Európa közepén nem diktátornak születnek a politikusok, hanem azzá válnak, miközben olyan demokratikus értékeket dobnak sutba, amelyeket egykor magukénak vallottak. Miért? Mert a csillagok – számukra kedvező – együttállása miatt megtehetik és mert narcisztikus, ellentmondást nem tűrő személyiségük, oldhatatlan hatalomvágyuk és kapzsiságuk erre készteti őket. Egyeduralomra törésük során igyekeznek elfelejteni mindazt, honnan jöttek és egykoron milyen demokratikus elvekért szálltak harcba és mindent elkövetnek azért, hogy a népüknek se legyenek ezek már fontosak és lehetőleg senki se követelje a „liberális eltévelyedést”. Az új helyzetért azonban nemcsak a diktátori álmokat dédelgető politikusok a felelősek, hiszen egyedül ők is csak nagy nullák és támogatók nélkül maximum a diliházban kötnének ki kényszerzubbonyban, ahol aztán a többi kezeltnek tarthatnának világmegváltó kampánybeszédeket. A történet mindig sokszereplős, a lövészárokban pedig ott vannak azok, akik segítsége nélkül a zsebdiktátorok nem tudnák sem megszerezni a hatalmat, sem pedig megtartani.
A sztori asszisztensei (azaz a rendszer lakájai)
- a kormányra kerülő párt funkcionáriusai, akik erkölcsi elveiket két lábbal tiporva elkötelezettek vezérük mellett. Ők azok, akik a hatalom valamint a soha nem látott anyagi haszon reményében a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül felsorakoznak, csápolnak és korteskednek.
- a képviselők, azaz a parlament nép által megválasztott tagjai, akik nem a választóikat szolgálják, hanem pártjuk urát és parancsolóját – azaz minden további nélkül bármilyen népnyúzást, jogtiprást megszavaznak,
- a választott, illetve kinevezett főméltóságok (köztársasági elnök, parlament elnöke, alkotmánybírók, számvevőszék elnöke, legfőbb ügyész, főbíró, ombudsmanok, stb.), akik elfelejtik, mire esküdtek fel és kiknek az érdekeit kellene képviselniük (azaz kinek az adójából származik a hivatalos fizetésük). Az sem zavarja őket, hogy isten őket úgy segélje abban a tevékenységükben, amely minden ízében ellenkezik azzal, amire a hagyományos európai értékek alapján vállalkoztak.
- az oligarchák (nagyvállalkozók, bankárok, földesurak), akik saját gazdagodásuk érdekében – a legkisebb aggály nélkül – támogatják az antidemokratikus kormányt. Az ő céljuk röviden összefoglalva: hajrá rablógazdálkodás, csak dőljön a lé.
- azok, akik véleményükkel hathatósan befolyásolni tudják a közvéleményt (médiaszakemberek, kamarai és szakszervezeti vezetők, művészek, élsportolók, egyetemi professzorok, stb.) és másokat is arra kényszerítenek írott vagy íratlan hatalmuknál fogva, hogy tűzön-vízen át a vezérhez legyenek lojálisak,
- a sok-sok pitiáner „házmester”, „vérnyugdíjas”, munkahelyi besúgó, a diktátor szavait szajkózó tanár és felkent egyházi személy, akik bárkit bármikor feljelentenek, ha nem a kormány dalát éneklik, illetve azok,
- akik nemzetközi szervezet (pl. Európai Unió) főrangú politikusaiként pénzügyileg támogatják a rezsimet megakadályozva azt, hogy az elhatalmasodó korrupció költségvetési feszültséget (csődhelyzetet) és polgári engedetlenségi mozgalmakat eredményezzen.
Sok-sok, egykori elveikről különböző okból lemondó szereplő segítsége szükséges tehát ahhoz, hogy egy diktátor Közép-Európában diktátor lehessen – ők azok, akikre a vezér bizton számíthat és akik garantálják, hogy a rendszer tartós maradhasson. Erkölcsi aggályaik nincsenek és lépten-nyomon önigazolnak, azaz fennen hangoztatják, ők olyan igazi hazafiak, akik fáradtságot és vért-verítéket nem kímélve a népükért dolgoznak a nap huszonnégy órájában a hét minden napján. A társadalom szempontjából azonban ők csak paraziták, akik a gazdatestet, azaz az adófizetőket gátlástalanul szipolyozzák, és akiktől a nép ilyen vagy olyan okból nem képes megszabadulni. De miért is? A rendszer titka, hogy az apátiába süllyedt tehetetlen pórnép még véletlenül se gyújthassa nagyjaira a parlament épületét.
A hatalomra kerülés és a hatalom megtartásának nehézsége éppen abból ered, hogy olyan helyzetet tudjon teremteni a diktátor és sleppje, hogy az alacsony érdekérvényesítő képességű plebs kellően erőtlen és megosztott legyen és véletlenül se tudjon megszabadulni a vérét szívó élősködőitől.
Néha az is előfordul, hogy a diktátort egy külső hatalom ejtőernyőzi a trónjára. Ebben az esetben végképp nincs esély mindaddig megszabadulni a hatalomba pottyantottól, amíg a hátországát és erejét adó külső hatalom valami miatt el nem veszíti az érdeklődését és támogatását vissza nem vonja. Az egykori szocialista tábor ezt az utat már ismeri – a Szovjetunió válsága és összeomlása volt az, ami lehetővé tette, hogy a Varsói Szerződés államainak lakossága megszabaduljon zsarnokaitól. Volt ahol fokozatos átmenettel zajlott az őrségváltás, de volt, ahol a diktátort és feleségét rögtönítélő bíróság iktatta ki nemcsak a politikából, hanem egyenesen az élők sorából, méghozzá azonnali hatállyal (Ceausescu, 1989). A vég egyben egy új kezdet is volt, az addig elnyomottak pedig mindent elkövettek, hogy ne kerülhessen olyan politikus hatalomra, aki elődjei politikáját folytatta volna.
Más a helyzet azonban akkor, amikor demokratikus keretek fel- és kihasználásával „hazai nevelésű” diktátor veszi át a hatalmat úgy, hogy éppen a demokratikus intézményeket fordítja a népe ellen. Ebben az esetben a diktátor eltávolításához „csak” a belső harcot kell megvívnia az áldozattá vált társadalomnak, ám mégha van is igény a változtatásra (előbb vagy utóbb van), akkor is kevés az esély arra, hogy a helyét idővel ne egy olyan másik diktátor vegye át, aki köszöni szépen a lehetőséget és kihasználja a már jól bejáratott diktatórikus hatalmi struktúrát.
A történelem azt is bebizonyította, egy diktatúrához nem kell mindig fegyveres erőszak – erősen koncentrált hatalmat akár a legdemokratikusabbnak számító régióban, Európában is képes kiépíteni egy maroknyi elszánt parazita és az őket követő mindenáron gazdagodni vágyó ezrek. Hogyan? Populista stratégiával, a választók szája íze szerint összemixelt ideológiával, lojális „civilek” hadrendbe állításával, az erőforrások bekebelezésével és olyan hibátlan agymosási technikával, melyet a kontinens csak szájtátva bámul, miközben azon tipródik, hogyan lehet még mindig tagja a legdemokratikusabbnak titulált államszövetségnek egy olyan ország, amelyik lábbal tiporja a demokratikus alapelveket. És nemcsak tagja, hanem korlátok nélküli támogatottja is.
Folytatás következik ... (1.rész)
