Intézményesített korrupció
Állítsunk fel új közbeszerzési rendszert rezsimünk illetve támogatóink pénzügyi alapjainak megteremtése érdekében. Biztosítsuk, hogy minden egyes állami pénzelosztós pályázaton az nyerjen, akit erre méltónak tartunk és annyiért, amennyiért nekünk megéri. Azaz jelentősen felülárazva, bárminemű piaci versenyt teljes mértékben kiküszöbölve, kéz kezet mos alapon. Az uniós projektek közbeszerzéseinél még inkább jöhet a vastagon fogó ceruza és csak a pofátlanságunk szab határt annak, hogy minden egyes harmincmilliós beruházást háromszázmilliósnak állítsunk be. A hatmilliárdost meg tizenhat milliárdosnak.
A rendszer megvalósításához és olajozott működtetéséhez megfelelő mértékben jutalmazott illetve megfélemlített közszolga hadra van szükségünk, hiszen ők azok, akik kiírják és befogadják a pályázatokat, összeállítják azokat a bírálati szempontrendszereket, amelyek lehetővé teszik a nyertesek személyének előre meghatározását és a végén ők azok, akik ellenőrzik valamint elfogadják a teljesítést.
Az új rendszer előnye, hogy csak az kaphat munkát az államtól és az önkormányzatoktól, aki lojális, így tehát csak annak a vagyona gyarapodhat és oly mértékben, akinek ezt lehetővé tesszük. Számolnunk kell azonban a hátránnyal is, amely hosszabb távon jelentkezhet, ez pedig az, hogy a rövid pórázon tartott és vasmarokkal irányított gazdaságunkban szinte teljesen kizárjuk a piaci versenyt, valamint egy olyan vállalkozói réteget hozunk létre, amely csak az állam emlőin éldegélve életképes és bármilyen piaci megmérettetésben elhullana. A segítségünkkel gazdagodó cégek elkényelmesednek, a tényleges versenyképességük nemzetközi szinten a nullával lesz egyenértékű, ahogy az exportra termelés sem igazán várható el tőlük hathatós állami támogatás nélkül. Az ilyen dotált és a széltől is óvott cégek virágélete csak addig tart, amíg sorra kapják az állami megbízásokat, azok hiányában egy-két hónap alatt csődbe mennek. Ráadásul az ilyen lélegeztető gépen és vitaminkúrán tartott cégek nem a termelékenységet elősegítő hosszútávú beruházásokra, cégfejlesztésre összpontosítanak hanem arra, hogy a tulajdonosok minél rövidebb idő alatt minél több pénzt szedjenek ki a kasszából úgy, hogy azt lehetőleg még az országból is kimenekítsék. Ezért aztán gondoskodjunk arról, hogy hathatós segítséget adjunk ezen hatalmas összegek hazai elköltéséhez például az állami vagyon kiárusításával (tudjanak mit venni, olcsó ingatlant, újabb és újabb cégeket, stb.), illetve működtessünk olyan állami pénzmosó számlát, amely segítségével az adófizetést is elkerülhetik a barátaink.
Készítsünk elő csattanós választ azoknak akik azt állítják, haverokat és a közpénz közpénztelenítését preferáló gazdaságpolitikánkkal valójában intézményesítettük a korrupciót: 1. Az elődünk is lopott. 2. A mi célunk a zord nemzetközi környezetben és a globalista multik kegyetlen világában a hazai vállalkozók helyzetbe hozása és megerősítése még akkor is, ha emiatt szembekerülünk az uniós hatóságokkal.
Pénzkivonás
Költekezésünk fedezésére vonjunk ki forrásokat egyes szektorokból, például a köz- és felsőoktatásból, amely egyébként is a költségvetés egyik legnagyobb pénznyelője. Vezessünk be tandíjat úgy, hogy még véletlenül se hívjuk annak („nehogy már a gyereküket nem taníttatók fizessék meg a gyereküket taníttatók költségeit is”, „aki hasznot akar húzni a rendszerből, az állja a számlát”) és törekedjünk az „egységes” oktatási színvonalra oly módon, hogy azt jó mélyre süllyesztjük. Vágjuk meg az egészségügy finanszírozását is (a gazdagok úgyis megfizetik a magánrendeléseket meg magánkórházakat, a szegények meg érjék be az államilag biztosított passzív eutanáziával) és a honvédelem kiadásokat is csökkenthetjük („majd a NATO megvéd minket, azért vannak”), kivéve persze akkor, ha a költségek szinten tartásával a saját barátainkat és strómanjainkat hozzuk helyzetbe.
Fizessük le a hangadókat – ha a tanárok meg az egészségügyi dolgozók szakszervezeti meg kamarai vezetői nem szerveznek tüntetéseket, akkor nem kell félnünk attól, hogy intézkedéseink országos sztrájkokat generálnak, az életpálya modellek belengetésével pedig bőségesen ki tudjuk tolni azt a türelmi időszakot, amit a helyzet rendezéséhez kérünk. Ha kellő stratégiával pusztítjuk le az ágazatokat, azaz csak apró lépésenként rombolunk, azzal az adott ágazatban dolgozók toleranciaszintjét fokról fokra nyomjuk feljebb és szinte a legnagyobb megszorítás sem fogja náluk kiverni a biztosítékot.
Ha mégis tüntetnének, demagóg üzenetekkel hangoljuk ellenük a többséget: a tanároknak semmi sem elég, hiszen alig van tanórájuk, mások bezzeg mennyit dolgoznak ugyanannyi pénzért és még az egész nyaruk sem szabad, az egészségügyi dolgozók meg mit akarnak, úgyis zsebre tesznek egy csomó hálapénzt, oszt még csak le sem adózzák. Ha nincs társadalmi támogatottságuk, akkor hosszabb távon hiába morgolódnak meg tüntetnek, senki sem fog melléjük állni és előbb vagy utóbb kénytelenek beletörődni a nekik kedvezőtlen módosításokba és reménykedhetnek, egyszer majd ők is sorra kerülnek béremelés-ügyileg.
Állami szinten végrehajtott pénzmosás
Tegyük államilag elfogadott tevékenységgé a pénzmosást. Ne adjunk táptalajt annak a hitnek, miszerint a pénzmosás egy nagyon randa és üldözendő tevékenység, amelynek egyedüli célja a bűnös pénzek tisztára varázsolása. Az nem vitás, hogy attól hogy nem üldözzük, hivatalosan még nem emelhetjük piedesztálra a kreatív könyvelőket és a gátlástalan pénzügyi szakembereket, kivéve persze akkor, ha a mi utasításunkra cselekszenek és a haszon is nálunk csapódik le. Használjuk ki az elsikáló-átváltoztató zsenik szaktudását és nevezzük ki őket magas állami pozícióba (például bankigazgatónak), de mélyre el is dughatjuk a számunkra fontos agyakat a nyilvánosság elől, hogy még a létezésüket se sejtse senki – a célra kiválóan megfelelnek például a nemzeti bank alapítványai és az államilag támogatott kutatóintézetek tanácsadói pozíciói.
Miért van minderre szükségünk? Először is azért, mert a korrupcióból szerzett pénzeket nem tudjuk csak úgy simán elkölteni. Amíg mi vagyunk hatalmon, addig garantálni tudjuk, hogy önmagunkat és barátainkat nem vizsgálja sem az adóhivatal, sem az ügyészség, sem pedig a rendőrség, azonban ha külföldre akarunk pénzt legálisan kivinni (ingatlant, értékpapírt, luxusjachtot szeretnénk vásárolni), akkor célszerű ezt olyan számláról intéznünk, amelyen lévő pénz eredetéhez egy mákszemnyi kétség sem férhet, azaz tiszta, mint a patyolat. A nevünk titokban tartása érdekében kénytelenek vagyunk megbízható pénzügyi szakembereket alkalmazni, de az ügy fontossága és a lebukás veszélye mindenképpen megéri a törődést és a plusz pénzügyi ráfordítást.
Amíg a parlamentben a mi embereink nyomogatják vezényszóra a gombokat és a mi embereink uralják a bankfelügyeleti pozíciókat, addig nincs megkötve a kezünk, lehetünk kreatívak. Jó megoldás például egy olyan „megtakarítási” forma létrehozása, amelynek segítségével elhelyezett pénzek eredetét törvényi rendelkezés alapján senki sem firtathatja. A részleteket dolgoztassuk ki pénzmosáshoz értő szakembereinkkel, az eredménye pedig az legyen, hogy offshore (vagy bármilyen külföldi) bankszámlán, netalán otthon, a széfben parkoló tisztázatlan eredetű pénzek különösebb szankciók nélkül hazai legális bankszámlákra kerülhessenek. A létrehozott bankszámlára utaláskor vagy készpénzes befizetéskor senki sem kutathatja, mi a pénz eredete, csak a megtakarítási forma tulajdonosa fizessen be egy bizonyos százaléknyi adót a költségvetésbe és már meg is kapja az amnesztiát. Az adó mértéke függhet attól is, mennyi ideig áll a pénz az állam felügyelte számlán – minél tovább, annál kisebb legyen az adókulcs, így ösztönözve a szereplőket arra, hogy lehetőleg hosszabb ideig tartsák a pénzüket bankban.
A konstrukciónak köszönhetően a bank ezeket a betéteket lekötött betétként használhatja, illetve a költségvetés is megvámolja ezeket a tételeket – mi pedig bármikor lekérdezhetjük, melyik barátunk, strómanunk milyen nagyságrendben mentett ki vagyont a korrupciós ügyletekből, illetve voltak-e olyan „bátrak”, hogy nemcsak az engedélyünk alapján, hanem saját szakállukra is károsították a költségvetést.
Mennyit kérjen az állam a tisztára mosásért?
- Ha tisztességesek akarunk lenni a többi adófizetővel szemben, akkor rögzítsük jogszabályilag, hogy minden elhelyezett betét 25-30%-a az államé, hívhatjuk a sarzsit büntetőkamattal növelt utólagos személyi jövedelemadónak is.
- Ha preferáljuk a „minden szentnek maga felé hajlik a keze” elvet, akkor ennél sokkal alacsonyabb elvonást (azaz állam által lecsippentett százalékot) is meghatározhatunk, igazodva az átlagos személyi jövedelemadó kulcshoz.
- Ha semmitől sem félnünk és nem zavar minket a csúcsra járatott pofátlanság, akkor adjuk diszkontáron a büntetlenséget. Ebben az esetben a tarifa jóval kedvezőbb, mintha az egyébként sáros, normál körülmények között adócsalónak bélyegezhető személy a standard személyi jövedelemadót fizette volna ki a jövedelme után. A saját barátainkat miért sújtanánk plusz teherrel csak azért, mert évekig elmulasztották az adófizetési kötelezettségüket?
Adjunk bónuszként garanciát is a vonatkozó jogszabályokban, miszerint aki a mi általunk meghatározott módon mossa tisztára a pénzét, attól a jövőben senki sem kérdezheti meg, honnan származik a betét összege, azaz milyen bűnös cselekedetből harácsolta azt össze. Egy újabb kormány ugyan vizsgálatot indíthat, éppen ezért a híveink is elemi érdeke, hogy minél tovább maradjunk hatalmon.
Ha kinyitunk egy kaput, akkor azt nemcsak azok fogják használni, akiknek szántuk eredetileg, hanem más szemfüles polgárok is, olyanok, akiknek a pénze ember, drog, cigaretta, hamis áru vagy ki tudja minek a csempészetéből, netalán prostitúcióból vagy fegyverkereskedelemből halmozódott fel és amnesztiánk nekik is büntetlenséget ad. Mivel nem állíthatunk össze listát arról, mely bűncselekményekből származó pénz mosható tisztára az állami számlán és melyekből származó nem, ezért hagyjuk, hogy a hatalmunkat nem veszélyeztetők nyugodtan használhassák a jogszabályunk által biztosított lehetőséget.
Folytatjuk ...
