Január 31-ig adtak türelmi időt pénteken a kormányzatnak a diákok, hogy legyenek szívesek és tegyenek már végre valamit a köznevelésben uralkodó tűrhetetlen állapotok miatt. A középiskolások és a Fidesz-KDNP közötti ellentét azonban kibékíthetetlen, így senki sem lepődhet meg, ha a felelős politikusok az ég adta világon semmit sem fognak tenni csak az időt húzzák és reménykednek, kifáradnak a tüntetők.

A kormányzati szándékot igen jól mutatja az elmúlt több mint hét év is. Mert mire volt ez elég annak a kormánynak, amelynek nyolc éve volt a felkészülésre ellenzékben, meg hét és fél éve ténylegesen is tevőképes állapotban? Arra, hogy az oktatásról mint valaha is minőségi ágazattá váló szektorról végképp lemondjon és a köznevelésre, mint irányadó szóhasználatra áttérés sem véletlen nyelvbotlás.

 Mert mi a valódi cél? A Fidesz által folyamatosan támadott demokrácia utolsó védbástyájának, a jövőbeli lehetőségek kincsesbányájának, azaz az oktatásnak a teljes bedarálása. Egy populista, illiberális államot építő kormánypártnak ugyanis a legnagyobb ellensége az okos, önálló gondolkodásra is képes választópolgár, így hát mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy ezekből a lehető legkevesebb legyen az országhatárainkon belül. Akinek van szavazati joga, azt el kell űzni minél messzebb akár tanulás (ha minőséget akar, majd ott megtalálja), akár munkalehetőség címén (ha minőséget akar, majd ott megtalálja), aki meg még nincs 18, annak hallgass a neve, majd a szólás- és véleménynyilvánítási szabadság megszüntetésével meg az iskolából kicsapás belengetésével minden sneci megtuja, hol a helye és akár még büszke közmunkás is lehet belőlük. A morgolódók helyes pályára terelésének pedig legjobb módszere az, ha heti 40 tanóra végigszenvedése meg minimum 20 órányi otthoni készülés az elvárt magatartás, az iskola összevonásokkal meg az is elintézhető könnyedén, hogy – főleg a fővárosban – akár napi 3-4 órát is ingázzon a szerencsétlenebbje. Végső lökésként rossz érdemjegyekkel meg buktatásokkal meg kell értetni a diákokkal, ha még ezt a „csekély” feladatmennyiséget sem tudják abszolválni, akkor bizony nem érnek semmit, életük értelme nem több mint bármelyik ganajtúróé vagy pondróé.

Persze mindig vannak olyanok, akik fiatalságuk hevében azt hiszik, ők többre hivatottak, példakép is van, hajrá márciusi ifjak, hajrá október 23 hősei. Nem meglepő tehát, ha a kormány igen látványos elnyomására formálódik a válasz azoktól, akiknek már nincs hova hátrálni – tömegével csak nem lehet kirúgni a 16 év feletti gyerekeket így választások előtt, ráadásul előbb vagy utóbb a teljes apátiában leledző szülők, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik és egyéb rokonok is felébredhetnek, ez nem csak a gyerekeik harca, hanem az övék is. Már ha nyugdíjat akarnak és nem hiszik azt, hogy a mai békemenetes, egykori kommunista generáció majd 25-30 év múlva megtermeli az ő nyugdíjukat. Ha akarnak vajat a kenyerükre öreg korukban, akkor bizony elemi érdekük, hogy leszármazottjaik normális oktatásban részesüljenek és felnőve úgy kerüljenek ki a munkaerőpiacra, hogy ott érdemi tevékenységet tudjanak végezni.

Azonban a kormány garantáltan a füle botját sem fogja mindaddig mozgatni, amíg nem ég a ház a feje fölött – a szakszervezetek és egyéb érdekképviseleti szervek vezetőit az elmúlt hét és fél évben megvették kilóra, a különböző érdekegyeztető fórumokon már csak a kormánylojális szervezetek vehetnek részt, a szülőket, akik ezt az egész rendszert finanszírozzák az adójukkal, na őket aztán végképp nem kérdezik meg semmiről sem. Még a helyi gittegyletként indított iskolai Intézményi Tanácsok is értelmüket vesztették az önkormányzatok, mint fenntartók kiebrudalásával, más, szülőket megkérdező testületek pedig nem álltak fel a mindent magába szippantó államosítás után.

És mit kívánnak a diákok? Semmi olyat, ami ne lenne elfogadható:

• általánosban heti 25, középiskolában heti 30 óra – most van, ahol több mint 40 órás egy iskolai hét. A minisztériumi hivatalnok 40 órát teljesítve feláll az asztalától és elmegy haza boldogan hétvégézni és nem kell kötelező olvasmányokkal, prezentációkkal, esszékkel, házi kísérletekkel meg forráselemzésekkel múlatnia az időt, hanem akár még a családjával is töltheti szabad napjait.
• töröljék el a 0. órákat – aki látott már reggel fél hatkor középiskolást kornyadozni a buszmegállóban, hogy hétre biztosan beérjen a nulladik órára, az megérti ezt a kérést. Aki meg nem, az legyen szíves és egy hónapon át próbálja ki, milyen érzés. Vajon a harmadik vagy a negyedik órán fog bealudni a rém érdekfeszítő nyelvtani szabályok vagy Bach életének részletes taglalása alatt?
• az iskolaköteles kor legyen megint 18 év – de akkor ki fog diót hámozni közmunkában, hogy még több milliárdja legyen a milliárdosnak? Nem véletlen, hogy a kormány lejjebb szállította a határt, hagy tanulják csak a rendszerből kiszorulók, milyen is az élet. És egyébként is, a funkcionális analfabétákat a legkönnyebb megvezetni meg fanatizálni.
• ne növeljék a tanév hosszát – pedig nincs is annál jobb, mint 40 fokban ülni egy olyan teremben, ahol az egyik falon csak üvegablakok vannak, légkondit meg soha nem látott az épület. Biztos kormányzati szinten is mindenki átgondolta már azoknak a munkavédelmi előírásoknak a betartásának minden egyes vonzatát, amelyek ilyen hőségben kötelezőek a szellemi munkakörben dolgozók esetén, de azért jobb, ha erre nem veszünk mérget.
• a kritikus polgár nevelése kérés szinte lehetetlen – hiszen az illiberális rendszer lényege éppen a kritika és ellenvélemény teljes kiiktatása, illetve az ellenzék hazaárulónak nyilvánítása. Aki nincs a kormánnyal, az ellene van és ez igaz már a tanárokra is.
• a felsőoktatás létszámát sem fogják bővíteni, sőt – a kötelező középfokú nyelvvizsga előírása mint belépési korlát garantáltan minimum megfelezi még a mostani jelentkezők számát is és valljuk be, a jelenlegi köznevelésben egyáltalán nem cél az érettségivel együtt nyelvvizsga biztosítása. Hogy mely szakok néptelenednek el, az előre borítékolható, de akár teljes karok bezárása is vizionálható, hacsak odafent nem kapnak észbe és nem döbbennek rá, talán még nem hal ki a nemzet, ha nem nyelvvizsgás óvónő meg tanító foglalkozik az apróságokkal.
• az iskolai szólásszabadság sajnos olyan luxus, amit egy illiberális állam – különösen választási időszakban – nem igazán engedhet meg magának. Sőt, bármelyik tanár vagy diák azt gondol, amit akar, de leírni, kimondani ne merje, mert többet se tanár, se diák nem lesz.
• a kért tanárértékelő rendszerre már történjek lépések, de a szokásos kormányzati dilettantizmus ebből sem jött ki valami jól – így ha valaki tudni akarja, melyik tanárról mi a vélemény, álljon sorba az ajtaja előtt egy fogadó órán és füleljen.

Arra azonban nem sokat kell várnunk, hogy a diákok megtudják, nemcsak az ellenzék számít hazaárulónak, hanem már ők is – olyat követelnek, amit ez a rendszer nem tud és nem is akar megadni neki. Mert ha megadná, azzal önmaga sírját ásná meg, az meg ugyebár nem elvárható egyetlen illiberális politikustól sem. És mi várható? Mivel kormányunk lételeme a félelemben tartás és ellenségképzés, jöhet a következő fokozat, azaz a szellemi honvédők hadrendbe állítása – csak hagyni kell, hogy a kormánynak oly kedves békementesek lerendezzék a fiatalokat. Az adófizetők gyerekeinek megrendszabályozására majd ad az adófizetők pénzéből pénzt az MVM, a választásokon meg úgyis a CÖF-ösök szavazata számít, nem pedig a még kiskorú NAT-nyomorítottaké. Még az is előfordulhat, hogy a hírekben a békemenetesek-diákok összecsapása lesz az egyik fő téma és a kormány által megvett nyugdíjasok megmutatják a fiataloknak, milyenek is az igazi, szellemi honvédő magyarok.

Ha hatalomra kerültünk, romboljunk porig és kezdjünk mindent elölről

Előző rész itt.

Milyen területeket kell a legsürgősebben beszántanunk majd újraépítenünk? Elsősorban azokat, amelyekben nagy mennyiségű lenyúlható pénz van:

• uniós pályázatok kiírási, elbírálási, ellenőrzési és kifizetési rendszere,
• adóhivatal és az adórendszer,
• infrastruktúraépítés, üzemeltetés és fenntartás (út, vasút, stb.),
• állami vagyonkezelés, nyugdíj- és földalap,
• a nemzeti bank vagyona,
• profitra is képes állami vállalatok (áram- és gáznagykereskedő, szerencsejátékjogokat birtokló cég, stb.),
• egyéb nagy pénzközpontosító és elosztó központok (állami beszerzések felügyelete, állami média, közmű- és energiacégek, versenysport, rendezvényszervezés, kutatás-fejlesztés, koncessziók, stb.)
• versennyel, közbeszerzéssel, koncessziókkal foglalkozó és ezen folyamatokat megfelelő mederben tartó hatóságok.

A másik nagy terület, ahol el kell foglalnunk az állásainkat az az, ahonnan a pénzt egyszerűen és kellő ideológiával (vezényszó a „reform”) igen hatékonyan, kevés ellenállás mellett lehet kivonni. Ilyen különösen az közoktatás, a felsőoktatás, az egészségügy és a szociális rendszer (támogatások, segélyek, idősgondozás, stb.).

A valódi célunk, amit a „reformmal” leplezünk az nem más mint az, hogy az előző rendszernek még az írmagja is eltűnjön, a főnixként feltámadó új pedig a mi klientúránk bevonásával teljes egészében a mi érdekeinket szolgálja. Szervezzünk át mindent, ami a látómezőnkbe kerül, jelszónk a „költségcsökkentés”, a „kisebb állam”, a „hatékonyságnövelés” vagy éppen az „emberarcú közigazgatás”, bármi, ami elég jól hangzik ahhoz, hogy lenyomhassuk a nép torkán. Ha pedig elsőre nincs ötletünk az átszervezésre, egyszerűen csak nevezzük át az intézményt és összes szervezeti egységét, már az is elég zavart kelt.

És mindez miért, azon kívül, hogy igazi káoszt kreáljunk pár hónap leforgása alatt? Az átszervezés drága mulatság, az ezzel kapcsolatos tanulmányok és tervek költségeit pedig ki kell fizetni – a másik oldalon viszont ott vannak azok a vállalkozók, akik teljesítik a nehezen kalkulálható, szellemi tevékenységet igénylő megbízatásokat, beszerzik a frissen megkívánt eszközöket, stb. Új irodákat kell bérelni (hosszabb távon meg építeni), azokat a speciális intézményi igényekhez kell igazíttatni, bebútorozni, technikailag felszerelni és folyamatosan üzemeltetni-takarítani. Szükség van új cégtáblákra, bélyegzőkre, névjegyekre, ezeket le kell gyártani valakinek, jöhetnek az új belső szabályzatok, munkaköri leírások, nyomtatványok és mindezek aranyárban megálmodása, de kell még számítógépes infrastruktúra, telefon, szolgálati autó és minden, ami a szem-szájnak ingere.

Az átszervezésekkel és átnevezésekkel megszűnnek a régi intézmények, így minden további nélkül felmondhatjuk az összes szerződésüket, a régi beszállítók helyett pedig színre léphetnek az újak, akik egytől egyig a mi érdekeltségi körünkbe tartoznak és nekünk hálásak. Ezen kívül az összes átszervezett munkahelyen csak azok maradhatnak, akiket mi jóváhagyunk, a megbízhatatlanok helyék pedig átveszik a mi bizalmasaink. Ha jól megterveztük a hatalomátvételt, akkor egyetlen olyan hivatalnok sem marad állásban, aki nem a mi szekerünket tolja.

Ne foglalkozzunk olyan vádakkal, miszerint minél korruptabb egy ország, annál több a törvény, mert lehet, hogy Tacitus idején ez így volt, de a mi feladatunk a népünk megmentése, életminőségének javítása bármi áron, ha ehhez ezer új törvény kell, akkor hát ezer új kell. És ha elsőre nem sikerült tökéletesre az új jogszabály, akkor módosítjuk, ha igény van rá, akár kétnaponta is. A kommunikációnk sarokpontja, hogy a Kánaánhoz, amit mi hozunk el, ez kell és kész, az pedig, hogy néha különös zajok hallatszanak a gépházból nem ok az aggodalomra.

Vágjuk le a vadhajtásokat, ne habozzunk. Semmi sem garantálja, hogy az összes emberünk tökéletesen tisztában van azzal, mi a feladata és azt tökéletes minőségben el is végzi. A mindent felforgató jogalkotási rohamban és a kivédhetetlen emberi hibák miatt lesznek olyan esetek, hogy még meg sem száradt a tinta egy adott törvényen, már módosítanunk kell azt akár az idióta előkészítők, akár újonnan felmerült lobbi igények alapján. Viszont soha ne valljuk be, hogy tévedtünk – ez fogalmilag kizárt és nem is illik ilyen felvetés a karizmánkhoz.

Valójában a hiba hibára halmozása mindent felforgató és újraíró rendszerünk természetes velejárója, éppen ezért a legrázósabb területekre olyan személyeket nevezzünk ki, akiket nem sajnálunk beáldozni, ha szükségét érezzük.

Célunk szentesíti az eszközeinket: ne féljünk hozzányúlni a legalapvetőbb évszázados jogelvekhez sem és hozhatunk akár visszamenőleges hatállyal is törvényt, amennyiben az megoldja aktuális problémánkat. Igényeink szerint ne csak a jövőt, hanem a múltat is változtassuk meg, az „az az igaz, ami elmúlt” szlogent pedig cseréljük le az „az az igaz, amire mi azt mondjuk, hogy igaz”-ra. Lehet, hogy emiatt egy-két sértődött polgárunk Strasbourgig is elmegy, de egy fecske kevés a nyárcsináláshoz és mire az uniós szervek csigalassúsága miatt bármilyen kézzel fogható ítélet is születik, az már érdemben nem sok mindent változtathat meg.

Jelentősen szűkítsük le az új alkotmányunkban az Alkotmánybíróság jogait és az ilyen vagy olyan okból időközben megüresedő helyeket töltsük fel önmagukat tévesen jogász professzoroknak definiáló pártkatonákkal. Ha kevés a fluktuáció az alkotmánybíróság ideológiai összetételének számunkra kedvező irányba billentéséhez, szaporítsuk a tagok számát, szintén a saját kádereinket beejtőernyőzve a taláros székekbe. Minél gyorsabban visszük végbe a létszámcserét, annál hamarabb nem lesz gondunk azzal, hogy milyen döntéseket hoz a testület, hiszen ha szórványosan lesz is egy-két különvélemény, nem számít, a többség és ezáltal az érdemi döntés kizárólag a mi érdekeinket szolgálja. A mi feladatunk annyi, hogy kifejezzük hálánkat és anyagi megbecsülésünket talpnyalóink felé, akik a gerincüket és az összes demokratikus jogelvet feladva úgy csűrik-csavarják a jogot, hogy az csakis minket támogasson.

 Folytatjuk ...

Előző rész itt.

 Tartalomjegyzék

Megjegyzés: a felsorolás nem kizárólagos, újabb és újabb tételek bármikor csatlakozhatnak a listához.

Szervezetten, különösen nagy értékben, állam sérelmére elkövetett bűncselekmények (csalás, sikkasztás, költségvetési csalás, hűtlen- és hanyag kezelés, megvesztegetés, stb.)

A legnagyobb sajtónyilvánosságot napjainkban (ha nem számítjuk az MTI-t és a kormánylojális médiát) a nagyüzemi lopás (megbundázott közbeszerzések, lenyúlt uniós milliárdok, maga a dübörgő korrupció) kapja, amelynek egyetlen célja az, hogy a korábban is tehetős fideszes és kereszténydemokrata politikusok még gazdagabbak legyenek . És nemcsak ők, hanem egész pereputtyuk meg a haverjaik is. Hogy mennyit tettek eddig zsebre? Már a nagyságrend is a jövő titka (előbb vagy utóbb úgyis mindenre fény derül, bár azért reméljük, nem kell a végítéletig várni), ám egy reménybeli elszámoltatás egyszer majd csak kideríti, ki mennyit tett zsebre jogtalanul saját jogon és strómanjain keresztül, a Terror Háza mellé pedig létesül egy új múzeum, a Legkorruptabb Politikusok Háza.

Előre nem látható, a feltőkésítésre felállított rendszerbe kódolt költségek

Ezek azok a költségek, amelyek teljes mértékben még ismeretlenek, például a soha vissza nem fizetett, állami banktól felvett kedvezményes hitelek, soha meg nem valósuló beruházásokra felvett előlegek, hibás teljesítésekre jogtalanul elszámolt pénzek, stb. Mert ha megbukik a parlamenti szintre emelt orbánizmus, akkor várható, hogy a jelenlegi rendszer haszonélvezőinek egy része – új források híján – bizony kénytelen lesz csődöt jelenteni akár magánszemélyként, akár cégként. A kihelyezett hitelek egy része behajthatatlan lesz, az egykori nagymenők meg széttárják a karjukat, így járt az ország, tetszett volna figyelmesebben kihelyezni az állami tőkét. Attól azonban nem kell félnünk, hogy ezek a haverok a küszöböt rágják majd, hiszen elvárható és teljes mértékben racionális magatartás tőlük, ha egy-két milliárdot külföldre juttatnak illetve strómanok nevére helyeznek még kellő időben.

Az állam vagyonának magánkézbe játszása

Az Orbán-kormány élen járt az állami vagyon eltüntetésében is – ha pedig a volumenre vagyunk kíváncsiak, kezdhetjük a magánnyugdíjpénztár vagyon kétharmada nyomának bottal ütésével, de az állami földek és egyéb ingatlanok száma is jelentősen megcsappant, miközben az oligarcháink kedvenc időtöltése lett kúriák és paloták vásárlása meg aranykoszorús mezőgazda képesítés szerzése. A nagy állami vállalatok vagyona is megcsappant, hogy a nemzeti bank profitjának közpénztelenítését már csak futólag említsük meg, mint ragyogó pénzkitalicskázási alkalmat.

Be nem folyt adók (tao, szerencsejáték) és egyéb, az államot illető bevételek elmaradása miatti kár

Ezek azok a költségek, amelyeket az adófizetők akár meg is kaphattak volna, ha a fideszes parlament nem úgy nyomogatja a gombokat, mint ahogy nyomogatta. Ilyen elveszett bevétel például a tao 500 milliárdja (azaz a látványsportba meg ki tudja hova pumpált, normális körülmények között a költségvetést megillető társasági adó), de a szerencsejáték szektor haveroknak átjátszásának és rendkívüli adókedvezményekkel megsuhintásának vonzata is ide sorolható.

forrás: fortunaweb.hu

A játékadó csak egy csepp a magyar központi költségvetésben, ám tisztán látható, milyen bevételről mondott le a Fidesz csak azért, hogy kormányközeli oligarchák tegyék rá a kezüket a teljes üzletágra, kitúrva onnan mintegy ezer kisebb-nagyobb vállalkozást.

A játékadó alapjának fehérítésére (azaz a tényleges bevétel megadóztatására) sem törekszik a kormány egy pillanatig sem, hiszen míg egy masszázsszalonban vagy edzőteremben kötelező az online pénztár, addig a milliárdos árbevételű kaszinókban nem.

Aztán ott vannak még olyan, legfelsőbb szinten kitalált, jóváhagyott és orrvérzésig menedzselt ügyletek, mint a letelepedési kötvénybiznisz, amely az államnak egy forint hasznot sem hoz (a bevétel offshore cégekhez kerül), ellenben pár év múlva jelentős kifizetési kötelezettség terheli majd az államkasszát. És még arra sem számíthatunk, hogy a különösebb ellenérzés nélkül beengedett, bizonytalan származású és megélhetési forrású ügyfelek itt, Magyarországon folytatnak majd olyan tevékenységet, amely eredménye a hazai GDP emelkedése, nem pedig a terrorizmus és pénzmosásellenes hatóságok kapacitásának lekötése.

Az elmaradt bevételek nagyszerű példája még a Nemzeti Bank alapítványos pénzkimentése is, amikor is sok-sok milliárdnyi közpénz úgy közpénztelenedik kézen-közön (kamuegyetem, felülértékelt ingatlanok megvásárlása, stb.), hogy az adófizetőknek semmilyen beleszólásuk, sőt rálátásuk sincs az ügymenetre. És szinte már szóra sem érdemesek azok a „támogatások”, amelyek a fideszes álcivilekhez folynak be nagy állami vállalatoktól (pl. MVM), azok profitjának terhére.

A rohammunkában kiosztott, jelentősen túlárazott közbeszerzések költsége

Egyelőre még azt sem tudjuk, hogy a választási kampány hajrájában és a kormány azon félelmében, miszerint az éléskamra kulcsát elvehetik tőle, csak úgy dübörög mind az állami, mind az uniós források felelőtlen, gyakran jogszabályellenes kiosztása. Ezekben a közbeszerzésekben és pályázatokban általában az a közös, hogy személyre szabottak, jelentősen túlárazottak, a munkát haverok kapják, a teljesítés megfelelő színvonala nem követelmény és nemcsak hogy drágák, de gyakran még teljesen feleslegesek is a projektek.

Ezek a mai kötelezettségvállalások az elkövetkező évek költségvetését terhelik majd és ahogy az adófizetők kifizetik a soha el nem készülő M4 leállításának plusz 45 milliárdját, úgy fognak majd még további milliárdokat kifizetni különféle jogcímeken.

Felesleges beruházások fenntartási, elbontási, illetve ártalmatlanítási költségei

Az Orbán-rezsim kedvence az építkezés, lehetőleg minél grandiózusabb. No nem az a lényeg, hogy minél több vasbeton-szörny maradjon az utókorra, hanem az, ami az olasz maffiát is igazi helyzetbe hozta: minél több köbméter egy út vagy egy stadion, annál többet lehet rajta fogni. Jöhet a kő a bányából, vastagon foghatnak a mély- és magasépítő cégek tollai, de csak természetesen azoké, amelyeket élni hagy a rendszer. Ki lehet gyorsan esni a pikszisből, ez is bizonyított, a haverok helyett meg jönnek újak, még csókosabbak, még lojálisabbak.

Így történhetett az meg, hogy hazánk a senkinek nem kellő stadionok országa lett – mert valljuk be őszintén, az a pár néző, aki hétvégenként kiszédeleg egy-egy meccsre unatkozni (kivéve persze a VIP-páholy szotyiköpködő oligarcháit és főhivatalnokait), az minden, csak nem statisztikailag kimutatható nézőmennyiség. Nem véletlen, hogy a kutya sem akarja üzemeltetni ezeket a betonkolosszusokat, amelyek csak zsákszámra viszik a pénzt, de egy kanyit sem hoznak. A végén az egész az adófizetők nyakán marad és nemcsak a többszörösen megszámított sportlétesítmények bekerülési költségét kell kifizetniük, hanem az éves fenntartási, valamint idővel a felújítási vagy éppen az elbontási és ártalmatlanítási, valamint rekultiválási költségeket is. Vagy csak simán úgy fognak kinézni ezek az épületek mint a jobb időket látott akasztói stadion, netalán a drasztikusan lepusztul egykori szarajevói olimpiai létesítmények. Ezen utóbbikra még van mentség, a háború, de vajon mi lesz az orbánisták indoka a felelőtlen pénzpazarlásra? Kellett még két-három-öt-tíz megrendelés a bányáknak, vagy nem volt elég munkájuk az építőipari cégeknek? Vagy a helyi potentátok akartak száz év alatt sem eltűnő mementót állítani mérhetetlen kapzsiságuknak és nem utolsó sorban hatalmuk meg politikai beágyazottságuk fitogtatására?

A helyi adófizetők meg felkészülhetnek, fizetik a rezsit évtizedeken keresztül, vagy hagyják az egészet ott rohadni, ahol van és reménykednek, senki halálát sem okozzák majd az idővel életveszélyessé váló monstrumok.

Persze nemcsak a stadionokkal járnak így a magyarok, lesznek még más hasonló beruházások – sehova nem vezető hidak, uniós pénzszórásos kilátók meg kalandparkok, gazfelverte biciklis utak, használhatatlan tanuszodák, szellem kisvasutak, a legkisebb szélfuvallatra omladozó épületek, mintha legalábbis a fél országban a Három Kismalac kétharmada dolgozna végeláthatatlan szorgalommal kimagasló juttatásért.

Határainkon túliaknak és az egyházaknak kitolt milliárdok

Az egyik legálságosabb pénzkitalicskázás (és a magyar adófizetőknek károkozás) a határainkon túliak „támogatása”. Mert támogatás, az tényleg történik, ám az, hogy ezt a pénzt valójában ki és mire költi el, talán soha nem tudjuk meg – hacsak a román, az ukrán vagy épp a szerb rendőrség nem jár utána. Elszámolási kötelezettség nincs, ha pedig valaki véletlenül rákérdez, hogyan is sáfárkodnak az illetékesek a magyar adófizetők keservesen összeadott forintjaival, akkor a válasz vagy Gyurcsány vagy Soros, de érdemi, az soha. Mindez miért? Egyrészt a milliárdok lenyúlása miatt, másrészt a frissen honosított egymillió újmagyar szavazatainak megnyerése érdekében, akár a helyi politikusok és álcivil szervezetek, valamint egyházak kilóra megvásárlásával.

Hasonlóan vérlázító az egyházak támogatása – a hódmezővásárhelyi választási kampány ismét bebizonyította, van az támogatás, aminek a fejében a helyi plébános kiprédikálja, kire kell szavazni azoknak, akik tetszeni akarnak egy felsőbb hatalomnak. Hogy ez az egyházi személy majd hogy fog tetszeni a végítélet során annak, aki megméri őt, ki tudja, az azonban kiviláglik, nem a keresztényi szeretet az, ami a magyar egyházszolgák bizonyos hányadát jellemzi, hanem a kormánypropaganda kontrollálatlan kiszolgálása.

"ha egy pap elkötelezi magát egy párt mellett, azzal azt is üzeni, hogy csak annak a pártnak a szimpatizánsait tekinti híveinek, és ez egy nagyon nagy hiba." (Beer Miklós váci megyéspüspök)

Sajnos Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, így az egyházfik irányba állítása is drága mulatság, de az adófizetők vagyonából erre is telik, szintén elszámolási kötelezettség nélkül. És csak reménykedhetünk, hogy legalább a felekezetileg illetékes egyházfő megkíván valamiféle könyvelést a beosztottjaitól és nem hagyják megtorlatlanul a korrupciót és egyéb illegális, egyházlejárató cselekedeteket.

Az egyházakra áldozott sok-sok milliárd nemcsak anyagi, hanem erkölcsi kérdéseket is felvet: miért pont az a felekezet, templom, stb. kapta a pénzt? Azért, mert ők szállítják a legtöbb szavazatot? Vagy nekik van a legtöbb befolyásuk a többi egyházfi felett? És hogyan fognak majd kígyót-békát kiabálni azokra az ellenzéki politikusokra, akik azt mondják, az állam és az egyház szétválasztása már réges-régen megtörtént és az adófizetők pénzének ily módon herdálása valójában bűncselekmény, hiszen nem szolgálja az adófizetők érdekeit, csak egy maroknyi csoport látványos lefizetését? Ki fog a pokol tüzén égni, aki a leggátlástalanabb eszközöket is bevetve a vallást (és a hívő választókat) használja fel saját hatalmának megtartására, vagy aki visszakövetelné az adófizetők pénzét az arra méltatlanoktól? És mi van az ateistákkal meg az olyan tanok követőivel, amelyeket nem támogat Orbán Viktor és köre?

Ha valaki egyszer majd veszi a fáradtságot és összeadja a két turnus alatt az egyházakra és a határainkon túliakra feleslegesen költött milliárdokat és beilleszti a felelősségre vonást az elszámoltatás rendjébe, akkor talán majd megtudjuk, más pénzéből hány milliárd erejéig volt gáláns Orbán Viktor csak azért, hogy szavazatokat vásároljon saját hatalmának megtartása érdekében.

Vannak azonban még olyan költségek is, amelyek egyelőre nem ismertek: mi van, ha állampolgároknak járó alanyi juttatásokért bejelentkeznek tömegesen olyan személyek, akik soha egy fillér adót sem fizettek be a magyar költségvetésbe? Mekkora összeg az, amit el fog még bírni az államháztartás és mikor mondják azt a hazai adófizetők, hogy legyen szíves és mindenki azt az országot pumpolja, amelyikben a GDP termeléséhez aktívan hozzájárul?

Felesleges reklámköltségek, propaganda

Kevés olyan irritáló felesleges költség van, mint az, amit az adófizetők a saját agymosásukra költenek megválasztott vezetőiken keresztül.  És hogy erre még van egy léhűtők hadából álló minisztérium is, amely koordinálja a hihetetlen mértékű pénzszórást? Ez már a kommunista és fasiszta időket idézi, sajnos nincs ezen mit szépíteni. Az pedig, hogy az agymosás kivitelezését aranyárban kormányközeli haverok végzik, külön szerencsés együttállása a csillagoknak, legalábbis a politikusaink számára.

Ha pedig mindez még nem lenne elég, a közbeszerzéseken szerzett extraprofitot – hasonlóan például a maffia bűnös úton szerzett pénzéhez – valahol el kell költeni, ennek pedig nagyszerű tere a teljes magyar magánkézben lévő média 95%-ának felvásárlása. Ráadásul a pénz pénzt fial, így az új és újabb állami megrendelések (hirdetések, öntömjénező cikkek és műsorok, stb.) szintén a kormánylojális médiánál csapódnak le, legyen az írott vagy elektronikus sajtó.

És az adófizetőket ért kár? Minden egyes forint, amit propagandára és a kormány, valamint az állami vállalatok (MVM, Paks, Nemzeti Bank, MÁV, stb.), intézmények (különféle minisztériumok, hivatalok) és állami rendezvények, olimpia, nemzeti konzultáció, stb. reklámozására költenek a fideszes hivatalnokok. Az utolsó forintig, kivétel nélkül.

A cinikus költések legcinikusabbja azonban a nemzeti konzultáció, illetve az álcivilek propaganda-célú támogatása. Az előbbinek semmi köze sincs a demokráciához és egyetlen célja a kormány döntésének utólagos alátámasztása akár meghamisított adatokkal is, az utóbbiak pedig akár békemenetet is szerveznek azért, hogy félelmet keltsenek mindazokban, akik nem arra rendszeresítették a saját nyelvüket, hogy a kormány talpát nyalják.

Felelőtlenül felvett, drága hitelek kamatai és törlesztő részletei

Már a leglátványosabb hitelfelvételek vonzatát is sok-sok évig fogja nyögni az ország, cserébe lesz elavult atomerőművünk és soha meg nem térülő kínai vasutunk. Aranyárban. És ha ez még nem lenne elég, már azt is tudjuk, ha Brüsszel nem ad elég pénzt, amely kielégítené az Orbán-kormány mérhetetlen forrásigényét, akkor majd kérnek Kínától.  Már a szocializmusban is tudtunk más pénzén jól élni, választott politikusaink miért törnénk meg ezt a hagyományt? Igaz, annak a dőzsölésnek is meg volt az ára, ezé is meg lesz (egy újabb, ezúttal gigaméretű Bokros-csomag), csak az Orbán-kormány által felvett milliárdok jó része nem a lakosság fogyasztásába vándorol át, hanem a kormányközeli oligarchák és egyéb nagyhalak magánszámláira.

Rezsicsökkentés miatti károk

A nagyságrend szintén ismeretlen, ám előbb vagy utóbb kiderül, hogy az alulfinanszírozottság, az állagmegóvás, az amortizáció pótlásának hiánya és az elmaradt fejlesztések milyen károkat okoznak majd a különféle rendszerekben, és akkor még nem beszéltünk az inkompetens kivitelezők által vétett, a helyiek egészségét veszélyeztető hibákról (például ivóvíz és távfűtés szolgáltatási problémák). Ezek megoldása is előbb vagy utóbb pénzbe fog kerülni, nem is kevésbe, ha pedig a rendszereket működésképes állapotban akarják tartani az állami szolgáltatók, akkor ehhez kiegészítő támogatást csakis az állami költségvetésből tudnak szerezni. És akkor még nem említettük a kukaholding áldásos működését, mint potenciális károkozás.

Állagmegóvás elmaradása miatti károk (pl. egészségügyi, oktatási intézmények állapota egyre rosszabb)

Vannak olyan problémák, amelyek megoldása idővel egyre többe kerül – egy kis tetőhiba később komoly beázáshoz, leszakadt mennyezethez, tönkrement bútorzathoz, stb. vezethet, ahogy egy kis, idejében nem kezelt dugulás is eredményezhet szennyvíztengert. Az ingatlanokba beköltözött kártevők is elszaporodhatnak, ahogy az udvarok karbantartásának elmaradása is előbb vagy utóbb dzsungelt eredményez. Ha pedig a fenntartók nem fordítanak elegendő pénzt a karbantartásra, akkor a szükséges pénz mennyisége idővel exponenciálisan nő, az adófizetők pedig megint csak állhatják a számlát a pénzkivonás miatt lerohadó épületek használatra alkalmassá tétele érdekében.

Humánerőforrás-gazdálkodási anomáliák

Mennyibe kerülnek a feleslegesen alkalmazott közszolgák? Szintén a ki tudja kategóriába tartozik az éves finanszírozási igényük, ám vannak vagy 350 ezren legalább. A pontos létszámuk ismeretlen, hiszen már a szoci kormány sem arról volt híres, hogy agyonkarcsúsította magát, az Orbán-kormány pedig még tovább szaporította a léhűtők számát, ráadásul úgy, hogy közben vagy egymillió honfitársunk emigrált más országokba. Jöttek az új és még újabb hivatalok, az államosított magánvállalatok, hogy az ezeregy államtitkár, kormány- és miniszteri biztos áradatról már ne is beszéljünk – a bérek pedig szép lassan elszálltak. Nem volt elég egy nagy KLIK, az is felesleges? Lett sok kis KLIK, és akkor még nem beszéltünk olyan felesleges államosításokról, mint a tankönyv- és dohánypiac, melyek egyetlen célja a piac átrendezése, a konkurensek kiszorítása és a haverok helyzetbe hozása volt.

 Érdemi munkavégzés nélkül az útszéli kapirgálás szakosodott közmunkások jó része is felesleges, alkalmazásuk egyedül a munkaerőpiacról kiszorult legkiszolgáltatottabb réteg sakkban tartását szolgálja.

Eközben a másik oldalon ott van az a munkaerőhiány, amely rengeteg közvetett kárt (és nem utolsósorban számszerűsíthető költséget) okoz az adófizetőknek. Nincs szaktanár? Majd jár a gyerek magántanárhoz, ha informatikus vagy orvos akar lenni.  Nincs elegendő orvos, ápoló? Lehet magánban gondolkodni, csak győzze kifizetni a polgár, miközben azon morog, fizetésének jó részét miért is adja le az államnak, mert hogy nem azt az egészségügyi rendszert tartják fenn belőle, amely őt segítené, az is biztos. A szociális ellátás sem erőssége a kormánynak, akinek pedig magatehetetlen, idős felmenője van, jobb ha felkészül a legrosszabbra.

Elmaradt GDP

Nehezen számszerűsíthető kár, ami az adófizetőket érinti, ám nemzetgazdasági szinten kimutatható:

• a pazarló beruházások miatt elmaradt, ám szükséges, a gazdaságot előre lendítő beruházások okozta bevételkiesés,
• a szakképzett munkaerő elvándorlása, külföldön családalapítása,
• szakképzetlen, alacsony termelékenységű munkaerő tömegtermelése,
• egyes piaci szektorokból a verseny kiiktatása, az innováció leállása, az államilag vezényelt korrupció gazdasági szerkezet-torzító hatása, versenyképesség béka hátsó fele alá süllyedése,
• az egészségügy által feleslegesen meghalasztott adófizetők kieső munkájának értéke,
• a gazdaság számára szükséges bevándorlás befagyása (idegengyűlölet állami szinten gerjesztése, uszítás, stb.)

Ezek mind olyan tételek, amelyek akadályozzák gazdaságunk fejlődését, a GDP növekedését.

Vagyonok elkobzása miatti kártérítések

Az Orbán-kormány kedvenc sportja a piacok átrendezése – kezdve a szerencsejátéknál a dohánybizniszen és a szemeten át egészen a tankönyvpiacig. Racionális magyarázat az átalakításokra csak egy van, ez pedig a haverok helyzetbe hozása. Miért jövedelmezzen a szerencsejáték több, mint ezer magyar vállalkozásnak, ha ugyanaz a pénz összpontosítható két-három kézbe? Miért fialjanak a trafikok holmi jöttmenteknek, amikor a polgármesterek haverjai is megszedhetik magukat a dohányból? A közös ezekben az átrendezésekben az, hogy aki nem a kormánykörök talpnyalója, az bizony ott maradt az út szélén és futhatott az addigi beruházásai után. A trafikok esetében még csak-csak volt átmeneti időszak, de a nyerőgépeknél egyetlen éjszaka alatt húzták ki a vállalkozók lába alól a szőnyeget, ráadásul úgy, hogy előtte jelentős műszaki fejlesztésekbe hajszolták őket. A vállalkozók kárát senki sem térítette meg, az aktatologatás pedig a bíráskodás minden szintjén megy. Az, hogy nemzetközi szinten próbálják rákényszeríteni a magyar kormányt a kártérítésre még semmit sem jelent, ha az illető nem a szűk kör tagja, hát futhat a pénze után. A törvényhozás által okozott kár egyértelmű, a szándék sem kétséges (a piacon lévők kiszorítása és a haszon azokhoz irányítása, akik azt „megérdemlik”, legalábbis a legfőbb döntéshozók szerint), a máz pedig vagy az erkölcs, vagy az egészség, vagy olyan magasztos cél, mint a gyerekek okulása. Aztán persze kiderül, a kaszinókban meg az online Vajna-birodalomban pont ugyanúgy romlásba lehet dönteni a családokat, mint a régi játéktermekben, csak az államnak sokkal kevesebb bevétele származik belőle és a 18 év alattiak is pontosan ugyanúgy elérik a dohánytermékeket mint korábban, mert az is idióta, aki elhiszi, hogy egy kamasz, ha nagyon akar valamit, akkor azt majd nem fogja elérni.  Persze az is kiderült, hogy az állami tankönyvek nemhogy nem jobbak, hanem nagyságrendekkel rosszabbak, mint a korábbi liberalizált, versenyalapú rendszerben kiadottak, a szemétmonopólium meg olyan innovatív iparágat semmisített meg itthon, mint a kommunális hulladék korszerű újrafelhasználása.

Előbb vagy utóbb azonban elérkezik a pillanat, amikor az államnak fizetnie kell a kifosztott vállalkozóknak a gyakran 20 év alatt felépített egzisztenciákért. Nem keveset, hanem sokat, nagyon sokat. Az egyenleg pedig? Nemcsak az adóbevételektől estek el az adófizetők, hanem rajtuk maradt az újabb és újabb vízfejek fenntartása (lásd pl. az állami dohánykereskedelmi cég költségeit) és a kártérítések esetében nemcsak a kár bizonyítható összegét, hanem a sok-sok év alatt annak felgyülemlett kamatait is kicsengethetik majd. Mindezt azért, mert az Orbán-kormány egyrészt a haveroknak akart kedvezni mindenáron, másrészt pedig a legkicsinyesebb rosszindulatból és irigységből nem volt hajlandó már a szektorok lerombolásakor kártalanítani az általa nyomorba döntött vállalkozókat és azok sok ezer munkavállalóját.

Elszámoltatás és pénzvisszaszerzés költsége

Az elszámoltatás is drága mulatság lesz, márha valaha is ilyen történik. Az egy dolog, hogy az Orbán-kormányt egyszer majd leváltók kutya kötelessége lesz legalább egy halvány kísérletet tenni arra, hogy egyrészt a bűnösök megbűnhődjenek, másrészt az ellopott pénz legalább egy töredéke visszakerüljön az adófizetők fennhatósága alá, azonban ebben a többség nem bízik mondván, holló a hollónak nem vájja ki a szemét. És ugyan lehet, hogy látszatintézkedések lesznek, de eredmény? Az egyáltalán nem biztos. Viszont az visszaszerzéshez szükséges apparátus felállítása és működtetése, a legkülönfélébb szakértők bevonása nem filléres hobbi, így ennek költségét is meg kell előlegezniük az adófizetőknek ha revánsra vágynak.

Az elszámoltatás azonban az új kormány számára nemcsak erkölcsi kötelezettség, hanem nemzetünk fennmaradásának kérdése is, hiszen ha sok-sok éven keresztül büntetlenül ki lehetett lopni az adófizetők szemét is, akkor miért ne tenné meg újra ugyanezt bármelyik elkövetkező kormány? Ha nincs kilátásba helyezve semmilyen büntetés sem, akkor minden politikus tisztában van vele, szabad a vásár és minden vihető, amit csak szem-szájuk megkíván. Mert amíg csak egyetlen álmatlan éjszakájuk sincs azoknak a parlamenti képviselőknek meg polgármestereknek, akiknek vagyonnyilatkozata hamisnak bizonyul és büntetlenül kibukhat egy-két eltitkolt milliárd, addig bizony itt rend és becsület sem lesz.

És végül, de nem utolsó sorban, azok az „eredmények”, amelyek nem forintosíthatóak egykönnyen, de a társadalomnak igen sokba kerülnek

Egy férfi sétál a Margitszigeten, amikor észreveszi, hogy egy harci kutya rátámad egy kisgyerekre. Odarohan, megragadja a kutyát a nyakörvénél fogva és addig szorítja ki belőle a szuszt, amíg az ki nem leheli a lelkét. Mindenki ujjong és körégyűlnek a médiamunkások is.

- A ma esti híradóban benne lesz, hogy „A hős budapesti férfi megmentette egy kisfiú életét!” – közli az egyik riporter. Mire a férfi:

- Be kell vallanom, nem vagyok budapesti.
- Akkor "A hős magyar megmentette egy kisfiú életét"
- Sajnos nem vagyok magyar sem.
- Miért, honnan jött?
- Szíriai vagyok.
Este a királyi híradó főcíme:
"Muszlim migránsok szerencsétlen kutyákat kínoznak a Margitszigeten – A magyar rendőrség nagy erők bevonásával kutatja a terrorista szálat."

A félelem, amely átszövi a mindennapi életet és a gazdaság minden szintéjét. A félelem, amely gátja a befektetéseknek („úgyis megkívánja valaki az eredményemet és elveszik tőlem a cégemet, ha túl nagyra növök”) és a kockázatvállalásnak. A félelem, amely miatt sokan inkább az emigrálást választották. A félelem, amelyre hivatkozva túl lehet lépni a demokratikus alapelveken (szólás- és sajtószabadság, bíróságok függetlensége, lelkiismereti és véleménynyilvánítási szabadság, stb.) és illiberális társadalmat lehet építeni, és amelyre hivatkozva militarizálni lehet az iskolákat és fel lehet fegyverezni akár olyan magánhadsereget is, mint a TEK. A félelem, amely kiiktat olyan értékeket, mint felebaráti szeretet, szolidaritás. könyörület és együttérzés. A félelem, amely származás és bőrszín alapján előválogat, ki a jó és ki a rossz, ki érdemes figyelemre és ki az, aki az sem baj, ha ott pusztul meg, ahol van. A félelem, melynek kormányzati koordinálásával el lehet hitetni a választók többségével, a kereszténység utolsó bástyájának, az életük megmentésére egyes egyedül Orbán Viktor képes, aki Isten akaratából keresztes lovagként őrködik a magyarok álma felett. A félelem, amelyet maga Orbán Viktor és sleppje kelt.

Az orbánizmus öt alaptörvénye:
1. Ne gondolkodj!
2. Ha már gondolkodsz, legalább ne beszélj!
3. Ha már gondolkodsz és beszélsz is, legalább ne írj!
4. Ha már gondolkodsz, beszélsz és még  írsz is, akkor legalább ne írd alá!
5. Ha már gondolkodsz, beszélsz, írsz és még alá is írod, akkor meg ne csodálkozz!

 A mesterségesen gerjesztett megosztottság, amely azt hiteti el az emberekkel, hogy vagy sokkal jobbak más csoportokba tartozóknál és mindent megtehetnek, vagy éppen ellenkezőleg, nekik hallgass a nevük és örüljenek, hogy meg vannak tűrve ebben az országban.

A kormányzatilag támogatott kirekesztés, mely másodrendűvé degradál bizonyos csoporthoz tartozó embereket – legyenek jogvédő civilek, hajléktalanok, melegek vagy akár naponta családon belüli erőszakot elszenvedő vagy éppen az üvegplafon által frusztrál nők.

A nemzeti jelképek kormányzati kisajátítása és meggyalázása, amely nemcsak a magyarok egykori büszkeségét tiporja sárba, hanem az úton-útfélen marketing célra használt trikolór megbecsülését is mélybe taszítja.

Nemzetközi megítélés, amely demokrácia-ügyileg egyre inkább a „gáz”, illetve a „vállalhatatlan” kategóriába sorolja hazánkat. Ha pedig ez még nem lenne elég, akkor ott van az újonnan kelt és nagyon-nagyon szoros orosz barátságunk, hogy a demokráciában szintén jócskán lemaradó kínaiakat és törököket ne említsük a különféle ázsiai –isztánok mellett. A legsúlyosabb gond azonban az, hogy mindezt nem szövetségi rendszerek, nemzetközi békeszerződések és nagyhatalmi, geopolitikai törekvések nyomják a nyakunkba, hanem saját vezetőink törleszkednek oda, ahova épp anyagi érdekük vezeti őket.

A tudás értékének megszüntetése. Ahol miniszter lehet valaki érettségivel, ahol politikai alapon bárki lehet sportszakág legfőbb képviselője, ahol a funkciókat nem tudás és tapasztalat, hanem csakis rokoni kapcsolatok és nyelvméret, valamint törleszkedési hajlandóság alapján osztogatják, ott bizony nincs értéke a tanulásnak.

Gyerekek, ma ismételni fogunk – kezdi az etika órát a tanár néni – ki tudja nekem megmondani, hogy mi az orbánizmus legfőbb célja?
- Én tudom, én tudom – kiabál be Lacika, miközben majd kiesik a padból. – Az orbánizmus célja, hogy minél jobbá tegye a magyar ember életét.
- Nagyon jó Lacika, kitűnő! – gratulál a tanító néni. – Na de, meg tudod-e nevezni azt az embert?

 Kapcsolódó posztok stadion, tao,  lopás, kínai vasút és uniós pályázatok és lenyúlás témában.

Jogi alapok megteremtése

Előző rész itt.

A szocializmus európai összeomlásával olyan új jelszavak kerültek a rendszerváltó pártok zászlajára, mint a demokrácia alapjainak lerakása, az ellensúlyok és fékek rendszerbe iktatása, illetve a jogállam létrehozása. A változás parlamentjei a meglévő alkotmányokat átszabták vagy éppen teljesen újat fogadtak el és olyan új intézmények jelentek meg a közéletben, mint az Alkotmánybíróság, a Számvevőszék vagy éppen az alapvető állampolgári jogok biztosa (ombudsman). Ezek szerepe a hagyományos demokratikus hatalmi ágak szétválasztása valamint a fékek és ellensúlyok területén jelentős, nekünk azonban sok gondot okozhatnak, így elsődleges feladatunk ezek haladéktalan közömbösítése, illetve kiiktatása.

Természetesen Európa közepén nem könnyű likvidálni ezeket a demokratikus intézményeket, ahogy az alkotmánybírók sem ereszthetők szélnek csak azért, mert nem ítélnek a mi szájunk íze szerint, ezért más taktikához kell folyamodnunk. Két ragyogó módszer is van, ezek kombinálásával pedig teljesen megszüntethetjük a problémaforrást: az egyik a hatáskör megvonás, azaz az intézmények beleszólási, ellenőrzési, döntési és vizsgálati jogkörének drasztikus lecsökkentése, a másik pedig ezen szervezetek pártkatonákkal feltöltése. Bőven találunk elegendő gumigerincű jogászt erre a célra – a becsvágy nagy úr és van az a pénz, aminek köszönhetően még egy nagyhírű egyetemi professzorból is rendszerünket kiszolgáló, saját gondolatok nélkül, agyhalál közeli állapotban vegetáló csinovnyik lesz. Ha pedig nem használ a szép szó és a bekínált répa, még mindig ott van az ostor, azaz a zsarolás és a nagy nyilvánosság előtti megszégyenítés. Bárki megszorongatható, aki élt már eleget ezen a Földön és ha nem is a saját tetteivel (mert véletlenül egy szenttel van dolgunk), akkor a közeli rokonai, szerettei cselekedeteivel. Ne szánjunk meg senkit sem csak azért, mert kölyökkutya szemekkel néz ránk vagy arra emlékeztet minket, egykor milyen jó barátok voltunk és milyen elvekért szálltunk együtt harcba, hatalmunk stabilitása érdekében mindenkit el kell távolítanunk, aki nem osztja a nézeteinket és nem ugrik nikkelbolhaként minden egyes utasításunkra. Aki nem velünk van, az ellenünk van és egy kis paranoia soha nem árthat. Meg az ellenőrzés sem.

Kormányunk beiktatásával tudatjuk megválasztóinkkal, készek vagyunk megreformálni tesze-tosza, de annál korruptabb elődünk leamortizálódott hagyatékát. És nemcsak akarjuk, de meg is tesszük még akkor is, ha ennek eredményeképpen kő kövön nem marad. Szándékunkat jelentessük meg kiáltványban, amely hangzatos lózungokkal, cirádás körmondatokkal és felettébb emelkedett stílusban, lehetőleg ősnemzeti meg keresztény körítéssel és nemzeti színekkel felcicomázott dizájnnal tudatja mindenkivel, elérkezett egy új korszak hajnala. Kiáltványunkat függesszük ki minden olyan helyen, ahol unalmukban még olvasásra is vetemhetnek az emberek, például különféle hivatalok ügyfélszolgálatainak váróhelyiségeibe.

Jelentsük ki, hogy kiáltványunk alapvető nemzeti dokumentum, így a kifüggesztett példányokat se összefirkálni, se letépkedni, se más módon megcsúfítani (például gyanús eredetű anyagokkal bekenni) tiltott és aki mégis ilyen nemzetellenes tettre vetemedne, arra habozás nélkül és teljes erővel sújtson le a törvény szigora. Mutassuk meg, hogy szándékaink komolyak és nem tűrjük, hogy bárki is kétségbe vonja, netalán akadályozza népünk jólétbe kormányzása iránti elkötelezettségünket.

Alkotmányozzunk!

Semmilyen körülmények között sem elégedhetünk meg azzal, amit elődeink csináltak és minden jogszabályt változtassunk meg az első betűtől az utolsóig. Ne kegyelmezzünk azoknak a paragrafusoknak sem, amelyek legalább 150 évesek és országunk legelső polgári vagy büntető törvénykönyvéből származnak, éppen ideje, hogy – beteljesítve az új idők hívószavát – a történelem szemétdombjára kerüljenek.

Kezdjük az átfogó és mindent felbolygató reformunkat a hatályban lévő alkotmánnyal és helyezzük hatályon kívül úgy, ahogy van azzal az indokkal, hogy nem vagyunk hajlandóak elfogadni a szocializmus semmilyen örökségét sem, mivel az nem méltó hazánkhoz. Ha valaki azzal az ellenvetéssel él, miszerint ez az alkotmány már nem az az alkotmány, ami 20 évvel azelőtt volt, hanem egy európai demokratikus berendezkedéshez tökéletesen adaptált verzió, háborodjuk fel és bélyegezzük a megszólalót libsibérencnek, hazaárulónak vagy bármi másnak, csak hangozzon nagyon baljósan. És mélységesen utálni valónak.

Már az első országgyűlési szezonunkban nyújtsuk be az új alkotmány-tervezetünket, amelyet a biztos többségünk garantálta szavazógépezettel aztán sikeresen meg is szavaztatunk. Az előkészítésre kijelölt jogtudorunkkal úgy készítessük el legfőbb törvényünket, hogy az alapján már a totálisan kiüresíthető, a fékeket és ellensúlyokat beszántó intézményrendszert állíthassuk fel a lehető legrövidebb határidővel.

És mi legyen az a kommunikációs lózung, amely elfedi a jogállamiság lebontásának első lépését? Csupa blabla, nemzetünk csak így lehet modern és egyben tradicionális, a XXI. század kihívásainak megfelelő de eközben a keresztény gyökereit is megőrző, különleges történelmi feladatot beteljesítő nemzet a kontinens közepén. Európa többi népével ellentétben mi tudjuk, hogy mit akarunk és hogyan érhetünk el oda, ahova menni akarunk. Meg bármi más hasonló demagóg agymenéssel, a papír elbírja.

A személyes közlés keményebb dió, ezért kormányszóvivőnek csak olyan személyt nevezzünk ki, aki genetikailag képtelen zavarba jönni, vagy olyan jó színészi képességekkel rendelkezik, hogy Hamlet nagymonológját pont ugyanolyan beleéléssel tudná a sajtótájékoztatón előadni, mint a propagandistáink által összeizzadt fellengzős, ámde végletekig üres mondatokat. Az alattvalóink többségét szerencsére a legkevésbé sem érdekli, mi van az alkotmányban (csak kapjanak valami pluszt a zsebükbe) és ha még valami csoda folytán érdekelné is őket, egy árva szót sem értenek belőle. Amíg a „reformunk” az árakat és a béreket nem befolyásolja negatív irányba és a nyugdíjat is minden hónapban napra pontosan kikézbesíti a postás, addig a jogelmélettel foglalkozók társadalmi észrevehetősége és elfogadottsága legalább olyan „megbecsülős”, mint az elméleti közgazdászoké. Vagy a szociológusoké.

Hosszútávú terveink megvalósítása érdekében ne fukarkodjunk az unortodox ötletekkel és mutassuk meg, mi mások vagyunk mint azok, akik eddig hatalmon voltak, célunk pedig az elődeink által lejáratott intézmények újraélesztése, európaivá és egyben nemzetivé tétele, valamint nemcsak nemzetivé, hanem nagyon-nagyon kereszténnyé is. Emelkedjünk ki a politikai szürkeség posványából és gondoskodjunk arról, hogy nevünk egybeforrjon az új alkotmánnyal, melyről mindenki tudni fogja, hogy kőbevésett és olyan új életminőséget hoz az összes alattvalónk életébe, amelyet eddig még soha nem tapasztaltak.  

A legfőbb törvényünkben hirdessük meg világnézeti elhivatottságunkat meg azt, hogy országunk igazi keresztény ország, a hatalmunkat pedig eredeztessük egyenesen istentől, hiszen az ő kegyelméből lehetünk kormányon, mert ugyebár ha lett volna bármilyen ellenvetése, akkor nem győztünk volna a választásokon. Mi vagyunk többségben, tehát a zsidók, ateisták, buddhisták, muszlimok, taoisták és egyéb csodabogarak véleménye nem mérvadó, jobb ha mindenki tudomásul veszi, a továbbiakban ez lesz és kész. Nyilatkoztassuk ki azt is, az új Alkotmány egyben tiszta lap, azaz egy új élet kezdete, ezért aztán az Alkotmánybíróság korábbi ítéletei (amelyek az ósdi, idejét múlt posztszocialista alkotmányon alapultak) immáron semmire sem kötelezi sem a parlamentet, sem a kormányt, azaz semmiféle jogfolytonosságot sem ismerünk el.

Az új alaptörvénnyel új lehetőséget széles tárházának kapuja nyílik meg előttünk: végre jogszabályba foglaltan és nyíltan utálhatjuk a melegeket elutasítva a házasságukat és egyéb, együttélésből fakadó jogukat (özvegyi nyugdíj, törvényes öröklés, örökbefogadás, biztosítás, stb.) valamint a semmirekellő ateistákat, hajléktalanokat, migránsokat és mindenféle más kellemetlen-kényelmetlen társaságot is kiiktathatjuk a rendszerünkből örökre, legalábbis papíron. Deklaráljuk a szólás- és sajtószabadságot, azaz mindenki azt gondol, amit akar,  idővel úgyis rájönnek az érintettek, hogy bár azt gondolnak, amit akarnak, de jobb, ha nem mondják ki és legfőképp nem írják le. Garantáljuk a vallásszabadságot is, aztán majd szép suttyomban kiépítjük azt a nyilvántartást is, amelyben listázunk minden egyes családot felekezeti hozzátartozás alapján.

A különféle egyházak és kisebb-nagyobb szekták idegeit cincálva ne rejtsük véka alá, miszerint nekünk (és kormányunknak) csak az a vallási szervezet számít egyháznak (és kaphat adókedvezményt, állami támogatást vagy részesülhet felajánlásban, adományban), amelyet mi annak tartunk és ezt név szerinti felsorolással foglaljuk is törvénybe. Véletlenül se hassanak meg minket olyan érvek, miszerint egy adott vallás már kétezer éve létezik, csak Ázsiában – a mi országunkban csak akkor egyház, ha mi annak nyilvánítjuk, kész, vita lezárva. Ezek után a vallásos szervezetek keresik majd a kegyeinket? Mindent elkövetnek majd, hogy ők is bekerüljenek a listába? Igen, ha pénzt akarnak, akkor csakis nekünk kedvezően prédikálnak. És számít bármit is, ha – a listából kimaradva – nyíltan ellenünk beszélnek? Minél kevesebb híve van az adott vallásos szervezetnek a mi fennhatóságunk alatt, annál kevésbé. A szelektálásunk pozitív eredménye az erőteljes befolyás megszerzésén túl az is, hogy nagyságrendileg kevesebb támogatást kell szétosztanunk mint abban az esetben, ha mindenki egyformán kapna. Ráadásul a koncentrálódás miatt a kedvezményezettek sokkal nagyobb összeghez jutnak és tudják, a kormány mindent megtesz a jólétükért, csak a hálájukat kell napi szinten bizonyítani.

Reformáljunk meg az új alkotmányban mindent, amit csak tudunk, így országunk hivatalos nevét sem kell átvennünk – épp ideje, hogy például megszabaduljuk olyan kitételtől, mint a „köztársaság”. A végén még valaki számon kérné rajtunk az olyan ósdi demokratikus elveket, mint hatalommegosztás meg az alapvető emberi jogok kérdése. Az meg külön móka, hogy jól összezavarjuk a bírókat, akik botor módon megszokták, hogy a köztársaság nevében hoztak ítéletet. Nekik sem árt a változás, elérkezett az idő, hogy letörjük a szarvaikat és ne legyenek nagyra a bírói függetlenségükkel.

Országunk nevének megváltoztatása azért is jó, mert nemcsak a külügyi és külgazdasági kapcsolatokban kell mindent újracímkézni, hanem a változás végpontjaként még a sportolóink mezét és formaruháját is átfazonírozhatjuk emiatt. És már csak az egész világot kell hozzászoktatnunk, hogy a mi anyanyelvünkön és betűkészletünkkel is felismerjék sportolóink származási helyét.

Miután a választópolgárok többségének eddig sem volt fogalma abból, mi áll a legfőbb törvényünkben, nyugodtak lehetünk, az sem fogja kiütni a biztosítékot, mi mit teszünk bele az újba. Lesz pár értelmiségi meg jogvédő akadékoskodó, de azokra rásüthetünk bármilyen negatív jelzőt (a rendszer ellensége, hazaáruló, libsi vagy sorosbérenc, stb.), aztán ha jót akarnak maguknak, akkor bizonyítsák be hogy nem azok, a mi propagandánk úgyis elnyomja azt a zajt, amit csekély érdekérvényesítő képességük eredményeképpen csapni képesek. Plusz ha valaki a nemzetünk ellensége, akkor úgyis bolond lyukból bolond szél fúj.

A vadonatúj legfőbb jogszabályunk beiktatásának kerítsünk nagy feneket, legyen igazi nemzeti összetartozás-ünnep a kihirdetés és gondoskodjunk arról is, hogy mindenki szabadon megismerhesse a tartalmát annak, aminek örülnie kell. Adjunk minden diáknak egy-egy példányt, hogy a történelemhez csapott állampolgári ismeretek tárgyból kiváló eredménnyel le tudjanak vizsgázni. Szervezzünk országos vetélkedőt az egykori „Ki tud többet a Szovjetunióról” mintájára iskolai, kerületi és országos fordulókkal, a végén pedig olyan jutalmakkal, mint találkozás velünk, a korona megtekintése a parlamentben, vagy a még jobbaknak napijegy az országgyűlés karzatára. A döntő megmérettetést a televízió is közvetítse, hagy mutassák meg a stréber gyerekek a lustábbaknak és ideológiailag kevésbé elhivatottaknak, hogyan lehet a kormány kedvében járni. Természetesen a legeredményesebb felkészítő tanárokat is jutalmazzuk, a különféle pénzjutalom nélküli érdemrendek és kitüntetések meg tiszteletbeli címek erre nagyszerűen megfelelnek. A közszolgákat is kényszerítsük, hogy beszámolás kötelezettsége mellett magolják be az új etalonjukat, a külön vizsga eredményes letételéről pedig kapjanak csodaszép cirkalmas oklevelet.

Ne elégedjünk meg annyival, hogy csak a diákokra és közszolgákra zúdítjuk rá új hitvallásunkat, hanem célozzuk meg az átlagpolgárokat is. Színpadi mázzal dobjuk fel az új irányvonal megismerésének és elsajátításának folyamatát, állítsunk fel a kormányzati hivatalokban és az önkormányzatoknál külön zászlóval-címerrel feldíszített asztalokat a dokumentum kényelmes tanulmányozásához. Rendszeresítsünk külön kommandót a helyi tálalás ellenőrzésére lehetőleg elkerülve, hogy az akció ne fulladjon groteszkbe, és kíméletlenül dobassuk ki a szemétbe az asztal díszének szánt hímzett terítőket, agyagcsuprokat és műanyag Szűz Máriákat. Készüljünk fel, hogy a legnagyobb körültekintésünk esetén is lesznek olyan rendszerellenes sajtómunkások, akik fotósorozatokkal árasztják el a nagyközönséget, hogy bárki megcsodálhassa a különféle olvasósarok-installációkat az aszketikus táboritól a minimalista vagy éppen népiesen keresztül egészen az ízlésrobbantó giccsparádéig.

Az új alkotmánnyal meg is tettük első lépésünket a szép új világunk felél, az egyes intézmények hatáskörét és illetékességét, belső és külső hierarchikus kapcsolatait törvényekben és végrehajtási rendeletekben kell szabályoznunk és meg kell teremtenünk a működésük költségvetési alapjait is. Kényszerítsük a jogszabálygyártó bürokratáinkat, hogy rohamtempóban készítsék el ezeket a jogszabályokat. A késlekedéssel híveink egyre idegesebbek lesznek, hiszen támogatásukért cserébe anyagi előnyöket várnak, ezt pedig csakis az új hivatalokon, háttérintézményeken, állami vállalatokon, illetve az adóprés segítségével befolyt pénzek átcsatornázásán keresztül tudjuk biztosítani. Ha a mögöttünk felsorakozottak nem kapják meg azt, amit előzetesen ígértünk nekik, előbb-utóbb ellenünk fordulnak és hatalmunk kezdetén még lehetnek olyan potentátok, akik hűsége nélkül extra sebességgel kipottyanhatunk a jóból. Mert bármennyire is mi vagyunk a főnökök, a kezdeti időszakban a hatalmunkat csakis a támogatóink segítségével tudjuk megtartani.

Folytatjuk …

Előző rész itt.

 Tartalomjegyzék

"Súlyos szabálytalanságokat tárt fel az Európai Unió Csalás Elleni Hivatala (OLAF) az Elios Innovatív Zrt. által 2011 és 2015 között elnyert, uniós pénzügyi forrásokat felhasználó közbeszerzésekkel kapcsolatban.” (index.hu)

Akkor most dőljünk hátra és valljuk be őszintén, meglepődtünk? Nem igazán, hiszen nyílt titok, hogy Orbán vejének, azaz Tiborcz Istvánnak és családjának igen jól ment az elmúlt hét évben. Sőt, ha forintosítani akarjuk, hogy az OLAF szerint mennyi kárt okozott csak ezekkel a projektekkel a magyar adófizetőknek, akkor ez az összeg 40 millió euró, azaz több mint 12 milliárd forint. Az OLAF azt is javasolta az Európa Bizottságnak, hogy ezt az összeget a magyar állam fizesse vissza, tehát az adófizetőket ennél a 12 milliárdnál sokkal több kár éri, hiszen:

• először az OLAF megállapításai szerint korrupt magyar hivatalnokok kifizették a projektekre eső önrészeket és egyéb kapcsolódó, a projektekben el nem számolható költségeket az önkormányzatok és egyéb szervek költségvetéseinek terhére,
• most pedig a támogatásnak megfelelő összeget is kiperkálhatják a polgárok és csak reménykedhetnek, hogy az átutalás (visszatartás) időpontjában éppen kedvező lesz az euró árfolyama.

Aki nemcsak a kormánylojális médiából tájékozódik, az azt is tudja, hogy a korrupció ugyebár a legtutibb fideszes módszer az új magyar burzsoázia megteremtéséhez – és vajon miért pont annak a családja maradjon ki, aki ezt levezényli és aki az arcát is adja mindehhez? Tehát azon sem lepődhetünk meg, hogy  - az OLAF jelentése alapján – maga Orbán Viktor és szűkebb családja is belevetette magát a harácsolásba, maximum azon akadhatunk ki, hogy ez a 12 milliárd ugyebár csak egyetlen cég és egyetlen üzletág egy-két projektje. Vajon mennyi lehet még az útépítésekből, bányákból, kaszinókból, dohányból meg a legkülönfélébb állami megbízatásokból lenyúlt összeg, ha csak a közvilágítás-bizniszben ennyit lehetett a legelemibb szabályokat sem figyelembe véve lenyúlni? Joggal hihetjük, hogy ez a 12 milliárd csak az első csepp abban a feszített víztükrű versenymedencében, amit a NER-ben töltöttek meg az itt-ott csurranó-cseppenő milliárdokból. És ez csak egy család, de ugyebár nemcsak egy család gazdagodott hiperűrsebességgel az elmúlt pár években.

Persze a legbuzgóbb Fidesz-hívők, a szuperlojális vallási áhítatosok mondhatják, hogy

• nem is a fejétől bűzlik a hal,
• szegény miniszterelnökünket a csúnya bácsik megvezették, ő valójában semmit sem tud és az sem tűnt fel neki, hogy körülötte mindenki csak az újabb és újabb milliárdjait számolja, ha éppen nem helikopteren városnéz vagy jachton heverészik,
• Brüsszel már megint hazudik, ahogy minden magyar ellenzéki politikus is, aki valaha bele merte foglalni a korrupció szót és Orbán Viktor nevét egy mondatba. És egyébként is, ha bármi szabálytalanság történt volna, a magyar hatóságok tettre kész és kompetens vezetői már régen felgöngyölíttették volna az ügyeket és a bűnösök elnyerték volna méltó büntetésüket. Plusz Soros-terv.

Vegyük sorba a lehetőségeket.

Vajon Brüsszel és az OLAF hazudik, direkt rágalmazva szeretett kormányfőnket és vejét? Ennek kicsi az esélye, hiszen több éven át dolgoztak az ügyön, tonnányi iratot átnyálaztak és nem valami magasztos közbeszerzési elveket követeltek meg a magyar államtól az uniós pénzek elköltése során, hanem csak azt, amit maga a Fidesz-KDNP fogadott el önmagára nézve. Persze az is lehet, hogy a parlamentben idióták ülnek és olyan szigorú törvényt szavaztak meg, amelyet még ők maguk is képtelenek betartani, de ennek ugyebár kicsi az esélye. Annak viszont nagyobb, hogy magasról tettek rá az illetékesek, hogy kibuknak a szabálytalanságok, hiszen egyrészt a közbeszerzéssel foglalkozó hatóságok kormánypárti kézivezérlés alatt vannak (és még a bíróságoknak is ez a sorsuk), másrészt a csigalassú Unió mire bármit is leellenőriz, addigra a csalárdul eltett forintoknak már réges-régen bottal lehet ütni a nyomát. Az pedig, hogy egy OLAF-jelentés alapján egy fideszes megbűnhődjön és netalán még a vagyonát is elkobozzák, valahol távol, egy messzi-messzi galaxisban történhet csak meg.

A másik lehetőség ugyebár az, hogy a döntéshozó pozíciókban lévők az igazi korruptak és megvezették szegény miniszterelnökünket – pontosan úgy, ahogy annak idején Sztálin apánkat meg Rákosi pajtást is. Mert ők sem tudtak semmiről, csak az alattuk lévők garázdálkodtak a tudtuk nélkül. Ha ez a helyzet, akkor bizony jobb, ha még a mai nap lemond Orbán Viktor és visszavonul egy lakatlan szigetre, mert inkompetenciája gigaméretű és azt sem venné észre, ha a saját szemét lopnák ki bizalmasai. Meg a családtagjai. Mi sem mutatja jobban a köznevelés állapotát és a propagandaminisztérium áldásos tevékenységét mint az, hogy a Fidesz-szavazók egy része simán benyelné ezt a verziót, mint alternatív valóságot.

A harmadik lehetőség a fejétől bűzlik a hal, emellett tennék le a voksukat mindazok, akik nyitott szemmel jártak az elmúlt években Magyarországon és a nap 24 óráját nem azzal töltik, hogy a kormány utasításának (és uszításának) megfelelően migránsokat keressenek minden bokorban. Na jó, néha azért igazolt távollét keretében még a kézivezérlésű egybites szavazók is elmehetnek egy-egy istentiszteletre, de csak olyanra, ahol az adott illetékes egyházi személy Orbán Viktort és a Fidesz-KDNP-t,valamint az idegengyűlöletet élteti minden egyes megszólalásában.

És mi történik akkor, ha kiderül, nem hazudik Brüsszel meg az OLAF és miniszterelnökünk veje talicskával hordta haza a jogtalanul megszerzett forintokat?

1. Ha a Fidesz megnyeri a tavaszi választásokat, akkor bizony az ég adta világon semmi, az ügyészség talán indít valami látszatnyomozást, vakaróznak egy kicsit, de már gyanúsítottat sem hallgatnak ki és azt a bizonyítékot sem találják meg, amit tálcán kínált fel az OLAF. És ugyanez fog történni az összes többi ügyben, egyedül az adófizetők bűnhődnek, egyrészt a csapnivaló projektteljesítések miatt (pl. a vadonatúj, ám kutyaütő közvilágításnak köszönhetően a sötétben kitörik a lábuk, az alkalom szüli a tolvajt kihasználva kirabolják őket, stb.), másrészt fizethetik a 12 milliárd forintos büntetéseket, mint a katonatiszt.
2. Ha a Fidesz kisebbségbe kerül a választásokon, akkor még az örökéletű főügyész mindig blokkolhat bármilyen nyomozást éppen addig, ameddig ő nem kerül a vádlottak padjára. Azaz ha nincs személyi változás, akkor lásd az 1.pontot. Ugyanez vonatkozik a főrendőrökre, főadónyomozókra és egyéb hatóságok vezetőire is, hiszen hogyan várhatnánk el tőlük, hogy önmagukra is terhelő bizonyítékgyűjtésbe kezdjenek?
3. A Fidesz kisebbségbe kerül és megtörténnek a személyi változások is, na ebben az esetben van egyedül esélye annak, hogy a bűnösök megbűnhődjenek – bevonuljanak a rácsok mögé és fájó búcsút intsenek azoknak a milliárdoknak, amelyhez Brüsszel és a magyar adófizetők ütőerére cuppanva jutottak. Persze még ebben az esetben is szükség van olyan kompetens szakértőgárdára, aki kibogozza és felgöngyölíti azt, hogy ki mit galádkodott a NER leple alatt és felleli, valamint visszaszerzi az eltüntetett vagyonokat is, de ha a románoknak sikerült akkor reménykedjünk, talán mi sem vagyunk alábbvaló nemzet. (a témáról részletesen itt)
   

Egyelőre azonban úgy néz ki, toronymagasan az 1.pontban foglaltak állnak nyerésre és valójában esélye sincs annak, hogy az adófizetők valaha is visszakapják azt, amit elszipkáztak tőlük a mohó politikusok. Sőt, a káruk napról napra egyre nagyobb lesz, hiszen

• nemcsak a büntetéseket kell nekik kifizetni,
• hanem ki kell javítani és fent kell tartani az elbaltázott projekteket meg az egyéb felesleges beruházásokat, valamint
• az uniós bőségszaru kifogyása után még a pazarlón felvett kínai, orosz meg egyéb hitelek törlesztő részleteit és kamatait is állniuk kell,
• miközben az ország éléskamrájából már az utolsó üveg befőttet (tartalékot) is lenyúlták azok, akik hozzáfértek.

Azok pedig, akik csaltak, loptak és hazudtak csak nevetnek a markukba, hiszen ők már a pénzüket réges-régen megkapták és érinthetetlenségük tudatában visszaforgatták felvásárolva fél Magyarországot.

Brüsszel nagyon szeretheti Orbán Viktort és a Fideszt, mert – egyelőre legalábbis úgy néz ki – miniszterelnökünk nem tud olyat elkövetni, ami tett úgy isten igazából kihúzná a gyufát:

• indíthat totális leszámolást az ellenzéki pártokkal szemben,
• módosíttathatja úgy a választási szabályokat , hogy a Fidesz a maratont a 30. kilométerrel kezdhesse,
• a demokratikus intézményeket lépésről lépésre megszüntethette (lásd bíróságok, választási szervek, állami ellenőrzésre hivatott intézmények, ügyészség, stb.), a vezetőket talpnyaló, gumigerincű csinovnyikokká degradálhatta,
• a sajtószabadságot megszüntethette, a teljes magyar sajtó cirka 95%-át az államtól és az Uniótól lenyúlt forintokból felvásárolhatta,
• elvbarátja nyíltan kijelenthette, hogy a magyar gazdaságpolitika maga a korrupció (mint a hazai új burzsoázia létrehozásának bombabiztos eszköze),
• behozhatott új egymillió (részben kamu) friss, ropogós magyar állampolgárt az Unió területére,
• bármilyen nemzetiségű, vallású, szélsőséges nézetű pénzes bűnözőt, terrorista támogató pénzmosót beengedhetett az országba, csak annyi kellett hozzá, hogy az bevásároljon olyan letelepedési kötvényből, amely ellenértéke offshore számlákon landol,
• haveri céghálókon keresztül eltüntethette az uniós támogatások jelentős hányadát (akár 50%-át) úgy, hogy közben adóforintokból finanszírozott, sok-sok milliárdos reklámkampányokat menedzselt Brüsszel lejáratására,
• bármikor bármelyik uniós diplomatának, kormányfőnek a képébe hazudhatott,
• bátran dicsekedhetett a konyhaablakból a kilátást rontó, közpénzből épült házistadionnal, ahol az arra érdemesek művészethez tartozó futballt művelik tao-milliárdokból,
• és mindezek tetejében látványosan pacsizhat olyan politikusokkal (és nemcsak pacsizik, hanem még az országot is eladja nekik), akiknek nem titkolt szándéka az Unió bomlasztása.

Brüsszelnek láthatóan mindez kevés ahhoz, hogy végre az asztalra csapjanak, elég legyen. Sőt, nyugodtan, szemrebbenés nélkül bele lehet vágni a politikusok (meg a multik képviselői) képébe, kérem, ha Berlin nem ad pénzt, majd kérünk Kínától meg Moszkvától. Mi ez, ha nem óvodás szintű zsarolás, ha nem leszel a barátom és nem adod oda az uzsonnád, akkor majd a Józsival barátkozom, aztán meglásd, majd ketten együtt jól leromboljuk a homokváradat? Ha nem táncolsz úgy, ahogy én bazseválok, akkor majd beengedem a farkasokat az akolba, oszt jól megnézheted magad? Eközben persze a kormányközeli vállalkozók ezerrel közpénztelenítik a közpénzt, nem véletlen, hogy az elszámoltatástól (vagy leszámolástól?) gatyát összerondító fideszesek már a demokrácia látszatára sem ügyelve igyekszenek mindenkit eltiporni, akit csak egy kicsit is veszélyes lehet a hatalmukra. Plusz az utolsó cseppeket is kisajtolni az uniós pályázatokból.

Nem, az Unió immáron hét éve tétlenül nézi az ámokfutást, sőt finanszírozza is. Mert ha egyszer is belegondoltak volna, hogy ez a helyzet nélkülük nem jöhetett volna létre és valójában az Unió (és az uniós politikusok) azok, aki lehetővé tették, hogy egy diktátor kinőjön Európa közepén,  akkor talán most nem lennénk ott, ahol vagyunk. Ott, amikor az ország felvásárolni érdemes részét már – leginkább a Brüsszeltől lenyúlt pénzekből – felvásárolták a politikusaink és strómanjaik meg a strómanok strómanjai. Ott, ahol a hatalmon lévők

• bármit megtehetnek,
• cinikusan hazudhatnak a nap 24 órájában,
• saját átláthatóságukat fekete lyuk-szintre emelhetik,
• pénzügyileg a teljes ellenzéket ellehetetleníthetik (és jogi, valamint pénzügyi eszközökkel végképp eltörlik),
• bárkit koholt vádakkal, hatalmas sajtóhírveréssel bemocskolhatnak és évekre eltüntethetnek a rendszerből,
• a magyar egyházi személyeket csúszómászóvá jutalmazva, zsarolva vagy épp nyomorítva (tisztelet a kivételnek) a keresztény hitet sok-sok évtizedre meggyalázzák,
• mindeközben olyan keresztényellenes rezsimekkel kötnek államközi – igaz, nem véletlenül titkolt – oktatási-kulturális megállapodást, ahol még a Biblia birtoklása is törvényt sért, hogy a szintén keresztényüldőző iráni atom-egyezményről már ne is beszéljünk,
• a lopást csúcsra járatva olyan rendszerekből vonják el a forrásokat, amelyek vagy rabszolgasorsra kényszerítik a szolgáltatást igénybe vevőket (köznevelés, szakképzés vagy éppen a felsőoktatás padlóra küldése), vagy simán csak évente 32 ezer emberen követnek el aktív eutanáziát (egészségügy),
• a minőségi, piacképes munkaerőt milliós nagyságrendben külföldre üldözik, miközben olyan friss állampolgároknak adnak beleszólási jogot a hazai politikai életbe, akik soha egy fillér adót sem fizettek be a magyar költségvetésbe és nincs is szándékuk egy pillanatig sem azon ügyködni, hogy hazánk (és a GDP) jobb helyzetbe kerüljön (nem véletlen, hogy a választók 70%-a nem ért egyet a friss magyarok választójogával),
• pazarló, semmire sem jó beruházásokkal ezermilliárdokat tűntetnek el a magyar költségvetésből (lásd stadionok, várba költözés, kínai vasút, orosz atomerőmű, külföldi focicsapatok támogatása, határainkon túli magyarok szervezetinek és az egyházak elszámolást nem követelő dédelgetése, polgármesterek nagymamáinak százmilliókkal finanszírozása, közalapítványok közpénztelenítése, társasági adó tao-n keresztüli eltüntetése, stb.)
• és egy pillanatig sem tisztelik azokat az adófizetőket, akiknek a pénzéből mindezt megtehetik. És nemcsak hogy nem tisztelik, de magasról lepottyantanak minden olyan személyt, aki nem lopott össze legalább annyit, mint ők és csak addig fordítanak rájuk figyelmet, amíg az agyukat mossák.

Nem véletlen, hogy vannak olyanok, akik szívesen kitiltanák még a kontinensükről is a magyarokat (ha nem is mindet, de legalább jó néhányat), de az Unió valahogy mégsem erőltette meg a témában magát. Mitől félnek? Miért nem mernek lépni? Mert könnyű mindent a bürokráciára kenni, de azért ha akar valaki valamit csinálni, csak el lehetne érni eredményeket – például az uniós projektek ellenőrzésével, támogatások visszatartásával, büntetések fizettetésével, stb. Indult ugyan pár eljárás, de látható eredménye, például a pénzcsapok drasztikus elzárása mind a mai napig nem történt meg. Most tényleg attól félnek a kinti döntéshozók, hogy Orbán fogja magát és beváltva zsarolását, beengedi az akolba a kínaiakat meg az oroszokat? Hogy nemcsak a magyar állampolgárságot árulja fillérekért, de a magyar, vagy akár brüsszeli támogatással létrehozott javakat is odaadja egy kis kínai vagy éppen orosz hitelért cserébe?

Miközben az Unió szereti mutatni, mekkora védelmezője is a demokráciának, valójában semmit sem tesz azért, hogy az olyan önjelölt diktátorok, mint Orbán Viktor és sleppje legyen szíves és

• vagy távozzon a klubból és vállalja ennek következményeit (pl. népharag, támogatás visszafizetési kötelezettség, stb.),
• vagy módosítson magatartásán (például ne lopjon és amit ellopott, azt is legyen szíves adja vissza és a demokratikus intézményeket is visszaállíthatja),
• vagy lépjen le és egy olyan szigeten éldegéljen (hátrahagyva európai javait), amellyel nincs kiadatási egyezmény és ahova az immáron – demokratikus irányítás alá került – TEK sem megy utánuk. És nem hozza haza őket szőnyegbe csavarva vagy nem lövik szimplán csak szitává őket egy random látszattárgyalás után.

Igen, a választópolgárok itt állnak megfürödve – az ellenzék szétszíszálva, a nyugdíjasok nagy hányada egy tál lencséért megvásárolva, a kamuállampolgárok szavazatai is a Fidesz zsebében, mindehhez pedig Európa legnagyobb társulása is a támogatását adja. Nem keveset, sokat, akár ezermilliárdokat.

Miben reménykedhetnek ezek után a nem agymosott, a személyi kultuszt elutasító, a korrupciót finanszírozni nem kívánó, a diktatúrának még erőszakkal sem csápoló honfitársaink?

Nem sok jóban. A magyar választók 38%-a tart attól, hogy az orosz titkosszolgálatok befolyásolják a tavaszi országgyűlési választásokat, és tegyük hozzá, van is ennek esélye, hiszen Putyin alapvető érdeke, hogy olyan magyar kormányfő legyen, aki behódol neki és aki hajlandó lakájává válva bármit megtenni. Akár az országot is eladni. A fideszes szavazók emiatt nem hánykolódnak álmatlanul (64%-uk szerint nem fog ilyen történni), de hát őket a civilekre is rá lehetett uszítani és a Roszatomot is le lehetett nyomni a torkukon, ahogy az sem érdekli őket (meg a személyi kultuszos vallásos ámulatokat sem bolygatja), mennyibe is fog valójában kerülni a kínai vasút és személy szerint kinek fütyül milliárdokat a rigó nap mint nap. Igaz, a fideszesek 44%-a is úgy tartja, ha lesz orosz beavatkozás, akkor az a Fidesz javára történik, így nem csoda, ha még üdvözlik is az ezt lehetővé tevő felsővezetői szintű hazaárulást.

Egy biztos, Orbán Viktor elérte – kicsit átalakítva a Guardian megállapítását –, hogy ez az ország „nem a helyieknek van, bár ez egyértelművé válik, amikor az ember belép az arénába, ahol az oligarcháknak tartanak fent parkolóhelyeket”. Igen, a mi országunk már csak olyan, mint a felcsúti csodaaréna, csakis Brüsszelt szidó és Brüsszelből gazdagodó oligarcháknak van benne helyük.

Vajon hány választópolgár hánykolódik álmatlanul éjszakánként attól félve, hogy a Fidesz nem lesz képes előteremteni a következő választásokra annyi pénzt, amennyi szükséges az újraválasztásához? Ők végre megnyugodhatnak, hiszen Orbán Viktor a menetrendszerűen járó több, mint kétmilliárdos állami támogatás mellett személyesen kuncsorog adományokért, sárga csekket is mellékelve. Szóval aki úgy hiszi, az ő adománya nélkül a kormánypárt képtelen lenne újrázni, az megnyugodhat és már postázhatja is a narancsos győzelemre szánt ezreket. És a közösségi finanszírozást új szintre léptetve még Soros ellen is küzdhet meg tarthatja egyben az országot, amely minden bizonnyal atomjaira esne szét jelenlegi miniszterelnökünk áldozatos tevékenysége nélkül.

Persze vannak olyanok, akik úgy gondolják, a pofátlanságnak is van teteje és aki lehetővé teszi saját magának és haverjainak a nagyüzemi lopást (közbeszerzéseknek, álláshalmozásoknak, kötvényüzleteknek, alapítványi buliknak, állami ingyenhiteleknek, méltatlanul elnyert pályázatoknak, támogatásoknak és egyebeknek álcázva a kitalicskázást), annak az a szép magyar átok is kijárna, miszerint a kevésbé tehetőseket így megvezetve kicsalt összeget bizony költse inkább gyógyszerre. Mert miért nem nyúlja le az általa személyesen teremtett friss oligarchákat? Adózzanak kedvenc pártjuknak és miniszterelnök-jelöltjüknek az államtól bezsebelt milliárdok minimum 1%-ával, a tao-ra is többet áldoznak. Bár ez utóbbi ugyebár az adófizetés helyett történik, az előző meg azért, hogy az elkövetkező időkben se kopjon fel az álluk és legyen továbbra is vaj a kenyérre és az állami pénzforrások se apadjanak el. Az pedig alapvetően a szégyen és gyalázat kategóriába tartozik, ha a pártfunkcionáriusok meg azok a sógorok, komák és jóbarátok, akik egy adott párt segítségével gazdagodnak, egy fillért sem csorgatnak vissza annak a szervezetnek, amelynek zászlaja alatt a hatalomba kerültek – talán ideje lenne pártvezetőt meg pártpénztárost cserélnie a tagságnak, hogy megszüntessék az „oroszlán társaság” (societas leonina) állapotot. És valami úton-módon megbüntessék azokat, akik kapzsisága és zsugorisága már az elképzelhetetlen mérték sávjába ért.

Azonban mindig vannak olyanok, akik élen járnak a talpnyalásban és buzgón az első szóra példát mutatnak és sokmilliós, alapvetően az anyapártjuknak köszönhető és az adófizetők finanszírozta jövedelmükből (meg a még inkább sok-sok milliós egyéb bevételeikből) gálánsan felajánlanak tízezer forintot. Ha azonban azt nézzük, milyen kicsi befektetéssel érhet el az adott, rakétasebességgel reagáló illető igen nagy profitot (még öt évre polgármesteri szék vagy egyéb zsíros funkció, rokonoknak-haveroknak állami megbízások, egyéb megtisztelő figyelem a látványos lojalitásért cserébe, stb.) akkor már csak azt nem értjük, a polgármesterek miért nem rohantak a sajtóhoz tömegével és nyilatkoztak, ők is, ők is. Plusz a tarháló levél aláírója, maga Orbán Viktor is kiállhatott volna és elmondhatta volna, személy szerint ő mennyit adományozott magánvagyonából pártja sikerének érdekében.

Attól azonban nem kell félnünk, hogy kevés tízezer forintos felajánlás fog érkezni a Fideszhez és emiatt Orbán Viktor tövig rágja a körmét, honnan lesz pénz a kampányára. Egyrészt már réges-régen gondoskodtak arról, hogy a királyi média csakis a Fideszt harsogja, mint jövő zálogát, ahogy az önkormányzati és egyéb ingyenes újságok és a stróman-univerzumban virágzó megyei lapok is a megfelelő irányba hozsannáznak. Az állami cégek – egyébként teljesen felesleges és pénzpazarló – reklámmegrendelései is fedezetet teremtenek ahhoz, hogy még véletlenül se kelljen aggódni a nyereségességért (lásd például a MÁV 8 oldalas hirdetését a Mészáros-féle lapokban), cserébe bármilyen színvonalon, de biztosan célba lehet juttatni és legfőképpen a pártkassza szempontjából ingyért a megfelelő embereket és pártszíneket éltető, agymosó üzeneteket. Magának a fideszes kormánynak az öntömjénezését is az adófizetők finanszírozzák, az egy fillérjébe sem kerül a pártnak, ahogy a nyugdíjasok Erzsébet-utalványos megvásárlását és a rezsicsökkentés fordulóinak vonzatát sem Orbán Viktor és baráti köre állja.

Bármi is a véleményünk, azt az egyet nem mondhatjuk, hogy olyan politikusaink vannak, akik a kicsit nem becsülik, hiszen képesek látványosan, a leghúzóbb nevüket is bedobni annak érdekében, hogy akár még a legcsóróbbaktól is kikönyörögjék az utolsó fillérjüket is, éppen csak kötelezően jegyzendő hadikölcsön kötvénnyel nem házalnak az ellenzék feletti harc sikerességéért és önnön bebetonozásukért. Már csak az a kérdés, hány olyan agyhalott, egybites szavazópolgár van, aki képes, és önnön jószántából odaadja saját keservesen megkeresett pénzét azért, hogy bizonyos személyek még további négy évig (vagy tovább) kontrollálatlanul rabolhassák le az országot.

Kormányunk uniós pályázaton 5 milliárd forintot nyert arra a célra, hogy egy csomó embert kirúgjanak a közigazgatásból, azaz csoportos leépítést hajtsanak végre brüsszeli forrásból. Ez akár még üdvözítő is lenne a költségvetésünk szempontjából, ha a ritkítást odafent kezdenék, azaz rögtön a felesleges államtitkárokat meg a legkülönfélébb, megjegyezhetetlen nevű, havi szinten fejenként akár milliós juttatásban is részesülő miniszterelnöki biztosoknak, kormánybiztosoknak meg miniszteri biztosoknak kötnének első körben útilaput a talpára, ám egyelőre nem úgy néz ki, hogy ők lennének azok, akik lapátra kerülnek.

A cél elviekben üdvözítő: Demján Sándor (azaz a kormány) szerint 350 ezer állami alkalmazott felesleges jelenleg (most tekintsünk el attól, hogy nagyságrendileg kb. ennyivel szaporította a Fidesz-KDNP a közszolga-állományt) és az is igaz, hogy ezek finanszírozása iszonyatosan nagy terhet jelent az adófizetők számára. Az sem kutya, hogy míg a német gazdaság elketyeg valahogy 9 százaléknyi közszolgával (az összes munkavállaló közül ennyien kapnak az államtól fizetést), addig a magyar közigazgatásban ugyanehhez 19% szükséges. Ez a szám ráadásul igen csalóka, mivel nálunk nemcsak az él az államból, aki a KSH szerint közalkalmazott vagy köztisztviselő, hanem ott vannak még a közmunkások, a legkülönfélébb állami vállalatok munkajogviszonyban lévő dolgozói, hogy a bújtatott támogatásban részesülő különféle szervezetek munkásairól már ne is beszéljünk. Ha csak abba belegondolunk, hogy a tao pénzekből hány ember kapja a fizetését (vagy annak egy részét) meg az álcivil szervezetek aktivistáinak és az állami hirdetésekből tengődő kormányközeli, ám hivatalosan privát média, közvéleménykutatók, stb. talpnyalóinak miből vajazódik meg a mindennapi kenyere, akkor ez a 19% valahol bőven meghaladhatja akár a 25%-ot is. Vagy a harmincat.

Nem sok adófizető hullatna könnyeket tehát akár a hivatalos, akár a bújtatottan közpénzből etetettek kiebrudalása miatt, ám – különösen Demján Sándor szösszenetét átgondolva – most sem a léhűtőknek kell aggódniuk, sőt. A Rokonok óta tudjuk, országunk hogyan működik és talán soha nem volt annyira igaz mint most, hogy minél csókosabb valaki, annál nagyobb az esélye, hogy megmarad a státusza még akkor is, ha az ég adta világon semmi szükség sincs rá. Valószínűleg ezer indoka van annak miért létszükséglet kicsiny országunkban a vitorlázási meg a kisvasútügyi biztos, ahogy a kerékpározás is olyan fontos, hogy normál közigazgatási keretek között megoldhatatlan a problémája. Nem, Demján szerint a megoldás nem a rangkórságosok meg a legkülönfélébb ál-háttérintézmények dolgozóinak elbocsátása – a mindenhez értő vállalkozó a felsőoktatásban és a közoktatásban robotoló pedagógusok számát csökkentené elsősorban, meg hát a jelenlegi 160 kórház helyett szerinte elegendő lenne 20 is. És mi a vigasztaló? Hogy Budapest, a világváros ezek szerint akár még két kórházat is kaphat, bár az egyik ebből tuti sportkórház lenne.

És ez az a pont, ahol kezdhetünk nagyon félni, valójában milyen egészségügyi (meg egyéb közigazgatási) „reformon” töri a fejét a kormány, ha már Demján így kikotyogta. Vajon az egészségügyi intézmények hasonló sorsra jutnak, mint az oly sikertörténetnek számító köznevelés? Egy-egy nagy megyei kórházba betagosítani az összes kórházat, speciális célú intézményt, szanatóriumot meg klinikát, ami egy-egy megyében fellelhető? A papír mindent elbír, még azt is, hogy akár másfél millió embert lásson el egyetlen intézmény, azaz például a főváros minden polgára egyetlen kórházban próbáljon gyógyulni. Főleg ha azok, akiknek ez az isteni szikra kipattant a fejéből, állami javadalmazásuknak köszönhetően magánintézményben gyógyíttatják magukat.

A pedagógus elbocsátásokkal hasonló sors várna az iskolákra is – minek annyi általános iskola egy-egy területen? Legyen elegendő városonként-kerületenként három, hogy a lehető legoptimálisabb legyen a pedagógusok kihasználtsága. Sőt, az osztálylétszámokat is vissza lehet állítani 42 főre, a szocializmus gyerekbummja idején is elvolt valahogy a rendszer. A felsőoktatásban is csak arra kell vigyázni, hogy a fizetős külföldiek megfelelő szolgáltatást kapjanak a pénzükért, a magyaroknak elég a fapados képzés is három-ötszáz fős, több termes, kivetítős, egyetemközi szinten összevont előadások és az online szemináriumokban is van még bőven rejtett tartalék. Aki meg minőségi diplomát akar, az majd elmegy külföldre, aztán vissza sem jön soha többé.

Ha pedig már minden nem csókos utcára került, felmerülnek a következő kérdések:

• ki fog dolgozni? Mert hogy nem a különféle biztosok, az is biztos.

• Ki tanítja a gyerekeket, ha kirúgják a pedagógusokat? Lesz még fizika meg kémia óra, vagy mint felesleges földi hívságot, az ilyen „luxus” órákat is megszüntetik a nagy leépítéssel? Netalán összevonnak iskolákat (az osztálylétszámok és a pedagógus óraszámok drasztikus emelésével egyidejűleg), a haver meg mindehhez épít aranyárban új épületeket? Vagy a jelenlegiekből egy-egy kiválasztott iskola udvarába bérelnek (szintén havertól) konténereket osztálytermeknek, ebédlőnek és közmunkások felügyelnek a diákok tömegeire? A szülők meg majd megoldják az intézménybe eljutást, hiszen jogszabály kötelezi őket arra, hogy iskolába járassák a gyereküket. Megoldás lehet még az egyházaknak átadni az egész köznevelést úgy, ahogy van, így a pedagógus közszolga viszonya már meg is szűnik, létszámleépítés kipipálva.

• ha drasztikusan lecsökkentik a felsőoktatás dolgozóinak számát, vajon ez együtt jár egyetemek-karok megszüntetésével is? Vagy csak konkrét szakok indítását tiltják meg? A keretszámok drasztikus csökkentése elviekben nem lehet megoldás, hiszen attól még ugyanúgy kell tanár meg tanszék, ha nem 50, hanem csak 10 fő vehető fel egy-egy kurzusra. És ki határozza meg, melyik tanszék maradhat és melyik megy a levesbe? Majd Parragh meg Demján eldönti, milyen végzettségű diplomásokra van szüksége a gazdaságunknak az elkövetkező 20 évben?

• ténylegesen hogyan képzelik el 9 és fél millió magyar ellátását 20 kórházzal? Megyénként melyik az a kórház, amelyik megmaradhat? És Budapesten? Mi lesz a klinikák és a speciális intézmények (onkológia, rehabilitáció, traumatológia, stb.) sorsa? Ki dönti el, milyen típusú ellátásra van szüksége a magyarnak és mi az, amire egyáltalán nincs? Ha pedig sikerül a terv és csak 20 kórház marad az egész országban, akkor ez hány emberéletbe kerül majd évente? Miért nem elég az a feleslegesen láb alól eltett évi 32 ezer áldozat? És lesz bárki is, aki egyszer csak majd a vádlottak padjára kerül foglalkozás körében elkövetett, különösen sok emberen elkövetett aktív eutanáziáért (azaz népirtásért)?

• mi lesz azokkal, akik az utcára kerülnek? Ha piacképes tudásuk lenne, a többségük már réges-régen máshol tengetné életét, sokkal magasabb fizetésért. Hogyan zárkóznak fel, milyen programok indulnak a számukra, hogy ismereteik újra naprakészek legyenek? Mennyi idő kell nekik ahhoz, hogy elhelyezkedjenek és ki fizeti majd ki annak a költségét, ha az új munkahelyük miatt költözködniük kell az ország egyik végéből a másikba? Vajon valaha is fel tudják venni a piacból élők tempóját?

• a csoportos leépítésnek vajon hány százaléka lesz olyan leépítés, amely valójában nem leépítés? Amikor az állományt simán csak áthelyezik olyan státuszba, amely papíron nem közszolga? Hogyan alakul majd nagy hirtelen a nagy állami vállalatok létszáma?

• az ötmilliárd uniós támogatásból vajon hány forint fog a ténylegesen rászorultakon (azaz a leépítetteken) segíteni és mennyi vándorol különböző tanácsadó cégeken keresztül privát számlákra mindenféle eredmény nélkül? 50%? 80%? Hány felesleges tanulmány íródik, hány hasznavehetetlen, alibi workshop rendeződik majd országszerte szimplán pénzmosási-kitalicskázási célból?

A kérdések száma szinte végtelen.

Mondhatjuk, több is veszett Mohácsnál, mi az az ötmilliárd, egy stadion ennek többszörösébe kerül. De ha belegondolunk, milyen területekhez akarnak hozzányúlni azok, akik már eddig is csak az oktatási és egészségügyi szektor tudatos romba döntésén munkálkodtak, akkor jobb, ha már ma kitaláljuk, miből és hogyan finanszírozzuk életben maradásunkat, ráadásul mindezt megint csak Brüsszelnek köszönhetően. És igen, ideje lenne megállítani Brüsszelt.

Az illetékes minisztérium persze mosakszik, a tömeges leépítés nem is tömeges, mégha a megnyert pénz tömegesre is van, ráadásul nemcsak a közszférára költhető, hanem a privát szférában kirúgottakra is.

Már csak egy nagy kérdés van akkor hátra, kinek higgyünk és miről is beszélt akkor Demján, egyedül találta ki mindezt vagy egy borgőzös VIP-vacsorán súgtak neki, netalán a kezébe került egy olyan tervezet, amelyből ezt a kormányzati szándékot hámozta ki? És ezzel el is érkezett az a pillanat, amikor csak remélhetjük, ezt az ötmilliárdot valaki csak ellopja, nem pedig arra használják fel, amiről nagy magyar vállalkozónk értekezett.

A pedagógusok, a felsőoktatásban és az egészségügyben dolgozók meg egyéb közszolgák pedig elgondolkozhatnak, kire is szavaznak majd tavasszal.

Miközben a kormány tagjai és barátaik egyre intenzívebben kaszálnak a közpénz mezején, a mindezt lehetővé tevő adófizetők jobb, ha felkészülnek, nemcsak finanszírozniuk kell az immáron napi szinten komoly teherautó konvojt igénylő pénzkitalicskázást, hanem cserébe még retteghetnek is. Hogy mitől? Mindentől, de leginkább attól, amit a kormánypropaganda tálcán nyújt és amire megoldást is kínál a Fidesz-KDNP további négy (meg ki tudja még mennyi) évre hatalomban tartása esetén.

Először is ott vannak racionális félelmek – például végleg lehúzza a rolót a nem kormánybarát munkahely, vagy csak simán átveszi egy fideszes haver és aki nem haverja a havernak, az elveszti az állását és mehet isten hírével, amerre lát. Bármilyen kisebb betegség is halálos félelmet kelthet egy átlagpolgárban, hiszen mi a garancia arra, hogy nem lesz bármelyik családtagja az egészségügyünk évi 32 ezer felesleges áldozatának egyike? Aztán vannak azok a félelmek, amelyek lassan mérgezik nemzetünk csóróbb felének lelkét – miből lesz nyugdíj, ha a mai kormány mindent ellop, cserébe nem képzi az új generációt? Hogyan lesz az iskolák karbantartására meg a minőségibb pedagógusok megtartására pénz, ha minden a focira meg egyéb látványsportokra megy el? Vajon a mellékutcákban a járda a fontosabb vagy az, hogy minden főtér ötödjére is újra legyen térkövezve és a közvilágítást is átszereljék ki tudja hanyadjára? Mi lesz azokkal, akik nem tudtak annyi pénzt összeszedni, hogy öregkorukra Floridában hávájozzanak egy golfpálya mellett, hogyan tengetik majd életüket és ki nyitja rájuk az ajtót, ha a rokonaik már évek óta külföldön gályáznak, ahogy a profibb szociális munkások is?

Persze a haveroknak is van mitől félniük, nem is kicsit – kiesnek a pikszisből és a hét bő esztendő után beköszönt a hét szűk esztendő. Elég egy rossz sajtónyilatkozat, egy rossz helyen rossz időpontban megjelenés, aztán jön a selyemzsinór meg a hiperűrsebességgel érkező utód. Ahogy vannak egyenlők meg még egyenlőbbek, úgy a haverok belső hierarchiája is változhat, egyesek még haverabbak lesznek, mások meg kevésbé haverok és ez nemcsak az ő életükre van kihatással, hanem az összes rokonukéra, bajtársaikéra meg a talpnyalóik hadára. Állami szerződések egy nap alatt mehetnek a levesbe, megbízások röpke idő alatt kútba eshetnek, ha feltűnik a láthatáron egy még csókosabb, még haveribb alak. Vagy az ország polgármesterének és főstrómanjának valamelyik alstrómanja. Mondjuk emiatt a kisember nem forgolódik álmatlanul mindaddig, ameddig rajta nem csattan az ostor, mert immáron az ő, eddig biztosnak tűnt közszolga pozícióját is megkívánta valaki.

Azonban nemcsak a kisemberek, hanem az igazi nagykutyák is félnek – nem mástól, mint attól, hogy elvesztik a hatalmukat és egyrészt másé lesz az aranytojást tojó tyúk (azaz más szipolyozhatja az adófizetőket), másrészt pedig ők akár még börtönbe is kerülhetnek folytatólagosan és szervezetten, különösen nagy értékre elkövetett mindenféle gazdasági és vagyon elleni bűncselekmény meg legfőképpen hazaárulás miatt. A tét tehát hatalmas, az egyre jobban elhatalmasodó racionális félelem pedig előbb vagy utóbb átcsap irracionalitásba – égett már Róma, lakmároztak oroszlánok barbárokból meg keresztényekből, tömegesen irtottak ki macskákat meg farkasokat és a templomos lovagok sem ujjongtak örömükben péntek tizenharmadikán.

Aztán ha nem lenne elég a racionalitás világa, ott vannak még a politikai érdekek gerjesztette irracionális félelmek is a köznép számára – 10 millió migráns egy éjszaka alatt, az összes nő meg lesz erőszakolva, a keresztény templomokból mecset lesz és örökre eltűnik a magyar. Na nem azért, mert lassan már az összes valamire való, nem a magyar államot lehúzó példánya külföldön él, hanem azért, mert a muszlimok a kereszténység utolsó végvárát bevéve úgy beintegrálják őket, hogy csak na. Kell még félni nyolcvan feletti öreguraktól (leginkább ha „S” betűvel kezdődik a vezetéknevük és arra is végződik) meg mindenféle jöttment civiltől, pláne ha azok olyan, kormányunk álláspontja szerint értelmezhetetlen (és leginkább felesleges) célokért küzdenek mint a demokrácia, a szólás-, sajtó-, gyülekezési és tanszabadság, hogy a lelkiismereti szabadságról már ne is beszéljünk. Meg az átláthatóságról, elszámoltathatóságról és korrupciómentességről.

Ha pedig azt hinnénk, már mindent megéltünk, hát nem – erre a legújabb bizonyíték a HIT, azaz az a honvédelmi intézkedési terv, amit még az óvodáknak is el kell készíteniük terrortámadás esetére. Hogy egy ilyennek mekkora a valószínűsége? Egy biztosítási matematikus valószínűleg nem rágná tövig a körmét ezen kockázat miatt, ám kormányunk más állásponton van – ők biztos tudnak olyat, amit mi nem. Mert józan ész alapján nehéz elképzelni, hogy egy terrorista sejt fogja magát és letesz arról, hogy a világ legnagyobb és legbefolyásosabb hatalmainak egyikébe rúgjon bele és látványosan bosszút álljon egy világszerte ismert tömegrendezvényen egyszerre akár több száz emberen is, ehelyett egy isten háta mögötti kis magyar falu óvodájában tisztítószerekből fabrikálnak bombát és azzal veszik be a homokozót meg az ezeréves rozsdás mászókát. Plusz bajlódnak egy rakás síró, anyukáját követelő, saját nadrágjába bepisilő meg hisztis gyerekkel. Ráadásul mindezt egy olyan országban, amely nemcsak megtűri a terroristáknak pénzt mosó, FBI-körözött muszlim pénzembereket (letelepedési kötvény, ebéd a miniszterelnökkel, villa Budán, stb.), hanem bőszen és minden leplezés nélkül üzletel is velük. Vajon melyik agyhalott terrorista merne ezek után kicsiny hazánkban megtámadni egy iskolát? Már a Kádár-rendszer bebizonyította, hogy az a nemzetközileg rettegett terrorista, aki nyugodtan bulizhat a szülinapján Budapesten, attól nem kell félteni sem a Malév-gépeket, sem a magyar érdekeltségeket. Csak akkor még a bűnpártolást az ideológia (azaz a kommunizmus szelleme) meg a nemzet érdeke (a magyarok védelme) vezérelte, nem pedig a kőkemény oligarcha érdekek és maga a nagybetűs PÉNZ.

Persze őrültek mindig vannak, olyanok, akik baltával akarják megoldani a gyermekelhelyezési vitájukat, de ellenük eddig sem épített senki sem atombunkert az intézmények udvarain, begyűjtésük után pedig nem börtönbe, hanem elmegyógyintézetbe kerültek. És az sem véletlen, hogy az óvó meg tanár néniknek eddig nem volt kötelező az a tantárgy, amely magában foglalta a Die Hard meg a 24 összes részében felhalmozott terrorellenes tudást.

De akkor vajon miért kell ilyen intézkedési tervet összeeszkábálniuk minden olyan intézménynek, amelybe gyerekek járnak? A félelemben tartásért – elég csak egy-két olyan robbantás, amelynek soha nem lesz meg a felelőse (volt már autógyújtogatási hullám annak idején és égett a TV-székház is, egyesek szerint az sem volt véletlen), aztán jön majd a nemzet megmentője, az igazi hadvezér, a magyar hon sárkányokkal is megküzdő igaz védelmezője, az utolsó keresztény bástyát védő keresztes lovag, aki meghallgatva a nép szavát megmenti azokat, akik arra érdemesek. Azaz azokat, akik újra a hatalomba szavazzák őt, hogy még négy évig nyugodtan lophasson ő meg a haveri köre is. És az sem kutya, hogy százmilliárdokat el lehet verni (és a haveri beszállítókkal zsebre tenni) fegyverkezés címén, aztán nemcsak a karácsonyi vásáron lesz páncélos katonai jármű, hanem minden óvoda meg iskola előtt, az adófizetők meg szép lassan rájönnek majd, hogy mindezt nem a terroristák ellen készíti a kormány, hanem saját állampolgárai ellen.

Koncessziós rendszer, avagy minden rossznak vége szakadhat egyszer

Előző rész itt.

Nemcsak jogi és pénzügyi, hanem az engedélyezés oldaláról is támadjuk be a számunkra kényelmetlen médiacégeket olyan koncessziós pályázati rendszerrel, amelyben csak az nyerhet, akinek mi engedjük. Írjunk elő olyan feltételeket, amelyeket csak kevesen akarnak vagy tudnak teljesíteni és adminisztratív eszközökkel is elutasíthatunk pályázatokat. A jóindulatunkra érdemtelen jelentkezők majd szembesülnek legfelsőbb szintre emelt kukacoskodással, például olyan kérdésekkel, miszerint a pályázatban az oldalak hátlapjai miért nincsenek szkennelve-számozva? Az is gond lehet, ha a megengedettnél 10%-kal több karakter van egy lapon, ráadásul nem is olyan betűtípussal meg nagysággal, mint ami az elvárt, így aztán a pályázó ne csodálkozzon, ha diszkvalifikálják. A kitöltendő űrlapok garmadában is rejtsünk el csapdákat – a kétszázhuszonhatodik oldal lábjegyzetéből kifelejtett iksz hiánya az egész beadvány bukását okozhatja.

A nyertes kilétét eldöntő pontozásos rendszert alakítsuk úgy, hogy ténylegesen csak a szubjektív ismérvek számítsanak, az objektív, mérhető és ellenőrizhető kritériumok pedig még véletlenül se lehessenek sorsdöntőek. Kiváló megoldás, ha az üzleti tervre adható pontszámok már magukban eldönthetik a pályázat sorsát, azaz csak a bírálón múlik, ki kap minimális és ki maximális pontszámot, magát a pályázatot meg titkosítsuk minimum 30 évre.

A koncessziós díjat határozzuk meg olyan magas szinten, hogy ép eszű vállalkozónak még csak ötlet szintjén se merüljön fel pályázat beadása. Követeljük meg azt is, hogy az égről a csillagokat is megígérjék a jelentkezők, például szülési szabadságról visszatérő fél éve munkanélküli mozgássérült nők fizikai munkakörben foglalkoztatása témában.

Ha kiválasztottuk a nekünk tetsző és tutira minket támogató nyertest (azt, akit saját szisztémánkat kihasználva extra mértékben felülpontoztunk), netalán sikerült a strómanunkat első helyre befuttatni (szintén hasonló módszerrel), akkor senki és semmi sem tilthatja meg nekünk, hogy ne nyújtsunk segítő kezet, például

• alakítsunk utólag a feltételeken (például tekintsünk el a gyermekgondozásból visszatérő fél éve munkanélküli mozgássérült nők fizikai munkakörben kötelező foglalkoztatásától), ehhez akár a vonatkozó törvényeket is módosíthatjuk,
• csökkentsük – akár jelentősen mértékben is – előre nem látható körülményekre hivatkozva a koncessziós díjat, nehogy a haverunk (strómanunk) cége belerokkanjon a túlkalkulált költségvetési befizetésekbe,
• utólag módosítsuk az elvárt műsorszerkezetet és műsor-összetételt (például azt, hogy rádió esetén az összműsoridő hány százalékát muszáj kitölteni a nemzeti előadókkal) annak érdekében, hogy az új koncessziótulajdonosnak minél olcsóbb és hatékonyabb legyen az üzemeltetés,
• nyújtsunk burkolt állami támogatást (például állami költségvetésből gazdálkodó cégek reklámmegrendeléseivel),
• szabjunk ki különféle büntetéseket azokra a szereplőkre, akiknek minden berzenkedésünk ellenére kénytelenek voltunk odaítélni koncessziót és
• finanszírozzuk favoritunkat olcsó, állami tulajdonú bankból származó, soha vissza nem követelt hitelekkel a feltétlen lojalitásért, valamint a mi permanens tömjénezésünkért cserébe.

Ha valamelyik vesztes pályázó kifogásolja a döntésünket, csak vállvonogatva közöljük vele, ha ő is olyan fantasztikus ajánlatot ad be, mint a nyertesnek kikiáltott, akkor majd ő is nyerhet – de még véletlenül se mutassuk meg neki a nyertes művet.

A pályázat előfeltétele legyen a titoktartási nyilatkozat aláírása minden jelentkező részéről, az utólagos ellenőrizhetetlenség érdekében pedig a nyeretlen pályázatokat küldjük vissza az elutasítottnak, a nyerteseket meg suvasszuk el oda, ahol soha többé nem találja meg senki sem és ne hagyjuk, hogy bárki illetéktelen személy valaha is egymás mellé téve összehasonlíthassa ezeket.

Lesz majd olyan elutasított, aki különféle fórumokon háborog majd, mert nem engedtük oda a tűzhöz, de ügyes jogszabályi megfogalmazással, kellően lojális hivatalnokokkal és bírókkal simán elérjük azt, hogy erre soha ne is kerülhessen sor.

Folytatjuk …

Előző rész itt.

 Tartalomjegyzék