1.1. Hogyan lehetünk teljhatalmú uralkodók Európa közepén?
Előzmény: itt.
Ha úgy érezzük, sorsunk az, hogy abszolút uralkodóként foglaljuk el méltó helyünket a történelemben, vajon megakadályozhat-e bennünket ebben olyan az apróság, miszerint hazánk történetesen az Európai Unió tagja, határaink pedig nyitva minden uniós állampolgárnak? A demokráciához szokott politológusok többségének első gondolata valószínűleg az, még próbálkoznunk sem érdemes, hiszen államunk egy olyan klubnak a tagja, ahol alapkövetelmény a demokratikus elvek betartása és betartatása, ha pedig ezeknek a megsértésére bármilyen gyenge kísérletet is tennék, azonnal az orrunk alá dörgölnék, hogy annak idején milyen alapokmányokat írtunk alá, illetve milyen szabályokat ismertünk el magunkra nézve kötelezőnek. Ha ennyi vészmadárkodás elegendő az elrettentésünkhöz, akkor nem is vagyunk igazi diktátor-palánták és tényleg jobb, ha leteszünk bármilyen egyeduralkodói szándékunkról. Az élet ugyanis nem úgy működik, hogy a nemzetközi szervezetek majd azonnal és erélyesen követelik rajtunk azt, ami az alapokmányukban szerepel – hiszen annak bevallása, hogy egy renitens tag bomlaszt belülről és nap mint nap beleharap az őt etető kézbe, az maga a nagybetűs kudarc, ki vállalná ezt fel? Ki meri azt mondani, hogy bár a multijaim a te országodban vannak, antidemokratikus törekvéseid miatt szankciókat léptetek életbe ellened? Netalán amíg nem térsz vissza a demokrácia alapjaihoz, addig a turistáimnak nem ajánlom a vidékedet? Sokkal egyszerűbb a bürokratáknak meg a nagyhatalmú politikusoknak a homokba dugni a fejüket és úgy tenni, mintha nem a szomszédban épülne egy új diktatúra, hanem valahol messze, Ázsia kietlen sztyeppéin. Sőt, arra sem kell számítani, hogy az országnak juttatott uniós támogatásokat visszavonják, netalán a szervezeti tagságot felfüggesztik – egyrészt azért, mert az alapokmányok kidolgozásakor senkinek sem jutott az eszébe, hogy demokrácia-megszűnés miatti fészekből kitaszítás eljárásrendjét konkrétan és hatékonyan leszabályozza, másrészt bármire is képesek az uniós politikusok, képviselők meg hivatalok, az is csak sok-sok évnyi, akár évtizednyi keserves vajúdás meg egymásra mutogatás után fog megtörténni. Egy pillanatig sem kell tehát attól félni, hogy a demokrácia leépítése páriává fokozza le az országunkat, ahogy attól sem, hogy Brüsszelben elzárják a folyamatosan lélegeztető gépként üzemelő és a korlátlan lopás lehetővé tevő pénzcsapot.
Egy mindenre elszánt és magát valamire is tartó államférfinak/nőnek egy lusta, saját bürokratizmusában elvesző nemzetközi szervezet egy pillanatig sem lehet akadály. Egyrészt egy szövetségből bármikor ki lehet lépni, semmi sem örökérvényű, másrészt ha ügyesek vagyunk és nem rontunk ajtóstól a házba, akkor az Unió tesze-tosza bürokratái nem különbek, mint az egyszeri béka, amely a forró vízbe bedobva azonnal kiugrott, ám amikor a hideg vízben lubickolva alágyújtottak, észre sem véve a fejleményeket simán megfőtt az egy egyre jobban bugyogó vízben. Nekünk a második variációra kell játszanunk – mire a nagy demokrácia-párti államfők észbe kapnak, addigra mi már simán átalakítottuk az államberendezkedésünket, ők pedig nem tehetnek semmi, csak forgathatják a szemüket és sajnálkozhatnak, mindez nekik miért nem jutott idejekorán az eszükbe. Persze a kisstílű bosszújukat tűrnünk kell, látványosan hülyére vesznek minket kézfogás közben és mi leszünk az év röheje a neten és még az is előfordulhat, ha nem vigyázunk, egy-egy csoportos fényképezkedésnél elénk állnak vagy mégcsak nem is szólnak, hogy legyünk szívesek fáradjunk vissza a büféből a nagy alkalomra. Ám amíg a támogatások ezermilliárdos nagyságrendben érkeznek évente az országunkba, miért sértődnénk meg ilyen apró szurka-piszkán? Igen frusztráló dolog a harag hatalom nélkül, nekik pedig nincs igazi hatalmuk felettünk, az idő pedig nekünk dolgozik és a lenyúlt milliárdok bármilyen sérelmet kárpótolnak.
Amennyiben úgy érezzük, hogy országunk felvirágoztatását és a Kánaán elhozását (valójában személyes hatalmi és pénzügyi elképzelésünket) csakis teljhatalommal bírva érhetjük el, ne habozzunk, ragadjuk meg a lehetőséget, tűrjük fel az ingujjunkat és lássunk neki a munkának, hiszen a végeredmény minden csepp verítéket megér a homlokunkon. Egyetlen utasításunkra elhárulnak az akadályok a nagy beruházások előtt, jöhetnek a gigaprojektek – nem kell fű-fa-virággal meg akár még a Hófehérkével és a hét törpével is egyeztetnünk ha akarunk egy új törvényt vagy netalán olimpiát, és az új autópálya kanyargása sem attól függ, mennyi időt múlattunk többszáz oldalas hatástanulmányok értékelésével meg kerekasztalokon ködszurkálással. Az lesz, amit mi akarunk és a nap huszonnégy órájában a hét minden napján kényünkre-kedvünkre, korlátok és mások beleszólása nélkül alakíthatjuk alattvalóink életét, ha pedig nincs rend, elég az asztalra csapunk és mindenféle hatóságaink meg fegyveres erőink már biztosítják is a rendet.
Ne fecséreljük időnket azon merengve, mennyivel könnyebb lenne a helyzetünk egy banánköztársaság diktátoraként, ahol elegendő pár fegyveres és egy jól időzített puccs, aztán már miénk is a hatalom, feszíthetünk tiritarka élre vasalt, saját magunknak adományozott érdemrendekkel agyondíszített egyenruhánkban meg a gyarmati időszakot idéző rongyrázó aranyoroszlános delfines medencés állatkertes villánkban. Egyrészt Európa közepén a volt Varsói Szerződés országaiban napjainkban nagy eséllyel nincs megfelelő katonai tapasztalat egy puccs kivitelezéséhez, másrészt nem lenne egyszerű egy megbízható, ütőképes zsoldosgárda verbuválása és felfegyverzése sem, harmadrészt egy puccsal azonnal magunkra húznánk bőkezű szövetségeseink haragját. Bárminemű fegyveres konfliktus kierőszakolása esetén szomszédaink már nem nézhetnének félre, nem csukhatnák be a szemüket, hanem valamit mindenképpen tenniük kellene márcsak azért is, hogy megnyugtassák saját állampolgáraikat, ők még véletlenül sem kerülhetnek ilyen helyzetben, náluk a demokratikus alapelvek továbbra is szentek és sérthetetlenek. Európában sokkal kifinomultabb eszközökkel, lassabban, körültekintőbben lehetünk diktátorok, cserébe viszont tartósabban és félrenézősebben, nemzetközi szankciók nélkül. Ráadásul a latin-amerikai és afrikai puccsisták élete egy cseppet sem irigylésre méltó, véresen szerzett hatalmuk ahogy jött, úgy el is mehet, egy kis fegyverropogás meg némi robbantás és máris egy új tábornok használja a hálószobánkat, mi pedig – szerencsés esetben – összeharácsolt vagyonunkat száműzetésben élhetjük fel. Rosszabb esetben azonban nemcsak jelképesen, hanem szó szerint is eltűnhetünk a történelem süllyesztőjében, köd előttünk, köd utánunk, de még az is előfordulhat, hogy egy jeltelen sírban végezzük, aztán az utókor vagy DNS-azonosít minket, vagy nem.
Európa közepén NATO tagállamként nem kell pozíciónkra törő tábornokoktól tartanunk, hiszen a többségük valószínűleg már azt sem tudja, mi az a harc, legutoljára a Varsói Szerződés valamelyik hadgyakorlatán érezhették úgy, számítanak is valamit, az agilisebbek meg külszolgálatban nemzetközi kontingens tagjaiként élhetik ki harci vágyukat.
Az sem hátrány, hogy a népünk sem emlékszik már, milyen egy igazi diktátor, az egykori szocializmust pedig megszépítette az idő, a nosztalgikus „gondoskodjon rólam valaki” attitűdöt pedig saját céljaink szolgálatába állíthatjuk, tökéletes igazolásaként a gazdaság saját érdekeinknek megfelelő manipulálásának és az államosításoknak. Bónuszként nem kell megküzdenünk egyetlen hatalmon lévő diktátorral sem és arra sem kell várnunk, hogy a szándékaink útjába álló végre természetes úton kilehelje a lelkét vagy a trónja mögött álló külső hatalom összeomoljon. Az is ideális körülmény, hogy egyeduralkodói szándékunk annyira abszurdnak tűnhet a demokrácia langy vizében Európa közepén, hogy senki még a legvadabb álmaiban sem feltételezi igazi terveinket. Ha jól keverjük és osztjuk a lapokat, más potentáttól sem kell félnünk még hosszabb távon sem, egyszerűen csak követnünk kell az oszd meg és uralkodj elvet – aki pedig valaki túl elszántan hajtaná a pozíciónkat, azt a kellemetlen és meglehetősen meggondolatlan szereplőt még idejében eltántoríthatjuk ettől a kimondottan rossz ötletétől.
Hogyan kezdjünk álmunk megvalósításához?
Még a legnagyobb út is az első lépéssel kezdődik. De mi legyen az? Ha eljutottunk odáig, hogy diktátorok szeretnénk lenni, akkor már valószínűleg van valamiféle politikai tapasztalatunk, vannak elszánt, kellően motiválható párt- és harcostársaink is, valamint bővelkedünk megbízható rokonokban, gyermekkori barátokban, kollégiumi szobatársakban meg olyanokban, akikkel együtt voltunk katonák, így aztán közülük is be tudunk avatni alkalmas személyeket grandiózus terveinkbe, vagy legalábbis azok egy részébe.
Akkor a legideálisabb a helyzetünk, ha a parlamenti ellenzék arcaként és lehetséges váltópárt vezetőjeként biztosított médiajelenlétünk és képesek vagyunk hadseregnyi aktivistát mozgósítani a választási hadjáratunkhoz, természetesen a hatályos választási szabályoknak megfelelve és azokat saját érdekeinkben kihasználva.
Céljaink eléréséhez nincs szükség időszaki választások követelésre és semmi extra erőfeszítésre (maximum a saját táborunk feltüzelése és számszerű növelése érdekében), bőven elegendő a szimpla hitünk, mely szerint bármelyik hatalmon lévő kormánynak vannak olyan idióta intézkedései, amelyekbe belekapaszkodhatunk és addig cibálhatjuk, amíg az vissza nem üt rájuk. Támaszkodjunk az emberi természetre és hangoztassuk úton-útfélen azt, amit a választók többsége hallani szeretne, bármilyen abszurd elképzelés-ígéret is az. Nem kell előállnunk komplett gazdasági programmal, nem kell azt sem kitalálnunk, milyen forrásokból akarjuk majd megoldani azt, amit felelőtlenül ígérünk – tegyünk annyi mézet a madzagra, hogy mindenképpen mi nyerjük el a szavazatok többségét.
Lessük az alkalmakat és kellő muníciót adva használjuk ki a független sajtót, hogy aztán a fotelünkben hátradőlhetve nézhessük, ahogy az újságírók rárontanak az inkompetensnek kikiáltott miniszterelnökre és minisztereire, meg a hatalomba felelőtlenül beengedett korrupt országgyűlési képviselőkre. A legkisebb bolhából is gyártsunk hatalmas elefántot, ha pedig a sajtó egyedül nem képes jó témát fellelni, kínáljunk tálcán ilyeneket.
Uraljuk a közbeszédet és pozícionáljuk magunkat olyan helyre, ahol a legtöbb szavazatot kaphatjuk. Lehetünk például a középosztály megmentője, a tradicionális erkölcsi értékek, a család és az egyház felkent védelmezője, nemzeti kultúránk és hagyományaink egyetlen és igaz letéteményese. Célszerű a rasszizmusra és a nacionalizmusra is ráfeküdnünk, hiszen az átlagszavazó buta mint a főd, utál mindenkit, akivel nem született és nevelkedett egy alomban és hiszi, ő egyedül minden igaz letéteményese ezen a bolygón. Ha pedig az egósímogatást megfűszerezzük bárminemű anyagi előny beígérésével (például adócsökkentés, rezsicsökkentés, ingyenutazás, stb.), máris nyert ügyünk van.
Dobjunk be új szlogeneket (lehetőleg könnyen megjegyezhető, ritmusos, három szavas közhelyeket), legyünk trendik, hogy a fiatalok is lelkesedjenek értünk. A pozitív kijelentéseket csak magunkra vonatkoztassuk, ellenfelünkre pedig alkossunk könnyen megjegyezhető, lealacsonyító szitokszavakat, valamint feltétlen sajátítsunk ki egy-két nemzeti jelképet, amelyről aztán az idők végezetéig már csak mi juthatunk majd a polgárok eszébe. Úton-útfélen énekeljük a himnuszunkat, beszédeinkben idézzünk nagy elődeinktől, hogy a nép össze tudja kötni a pontokat, azaz személyünket a nagy nemzeti hősök, korszakalkotó elmék utódainak tekintsen.
Használjuk ki a csoportba tartozás élményét valamint azt, hogy választóink nagy többsége imádja a konformizmust, mint biztos iránytűt a dolgos hétköznapokhoz. Hangoztassuk vég nélkül, aki nem velünk van, az ellenünk van, híveinket pedig szólítsuk fel mindenki olyan feltétel nélküli utálatára, aki nem mi vagyunk, kiemelten hangsúlyozva az előző kormánnyal elégedetteket, mint a haza ellenségeit. Alapítsunk helyi klubokat a közös köpködéshez és önigazoláshoz, valamint a buzgó, kérdés nélküli Kánaán-váráshoz és segítsünk a választóknak megtalálni a helyüket – a mi táborunkban. Ha egy rakás hasonló embert összeverbuválunk, akkor a hitüket és szándékaikat megerősíthetjük és azt is elérhetjük, hogy önkéntes hittérítőként újabb és újabb tagokat toborozzanak abba a csoportba, amelyben elv- és bajtársakra találtak.
Elsőre túlzásba nem víve csak akkor legyünk a sorok között elrejtve rasszisták, homofóbok, antiszemiták, idegengyűlölők vagy éppen fanatikusan klerikálisok, ha úgy érezzük, ez az elérhető többség igénye. Még véletlenül se zsidózzunk-buzizzunk nyíltan, ezt hagyjuk meg az általunk szalonképtelennek titulált szélsőségeseknek, hogy aztán mutogathassunk rájuk, mi bezzeg nem olyanok vagyunk, nekünk mindenki ember, aki a nemzet testének része. Sőt, demonstrálva toleranciánkat és sokszínűségünket tarthatunk belső körös (de nem legbelsőbb körös!) embereink között egy-egy „díszzsidót” vagy „díszmeleget” látványosan demonstrálva, mi mindenkit elfogadunk – aztán ha nyerünk, majd elküldjük őket jó messzire külszolgálatba, hogy megőrizzük kormányunk igazi elvhű keresztény és rettentő ősnemzeti arculatát.
Akit csak egy kicsit is veszélyesnek érzünk az ellenfeleink közül, azt minél hamarabb és minél jobban bélyegezzük meg. Nagyszerűen bevethetünk olyan, a közember számára megfoghatatlan és kibogozhatatlanul érthetetlen fogalmakat, mint például „liberális”, „bolsi”, „szoci”, aztán kirekesztővé, besározóvá alakíthatjuk ezeket – ha jó szövegkörnyezetet választunk és naponta vagy hússzor a képükbe nyomjuk, akkor a választók évtizedekre negatív tartalmat párosítanak ezekhez a kifejezésekhez anélkül hogy tudnák, mi is az eredeti jelentésük. Nem kell, hogy belegondoljanak, milyen értékekért küzd például egy liberális, elég csak annyit tudniuk, az egy nagyon csúnya lelki nyomor és örüljünk, hogy nem fertőző.
Menjünk ki az emberek közé és mutassuk meg, mi is csak egy vagyunk közülük, a haver a szomszédból vagy egy jó fej a faluvégi focipályáról. Ismerjük meg választóink alaptulajdonságait meg igényeit és hallgassuk értő füllel az aktivistáinkat is, mert csak így tudhatjuk meg, milyen vezetőre vágyik legjobban korunk nagy tömegben előforduló átlag-állampolgára:
- a nép egyszerű fiára?
- egy szuperhősre, egy igazi nemzetmentőre, aki még a sárkánnyal is szembeszáll, ha a népe érdekeiről van szó, aki majd minden más államban tudatosítja, a mi országunk a legnagyobb, a leginkább elismerésre méltó?
- olyanra, aki meg meri mondani bárkinek a tutit és akár a „fejjel a falnak” mozdulatot is bevállalja, ha a „nemzet” érdekéről van szó?
- netán elegük van az önmagát értelmiséginek tituláló, túlságosan liberális elitből (illetve ezek nagyképű pojácáiból összetákolt kormányból) és ki vannak éhezve valami szigorúbbra, rendpártibbra?
- esetleg a legnagyobb kereslet egy nemzet atyjára van, aki minden alattvalójáról gondoskodik?
A választásokig változzunk azzá, ami a választóink körében a legnyerőbb, azaz a legtöbb szavazatot hozza. Ne vállalkozzunk egyedül az átalakulásra, inkább vegyünk fel hivatásos imázs-gyártót, öltöztetőt, fodrászt, bárkit, aki segíthet kihozni belőlünk a győztes alakítást. Vigasztalhat minket, hogy semmi sem tart örökké, így ha kellő fölénnyel nyerünk, újra önmagunk lehetünk, még a kék (nemzetibb) kontaktlencsénktől is megválhatunk és újra fekete (kevésbé nemzeti) szemmel mosolyoghatunk a kamerákba.
Használjuk ki a piaci rést és ígérjük azt, ami a legtöbb szavazatot hozhatja a konyhára: pocskondiázzuk úgy a hatalmon lévőket, ahogy a közember azt a legjobban szeretné hallani és adjunk merszet nekik ahhoz, hogy ezt ők is megtegyék. Alacsonyítsuk le az ellenfeleinket és gyártsunk olyan ellenségképet, amely összekovácsolja és napról napra bővíti a szavazóbázisunkat. Azonban ne szimplán csak a közös ellenséget nevezzük meg, hanem kínáljunk tálcán bűnbakot is minden nyomorúságukra, hiszen senki sem szereti önmagát hibáztatni és csak hálás lehet annak, aki leveszi ezt a terhet a válláról. Azaz nekünk. És ki legyen a bűnbak? Bárki, a rablóbanda multik, a gyarmatosító uniós bürokraták, a kvalifikált munkaerőt elszipkázó külföldiek, a munkát lenyúló bevándorlók, a csak önmagával törődő liberális elit és a tökéletes aduász, a migránsok.
Ne legyünk szégyenlősek, hiszen politikusok vagyunk, a hazudozás alapvető tulajdonságunk és senki sem várhatja el tőlünk, hogy mi legyünk az igazság bajnokai, korunk Grál lovagjai. Nyugodtan mondjuk azt a választóknak, amit hallani szeretnének, ígérjük le a csillagokat is az égről, kampányoljunk hamis statisztikai adatokkal, ha pedig valaki az ellenkezőjéről próbálja meggyőzni a hallgatóságot, netalán észérvekkel száll harcba, csak üvöltözzük, a kormány már megint elhallgatja az igazságot, folyton csak hazudik, hazudik meg hazudik. Ne aggódjunk, még a legnagyobb blődséget is elhiszik nekünk ha azt megfelelően agresszívan és nemzeti pántlikával átkötve tálaljuk, különösen ha valami mutyit vagy összeesküvést is gyaníttatunk az általunk tálalt számok mögé.
A célunk, hogy a nép elhiggye, mi vagyunk a megmentő, az új Messiás, a szánalmas életük megjobbítói, az, aki elhozza végre a földi paradicsomot, kígyó nélkül. Ha szükséges, vessük be a legnacionalistább, legdemagógabb szólamokat, lelkesítsünk végtelenül leegyszerűsített jelszavakkal, apelláljuk a leggyarlóbb emberi ösztönökre, uszítsunk, ássunk árkot, szítsunk vidék-város, melós-értelmiségi, dolgozó-nyugdíjas, őshonos-jöttment vagy bármi más ellentétet, egyetlen követelmény, hogy maximálja a szavazatokat. Ne válogassunk az eszközökben és nyugodtan hagyatkozhatunk külföldi tanácsadókra is, nekik úgyis mindegy, nem nekik fáj, amit kitalálnak, ha véget ér a választás, úgy is köd előttük, köd utánuk. Ne érezzünk lelkiismeretfurdalást amiatt, ha kampányunkkal évtizedek alatt gyógyuló sebeket ejtünk a nemzetünk testén, ha más lenne a helyünkben és minden áron győzni akarna, ő sem cselekedne másképp. A hiba az agyhalott választók készülékében van, azokéban, akik készpénznek vesznek bármit, amit hallanak és remegve várják, hogy végre valaki megmondja, kit kell utálniuk meg ki kell üldözniük, ha jobban akarnak élni.
Persze néha a szeretetről is beszélhetünk, végül is az is csoportösszetartó erő lehet, de csakis kizárólag keresztényi értelemben szóljunk a témáról és csakis azokat beleértve, akik részei a nemzetünk testének, azaz nem az ellenfeleinkre szavaznak. Aki nem a mi szekerünket tolja az nem érdemli meg, hogy osztozzon a nemzeti létünkben és azt sem, hogy embernek tekintsük. Ők csak szimplán hazaárulók, akik nem érdemlik meg a híveinkkel egy klubba tartozást, azt pedig nem igazán kell részleteznünk, hogy a haza ellenségeként megbélyegzést erkölcsi, nem pedig büntetőjogi értelemben gondoljuk. Ha azonban hatalomra kerülünk, még ez utóbbin is elgondolkodhatunk, hogyan oldható úgy meg, hogy nemzetközi szinten azért ne üsse ki a biztosítékot.
Teljes erőnkkel lovagoljuk meg a regnáló kormány elleni haragot, a kisember frusztrációját és engedjük ki a gyűlölködés szellemét a palackból. A fáradozásunk megtérül, hiszen minél több ember agyát mossuk át, azaz minél nagyobb aránnyal győzünk, később annál könnyebb lesz a teljhatalmunk kiépítése. A demokrácia miatt ugyan a kilenctized nem lehet reális célunk, de a háromnegyed igen. Még a négyötödre is hajthatunk, bár ennek reális esélye egy viszonylag normálisan működő demokráciában kicsi, de azért próbálkozhatunk például úgy, hogy már a kampányidőszakban bevonunk egy később felszalámizható és súlytalanná varázsolható koalíciós partnert.
Az ügyesen válogatott szavak ereje a győzelemig repíthet minket – állíthatjuk a regnáló kormányról, hogy az Unió bérence és úgy ugrál, ahogy a brüsszeliek fütyülnek a nemzet érdekeit semmibe véve, miközben országunk egyre mélyebben süllyed a gyarmati létbe. Tudják cáfolni? Kizárt, hiszen a kormányon lévők az uniós támogatásokat befogadták, az uniós diplomatákkal jópofiztak és egyetlen egyszer sem martak bele a kézbe, amely etette őket. Miért is tettek volna ilyet? Önmagunkat felsőbb erkölcsi régiókba emelve hangsúlyozhatjuk a kampánybeszédeinkben, mi bezzeg ezt nem hagynánk, sokat szenvedett hazánknak pedig sokkal karakánabb, a nemzetért kiálló vezetőkre van szüksége, olyanra, amely végre kivívja a régen kiérdemelt feltétlen nemzetközi megbecsülést, ha már a jelenlegi kormány erre képtelen volt. Ha pedig ők maradnának hatalmon, annak vége csúfos nemzethalál lesz és oly sok évszázadnyi, a megmaradásunkért folytatott harc után hazánk nyomtalanul eltűnik a történelem süllyesztőjében. Ezt egyetlen igaz honfitársunk sem akarhatja, mi pedig vállaljuk a küzdelmet, ha bizalmat szavaz a nép.
Az sem baj, ha a kampányüzeneteink döntő hányada negatív tartalmú – igenis mutassuk be a nagyközönségnek, milyen kutyaütő a hatalmon lévő kormány, nem is beszélve a politikusairól, akik hírül sem ismerik a jó erkölcs fogalmát, saját zsebre dolgoznak és csak élősködnek másokon. Ráadásul a nagy liberalizmusok közepette még az egészségügyet meg az oktatást sem tudták rendbe tenni, egy normális gondolatuk sem volt adóreformügyben és ezek után hogyan lenne elvárható, hogy a következő szezonjukban megvilágosodva megtáltosodjanak? Talán még ők maguk sem hiszik el, hogy képesek lennének felnőni a saját maguk okozta problémák megoldásához.
Ne maradjunk szobapolitikusok, vigyük utcára a tömegeket, szervezzünk kormányváltó nagygyűléseket, buzdítsunk, fanatizáljunk és szólítsunk fel mindenkit, tegyen a változásért és egy jobb jövőért. Akár még egy-egy várost is felgyújtathatunk a felhergelt extra lojálisainkkal, természetesen utólag a kormányt hibáztatva, erről is csak ők tehetnek, mert nagyon csúnya, hazafiatlan, sőt hazavesztő tetteikkel kihozzák az állatot az emberekből. Vajon van annál szívet melengetőbb látvány, mint amikor egy kormányellenes tüntetésen húszas éveit taposó plázacica műkörmeit beáldozva szedi fel az utcakövet egy kis dobáláshoz, annyira akarja már ő is kormányváltást? Veszteni valónk nincs, demokráciában élünk, mi csak erős, elszánt és rendkívül határozott kormányváltó erőként a tömegek érdekeit képviselve lépünk porondra, lesöpörve nemcsak a kormánypártot, hanem a többi ellenzéki pártot is, akiket nyugodtan titulálhatunk vagy szélsőséges szalonképteleneknek, vagy simán csak puhánynak, netalán a kormány bérencének.
A célunk a minimum háromnegyedes parlamenti többség, különben sokkal több energiánkat emészti majd fel országunk államberendezkedésének totális átalakítása (ha egyáltalán sikerül keresztül vinni akaratunkat). Ha pedig mindenképpen el kell viselnünk egy „púp a hátunkon” koalíciós partnert, az végképp leszívja a sokkal értelmesebb célokra is bevethető energiánkat, plusz etetnünk kell a hadseregnyi éhes szájukat is.
A legkézenfekvőbb ha olyan törpepárttal kötünk választási szövetséget, amely biztosan szállít nekünk szavazatokat, ám saját súlyuk-befolyásuk önmagukban parlamenti küszöb alatti, azaz bár erősítenek minket, de attól még bármikor és jelentős veszteség nélkül kidobhatók a politika szemétdombjára. Ha a kampányunkban a polgári értékekre apellálunk, akkor szövetkezhetünk a keresztény felsőbbrendűséget és annak országépítő erkölcsi elveit mantrázó társasággal, ha pedig a választók körében a vissza a természetbe igény a menő éppen, akkor jöhetnek a zöldek, minél sötétebbek és kapzsibbak, annál jobbak. Na nem a választók érdekeinek képviseletére, hanem arra, hogy saját céljaink szolgálatába állítsuk őket.
Számunkra a legtöbb hasznot – a szocialista utódállam-jellegből következően – a keresztények tudják hozni (anyaegyházukkal meg az összes csuhás szószólójukkal együtt), akár buzgó valláspártiak, akár csak olyan báránybőrbe bújt farkasok, akik a keresztény tanokban hívő vagy hinni akaró tömegek vállán kívánják megközelíteni a hatalom húsoskondérját. Ha valódi elhivatott keresztények, akkor egy-két kisebb konccal és egy-két látványintézkedéssel is beérik majd (abortusz szigorítás, elkötelezett homofóbia, stb.), ha viszont vérbeli álszent politikusok, akkor bele kell törődnünk, sokkal magasabb lesz a számla, cserébe egytől egyik korrumpálhatóak, azaz kilóra megvehetőek. És kiszámíthatóak, ezért aztán korlátaikat figyelembe véve minden egyes esetben a számunkra megfelelő irányba állíthatók. A számla végösszegét azonban jelentősen csökkenthetjük, ha egy kis pluszmunka árán azokat az ügyeiket is megismerjük, amelyeket mindenáron titokban akarnak tartani, és már indulhat is a zsarolás. A politikai életben egytől egyig mindenkinek van vaj a fején, ha róla személy szerint nem is tudunk kideríttetni semmi használhatót sem, akkor sem kell feladnunk, hiszen kutattathatunk életük párja, gyermekeik, szülőik, szeretőik vagy egyéb szeretteik után – és már jöhet is a csőbehúzás-kényszerítés. Aztán ha koalíciós partnerünk politikusai a józan ész ellenére sem engedelmeskednek meg állnak be a sorba, jöhet a karaktergyilkosság minden stádiuma kezdve a meghurcolástól az ellenséges sajtókampányon, a szennyes kiteregetésén, a kínos lemondatáson át egészen a büntetőeljárásig, börtönbe vetésig vagy épp az öngyilkosságba kergetésig.
Ha minden úgy alakul, ahogy előre elterveztük, akkor a választások éjszakáján megveregethetjük saját vállunkat, bezsebelhetjük a gratulációkat, pezsgőt bonthatunk és nekiállhatunk felszalámizni (esetleges) koalíciós partnerünket valamint nevetségessé tenni, hosszabb távon pedig teljes mértékben kiherélni és megbénítani parlamenti ellenzékünket.
