Vajon mi az igazi célja a stratégiai és a gazdasági kabinet létrehozásának? Két kis kormány az erős embereknek, hogy mindenkinek meglegyen a saját homokozója? Esetleg tényleg a tehermentesítés és idősporolás vezérelte az ötlet kiagyalóját? És hogy jön majd a képbe a Rogán Antal vezette miniszterelnöki kabinetiroda, az a kabinet tagja lesz vajon a másik két kabinetnek?

Július 20-án valószínűleg okosabbak leszünk majd, legalábbis személyi kérdésekben, mivel akkor lesz az a kormányülés, ahol az erre vonatkozó döntés megszületik.

Addig is játszunk el a gondolattal (legalábbis a pletykák jelenleg ezt sugallják), miszerint a politikai, stratégiai kabinetet Lázár János fogja vezetni, míg a gazdasági ura és parancsolója Varga Mihály lesz.

A hivatalos magyarázat szerint „döntéshozó és -előkészítő szervekről van szó; nem tárcák, hanem témák, ügyek tartoznak majd a kabinetekhez. A változás célja, hogy több idő maradjon a két kabinetben jelentős döntések előkészítésre, egyeztetésekre, és hatékonyabb legyen a kormányzati tevékenység, jobb legyen a kormányzás”. 

Természetesen a sajtó is találgat, különféle összeesküvés-elméleteket vagy simán csak racionális magyarázatot keresve a miniszterelnök legújabb tervére. A 24.hu véleménye szerint „Lázárnak ez egyfajta kompenzáció, amiért korábban Rogán Antalt a Miniszterelnöki Kabinetiroda élére nevezték ki és rengeteg közpénz felett dönt.” Lázár és a Varga neve azonban egy másik összefüggésben is felmerült, így még az is lehet, hogy nem véletlen, hogy a jól értesültek szerint pont ez a két politikus lenne a két kabinetfőnök.

„Ha a baloldal a Jobbikhoz hasonlóan képes rendezni sorait, az egyéni mandátumokért folyó küzdelemben az ellenzék megszorongathatja a kormánypártokat. (…) erre az eshetőségre a Fidesz fő döntéshozói is készülnek – (…) a B terv Varga Mihály vagy Lázár János, attól függően, hogy az MSZP-vel vagy a Jobbikkal kell-e kényszer-koalíciót kötni. „Előbbi esetben a technokrata, euroatlanti elkötelezettségű Varga lenne az első ember, utóbbiban az EU-kritikus és halálbüntetés-párti Lázár” (mno.hu)

Tehát a cél vagy egosimogatás, vagy felkészülés nagykoalícióra, de még az is lehet, hogy egyik sem, hanem valami teljesen más, a nagyközönség számára eddig még ismeretlen koncepció, mint például a kormányzati szintű „farokméregetés” vagy az „oszd meg és uralkodj” elv még markánsabb gyakorlatba ültetése.

De vajon hogyan fog működni a két kabinet a gyakorlatban?

• Mennyire lesz hatékony? Tényleg időt akarnak megspórolni, vagy csak azt akarják az érintettek, hogy ne kerüljön minden ügy a kormányülés napirendi pontjai közé, hivatalosan is kispadra ültetve egyes szereplőket?
• Vajon érdemes úgy tárgyalni egy-egy témát, hogy a stratégiai ötletelést és a gazdasági vonzatot elkülönítik? Ki fogja meghatározni, a kétféle megközelítés mennyiben fedheti át egymást, illetve ki gondoskodik majd arról, hogy egy-egy döntés összes aspektusa figyelembe legyen véve valamelyik kabinetben? És mi lesz a következménye, ha ez nem sikerül? A döntések megalapozottsága eddig sem járt csúcsra, majd az új rendszer jobb lesz?
• Tényleg lerövidíti a tervezésre fordított időt, ha a két bizottság teljesen más szempontból vizsgálja ugyanazt a témát? Mi lesz majd a fontossági sorrend? Esetleg a két kiskormány simán belenavigálja magát majd a „melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás” örökérvényű diliházas gondolatmenetbe?
• Vajon ha a kormányülések mindeddig nem tudták kezelni a társadalmi egyeztetéseket és véleményeket, akkor a két kabinet ezt a gondot majd egy csapásra megoldja és minden érdekelt mindig meg lesz hallgatva, szakmai véleményük pedig megfogadva?
• Vajon a végső kormányfői rábólintáshoz melyik kabinetnek lesz nagyobb lobbiereje?

Példának okáért vegyünk egy konkrét ügyet, hogy kezelné azt a két kis kormány. Válasszunk olyan fontos és számtalan kihívással küzdő témát, mint az iskolai tananyag modernizálása, a XXI. századnak megfeleltetése. A stratégiai kabinet hosszas morfondírozás után mondjuk úgy dönt, győzzön a digitális a papír felett (a témáról részletesen itt), így ne új tankönyvek legyenek nyomtatva, hanem kapjon minden iskolás tabletet. Természetesen a felmerülő ötletet érdemes egy kicsit jobban kidolgozni, hány gyerek, hány tablet, milyen tantárgyak tankönyveit váltanák ki, stb. Ez – normál esetben – rengeteg időt és hosszas tervezést, előterjesztést meg tárgyalást igényel, meg még egy-két hatástanulmányt is, aztán egyszer csak elérnek oda a stratégiai kabinet tagjai, hogy véglegesítik a számukra legtetszetősebb irányvonalat.

Ekkor azonban még egy árva szó sem esett arról, mindez mennyibe kerül, mert ugyebár az a gazdasági kabinet dolga. És akkor még nem beszéltünk arról, melyik kabinet feladata lesz a teljes tabletes projekt összerakása tokkal-vonóval, azaz annak felmérése és kiszámolása, konkrétan mit akarnak bevezetni, ahhoz mire lesz szükség és milyen költségvonzata van egy teljeskörű országos bevezetésnek. Természetesen nemcsak magának a sokezer tabletnek a bekerülési ára az egyetlen tétel, hanem olyanokat is számba kell venni, mint minden osztályteremben töltőhelyek kialakítása, az iskola összes tanára és diákja által egyszerre használható wi-fi hálózat biztosítása, az óhatatlan javítások és tartalék/csere tabletek finanszírozása, a pedagógusok továbbképzése, hogy ők is tudják használni a kütyüket, valamint a tanuláshoz használható appok készíttetése, ráadásul mindez közbeszerzést is igényel. És akkor még nem beszéltünk olyanokról, mint a beszerzendő tabletek konkrét specifikációja (kakaóbiztos, kalapáccsal sem összetörhető, lassan avuló, a felhasználási célra megfelelő méretű és képernyő felbontású, stb.). Kizárt dolog, hogy ne mutogatna egyik kabinet a másikra, miután

• alapvető tétel kimaradt a tervezésből (például nincs minden iskolában megfelelő wi-fi, emiatt nekik mégis csak papír alapú könyv kellene, de az meg nincs),

• befuccsolt a szervezés (például a gyerekek nem kapják meg időben a készülékeket, nincsenek letölthető, használható tananyagok, a tanfelügyelőknek elfelejtettek adni, stb.),

• technikai malőrök cincálják az idegeket (például nem a célnak megfelelő tableteket vesznek, az appok nem kompatibilisek a közbeszerzett tabletekkel, stb.) vagy

• szimplán csak tombol a dilettantizmus (elfelejtették megkérdezni a tanárokat meg a szülőket, ők mit szeretnének, nem áldoznak a minőségi cuccra, a gagyi meg alkalmatlan oktatási célokra, stb.).

A legvalószínűbb kimenet az, hogy a kétkabinetes hókamókával éppen azokat fogják majd kihagyni a döntési folyamatokból, akiket a leginkább be kellene vonni (például a kulcsinformációk birtokosait), illetve az egymástól tematikusan szétválasztott előkészítési és döntési folyamatok miatt elvész nemcsak a bonyolult projektekhez szükséges komplex szemlélet, hanem a sok bába között a gyerek is. Az új kormányzati megoldással simán el lehet érni, hogy semminek sem lesz felelőse, plusz ha a teve az a ló, amit egy bizottság tervez, akkor vajon milyen teremtmény lesz abból, amit két bizottság tervez?

Viszont még mindig nem jutottunk el addig a pontig, vajon miért van minderre szükség? Annyira már ismerjük miniszterelnökünket, hogy nagy eséllyel nem a racionalizálás a legfőbb vezérelv egy-egy nagyobb szerkezeti átalakításnál. Ha azonban megnézzük az elmúlt napok eseményeit, egy egészen új kép tárul elénk, mely azt mutatja, a két kabinet soha nem látott lehetőség, hogy a választópolgárok igényeinek kielégítésére nem egy, hanem kettő alternatív valóság épülhessen.

A kiindulópont: Lázár János és Varga Mihály ugyanabban a témában (munkaerőhiány) pár nap eltéréssel, két teljesen különböző állítást tett.

Varga Mihály, MTI: Magyarországon a munkaerőhiány nem lehet akadálya a növekedésnek, ezért akár harmadik országbeli bevándorlókra is szükség lehet, olyanokra, akik dolgoznak, és nemsokára megjelenik a jogszabály is, amely a befogadó cégek kedvezményeit rendezi majd. (a témáról részletesen itt)

Lázár János, Kormányinfó sajtótájékoztató: „megérti a nagytőkések igényeit, de a kormány nem tervezi, hogy külföldről szállítson munkaerőt az országba.” (…) a kormány családtámogatással, a szakképzési rendszer megújításával, és a piacra visszavezetett munkaerővel küzd az országban tapasztalható munkaerőhiánnyal szemben.”

A két kijelentés között elég nagy a különbség ahhoz, hogy biztosak legyünk abban, hogy az a bizonyos sánta kutya ott ólálkodik a kormányunk háza táján.

És mi lehet ennek a két, egymásnak ellentmondó nyilatkozatnak a háttere? Ha túllépünk azon, miszerint a jobb kéz nem tudja, mint csinál a bal és feltételezünk akár egy minimális összehangoltságot valamint céltudatosságot a kormányunk kommunikációjáról, akkor sorba rakhatjuk a történéseket:

1. A munkaerőhiány igen aggasztó, a gazdasági fejlődést erőteljesen hátráltató (pl. embert nem találnak az Alföldön, aki mezőgazdasági idénymunkásnak menne, a barack meg hamarabb beérik mint a kormány családtámogatási rendszerének reformja).
2. A kormány heves bevándorló ellenessége miatt hivatalosan egy szót sem szabad arról ejteni, miszerint külföldi munkaerő kellene, különben hogyan lehetne a kvóta népszavazáshoz a szájába rágni az egybites szavazóknak, „Magyarország a magyaroké”???
3. Hogy legyen költségvetési bevétel (valamiből csak épülnie kell a stadionoknak, kisvasutaknak meg a kormányzati pucc-negyednek fent a szirten), ahhoz a munkát elvégezni hajlandó személyek is kellenek, akár a föld alól is.
4. A már külföldre távozott magyarok nem jönnek haza harmadannyi fizetésért, mint amennyit most kapnak a messze távolban, ráadásul a kormány sem firtatja a visszatérésüket, mivel úgysem a Fidesz-KDNP-re szavaznának a következő választásokon.
5. Minden egyes nyárelő további nyugat-európai rajzást idéz elő, mely során a frissen végzett fiataljaink tömegesen lépnek le hazánkból egy jobb élet reményében.
6. A már honosított 850 ezer friss magyar állampolgárra sem lehet számítani a magyar munkaerőpiacon (eddig nem nagyon mutatkozott a statisztikában az álláskeresési hajlandóságuk), hiszen ha van uniós útlevelük, miért is maradnának meg hazánkban, amikor tőlünk nyugatabbra a többszörösét kereshetik ugyanannyi munkával, mint nálunk? Azért, mert valaki letette az állampolgári esküt, még nem köteles semmit sem tenni friss hazájáért, aktív munkavállalóként adót és járulékot fizetni meg pláne nem.
7. A hazai minőségi munkaerőtartalék mint olyan megszűnt, a cégek egymástól lopkodják az alkalmazottakat.
8. A kormányt orrba vágja a valóság és belátja, lépni kell, nincs mese. A propaganda azonban nem szólhat meghátrálásról meg bevándorló szeretetről sem, hiszen egyrészt már üzentük Brüsszelnek is, nem kérünk az idegenekből, másrészt nehéz lenne átállítani multikulti-elfogadóra a már nemzeti irányban felhergelt tömegeket. Ezek alapján két teljesen külön kommunikáció kell, az egyik a nacionalista, rasszista pórnépnek, a másik meg a gazdasági szereplőknek, azoknak, akik reménykednek, hogy a kormány képes felülkerekedni az aggasztó munkaerőhiányon és hathatós segítséget nyújt a probléma megoldásához.
9. Az IQ minuszokhoz ezek után Lázár János szól (stratégiai kabinetfőnök), kérem semmi látnivaló, nyugodjon meg mindenki, majd lesz itt piacra visszavezetett munkaerő (az elmúlt három évben hány közmunkást is sikerült visszavezetni a privát szektorba?) meg megújult szakképzési rendszer (ja, azt épp most butítják le véglegesen, de a megújulásnak nem kell egyben azt is jelentenie, hogy jobb is lesz), belső tartaléknak meg ott vannak még azok, akik nem dolgoznak (például gyereket nevelnek a teljes munkaidőben melózás helyett).
10. Varga Mihály (gazdasági kabinetfőnök) a piaci szereplőket próbálja nyugtatni, lesz megoldás, mindenki higgadjon le, no para. Sőt, lesz még adókedvezmény meg minden földi jó is, akár negyedmilliós nagyságrendű befogadást lehetővé téve.

Ezzel el is értünk a két alternatív univerzumhoz, melynek alapjait most rakják le a szereplők: az egyik azoknak a választóknak készül, akiket meg lehet etetni azzal, hogy a magyarságunkból, nemzeti felsőbbrendűségünkből meg kereszténységünkből megélünk és eljön a Kánaán, csak ki kell várni, a másik meg azoknak, akiknek köszönhető az az adóbevétel, amiből el lehet tartani a költségvetésből élőket és akik kontójára lehet olimpiáról meg várba költözésről álmodni.

Az egyik univerzum szószólója és mondanivalója akár napi szinten is megjelenhet a királyi meg egyéb kormányhű médiában, sulykolva a polgárokba, nyugodtan utáljunk mindenkit, aki nem a mi kutyánk kölyke. Lehet nagygyűléseket tartani, migránsellenes menetet szervezni, zászlókat lobogtatni, teleplakátolni az országot, hogy Brüsszel is megértse, nekünk senki sem kell, akiben nem a mi vérünk folyik és anno nem ősapáinkkal emigrált ide isten adta szálláshelyünkre.

A másik univerzum szószólója csak ritkán szólal meg, lehetőleg kis létszámú, bennfentes eseményeken, ahol a magyar vállalkozók és a multik leányvállalatainak vezetői megtudhatják, van még remény, nyugodtan alkalmazhatnak akár nagy tételben is indiai programozót vagy ukrán szalagmunkást, a munkavállalási engedélyt elintézettnek vehetik, ha kérik. Ez természetesen csak lábjegyzetben jelenik meg eldugott kormány-honlapokon, a kedvezményeket meg salátatörvény ezerhuszonnegyedik paragrafusaként rendezik. A vállalkozók boldogok, mert a problémájuk megoldódik, azzal meg miért is foglalkozna bárki is, hogy a bevándorlás nagyüzemi szintű engedélyezését nagydobra verje? Egyébként is volt már időnk hozzászokni, hogy - ahogy Orbán Viktor kérte a diplomatákról - mi se arra adjunk, amit odafent mondanak, hanem arra, amit tesznek.

A kormánypropaganda már hat éve fáradozik egy olyan alternatív médiavalóság felépítésén, amely tényektől és történésektől független, a kormányt dicsőíti, a kis sikerekből is elefántot gyárt, cserébe a valós és feszítő problémák megismerésétől megkíméli a lakosságot, a korrupcióról és egyéb súlyos esetekről pedig egy árva kukkot sem szól, miközben a hírhamisítástól sem retten vissza.

Miért lenne nagy kihívás ugyanennek a gárdának a két valóság párhuzamos menedzselése?

 Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

Kapcsolódó posztok:

Üzenjük Brüsszelbe, szükségünk van bevándorlókra!

Meddig tart még a kormányzati ámokfutás az oktatásban?

Vajon Simicska meg tudja buktatni Orbánt?