1.1.                    Hogyan lehetünk teljhatalmú uralkodók Európa közepén?

Előzmény: itt.

Ha úgy érezzük, sorsunk az, hogy abszolút uralkodóként foglaljuk el méltó helyünket a történelemben, vajon megakadályozhat-e bennünket ebben olyan az apróság, miszerint hazánk történetesen az Európai Unió tagja, határaink pedig nyitva minden uniós állampolgárnak? A demokráciához szokott politológusok többségének első gondolata valószínűleg az, még próbálkoznunk sem érdemes, hiszen államunk egy olyan klubnak a tagja, ahol alapkövetelmény a demokratikus elvek betartása és betartatása, ha pedig ezeknek a megsértésére bármilyen gyenge kísérletet is tennék, azonnal az orrunk alá dörgölnék, hogy annak idején milyen alapokmányokat írtunk alá, illetve milyen szabályokat ismertünk el magunkra nézve kötelezőnek. Ha ennyi vészmadárkodás elegendő az elrettentésünkhöz, akkor nem is vagyunk igazi diktátor-palánták és tényleg jobb, ha leteszünk bármilyen egyeduralkodói szándékunkról. Az élet ugyanis nem úgy működik, hogy a nemzetközi szervezetek majd azonnal és erélyesen követelik rajtunk azt, ami az alapokmányukban szerepel – hiszen annak bevallása, hogy egy renitens tag bomlaszt belülről és nap mint nap beleharap az őt etető kézbe, az maga a nagybetűs kudarc, ki vállalná ezt fel? Ki meri azt mondani, hogy bár a multijaim a te országodban vannak, antidemokratikus törekvéseid miatt szankciókat léptetek életbe ellened? Netalán amíg nem térsz vissza a demokrácia alapjaihoz, addig a turistáimnak nem ajánlom a vidékedet? Sokkal egyszerűbb a bürokratáknak meg a nagyhatalmú politikusoknak a homokba dugni a fejüket és úgy tenni, mintha nem a szomszédban épülne egy új diktatúra, hanem valahol messze, Ázsia kietlen sztyeppéin. Sőt, arra sem kell számítani, hogy az országnak juttatott uniós támogatásokat visszavonják, netalán a szervezeti tagságot felfüggesztik – egyrészt azért, mert az alapokmányok kidolgozásakor senkinek sem jutott az eszébe, hogy demokrácia-megszűnés miatti fészekből kitaszítás eljárásrendjét konkrétan és hatékonyan leszabályozza,  másrészt bármire is képesek az uniós politikusok, képviselők meg hivatalok, az is csak sok-sok évnyi, akár évtizednyi keserves vajúdás meg egymásra mutogatás után fog megtörténni. Egy pillanatig sem kell tehát attól félni, hogy a demokrácia leépítése páriává fokozza le az országunkat, ahogy attól sem, hogy Brüsszelben elzárják a folyamatosan lélegeztető gépként üzemelő és a korlátlan lopás lehetővé tevő pénzcsapot.

Egy mindenre elszánt és magát valamire is tartó államférfinak/nőnek egy lusta, saját bürokratizmusában elvesző nemzetközi szervezet egy pillanatig sem lehet akadály. Egyrészt egy szövetségből bármikor ki lehet lépni, semmi sem örökérvényű, másrészt ha ügyesek vagyunk és nem rontunk ajtóstól a házba, akkor az Unió tesze-tosza bürokratái nem különbek, mint az egyszeri béka, amely a forró vízbe bedobva azonnal kiugrott, ám amikor a hideg vízben lubickolva alágyújtottak, észre sem véve a fejleményeket simán megfőtt az egy egyre jobban bugyogó vízben. Nekünk a második variációra kell játszanunk – mire a nagy demokrácia-párti államfők észbe kapnak, addigra mi már simán átalakítottuk az államberendezkedésünket, ők pedig nem tehetnek semmi, csak forgathatják a szemüket és sajnálkozhatnak, mindez nekik miért nem jutott idejekorán az eszükbe. Persze a kisstílű bosszújukat tűrnünk kell, látványosan hülyére vesznek minket kézfogás közben és mi leszünk az év röheje a neten és még az is előfordulhat, ha nem vigyázunk, egy-egy csoportos fényképezkedésnél elénk állnak vagy mégcsak nem is szólnak, hogy legyünk szívesek fáradjunk vissza a büféből a nagy alkalomra. Ám amíg a támogatások ezermilliárdos nagyságrendben érkeznek évente az országunkba, miért sértődnénk meg ilyen apró szurka-piszkán? Igen frusztráló dolog a harag hatalom nélkül, nekik pedig nincs igazi hatalmuk felettünk, az idő pedig nekünk dolgozik és a lenyúlt milliárdok bármilyen sérelmet kárpótolnak.

Amennyiben úgy érezzük, hogy országunk felvirágoztatását és a Kánaán elhozását (valójában személyes hatalmi és pénzügyi elképzelésünket) csakis teljhatalommal bírva érhetjük el, ne habozzunk, ragadjuk meg a lehetőséget, tűrjük fel az ingujjunkat és lássunk neki a munkának, hiszen a végeredmény minden csepp verítéket megér a homlokunkon. Egyetlen utasításunkra elhárulnak az akadályok a nagy beruházások előtt, jöhetnek a gigaprojektek – nem kell fű-fa-virággal meg akár még a Hófehérkével és a hét törpével is egyeztetnünk ha akarunk egy új törvényt vagy netalán olimpiát, és az új autópálya kanyargása sem attól függ, mennyi időt múlattunk többszáz oldalas hatástanulmányok értékelésével meg kerekasztalokon ködszurkálással. Az lesz, amit mi akarunk és a nap huszonnégy órájában a hét minden napján kényünkre-kedvünkre, korlátok és mások beleszólása nélkül alakíthatjuk alattvalóink életét, ha pedig nincs rend, elég az asztalra csapunk és mindenféle hatóságaink meg fegyveres erőink már biztosítják is a rendet.

Ne fecséreljük időnket azon merengve, mennyivel könnyebb lenne a helyzetünk egy banánköztársaság diktátoraként, ahol elegendő pár fegyveres és egy jól időzített puccs, aztán már miénk is a hatalom, feszíthetünk tiritarka élre vasalt, saját magunknak adományozott érdemrendekkel agyondíszített egyenruhánkban meg a gyarmati időszakot idéző rongyrázó aranyoroszlános delfines medencés állatkertes villánkban. Egyrészt Európa közepén a volt Varsói Szerződés országaiban napjainkban nagy eséllyel nincs megfelelő katonai tapasztalat egy puccs kivitelezéséhez, másrészt nem lenne egyszerű egy megbízható, ütőképes zsoldosgárda verbuválása és felfegyverzése sem, harmadrészt egy puccsal azonnal magunkra húznánk bőkezű szövetségeseink haragját. Bárminemű fegyveres konfliktus kierőszakolása esetén szomszédaink már nem nézhetnének félre, nem csukhatnák be a szemüket, hanem valamit mindenképpen tenniük kellene márcsak azért is, hogy megnyugtassák saját állampolgáraikat, ők még véletlenül sem kerülhetnek ilyen helyzetben, náluk a demokratikus alapelvek továbbra is szentek és sérthetetlenek. Európában sokkal kifinomultabb eszközökkel, lassabban, körültekintőbben lehetünk diktátorok, cserébe viszont tartósabban és félrenézősebben, nemzetközi szankciók nélkül. Ráadásul a latin-amerikai és afrikai puccsisták élete egy cseppet sem irigylésre méltó, véresen szerzett hatalmuk ahogy jött, úgy el is mehet, egy kis fegyverropogás meg némi robbantás és máris egy új tábornok használja a hálószobánkat, mi pedig – szerencsés esetben – összeharácsolt vagyonunkat száműzetésben élhetjük fel. Rosszabb esetben azonban nemcsak jelképesen, hanem szó szerint is eltűnhetünk a történelem süllyesztőjében, köd előttünk, köd utánunk, de még az is előfordulhat, hogy egy jeltelen sírban végezzük, aztán az utókor vagy DNS-azonosít minket, vagy nem.

Európa közepén NATO tagállamként nem kell pozíciónkra törő tábornokoktól tartanunk, hiszen a többségük valószínűleg már azt sem tudja, mi az a harc, legutoljára a Varsói Szerződés valamelyik hadgyakorlatán érezhették úgy, számítanak is valamit, az agilisebbek meg külszolgálatban nemzetközi kontingens tagjaiként élhetik ki harci vágyukat. 

Az sem hátrány, hogy a népünk sem emlékszik már, milyen egy igazi diktátor, az egykori szocializmust pedig megszépítette az idő, a nosztalgikus „gondoskodjon rólam valaki” attitűdöt pedig saját céljaink szolgálatába állíthatjuk, tökéletes igazolásaként a gazdaság saját érdekeinknek megfelelő manipulálásának és az államosításoknak. Bónuszként nem kell megküzdenünk egyetlen hatalmon lévő diktátorral sem és arra sem kell várnunk, hogy a szándékaink útjába álló végre természetes úton kilehelje a lelkét vagy a trónja mögött álló külső hatalom összeomoljon. Az is ideális körülmény, hogy egyeduralkodói szándékunk annyira abszurdnak tűnhet a demokrácia langy vizében Európa közepén, hogy senki még a legvadabb álmaiban sem feltételezi igazi terveinket. Ha jól keverjük és osztjuk a lapokat, más potentáttól sem kell félnünk még hosszabb távon sem, egyszerűen csak követnünk kell az oszd meg és uralkodj elvet – aki pedig valaki túl elszántan hajtaná a pozíciónkat, azt a kellemetlen és meglehetősen meggondolatlan szereplőt még idejében eltántoríthatjuk ettől a kimondottan rossz ötletétől.

Hogyan kezdjünk álmunk megvalósításához?

Még a legnagyobb út is az első lépéssel kezdődik. De mi legyen az? Ha eljutottunk odáig, hogy diktátorok szeretnénk lenni, akkor már valószínűleg van valamiféle politikai tapasztalatunk, vannak elszánt, kellően motiválható párt- és harcostársaink is, valamint bővelkedünk megbízható rokonokban, gyermekkori barátokban, kollégiumi szobatársakban meg olyanokban, akikkel együtt voltunk katonák, így aztán közülük is be tudunk avatni alkalmas személyeket grandiózus terveinkbe, vagy legalábbis azok egy részébe.

Akkor a legideálisabb a helyzetünk, ha a parlamenti ellenzék arcaként és lehetséges váltópárt vezetőjeként biztosított médiajelenlétünk és képesek vagyunk hadseregnyi aktivistát mozgósítani a választási hadjáratunkhoz, természetesen a hatályos választási szabályoknak megfelelve és azokat saját érdekeinkben kihasználva.

Céljaink eléréséhez nincs szükség időszaki választások követelésre és semmi extra erőfeszítésre (maximum a saját táborunk feltüzelése és számszerű növelése érdekében), bőven elegendő a szimpla hitünk, mely szerint bármelyik hatalmon lévő kormánynak vannak olyan idióta intézkedései, amelyekbe belekapaszkodhatunk és addig cibálhatjuk, amíg az vissza nem üt rájuk. Támaszkodjunk az emberi természetre és hangoztassuk úton-útfélen azt, amit a választók többsége hallani szeretne, bármilyen abszurd elképzelés-ígéret is az. Nem kell előállnunk komplett gazdasági programmal, nem kell azt sem kitalálnunk, milyen forrásokból akarjuk majd megoldani azt, amit felelőtlenül ígérünk – tegyünk annyi mézet a madzagra, hogy mindenképpen mi nyerjük el a szavazatok többségét.

Lessük az alkalmakat és kellő muníciót adva használjuk ki a független sajtót, hogy aztán a fotelünkben hátradőlhetve nézhessük, ahogy az újságírók rárontanak az inkompetensnek kikiáltott miniszterelnökre és minisztereire, meg a hatalomba felelőtlenül beengedett korrupt országgyűlési képviselőkre. A legkisebb bolhából is gyártsunk hatalmas elefántot, ha pedig a sajtó egyedül nem képes jó témát fellelni, kínáljunk tálcán ilyeneket.

Uraljuk a közbeszédet és pozícionáljuk magunkat olyan helyre, ahol a legtöbb szavazatot kaphatjuk. Lehetünk például a középosztály megmentője, a tradicionális erkölcsi értékek, a család és az egyház felkent védelmezője, nemzeti kultúránk és hagyományaink egyetlen és igaz letéteményese. Célszerű a rasszizmusra és a nacionalizmusra is ráfeküdnünk, hiszen az átlagszavazó buta mint a főd, utál mindenkit, akivel nem született és nevelkedett egy alomban és hiszi, ő egyedül minden igaz letéteményese ezen a bolygón. Ha pedig az egósímogatást megfűszerezzük bárminemű anyagi előny beígérésével (például adócsökkentés, rezsicsökkentés, ingyenutazás, stb.), máris nyert ügyünk van.

Dobjunk be új szlogeneket (lehetőleg könnyen megjegyezhető, ritmusos, három szavas közhelyeket), legyünk trendik, hogy a fiatalok is lelkesedjenek értünk. A pozitív kijelentéseket csak magunkra vonatkoztassuk, ellenfelünkre pedig alkossunk könnyen megjegyezhető, lealacsonyító szitokszavakat, valamint feltétlen sajátítsunk ki egy-két nemzeti jelképet, amelyről aztán az idők végezetéig már csak mi juthatunk majd a polgárok eszébe. Úton-útfélen énekeljük a himnuszunkat, beszédeinkben idézzünk nagy elődeinktől, hogy a nép össze tudja kötni a pontokat, azaz személyünket a nagy nemzeti hősök, korszakalkotó elmék utódainak tekintsen.

Használjuk ki a csoportba tartozás élményét valamint azt, hogy választóink nagy többsége imádja a konformizmust, mint biztos iránytűt a dolgos hétköznapokhoz. Hangoztassuk vég nélkül, aki nem velünk van, az ellenünk van, híveinket pedig szólítsuk fel mindenki olyan feltétel nélküli utálatára, aki nem mi vagyunk, kiemelten hangsúlyozva az előző kormánnyal elégedetteket, mint a haza ellenségeit. Alapítsunk helyi klubokat a közös köpködéshez és önigazoláshoz, valamint a buzgó, kérdés nélküli Kánaán-váráshoz és segítsünk a választóknak megtalálni a helyüket – a mi táborunkban. Ha egy rakás hasonló embert összeverbuválunk, akkor a hitüket és szándékaikat megerősíthetjük és azt is elérhetjük, hogy önkéntes hittérítőként újabb és újabb tagokat toborozzanak abba a csoportba, amelyben elv- és bajtársakra találtak.

Elsőre túlzásba nem víve csak akkor legyünk a sorok között elrejtve rasszisták, homofóbok, antiszemiták, idegengyűlölők vagy éppen fanatikusan klerikálisok, ha úgy érezzük, ez az elérhető többség igénye. Még véletlenül se zsidózzunk-buzizzunk nyíltan, ezt hagyjuk meg az általunk szalonképtelennek titulált szélsőségeseknek, hogy aztán mutogathassunk rájuk, mi bezzeg nem olyanok vagyunk, nekünk mindenki ember, aki a nemzet testének része. Sőt, demonstrálva toleranciánkat és sokszínűségünket tarthatunk belső körös (de nem legbelsőbb körös!) embereink között egy-egy „díszzsidót” vagy „díszmeleget” látványosan demonstrálva, mi mindenkit elfogadunk – aztán ha nyerünk, majd elküldjük őket jó messzire külszolgálatba, hogy megőrizzük kormányunk igazi elvhű keresztény és rettentő ősnemzeti arculatát.

Akit csak egy kicsit is veszélyesnek érzünk az ellenfeleink közül, azt minél hamarabb és minél jobban bélyegezzük meg. Nagyszerűen bevethetünk olyan, a közember számára megfoghatatlan és kibogozhatatlanul érthetetlen fogalmakat, mint például „liberális”, „bolsi”, „szoci”, aztán kirekesztővé, besározóvá alakíthatjuk ezeket – ha jó szövegkörnyezetet választunk és naponta vagy hússzor a képükbe nyomjuk, akkor a választók évtizedekre negatív tartalmat párosítanak ezekhez a kifejezésekhez anélkül hogy tudnák, mi is az eredeti jelentésük. Nem kell, hogy belegondoljanak, milyen értékekért küzd például egy liberális, elég csak annyit tudniuk, az egy nagyon csúnya lelki nyomor és örüljünk, hogy nem fertőző.

Menjünk ki az emberek közé és mutassuk meg, mi is csak egy vagyunk közülük, a haver a szomszédból vagy egy jó fej a faluvégi focipályáról. Ismerjük meg választóink alaptulajdonságait meg igényeit és hallgassuk értő füllel az aktivistáinkat is, mert csak így tudhatjuk meg, milyen vezetőre vágyik legjobban korunk nagy tömegben előforduló átlag-állampolgára:

• a nép egyszerű fiára?
• egy szuperhősre, egy igazi nemzetmentőre, aki még a sárkánnyal is szembeszáll, ha a népe érdekeiről van szó, aki majd minden más államban tudatosítja, a mi országunk a legnagyobb, a leginkább elismerésre méltó?
• olyanra, aki meg meri mondani bárkinek a tutit és akár a „fejjel a falnak” mozdulatot is bevállalja, ha a „nemzet” érdekéről van szó?
• netán elegük van az önmagát értelmiséginek tituláló, túlságosan liberális elitből (illetve ezek nagyképű pojácáiból összetákolt kormányból) és ki vannak éhezve valami szigorúbbra, rendpártibbra?
• esetleg a legnagyobb kereslet egy nemzet atyjára van, aki minden alattvalójáról gondoskodik?

A választásokig változzunk azzá, ami a választóink körében a legnyerőbb, azaz a legtöbb szavazatot hozza. Ne vállalkozzunk egyedül az átalakulásra, inkább vegyünk fel hivatásos imázs-gyártót, öltöztetőt, fodrászt, bárkit, aki segíthet kihozni belőlünk a győztes alakítást. Vigasztalhat minket, hogy semmi sem tart örökké, így ha kellő fölénnyel nyerünk, újra önmagunk lehetünk, még a kék (nemzetibb) kontaktlencsénktől is megválhatunk és újra fekete (kevésbé nemzeti) szemmel mosolyoghatunk a kamerákba.

Használjuk ki a piaci rést és ígérjük azt, ami a legtöbb szavazatot hozhatja a konyhára: pocskondiázzuk úgy a hatalmon lévőket, ahogy a közember azt a legjobban szeretné hallani és adjunk merszet nekik ahhoz, hogy ezt ők is megtegyék. Alacsonyítsuk le az ellenfeleinket és gyártsunk olyan ellenségképet, amely összekovácsolja és napról napra bővíti a szavazóbázisunkat. Azonban ne szimplán csak a közös ellenséget nevezzük meg, hanem kínáljunk tálcán bűnbakot is minden nyomorúságukra, hiszen senki sem szereti önmagát hibáztatni és csak hálás lehet annak, aki leveszi ezt a terhet a válláról. Azaz nekünk. És ki legyen a bűnbak? Bárki, a rablóbanda multik, a gyarmatosító uniós bürokraták, a kvalifikált munkaerőt elszipkázó külföldiek, a munkát lenyúló bevándorlók, a csak önmagával törődő liberális elit és a tökéletes aduász, a migránsok.

Ne legyünk szégyenlősek, hiszen politikusok vagyunk, a hazudozás alapvető tulajdonságunk és senki sem várhatja el tőlünk, hogy mi legyünk az igazság bajnokai, korunk Grál lovagjai. Nyugodtan mondjuk azt a választóknak, amit hallani szeretnének, ígérjük le a csillagokat is az égről, kampányoljunk hamis statisztikai adatokkal, ha pedig valaki az ellenkezőjéről próbálja meggyőzni a hallgatóságot, netalán észérvekkel száll harcba, csak üvöltözzük, a kormány már megint elhallgatja az igazságot, folyton csak hazudik, hazudik meg hazudik. Ne aggódjunk, még a legnagyobb blődséget is elhiszik nekünk ha azt megfelelően agresszívan és nemzeti pántlikával átkötve tálaljuk, különösen ha valami mutyit vagy összeesküvést is gyaníttatunk az általunk tálalt számok mögé.

A célunk, hogy a nép elhiggye, mi vagyunk a megmentő, az új Messiás, a szánalmas életük megjobbítói, az, aki elhozza végre a földi paradicsomot, kígyó nélkül.  Ha szükséges, vessük be a legnacionalistább, legdemagógabb szólamokat, lelkesítsünk végtelenül leegyszerűsített jelszavakkal, apelláljuk a leggyarlóbb emberi ösztönökre, uszítsunk, ássunk árkot, szítsunk vidék-város, melós-értelmiségi, dolgozó-nyugdíjas, őshonos-jöttment vagy bármi más ellentétet, egyetlen követelmény, hogy maximálja a szavazatokat. Ne válogassunk az eszközökben és nyugodtan hagyatkozhatunk külföldi tanácsadókra is, nekik úgyis mindegy, nem nekik fáj, amit kitalálnak, ha véget ér a választás, úgy is köd előttük, köd utánuk. Ne érezzünk lelkiismeretfurdalást amiatt, ha kampányunkkal évtizedek alatt gyógyuló sebeket ejtünk a nemzetünk testén, ha más lenne a helyünkben és minden áron győzni akarna, ő sem cselekedne másképp. A hiba az agyhalott választók készülékében van, azokéban, akik készpénznek vesznek bármit, amit hallanak és remegve várják, hogy végre valaki megmondja, kit kell utálniuk meg ki kell üldözniük, ha jobban akarnak élni. 

Persze néha a szeretetről is beszélhetünk, végül is az is csoportösszetartó erő lehet, de csakis kizárólag keresztényi értelemben szóljunk a témáról és csakis azokat beleértve, akik részei a nemzetünk testének, azaz nem az ellenfeleinkre szavaznak. Aki nem a mi szekerünket tolja az nem érdemli meg, hogy osztozzon a nemzeti létünkben és azt sem, hogy embernek tekintsük. Ők csak szimplán hazaárulók, akik nem érdemlik meg a híveinkkel egy klubba tartozást, azt pedig nem igazán kell részleteznünk, hogy a haza ellenségeként megbélyegzést erkölcsi, nem pedig büntetőjogi értelemben gondoljuk. Ha azonban hatalomra kerülünk, még ez utóbbin is elgondolkodhatunk, hogyan oldható úgy meg, hogy nemzetközi szinten azért ne üsse ki a biztosítékot.

Teljes erőnkkel lovagoljuk meg a regnáló kormány elleni haragot, a kisember frusztrációját és engedjük ki a gyűlölködés szellemét a palackból. A fáradozásunk megtérül, hiszen minél több ember agyát mossuk át, azaz minél nagyobb aránnyal győzünk, később annál könnyebb lesz a teljhatalmunk kiépítése. A demokrácia miatt ugyan a kilenctized nem lehet reális célunk, de a háromnegyed igen. Még a négyötödre is hajthatunk, bár ennek reális esélye egy viszonylag normálisan működő demokráciában kicsi, de azért próbálkozhatunk például úgy, hogy már a kampányidőszakban bevonunk egy később felszalámizható és súlytalanná varázsolható koalíciós partnert.

Az ügyesen válogatott szavak ereje a győzelemig repíthet minket – állíthatjuk a regnáló kormányról, hogy az Unió bérence és úgy ugrál, ahogy a brüsszeliek fütyülnek a nemzet érdekeit semmibe véve, miközben országunk egyre mélyebben süllyed a gyarmati létbe. Tudják cáfolni? Kizárt, hiszen a kormányon lévők az uniós támogatásokat befogadták, az uniós diplomatákkal jópofiztak és egyetlen egyszer sem martak bele a kézbe, amely etette őket.  Miért is tettek volna ilyet? Önmagunkat felsőbb erkölcsi régiókba emelve hangsúlyozhatjuk a kampánybeszédeinkben, mi bezzeg ezt nem hagynánk, sokat szenvedett hazánknak pedig sokkal karakánabb, a nemzetért kiálló vezetőkre van szüksége, olyanra, amely végre kivívja a régen kiérdemelt feltétlen nemzetközi megbecsülést, ha már a jelenlegi kormány erre képtelen volt. Ha pedig ők maradnának hatalmon, annak vége csúfos nemzethalál lesz és oly sok évszázadnyi, a megmaradásunkért folytatott harc után hazánk nyomtalanul eltűnik a történelem süllyesztőjében. Ezt egyetlen igaz honfitársunk sem akarhatja, mi pedig vállaljuk a küzdelmet, ha bizalmat szavaz a nép.

Az sem baj, ha a kampányüzeneteink döntő hányada negatív tartalmú – igenis mutassuk be a nagyközönségnek, milyen kutyaütő a hatalmon lévő kormány, nem is beszélve a politikusairól, akik hírül sem ismerik a jó erkölcs fogalmát, saját zsebre dolgoznak és csak élősködnek másokon. Ráadásul a nagy liberalizmusok közepette még az egészségügyet meg az oktatást sem tudták rendbe tenni, egy normális gondolatuk sem volt adóreformügyben és ezek után hogyan lenne elvárható, hogy a következő szezonjukban megvilágosodva megtáltosodjanak? Talán még ők maguk sem hiszik el, hogy képesek lennének felnőni a saját maguk okozta problémák megoldásához.

Ne maradjunk szobapolitikusok, vigyük utcára a tömegeket, szervezzünk kormányváltó nagygyűléseket, buzdítsunk, fanatizáljunk és szólítsunk fel mindenkit, tegyen a változásért és egy jobb jövőért. Akár még egy-egy várost is felgyújtathatunk a felhergelt extra lojálisainkkal, természetesen utólag a kormányt hibáztatva, erről is csak ők tehetnek, mert nagyon csúnya, hazafiatlan, sőt hazavesztő tetteikkel kihozzák az állatot az emberekből. Vajon van annál szívet melengetőbb látvány, mint amikor egy kormányellenes tüntetésen húszas éveit taposó plázacica műkörmeit beáldozva szedi fel az utcakövet egy kis dobáláshoz, annyira akarja már ő is kormányváltást? Veszteni valónk nincs, demokráciában élünk, mi csak erős, elszánt és rendkívül határozott kormányváltó erőként a tömegek érdekeit képviselve lépünk porondra, lesöpörve nemcsak a kormánypártot, hanem a többi ellenzéki pártot is, akiket nyugodtan titulálhatunk vagy szélsőséges szalonképteleneknek, vagy simán csak puhánynak, netalán a kormány bérencének.

A célunk a minimum háromnegyedes parlamenti többség, különben sokkal több energiánkat emészti majd fel országunk államberendezkedésének totális átalakítása (ha egyáltalán sikerül keresztül vinni akaratunkat). Ha pedig mindenképpen el kell viselnünk egy „púp a hátunkon” koalíciós partnert, az végképp leszívja a sokkal értelmesebb célokra is bevethető energiánkat, plusz etetnünk kell a hadseregnyi éhes szájukat is.

A legkézenfekvőbb ha olyan törpepárttal kötünk választási szövetséget, amely biztosan szállít nekünk szavazatokat, ám saját súlyuk-befolyásuk önmagukban parlamenti küszöb alatti, azaz bár erősítenek minket, de attól még bármikor és jelentős veszteség nélkül kidobhatók a politika szemétdombjára.  Ha a kampányunkban a polgári értékekre apellálunk, akkor szövetkezhetünk a keresztény felsőbbrendűséget és annak országépítő erkölcsi elveit mantrázó társasággal, ha pedig a választók körében a vissza a természetbe igény a menő éppen, akkor jöhetnek a zöldek, minél sötétebbek és kapzsibbak, annál jobbak. Na nem a választók érdekeinek képviseletére, hanem arra, hogy saját céljaink szolgálatába állítsuk őket.

Számunkra a legtöbb hasznot – a szocialista utódállam-jellegből következően – a keresztények tudják hozni (anyaegyházukkal meg az összes csuhás szószólójukkal együtt), akár buzgó valláspártiak, akár csak olyan báránybőrbe bújt farkasok, akik a keresztény tanokban hívő vagy hinni akaró tömegek vállán kívánják megközelíteni a hatalom húsoskondérját. Ha valódi elhivatott keresztények, akkor egy-két kisebb konccal és egy-két látványintézkedéssel is beérik majd (abortusz szigorítás, elkötelezett homofóbia, stb.), ha viszont vérbeli álszent politikusok, akkor bele kell törődnünk, sokkal magasabb lesz a számla, cserébe egytől egyik korrumpálhatóak, azaz kilóra megvehetőek. És kiszámíthatóak, ezért aztán korlátaikat figyelembe véve minden egyes esetben a számunkra megfelelő irányba állíthatók. A számla végösszegét azonban jelentősen csökkenthetjük, ha egy kis pluszmunka árán azokat az ügyeiket is megismerjük, amelyeket mindenáron titokban akarnak tartani, és már indulhat is a zsarolás. A politikai életben egytől egyig mindenkinek van vaj a fején, ha róla személy szerint nem is tudunk kideríttetni semmi használhatót sem, akkor sem kell feladnunk, hiszen kutattathatunk életük párja, gyermekeik, szülőik, szeretőik vagy egyéb szeretteik után – és már jöhet is a csőbehúzás-kényszerítés. Aztán ha koalíciós partnerünk politikusai a józan ész ellenére sem engedelmeskednek meg állnak be a sorba, jöhet a karaktergyilkosság minden stádiuma kezdve a meghurcolástól az ellenséges sajtókampányon,  a szennyes kiteregetésén, a kínos lemondatáson át egészen a büntetőeljárásig, börtönbe vetésig vagy épp az öngyilkosságba kergetésig.

Ha minden úgy alakul, ahogy előre elterveztük, akkor a választások éjszakáján megveregethetjük saját vállunkat, bezsebelhetjük a gratulációkat, pezsgőt bonthatunk és nekiállhatunk felszalámizni (esetleges) koalíciós partnerünket valamint nevetségessé tenni, hosszabb távon pedig teljes mértékben kiherélni és megbénítani parlamenti ellenzékünket.

Folytatjuk ... (2. rész)

 Előző rész

 Tartalomjegyzék

Európa közepén nem diktátornak születnek a politikusok, hanem azzá válnak, miközben olyan demokratikus értékeket dobnak sutba, amelyeket egykor magukénak vallottak. Miért? Mert a csillagok – számukra kedvező – együttállása miatt megtehetik és mert narcisztikus, ellentmondást nem tűrő személyiségük, oldhatatlan hatalomvágyuk és kapzsiságuk erre készteti őket. Egyeduralomra törésük során igyekeznek elfelejteni mindazt, honnan jöttek és egykoron milyen demokratikus elvekért szálltak harcba és mindent elkövetnek azért, hogy a népüknek se legyenek ezek már fontosak és lehetőleg senki se követelje a „liberális eltévelyedést”. Az új helyzetért azonban nemcsak a diktátori álmokat dédelgető politikusok a felelősek, hiszen egyedül ők is csak nagy nullák és támogatók nélkül maximum a diliházban kötnének ki kényszerzubbonyban, ahol aztán a többi kezeltnek tarthatnának világmegváltó kampánybeszédeket. A történet mindig sokszereplős, a lövészárokban pedig ott vannak azok, akik segítsége nélkül a zsebdiktátorok nem tudnák sem megszerezni a hatalmat, sem pedig megtartani.

A sztori asszisztensei (azaz a rendszer lakájai)

• a kormányra kerülő párt funkcionáriusai, akik erkölcsi elveiket két lábbal tiporva elkötelezettek vezérük mellett. Ők azok, akik a hatalom valamint a soha nem látott anyagi haszon reményében a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül felsorakoznak, csápolnak és korteskednek.
• a képviselők, azaz a parlament nép által megválasztott tagjai, akik nem a választóikat szolgálják, hanem pártjuk urát és parancsolóját – azaz minden további nélkül bármilyen népnyúzást, jogtiprást megszavaznak,
• a választott, illetve kinevezett főméltóságok (köztársasági elnök, parlament elnöke, alkotmánybírók, számvevőszék elnöke, legfőbb ügyész, főbíró, ombudsmanok, stb.), akik elfelejtik, mire esküdtek fel és kiknek az érdekeit kellene képviselniük (azaz kinek az adójából származik a hivatalos fizetésük). Az sem zavarja őket, hogy isten őket úgy segélje abban a tevékenységükben, amely minden ízében ellenkezik azzal, amire a hagyományos európai értékek alapján vállalkoztak.
• az oligarchák (nagyvállalkozók, bankárok, földesurak), akik saját gazdagodásuk érdekében – a legkisebb aggály nélkül – támogatják az antidemokratikus kormányt. Az ő céljuk röviden összefoglalva: hajrá rablógazdálkodás, csak dőljön a lé.
• azok, akik véleményükkel hathatósan befolyásolni tudják a közvéleményt (médiaszakemberek, kamarai és szakszervezeti vezetők, művészek, élsportolók, egyetemi professzorok, stb.) és másokat is arra kényszerítenek írott vagy íratlan hatalmuknál fogva, hogy tűzön-vízen át a vezérhez legyenek lojálisak,
• a sok-sok pitiáner „házmester”, „vérnyugdíjas”, munkahelyi besúgó, a diktátor szavait szajkózó tanár és felkent egyházi személy, akik bárkit bármikor feljelentenek, ha nem a kormány dalát éneklik, illetve azok,
• akik nemzetközi szervezet (pl. Európai Unió) főrangú politikusaiként pénzügyileg támogatják a rezsimet megakadályozva azt, hogy az elhatalmasodó korrupció költségvetési feszültséget (csődhelyzetet) és polgári engedetlenségi mozgalmakat eredményezzen.

Sok-sok, egykori elveikről különböző okból lemondó szereplő segítsége szükséges tehát ahhoz, hogy egy diktátor Közép-Európában diktátor lehessen – ők azok, akikre a vezér bizton számíthat és akik garantálják, hogy a rendszer tartós maradhasson. Erkölcsi aggályaik nincsenek és lépten-nyomon önigazolnak, azaz fennen hangoztatják, ők olyan igazi hazafiak, akik fáradtságot és vért-verítéket nem kímélve a népükért dolgoznak a nap huszonnégy órájában a hét minden napján. A társadalom szempontjából azonban ők csak paraziták, akik a gazdatestet, azaz az adófizetőket gátlástalanul szipolyozzák, és akiktől a nép ilyen vagy olyan okból nem képes megszabadulni. De miért is? A rendszer titka, hogy az apátiába süllyedt tehetetlen pórnép még véletlenül se gyújthassa nagyjaira a parlament épületét.

A hatalomra kerülés és a hatalom megtartásának nehézsége éppen abból ered, hogy olyan helyzetet tudjon teremteni a diktátor és sleppje, hogy az alacsony érdekérvényesítő képességű plebs kellően erőtlen és megosztott legyen és véletlenül se tudjon megszabadulni a vérét szívó élősködőitől.

Néha az is előfordul, hogy a diktátort egy külső hatalom ejtőernyőzi a trónjára. Ebben az esetben végképp nincs esély mindaddig megszabadulni a hatalomba pottyantottól, amíg a hátországát és erejét adó külső hatalom valami miatt el nem veszíti az érdeklődését és támogatását vissza nem vonja.  Az egykori szocialista tábor ezt az utat már ismeri – a Szovjetunió válsága és összeomlása volt az, ami lehetővé tette, hogy a Varsói Szerződés államainak lakossága megszabaduljon zsarnokaitól. Volt ahol fokozatos átmenettel zajlott az őrségváltás, de volt, ahol a diktátort és feleségét rögtönítélő bíróság iktatta ki nemcsak a politikából, hanem egyenesen az élők sorából, méghozzá azonnali hatállyal (Ceausescu, 1989). A vég egyben egy új kezdet is volt, az addig elnyomottak pedig mindent elkövettek, hogy ne kerülhessen olyan politikus hatalomra, aki elődjei politikáját folytatta volna.

Más a helyzet azonban akkor, amikor demokratikus keretek fel- és kihasználásával „hazai nevelésű” diktátor veszi át a hatalmat úgy, hogy éppen a demokratikus intézményeket fordítja a népe ellen. Ebben az esetben a diktátor eltávolításához „csak” a belső harcot kell megvívnia az áldozattá vált társadalomnak, ám mégha van is igény a változtatásra (előbb vagy utóbb van), akkor is kevés az esély arra, hogy a helyét idővel ne egy olyan másik diktátor vegye át, aki köszöni szépen a lehetőséget és kihasználja a már jól bejáratott diktatórikus hatalmi struktúrát.

A történelem azt is bebizonyította, egy diktatúrához nem kell mindig fegyveres erőszak – erősen koncentrált hatalmat akár a legdemokratikusabbnak számító régióban, Európában is képes kiépíteni egy maroknyi elszánt parazita és az őket követő mindenáron gazdagodni vágyó ezrek. Hogyan? Populista stratégiával, a választók szája íze szerint összemixelt ideológiával, lojális „civilek” hadrendbe állításával, az erőforrások bekebelezésével és olyan hibátlan agymosási technikával, melyet a kontinens csak szájtátva bámul, miközben azon tipródik, hogyan lehet még mindig tagja a legdemokratikusabbnak titulált államszövetségnek egy olyan ország, amelyik lábbal tiporja a demokratikus alapelveket. És nemcsak tagja, hanem korlátok nélküli támogatottja is.

Folytatás következik ... (1.rész)

 Tartalomjegyzék

Ez egy igen jó kérdés, a választ pedig – amíg ez a kormány marad – garantáltan nem fogjuk megtudni. Mert lehet emútnyócévezni meg Gyurcsányozni (ahogy a mai futballkudarcok bűnösei is megvannak a szocik személyében), de a Magyar Posta a tipikus példája annak, hogy amit anno a mai ellenzékiek tudtak nyereségesen üzemeltetni, azt a Fidesz-KDNP-nek már nem sikerül. Persze több lehetőség is van, például a világgazdasági környezet oly módon változott, hogy az elmúlt hét évben már csak évente sok milliárddal megtámogatva tudott a Posta talpon maradni, meg hajrá rezsicsökkentés, mindez a nép jólétéért van és egyébként is a nemzeti konzultáció meg az Erzsébet-utalvány kiszállítása is csupa-csupa veszteség és semmi másra nem jó, mint közönségkapcsolatokat építeni. De az is lehet, hogy ez a kormány – mélyen alulmúlva a szocik oly sokat szidott vezetési képességeit – hét év alatt sem tudott olyan vállalati vezetést összetákolni az egyik legnagyobb állami cég élére, amely képes lenne elvezetni a szekeret. És nem halmozni évről évre az adófizetőket érő veszteséget.

Feltételezhetjük azonban azt is, hogy a cél teljesült, azaz az elmúlt hét év vezetése azt csinálta, amire kinevezték – ahogy a MÁV is igazi pénznyelő-pénzeltüntető, úgy ugyanez igaz lehet a Postára is. Igaz, valamennyivel kevesebb ingatlannal rendelkezik (de azért jó sok van még így is, amivel garázdálkodni lehet), a postás infrastruktúra sem igényel vasút-szintű beruházásokat (se sín, se híd, se felsővezeték, se mozdonyok), de vannak jó nagy logisztikai központok, gépjárműhegyek az egyenbicikliktől az egyenteherautókig, hogy csak azokat az eszközöket említsük, amit az átlagpolgár is lát nap mint nap az utcán.

Ráadásul a Posta egy csomó ügykörben kizárólagos szolgáltató, míg más esetekben jelentős szereplője a piacnak, amellyel a megbirkózás igen csak nagy falat számára. Próbálja korlátozni saját elvégzendő feladatát például csomagfeladási kvótával és sokat ne várjon tőle senki sem a külföldről érkezett küldemények és elveszett vagy éppen rossz helyre kézbesített levelek esetében sem. Mindez azonban csak annak a jele, hogy a jelenlegi vezetők a jelenlegi személyi állománnyal nem állnak a helyzet magaslatán (lehet mutogatni, ki a hibás), azt viszont, hogy hova tűnnek el a milliárdok, nem magyarázza.

Ha lesz kormányváltás, talán megtudjuk – a MÁV mellett a Magyar Posta is nagyszerű kísérleti terepe lenne egy elszámoltatásnak, azaz annak kiderítésének, hogyan tapsoltak el és kik az elmúlt hét év alatt 50-100 milliárdot. Mert ha a jelenlegi fideszes kormánylogika alapján feltételezzük, hogy minden szoci lop, akkor az emútnyócévben is szivárgott a Posta hajója úgy, hogy azért arról mindig gondoskodtak a vezetők, hogy nyereséges legyen a cég, most azonban csak úgy képes – legalábbis papíron – pozitívban maradni az eredmény, ha a kormány cirka 5 milliárddal támogatja évente. Tehát az adófizetőknek nemcsak ez a központi költségvetésből átutalt 5 milliárd a vesztesége, hanem az elmaradt nyereség is az, így éves szinten csak ebből összejön mintegy 8 milliárd kára az adófizető választópolgároknak. És míg a Magyar Hospice Alapítvány úgy kap plusz támogatást a kormánytól (40 millió forintot), hogy figyelmeztetik a felelős gazdálkodásra meg arra, hogy ha tetszik, ha nem, ki kell jönniük a rendelkezésre álló pénzből, ugyanez a Posta esetében még véletlenül sem elvárt magatartás.

Ez az évi majd 5 milliárd természetesen csak az Unió előtt nyíltan felvállalható támogatás, a különféle egyéb jogcímen adott juttatások (pl. nemzeti konzultációs kérdőívek személyre szóló kiszállítása, nyugdíjasokkal levelezés, Erzsébet-utalvány kézbesítése, stb.) még ezen felül van és szintén extra bevételt jelentenek az óriás cégnek.

De hova tűnik el éves szinten kb. 10 milliárd? Oda, ahova a MÁV milliárdjai is (erről részletesen itt) – haverokkal elvégeztetett túlárazott beruházások, felesleges beszerzések, csókosaknak jól fizető fal vezetői állások, semmire sem használható tréningek, sorolhatnánk vég nélkül. És mindez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen nem tudjuk, mennyi áron alul értékesített ingatlant vagy épp járművet tékozoltak el a fejesek.

Természetesen a jelenlegi kormánynak is meg lennének az eszközei arra, hogy kiderítse, miért van szüksége plusz forrásra a Postának a fennmaradásához és rendeltetésszerű működéséhez – ám egyelőre azon kívül, hogy titkolóznak, semmilyen más fejlemény sem látszik az ügyben. Az meg pláne nem, hogy az eltűnt milliárdok felelőseit bárki is keresné, így személy szerint nemcsak a Posta felsővezetése felelős iszonyatos mennyiségű pénz eltűntetéséért, hanem személy szerint a kormány tagjai is.

Megint felvetődött a kérdés, nem lehetne-e szűkíteni a kötelező olvasmányok körét? Ezúttal a Magyartanárok Egyesületének alelnöke, Fenyő D. György dobta be a véres húst a cápák közé, azt azonban borítékolni lehet, javaslata kisebb fodrozódásokat okozhat a magyar irodalomtanítás cirka hatvan éve háborítatlan posványában, ám mindent elsöprő és megújhodást hozó cunamit nem fog gerjeszteni.

A magyartanárok elviekben illetékeseknek kellenének, hogy legyenek kötelező olvasmány ügyben, de vannak még illetékesebbek, ezek pedig azok az anyukák, akik gyermekeikkel együtt végigszenvedik a kötelező olvasmányokat. Szerencséjük (vagy inkább szerencsétlenségük?), hogy a művek 99%-a nem ismeretlen előttük, hiszen ők maguk is kötelezően végigrágták magukat ezeken annak idején és a mai nagymamáknak-nagypapáknak sem okoz nagy fejtörést, vajon mi lett Nemecsek Ernő sorsa és mi történt Bánk Bánnal. Mintha a magyar köznevelésre nem lenne érvényes az a filozófiai alaptézis, miszerint kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba belelépni, pedig dehogy nem, az elmúlt 20 év gyökeres világváltozása sem késztette a szakembereket a téma újragondolására. Az elmúlt 10 évről meg már ne is beszéljünk, hogyan is versenyezhetne akár a legbutább androidos játékkal is a Kőszívű ember fiainak unalomba fulladó világa?

Az édesanyák már tudják (és egymásnak el is mondják), ha nem akarják, hogy a csemetéjük egyest kapjon irodalomból, netalán sírógörcsben fetrengjen otthon amiatt, hogy hatodjára sem jutott túl az éppen aktuális olvasmány huszadik oldalán, akkor a Google a legjobb barátjuk. Persze nekiveselkedhetnek és újra elolvashatják a Kőszívű ember fiait meg a Légy jó mindhaláligot is, de lássuk be, mindennek van határa és sokkal egyszerűbb ráguglizni a témára (azaz a cselekményre és a szereplők jellemzéseire), mint hosszú estéket tölteni érdektelen tájleírásokkal meg szinonimaszótárokat bújni, az évszázadok során sok méltán elfeledett szó mit is jelent. A kegyetlen szülő imázst követve azt az utat is választhatják, hogy már június végén odateszik a gyerek elé a következő tanévre kirótt penzumot, hajrá, itt a nyár, nehogy már jól érezd magad, napi húsz oldal letudásával végezd ki, jobb túllenni rajta. De miért kényszerítené egy gyermekét szerető szülő ilyenre utódát? Persze mindig vannak olyanok, akik azt mondják, ha ők kibírták anno, akkor kibírja a kölyök is, nem fog az neki megártani, hajrá klasszikus műveltség. Hogy örökre megutálja az olvasást? Kit érdekel, pláne ha a szülő sem vesz évente egy könyvnél többet a kezébe, az is a szakácskönyv és a karácsonyi beigli receptje kell belőle. Jöhet még a fenyegetés, ha belepusztulsz, akkor is elolvasod, a gyerek meg vagy átszenvedi magát a sokszáz oldalon vagy felköti a gatyaszárát és ráguglizik ő maga a témára a tanár által kiadott kérdések alapján.

Vannak azonban olyan szülők is, akik nem szeretik látni a gyermeküket szenvedni, nekik marad a tevékeny közreműködés, ők azok, akik a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon elvet követve passzolják a kötelezőt és inkább olvasható könyveket adnak a leszármazottjaik kezébe, emellett meg fogják és ő maguk írják meg az iskola megkövetelte olvasónaplót, hálát adva a ctrl+c és a ctrl+v feltalálójának. Persze ma már minden, magát valamire is tartó iskola aláíratja a plágium-nyilatkozatokat mind a szülőkkel, mind a diákokkal, így jöhet a rokon értelmű szavakkal variálás, az egyszerűsítés,a  szórendcsere és egyéb módon átírás, de legalább megtanulja a kedves leendő munkaerőpiaci szereplő, hogyan lehet elfedni a nyomokat, ha már csalásra kényszeríti őt a világ. Mert ez még mindig egyszerűbb, mint kiszótárazni Jókai regényét. A végén még mehet az olvasónaplóba egy-két kép is feldobni a látványt, a tanár meg úgyis külalakra osztályoz, ő sem evett meszet, hogy mind a huszonöt, egyenként spirál füzetben vagy nyolc oldalnyi olvasónaplót végigolvassa.

Hogy ez mennyire reális forgatókönyv? Csak be kell ülni egy szülői értekezlet összegyűlős stádiumára vagy a fogadóórán álldogálni a magyartanár ajtaja előtt és már mondják is az anyukák, ki hányast kapott a Pál utcai fiúkból meg az Egri csillagokból. És mennyit ért ugyanaz a munka egymás után kétszer, ha két felső tagozatos is van a családban. Keringenek legendák a büszke anyukáról („nem tudom, miért kaptam ötös alát”), a többgyerekes anyukáról („a kisebbiket jobban utálja a tanár, ő csak hármast kapott arra, amire a nagyobbik négyest”) és a slendrián gyerekek anyukájáról is („a képek beragasztása miatt összeragadt lapokat szét sem vágta, úgy adott kettest a tanár”).

De miért utálják annyira a diákok a kötelezőket?

• Mert kötelező és nem szabadon választott. Ha több közül lehetne választani akkor szinte kizárt, hogy a Kőszívű ember fiai meg a Légy jó mindhalálig nyerne, kivéve persze ha a tanár úgy intézné, hogy egyedüli indulók legyenek a korosztályos bajnokságon.
• Nem minden gyerek vágyik a halál drámai élményre, különösen nem a korosztályába tartozó gyerekek kegyetlen sorsának többszáz oldalon taglalására. Lehet persze beszélni nekik a katarzisról, milyen jó is az, a többség azonban inkább olyan könyvre szavazna, ahol a gonosz meglakol a jók pedig elnyerik méltó jutalmukat, a küzdelem nem eleve kilátástalan, a hangulat nem végletekig nyomasztó és a hepiend sem marad el. Ha pedig még humor is van a sorokban, végképp nyerő lehet a könyv. Mert lehet szomorúnak lenni egy kicsit, no de mindig?
• A régmúlt fontos értékei mára devalválódtak, vagy a maffiaállam szintjén új értelmet nyertek – mi ma a hazaszeretet? Ki szereti jobban a hazáját, aki kényszerűségből idegen földön keresi kenyerét, vagy aki hazafiságról szónokolva szétlopja és idegeneknek kiárusítja a hazánkat? Ki a becsületes, aki saját erőből inkább külhonban próbál boldogulni, vagy aki sógor-koma-jóbarát kapcsolatain keresztül talicskázza ki az adófizetők pénzét? Milyen világ az, ahol mindenki annyit ér, amennyije van? Ahol akik tehetnének bármit is, csak lopással töltik a napjukat és szívják azok vérét, akik bizalmat szavaztak nekik?
• Lassú és unalmas. Miért lenne ördögtől való, hogy egy kötelező irodalomban a felgyorsult világunkhoz igazodó legyen a cselekmény tempója? A nádas figyelése órákon át kevés fiatal hobbija, ahogy a tücsök ciripelésének és a fű növésének szakadatlan figyelése sem jön be mindenkinek. Ha pedig minderről még tizenoldalakon keresztül olvasni is kell, hát hamar eljuthat odáig a kiskorú, hogy csak a párbeszédeket olvassa el, aztán csodálkozik, hogy miért zavaros enyhén a történet.
• Olyan témáról szól, amely vagy életidegen, vagy történelmileg elhelyezhetetlen a diákok számára, netalán olyan értékeket tart követendően, ami mára már ismeretlen fogalom (pl. tiszti becsület, hübrisz, stb.). Ráadásul nagy hibája az irodalomoktatásunknak, hogy még véletlenül sincs összhangban a történelemoktatás tanmenetével – a gyereknek fogalma sincs az ipari forradalomról, de meg kellene értenie a Robinsont és a Hamlet mondanivalója sem biztos, hogy átjut a középkor és a reneszánsz filozófia ismerete nélkül.
• Az avítt nyelvezet már a második oldalon elveszi a kedvét a gyereknek az olvasástól. Vajon melyik általános iskolás indul be a Kőszívű ember fiainak első soraitól?

„A nagytiszteletű úr éppen közepén volt a tósztnak... A pezsgőspohár nektárhabja végigcsorgott kövér ujjain. A megkezdett frázis kifogott a tüdő hatásképességén, s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta. A nemes buzgalom egészen arcába kergette a vért. A díszes vendégkoszorú minden tagja készen tartá kezét a poharak karcsú fogantyúján, dicsszomjan lesve a megkezdett tószt véghetetlen rakétájának végelpattanását; a hajdúsereg sietett a félig ürített poharakat színültig tölteni... A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének nyirettyűje a levegőbe volt emelve, hogy amint a tósztnak vége szakad, friss lelkesüléssel rándítsa rá a pohárzaj-elnémító tust, midőn a család háziorvosa nesztelen léptekkel bejött a terembe, s az asztalfőn elnöklő asszonyságnak csak pár szót súgott fülébe, minek következtében az hirtelen elhagyta helyét, s alig mutatva arccal, hogy a mellette ülőktől engedelmet kér, eltávozott a teremből.

A tószt azonban, mint a kilőtt gránát, nem hagyta magát ez incidens által reptében megzavartatni, hanem sietett végelpattanása felé.

"...e dicső férfiút, országunk terhét vállán emelő Átlászunkat az igaz hazafiúságnak örök időkre emlegetendő példányát, a mi győzelemre siető elvbaráti táborunknak fő-fő és legfőbb vezérét, gyámolunkat, oszlopunkat és világító phárószunkat, ki bár jelenleg nincs is jelen, az Isten számos és számtalan évekig éltesse!"

A kevésbé mazochista fiatalkorú már ezen a ponton bedobja a könyvet a sarokba, hogy aztán soha többet ki ne nyissa – az olyan fejezetcímek megfejtéséig pedig már el sem jut, mint „A szalmakomisszárius”, az  „Ephialtész” meg a „Perihélia”, hogy a „Zenit”-ről már ne is beszéljük.

Fenyő D. György szerint még idő kell, hogy a szent tehén kimúljon, azaz az élvezhetetlen olvasmányok kikerüljenek az iskolából. De vajon miért van ez így? Miért kell a gyerekeket kényszeríteni, kinek jó ez?

A PISA-teszt tuti nem lesz jobb tőle, sőt. A gyerekek idejekorán leszoknak az olvasásról, a Kincskereső kisködmön nem pálya, ha sírni akarnak, az a Bambival is megoldható a tévé előtt ülve. Az ilyen könyvek a szövegértési képességeiket sem javítják, szókincsüket nem bővítik (hol is használna olyan szavakat, mint nektárhab, dicsszomjan, végelpattanása, nyirettyű, gyámolunk, phárósz, véghetetlen? legalább is ha tartana attól, hogy idiótának nézik), a helyesírásuk sem lesz sokkal jobb, sőt. Sovány vigasz, hogy mire kiszótárazza a könyvet meg kérdezősködésével idegbajba kergeti a szüleit, addigra latinos meg ógörögös műveltsége fellendül.

Oktatási kormányzatunk a gyerekeket ugyan nemcsak az irodalom területén kényszeríti vesszőfutásra, de a matematika mellett talán ez a műveltségág még a legfontosabb a későbbi életükre nézve. Ha nem szeretik meg a betűket, hogyan fogják magukat később rávenni az élethossziglani tanulásra? Hogyan értelmeznek szövegeket (például érveket és ellenérveket vagy akár egy pártprogramot), hogyan tájékozódnak a sajtóban és hogyan alakítanak ki saját véleményt bizonyos dolgokról?  És ez az a pont, amikor rá kell jönnünk, kormányzatunknak egy pillanatig sem érdeke az, hogy a gyerekek használható tudást szerezzenek az iskolában – és ennek a bután tartási követelménynek elengedhetetlen pillére magának az olvasásnak a megutáltatása. Arra pedig a legjobb módszer a kötelező olvasmányok kikövetelése, olvasónaplók körmöltetése és az adott irodalmi műből kinyerhető lexikális tudást kikérdező témazárók íratása.

A gyerekek szempontjából már az is késő lenne, ha végre újraírnák a kötelező olvasmányok listáját, amelybe csak olyan könyvek kerülnének bele, amelyek olvashatóak és szerethetőek is. Meg amelyek pozitív hatást gyakorolnak az életükre. Az meg, hogy egyesek felháborodnának, hogy Jókai kikerül az iskolai tananyagból? Nem ő lenne az egyetlen száműzött író és a Föld sem állna meg a forgásában, csak elhatározás kérdése lenne. Az azonban nincs és ameddig ez a kormányzat irányítja az oktatást, nem is várhatunk jottányi érdemi változást sem.

Mitől közpénz a közpénz?

Ha a kormány tehetné, valószínűleg megszüntetné még a közpénz fogalmát is – amit összedobnak az adófizetők meg idelódít Brüsszel, arra legyen szíves vessen keresztet mindenki. Mert mi egy olyan ország vagyunk, ahol a kormánytagok, egyéb politikusok, az állami cégek alkalmazottai meg üzletembernek titulált haverjaik a közpénzzel sajátjukként rendelkeznek, jobb ha tudomásul vesszük. És főleg ne kérdezősködjünk mire herdálták el, számadást meg végképp ne kérjünk, ez az ország csak egy banánköztársaság földrajzilag Európa szívében, ténylegesen valahol messze Belső-Ázsiában. Vagy Latin-Amerikában. Aztán ha bárki reklamál, ott vannak a számok a költségvetésben meg a zárszámadásban, arra jók, hogy a valóságról eltereljék a figyelmet valamiféle képzelt világba, ahol nem érvényesek sem a fizika, sem a közgazdaságtan törvényei.

Károghat ombudsman, bármilyen szintű taláros testület, mégsem így kéne ennek lenni, meg a törvény is azt mondja, hogy el kéne számolni a közpénzzel, de kit érdekel? Mert a hatalmon lévőket nem és ezt minden lehetséges alkalommal az orrunk alá dörgölik – legyen az Sátán-ügyi államtitkár vagy éppen adóhivatalos főmufti. Amíg ez a kormány van hatalmon addig jobb, ha beletörődünk, amint a költségvetésbe bekerül bármilyen összeg is adó, illeték, támogatás vagy egyéb jogcímen, ahhoz onnantól kezdve az adófizetőknek az ég adta világon már semmi közük sincs, azzal kormányunk kénye-kedve szerint rendelkeznek. Ha tökéletes mértékben haszontalan, baromi drága gigaprojektre szórják el (vigyázva, hogy az elköltött összeg fele tuti privát bankszámlákon landoljon), akkor arra, ha aranyárban megszámolt uszító reklámkampányra, akkor arra, ha pedig csak arra szottyanna kedvük, hogy vadiúj szolgálati kocsijukkal havonta megkerüljék a Földet, akkor arra. A nagy állami vállalatok vezetői és az őket kinevezők sem hajlandók elismerni, ezen cégek pénze (és nyeresége) is az adófizetőket illeti, nemcsak a veszteség. A propagandisták görcsölhetnek is nap mint nap az újabb és újabb kacifántos indoklásokon, miért is nincs köze a közpénzhez a köznek, de száz szónak is egy lesz egyszer a vége, ahogy a szocializmusban az állami vállalatok vagyona (szőrőstől-bőröstől) az államé volt, úgy a haveri kapitalizmus állami vállalatai sem a vezetőink tulajdona. Még akkor sem, ha nagyon-nagyon szeretnék ezt. Persze lehet hozni törvényt akár egy nap alatt is benne névsorral, pontosan kik is nyúlhatják le az adófizetők tulajdonát (például kormánybarát álcivil szervezeteken keresztül ki tudja kik), de attól az még ugyanúgy lopásnak, sikkasztásnak vagy egyéb bűncselekménynek számít. Ha meg kifogytak a magyarázatokból, még mindig jöhet a napkirályos  verzió, az állam én vagyok, tehát az állam pénze is az enyém – a vallásos áhítatban élők elfogadják ezt is.

Vajon miért hiszi a kormány, hogy a nyolc és négy évvel ezelőtti felhatalmazás arról szólt, hogy a választók éppen nekik engedik meg a nagyüzemi lopást? Hogy az adófizetők azért vannak, hogy az új, valójában semmihez sem értő magyar burzsoáziát megteremtsék a saját pénzükből? Hogy nekik küldetésük az, hogy örökre legatyásítsák azokat a választókat, akik bizalmukkal megajándékozták őket és akik elhitték a hangzatos szlogeneket? Hol van ilyenkor a mélykeresztény áhítat meg a tíz parancsolat „ne lopj” szakasza? És vajon ha már ennyire dúl a kormányzati szintű szervezett közpénztelenítés, akkor – ha már a Bibliából az istennek se lehet kihúzni a parancsolatokat – akkor miért nem helyezték hatályon kívül a büntető törvénykönyv azon szakaszait (hűtlen- és hanyag kezelés, sikkasztás, csalás, költségvetési csalás, stb.), amely alapján az egész bagázs egyszer még leültethető? Mert minden jónak vége szakad, még ennek a habzsi-dőzsinek is, aztán majd a nyugdíjas öreglányok nem a vak zongoraművészt rángatják nemzeti konzultálni, hanem a változatosság kedvéért az őket kirablókat akarják lámpavasra lógatni. No nem azért, mert propagandamosott egybites agyukkal átlátják, milyen rosszat is művelt az országgal ez a kormány és hogyan mulasztotta el az Európához felzárkózás történelmi esélyét saját hasznuk előtérbe helyezésével, hanem azért, mert minden ember teremtette istenre életében eljöhet az a pillanat, amiko jön egy másik, erősebb, fiatalabb megváltó, a híveknek jobban tetsző pajzsra emelt vezér, aztán a régi bálvány ledől és no lám, új kerül a helyére. És még az is lehet, hogy az új isten nem Vonával meg a melegáramlattal foglalkozik majd, hanem hűséges csatlósait a jelenlegi tolvajokra uszítja, alkalmazzák csak nyugodtan Szent László törvényeit és lakoljon halállal minden politikus meg haverja, aki 10 dénárnál (cirka egy tyúknál) nagyobb értéket ellopott. Jöhet a kifogás, miszerint Szent István egy kicsit még engedékenyebb volt, az ő törvényeit kéne alkalmazni, nála ugyanis csak a harmadik lopásért járt a halálbüntetést, de lássuk be, szinte teljesen lényegtelen, melyik szent királyunk az irányadó, az adófizetőket lenyúló parazitáink sokszoros visszaesők így is, úgy is.

Persze még az is előfordul, hogy nemzetünk fellázad, nem minden magyar tolvaj (ahogy a románok, akiket láthatóan idegesítenek a korrupt vezetőik) és kikiáltjuk, a magyar nem tolvaj nemzet, de ennek kicsi az esélye – eddig sem voltak százezrek az utcán a korrupciós pénzekből vásárolt újabb és újabb kúriák, jachtok, kaszinók, hotelek meg földek miatt. Nekünk magyaroknak mintha a vérünkben lenne hogy beletörődve hagyjuk, vérszívók telepedjenek az ütőerünkre és fosszanak meg minket a pénzünktől és az életkedvünktől is – aztán vagy idegen szívűek nyomorgatnak minket, vagy saját nemzetünk tagjai. Most éppen ez utóbbiak a sorosak, de nem kell már sokat várni, fordul a kocka és hivatalosan is újra köszönthetjük „jótevőink” között az oroszokat. Aztán majd ideiglenesen megint állomásoznak nálunk egy kicsit, csak most nem laktanyákban, hanem úszómedencés budai villákban.

Akinek meg nem tetszik, mehet isten hírével – és megy is, kormányunk legnagyobb örömére, majd a frissen állampolgárosított, soha itt nem élők szavaznak helyettük is. Így aztán vezetőinket nemcsak azért lehet felelősségre vonni, mert a fél országot ellopták, hanem azért is, mert a lakosság felét is elüldözték. Azt a felét, aki eddig megteremtette a milliárdok kitalicskázásához szükséges forrásokat. Aztán egyszer talán majd arról lesz nemzeti konzultáció, mi a nagyobb bűn, befogadni kétezer ágrólszakadt migránst vagy elüldözni szülőföldjéről egymillió magyar állampolgárt és végletekig lepusztítani egy országot. És mindezt előre megfontoltan, nyereségvágyból, anyagi haszonszerzés céljából.

Vajon politikai öngyilkosság vagy jogos követelés Gyurcsány Ferenc „ne szavazzanak a határainkon túliak” kérdése? Vagy egyszerre mind a kettő? Netalán csak egy mazochista politikus hattyúdalának vagyunk szemtanúi?

Ugyan nem népszavazási kezdeményezés keretében, hanem csak úgy magában, de igazi darázsfészkes tabutémában érdeklődik volt miniszterelnökünk az átlagemberek véleménye iránt: „egyetért-e ön azzal, hogy ne szavazhassanak azok, akik soha nem éltek Magyarországon, és nem viselik a szavazatuk következményeit?”

A kérdés sajnos sokkal populistább, mint amilyennek kellene lennie egy normálisan működő demokráciában. Az alapfelállás elvileg nagyon egyszerű, főleg ha a lényegre koncentrálva megtisztítjuk a felesleges nacionalista, irredenta meg egyéb érzelmektől: lehet-e más micsodájával verni a csalánt? És ha igen, mikor bosszulja meg majd magát ez a politikailag igen kétes „adomány”? És mennyire becsületesek azok, akik élnek is ezzel a szavazatért vett lehetőséggel?

„(…) a 2014-es választáson részt vevő határon túliak – ők szinte mind, 95 százalékos arányban a Fideszre szavaztak – voksai nélkül a Fidesz nem szerzett volna kétharmados többséget” (index.hu)

Mert valljuk be őszintén, egy olyan állam következő parlamenti összetételére és kormányára szavazni, ahol nem élünk, meg ahova egy fillér adót sem fizetünk, és amihez a beszélt (ha ugyan egyáltalán beszélt) nyelven kívül valójában sok közünk nincs, hát nem biztos, hogy becsületes. Nem véletlen, hogy a demokráciák egyik alappillére az, hogy nemcsak állampolgári jogok, hanem kötelezettségek is vannak, így például a választójog általában maga után vonja azt is, hogy a jog gyakorlásának következményeit is viselje el a kedves állampolgár. De mi van akkor, ha olyan gáláns politikusokkal találkozunk, akik még azt is lehetővé teszik, hogy nem kell szagolnunk azt, amit szakítottunk? Ha nyugodtan verhetjük más micsodájával a csalánt, és ezért még jutalmat is kapunk? Bátran beikszelhetjük még a legpopulistább, a hazáját aprópénzért kiáruló szereplőt is, csak legyen még egy ingyen sportpálya a falunk szélén meg a templom tatarozása is időszerű ugyebár, ha nyer a favoritunk, csak úgy dől majd a bőségszaru? Az meg kit érdekel, hogy az anyaországban évente 32 ezer ember hal meg a kutyaütő (és általunk is megszavazott) kormányuk által lepusztított egészségügy miatt. Elviselhető veszteség, hiszen itthon a faluban minden rendben, de tényleg, a templom újraszentelésére meg még el is jött valami páváskodó főmufti odaátról, ennyi belefér, a tévében is mutatták. És még a szavazófülkéig sem kell elmenni, a levélszavazatokat összeszedi a falu fideszes megbízottja, sőt, kérésre biztos ki is tölti, idejéből kitelik.

De vajon tisztességes ez a tényleges adófizetőkkel szemben? Azokkal, akik etetik a kormányt meg előteremtik az ellopható adóforintokat? Ha eltekintünk az „ők is magyarok”, „végre egyesült nemzetünk”, „keresztények vagyunk mindannyian, nemzeti fennmaradásunk záloga az összefogás”, meg „a rohadt libsi-bolsik még ezt is sajnálták szegény magyar testvéreinktől, miközben egymillió migránst telepítenének be, azoknak meg bezzeg”, valamint túljutunk az oly népszerű „vesszen Trianon” mindent ütő szlogenén, akkor bizony azt kell mondanunk, nem igazán. Mert miért vannak egyeseknek jogai úgy, hogy kötelességek nem párosulnak hozzá? Miért nem csak azok szavazhatnak, akik Magyarországon laknak és ide adót is fizetnek? Olyanok, akik nem csak a nekik hízelgőknek bedőlve szavaznak, hanem saját hátukon érezve a következményeket mérlegelik, kibe is vessék bizalmukat? És nem utolsó sorban, miért kell a magyar adófizetőknek olyan országban élőket támogatni, akiknél magasabb az életszínvonal, mint nálunk? Olyan nemzet adófizető tagjait, amely nemzet lassan már minden nemzetközi rangsorban megelőz minket? A bezzeg a migránsok meg végképp értelmezhetetlen, hiszen ha itt lennének, dolgozniuk meg adót fizetni kellene nekik (ellentétben a határainkon túli magyarokkal), másrészt állampolgárságot és szavazati jogot úgysem kapnának csak akkor, ha még a csillagokat is lehoznák az égről (ellentétben a határainkon túli magyarokkal).

A vitából a határainkon túli magyarok kormánylojális szervezetei sem maradhatnak ki – hiszen a tét számukra hatalmas, ugyanis ha nem szállítják tömbben a magyarok szavazatait, akkor számíthatnának bármilyen támogatásra is az anyaországtól? Miniszterelnökünk sértődős természetét ismerve kizárt – ha nincs 90% feletti fideszes szavazat, akkor cserébe a lé sem fog csordogálni és bizony a ma olyan lelkes szervezetvezetők álla felkopik, ezért aztán ne csodálkozzunk, ha olyan nyilatkozatokat adnak ki, amelyben hitvallást tesznek a beleszólás jogának megmaradása érdekében.

„Elszakított területeken élőkként nem lehetünk közömbösek az aktuálpolitikai történésekkel szemben sem, hiszen ezek határozzák meg a nemzetpolitika irányát is" (MPP állásfoglalás)

Gyurcsány kérdésének éppen ezért mozgósító ereje van, nem is kevés – a határainkon túli magyarok soha nem látott mértékben kezdhetik félteni mindazt, ami eddig az ölükbe pottyant úgy, hogy még csak hálásnak sem kellett lenniük nekik, kivéve természetesen azt a pártot, amely mindez lehetővé tette. A szavazati joguk ellen irányuló aláírásgyűjtés egyben ráveheti a külhoniakat, hogy sokkal nagyobb mennyiségben szavazzanak a tárgyban, ki legyen Magyarország következő miniszterelnöke, nehogy elapadjanak a források – a kockázat nulla, az adójukat meg úgyis Románia költségvetésébe fizetik be, ha gáz az egészségügy vagy a szociális háló, majd oda panaszkodnak. Közben pedig azok a lelkes és kevésbé lelkes magyar adófizetők, akiknek nem tetszik ez a rendszer, simán hazaárulónak, a nemzetük ellenségeinek, testvérgyilkosnak meg legrosszabb esetben Soros-bérencnek vannak kikiáltva és ha a jelenlegi kormány marad hatalmon, nem is reménykedhetnek az állampolgári kötelességek, az egyenlő közteherviselés és hasonló problémák normálisnak mondható megoldásában.

Kormánypártunk eközben mindent elkövet, hogy hatalmon maradjon, ennek pedig a szavazatvásárlás kulcseleme. Miniszterelnökünk éppen ezért úgy citálja az isteni kegyelmet meg egyéb keresztény dogmákat, mintha legalábbis nem történt volna meg az állam és az egyház szétválasztása több mint száz éve, és ugyanehhez az áramlathoz csatlakozik a határainkon túliak pátyolgatása is. A stratégia lényege, hogy minél több szavazat gyűljön be, nehogy már megtörténjen az ellenzék által beígért elszámoltatás, a végén még az egy év alatt megháromszorozódó vagyonok egy év alatt nullára íródhatnak, aztán mivé válna ez a világ? A bűn elnyerné méltó büntetését, az állam és az önkormányzatok vagyonát talicskával széthordók a történelem szemétdombjára kerülnének, az újsütetű, korrupcióval feltőkésített nagy magyar vállalkozók meg vállalkozóknak álcázott strómanok is ott végeznék, ahova tehetségük repíti őket, azaz a rács mögé ezer évre elásva. Hogy ez ne történhessen meg, Isten kegyelme sajnos kevés, kellenek a földi szavazatok is – szükség van tehát Isten földi szolgálóira (az egyházakra) meg azokra is, akik bedőlnek az időnként mézes-mázos, ám egyre gyakrabban uszító és kirekesztő szavaknak. Aztán ott vannak még raktáron a választások előtt az adófizetők pénzéből optimális mértékben „jutalmazott” és ezáltal hadrafogható nyugdíjasok, náluk is bejöhet a haza megmentője és életük napsugara szerep. A határainkon túliak  voksa is relatíve olcsón megvehető, nem véletlen, hogy szinte teljes egészében a Fideszre szavaznak, nekik úgyis tök mindegy, nem kell várniuk 18 órát egy kórházban, hogy ellássák őket és a gyerek sem azzal jön haza az iskolából, hogy az ötödik informatikatanára van másfél év alatt, de sajnos ez sem tud semmit, viszont ha már felvették, a kémia tanárt is ő helyettesíti.

Aztán ott vannak a feketelistások, azaz az igazi elégedetlenek, akik már a lábukkal szavaztak, elegük van ebből a kormányból. Ők vannak vagy egy millióan, de kormányunknak hála nem szavazhatnak csak akkor, ha megmásszák a Mount Everestet légzőkészülék nélkül és visszafelé az alaptáborban jutalmul ikszelnek. Mert kb. egy szimpla választó szintjén ilyen szintű akadályokat állít fel a parlamenti többség (és a kormányunk) a választójoguk gyakorlásához. Az meg, hogy a magyar fogy, kit érdekel? A munkaképes, adófizető, szülőképes korú, minőségi munkaerőt kormányunk egy tollvonással lecserélte a bagóért megszerzett új, könnyítetten szavazó állampolgárokra, akik egy pillanatig sem szeretnének hazánkban dolgozni, adót fizetni meg pláne nem. Cserébe lelkesen szavaznak a kormánypártra meg zsebre teszik az adományokat.

A fideszes szavazóknak természetesen tetszik a helyzet, hiszen az áramlat az ő favoritjuknak kedvez, de csak addig, ameddig a határainkon túliak nem pártolnak át csapatostul a Jobbikhoz (a libsi-bolsik ugyebár patás ördögök, Sorossal egyenértékűek az ő szemükben, ráadásul se sportpályát, se templomot nem visznek a faluba és még istent sem említik meg minden második mondatukban). Ugyan nem sok az a mandátum mennyiség, amiről a kintiek döntenek, de ha éppen ők a mérleg nyelve, akkor az a kevés is nagyon sok, jártunk már így. Nem csoda hát, ha Gyurcsány és pártja úgy gondolja, jobb lenne, ha egy ország sorsát nem azok determinálnák, akik lehet, hogy még életükbe nem tették be a lábukat oda.

A tényleges adófizetők, a piaci szektorban élők és dolgozók meg csak néznek, mivé lett a világ – a két farkas és az egy bárány éppen eldöntik, mi lesz a vacsora. Ők azok, akik adójából ez a rendszer él és működik, és akik adójából épülnek-szépülnek a villák és kúriák, szaporodnak a jachtok és évente triplázódnak a vagyonok.

És végül a legfontosabb kérdés, vajon ha a határainkon túliak 95%-a nem a Fideszre szavazna, meddig maradna meg a szavazati joguk?

Sokkal többet, mint gondolnánk és annál meg pláne többet, mint amennyit a reklámszakemberek becsülnek.

Vajon van haszontalanabb pénzköltés, mint a miniszterelnökségi reklámköltések? Hogyne, például az egészségügy meg az oktatás – mert míg a reklámköltések esetén a pénzek jó része haveroknál landolhat, az egészségügynél ez már egy kicsit bonyolultabb, legalábbis ha a kormány szempontjából legoptimálisabb pénzáramlási módozatokat nézzük. Az meg, hogy mi jó az adófizetőknek, teljesen lényegtelen mindaddig, amíg az elégedetlenek nem raknak tábortüzet a parlament bútorzatából a tisztelt ház lépcsőjén.

De mennyit is költ a kormány reklámra?

 „(…) január és június között az egy évvel korábbinál másfélszer többet, listaáron 36,4 milliárd forintot költött az állam reklámokra. Az összeg fele mindössze tíz médiumnál landolt, amelyek közül kilenc a kormányhoz közeli tulajdonosi körnél van.” (hvg.hu)

Persze mondhatná azt is a kormány (ha tévedésből emberszámba venné a választókat), hogy az iskolai oktatást, azaz a köznevelést egészíti ki az a népnevelés (azaz a Fidesz-KDNP irányította agymosás), amelyet reklámnak álcáznak és valójában csak elhanyagolható statisztikai kérdés, hogy miért is nem az oktatásra szánt költségek között szerepel ez a horribilis összeg. Mert ennyi erővel oda is könyvelhetnék felnőttképzés címén, aztán máris sokkal, de sokkal napsugarasabb lenne a kép, ami elénk tárul és talán még a nemzetközi statisztikákban sem a sereghajtók között szerepelnénk GDP-arányos oktatási büdzsénkkel. És lássuk be, a népnevelés igen fontos kormányzati közfeladat, hiszen ki más figyelmeztetné a polgárokat, hogy Soros maga a Sátán, a migránsok meg a Sátán kutyái? Meg ki meleg és ki nem? Vagy hogy Brüsszelt mennyire kell utálni? No nem azért, mert kitömte pénzzel az önmagát új burzsoáziának feltőkésítő politikusainkat meg haverjaikat, hanem azért, mert annyira el vannak szállva maguktól, hogy a támogatásuk útját ellenőrizni akarják és olyan számonkérő szervezeteket akarnak lenyomni a torkunkon, mint az Európai Ügyészség. Szánalmas és rettentő ellenszenves, a kormány pedig bátran és büszkén tájékoztatja mind erről a magyarokat.

„A politikai marketing … az emberek érzelmeivel játszik, nem pedig a gondolataival. Azzal a hittel operál, miszerint ha sokat ismétlünk egy fülbemászó frázist, még ha nem is igaz, berögzül a tudatlan vagy nemtörődöm polgárok elméjébe. Azt feltételezi, miszerint az emberek mindig a saját egyéni igényeik szerint választanak, nem pedig a társadalom szükségletét figyelembe véve. Piaci résekre osztja az országot és felhagy azzal a komoly politikai munkával, melynek célja a széles konszenzus vagy nemzeti jövőkép teremtése.” (Susan Delacourt)

A reklámra elszórt kormányzati pénz azért is jó, mert viszonylag kevés az élőmunka- és infrastruktúra igénye (szemben például az oktatással és egészségüggyel), viszont megfelelő kreativitás és dömping megjelentetés esetén zsákszámra hozhatja a kormánypártra leadott szavazatokat. Ki ne félne a nőket erőszakoló migránsoktól? Mondjuk annak sokkal, de sokkal nagyobb az esélye, hogy egy szimpla magyar főnök (tanár) viszi szobára a szimpla magyar beosztottját (tanítványát) csak meg kell kérdezni a magyar nőket, hányszor kerültek ilyen helyzetbe, amikor a táplálékláncban náluk feljebb tanyázó férfi így élte ki a hatalmát rajtuk. De ne kukacoskodjunk, mert a végén még valaki megkérdezi, a nagy nővédelemben mi lesz már azzal az Isztambuli Egyezménnyel, bár meg kell adni, az nem Sorosról meg a migránsokról szól, bármennyire is szeretné így utólag a kormányunk. Éppen ezért kell az össznépi reklámnak álcázott néphülyítés, amely a valóságból a választókat áttereli egy olyan dimenzióba, ahol nem azok a népnyúzók, akik szívbaj nélkül lenyúlják az adófizetők milliárdjait, hanem azok, akik euró milliárdokkal támogatják a magyar gazdaságot.

Ráadásul a közbeszerzések miatt muszáj-bevallott, haverok segítségével eltapsolt reklámköltségekben nincsenek benne a hagyományos médiában és az interneten megjelenő irányított cikkek, műsorok sem – ha belegondolunk, az egész királyi tévé-rádió a regnáló kormányunk gigareklámja, minden egyes öntömjénező riportjával, ellenzéket ócsárló, lejárató hírével.  És akkor még nem beszéltünk az egyéb közbeszerzéseken túlárazásokból lenyúlt pénzekből gründolt haveri lapokról meg csatornákról, a Mészáros- meg Vajna-birodalomról, mert ha a kormányzat tartaná a számvitelben oly előkelő helyen szereplő valódiság elvéhez magát, akkor az ide átcsatornázott milliárdokat szintén a marketingköltség címén kellene az állami költségvetésben nyilvántartani. Ahogy a nemzeti konzultáció horribilis ára is csak szimpla Fidesz-KDNP reklámköltség, ha szigorúan vesszük.

De ezzel még nem ért véget a reklámra (azaz a Fidesz-KDNP önmarketingjére) költött milliárdok sora, hiszen ott vannak az olyan „egy tál lencse” juttatások, mint a nyugdíjasok lefizetésére (szavazatainak megvásárlására) szánt Erzsébet-utalvány meg annak körítése (önfényező miniszterelnöki levél, stb.), a különféle egyéb, direkt a választási időszakra időzített emelések meg a „hogy nektek milyen jó, köszönjétek nekem” típusú Orbán-bejelentések. Mennyivel egyszerűbb megvásárlással, mint európai színvonalú egészségüggyel és szociális rendszerrel kiérdemelni szavazatokat? Úgyhogy ezeket a sok-sok milliárdos tételeket is nyugodtan hozzáírhatjuk a kormány marketing-költségéhez a PR rovatba.

Ezzel azonban még nem értünk a végére a kormányzati reklámkiadásoknak – ott vannak a zsákszámra osztogatott egyházi támogatások, cserébe nem az országgyűlési képviselő meg Rezsi Szilárd nyalja a meggyőzni kívánt választói szegmens talpát, hanem az egyház buzgó szolgái dolgozzák meg a gyerekeket, szülőket és nagyszülőket kezdve a hittan óráktól az istentiszteletig. Mindezért cserébe az adófizetők kifizetnek még egy templomot itt, még egy egyházi iskola kiglancolását ott, a milliárdok meg csak úsznak tova a messzeségbe, elszámolási kötelezettség nélkül.

A határainkon túliaknak is megy a propaganda (azaz a reklám) ezerrel, nyomatják a különféle álcivil meg egyházi szervezetek, cserébe pedig garantáltan megfelelő tartalmúak lesznek a levélszavazatok. Épülnek-szépülnek a magyar adófizetők pénzén a külhoni kórházak, iskolák meg templomok is és a vállalkozói réteg támogatásával idegen országok GDP-jének növekedéséhez is tevékenyen hozzájárulnak adóforintjaikkal a hazai szavazók. A kormánynak mindez ingyen van, ahogy a Fidesz-KDNP-nek sem kell egy fillért sem áldoznia saját költségvetéséből az egymillió friss magyar állampolgárra. Ahogy a kilóra megvett nyugdíjasokra sem.

Aztán vannak még olyan kormányreklám-tételek is, amelyek a szakmai hozzáértés hiánya miatt akár kontraproduktívak is lehetnek, nézzük például az agyontámogatott focit – a választásokig csak tao-pénzekben megkapnak cirka 500 milliárdot, épülnek a stadionok meg sportpályák és egyéb adókedvezményekért is házalnak a sportolók meg klubjaik érdekében, nehogy szegényeknek felkopjon az álluk. A magyar választók meg egyre mérgesebben nézik a magyar futball nemzetközi megszégyenülését, a hazai meccseken meg lassan csak olyanok szurkolók ülnek, akiknek fizetnek.

Az állami vállalatok sem tétlenkednek eközben – és nemcsak a saját érdekfeszítő reklámjaik növelik közvetve a kormányzatunk marketing büdzséjét (MVM, Paks, Szerencsejáték ZRt, stb.), hanem az általuk álcivil szervezeteknek juttatott támogatásokból finanszírozott hirdetések ellenértéke is.

Azonban nemcsak maga a reklám és az azzal kapcsolatos haveri pénzköltési és hatalommegtartási lehetőség érdekli a kormányt, hanem az is, kinek milyen köztéri reklámhordozója van – és az sem véletlen, hogy ez utóbbiak önkormányzati szerződéseit Rogán nagyon-nagyon szeretné látni. Mert mi van, ha véletlenül az ellenzék kitesz egy plakátot valahova? Ha az utak mellett ott olvasható egy másik igazság óriásbetűkkel, ki lop, csal meg hazudik, miközben felesküdött a haza szolgálatára?

Reklámköltségek tekintetében a miniszterelnökség egyedül egy céget nem tudott megelőzni 2017-ben, a Telekomot, de messze még az év vége, itt a kampány, lehet szórni a pénzt ezerrel.  Vajon mi lenne akkor, ha a valós költségeket számolná össze valaki? Ha az Erzsébet utalvány, az államtól lenyúlt pénzekből megvett újság cikkei, a kormányzati bértrollok meg a kitatarozott templom költsége is bekerülne a statisztikába? Nemcsak a Telekom maradna le, de valószínűleg Európa multijai is csak néznének, honnan van ennyi pénze egy kis országnak? Nincs hasznosabb dolog, amire elkölthetnék és hol a kontroll?

Nem véletlen, hogy évi 32 ezer embert tesz el láb alól az alulfinanszírozott, legatyásított egészségügyünk és a gyerekek is egyre butábbak az iskolákban. De nincs gond, az elit úgyis mindent megvesz magának VIP-ellátás formájában, a szegény meg annyit ér, amennyije van, megérdemli amit kap, ő is megszavazta ezt a kormányt Orbánostól, Semjénestől.

A kormánynak meg az illetékes minisztériumnak ötlete ezer, például kéne lőtér (kincset érhetnek a jó fegyverhasználati ismeretek, pláne egy labilisabb gyerek esetében), de jó lenne tanuszoda (egyszer talán még meg is épülnek, a lényeg, hogy jó sokba kerüljenek) meg zongora is, attól lesz igazán okos a magyar diák. Aztán hogy ne hiába porosodjon a sarokban, jöhet a mindennapos testnevelés után a mindennapos ének is, a gyerekek meg heti 10 órában csak mint a mókus fenn a fán dalolnak és mozognak. A maradék 20-25 heti tanórán meg küzdjenek meg a „futottak még” tantárgyak, legyen szíves harcoljon meg a létéért a magyar nyelv és irodalom, a matematika, a történelem, a természettudományos tárgyak frakciója (fizika, kémia, biológia, földrajz, „science”, kinek mi jut), aztán jó lenne még az informatika is, csak tanár legyen hozzá olyan, aki többet tud a gyerekeknél. Kikapcsolódásnak jöhet a hittan (erkölcstan), rajz, média, dráma, technika, bármi, amit az adott évfolyamra a Nemzeti Alaptanterv 18 éven alulit csak fotón meg amerikai családi filmben látó készítői megálmodnak. A következő PISA-tesztet meg majd lemondjuk, hiszen ki az, aki szerint kötelező az OECD tagjának maradni? Szingapúrt meg Vietnámot úgyis nehéz legyőzni, ha pedig meg sem próbáljuk, akkor egy csomó kudarcélménytől mentjük meg a büszke magyarokat, elvégre Kodály meg Puskás nemzete vagyunk, majd éneklünk meg focizunk. Vagy jobb híján belép a kormányunk abba a klubba, ahol a fő cél a Biblia ismerete (bár ehhez is magolni kell, nem is keveset) és máris jobb helyezést érünk el, bár az amerikai kreacionisták előnye egyelőre utcahossznyi, de a remény hal meg utoljára.

„A kormány hatékony robotokat akar, nem emberi lényeket, mert az emberi lények veszélyesek lehetnek a kormányra – és egyben az egyházra is. Ezért van az, hogy a kormány és az egyház felügyelni akarja az oktatást.” (Jiddu Krishnamurti)

Aztán kellene még olyan pedagógus is jó sok, akinek nincs kormánykritikus véleménye – mert az ilyet immáron tilos alkalmazni, meg is üzenték a minisztériumból. Még akkor is feketelista, ha nem a gyerekeket szórakoztatta a rendszer bírálatával, hanem magánemberként nyilatkozott a Facebook oldalán, gyakorolva a véleménynyilvánítási szabadságát. Ami megilleti a pedagógust is ugyebár, de csak azután, ha már nem pedagógus. Sőt, a házastárs is útilaput kaphat, jobb ha elhatárolódik a párjától és csak otthon, a paplan alatt tárgyalják ki a pedagógus életpályamodell rögös szakaszait meg a kormányunk elhibázott oktatáspolitikai lépéseit. A diákokat meg majd tanítja olyan, akinek még tanári végzettsége sincs, a birkaképzőbe az is elmegy, a lényeg, hithű pártkatona legyen önálló gondolatok nélkül, az nem tud elültetni káros eszméket a gyerekekben.

„A gyerekek nem arra emlékeznek, mit próbálsz nekik megtanítani. Arra emlékszenek, ki vagy.” (Jim Henson)

De mit szeretnének a gyerekek?

Ezt momentán senki szakember nem kérdezi meg, hiszen

1. a gyerek csak egy zavaró tényező az oktatásban, egy muszáj-faktor, nélkülük is baromi jól elketyegne a rendszer,
2. úgysem tudnák, hogy nekik mi a jó, csak hülyeségeket beszélnének, de majd az iskola elintézi, hogy csakis egyenirányban egyengondolataik legyenek, hajrá birkaiskola.

Gyerekek kipipálva.

Egyszer volt egy nagy csoda, 
neve: birka-iskola. 
Ki nem szólt, csak bégetett, 
az kapott dicséretet. 
(Weöres Sándor: Birka-iskola, részlet)

A szülőket sem kérdezi meg senki, pedig ők azok, akik adójukból fizetik a ma köznevelésnek csúfolt állami szolgáltatás árát – és sok lehetőségük nincs panaszra, ez van, ezt kell szeretni, a pénzesebbje gondolkodhat még magánban havi nyolcvanezerért, a csóróbb megelégedhet egy magasabb színvonalú egyházival, de akkor a vasárnap délelőtti hitgyakorló programot is be kell vállalnia. Jó, néha a kormány elragadtatja magát és összehív olyan álkerekasztalt, amiben csakis az ő házi kedvenc kormánylojális álcivil „szülői” szervezetei vannak, azok meg majd kijelentik nagy nyilvánosság előtt, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó és tényleg, jobb már nem is lehetne.

Szülők kipipálva.

A tanárok? Az ő véleményük sem számít sokat (és ne is merjék elmondani, mert fel is út, le is út), egyébként is lefoglalja őket az agyonadminisztráció, törődjenek a különféle értékelésekkel, ellenőrzésekkel, portfóliókkal meg bármi mással, amit épp aktuálisan kitalálnak nekik odafent. Hogy már alig vannak? Ez csak gaz híresztelés, hiszen minden iskolában van még tanítás, az meg hogy van olyan intézmény, amelybe két éve nem találnak kémiatanárt nem gond, a fizikatanár helyettesít. Vagy az énektanár, aztán ha majd bevezetik a mindennapos énekórát, akkor lesz elég óraszáma ahhoz, hogy ne tudják rásózni ezt a remek feladatot, a helyettesítésre pedig felkészül a rajz- és médiaszakos. És igen, a tanároknak szintén vannak olyan érdekképviseleti szervei, amelyek kormányzati talpnyalásra szakosodtak, az ő véleményük bőven elég, ha már végképp nem lehet elodázni a meghallgatásukat.

Tanárok kipipálva.

A kormány meg eközben ezerrel ötletel, a lobbiérdekek meg az egyházaknak meg egyéb fontos szereplőknek behízelgés túltolása meg is hozza az eredményt. Jöhet a „bezzeg az ének tagozaton jobbak az átlagok, énekeljen hát minden gyerek sokkal többet” érv. De mi van azzal, aki nem szeret? Ahogy nem mindenkinek van tehetsége a sporthoz, úgy az ének és a rajz sem mindenki álma, az meg pláne nem, hogy legyen még több ilyen óra. Van olyan gyerek, aki retteg, ha egy ugrószekrény elé kerül vagy a kidobóban felé repül a labda, a másik a nyilvános énekléstől kap frászt, a harmadik meg attól, ha le kell rajzolnia, mi is történt a nyáron. Nem vagyunk egyformák (és már gyerekként sem voltunk azok), és attól sem fog beindulni a nagyüzemi jókedv, ha minden iskola kap egy pianínót, maximum a takarító néni követeli, lakatolják le végre a hangszert, mert utálja kidobni belőle a penészes szendvicseket és a fedelére rendszeresített horgolt terítőt is macerás minden délután levadászni a függönykarnisról.

Aztán nehogy azt higgyük, hogy vége, ott van a minden iskolába dzsúdó ötlet is, immáron NAT-szintre emelve. Feltételezzük, biztos lesz elegendő tanár, aki majd megtanítja kúszni-mászni-esni a lurkókat, ahogy a küzdősportok szellemiségét is sikerül átadni (nem arra használjuk, hogy a kisebbektől elvegyük az uzsonnapénzt), az viszont kétséges, honnan lesz elegendő terem ahhoz, hogy minden gyerek lásson is dzsúdó szőnyeget a talpa alatt. Mert azokban az iskolákban, ahol még a tornaterembe sem jut be minden mindenki, mert egy tanórára 3-4 osztály is pályázna, ott bizony nehéz lesz küzdősportot oktatni a legrátermettebb tanárnak is. Még jó, hogy Putyin nem programozó, mert akkor a dzsúdó helyett az iskolák számítógépes infrastruktúráját kellene felfejleszteni, az meg mennyivel többe is kerülne? És hasonlóan hálát adhatunk az égnek, ha már sport, akkor nem hoki, síelés vagy lovaglás (bár erre volt Kincsem-program egykor), mert az sem lenne olcsó mulatság. Na jó, a KGB-s múltra tekintettel jöhetnek a lőterek, majd a kormányközeli haverok felépítik, üzemeltetik meg beszállítják a fegyvereket meg a lőszert is, az iskolapszichológusok meg retteghetnek, a sok frusztrált gyerek mire használja az óvatlan pillanatban lenyúlt muníciót.

A legtöbb szülőnek és pedagógusnak is lenne ötlete, mi kellene még az iskolákba – például

• egy normális, a gyermekeket a XXI. század kihívásaira felkészítő Nemzeti Alaptanterv,
• modern pedagógiai és szaktárgyi ismeretekkel felvértezett, általános műveltséggel is bíró tanárok (elegendő mennyiségben),
• nem életveszélyes iskolák,
• kényelmes tornatermek,
• gyerekbarát iskolaudvarok,
• ehető menzakaja,
• naprakész számítógépes rendszerek,
• tanulható tankönyvek és hasznos egyéb tanulást segítő eszközök meg nem utolsó sorban
• olyan padok és székek, amelyek nem szedik szét a gyerekek ruháját.

Aztán ha mindez megvan, beszélhetünk a lőtérről meg a mindennapos énekről.

„A tény az, hogy az oktatás a propaganda egyik formája – egy tudatosan kialakított rendszer a diákok felkészítésére, de nem a gondolatok mérlegelésének képességére, hanem egyszerűen csak a készen kapott gondolatok lenyelésére. A cél „jó” állampolgárok előállítása, akik engedelmesek és nem kérdezősködnek.” (H. L. Mencken)

És mi a legfontosabb, ami kellene még az iskolákba? Józan ész és ideológia mentes oktatás. De sajnos ezekből van a legkevesebb.

Mire jó a MÁV? A földhözragadt polgár azt hiszi arra, hogy neki segítsen eljutni A-ból B-be, a kevésbé földhözragadt viszont tisztában van azzal, hogy bizony iszonyatos mennyiségű közpénz közpénztelenítésére, az összes többi (személyszállítás és fuvarozás biztosítása, hadseregnyi alkalmazott tartása, stb.) csak szükséges rossz, ami kell a látszat fenntartásához.

Ha a látszat bizonyítékára vágyunk, az van egy rakással, ha pedig direkt keressük és nem vagyunk óvatosak, be is temet minket. Eközben vannak (amióta csak a mozdony füstje megcsapta őket), akik azért aggódnak, hogy már megint és majdnem összeomlik a MÁV (szolgáltatási színvonal drasztikus csökkenése, járatritkítások, stb.) és ezügyben a miniszterelnököt is megkeresik, mások meg azért rágják tövig a körmüket, mert az idén még kevés vasutas közbeszerzés esett be az ajtón, alig 4 munkára van csak szerződés. És nem lepődnénk meg, ha a volumen miatt aggódó szintén a miniszterelnököt keresné meg, legyen szíves és segítsen már egy kicsikét.

Aki pedig egy kicsit is járatos a hazai lenyúlás technikákban az tudja, a MÁV a legideálisabb magyar nagyvállalat a szinte korlátlan mennyiségű közpénz kitalicskázására. Egyrészt hatalmas szerződéses állománnyal rendelkezik nemcsak a nagy- és kisberuházások, hanem a napi üzemeltetés terén is, ezen felül lehetőség van egy rakat sógor-koma-jóbarát prémiumbéres állásban foglalkoztatására és akkor még nem beszéltünk a cég ingatlanvagyonának herdálási lehetőségeiről. Ha pedig annak idején már elgondolkoztunk azon, hogyan lopják el az önkormányzatoknál az óvodák pénzét, akkor az ottani „mini” mutatványokat szorozzuk meg elképzelhetetlenül sok nullával és már meg is kaptuk azt az összeget, amelytől éves szinten szabadulnak meg az adófizetők a MÁV-on keresztül.

Íme egy-két jól bevált közpénztelenítési módszer:

1. Nagyberuházások

Melyik építőipari vállalkozó az, aki ne álmodna az építkezések építkezéséről, azaz a vasútépítésről? De csak keveseknek jut osztályrészül és ez nem véletlen, ráadásul legalább olyan jó buli, mint az autópálya építés, bár annál mindenképpen nagyobb kockázattal bír – lássuk be, egy rosszul installált szemafor vagy vasúti átjáró fényjelző készülék sokkal súlyosabb balesetet eredményezhet, mint egy kátyús aszfalt. Plusz míg az autópályán nem szoktak kekec emberek menetidőt mérni, a vasút nagyszerű célpont annak kutatására, 50 milliárd forintnyi ráfordítás mennyivel teszi lassabbá és körülményesebbé a vonatokat ugyanazon a szakaszon.

A vasúti beruházásokban az is jó, hogy – hasonlóan az atomerőműhöz – ember nincs aki megmondja, egy adott pályaszakasz teljes felújítása (átépítése, kiépítése) valójában mennyibe kerül és az sem véletlen, hogy a kínaiak annyira forszírozzák a belgrádi vasútvonal magyarországi kiépítését. Már a költségek előzetes becslése sem kell, hogy nélkülözze a tudományos rekeszizom többszörös szorzóját és később sem lehet a józan ész egy pillanatig sem gátja az árak elszállásának. Alvállalkozók százai foglalkoztathatók többszintes táplálékláncban és olyan beszállítók is elrejthetők a mélyben, akik egy normális országban közbeszerzés közelébe sem mehetnének. Sőt, jól megkonstruált pénzkitalicskázási mechanizmus segítségével olyan magánszámlákon landolhat végül a MÁV (és a NIF) költségvetéséből származó közpénz, amelyre az átlag adófizető tuti nem gondolna.

A nagyberuházásokat még azért is szeretik az illetékes elvtársak, mert bármilyen indokkal lehet bármikor költséget növelni ha a szereplők úgy gondolják, lehetne a bulin még többet is nyerni. Jöhetnek az eredeti tervből kihagyott, de szükséges munkák, az újabb és újabb megálmodott módosítások, aztán ott vannak a határidő- és költségnövelő, valamint kötbérmegúszó kifogások, télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, mindig esik az eső és egyébként is, a talaj sem olyan, mint kéne és a békáknak is kellene alagút a töltés alá. A vállalkozók kockázatát a minimumra szorítva jöhetnek a muszáj garanciális munkák újabb és újabb megbízásokkal ellentételezése és ha még az adóhatóság meg a versenyhivatal is elnéző az ügylet résztvevőivel, semmi gond sem lehet az extraprofittal, készpénzben kivehető, csak szólni kell a strómannak, emlékezzen rá, ha a pofátlan újságírók rákérdeznek.

Hasonlóan lehet nagyot markolni és sokat fogni az olyan tételeken, mint vasúti kocsik vagy épp mozdonyok beszerzése netalán felújítása és a különféle számítógépes rendszerek kiépítése és speciális szoftverek kifejlesztése is hozhat bőven a konyhára. Sőt, ha mindez uniós támogatásból megy, akkor pöröghet igazán a számláló, a papír meg mindent elbír, csak összeszedetten és következetesen kell hazudni. (A témáról részletesen itt és itt.)

Sajnos a költségeket nemcsak a rendszerszintű lopás sokszorozza, hanem a dilettantizmus is – egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik, nincs koncepció, a különböző időpontban beszerzett eszközök nem tanítható össze, stb., csupa olyan pénznyelő, amely megelőzhető lenne, ha olyan nagyfőnököt neveznének ki a nagyon magasan illetékes elvtársak, aki érti a dolgát és nem az lenne az egyetlen feladata, hogy biztosítsa a felülről érkezett kérések maradéktalan teljesítését. Az ejtőernyős főnököt meg az alatta lévők komplett idiótának nézik (nem is várható el tőlük más), így a hangyák képesek nemcsak lassítani a munkát, hanem komoly ellenállást kifejteni és egy-egy projektet akár vakvágányra is terelni.

2. Kisebb beruházások

A „kisebb” beruházások is jól jövedelmezhetnek, hiszen van bőven felújításra szoruló vasúti pályaudvar, P+R parkoló meg átjáró és új gépjárművekre is szükségük van az újabb és újabb vezetőknek. A piaci ár természetesen ezekben az esetekben sem lényeges, a személyre szóló közbeszerzések is jó szolgálatot tesznek, csak időben és egyértelműen meghatározva válasszák ki odafent, hogy ki nyerhet. És mennyiért. Az elvégzett munka vagy a beszállított állóeszköz minősége szintén nem lényeges, csak ki kell találni az indokot, amivel álcázni lehet a hiányosságokat.

A kisebb beruházások alakulását még jelentősen befolyásolhatják a helyi kiskirályok anélkül, hogy odafent erről bárkinek is tudomása lenne – csak jóban kell lenni a kivitelezővel és pótmunkák kitalálásával már meg is lesz a fedezete olyan munkáknak, amelyek nem szerepelnek a tervekben. Vagy ugyan szerepelnek, de nem úgy és láss csodát, a raktárhelyiségből lesz szauna, a mosdóból meg luxusfürdőszoba.

3. Beszállítási szerződések

Nem rossz dolog megcsípni olyan állami megrendelést sem, amely folyamatos bevételt biztosít, legyen az ásványvíz, WC-papír vagy bármi más, csak aranyárban legyen és jó nagy mennyiségben. Persze földi halandó ezeket a szerződéseket sem csípheti meg, a lapok előre leosztva, aztán ne csodálkozzon a dolgozó, ha a megrendelt extra minőség helyett valami silány helyettesítő érkezik. És a darabonként húsz-harmincezerért kicserélt izzók meg méteres árban leszállított húszcentis bokrok is bőven beleférnek a mutyiba.

4. Szolgáltatási szerződések

A MÁV által vásárolt szolgáltatások is széles palettán mozognak, legyen az hirdetési felület vásárlás vagy vasúti töltés oldalán fűnyírás, csak a képzelet szab határt. Ha pedig sikerül „jóárasítani” a szerződéseket, máris újabb lékek állnak rendelkezésre a közpénz lenyúlására.

5. Ingatlanmutyi

Ahogy az önkormányzatok, úgy a MÁV is rendelkezik egy kazalnyi olyan ingatlannal, amelyeknek valódi értéke van. Itt most nem a világ végén összedőlő, ezer éve nem használt baktárházról van szó, hanem például olyan kurrens fővárosi ingatlanokról, amelyeket kedvező széljárás esetén – hasonlóan az önkormányzati mutyikhoz – szintén potom áron felvásárolhatnak az erre felkent haverok. Sőt, ha kellően körültekintően menedzselik az ügyletet, akkor nem is kell lepukkant ingatlanra elszórni a magánpénzt, hanem előtte fel kell újíttatni a MÁV-val a kéglit, szolgálati lakás címszó alapján beköltözni és csak utána megvenni, immáron lakottan.

Persze nemcsak szolgálati lakások vannak a MÁV tulajdonában, hanem sok-sok minden egyéb még: hatalmas üzemi területek ipari épületekkel, irodaházak, komplett lakótömbök, garázsok és olyan pályaudvarok, amelyekre a kormány foga is fáj. Hogy mekkora tényleges ingatlanvagyonnal rendelkezik a giga állami vállalat? Ezt valószínűleg ember nem tudja a Földön, ahogy azt sem, ebből mennyi az, amelyre egyáltalán nincs szüksége a cégnek és a jelenlegi ingatlanpiaci viszonyok mellett akár még kedvező áron el is lehetne adni. Mert egyrészt ami nincs kihasználva, az előbb vagy utóbb ebek harmincadjára kerülve óhatatlanul jelentős állagromlást szenved, másrészt a felesleges ingatlanvagyon piaci áron értékesítéséből (és nem áron alul haveroknak elkótyavetyélésből) származó pénzt akár még optimálisabban meghatározott célokra is fordíthatná a vállalat.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy ennek az ingatlanvagyonnak már a fenntartása is horribilis összegeket emészthet fel és ennek egy része teljesen feleslegesen terheli az adófizetőket – így egy kompetensebb vezetés első dolga a racionalizálás, nem pedig az eltékozlás lenne.

6. Bérleti szerződések

Ha ingatlan, akkor mutyi, legalábbis itt, Magyarországon. Fokozatok azonban vannak, különösen a bérlemények vonatkozásában. Mert lehet piaci áron kiadni az üzlethelyiségeket, lakásokat, ipari létesítményeket, ám lehet nagyon olcsón, mélyen a piaci ár alatt is. Illetve lehet nulla forintért is, csak megfelelő méretű káoszt kell hozzá teremteni – azt, hogy senki se legyen tisztában azzal, hogy egy-egy nagyobb üzemi területen milyen bérbeadható ingatlanok vannak, azokat éppen ki bérli, ha pedig a közművek is lekapcsolhatatlanul (és mérőórák nélkül) rendelkezésre állnak, az az igazi mennyország. Ha nincs rá kapacitás, hogy az ilyen fekete bérlőket fülön fogják és szerződést kötve velük beszedjék a jogos bérleti díjakat meg közműköltségeket akár évekre visszamenőleg, akkor elmondhatjuk, az adófizetők pénzén igen sok vállalkozás dolgozhat jelentős versenyelőnnyel, csak információ kérdése. Az ellenőrzés hiányosságait kihasználhatják az illegális munkásszállót üzemeltetők és hulladéklerakók is, aztán a MÁV futhat a pénze után, ha térdig jár a szemétben, bizonyítsa be, két évvel azelőtt meddig ért a feltöltés.

7. Fal állások

Aztán ott vannak még a szokásos kamu állások haveroknak – kinek tűnne fel még egy főnök a MÁV rengetegében? Csak kellő gyakorisággal kell átszervezni a különféle leányvállalatokat, kirendeltségeket vagy éppen osztályokat (mikor minek hívják ezeket a szervezeti egységeket), aztán jöhetnek az újabb és újabb igazgatók, osztályvezetők, csoportvezetők meg ezek helyettesei és a különféle tanácsadókból sem jó, ha hiány van. Az, hogy ténylegesen hányan töltik érdemi munkával a napjukat lényegtelen, a külföldi utazásokra jogosító szolgálati autók meg kiemelt fizetések úgysem a hangyáknak járnak.

Nem csoda hát, ha vezetői szinten nagy a fluktuáció – ha valahol odafent kicserélnek egy főmókust, akkor az egész hozzá tartozó hierarchia mozgásba lendül és az új főnök új haverokat hoz be a szervezetbe. Ezt a rendszert segíti az a legális lehetőség is, hogy bizonyos státuszokból indoklás nélkül azonnal el lehessen küldeni az éppen aktuális betöltőt, hogy akár már másnaptól új alkalmazott érje el inkompetencia szintjét ugyanabban a székben.

A fenti példák csak kiragadottak, ezen kívül még számos lyukon keresztül folyhat el a lé – és soha, egyetlen egy kormánynak sem lesz érdeke, hogy rendet tegyen az állami vasúti társaságnál. Kivéve persze akkor, ha valamelyik üzletágat ki akarják privatizálni valamelyik hirtelen meggazdagodott, nagyon-nagyon hozzáértő sógor-koma-jóbarátnak.

Mellár Tamás, egykor a Fidesz-holdudvarhoz tartozó, Századvég-alapító konzervatív közgazdász igen sötét jövőt jósol hazánknak. A mélységes borúlátással nincs egyedül, ám mint egykori fideszesként a kritikája mégis csak különleges, hiszen nehéz annyival elintézni, na még egy agyment libsi.

Egy biztos: a Fidesz-kormányzás elmúlt 7 éve alatt bebizonyosodott, az egykor meghirdetett gazdasági csoda a kanyarban sincs és egyre komolyabb problémákkal kell szembenéznünk ha tovább pöfögünk az orbánista szellem vasútján. A választásokig már egész biztosan nem lesz irányváltás, hacsak a még intenzívebb pénzkiáramlást és a mindent elsöprő értelmetlen rongyrázást nem tekintjük annak, a sárga ösvény kikövezve, a végállomás pedig valahol a viharfellegek alatt a homályba vész.

Mellár Tamás mint egykori főstatisztikus úgy véli, hogy bár a kormány nagyszerű számokat fog majd produkálni a GDP növekedésével kapcsolatban, az egész ha nem is magas fokon kozmetikázott, mindenképpen kérészéletű. A gyorsított ütemű uniós beruházások csak az építőipart pörgetik fel rövidtávon és ezzel nemcsak az a baj, hogy előbb vagy utóbb kifullad az erőltetett iram, hanem az is, hogy a pénzek jó részét vagy ellopják, vagy olyan projektekbe ölik, amelyek a későbbiekben maximum csak viszik a pénzt, de hozni egy árva fillért sem hoznak. A gazdaság meg marad ott, ahol van, félúton Belső-Ázsia felé.

A gazdaságunknak azonban nemcsak az a problémája, hogy egy II. világháború utáni Marshall-tervnyi pénzt herdáltak el, illetve használtak fel saját gazdagodásukra politikusaink, hanem az is, hogy ez a pénz egyáltalán nem hozta meg a remélt hatást. A kormányzati propaganda állításai ellenében gazdaságunk fokozta lemaradását, versenyképességünk a béka hátsó fertálya alatt és összességében bármit is hirdettek a nagyjaink (iparosodás felsőfokon, aratás éve, stb.) az mind-mind csak szivárványos álom maradt, ahogy az is, hogy kutatás-fejlesztés vagy bármi olyan beinduljon, ami segítene valahol a vadkapitalizmus határán ragadt gazdasági szerkezetünket megfeleltetni a XXI. század kihívásainak. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a választók által befizetett adó abban a pillanatban elveszti közpénz jellegét, ahogy megérkezik az adóhivatal valamelyik számlájára és politikusaink az egész államkincstárat minden ingó és ingatlan vagyonával együtt sajátjukként kezelik. És úgy bánnak vele, mintha nem lenne holnap.

Mi lesz, ha megritkulnak a közpénzteleníthető milliárdok? A farkasok majd apróbb koncokon marakodnak? Vagy még több üzletág megy koncesszióba, annak extraprofitjával kifizetve a még egyenlőbbeket, nehogy hiányt szenvedjenek bármiben? Netalán újabb nem hithű kormánypárti vállalkozók mennek a levesbe, a szerencsejáték, a dohány, a tankönyv, a média, a szemét meg egyebek után újabb területek kerülnek csak haver kezébe, éljen és virágozzon a haveri kapitalizmus? És ha a hitelért cserébe az orosz medvének meg bocsainak, netalán a kínai nagysárkánynak meg kissárkányainak is megfájdul a foga egy-két jófalatra, akkor az államkincstár maradékát kaparinthatják meg, vagy a mostani haverok szelektálódnak, ki-ki érdeme szerint, aztán az eddigi magyar jóbarátot felváltja az újabb, jobb keleti? A meg- (vagy el)hülyített(?) szavazó meg tapsol, hurrá, már olyan régen elmentek innen az oroszok, hogy éppen ideje egy újabb hódoltságnak, csak ezúttal nem nemzetközi szerződések meg fegyverek által kikényszerítve, hanem saját politikusaink által elárulva.

Mellár Tamás szerint már 2018 év végére megmutatkoznak majd a lassulás jelei és ha a kormány nem von be külföldi tőkét, bizony 2019-ben beüt az igazi krach. Mert mi van, ha az Unió már nem ad több pénzt? Sőt, amit adtak, azt is különféle szabálytalanságokra hivatkozva visszakövetelik? Ha nem lépünk be a kétsebességes Európa VIP-körébe, ha nem ismerjük el az uniós ügyészséget, ha mindennek ellenében megyünk, ami egy kicsit is kellemetlen korrupcióra épült maffiaállamunknak és annak haszonélvezőinek? A kereszténység legfőbb védelmezőjének világra szóló szerepe még nincs beárazva, azért egy kanyit sem fizetnek Brüsszelben és lassan az is kényelmetlen lesz még a legnéppártibb néppártosnak is, hogy Orbán illiberális maffiaállamát tolja eurómilliárdokkal.

És nemcsak az a baj, hogy a korrupció mindent átsző, hanem az is, hogy amije van az országnak, az sem jó semmire. Vajon meddig húzza még a GDP-t az autógyártás? Az Audi meg a Merci idehozza majd az elektromos autóját is, vagy azt inkább nyugisabb helyre viszi, ahol versenyképesebb (képzettebb) munkaerőt meg kiszámíthatóbb környezetet talál?  Ha a franciák is szívnak az atomerőműveik miatt, vajon milyen hatása lesz a mi aranyárban épülő Paks II-nek meg III-nak azon kívül, hogy még jobban függünk majd az oroszoktól?  Hogyan tudunk humánerőforrás-színvonalban fejlődni (azaz alkalmazkodni a technológiai váltásokhoz), ha a Fidesz-KDNP már lezüllesztette az oktatást meg az egészségügyet és a valamire is jó munkaerő tömegével vonul nyugatra? Vagy nagyjaink azt hiszik, ha Európa összeszerelő üzeme maradunk, akkor már minden rendben és messzire elkerül majd minket a következő válság? Akkor még nem beszéltünk arról, mi van, ha az Orbán-kormány megszavaztatja agyhalott követőivel az Unióból kilépést, nehogy már az Ördög rabszolgái legyünk meg a Soros-terv alanyai? És legfőképpen nehogy már visszaköveteljék odakintről az ellopott ezermilliárdokat.

Mellár Tamás attól fél, ha a 2008-as válságnak köszönhetően Magyarország az éves GDP-jének 30%-át vesztette el 2013-ig (összehasonlításul a csehek 10, a lengyelek 5%-nyit buktak ugyanezen idő alatt), vajon mekkora károkat okozna egy újabb válság a végletekig sebezhető gazdaságunkban? Hogyan tudna reagálni bármilyen kihívásra is egy olyan, Orbán Viktor által kijelölt és szponzorált vállalkozói réteg, akiknek az összes gazdasági tevékenysége abból áll, hogy napi szinten fejik az államot? Bármelyik cég külföldön versenyképes lehetne egyáltalán? Vajon el tudná adni magát ott is, ahol tényleges versenytársakkal kell megküzdeni és nem mutyi révén szerezné a megbízást? Ahol nem az állam felkent képviselői mondják meg, ki mit csinálhat és melyik üzleten mennyit foghat?

Persze ideig-óráig lehet tolni a válságot, nehogy a választók kiábránduljanak világraszóló zseni kormányfőjükből, hitelt felvenni az oroszoktól meg Kínától (ugye, milyen ismerős? visszaköszön a történelem), aztán várhatjuk, ki milyen számlát nyújt be és mikor. A politikusaink eközben még tovább gazdagodnak, had nőjenek azok a szingapúri számlák meg adriai villák, a szegények még tovább szegényednek, amíg van erdő, talán nem fagynak meg, a statisztikai hivatal meg elvan azzal, hogy kozmetikázza az adatokat, minden nagyon szép, minden nagyon jó, minden a legnagyobb rendben.

És egyszer talán majd rájövünk, nem az a legnagyobb gond, hogy szarban vagyunk és még az sem, hogy az térdig vagy derékig ér, hanem az, hogy a hamisításoknak és hazugságoknak köszönhetően a következő kormány sem tudja majd, hogy hol állunk és merre van a kifele.

Egy férfi eltéved a hőlégballonjával. Lejjebb ereszkedik, meglát odalenn a földön egy embert, és odakiált neki:
- Elnézést, tudna nekem segíteni? Megígértem egy ismerősömnek, hogy egy órával ezelőtt találkozom vele de eltévedtem és most fogalmam sincs, hol vagyok.

Az ember így válaszol:
- Ön egy hőlégballonban tartózkodik megközelítőleg 10 méterrel a talaj szintje felett, az északi szélesség 47. és 48. illetve a keleti hosszúság 19. és 20. foka között.
- Maga biztosan mérnök – sóhajt a hőlégballonos férfi.
- Eltalálta – feleli a másik – de honnan tudja?
Mire hőlégballonos:
- Minden, amit mondott nekem, technikailag korrekt, de fogalmam sincs, hogy mit kezdjek az öntől kapott információval, ráadásul még mindig nem tudom, hogy hol vagyok. Őszintén meg kell mondjam, nem volt valami nagy segítségemre, csak feltartott az utamon.

Mire a másik:
- Maga meg szerintem politikus.
- Igen – bólint a hőlégballonos – de honnan tudja, ismer talán?

Mire a mérnök:
- Nem tudja, hogy hol van és azt sem, hogy hová tart. Jelenlegi pozíciójába a kedvező széljárás sodorta. Olyan ígéretet tett, amiről fogalma sincs, hogy fogja betartani és a maga alatt lévő emberektől várja el, hogy az ön által előállított problémákat megoldják. Valójában pontosan ugyanabban a helyzetben van, mint mielőtt találkoztunk és megkérdezett volna, de most már engem okol érte.