tökéletes minőségben el is végzi. A mindent felforgató jogalkotási rohamban és a kivédhetetlen emberi hibák miatt lesznek olyan esetek, hogy még meg sem száradt a tinta egy adott törvényen, már módosítanunk kell azt akár az idióta előkészítők, akár újonnan felmerült lobbi igények alapján. Viszont soha ne valljuk be, hogy tévedtünk – ez fogalmilag kizárt és nem is illik ilyen felvetés a karizmánkhoz.
Valójában a hiba hibára halmozása mindent felforgató és újraíró rendszerünk természetes velejárója, éppen ezért a legrázósabb területekre olyan személyeket nevezzünk ki, akiket nem sajnálunk beáldozni, ha szükségét érezzük.
Célunk szentesíti az eszközeinket: ne féljünk hozzányúlni a legalapvetőbb évszázados jogelvekhez sem és hozhatunk akár visszamenőleges hatállyal is törvényt, amennyiben az megoldja aktuális problémánkat. Igényeink szerint ne csak a jövőt, hanem a múltat is változtassuk meg, az „az az igaz, ami elmúlt” szlogent pedig cseréljük le az „az az igaz, amire mi azt mondjuk, hogy igaz”-ra. Lehet, hogy emiatt egy-két sértődött polgárunk Strasbourgig is elmegy, de egy fecske kevés a nyárcsináláshoz és mire az uniós szervek csigalassúsága miatt bármilyen kézzel fogható ítélet is születik, az már érdemben nem sok mindent változtathat meg.
Jelentősen szűkítsük le az új alkotmányunkban az Alkotmánybíróság jogait és az ilyen vagy olyan okból időközben megüresedő helyeket töltsük fel önmagukat tévesen jogász professzoroknak definiáló pártkatonákkal. Ha kevés a fluktuáció az alkotmánybíróság ideológiai összetételének számunkra kedvező irányba billentéséhez, szaporítsuk a tagok számát, szintén a saját kádereinket beejtőernyőzve a taláros székekbe. Minél gyorsabban visszük végbe a létszámcserét, annál hamarabb nem lesz gondunk azzal, hogy milyen döntéseket hoz a testület, hiszen ha szórványosan lesz is egy-két különvélemény, nem számít, a többség és ezáltal az érdemi döntés kizárólag a mi érdekeinket szolgálja. A mi feladatunk annyi, hogy kifejezzük hálánkat és anyagi megbecsülésünket talpnyalóink felé, akik a gerincüket és az összes demokratikus jogelvet feladva úgy csűrik-csavarják a jogot, hogy az csakis minket támogasson.
Előző rész itt.
