Kormányunk egyértelműen letette a garast amellett, hogy minél lazább Uniót szeretne és a háta közepére sem kívánja azt az Európát, amit éppen Merkel és Macron álmodik. 

Mit akarnak a németek és a franciák? Egyértelműen előre menekülni abból a posványból, amit a jelenlegi Unió jelent olyan balanszokkal, mint Magyarország és Lengyelország. A cél egy kétsebességes klub létrehozása, ahol egyrészt vannak a föderációba tartozó fejlődőképes menők, akik képesek összehangolni nemzeti érdekeiket (gazdaság, közös költségvetés, adópolitika, államadósság, állami támogatások, közös hadsereg, saját parlament, saját elnök, stb.), másrészt azok, akik nem lépnek egyszerre, viszont akarják a rétest estére, azaz a legkisebb lelkiismeret furdalás nélkül lenyúlják a támogatásokat, hálából pedig nemcsak fikázzák Brüsszelt, hanem saját választóikat is hergelik a szövetség ellen.

Teljesen érthető, ha a fejlődést vágyók nem kívánják magukat egy porondon látni azokkal a demagóg és populista politikusokkal, akik a nemzeti érdekekre hivatkozva inkább partvonalra tolják az országukat, minthogy nacionalista mázukat a kukába dobva valamiféle előrehaladáson ügyködjenek. Nem csoda, ha Merkel vagy épp Macron ideges, amikor a magyarok (lengyelek) képesek a legalapvetőbb demokratikus intézményeket is sárba tiporni, ahogy az emberi jogokat sem tisztelik, sőt az unió alapszabályát sem tartják be, a támogatásokért viszont tartják a markukat – a pénzt pedig elnyeli egy féreglyuk, amelynek túlsó vége a politikusok és haverjaik zsebében van. Ki akarná etetni úgy a haszonlesőket, hogy még csak a támogatásukra sem számíthat? Azokat, akik minden lehetséges fórumon uszítanak Brüsszel és az Unió ellen, akiknél a sátánnal egyenértékű az a szervezet, amelybe egykoron habozás nélkül, anyagi haszon reményében beléptek? De hasonlóan háboroghatnak a hollandok vagy akár a belgák is, ők sem a nemzeti büszkeség álcája alatt maffiaállamot építő nemzeteket szavazták be annak idején a klubjukba.

Előbb vagy utóbb lesz tehát egy belső kör, amelyhez tartozni maga lesz a fejlődés és lesz egy külső, amelyben az országokat önként és dalolva gyarmati szintű vegetálásra kárhoztatják kapzsi politikusai – és ha azt hisszük, csak a fejlett nyugat fog a belső sávban hasítani, tévedünk, ugyanis Prága és Pozsony sem idegenkedik már attól, hogy nacionalizmusát feladva lehagyja a külső sávban totyogókat. Mert lehet, hogy idegenkednek a németek és a franciák dominanciájától, de a nagyok farvizén még mindig többet remélhetnek mint az ázsiai színvonalú szekcióban, ahol a sovinizmus a legnépszerűbb ideológia.

De vajon Orbán miért akarja mindenáron nemzetünket kispadra ültetni? Hát nem azért, mert Trump után szabadon „a nemzet az első”, hanem azért, mert a „zseb az első”. És ez a zseb természetesen nem a választóké, hanem azé a szűk elité, amely az elmúlt 7 év nyerteseként multimilliárdossá vált.

Képzeljük el, vajon Orbán Viktor mit szólna ahhoz, ha

• egy felsőbb parlament és elnök hagyná jóvá, kinek a talpát nyalhatná és hogyan törleszkedhet olyan diktátorokhoz, mint Putyin vagy épp Edrogán,
• ha egy felsőbb parlament és elnök hagyná jóvá, kitől félhet, kit utálhat és kit utáltathat a választóival,
• ha a hadsereget nem úgy használhatná, ahogy ő szeretné, mert vajon ki hagyná jóvá, hogy akár magyarok ellen hazai tüntetéseken is bevethesse közölve, a renitens, sorosbérenc civilek megérdemlik és egyébként is már régen viszketett a tenyere,
• ha föderációs költségvetés keretében megmondanák neki mire kellene költeni (például szociális juttatásokra, nem pedig Várba költözésre, panelek értelmetlen visszabontására, elavult atomtechnológiára, soha meg nem valósuló olimpiához olimpiai létesítményekre, egy pillanatig sem rentábilis vasútvonalra, nemzeti konzultációra , még öt stadionra meg három kisvasútra),
• ha nem ő dönthetné el, hogy ad hoc jelleggel még aznaptól ki kap a nyakába csődöt eredményező különadót vagy épp helyzetbe hozó adókedvezményt, kinek kell azonnal kivonulnia egy adott piacról és ki kapja a legzsírosabb koncessziókat fillérekért,
• ha az államadósság összehangolása miatt nem vehetne fel letaglózó mennyiségű hitelt az oroszoktól (Paks-II.) meg a kínaiaktól (belgrádi vasút) és a letelepedési kötvények sem szárnyalhatnának offshore cégeket gazdagítva,
• ha nem osztogathatna kénye-kedve szerint sok-sok milliárdos állami támogatásokat haveri médiának, bankoknak, disznóhizlaldáknak, egyházaknak, ellenőrizhetetlen határon túli magyaroknak, meg bárkinek, aki épp megérdemli (szerinte),
• ha nem játszhatna át minden egyes közbeszerzést minimum háromszoros áron a haveroknak,
• ha nem attól rendelhetne a hadseregnek új fegyverzetet, aki többet csorgat vissza magánszámlákra,
• ha a szociális kiadásokat nem nyirbálhatná úgy meg, hogy mélyszegénységbe taszítja a lakosság egyharmadát, miközben az arra érdemesnek tartott szűk elit nagykanállal habzsolja a földi javakat,
• ha nem pusztíthatná le az oktatást a közmunkás utánpótlás biztosításának szintjére,
• ha nem hagyhatna az útszélén bárkit, akit éppen akar, legyen az mentős, közszolga, tanulási nehézséggel küzdő, ilyen vagy olyan okból egészségügyi ellátásra szoruló vagy épp hajléktalan,
• ha nem hordhatná ki zsákszámra a nemzeti bankból és a nagy állami vállalatokból valamint a költségvetésből a tartalékot,
• ha nem finanszíroztathatná az állammal saját kedvenc sportágait és egyesületeit?

Egy biztos, ha mindezt nem tehetné meg, a guta ütné meg ott helyben. Az általa fémjelzett illiberális demokrácia lényege éppen az, hogy

• senki sem szóljon bele, hogy a nagyfőnök éppen mit akar, Putyint ölelgetni vagy netalán a kínai tömeggyilkosokat puszilgatni (természetesen mindkettőt támogatás és pénz reményében, nehogymá ingyé),
• utasítása ellenében senki se nyomja a propagandát, kit kell utálni, ki az ellenség, ki gazdagodhat és kinek kötelező egyre lejjebb csúszni,
• az emberi és állampolgári jogok betartását és betartatását se követelje senki, legyen szíves,
• ahogy mindenki jobb, ha tudomásul veszi, a korrupció maga a kormánypárt politikája, az új burzsoázia hazai és uniós forrásokból feltőkésítésének nélkülözhetetlen és még véletlenül sem üldözött eszköze,
• és az sem tartozik senkire, hogy még a legszervezettebben elkövetett nemzetkárosítás se legyen büntethető amíg a nagyfőnöknek kedves haverok űzik azt nagyüzemben.

A kétsebességes Európa belső köre valószínűleg nem engedné meg mindazt, amit ma a kormányfő és baráti köre megenged magának – a hatszoros áron kaszáló haveri médiát, a potom összegekért elkótyavetyélt bankokat, a teljes üzletágak lenyúlását (turizmus, építőipar, szerencsejáték, stb.), a rezsicsökkentés leple alatt lerongyosított közműveket, a regisztrált bűnözők és mindenféle kémek uniós területre költözését letelepedési kötvénnyel és boldog-boldogtalannak osztogatott állampolgársággal támogatva.

Orbán Viktornak foggal-körömmel ragaszkodnia kell ahhoz az állásponthoz, amit jelenleg képvisel, azaz a minél lazább uniós együttműködéshez. A pénz jöhet vagonszámra, de senki ne merjen kérni érte semmit se cserébe, még tisztességes elszámolást sem. A kereszténység utolsó bástyájaként a magyarok csakis magyar vérszívókat érdemelnek, de azt nagytételben, vessenek magukra, ha nem képesek fellázadni, az Uniónak pedig semmi köze ahhoz, a Fidesz-főnökök és holdudvaruk hogyan vásárolja fel a fél országot az ellopott támogatásokból. Hogy szólhatna bele abba akár Merkel, akár Macron, hogy lassan egy magyar gázszerelő lesz Európa egyik leggazdagabb embere, vagy abba, hogy milyen élősködőket tartsanak el a magyar adófizetők? Igen, nacionalizmusunk szerves része, hogy csak az lophat, akinek azt a legfőbb vezér megengedi és csak azt lehet kicsinálni, akire a megfelelő helyről kilövési engedély érkezik, ebbe senki más nem kotyoghat bele, főleg nem valami öntelt német-francia konföderáció. És igen, már Merkel és Marcon is rájött, bizony a magyarokra nem számíthat, sőt. A magyarok csak bajt okoznak, lázítanak, bomlasztanak, uszítanak, cserébe még drágák is. Nincs rájuk szükség, és ez valljuk be, enyhe kifejezése annak, valójában hova kívánhatnak minket az önnön nagyságával eltelt kormányunkkal együtt.

Hiába lenne a magyar választóknak más az érdeke, ameddig a gazdaállat (azaz a nemzet) nem fordul a parazitái (azaz a kormány és a haverok) ellen, addig bizony a szemünk láttára olvad semmivé az a történelmi lehetőség, amelyet a belső körhöz csatlakozás jelentene. Mert nekünk (vagyis kormányunknak) az oroszok meg a kínaiak kellenek, azok, akik aztán fillérekért felvásárolják azt a maradék országot, ami a Fidesz klientúrának valami miatt nem kellett.

Már csak az a kérdés, marad-e még itthon olyan épkézláb munkaerő, amely mindehhez asszisztál, vagy egyedül csak a rezsicsökkentéssel dekára megvett agymosottak fogják eldönteni, mi lesz a jövőnk.

  Amennyiben tetszett, várunk Facebook-csoportunkban!

Azt már most leszögezhetjük, elhanyagolható az esélye, hogy a gyengébb nem képviselője legyen, hacsak Szél Bernadett nem indul és nem szerez maga mögé olyan támogatókat, akik hiszik, nemcsak a parlamentben képes kényelmetlen pillanatokat okozni a kormánypárt hímsoviniszta képviselőinek, hanem egy erőszakos, gyűlölködő kampányban is legyőzheti őket. És bebizonyítja, bizony lehet más a politika.

Egyelőre azonban ennek tényleg elhanyagolható az esélye, a magyar választók pedig csak férfiak közül dönthetnek majd – ha már köztársasági elnököt nem választhatnak, akkor legalább abba beleszólhatnak, ki pacsizzon Putyinnal és ki mutassa be egy multilaterális találkozón, hogy milyen az, amikor valaki odakint nem annyira népszerű, mint idehaza annak ellenére, hogy szeretne.

Mi a választék?

Ha nézzük a nemzetközi trendet, akkor egyrészről ott vannak az olyan típusú államférfiak mint Trump, Putyin, Edrogán és valljuk be, ezek közé tartozik Orbán Viktor is. Szereti a focit és a szotyolát, elkötelezetten segíti családjának és haverjainak gazdagodását, miközben saját bevallása szerint ő majdnem templom egere. Gyűjteni azért még nem kell neki, majd kér az apukájától kölcsön. Vagy földijétől. A nép egyszerű fiának vallja magát, szívesen énekel népdalt/magyar nótát akár kultúrprogram keretében is, a nőkhöz való viszonyán meg simán túlórázhatna egy szakasz pszichológus is, cserébe szereti a pálinkát akár suttyomban is. Életeleme a folyamatos harc, az őt fényező propagandától semmi pénzt sem sajnál, félelmeiről pedig külön könyvet lehetne írni, meg arról is, vajon egy legszebb férfikorában lévő államférfi hogyan retteghet mindennél jobban egy 87 éves öregembertől?

Orbán Viktortól nem idegenek az autoriter módszerek, a média igába hajtása, az igazságszolgáltatás bedarálása, a megteszem, mert megtehetem mentalitás. Ezzel nincs egyedül a napjainkban regnáló államférfiak között, Trump is azt hiszi, büntetlenül akadályozhat FBI-os nyomozást, ahogy Putyin is mindent megtesz azért, minél kevesebb főből álljon az ellenzéke, Edrogán pedig simán börtönbe zár mindenkit, aki csak egy kicsit is gyanús számára, legyen az tanár, újságíró, bárki. Huszonöt évvel ezelőtt még valószínűleg maga Orbán Viktor küzdött volna a legjobban egy olyan miniszterelnök ellen, akinek feltett szándéka az államtól lenyúlt közpénz segítségével a fél ország tulajdonosváltásának megvalósítása és az új, neki lojális burzsoázia kiépítése, de ma már ő az, aki attól retteg, hogy szembetalálkozhat egykori önmagával.

De milyen miniszterelnök-jelölt lehet esélyes Orbán Viktorral szemben? A nép egyszerű fia, a focirajongó, szotyolázva, enyhén ittas állapotban éneklő mélykeresztény stadionépítő falusi imázs már foglalt, így más dizájnban kell gondolkodnia azoknak, akik úgy gondolják, ideje megszorongatni, netalán leváltani és elszámoltatni jelenlegi nagyvezérünket.

Ha szétnézünk Nyugat-Európában, akkor napjainkban egy új államférfi-típus emelkedik éppen a szélsőjobbos, populista, örökké harcban álló, demagóg és uszító politikusok fölé – a centrista, liberális vagy éppen neokonzervatív alfahím, aki egyrészt megnyerő modorú, mosolygós, kulturált, kozmopolita, európai viselkedésű és nem utolsó sorban alfaként bizonyítja hazája választóinak, ő bizony nem hódol be egyetlen beképzelt államfőnek sem, legyen az akár amerikai, akár orosz. Nem pacsizik, hanem satuba zár és nem tekint istenként se Trumpra, se Putyinra csak azért, mert azok nagyobb országot kormányoznak. A modern államférfi a nőkre nem konyhai kisegítőként, hanem partnerként tekint, ahogy a migránsgyűlölet és a homofóbság sem menő még a legkatolikusabb Írországban sem. És igen, vannak olyan országok, ahol a nemzeti-populista erők helyett a választók inkább a liberálisokat vagy éppen a neokonzervatívokat, Európa feltétlen híveit választják, akik feltett szándéka nem az Unió lenyúlása majd romba döntése, hanem az építés és az együttműködés.

Nekünk magyaroknak azonban nehéz dolgunk lesz – egyrészről ott van Orbán Viktor, aki sok év alatt kiépítette saját vallásos szektáját a választók körében, valamint olyan választási rendszert kényszerített az országra, amely szinte teljes egészében lehetetlenné teszi az ellenzék egységes fellépését, ahogy azt is, hogy két választási forduló között olyan szövetségek kössenek, amelyek az ő vesztét okozhatják.

Orbán Viktorra szemben ott van Botka László, aki mindent elkövet azért, pártja nehogy már valakivel is összefoghasson és feltett szándéka, hogy a szocikat örökre a történelem szemétdombjára küldje. Az összeesküvés-pártiak mondhatnák, nem véletlen, hogy mostanában Szeged kedvence lett a kormány projektjeinek, de azért ne menjünk ennyire messzire a gondolatmenetben, maradjunk meg annál, miszerint Botka úgy szeretne választást nyerni, hogy senkivel sem kell paktumot kötnie. Ehhez azonban csoda kellene meg az, hogy végre megtalálja a karizmáját és elhitesse a választókkal, van benne elég kurázsi partvonalra küldeni Orbánt. Ez jelenleg science fiction kategória.

A másik oldalról Vona szorongatja Orbánt és be kell látnunk, sokkal ügyesebben, mint a szocialisták jelöltje. A Jobbik szlogenjei (és plakátjai) ütősek és a választók akár még el is hihetik, bizony Vonáék elszámoltatják az enyves kezű politikusokat és barátaikat, az ellopott pénz pedig visszaszáll az államkasszába és onnan olyan helyekre kerülhet, mint az egészségügy vagy netalán a nyugdíjkassza. Akinek elege van a stadionokból és szívesen áldozna inkább a rogyadozó kórházakra  vagy éppen az orvosutánpótlásra, de a korrupt bűnösök rács mögé dugása és vagyonuk elvétele is beikszelésre csábít.

Vona imázsának építése is halad – a kiscicás-kölyök kutyás és családi fotók bizonyítják, ő is emberből van, a kifogástalan elegancia és frizura pedig azt sugallja, kulturált, a gárdát már régen maga mögött hagyó politikusról beszélünk. Csak el kell hitetni a választókkal, ahogy Orbán liberális demokratából nacionalista-autoriter személlyé vált, úgy a folyamat fordítva is elképzelhető, azaz a szélről is van út középre. Vonáról megfelelő kommunikációs eszközökkel el lehetne hitetni, hogy vasmarokkal adná tudtára bárkinek, nem hódolunk be, ahogy azt is, elkötelezetten küzd az európai bérunióért és azért is, hogy Orbánt és haverjait elszámoltassa, a bűnösöket meglakoltassa, a szegényeket pedig felemelje.

Jakab Péter szóvivő szerint „az embereknek egy évük van eldönteni, hogy olyan országban szeretnének-e élni, ahol a tolvaj helikopterrel jár, a tisztességes meg éhezik, és a miniszterelnöknek "viszket a tenyere", ha valaki nem ért vele egyet; vagy olyanban, ahol bérunióval küzdenek a nyugati fizetésekért, a nyugdíjakat nemcsak a választás előtt emelik és mindenkinek modern egészségügy, színvonalas oktatás jár. (…) 2018-ban azok szavazzanak a Jobbikra, akik saját országukat és családjukat akarják gyarapítani, s nem "egy maroknyi tolvajt", hanem sok millió dolgozót akarnak helyzetbe hozni.”. (jobbik.hu)

Fotó forrása: jobbik.hu

Egy-két apróság azonban van, ami gátolja, hogy Vona igazi modern államférfi legyen. Egyrészt sokan nem hiszik el (nemzetközi szinten sem), hogy kutyából lehet szalonna, azaz szélsőjobbosból valaki meggyőződéses jobboldali legyen és kormányra kerülve nem mutatná ki a foga fehérjét a rasszizmus, a nemzeti nacionalizmus, az emberi jogok vagy éppen az elkötelezett diktatúra-építés területén.  A homofóbiájával sem számolt még le teljesen és ez a szemellenzős magatartás is gátja lehet a népszerűségének, hiszen hogyan fogna vele kezet például Luxemburg melegházas vagy Írország nyíltan meleg és egyben migráns apukával bíró nagyfőnöke? Van még mit csiszolnia az imázsán ahhoz, hogy a jelenlegi európai kormányfők partnernek tekintsék és ne kelljen a kiközösítéssel szembenéznie egy-egy nagyobb összeröffenésen.

Vannak még feltörekvő ifjú politikustanoncok is (Momentum, Kétfarkú kutya, stb.), akik elviekben beleszólhatnak a választások végeredményébe, azonban nagyon sok pénzre, elszántságra, ötcsillagos stábra valamint ütős kommunikációs stratégiára és mindent lehengerlő agresszív kampányra lenne szükség ahhoz, hogy az új pártok jelöltjüket befuttassák – ám ha elég hitelesre sikerülne fazonírozni az új ellenzéki szupersztárt, akkor komoly esélye lenne megszorítani a jelenlegi, országunk életét domináló szereplőket. És ez az új politikus lenne igazán hiteles személy elhitetni azt, Magyarországon is lenne létjogosultsága egy igazi modern államférfinak.

Kapcsolódó poszt: Vajon mitől retteghez miniszterelnökünk a legjobban?

  Amennyiben tetszett, várunk Facebook-csoportunkban!

Napjaink egyik legdivatosabb kormányzati pénzeltüntetési formája a közhasznú társaság, ami minden, csak nem közhasznú, cserébe igen jól jövedelmező hűbérbirodalom, az adófizetőkön élősködők haszna pedig nem is olyan lassan felfoghatatlan méretűvé duzzad.

Mi kell hozzá? Először is ki kell találni valami hangzatos célt, ami csak úgy viszi a milliárdokat – az sem baj, ha ezermilliárdos nagyságrendben. Nem baj, ha nincs jó indok a projektre, hiszen azért vannak a kormány jól fizetett propagandistái, hogy kitalálják, például miért is kell a miniszterelnöknek felköltöznie a Várba, amikor a fél parlament-épület is az övé lehet. Ütős érv a nemzetközi kapcsolatok ápolása, hiszen honnan lenne szebb kilátás a világörökségre, mint a Budai Vár Karmelita kolostorának frissen épített erkélyéről? Majd azt mondják, eredetileg is azzal akarták építeni, csak nem volt rá technológia, a firenzei dóm is várt vagy százötven évet, mire készen lett a kupolája, ez az erkélyesdi is csak egy hasonló projekt. Kell még egy-két fotó, amely bizonyítja, a Trudeau-Macron szicíliai brománc mediterrán azúrtengeres-virágkavalkádos fílingje fényévekre van lemaradva Orbán-Putyin budai kettősétől, a friss tengeri fuvallat helyett meg majd odaképzeljük az újraépített istálló ontotta szagorgiát.

A miniszterelnök azonban elmagányosodna, ha csak egyedül kukorékolna odafent (ugyan ott van még a köztársasági elnök is, de ő régi barátként valószínűleg már nem sok újat, izgalmasat tud nyújtani), így még vagy 10-15 épület átépítésével-kiglancolásával egy-két minisztérium meg más hivatal is felköltözhet a hegytetőre. A bónusz: az eleve sem olcsó rongyrázás bekerülési költsége a csillagokig emelhető, a káosz miatt pedig ember (újságíró) legyen a talpán, aki nyomon tudja követni a különböző költéseket, a leginkább haveroknak kiírt közbeszerzéseket.

Az ötlet szárbaszökkenése után eljön a megvilágosulás pillanata, kellene egy projekt cég is mindehhez, megbízható elvtárssal az élén. Nem baj, ha nem ért hozzá, a lényeg hogy elkötelezett legyen és bokacsattogtatva teljesítsen minden felülről jövő utasítást. Azért ne legyen olyan káder, akinek országos hírneve van, netalán túlságosan kötődik a fővárosi politikához, mert ha be kell áldozni, hát be kell áldozni, és minél ismeretlenebb, annál kisebb hírverést eredményez a menesztése. Nagyszerű a feladatra például egy vidéki polgármester, mondjuk valamelyik megyeszékhelyé, az nem túl kicsi ahhoz, hogy bárki is felpanaszolja, nyeretlen kétévesre túl nagy kabát lett adva.

Az, hogy korábban hogyan sikerült gazdálkodnia polgármesterként, teljesen lényegtelen – hiszen egyrészt az állam a parlamenti kormánytöbbség felhatalmazása alapján eltüntette a rossz gazdálkodásból fakadó önkormányzati adósságokat, másrészt a projektcég vezetőjével szemben ugyebár nem követelmény, hogy kiváló gazdasági szakember legyen, hiszen akkor még akár bele is kérdezhetne egy-két dologba. Minél egybitesebb, annál lojálisabban teljesít és az sem követelmény, hogy akár egyetlen önálló gondolata is legyen.

Ha megvan, ki legyen a húzónév (azaz az ügyvezető) a projektcégben, jöhet a cégalapítás. Ugyebár senki sem várhatja el, hogy egy ilyen fontos cégnek ne legyen vagyona, így a kezelésébe kell adni rögtön jópár budavári ingatlant, illetve jókora pénzmennyiséget is rendelkezésére kell bocsátani, nehogy már likviditási gondjai legyenek, netalán az olcsójánosság a minőség rovására menjen – az aranybrokát falvédő meg a műkincsek sokba kerülnek, nem érdemes tehát garasoskodni.

Az új cégnek kell irodaház (fullra felszerelve, számítógépek, IPhone-ok, IPad-ek, szolgálati autók bőrbelsővel), adminisztrációs személyzet, őrzés-védés, satöbbi, ezek egy része kiadható havernak aranyárban gebinbe és az eszközbeszerzés is jóárasítva megoldható sógor-koma-jóbaráttól. Az első milliárdok már el is röpültek a semmibe (azaz a megfelelő bankszámlákra), hogy aztán majd osztalékká átalakulva ott landoljanak, ahova eredetileg is szánták őket.

Eljutottunk tehát arra a pontra, hogy megvan a cég és hozzá a vagyon, amit elszórhat – már csak ki kell találni, hogy konkrétan mire. A várba költözés azért jó, mert ott aztán van feladat bőven.

• Ki kell találni, ki hova költözzön, aztán aki útban van, az hova költözzön át. Ha jól sakkoznak az illetékesek, egy minisztérium elhelyezéséhez legalább három másik hivatalt kell kiebrudalni, azoknak új helyet kell biztosítani, szintén felújítva-felszerelve, így az eredetileg szükséges összeg simán megtöbbszörözhető.
• Ha van már egy koncepció, kivel mi történjen, jöhet a tervezés, melyik épület hogyan legyen átépítve, hogy mindenki elférjen, akinek el kell férnie. Az épületeket korszerűsíteni kell (nem mai csirkék), a közművek is olyan állapotban vannak, amilyenbe, leginkább nem olyanban, mint amilyenbe kellenének. Biztosítani kell az extra áramellátást (például a légkondinak), de a XXI. század igényeinek megfelelően meg kell oldani a fűtést, a vizesblokkokat, a számítógépes infrastruktúrát és még sok egyebet, például a nem szigetelt falak szigetelését, salétrommentesítését, stb.
• A belsőépítészet is viszi a pénzt, hiszen a korhűség sokba kerül, főleg ha kimondatlan cél a francia rokokó budavári alkalmazása, az egykori kolostor napkirályosítása. Nem lehet csak úgy a falra kitenni a légkondik beltéri egységét, ahogy a radiátorok sem mutatnak valami jól a kínai selyemtapétás falon, és a riasztórendszer elemeit is jobb láthatatlanná tenni. A miniszterelnöknek csak minőségi vizesblokk dukál, ahogy a prominens vendégektől sem várható el, hogy el legyenek ragadtatva a Zalakerámiától vagy az Alföldi Porcelángyár termékeitől.
• Az eszközbeszerzés is csúcsra járhat – persze kellenek sima irodabútorok, számítógépek meg miegymás a pórnépnek, de az igazi haszon a méretre gyártott belsőben és az olyan extrákban van, amelyek ára előre szinte meghatározhatatlan. Jöhetnek a műkincsek (szobrok, festmények, szőnyegek, porcelánok, antik bútorok) számolatlanul, ember legyen a talpán, aki megállapítja, hány százmilliót ér meg egy többszáz éves műalkotás.
• Ha viszonylag már sok minden ki van találva, jöhet az igazi projektvezető munka, azaz a közbeszerzések kiírása és a munkafolyamatok összehangolása. Lényeges elem, hogy mi mikor legyen közbeszerezve és igen nagy segítség, ha minden leendő vállalkozó hozza a saját magára megszövegezett, kész kiírását és költségvetését, úgy legalább nem lehet nagyot tévedni és véletlenül másnak ítélni a melót. Arról is gondoskodni kell, hogy az egymásra épülő munkák tényleg egymásra épüljenek és például a műkincs csak azután kerüljön az épületbe, ha már működik a riasztórendszer és a kőműves és szobafestő brigád is átköltözött egy másik objektumba. Részt kell venni az időt rabló és idegőrlő kooperációkon, ahol jönnek a fontos kérdések, milyen színűek legyenek az ajtók, hogyan lehetne megoldani, hogy a burkoló ne koszolja össze a frissen festett falat és jó lenne, ha az épületgépészek végre odatolnák a képüket a munkaterületre, mert mindenki rájuk vár és amíg nem fejezték be a létrázós munkát, nem kéne lelakkozni az intarziás parkettát.
• Kezelni kell a felülről érkező kéréseket is – legyen mégis aranybrokát a kék kínai selyemtapéta helyett, a személyzetnek kéne még két szoba és a második emeleti ötös számú teakonyhában legyen induktív tűzhely, a négyes fürdőszobában jakuzzi, a csiszolt gránit helyett pedig sokkal jobban nézne ki a vörös márvány. A terven felüli szökőkutakra-télikertekre sem lehet nemet mondani, jöhet az áttervezés, újabb beszerzések, bontások, valamint a munkálatok projektbe integrálása bármi áron. Például úgy, hogy ami készen van, azt is visszabontják, újraépítik, átfazonírozzák.
• Követni kell a légmozgást is – ha Pista már nem haver, akkor már nem kaphat beszállítói munkát, viszont ha Géza most lett az, neki helyet kell szorítani a megrendelések során. Az sem mindegy, hány főnök van odafent, aki a jó ismerősének megbízást akar és melyik az erősebb kutya, ha a tényleges munkák kiosztásáról van szó.
• A csak papíron létező munkákat is le kell adminisztrálni – mindig lesz olyan sógor-koma, aki csak pénzt kap, melóznia viszont nem kell érte. Jöhetnek a tanácsadói szerződések, kamu tanulmányok meg ugyanannak az irodának átköltöztetése-kitakarítása egymásután ötször, legalábbis a teljesítési igazolások alapján. Ha jön odafentről az utasítás, a projektvezető nem mondhat nemet, hiszen éppen azért van ő ott, mert a kinevezője arra számít, szó nélkül mindent aláír és kérdés nélkül teljesít.

Ezek csak kiragadott példák, van még ezernyi feladat és ráadásul mindezek adminisztrálása, felfelé jelentése is elvárt, ahogy annak igazolása is, hogy miért nem halad minden úgy, mint a karikacsapás, ha már rohadt sokba kerül.

És igen, borítékolható, hogy semmi sem fog úgy menni, mint a karikacsapás, hiszen nemcsak a projektvezető inkompetens (a kormányzati követelmények miatt kizárt, hogy kompetens legyen), hanem a különböző lobbiérdekek is szétfeszítik a kereteket, bármilyen lazára is vannak azok eredetileg hagyva. Mindig lesz még egy-két minisztériumi osztály vagy hivatal, amelyet be kellene szuszakolni egy adott épületbe, ahogy az is kiderülhet, nincs hol parkolniuk a szolgálati autóknak, büdöset szarnak a frissen betelepített lovak, az esővíz az építész terveit megcáfolva mégis csak lefelé megy vagy netalán bármilyen technológiát is próbál a kivitelező, továbbra is vizesednek meg hámlanak az ódon falak. A haverok (és a haverok mögött álló politikusok) is egyre többet akarnak szakítani, ezért aztán az árak folyamatosan nőnek, az eredetileg is hányavetin készített költségbecslésekben foglaltak többszörösére rúgva – és akkor még nem beszéltünk a dilettáns tervezésből fakadó plusz munkákról, a menet közben felmerülő extra igényekről vagy a feltétlen szükséges, ám kifelejtett tételek árnövelő és határidő módosító hatásáról.

A szereplők azonban nemcsak sokat akarnak szakítani, hanem előbb vagy utóbb vérszemet is kapnak, így megjelennek azok a tételek, amelyek simán kimerítik a büntető törvénykönyv vagyon- és gazdasági bűncselekményekkel kapcsolatos fejezetek nemcsak egy, hanem jópár paragrafusát. Jönnek az igen olcsón lakás- és üzlethelyiség bérlések, a külföldre is használt szolgálati autók, a drága, tanulmányútnak álcázott egzotikus nyaralások, a rokonok papíron foglalkoztatása, a bárminemű teljesítés nélkül akár saját magáncégnek kifizetett százmilliók, a közbeszerzési szabályok figyelmen kívül hagyásával (megkerülésével) haveroknak jóárasított munkák és bármi más, ami alkalmas a közpénz közpénztelenítésére, milliárdok kimenekítésére.

Aztán ha kiderül, hogy a projektvezető képtelen a céget kormányozni, a határidők csúsznak és ami a legfontosabb,  a következő választások előtt nem lesznek készen a beruházások, jöhet a felelős keresése, azaz annak a személynek a pellengérre állítása, akinek a feladata éveken keresztül a közpénz közpénztelenítése volt, leginkább felsőbb politikusok által megrendelve. Természetesen a vesszőfutáshoz lesz bőven alapanyag, hiszen melyik ügyvezető nem csíp le magának akkor, amikor milliárdok kitalicskázásához asszisztál? Amikor látja és felsőbb utasításra aláírásával igazolja a háromszoros-tízszeres áron túlszámlázott munkákat, az arrogáns politikushaverok nagymenőzését, a projektre fordított összeg minimum harmadának nyomtalan eltűnését?

Az ügyvezető az, aki mehet a levesbe – mindent rá lehet fogni, amit csak valaha aláírt, meg azt is, amit nem: az ő hibája lesz a személyre szóló közbeszerzés-tenger, az elszállt költségvetések garmada, a silány munkaminőség, a garanciális javítások elmaradása, a vállalkozók laza gyeplőre engedése. Mentesíti vajon őt, hogy mindezt parancsra tette, ha meg nem arra, akkor egyszerűen csak túlságosan ostoba volt a feladat elvégzéséhez? Nem, ha pedig pechje van, akár még börtönbe is mehet, mivel a cég vagyonát „sajátjaként kezelte”.

És mivel nálunk Magyarországon nincs olyan, hogy politikai felelősség, a tényleges utasítást adó politikusok simán megússzák az egészet, az általuk személyesen, illetve az általuk kinevezett ügyvezető által okozott kár soha nem fog megtérülni.  Sőt, a bűnbak eltávolítása után új projektvezetőt neveznek ki, akinek a feladata ugyanaz, mint az elődjéé volt, legyen szíves asszisztáljon a milliárdok szervezett, maffiaszerű elsíbolásához, az új magyar burzsoázia kialakításához, az intézményesített korrupció nemcsak életben tartásához, hanem felvirágoztatásához.

Ha pedig azt hinnénk, csak egyetlen projekt, a miniszterelnök várba vágyása kerül ilyen sokba, nagyobbat már nem is tévedhetnénk – hasonló eredménnyel jár majd a vizes VB, a Paks-II, a Liget projekt, a tízemeletes házak visszabontása és az összes többi olyan nagyberuházás, amihez a kormány azzal a szándékkal fog hozzá, hogy a tűz mellett ülők minél több pénzt elspájzoljanak belőle.

És ez az, amit fideszes gazdaságpolitikának, azaz a korrupció intézményesítésének hívunk, a számlát pedig az adófizetők állják összességében több ezermilliárdos nagyságrendben.

 Amennyiben tetszett, várunk Facebook-csoportunkban!

Vajon országunk eljövendő GDP-jének hány százalékáról mond le a kormányunk az új Taigetosz-törvény elfogadásával? A Fidesz-KDNP nagyjait ez nem érdekli, hiszen céljuk nem a GDP növelése, hanem egy olyan engedelmes, önbizalom hiányos és agymosott választói réteg kitermelése, amely mélyen hiszi, hogy semmire sem képes, jóléte pedig csakis attól függ, hogy Orbán Viktort és baráti körét ikszelje be négyévenként. Ennek ellenére a választók megérdemelnék, hogy tudják, mekkora gazdagodásról is mondtak le nevükben a törvényhozók.

Kormányunk egyértelműen utál mindenkit, aki nem illeszkedik be abba a birkatársadalomba, amely faék egyszerűségű propaganda üzenetekkel a kívánt irányba állítható – a kreatív gondolkodás képessége és az egyediség pedig olyan felesleges adottság, amely a választókat alternatív valóságba kényszerítő hatalom számára kényelmetlen és üldözendő. Az, hogy ez a hozzáállás nemzetgazdasági szinten mennyi kárt okoz országunknak, jelenleg egyetlen kormánypárti politikust sem érdekel, ahogy az sem, hogy a sokféleség támogatása mekkora GDP-növekedést generálhatna akár már egy évtizeden belül.

Semjén Zsolt és a humánerőforrás gazdálkodásért felelős nagyjaink a parlament szavazógépezetével végképp periféria űzték azokat, akik nem férnek bele az uniformizált választópolgár-képzetbe és elintézték, hogy esélyük se legyen hátrányaik leküzdésére.  

Kormányunk legújabb törvénymódosításával olyan diákokat kényszerít bele a közmunka roppant felemelő és az adófizetők pénzét pocsékoló világába, akik egy normálisabb társadalomban akár csodákra is képesek lennének. Ők a diszesek (diszlexiások, diszgráfiások, diszkalkuliások) és egyéb csodabogarak, a beilleszkedési, tanulási és magatartási zavarokkal küzdők, akik egy-egy ország GDP-jéhez kiemelkedő mértékben járulhatnak hozzá. És éppen ez a tulajdonságuk az, amiért olyan veszélyesek kormányunkra.

Egy átlagember nem sokat tud a diszesekről mindaddig, amíg saját gyerekéről (esetleg unokaöccséről, unokahúgáról, kereszt gyerekéről vagy egy jóbarátja csemetéjéről) be nem bizonyosodik – szerencsés esetben már az első osztályban – bizony tanulási zavarral küzd (a gyerekek 15%-a is érintett lehet óvatos becslések szerint). Olyan tanulási zavarral, amely egyedül csak azért probléma, mert olyan a magyar köznevelési rendszer, amilyen. Nem tűri azokat, akik csapnivalók például helyesírásból de kiválóak matematikából és csakis a tanárokon és – jelenleg még – egyes tárgyakból (részlegesen vagy teljesen) osztályozásmentességet garantáló szakértői vélemények garantálják, hogy sikeresen elvégezhessék az általános- vagy középiskolát. És mivel a disznek igen változatos megjelenési formái vannak, az sem kizárt, hogy kutyaütő matekosok nemzetközi művészeti vagy zenei pályázatokat nyerhetnek, olvasni képtelen gyerekekből pedig világhírű színészek, rendezők vagy épp modellek legyenek. Sőt, olyan hatalmas cégek vezetői-tulajdonosai, mint az Apple, a Microsoft vagy éppen a Virgin Group.

Más oldalról megközelítve a diszesek problémáját: vajon az evolúciónak fontos volt az elmúlt évezredek alatt, hogy az emberek 100%-a képes legyen helyesen írni, a zöngés és zöngétlen hangokat megkülönböztetni, folyékonyan olvasni, netalán a százas számkörből túljutva is számolni? A közösségek elemi túlélésének valószínűleg sokáig nem volt létfontosságú eleme, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy bicikli vagy bicigli, teknős vagy tegnős, ha már a leírásra kerül sor, hacsak nem a kódexírás volt az egyetlen pénzkereseti forrásuk. Ahogy valószínűleg ma is érdektelen, hogy egy színész hallás vagy olvasás útján tanulja meg a szerepét, egy köztársasági elnök tud-e helyesen írni, netalán egy kreatív szakember vagy zeneművész tisztában van-e a gyök fogalmával.

Mi lenne, ha egyformák lennénk? Csak dőljünk hátra, csukjuk be a szemünket és képzeljünk el, hogy 5 millió Orbán Viktorként viselkedő erőszakos hím mit kezdett volna egymással a Kárpát-medencében az elmúlt ezer év alatt (kiirtották volna egymást, csak egy maradhatott volna talpon), vagy mi lett volna a sorsunk, ha ugyanitt ötmillió tutyimutyi, ámde kiváló stróman-alapanyag vegetált volna (egy évszázad alatt megettek volna minket a szlávok, a germánok vagy a farkasok). Nem véletlen, hogy a közösségnek szüksége van stratégákra, katonákra, gazdálkodáshoz értőkre, tudósokra, meg még sokféle egyéb hasznos tulajdonsággal bíró egyedre. És így van ez a mai modern társadalmunkban is, hiszen mire lennénk képesek 10 millió közmunkás vagy katona országaként?

Kormányunk láthatóan nem képes túljutni azon a kényszerképzeten, miszerint mindenki legyen ugyanolyan (mikor is vezetik be újra az iskolaköpenyt?), bármilyen képességekkel is született és csak akkor érdemli meg egy gyerek az év végi bizonyítványát bukás nélkül, ha

• tud folyóírással írni (van, akinek ez egész életében nem sikerül),
• pazarul olvas hangosan (ez sem jön össze sokaknak),
• a hallás utáni helyesírást tökéletes szintre emeli, netalán
• logaritmus alapú számításokra képes akkor is, ha garantáltan soha az életben nem lesz rá szüksége, ahogy másodfokú egyenlet megoldása sem képezi majd hétköznapjai szerves részét.

A munka világára felkészítés jegyében az sem világos teljesen, vajon a történelem írásbeli érettségin miért kell pontozni a helyesírást? Vajon az nem lehet jó történelmes, aki helyesírási hibát vét? És a helyesírás tényleg annyira fontos, hogy adott esetben felsőoktatási felvételit bukhat el rajta valaki, miközben ettől köztársasági elnök még simán lehetne? Az nem igazán elfogadható érv a kormányzat részéről, hogy nem a rossz helyesírást büntetik, hanem a jót jutalmazzák, mert ez a végső összpontszám szempontjából teljesen lényegtelen, aki nem lép egyszerre, az nem kap rétest estére.

A diszeseknek azonban egy-egy részképességük sántítása miatt nemcsak a kortársaik meg az emberileg nulla, a tudományos kutatások eredményeit hírből sem ismerő tanáraik gúnyolódását kell elviselniük (szerencsére vannak hozzáértőbb meg felvilágosultabb pedagógusok is), hanem a kormányunk Horthy-rendszerben leragadt kényszerképzeteit is. Még jó, hogy csak egyest és nem körmöst meg kukoricán térdepelést kapnak azért, mert nem megy a d-t - gy-ty-ny megkülönböztetése vagy nem tudják egy szuszra kiolvasni a paralelepipedon szót, és csak lustának meg intelligenciahiányosnak titulálják őket olvasási nehézségeikért, nem pedig értelmi fogyatékosnak.

„Amikor hangosan olvastam az osztály előtt az élmény volt mindenki számára, mivel rémesen betűztem …  Megpróbáltam kitalálni, még hányan vannak előttem és melyik bekezdés lesz, amit nekem kell felolvasnom és nekiálltam megpróbálni megtanulni. És azon járt az eszem, ’légyszi csak csengessenek ki, hogy ne kerüljek sorra’.” (James Middleton angol üzletember, Kate Middleton bátyja)

A kormány azonban nemcsak a kedvezményeket veszi el, hanem az egyébként is gondban lévő gyerekekre rászabadítja a szakismereteket nélkülöző pedagógusokat is, akik nemcsak hogy a disszel és a fejlesztő pedagógiával nincsenek tisztában, de azzal sem, hogy az olvasási, írási és számolási részképesség zavarok keveredhetnek, így minden egyes diszessel másképp kell foglakozni. Vajon hogyan képes megbirkózni egy átlagos, megfelelő szakirányú szakismeretek híján lévő rajztanár, azzal, hogy van olyan diszlexiás festőművész-palánta, aki csak tájat tud fantasztikusan ábrázolni, míg egy másik csak gyönyörű portrékra képes? Vagy a kiemelkedő képzőművészi képesség is csak bukást ér, ha a követelmény a csonkolt kocka perspektivikus ábrázolása, ha törik, ha szakad? És akkor még nem beszéltünk azokról a leendő zenészekről, akik képtelenek kottát olvasni, mert nekik is meg fog gyűlni a bajuk az énektanárukkal – egyedül talán a sportolók kapnak az uniformizálás alól felmentést mindaddig, ameddig zsákszámra szállítják az érmeket, náluk megbocsátás és elnézés terén határ a csillagos ég.

Egy biztos, a diszes diákoknak az agyszerkezete és jelfeldolgozó mechanizmusuk nem fog megváltozni attól, ha a kormány parancsára naponta minimum két egyest bevésnek nekik az ellenőrzőjükbe (vagy az e-naplóba) és attól sem, ha bukásra ítélik őket. A fejlesztés sokat tehet értük, például olyan tanulási módszereket adaptálhatnak a fejlesztő pedagógusok közreműködésével, amelyek segítségével könnyebben veszik az akadályokat. Az egyéb kedvezmények is életet menthetnek, például pocsék, olvashatatlan és ezáltal teljes mértékben értékelhetetlen kézírásukat a mai laptopos-tabletes világban gépírással válthatják ki, esetleg nyelvtanulási képtelenségüket honorálhatják azzal, hogy nem osztályozzák őket idegen nyelvből. Mert igen, van olyan diszes, aki soha nem lesz képes egy idegen nyelvet megtanulni középfokon még akkor sem, ha ezt jogszabályban írják elő neki.

Nemzetközi szinten számos példát találunk arra, bizony részképesség zavarokkal is viheti valaki sokra (azaz nem lusta, csak más), sőt hírnévre tehet szert, netalán meggazdagodhat annak ellenére, hogy egyáltalán nem kínálták számára tálcán a sikert. Azonban ha sorsuk a jelenlegi  magyar kormányzaton és a Nemzeti Alaptanterven  múlt volna, akkor jópáran közülük soha nem emelkedhettek volna magasabbra mint közmunkás és a nyolc általános elvégzése is csak vágyálom maradt volna számukra.

Ez persze nem azt jelenti, hogy külföldön a tanulási nehézséggel küzdők helyzete rózsás, hiszen az élet sok területén éri őket megkülönböztetés (például a munkaerőpiacon) és sokkal nagyobb hányaduk él szegénységben, mint „egészséges” társaik, valamint folyamatos frusztrációjuk pszichés problémákat is nagyobb arányban generálhat.

„Ha olyan gyerekeid vannak, akik diszlexiával küzdenek, akkor a legnagyobb ajándék, amit adhatsz nekik az az érzés, hogy semmi sem elérhetetlen. A diszlexiával együtt jár egy nagy adomány, a kreatív gondolkodás” (Orlando Bloom)

Íme néhány híresség, akiket a Taigetosz-törvényünk (azaz kormányunk) hazánkban a jövőben már a felső tagozatig sem engedne és ezáltal lehetetlenné tenné, hogy munkásságuk hozzájáruljon a nemzetünk felemelkedéséhez és hírnevének gyarapításához. Nézzük először a híres diszlexiásokat:

• Whoopi Goldberg színésznő, talk-show házigazda egyike annak a tíz embernek a világon, aki Grammy, Oscar, Emmy és Tony díjak büszke tulajdonosa, ezen kívül gyermek könyveket is ír. A tanárai butának és lustának tartották, ő azonban meg volt győződve arról, hogy ez nem igaz. És miért? Mert hitt az édesanyjának, aki hitt benne.
• Steven Spilberg legendás filmrendező csak felnőttként tudta meg, hogy diszes – addig mindenki csak úgy gondolta, lusta, az iskolában pedig zaklatták a társai és saját bevallása szerint az, hogy felnőttként végre megtudta, mi a „baja” olyan volt, mintha amikor egy hatalmas titok utolsó puzzle darabkája ugrott volna a helyére. Frusztrációját a Kincsvadászok c. film (The Goonies, 1985) társírójaként írta ki magából.
• Tim Rebow NFL hátvéd, akinek valószínűleg igen ritkán rótták fel a szurkolók komoly olvasási nehézségeit meg azt, hogy csak a saját maga készítette kártyák segítségével tudott tanulni.
• Anderson Cooper CNN hírolvasó, aki nem engedte, hogy olvasási nehézsége karrierje útjába álljon. Könyve felkerült a New York Times bestseller listájára (Dispatches from the Edge: A Memoir of War, Disasters and Survival)
• Keira Knigthley sem jutott volna náluk túl a felső tagozaton, a szülei pedig úgy motiválták az olvasni tanulás megtanulását hogy megígérték neki, ha minden nap dolgozik az ügyön, akkor kerítenek neki ügynököt – mára ő lett Hollywood egyik legjobban fizetett színésznője és úgy érzi, a diszlexiával szembeni küzdelme tette erőssé és kitartóvá. Lehet, hogy kormányunk célja az, hogy tökéletes Keira Knigthleykat képezzen a frusztráló környezet garantálásával?
• Cher Oscar és Grammy díjas énekesnőnek saját bevallása szerint még a matematika is szanszkritul volt és egyedül azzal ért el valamit is, ha órán odafigyelt arra, amit a tanárok mondtak. Ő is csak akkor azonosította be tanulási problémáinak okát, amikor gyermekénél iskolába kerülve szintén tanulási nehézséget diagnosztizáltak.
• Jamie Oliver sztárszakács, TV-show házigazda és étteremtulajdonos 38 éves volt, amikor befejezte első könyvének elolvasását – valószínűleg ő sem tudta volna prezentálni általánosban a NAT-kívánta olvasónaplókat csak akkor, ha anyukája megírja helyette.
• képzőművészek: Pablo Picasso, Leonardo da Vinci, Tommy Hilfiger (divattervező), Walt Disney, Andy Warhol
• írók: W. B. Yeats, Edgar Allen Poe, John Irving, F. S. Fitzgerald, Jules Verne,
• rendezők: Guy Ritchie, Bryan Singer
• színészek és színésznők a teljesség igénye nélkül: Tom Cruise, Orlando Bloom, Will Smith, Charlie Hunnam, Patrick Dempsey, Harrison Ford, Antony Hopkins (zeneszerző is), Keanu Reeves, Vince Vaughn, Channig Tatum, Jennifer Aniston, Lara Flynn Boyle
• üzletemberek: Richard Branson, a Virgin Group alapítója (aki éppen a diszt tartja legnagyobb erősségének annak ellenére, hogy a tanárai nem osztották ezt a véleményét), Bill Gates, Steve Jobs,
• sportolók: Mohamed Ali, Magic Johnson, Carl Lewis, Jackie Stewart
• zenészek: Mozart, Beethoven, John Lennon,
• tudósok, feltalálók: Alexander Graham Bell, Thomas Edison, Pierre Curie, Michael Faraday, Galileo Galilei, Lewis Caroll (író és matematikus), Nicholai Tesla, Henry Ford,
• politikusok: Winston Churchill, George Bush, Robert Kennedy, Thomas Jefferson, John F. Kennedy, Károly herceg, Olaf norvég király, XVI. Károly svéd király, Nelson Rockefeller, Woodrow Wilson,
• és még sokan mások.

Híres diszgráfiások:

• Danielle Radcliffe színész, aki a mozivásznon ragyogó Harry Potterként robbant be a köztudatba, a való életben azonban gondot jelent neki cipőjének bekötése is (nálunk már az óvodában is megbukna), ahogy a kézírás is hatalmas kihívás számára. Édesanyja épp a tanulási problémái miatt bíztatta a színészkedésre és vitte 9 éves korában meghallgatásra.
• Agatha Christie tollba mondta több mint száz nyelvre lefordított regényeit, így Magyarországon valószínűleg örök első osztályos lenne annak ellenére, hogy a XX. század egyik legkiemelkedőbb írója.
• George Patton tábornok úgy vezette a felügyelete alatt álló haderőket hazájának legnagyobb csatáiba a II. világháború során, hogy gondot jelentett számára még a legegyszerűbb szavak leírása is, a Fidesz-megálmodta Magyarországon ő sem lehetne vezérkari főnök, az biztos.
• George Washington első amerikai elnök, Louis Pasteur tudós, Sherrilyn Kenyon írónő.

Híres diszkalkuliások:

• Henry Winkler színész, aki nemcsak diszlexiával büszkélkedhet, hanem a matematikával sem tudott soha megbarátkozni és napjainkban éppen ezért szívesen tart iskolákban előadásokat a tanulási nehézségekről. Munkásságát és a gyermekeknek nyújtott segítségét az angol királynő 2011-ben a Brit Birodalom Rendjével köszönte meg, nálunk maximum az árokparton elmélkedhetne sorsáról közmunkástársainak.
• Hans Christian Anderson író, Benjamin Franklin alapító atya.

Híres figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarosok (ADHD, nálunk a beilleszkedési, tanulási és magatartási zavarok körébe tartozik, tehát szintén csodabogarak):

• Ryan Gosling színész, Hollywood ügyeletes szépfiúja, aki olvasási problémái mellett figyelemzavarosan hiperaktív is volt gyermekként. Az iskolában olyan szinten zaklatták a társai, hogy édesanyja kivette magántanulónak egy évre, majd színészkedésbe fogott.
• Justin Timberlake énekes, dalszerző, színész és vállalkozó, őt is zaklatták az iskolában mindaddig, ameddig nem lett híres a Disney Mickey Mouse klubjának köszönhetően Ryan Goslinggal együtt.
• Jim Carreynek fejlesztő tanára engedte, hogy az órákon az utolsó 10 percben tehetségét felhasználva produkálhassa magát és így vezesse le fölösleges energiáit, ez a hozzáállás pedig szárnyakat adott a leendő művésznek.
• Michael Phelps nyerte eddig a legtöbb olimpiai érmet és édesanyja volt az, aki az úszás felé terelte, ha már gyakorlatilag egy percet sem tudott a fenekén ülni. Igaz, nálunk kivetné magából az iskolai rendszer, de azért a kormányunk tagjai bizonyára szívesen pacsiznának meg fotózkodnának vele.
• Jim Caviezel, Justin Bieber, Woody Harrelson, Adam Levin, Michele Rodrigez és még sokan mások.

Vajon akkor is kiemelkedtek volna ezek az emberek, ha a magyar kormány felügyelte volna az oktatásukat? Vagy elégedjenek meg annyival, hogy végre a tudomány (és velük néhány oktatási és gyógypedagógiai szakember) eljutott odáig, hogy az agyuk”diszfunkcionális” működése nem rossz, csak más? És ez a más adomány is lehet, nemcsak olyan hátrány, amelyet az életben nem tudnak leküzdeni-behozni  környezetük vaskalapossága meg uniformizálási kényszere miatt?

Azért, mert valakinek az agya egyik része nem úgy működik, mint ahogy a magyar köznevelés elvárja, még igenis lehet nagyra hivatott, és ami elveszett a réven (olvasási, írási, számolási nehézség), az a vámon (kiemelkedő művészi, kreatív, zenei, sport, stb. tehetség) még visszajöhet? És vajon eljut valaha odáig a magyarok begyepesedett oktatási rendszere, hogy a disz kompenzálása az agyban csodákra képes, a rendszerszintű fejlesztés és támogatás igazi magyar tehetségeket termelhetne ki, akikre az egész nemzet büszke lehetne? És nemcsak büszkeségre adhatnának okot, hanem tevékenységük jelentős mértékben hozzájárulhatna a GDP növekedéséhez, munkásságuk eredménye pedig akár sikeres export termék is lehetne?

Jelenlegi kormányzatunkkal ez kizárt, sőt, a rendszer „nesze sánta, itt egy púp” szemlélettel működik. Egyedül a szülőkön múlik, hogy mi lesz a diszes gyerekükből, találnak-e nekik valamilyen alternatív képzési formát, öntenek-e beléjük elegendő önbizalmat, ha már a rendszer ostobának vagy lustának bélyegzi őket és lyukat beszélnek-e a szaktanárok hasába egy-egy kegyelem kettesért. Mert attól, hogy ezeket a gyerekeket megszórják egyesekkel és számkivetettnek minősítik még lehetnek sokkal intelligensebbek mint azok a politikusok, akik megaláztatják őket nap mint nap.

Ha azonban az a cél, hogy egy végletekig lebutított birkavilágot építsünk, kormányunk tökéletes úton halad, a GDP-t meg majd összedobják az összeszerelő üzemek, csak nem szabad az egekig emelni a minimálbért, ahogy a nyugdíjasokat is le kell nyugtatni, meglesz a mindennapi rezsicsökkentésük. Miért is érdekelné a politikusainkat a szellemi tőke ily fokú pazarlása, ha nekik megvannak az állami üzletekből lenyúlt milliárdjaik? Lássuk be, nincs szükség magyar Steve Jobsokra meg Bill Gatesekre, mert a végén még a valódi üzleti világban szerzett százmilliárdjaikat arra használnák, hogy eltakarítsák az életüket megnehezítő parazitákat.

„Hányszor mondták nekem, figyelj oda jobban, írjál szebben. Hogy emlékszem az érzésre, ahogy szorítom a ceruzát, próbálom kanyarítani a betűket, egyik se olyan lesz, a ceruza, mintha vasból volna, húzza a kezem, fáj az egész karom, a vállam és a gerincem. 
 Olvasni se tudok, nem értem, mik a betűk, inkább megtanulom fejből az olvasmányokat hallás után, mikor rám kerül a sor, csak tolom az ujjam az oldalon és mondom fejből a szavakat. Az első két év az iskolában totális szenvedés, rettegek, hogy ne kapjak körmöst, hogy nehogy kiderüljön. Aztán egyszer annyira félek, hogy nem fog menni, annyira kínlódom, hogy tudjak valahogy mégiscsak olvasni, hogy átprogramozódik valami az agyamban, egész bekezdéseket egyszerre látok és értek meg, innen visszafele” (Dragomán György)

 Amennyiben tetszett, várunk Facebook-csoportunkban!

Brüsszel betonozta be, Brüsszel is tudná eltávolítani.

Meddig maradunk még az Unió tagja? Addig, ameddig miniszterelnökünk úgy nem dönt vége, elég, ennyi volt. Az időpont pedig csakis attól függ, mikor zárják el odakint a pénzcsapot.

Mert mit is köszönhetünk az Uniónak? A kormányunk szerint nem sokat, hajrá szuverén államok (ugye milyen jól bejött az elmúlt 500 évben?), a globalizációnak úgyis vége, mindenki azt tesz, amit akar, Magyarország meg különösképpen megérdemli, hogy holmi nyugatbarátok ne picsogjanak, a jövő egyébként is keleten van, ott mindig becsülték az egyedi akaratot. Persze azt is bevallhatná miniszterelnökünk  hogy elkúrtuk, azaz bármennyi támogatást is kaptunk eddig az Uniótól, egyre jobban leszakadunk és sokkal jobb azt propagálni, bezzeg a kelet, mint beismerni, nyugaton csakis a kudarc vár minket. Nem is kevés, hanem sok, zsákszámra és előre csomagolva.

Az Unió szószólói ráadásul nincsenek is kussban, pedig pofaalapállás járna csak nekik, hivatkoznak a magyar állam által is aláírt nemzetközi egyezményekre meg alapokmányokra, plusz belekotyognak országunk belső életébe és olyan elavult dolgokat kérnek számon, mint emberi jogok, tanszabadság, átláthatóság meg bármit még, amit Soros aznap reggel az első kávéja mellett bepötyögött a brüsszeli képviselőknek szánt eligazítós e-mailjébe. Meg amiről Putyin, Erdogan meg a kínaiak is azt mondják, baromság, hogy a belorusz elnököt már ne is említsük. Pedig pénzt is küldhetne Soros, rögtön a kormánytagoknak címezve, nevezhetné akár ösztöndíjnak is, hátha akkor hálásabbak lennének azok, akik régen még áldották a nevét, de azóta már megvilágosultak és most az ördöggel egyenértékűnek kiáltják ki. Az öregúr azonban konok és nem úgy néz ki, mint aki diktatúrát pénzelve akar a túlvilágra költözni. Pedig ő is megvilágosodhatna és nyugdíjba vonulása előtt áldozhatna még egy-két gulágra Szibériában, beszánthatná a maradék független magyar médiát Magyarországon és építtethetne pár kacsalábat a magyar kormánytagoknak, halastóval, vidámparkkal, kisvasúttal, csak mert ők is megérdemlik és sajnos a magyar csóró adófizetők az istennek sem tudnak mindent kifizetni-bearanyozni. De mivel Soros makacs, így a magyar politikus alapigényei kielégítése érdekében (még egy vidéki vadászkastély, adriai jacht, svájci bankszámla, offshore biznisz, stb.) ott lop, ahol tud.

Azért valljuk be, az Unió csakis magának köszönheti, hogy ennyi utálatot érdemelt ki a magyar kormánytól. Hosszú éveken keresztül számolatlanul öntötte a pénzt országunk fellendülésébe, viszont nem követelte meg, hogy a befektetések bármilyen szinten is hozzájáruljanak a nemzetünk felemelkedéséhez. Ideje lenne a szívükre tenni a kezüket, tényleg az volt a céljuk, hogy közeledjünk a nyugathoz (a többi volt szocialista országgal együtt), vagy csak annyi, hogy profitéhes multijaiknak egy új, ráadásul közeli és emiatt rettentő kényelmesen elérhető piacot nyújtsunk, valamint olcsó munkaerőt és infrastruktúrát biztosítsunk azoknak az összeszerelő üzemeiknek, amelyeket ilyen vagy olyan okból nem akartak a Távol-Keletre vinni? Érdekelte őket, hogy még egy rongyrázó főtér lett feleslegesen térköves, ha az alapanyagot osztrák cég gyártotta, a kivitelező meg francia vagy német érdekeltség volt? Nem. Érdekelték őket a munkavállalói jogok, ha az ostort a német autógyártók suttogása alapján csattogtatta a kormány? Kizárt. Cserébe nem tolták túl az ellenőrzéseket, mehettek az aranyárban összehozott autópálya kilométerek, pazarló, semmire sem jó, lepusztulásra váró beruházások és itt-ott belefértek a kamu tanulmányok és workshopok is, ha kisebbségekről vagy egyéb nehezen megfogható és nyomonkövethető célokról volt szó.

A magyar politikus azonban élelmes, pláne ha tűzközelbe kerül – akik pedig bejutottak a cukroskosárba mindent elkövettek, hogy a lehető legtöbbet szedjék ki maguknak. Könnyű volt megoldani, hogy a multiknak csak magyar cégekkel konzorciumban legyen esélyük százmilliárdos megbízásokra, ahogy a már réges-régen furcsa körülmények között kiprivatizált magyar bányák is csúcsrajártak, ha útépítésről vagy közművesítésről volt szó. Az uniós támogatások egy része magyar vállalkozókhoz és rajtuk keresztül magyar politikusokhoz került, a szedd meg magad mozgalom pedig Brüsszel segítségével felvirágzott, minek eredményeképpen a helyzetbe hozott nincstelen senkik multimilliárdosokká váltak. Mára eljutottunk odáig, hogy a külföldi multik mellett/helyett magyar vállalkozó zsigereli ki a magyart, az uniós támogatások majd fele pedig vagy értelmetlenül, minden látszat nélkül lett elköltve, vagy csak simán a politikusaink környezetében landolt.

És mire lett fordítva ez a rengeteg ingyenpénz? A fél ország felvásárlására – aki követi a híreket, napi szinten olvashatja, éppen hány milliárdért melyik kormányközeli vállalkozó mit vett, erőművet, szállodát, kikötőt, halastavat, termőföldet, trafikot a gyerekének vagy éppen vidéki kastélyt kipihenni a szorgos hétköznapokat. A lenyúlt pénzekből futotta a magyar média és reklámpiac minősített többségének bekebelezésére is, bármi áron – az új tulajdonosokat pedig egy valami nem érdekeli, mégpedig az, hogy az ingyenpénzből finanszírozott cég a későbbiekben nyereséges-e vagy sem, azonnal bezárják vagy szenvedtetik még egy pár hónapig, hátha a nézők-olvasók maguk is rájönnek, ez már régen nem az a sajtótermék, amire anno előfizettek. Az egészpályás lerohanást maga Brüsszel finanszírozta, ha pedig valaha is nyafogna, mennyire nem kiegyensúlyozott a magyar emberek tájékoztatása és mennyi hazugságot tolnak a képükbe akár magáról az Unióról is, hát legyen szíves nézzen magába, ő nélküle mindez nem jöhetett volna létre.

Mára eljutottunk oda, hogy Brüsszel és az Unió finanszírozta mindazt (vagy legalábbis döntő hányadát), ami most nem tetszik neki. A brüsszeli pénzek nélkül a jelenlegi kormányunk csak az adófizetők torkát szorongathatná, ha kéne pár leeső milliárd rezsicsökkentéssel a szavazatok megvásárlására, a televíziós hazugsággyárak veszteségeinek finanszírozására vagy még egy nemzeti színű stadionra, netalán a mélykereszténységet erősítő bármelyik templom felújítására. A beérkező ezermilliárdos támogatások még mind a mai napig lehetővé teszik, hogy miniszterelnökünk nagy nyilvánosság előtt játssza a jófejet, aki a nyugat elleni keresztes hadjáratának szünetében egymaga emel nyugdíjat, ha propagandistái odaterelik egy rászorulónak látszó nyugdíjas elé. Ha az országnak a saját adóbevételiből kellett volna kifizetni azt a rengeteg infrastrukturális és egyéb beruházást, amire az elmúlt bő évtizedben sor került, bizony most nem osztogathatná a kormány számolatlanul a százmilliárdokat sem a határon túli magyaroknak, sem az egyházaknak, ahogy a rezsicsökkentésre is sokkal kevesebb forrást lehetett volna kidobni az ablakon.

Igen, Orbán Viktor csak azért miniszterelnök még, mert Brüsszel és az Unió teljes mellszélességgel támogatta a kleptokráciájának kiépítését és csak azért lehet a korrupció a kormánypárt gazdaságpolitikájának alapja, mert ezt az Unió szintén lehetővé tette. A magyar választók pedig igenis Brüsszelnek köszönhetik, hogy képtelenek levakarni magukról azt a haveri társaságot, amely – döntő többségében – a külföldi pénzek lenyúlásával gazdasági teljhatalmának kiépítése mellett megszerezte magának a jogalkotást (parlament), a végrehajtást (központi hivatalok, kormányhivatalok, ügyészség, rendőrség), a jogalkalmazást (a bíróságok sem a régik már) és a médiát, mint negyedik hatalmi ágat is.

De mi lesz, ha elfogy az uniós támogatás?

Orbán Viktornak és barátainak már nem lesz oka, hogy a szövetség részesei legyenek, hiszen anyagi előnyük már nem származik a hajbókolásból és az „idegen uralom” tűréséből – pláne úgy, hogy a brüsszeli támogatók haragja egyre csak nő, a különféle vizsgálatokat követelők hangja is egyre messzebb hallatszik. A csalárdul megszerzett pénzek vizsgálhatósága még nem minden esetben évült el, kinek van tehát szüksége az OLAF-ra? Ha Magyarország felmondja a szövetségi megállapodást, akkor ide már nem jöhetnek, a saját ügyészség meg jól elvan a pitiáner biciklitolvajok számonkérésével.

A nyugati barátok sem hiányoznak – a németek úgyis megalázkodnak, amíg a multijaik itt vannak nálunk, a többiek meg majd követik a német mintát, ha nem akarják végignézni a vállalkozóik kivéreztetését. És ki akadályozhatná meg új barátok szerzését? Ott van az orosz medve, a törökök sem kutyák, mindkettővel nagyszerű közös történelmi hagyományaink vannak, maximum a „megszállás” szót kell „vendéglátásra” vagy „látogatásra” cserélni, az időtartam lényegtelen, régen volt már az a cirka 50-150 év, majd kivesszük a történelemkönyvekből, a gyerekeknek úgysem fog hiányozni, legalább több idejük marad, végre bevezethetjük a mindennapi testnevelés helyett a mindennapi éneket is. Számolhatunk a beloruszokkal (róluk a magyarok többsége azt sem tudja, hogy ki fia borja ők), a szerbek is jó haverok amíg nem indulnak tankokkal észak felé, a kínaiak meg jó messze vannak, cserébe idejöhetnek dolgozni, ha már kevés a magyar munkás, vasútépítésben is kiválóak. Ugye mennyivel jobban hangzik, hogy államközi szerződés alapján érkezett munkaerő, mint az, hogy migránsok? Régen kubaiak, holnap kínaiak, egy kutya.

Egyetlen érv sem szól amellett, hogy Magyarország a pénzcsapok elzárása után uniós tagállam maradjon. A szabad utazás? A szingapúriak meg az amerikaiak sem uniósok, mégis utazhatnak. A szabad vállalkozás? A magyar cégek úgyis versenyképtelenek nyugaton, legalább megkímélik magukat a rendszerbe kódolt kudarcélménytől, majd kereskednek keletre, oda talán még el tudják adni, amijük van. A külföldön dolgozó magyarok? Nem lesz bántódásuk, ott is munkaerőhiány van, majd kimókolják, hogyan maradhassanak az osztrák mekiben meg a német szállodákban, csak az angol mintát kell követni.

Előnye viszont van a kilépésnek, nem is kevés. Például a felelősségre vonások elmaradása, a visszafizetési kötelezettségek kikényszerítésének ellehetetlenülése, a nemzetközi bíróságosdi visszaszorulása, a belügyeinktől (emberi jogok, stb.) nemzetközi szervezetek távoltartása, az ellenzék végleges leamortizálása és a civil szféra jogvédősül-korrupció ellenestől együtt kivégzése. Az uniós csatlakozásos korszak nyertesei pedig hátradőlhetnek és számolhatják a vagyonukat és semmi izgulni valójuk sincs, hiszen az ország adminisztrációja, rendfenntartása és igazságszolgáltatása a zsebükben, ahogy az országban fellelhető és piacképes vagyontárgyak (ingatlanok, cégek, média, találmányok, stb.) háromnegyede is.

És vajon mit tesz mindeközben az Unió?

Semmit, mert úgy érzik, egyes egyedül a magyar választók baja, hogy ilyen vérszívó bandát etetnek és nemcsak etetnek, hanem négyévenként újra is választják őket, aki hülye, haljon meg, így járt. Megjelenik ugyan egy-két poszt a nemzeti sajtókban, milyen görények is a magyarok, mert mindent zsebretettek meg elloptak, amit csak kaptak és ennek ellenére nem restelltek az őket etető kézbe harapni, ám amíg a nagy európai gazdaságok multijai biztonságban és kellő adókedvezménnyel stratégiai partnerként profitot termelve működhetnek az országunk területén, csak néha fenyegetnek meg minket, akkor is módjával, nehogy a saját érdekeltségeiknek hajuk szála is görbüljön. És ha jobban belegondolunk, amíg a CBA német mosóport, holland kakaót meg francia sajtot árul és a Fiat is jól fogy, miért lenne érdekük fellépni az Orbán-kormány ellen?

Az Unió nem fog mást tenni, csak rendszeres időközönként (ha már nagyon követelik az elemzők meg az elvakult liberálisok) elgondolkodni azon, létesítsenek-e valamelyik bizottságnak egy albizottságát, amelyik megálmodja, kell-e szankció és ha igen, vajon milyen módon lehetne azt úgy végrehajtani minimum egy évtized alatt, hogy a kecske is jóllakjon meg a káposzta is megmaradjon. Kormányunknak nincs félnivalója, a teszetoszaság győz mindenek felett, akár szó van emberi jogokról, akár nincs, akár diktatúra épül Európa közepében, akár nem.

Egy dologtól tarthat csak Orbán és kormánya, ez pedig az, ha a németek meg a franciák megunják a kelet-nyugati hintapolitikánkat meg az oroszoknak és kínaiaknak nyújtott trójai faló-szerepünket, azaz túl sok orosz meg ki tudja milyen nációjú kémet meg hackert segítünk beavatkozni a német és francia választásokba meg úgy összességében a nyugat-európai országok belpolitikájába.  Ebben az esetben juthatnak arra a kényszerképzetre, miszerint úgy lehet megfékezni a legkönnyebben az összes renitens keleti országot (köztünk minket), ha egyet drasztikusan és véglegesen kilőnek (azaz minket), a többi meg majd összeszedi magát és beáll a sorba, ha nem akar hasonló véget érni.

Ez esetben még az is előfordulhat, hogy összeszednek egy kis pénzt kampánynak álcázott reklámhadjáratra, találnak egy maximum 30 év körüli, még ártatlan, tiszta és karizmatikus politikus magoncot és pár hónap alatt olyan fává nevelik, amely képes túlnőni Orbán Viktor árnyékán (majd Macron stábja kitalálja, hogyan) és hálából Európa-kompatibilis gazdasági feltételeket alakít ki plusz beindítja az elszámoltatás úthengerét, tanuljanak csak a kelet-európai politikusok más hibájából, legyenek szívesek.

Ha azonban ennek a forgatókönyvnek a megírására és megvalósítására senki sem vállalkozik, a jelenlegi miniszterelnökünk, hála az Uniónak még jó darabig a nyakunkon marad, majd pár év múlva ki is lép a szervezetből és beköszönt az igazi kemény putyinos-edrogános diktatúra korszaka, Európa pedig elgondolkodhat, mit kezd majd cirka 3-4 millió földönfutó, magyaron kívül semmilyen más nyelvet nem beszélő, alulképzett és versenyképtelen, ámde mélykereszténynek nevelt gazdasági migránssal.

Amennyiben tetszett, várunk Facebook-csoportunkban!

Vajon megnőnek az MSZP választási esélyei attól, ha Botka Lászlónak vétójoga lesz atekintetben, kik indulhatnának a párt színeiben 2018-ban?

Csak remélni lehet, hogy ezt maga Botka sem gondolja komolyan. Igaz, a Fidesznél bejött az egyszemélyi keménykezes vezetés, jöttek, láttak, nyertek, az adófizetők meg nagyokat nyeldesnek és fizetik a látványosan egyetlen személy döntéseire visszavezethető kleptokrácia következményeit. És vajon vigasztalja őket, hogy csak az a réteg férhet a tűz közelébe, akinek ezt a pártvezető személyesen megengedi? Maximum annyiban, ha egyszer valamiféle csoda folytán sikerülne bíróság elé állítani az államot szervezetten és nagyüzemben lenyúlókat, talán könnyebb lenne bizonyítani, fejétől bűzlik a hal. És nem lehetne azzal védekezni, hogy a miniszterelnöknek fogalma sem volt arról, ki mit művel, ki hogyan gazdagodik, miből rázza a rongyot és miért csak bizonyos baráti körhöz tartozók nyernek állami-önkormányzati megbízásokat, hiszen ezt ő egyszemélyben tette lehetővé azzal, hogy

• aktívan (azaz személyzeti döntések sorozatával) lehetőséget adott ezeknek az embereknek, hogy napi szinten vehessenek részt a korrupcióban (lásd Lánci-féle kormánypolitika meghatározást)
• jogszabályokkal és egyéb döntésekkel megteremtette a lehetőségeket az állami vagyon kitalicskázására (lásd a bűnsegéd 14. § (2) bekezdésben történő megfogalmazását),
• akiről pedig kiderül, hogy sáros, még az sem tud bukni, mert a rendőrség és az ügyészség érdemileg nem nyomoz Fidesz-KDNP-t és holdudvarát vastagon érintő korrupciós ügyekben (lásd szintén a bűnsegéd 14. § (2) bekezdésben történő megfogalmazását). Miért is tenné azt, ha a korrupció nem bűncselekmény, csak egyfajta unortodox gazdaságpolitika materializálódása?
• ha meg az egészről tényleg nem tudott, akkor vagy totálisan alkalmatlan a munkájára, vagy büntethetőséget kizáró okban szenved (kóros elmeállapot, 15. § b) pont), az összes többi esetben automatikusan életbe lép „a bűnösök között cinkos, aki néma” elv.

Persze azt nem lehet felróni egyetlen miniszterelnök-jelöltnek sem, ha csak közeli barátaival szeretne együtt ülni a parlamentben és uralkodni az államkincstár felett. Minden szentnek maga felé hajlik a keze, jöhetnek a kollégiumi szoba-, egyetemi csoport- és katonatársak meg a falubéliek, akikkel együtt bandázott a későbbi fővezér. Hiába, a bizalom kemény dolog, kiben is bízhatna meg jobban az ember fia, mint saját vérében meg azokban, akikkel együtt szívott éveken keresztül? Ki ne álmodna arról, hogy csak olyanok segítségével emelkedik fel, akikben száz százalékosan megbízhat és akik nem fogják hátba támadni? Ez még a jelenlegi miniszterelnökünknek sem sikerült, félelmeivel meg kiplakátozva a fél ország.

Nem is lenne semmi gond azzal, hogy Botka egyszemélyben akarja meghatározni, ki ülhet a frakciójában majd, ha a zsebében lenne a bölcsek köve. De nincs, vagy ha azt hiszi, hogy ott van, akkor hazudott neki az, aki rásózta. Főleg ha olyan dologról akar egyedül dönteni, mint párttársainak viselt dolgai, 2010 előtti korrupciós múltjuk, erkölcsi tartásuk, stb. Igaz, vannak leamortizálódott arcok a pártjában bőven még abból az időből, amikor dübörgött a szoci mutyi ezerrel, de van ott valami más is, amivel szembe kellene néznie. Ez pedig az, hogy egy kivénhedt pártnak a miniszterelnök jelöltje akar lenni – egy olyan párté, amely az elmúlt hét évben képtelen volt megújhodni, hiteles friss arcokat bevonni a politikai életbe. A stáb belterjes, a saját csont féltése ma már felemésztette nemcsak a modern, felvilágosult és tettre kész párttagság reményét, de azt is, hogy az átlagpolgár elhiggye, a szegfűsöknek nemcsak a szájuk jár, de tényleg kormányzóképes erő lennének. És Botka ettől a kiöregedett párttól várja, hogy őt elfogadva szavazzák meg önnön politikai életből likvidálásukat – ami valószínűleg bejelentett ellenfél hiányában meg is fog történni, de azért az erősen kétséges, hogy az egykori erős, edzett pártemberek majd birkaként mennek saját vágóhídjukra és nem fognak ott keresztbe tenni, ahol csak tudnak. Azaz mindenben, mindenhol, ez pedig nem jó hír annak, aki egy ilyen „elhivatott” gárdával szeretne választást nyerni.  Mert új, perspektívával rendelkező ember, na az nem nagyon van. Ahogy az sem véletlen, hogy Botka kihívó nélkül indul neki a miniszterelnök-jelöltté megválasztásának.

Hány új arcot láttunk, fiatalt, gondolkodni és szónokolni is képeset, aki hitelesen képviselne valami újat, olyan személyt, aki képes lenne felvenni a versenyt Orbán Viktor demagógiájával, populista, a nemzet tagjait egymásnak ugrasztó harcba hívó szlogenjeivel? Aki ütős szövegével, talpraesett magatartásával elhitetné, olyan nagyfőnök tudna lenni, aki a nemzetet újra egyesítené és kigyomlálná mindazt a haragot, ami ma magyarban él a magyarok meg mindenki más ellen, aki nem olyan, mint ő? Karizmából kicsit gyengén áll az MSZP és ez valljuk be, nem annak a következménye, hogy minden okos, kiművelt főt elvitt a Fidesz, a Jobbik meg Gyurcsány, hanem annak, hogy a párt funkcionáriusai saját koncuk megtartása érdekében elfelejtették, hogy normális utódok nélkül a nemzetségük kihal, a nyugdíjas otthonokban meg nincs annyi hívük, hogy azzal Dunát rekeszthetnének. Így jár az a párt, ahol a funkcionáriusok – ha éppen nem egymással marakodnak – akkor összezárnak és senki újat, népszerűségre és politikai karrierre esélyes friss erőt nem engednek be maguk közé. És ebben ugyanúgy bűnösök nemcsak a 2010 előtt gazdagodók, hanem az azóta tespedők is, köztük az is, aki most azt várja, hogy a tagság felhatalmazza a sorsok feletti döntésre.

Az elkövetkező majdnem egy év egy ilyen nagy és tehetetlen párt esetében, mint az MSZP kevés arra, hogy új, hiteles arcokat dobjon fel  – ahhoz az kellene, hogy az összes jelenlegi funkcionárius hátralépjen és olyanokat toljanak előtérbe, akik igenis képesek lennének eljutni a fogyasztókig, azaz a választókig. Látunk nemzetközi példát, hogy egy új, induló párt pályázatot írt ki, hogy minél nagyobb merítése legyen a vállalkozó szellemű jelölt-esélyesekből. De vajon egy régi, megkövesedett párt képes ilyenre? Kizárt, a hiúság, a pénzsóvárság és a szűklátókör ezt nem engedi – akik meg ott ülnek és szorítják az asztaluk szélét, azok már elhasználódtak és a választók nem igazán akarnak nekik újra bizalmat szavazni, többek között ennek köszönhető a „fogalmam sincs kire szavazzak” népes tábora.  És ha eleve nincs kiből ígéretes jelöltet választani, vajon hogyan nyerhetne bárki a saját maga összeállította baráti társasággal?

Hacsak tényleg nem szerezte meg a bölcsek kövét Botka és nem kap szárnyakat a pártépítésben, akkor a jelenlegi gárdával és humán erőforrás-gazdálkodással szikrányi esélye sincs a szociknak arra, hogy 2018-ban megszorítsák a Fidesz-KDNP-t. És nem azért, mert 2010 előtt egyes párttagok mit csináltak (vagy mit terjesztenek róluk, hogy mit csináltak), hanem amiatt, hogy az egész párt 2010 óta mit csinált. Semmit, és többek között ennek köszönhető, hogy még négy évig a választók nyakán maradt Orbán Viktor és haveri köre. Az pedig, hogy csak arról szónokol egy pártvezető, kivel nem hajlandó szövetségre lépni, megint csak nem nyerő politika – összefogás nélkül a jelenlegi kormány ugyanis nem buktatható meg. És az a politikus, aki ezt nem hajlandó elismerni, legyen jobbikos, monemtumos , együttes, DK-s vagy bármi más, az valójában semmi mást nem csinál, mint mindent megtesz azért, hogy a Fidesz hatalma töretlen maradjon.

Ráadásul nemcsak a személyi gárda hagy maga után kétségeket, hanem maga a program is – a választókat nehéz elvont frázisokkal megnyerni, a „rohadjanak meg a gazdagok” pedig nem igazán nyerő, mert a többség tudja, egy panellakás egyik napról a másikra vegetáló tulajdonosaként is könnyen bekerülhet bárki a vagyonosok körébe, csak jogszabályi megfogalmazás kérdése az egész. Amíg a szocik nem találnak ki ütős szlogeneket („ők lopnak, mi visszavesszük”, „börtönbe az összes korrupt disznóval”, „kitakarítjuk Orbán családi és baráti körét”), valamint nem ígérik meg szavahihetően azt, hogy igenis a nép visszakapja mindazt, amit elsíboltak tőle, addig nem igazán reménykedhetnek olyan választási eredményekben, amely túlmutat az ellenzéki léten.

Ha Botka nem tesz lépéseket

• az egybites szavazókat is megnyerő, rövid, közérthető kommunikációra (lásd Jobbik-kampány),
• olyan ígéretek tételére, amelyek lázba hozzák a Fidesz-éra kárvallott, revansra vágyó rétegeit (szintén lásd a Jobbik-kampány),
• a kormányt ténylegesen megbuktatni szándékozó ellenzéki erőkkel összefogásra (pl. csak egy ellenzéki jelölt választókerületenként),
• valamint a Fidesz gründolta ellenzéki összefogást gátló kamupártok felderítésére és közömbösítésére,

akkor bizony 2022-ben Botka önmagát is felveheti azoknak a listájára, akik lejáratták magukat és ezzel a Fidesz szekerét tolták és aktívan közreműködtek abban, hogy az MSZP örökre eltűnjön a történelem süllyesztőjében.

Amennyiben tetszett, várunk Facebook-csoportunkban!

Az önkormányzatokra minden párt úgy gondol, mint fejős tehénre – a többségi pártnak jól jön a pártkasszába a pénz, a kisebbségnek sem árt az a pár leeső forint a cserébe a billegő ügyekben leadott szavazatokért, a főnökök meg tudják, addig szabad a rablás, amíg nem jön a selyemzsinór, azaz a következő választás. Ha a választók félreinformálásuknak köszönhetően megszavaznak még négy-öt év kegyelemet, mehet tovább minden úgy, ahogy addig, különben beköszönthet a hét szűk esztendő, lehet sóvárogni a párttársak jóindulatára, állami cégeknél-minisztériumokban jól fizető állásokra. Vagy fel lehet élni az elsíbolt vagyont, személyesen beülni a kimutyizott trafikba, szántani-vetni a lenyúlt földön vagy strómankodni olyan cég vezetőjeként, amely az uralkodók szerint éppen érdemes nagy állami-önkormányzati megrendelésekre. Az adófizetők pedig állják a gazdagodást zokszó nélkül – a többség azért, mert fogalma sincs, naponta hány forinttal járul hozzá a polgármester új kéglijének aranyozott vízcsapjához meg az adriai villájának gipszoroszlánjához, a maradék meg tudja, amíg a többség agymosása maximumra jár, addig az ég adta világon semmit sem tud tenni és az olyan hatóságok mint az ügyészség, a rendőrség meg az adóhivatal sem mozdítja füle botját sem.

Vegyük sorba, milyen módjai vannak az adóforintok kitalicskázásának – a felsorolás kimerítő, de nem teljes, hiszen nem a kreatívság hiánya az, amit felróhatunk a magyar verőéren élősködő magyar vérszívóknak.

Uniós pénzek lenyúlása

Az uniós pénzekben az a jó, hogy minden szétosztásban érintett úgy érzi a pályázaton kapott pénz ingyenpénz, így a minimális fék maximum az, hogy jönnek a brüsszeli ellenőrök. De mivel az unió csalás elleni hivatalának semmi érdemleges jogköre sincs hazánkban (nem emelhet vádat, stb.), így a magyar rendőrség és ügyészség támogatása hiányában a megbűnhődés esélye csak minimális, azaz biblikus – leginkább attól félhet a mélykeresztény politikus vagy közszolga, hogy a tízparancsolat ne lopj szakaszának folytatólagos és nagy értékben történő megsértése miatt pokolra kerül. De ugyebár a költségvetési csalás nem lopás ugye? Ha az lenne, annak hívnák, nem?

Az uniós pénzekből mehet a tobzódás, ahogy a csövön kifér.

• Alaposan felülárazott közbeszerzéseken a döntési pozíciókban lévők (polgármester, testületi bizottságok, stb.) haverok-rokonok és egyéb strómanok cégeinek kedveznek, amelyek aztán visszacsorgatnak a döntéshozóknak annyit, hogy megérje a haverokat-rokonokat szeretni. A két-háromszoros, időnként akár tízszeres túlárazásból van mit visszaadni, illetve nyugodtan lehet olyan alvállalkozókat alkalmazni, akik igen drágán dolgoznak, cserébe nagyon fontos rokonokkal tudják odébb taszajtani a helyi politikusok szekerét. A helyi politikusok szempontjából annyi a hátulütő, hogy az erősebb kutya viszi a kislányt, azaz ha erős országos politikus haverjának-strómanjának kell nyerni, az akkor is nyer, ha a helyieknek nem juttat vissza semmit, cserébe pedig nem kérhetnek tőle sem normális teljesítést, se garanciát, se semmit.
• Mehetnek az értelmetlen, pénzégető projektek, hiszen „úgysem kerül semmibe”. Legyen még egy tér térkövezve (ha már a polgármester feleségének ilyen cége van), kéne még felzárkóztató program jó sok konferenciával meg workshoppal, bármit is jelent az. A rokon cége aranyárban tart nagymama-klubot olyan akcióterületen, ahol összesen hat ember van ötven év fölött (legalább nem lesznek sokan) és el kel még egy-két gödörásó tanfolyam is a helyi munkaerő életképesebbé tétele címszóval, majd kertészeti segédeknek hívjuk őket. Utólag ki is tudná normálisan visszaellenőrizni, tényleg annyi volt a munka, mint amennyi a teljesítési igazolásban szerepel, sőt, volt-e egyáltalán valami fizikai megjelenés vagy csak papíron létezik az egész projekt? A százmilliók kontroll nélkül kerülhetnek ki a haverokhoz, az uniós pályázat önrészét meg majd kifizetik az adófizetők úgy, hogy ennél sokkal értelmesebb dolgokra is lehetett volna fordítani a kínkeservvel összeizzadt forintokat.
• Kiváló pénzköltési forma még a haverok által megírt tanulmányok, de az igazi főnyeremény a szóbeli tanácsadás hosszú hónapokig, mindenféle papíralapú tartalom nélkül – maximum abba köthet bele valaki évek múltán, vajon van egyáltalán szakirányú képzettsége a tanácsadónak? De kinek van joga azt mondani, hogy autodidakta módon nem lehet bárki tökéletes HR-es, kultúros vagy nemzetiségi, esetleg ifjúsági szakértő? Még a megkérdőjelezés is a skandalum kategóriába tartozik.
• Ha uniós projekt, akkor kötelező a fenntartás – bármennyibe is kerül az, öt évig ha törik, ha szakad, működtetni kell. Pusztulnak a bokrok, mert a talajcsere annak idején elmaradt? Nem probléma, a haver cége jóárasítva megoldja a pótlást. Mehet a szökőkút, az öntőző rendszer meg az inkubátor ház, bármi, a személyzetet meg a munkavégzés pedig megoldható rokoni alapon. A repkedő százmilliókra nagyszerű magyarázat van, ezt vállalta az önkormányzat és kész, az pedig, hogy fél- vagy harmadáron is megoldható lenne ugyanolyan minőségben (vagy jobban), senkire sem tartozik.

És az eredmény? Feleslegesen elszórt milliárdok, amelyek sokkal hasznosabban is elkölthetők lettek volna még akkor is, ha a számlát a német és holland adófizetők kapják. A még egy sportcsarnok helyett lehetett volna tornaterme a helyi iskolának, a szellemtér helyett is jobb lett volna a helyi piac parkolójának leaszfaltozására fordítani, az aranyárba kerülő haver által megálmodott szökőkútra meg végképp senkinek sem volt szüksége, az üzemeltetés pedig feleslegesen terheli az önkormányzat egyébként is szűkös költségvetését. Cserébe a projektek beszállítói zsíros megbízásokhoz jutnak és a visszacsorgatott pénzekből a képviselők-tisztviselők is kellemes nyarakat tölthetnek minél távolabb póri lakhelyüktől, ahogy a telek is jól esnek a trópusokon.

Önkormányzati beruházások saját erőből és központi forrásokból

Hasonló az uniós projekteknek, csak nem kell kiírni a „köszönet Brüsszelnek” szöveget rögtön az „állítsuk meg Brüsszel” tábla mellé. A beruházás kockázata is nagyobb, hiszen teljes mértékben hazai forrásból történik és a teljes feleslegesség esetén csak felmerülhet a helyiekben, mi a fenének kell ez nekik és mi kerül a projekten annyiba, amennyibe. Az önkormányzati forráshoz jól helyezkedés esetén lehet tarhálni központi pénzeket is (lásd stadionok), cserébe tuti megmondják odafentről, pontosan mely alvállalkozókat kell alkalmazni a nagyobb, zsírosabb munkák esetén.

• A beruházások előnye, hogy már akkor el lehet szórni egy csomó pénzt (és ezek 20-30%-át visszavételezni magánszámlákra), amikor még csak halvány sejtés egy-egy projekt. Készülhetnek megvalósulási tanulmányok, látvány- és kiviteli tervek meg különféle variációk különféle költségvetései. Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, így a helyi építész társadalom jól keres az álmodozáson, ráadásul még a korrekt munka sem követelmény, hiszen a projektek csak elhanyagolható százaléka valósul meg, a többi az asztalfiók lakója marad annak ellenére, hogy sok-sok millió elfolyt a számlák kiegyenlítésére.
• Az egy-két megvalósuló beruházásnál igen jól jön a vastagon fogó ceruza és a tudományos rekeszizom, a kettő segítségével már készülhetnek is azok a költségvetések, amelyek alapján az illetékesek rábólintanak a projektek megvalósulására. Ki merné megkérdőjelezni, hogy úgy kell egy stadion, mint egy falat kenyér? Vagy a közvilágítás korszerűsítése is aktuális, főleg ha a legfőbb főnök veje csinálhatja? Senki, maximum a nyertesnek nyilvánított árajánlat végösszege kólintja majd fejbe az érzékenyebb adófizetőket, de hát ők kevesen vannak, a többiek meg örüljenek, hogy a stadionban május elsején/augusztus huszadikán/helyi évfordulón megnézhetik majd az unokájukat tornagyakorlat közben vagy az új villanyoszlopok mellé kapnak egy újrafoltozott járdát is, mert muszáj volt felbontani a régit.
• A csókosoknak szóló beruházások is alaposan megterhelhetik a büdzsét – hiszen miért szükségszerű az, hogy a településen lakó államtitkárhoz sokkal jobb út vezessen, mint bármelyik másik helyi lakoshoz? Vagy miért kell csak azért plusz hurkokat beiktatni a helyi buszjárat útvonalába, mert a kurfniban lakik valaki fontos ember, akinek a gyereke komolyabb testmozgás nélkül szeretne reggelente iskolába járni? A buszjárathoz pedig plusz megálló kell (napi két utasnak), ahogy a szép úthoz is dukál a hóeltakarítás akkor is, ha a nyugdíjas klubnak meg az orvosi rendelőnek nem, hogy az önkormányzati járdaépítés szempontjairól már ne is beszéljünk – vajon hogyan, mi alapján dönti el egy testület, hogy a tárgyévi mindösszesen 240 méter új járdát ki kapja egy fővárosi kerületben? Ahogy annak is megvan az oka, hogy miért épül ugyanott 440 fekvőrendőr egy polgármesteri szezonban.
• A legértelmetlenebbnek tűnő beruházások azok, amelyek semmi célt sem szolgálnak és még rondák is – ilyenek a felülről a településre erőszakolt köztéri szobrok, szökőkutak és egyéb látványelemek, amelyek közös tulajdonsága, hogy nehéz egzakt módon meghatározni a korrekt értéküket. Ezeknél ugyanis nemcsak azt kell kifizetni, hogy lealapozzák, elkészítik, felállítják, kivilágítják, szöktetik belőle a vizet, hanem azt a hozzáadott művészi értéket, amitől elviekben műalkotás lesz az a valami, amit a helyieknek nézniük kell mindaddig, ameddig az aktuális kormány és sleppje szépérzéke a domináns. Plusz valljuk be, ezen alkotó művészek többsége éhenhalna, ha a piacon kellene érvényesülniük az állam emlőin hízás helyett.
• Az új beruházások fenntartására is elmegy egy csomó pénz, a haver vágja a füvet meg cseréli az izzókat a stadionban és a műfüves pálya folyamatos karbantartása sem két fillér, bárki is csinálja. Még szerencse, hogyha a fű fűtése túlságosan drága, akkor elegánsan kihagyható, ha nem uniós projekt, illetve a fenntartás horribilis összegére is lehet kunyerálni odafentről pénzt. Plusz a közmunkások is befoghatók a köztéri szobrokról a madárszar és a szökőkutak medencéjéből a beleszórt szemét napi szintű eltávolítására.

Az eredmény? Egy csomó felesleges vagy ugyan szükséges, de irracionálisan drágán megvalósuló projekt, melyből szintén a haverok, rokonok profitálnak és még szerencse, hogy némelyik már rögtön az átadása után pusztulásnak indul pénzhiány miatt, legalább a fenntartási költség úgy-ahogy megúszható.

Önkormányzati ingatlanok bérlése

Ki állítja, hogy az önkormányzatnak bármit is piaci alapon kell csinálnia, pláne ingatlant bérbe adnia? És egyébként is, mi az a piaci ár? Plusz-mínusz 30% simán belefér, de ha több, az se lényeg, pláne ha valami nagykutya haverja a kedvezményezett. Jöhetnek a jegyzők, képviselők rokonai, vállalkozó barátai és fillérekért bérelhetnek üzlethelyiségeket vagy lakóingatlanokat, aztán vagy saját maguk használják, vagy tovább adják másnak bérbe, immáron piaci árért. Miért ne szerezhetne extraprofitot polgármester ismerőse olcsó kocsmabérlettel, vagy altatna külföldi egyetemistákat a csontra felújított négy szobás önkormányzati lakásban? Az pedig, hogy ki hogyan és kinek hálás mindezért, már megint más kérdés, aztán ha túlságosan lelakódik az ingatlan majd jön a vagyonkezelő cég szintén baráti alvállalkozója, aki újra puccba vágja a lehányt falat, a kibelezett WC-tartályt meg a letört vízcsapot.

Ki jár jól? Aki olcsón bérel az mindenképpen és kizárt dolog, hogy aki ezt lehetővé teszi, az ne húzna hasznot az ügyből így vagy úgy. Aki bukik az üzleten, az már megint az adófizető, mert vagyonát herdálják azok, akiket megbízott a kezelésével.

Önkormányzati ingatlanok adásvétele

Az önkormányzatok ugyebár rendelkeznek egy adott vagyontömeggel, ami sok mindenből áll össze, vannak ingatlanjaik, ingóságaik, különféle befektetéseik, számlán pénzük – és senki sem állíthatja azt, hogy amilyen volt a vagyonmérlegük szerkezete tíz évvel ezelőtt ma is ugyanolyannak kell annak lennie. Az ingatlanok értéktelenednek ha nincsenek megfelelően használva és idővel a szükségletek is módosulnak – a gyerekek fogyásával kevesebb iskolaépületre van szükség, viszont több idősek otthonára vagy a régi temető mellett új temetőre is kell. Óhatatlan, hogy az önkormányzat adja-vegye az ingatlanokat saját szükségletei alapján, az viszont nem törvényszerű, hogy minden egyes tranzakcióból bukóban jöjjön ki, azaz túlságosan olcsón váljon meg a sajátjaitól és túlságosan drágán vegyen újakat.

Kinek fütyül a rigó? Megint csak nem azoknak, akik mindezt lehetővé teszik, azaz a helyi adófizetőknek.

• Az önkormányzati ingatlanok áron aluli eltékozlása nem újdonság, nagyüzemi és pofátlansági mértéke azonban az utóbbi időben rekordokat dönt. A legkedveltebb módszer az előbb bérlőnek kijelölés, majd a bentlakónak olcsón eladás – ki ne fizetne két hónapig akár piaci bérleti díjat is azért, hogy utána 20%-os áron jusson hozzá egy kurrens ingatlanhoz? Ráadásul úgy, hogy még a 100%-os értékbecslés is meglehetősen nyomott ár? Azt már csak egy komolyabb vizsgálat képes feltárni, a vevőnek a lehetőség az önkormányzat számlájára befizetett csekélyke összegen kívül mennyibe került, azaz az engedélyezők-jóváhagyók mindezért mennyit kértek vagy ha senki sem fizetett érte nekik, akkor ki kényszerítette őket erre a döntésre és az mit profitált az ügyletből.
• Szintén előre komponált eset az, amikor az önkormányzati ingatlan kedvező áron kerül a vásárló kezébe, majd az pár hónapon belül továbbadja egy multinak zöld- vagy barnamezős beruházáshoz tízszeres áron vagy szimplán csak beáldozza állami kisajátításra, mert a véletlenek összejátszása folytán a telkén halad keresztül az új autópálya. A végső, magas árat akár az önkormányzat is megkaphatta volna a számlájára, ha nem játsszák át a vagyontárgyat egy köztes szereplőnek, akinél a haszon lecsapódik, majd ki tudja kézen-közön kihez jut vissza. Mert az biztos, hogy nem egyedül dúskál a csalárdul megszerzett javakban.
• Az sem ritka, hogy az önkormányzat ingatlant vesz – jó drágán. Az indok persze mindig készen áll, pont az az épület kell az új piac kialakításához és a sportcsarnok bővítése sem képzelhető el az aranyárban mért sufni megszerzése és lerombolása nélkül. Aztán ha valaki megpiszkálja az esetet, utólag kiderülhet, bizony pénzáramlás nemcsak az eladó és a vevő között volt, hanem az eladó finanszírozta a polgármester tengeren túli nyaralását meg a helyi kormánypárti párttitkár gyermekének külföldi taníttatását is. Az adófizetők pedig megint csak futhatnak a pénzük után.

Szolgáltatások igénybe vétele

Az önkormányzat nem egy elszigetelt szervezet, amely önellátásra rendezkedett be, hanem egy olyan intézmény, amely napi működéséhez egy csomó szolgáltatást kénytelen igénybe venni: nem csak saját tulajdonú ingatlanokban székel, fákat ültettet alvállalkozókkal és az óvodákban ebédet adat a gyerekeknek. Mindez sok-sok beszállítót feltételez, a szolgáltatást végzők pedig megfogják isten lábát ha kibuliznak maguknak egy-egy négy-öt éves biztos megélhetést nyújtó szerződést. Ki ne szeretne éveken át füvet pótolni minden sátoros ünnep után a település központi parkjában, szolgálati autókat havonta szervizelni, netalán naponta több ezer adag kétes színvonalú ételt készíteni a bölcsődékbe-óvodákba meg nyugdíjas klubokba?  Bárki is kapja a jól jövedelmező megbízásokat, az nem lesz ingyen, a lehetőséget biztosítók felé hálájukat éreztetniük kell, cserébe nem kell aggódniuk a felülárazás felhánytorgatásától meg a teljesítésük folyamatos ellenőrzése miatt.

• Jelentős összegeket lehet lenyúlni a túlárazásokkal: ki mondja meg, mennyibe kerül egy pad utólagos legyártása, netalán első vagy harmadosztályú volt a járólap a beépítése előtt? A költségvetés is elkészíthető úgy, hogy a kivitelező 30 centis bokrokat ültethet a méteresek helyett, ahogy a költségvetésben 3 méteres facsemeteáron szereplő fácskák is lehetnek térdig érők, ha nincs a méret korrekten meghatározva a kiírásban. A minőség is javítható egy egyszerű alpolgármesteri kijelentéssel, miszerint bárki bármit is gondol, érez, az óvodai kaja jó és kész.
• A mennyiségekkel is lehet játszani bőséggel: a megrongált padnak egy deszkája tört el vagy kettő, netalán nemcsak az ülőfelületet, hanem a háttámlát is cserélni kellett? Esetleg elég volt egy kis átfestés, a grafiti már úgyis eltűnt? Közeli képen minden pad ugyanúgy néz ki, ahogy a fűhiány pontos méretét sem egyszerű utólag visszakutatni és az sem derül ki, a facsemeték ültetéséhez mekkora gödröt ástak a kertészeti segédmunkások, került-e azokba trágya vagy tőzeg, netalán mindez csak papíron történt meg? A kivitelezések során eltakart munkák minősége is lehet kutyaütő, ember legyen a talpán aki utólag bebizonyítja, bizony a három réteg helyett csak két réteg festék került a falra, nyílászáróra. Egy kis kreativitással az adófizetők minimum négyszer-ötször kifizethetik ugyanazt a munkát vagy lehet, hogy olyanért csengetnek ki milliókat, ami soha nem történt meg.
• Azt sem lehet mindig nyomon követni, valójában hol történt a teljesítés – a polgármester házában vagy a hivatal alagsorában, ahogy magánautót is lehet javítani hivatali autó kontójára.
• A hibás teljesítés kijavítását sem kell túlbonyolítani ha haver a beszállító, ha meg nagyon szorul a hurok, akkor egy-egy plusz megrendeléssel megteremthető a szükséges munkák pénzügyi fedezete is. A lusta önkormányzati alkalmazottak meg majd közlik a panaszkodókkal, nem találják a vállalkozót, nem tehetnek semmit sem.

Az eredmény? Az adófizetők gigászi összegekért kapnak gagyit és csak reménykedhetnek, hogy mindez nem omlik a fejükre, nem kap a gyerekük szalmonellát vagy a temetőben nem sártengeren keresztül kell eldagonyázni a nagyszülők sírjához.

Eszközbeszerzés

Az önkormányzatnak igen sok mindenre szüksége van: székekre, asztalokra, szolgálati autókra, számítógépekre, fénymásoló papírra, gereblyére, felmosószettre meg sok egyébre. Lehet kiírni közbeszerzéseket a nagyobb tételekre (ha nagyon muszáj, de tuti személyre szabva, nehogy olyan nyerjen, aki más kutyájának a kölyke) és lehet kisértékű beszerzésnek minősíteni a vásárlást, aztán az előre kijelölt nyertes bead egy saját meg két vattaárajánlatot (más nevében), győz és olyan drágán szállít, ahogy csak tud. Persze ez sincs ingyen, a döntéshozók szintén tartják a markukat, az adófizetők pedig zokszó nélkül fizethetik a feláras és gyakran igen felesleges, netalán már a szállítás pillanatában is elavult, ezer éve raktáron senyvedő termékeket.

Humán erőforrás garázdálkodás („személyzeti politika”)

Egy önkormányzatnál rengeteg olyan állás van, ami hűbérúrként osztogatható – a kevésbé csókosok dolgozhatnak a hivatalokban és az önkormányzati tulajdonú cégeknél, illetve a helyi vállalkozókra is ráerőszakolható egy-két alkalmazott, a jobban helyezkedők lehetnek iroda-, hivatal-, intézmény- meg cégvezetők, felügyelő bizottsági tagok, külsős testületi bizottsági tagok (kvázi szakértőként), csupa-csupa biztos állás mindaddig, amíg egy nagyobb hátszéllel rendelkezőnek meg nem tetszik a pozíció. Ezek az emberek ráadásul nem biztos, hogy munkára kényszeríthetők, illetve nagy számban előfordulhatnak olyanok is, akik inkább ne csináljanak semmit, azzal mindenki jobban jár. A kapun belüli munkanélküliségnek egyedül az önkormányzat gazdagsága szabhat határt, hiszen egy kis településen hamarabb betelik a pohár a talpnyalók adóforintokból alkalmazása miatt, mint például a fővárosban, ahol senki sem tudja pontosan, hány felesleges személy koptatja az ingujját a közlekedési vállalatnál és egyéb helyeken.

Az eredmény? Egyrészt az adófizetők etetik-gazdagítják a felesleges léhűtők tömegét (és azok családját is), plusz sok nemcsak a fizetését viszi haza, hanem még kárt is okoz szakszerűtlen ténykedésével vagy szimplán csak olyan bűncselekmények elkövetésével (sikkasztás, hanyag vagy hűtlen kezelés, korrupciós tevékenység vezénylése, stb.), amelyekről tudja, nagy eséllyel büntetlenek maradnak.

Sokszorosan megtérülő támogatások

Az önkormányzat azért is jó, mert olyan célokra osztogathatnak, amilyenre csak akarnak – például a területükön található egyházakat is finanszírozhatják. Egy kis támogatásért cserébe sok mindent kaphatnak vissza: például az adóforintokból támogatás egy része visszacsorog a döntéshozókhoz, vagy a pénzeket azoknál a szereplőknél költik el, amelyet a döntéshozók előre meghatároztak. Ki gyanúsíthatna bárkit is bármivel csak azért, mert a polgármester haverja javítja meg a helyi plébánia tetejét, a templom lépcsőjét, stb.? Senki.

A választóknak megmagyarázzák, mindez őértük van (nehogy már kitörjék a hívek a bokájukat a lépcsőn, a hittanórán még véletlenül se szakadjon a vakolat a lelkes kisdiákok fejére), az egyház pedig ott rendeli meg a munkát és annyiért, ahogy előre megegyeztek. Plusz az se kutya, ha a templom iránymutatást ad a köznek, hogyan is kellene voksolni a következő választásokon.

Hasonló az eljárás például a sportegyesületek támogatása esetén is, csak prédikálás nélkül, bónusz a sportolókkal fotózkodás, az ifjúság biodíszletnek használata.

Sok egyéb apróság

A kutya is a dombra könnyít magán, mondja a mondás és hasonlóan van ez az önkormányzati potentátokkal is – aki hozzáfér a forrásokhoz és bizonyos határok között szinte bármit megszavazhat magának, az bizony általában meg is teszi. Külföldön is magánhasználható szolgálati autó? Mehet, még gyerekülést és tetőbokszot is vesz hozzá a hivatal, könnyebb legyen a családot bepakolni. Tanulmányútnak álcázott trópusi szigettúra, netalán testvérvárosi látogatás sok-sok extrával? Mehet, csak szép úti jelentéseket kell leadni, hogy hihető legyen, a kirándulás tapasztalata meg megérte a milliós útiköltséget. Aztán ott van még a helyi vállalkozóknál ingyen kocsijavítás, vasárnapi ebéd, rokonok szállásoltatása – próbáljon meg valaki piaci árat felszámolni, majd rájön, nem kellett volna.

Persze beosztástól függ, ki mit visz haza – az irodista a fénymásoló papírt, tollat-ceruzát a gyereknek, az óvodai személyzet az ebédmaradékot, a főkertész a facsemetéket-bokrokat a maszekoláshoz, az adófizetők pedig mindezt állják, mint a vezetők és beosztottak egyéb juttatását.

Helyi fontos emberként egyéb kedvezményekhez, kurrens dolgokhoz is könnyebben hozzájutnak az illetékesek – leesik egy-két trafik meg az állami földekért is könnyebb a harc ha valaki polgármester, vagy annak a felesége.

A kiskirályok, akik befolyásolják egy település mindennapi életét és gazdagodását

Aztán vannak olyan pénzlenyúlási lehetőségek, amelyek közvetve érintik az önkormányzat kiadásait vagy bevételeit, ám a tisztesség szempontjából a leggerinctelenebb pénzbeszedési formák közé tartozik. Ilyen a védelmi díj, melynek lényege, hogy egy adott településen csak az üzemeltethet például étteremet vagy virágboltot, aki egy előre meghatározott bankszámlára havonta átutal egy bizonyos összeget, amely aztán közismert politikus további gazdagodását segíti. A tisztelt politikus ezért a havi apanázsért semmi mást sem csinál, mint kiskirályként eldönti, ki vállalkozhat az ő felségterületén – ezzel konkrétan befolyásolva a helyi adóbevételt. A vállalkozók pedig szabadon eldönthetik, megéri-e nekik a politikusnak havi százalék juttatása, vagy jobb, ha inkább máshova költöznek, talán ott mások lesznek a helyi viszonyok.

A kiskirályok beleszólhatnak még olyan vállalkozás-befolyásoló dolgokba is, mint engedélyek kiadása és bevonása, ellenőrzések gyakorisága, reklámozás a település ingyen újságjában, konkurencia ellenőrzésekkel elűzése, stb. – már csak az a kérdés, ezekből mennyit profitálnak a kiskirályok és mennyit az adófizetők.

És ha gerinctelen kiskirályokról beszélünk, az igazi csúcsot azok a polgármesterek képviselik, akik a közmunkásoknak fizetés helyett olyan utalványokat adnak, amit csak az ő tulajdonukban lévő boltban költhetnek el, sehol máshol. Mi ebből a haszna a polgármesternek? Egyrészt felveszi a készpénzt a melósok helyett (azonnali bevétel), másrészt a saját boltjában annyiért adja ezek után a tejet meg a kenyeret a jegyeseknek, amennyiért csak akarja, hiszen hol máshol vásárolhatnának az általa kiállított papírcefnikért? Így aztán a közmunkások előre finanszírozzák a polgármester bolti készletét, másrészt akkora árréssel dolgozhat, amennyivel nem szégyell, akár külön a közmunkásoknak és külön a szimpla helyieknek. És kizárt dolog, hogy az ilyenre vetemedő politikus ne akarna extra hasznot lehúzni a legágrólszakadtabb lakosokról. Akiknek meg nem tetszik a rendszer, azoknak se munka, se jegy, mehetnek tovább, semmi látnivaló.

A lehetőségek tárháza: önkormányzati cégek, intézmények

Az önkormányzatokban még az is jó, hogy lehet akárhány saját cégük: egy a helyi fürdő(k)re, egy a temető(k)re, egy a park(ok)ra, egy a parkolókra, egy az állatkertre, egy a távfűtésre, egy a helyi tömegközlekedésre, egy a kultúrházra. Ezeknek mindnek lehet saját jogon bevétele (vonaljegyekből és bérletekből, belépőjegyekből, bérleti díjakból és egyebekből befolyó összegek), amely szintén szabadon elkölthető még akkor is, ha a csőd szélén táncol a cég – az éves bevételekről és pénzköltésekről szóló beszámolókban meg akár lehet hazudni is, úgysem lesz semmilyen következménye sem az ügynek. Ezen intézmények vezetősége és alkalmazotti állománya szintén feltölthető különböző értékű csókosokkal, az általuk megrendelt, alaposan felülárazott szolgáltatások szintén kioszthatók a haveroknak.

És bárki folytathatja a felsorolást saját közvetlen tapasztalatai és másoktól hallomások alapján.

 Amennyiben tetszett, várunk Facebook-csoportunkban!

Kapcsolódó posztok:

Hogyan lopják el az óvodák pénzét az önkormányzatoknál?

Hogyan lopják szét közbeszerzésekkel a közvagyont?Mennyit lehet lenyúlni  egy átlagos uniós pályázattal?Új kezdete, tiszta lap

Ha valamiért igazán felelős az Unió, akkor ezért

Sokáig, a vagyon elleni, korrupciós és egyéb bűncselekmények helyszínei pedig olyan önkormányzati cégek, amelyek vezetői és alkalmazottjai közvagyonnal gazdálkodnak (pontosabban, garázdálkodnak) és nem igazán mondható el róluk, hogy családapa gondosságával járnának el. Sőt, a belső ellenőrök napvilágra került jelentései alapján feltételezhetjük, a köznép csak a jéghegy csúcsát láthatja, valójában a helyzet sokkal rosszabb és bizony az adóforintok minimum 30%-40%-a nem oda vándorol, ahova kellene.

Azt sem látjuk, hogy a főpolgármester – aki lassan már hetedik éve ül a székében – látványos intézkedéseket foganatosítana a korrupt alkalmazottakkal szemben. Nincs nulla tolerancia a pénzügyi fegyelmet megsértőkkel szemben, nem indulnak sorozatban eljárások hanyag kezelés miatt, amihez elég csak annyit bebizonyítani, hogy a kedves közszolga (vagy egyéb jogviszony alapján foglalkoztatott vezető) a rá bízott vagyonnal úgy sáfárkodott rosszul, hogy a kötelességét megszegte vagy szimplán csak gondatlanságból elhanyagolta. Például nem kért teljesítésigazolást mielőtt jóváhagyott nagyösszegű vállalkozási díj kifizetéseket, nevét adta a szabálytalan közbeszerzéshez, netalán aláírt olyan beszámolót, amely sokkal kedvezőbb képet festett le a cégről, mint amilyenben az valójában van.  És mindez miért probléma? Ha nem tudjuk, hol állunk és mink van (azaz hamisak a beszámolók), akkor nem tudjuk, hogy mi hiányzik, hol kellene keresnünk és ki mennyit szakíthatott az eltűntetés eredményeképpen.

Még az enyhébb mulasztások jó része is olyan, ha a versenyszférában történne hasonló, az adóhivatal már rég keresztre feszítette volna az elkövetőt még akkor is, ha tévedésben volt és zárolná az összes vagyonát is, az pedig a gulágra száműzetéssel és talán még állampolgárság megvonásával és hazaárulóvá nyilvánítással is járna, ha egy nem kormányközeli civil szervezet lenne ennyire hanyag vagy netalán valótlan tartalmú beszámolóval próbálná elkápráztatni a hatóságokat. Az önkormányzatnál azonban ilyentől nem kell félni, a lebukás esélye minimális és ha revizorok állítják, jó pár törvény megszegődött ki tudja ki által, na ez sem jelent semmit, pláne nem komolyabb vizsgálatot, netalán büntetőfeljelentést.

Egyet leszögezhetünk: maga a főpolgármester és a főjegyző szintén elhanyagolja kötelezettségeit akkor, amikor nem adják ki az ukázt, bűnhődjön minden bűnös, mától minden szabály szóról szóra betartva, nincs humbuk meg blaba, az adóbevételekkel átlátható elszámolás pedig a legalapvetőbb és legfontosabb, amit egy intézmény vezetőjének teljesítenie kell. De vajon ki lesz az, aki feljelenti a főpolgármestert és a főjegyzőt, és van olyan hatóság ma Magyarországon, amely hajlandó kivizsgálni, ki tett rossz fát a tűzre és mennyi kárt okozott ezzel az adófizetőknek? Netalán ha a köztől lopott, legyen szíves és adja vissza?

Budapest azonban nem így működik – az önkormányzati cégek vezetői nyugodtan hazudhatnak a beszámolóikban, írhatnak ki szabálytanul közbeszerzéseket, kifizethetnek soha meg nem történt munkákat, magasról leizélhetik az előző ellenőrzések javaslatait, láthatóan nincs következmény, az elmúlt 6 és fél év nem erről szólt. Az sem követelmény, hogy az önkormányzati tulajdonnal gazdálkodó cégek olyan szabályzatokkal rendelkezzenek, amely alapján átlátható lenne, mit mire és miért költenek és az is nyilvánvaló, a komplex költségkimutatások készítése sem szolgálná a pénzhez hozzáférők és azt dézsmálók érdekeit, ahogy az ingóságokat is be lehet venni az ingatlan-nyilvántartásba, hátha úgy szebbnek tűnnek majd a számok, a számviteli alapelvek meg úgyis csak olyan tételek, amelyek egy illiberális társadalomban feleslegesek. Egy kis önvizsgálat, aztán a végén még kiderülne, úgy gáz az egész, ahogy van, a milliárdok pedig számolatlanul repkednek ki az ablakon, miközben dőlnek össze a kórházak, ehetetlen az ebéd az iskolában, gazosak az árkok, balesetveszélyesek a járdák, lepukkantak a buszok és ki tudja még, hány sebből vérzik a rendszer. És nem, nem lehet kifogás az, hogy már a szocik is ezt csinálták.

Vajon meddig tartana felelősségre vonni a felelősöket? Mi akadályozza a tényleges felelősségrevonást egy olyan önkormányzati cégnél, ahol a felelősségi köröket konkrétan rögzítik a szabályzatok (pl. ki engedélyezhet kifizetést, kinek kell ellenőrizni a teljesítést, ki felel a közbeszerzés jogszabályoknak megfelelőségéért, ki csípheti nyakon a kötelességüket elbliccelő vezetőket), ott meddig tartana egy jó ellenőrnek beazonosítani, ki szegte meg az előírásokat és ki profitált ebből?  Mert mindig profitál valaki – és emiatt pórul jár a másik. Jelen esetben az adófizetők, akik viszont édeskeveset tehetnek az ügyben, ha nem hozzák a tudomásukra, hogy az általuk megbízott szereplők bizony úgy sárosak, ahogy vannak.

Tarlós lebegteti, ő már nem akar többször helyhatósági választáson indulni – ami nagyon nemes gesztus tőle, különösen akkor, ha valaki átgondolja, milyen kulimászt is hagy maga után. Mert akárhogy is nézzük, a felelős gazdálkodás nem az a terület, ahol eredményeket tud felmutatni – és ez a kudarc az, amit még véletlenül sem tud a kormányra meg az előző stábokra kenni. Ez az ő bűne még akkor is, ha olyan haverokat, rokonokat erőltettek rá felülről, akik kilopják az adófizetők szemét is – mert akár le is mondhatott volna, hogy elejét vegye a milliárdok kitalicskázásának vagy naponta három feljelentéssel bombázhatná az ügyészséget és szivárogtathatna a sajtóba is, hátha a közfelháborodás elsodorja a legkorruptabb csókosokat. És néha még vagyonosodási vizsgálatot is kezdeményezhetne olyan beosztottjaival szemben, akik a hivatalos illetménytáblázatban szereplő jussukból gályáztak össze milliárdos ingatlanokat, vért-verítéket nem kímélve. Legalábbis ők ezt mondják.

Persze bizton állíthatjuk, a nagytestvér mintáját követik a kistestvérek is – az önkormányzati cégeknél nemcsak fővárosi szinten van gond, hanem kerületi szinten sem sokan tennék tűzbe a kezüket a vezetőkért. Csak gondoljunk bele, egy-egy óvodával kapcsolatban hányféle módon károsíthatják meg a közt a vezetők, és akkor még nem beszéltünk a nyugdíjas klubokról, bölcsődékről, temetőkről, stb.

De mennyivel könnyebb is szidni az előző rendszert, mint tisztességesen polgármesterkedni? Sokkal. Az adófizetők meg reménykedhetnek, majd a következő bagázs egy kicsivel kevesebbet lop és több jut a szociális hálóra, az óvodákra-bölcsödékre, az utakra, a közvilágításra meg minden másra, ahol csak a pénzhiány megkeseríti a mindennapokat. Vagy csak jöjjön egy új garnitúra, aki hajlandó elszámoltatni az elődeit, akár egy új kezdet keretében.

 Amennyiben tetszett, várunk Facebook-csoportunkban!

Kapcsolódó posztok:

Hogyan lopják el az óvodák pénzét az önkormányzatoknál?

Hogyan lopják szét közbeszerzésekkel a közvagyont?Mennyit lehet lenyúlni  egy átlagos uniós pályázattal?Új kezdete, tiszta lap

Ha valamiért igazán felelős az Unió, akkor ezért

Vajon mitől félhet egy olyan nagy formátumú politikus, mint Orbán Viktor? Milyen rémálmok gyötrik, ami miatt izzadtan ébred fel hajnalok hajnalán? Az átlagpolgárok többsége olyan dolgoktól retteg még álmában is, mint a fogainak kihullása, zuhanás, darázsraj támadása, szeretteinek elvesztése vagy netalán egy régi emlék újból és újból megélése. De hogyan dolgozza fel félelmeit egy államférfi?

Miniszterelnökünk saját bevallása szerint attól retteg, hogy ha megiszik egy kupica marcipános berkenyepálinkát munkaidőben, akkor bizony bekerül a Népszabadságba. Abba az újságba, amely már nem létezik, és amelyet földije, barátja és harcostársa segítségével már régen megszüntettetett, valószínűleg éppen a szabad, számára irányíthatatlan sajtótól való félelme miatt. A beszántás valószínűleg csökkentette a rémálmai számát, de mint látjuk, a Népszabadság olyan rettegett ellenség volt, hogy még az írmagjának eltüntetése sem segített orvosolni a mélységesen mély rettegést. Ha pedig bárki azzal jön, kérem, csak viccelt a miniszterelnök, nincs itt semmi látnivaló – gyakran mondják azt, segít a félelmet leküzdeni, ha tréfálkozunk a forrásával kapcsolatban.

De vajon mitől fél még annyira Orbán Viktor, hogy a legszívesebben egy fekete lyukba taszítaná azt? Mi az, amit a Népszabadsághoz hasonlóan örökre eltüntetne még a Föld színéről is?

A májzsugortól biztosan nem, hiszen a fenti videóban is megígéri, suttyomban visszatér majd még egy kis egészségkárosításra. Valószínűleg attól sem retteg, hogy májkárosodás-mértékének kutatása során egy hasi ultrahangra hónapokat kell várnia és a családi orvosánál sem kell órákat sorbanülnie egy tucat kehes pácienssel együtt a beutaló meg a lelet kiértékelése miatt.

Ami viszont sok-sok álmatlan órát okozhat neki, ha már sajtóról van szó, az az RTL Klub, amit csak nem sikerült megvennie a Roszatom pénzén, bármennyire is szerette volna. Igaz, a rivális TV2 már extralojális kézben süllyeszti színvonalát napról napra és az állami forrásokkal kitömés is folyamatos, csak azok a fránya nézők képesek, és mégsem ragasztják magukat oda az esti híradója elé, hogy megkérdőjelezhetetlen igazságként igyák magukba a kormánypropaganda minden egyes szavát.

Brüsszel sem kedvenc az egész Unióval együtt – igaz, a pénzt nyomják, de képesek és követelnek. Vagy legalábbis úgy tesznek, mintha követelnének, plusz felhánytorgatnak olyanokat, mint átláthatóság, emberi jogok, szólás- és sajtószabadság. Az egész szervezet képes úgy táncolni, ahogy ők maguk fütyülnek, aztán lehet nekik nagyokat hazudni, hogy erre vadkeleten minden rendben van. Vajon ki okozhatja a legtöbb rossz éjszakát? Merkel? Juncker? Weber? Vagy bárki, aki valaha is egy rossz szót szólt a nagy magyar unortodoxiára és annak csakis szuperlatívuszokban említhető eredményeire?

Aztán ott keserítheti miniszterelnökünk éjszakáit az örök mumus is, Soros György (226 brüsszeli szövetségesével), aki létével és pénzével már Kádár János utolsó éveit is mérgezte. Orbán Viktor nemcsak illiberális rendszerével másolja az egykori teljhatalmú magyar főurat, hanem megörökölte annak félelmeit is – egykor a rendszerváltást Soros pénze segítette, így nem ördögtől való gondolat, hogy az idős, ámde agilis és miniszterelnökünk által teljes mértékben befolyásolhatatlan öregúr támogatásával egy új, radikális és megingathatatlanul demokrata ifjú „Orbán Viktor” emelkedik ki a középszerből és mond el egy újabb „ruszkik haza” beszédet a Hősök terén.  Bónuszként megígérheti még az elmúlt 20 év enyves kezű politikusainak és azok rokonainak, barátainak az elszámoltatását is, hátha elhiszi az átlagválasztó, hogy szavazatával eljöhet a revans ideje, pusztuljon mindenki, aki lop-csal-hazudik.

Attól is félhet Orbán Viktor, hogy napvilágot lát, mivel tartják sakkban az oroszok – míg Trump esetében pisiszexes (golden shower) videó felbukkanása várható a pletykák szerint, addig a mi miniszterelnökünk esetében inkább korrupcióra utaló bizonyítékok sejlenek a háttérben, de minimum jó sok kompromittáló papír. A csecsen aktivistáktól még megvédi a TEK miniszterelnökünket, de vajon mi lesz, ha az állóvíz felkavarásával az eddig mélyre elsüllyesztett tetemek a felszínre kerülnek, a rajongók pedig kiábrándulnak rajongásuk tárgyából? Tényleg félelmetes rémálom lehet az, hogy egy Soros-támogatott újonc  új istent teremtve egy fél év alatt messiásként totálisan meghódítja a köznép szívét,a régi istent pedig száműzi a történelem szemétdombjára. Na, ez a képsorozat már tényleg okozhat egy pár álmatlan éjszakát még akkor is, ha fekete-fehérben vetítik.

A történelem is a frászt hozhatja Orbán Viktorra – például hogyan lehet elmagyarázni a magyaroknak, bizony az oroszoktól nem kell félni, amit ők hoznak, az tuti csak taps, móka, kacagás, semmi gulág, kötelező orosz meg vagyonelkobzás államosításnak meg téeszesítésnek álcázva? Azok az oroszok, akiktől Európa józanabbik fele fél, a másik felét meg vagy zsarolják és megígérték nekik, az orosz titkosszolgálat segítségével hatalomra kerülhetnek vagy ott maradhatnak, netalán szerencsésebb esetben szimplán csak lefizetik-hitelezik őket? Hogyan lehet beadagolni a nemzet többségének, bizony a demokrácia egy csúfos, önpusztító dolog, és gyorsan el kell felejteni minden jót, amit csak hozott az elmúlt majd 30 év? Hogy vissza a Horthy-korszakba, mert az való az igazi, mélykeresztény magyarnak, a feudalizmus, a zsellérvilág meg a numerus clausus, akinek meg nem tetszik, ugyanúgy kivándorolhat, mint akkor?

Azonban nemcsak a történelem ádáz ellenség, hanem a tudás is olyan, amitől rettegni kell – és nemcsak az a tudás, amit Soros zúdít az országra a CEU-n keresztül, hanem az is, amit egy normális tanrendszer eredményezhetne a fejekben. Az okos alattvaló nem jó alattvaló mert kérdez és gondolkodik, a birkák viszont eltűrik, hogy a farkasok uralkodjanak, az oktatás totális államosítása pedig éppen a nyáj szellemi színvonalának megfelelő mélységekbe taszítását szolgálja.

„Aki fél a démonoktól, az démont lát mindenütt.” (Brom)

Persze még ezeken kívül is van egy-két dolog, amitől igazán félhet miniszterelnökünk – erre utal az, hogy örökösen csak támad, csatába hív és harcol, de nem építkezik, minek eredményeképpen szorgos népünk permanens háborút folytat leginkább képzelt ellenségekkel, illetve olyanokkal, akik a népnek nem ellenségei, csak a kormányunké és valószínűleg maga Orbán Viktoré. Mert vajon a kormánypropagandán kívül ki gondolhatja komolyan, hogy egy átlagpolgárnak rettegnie kellene a korrupció feltárására, a családon belüli erőszak csökkentésére vagy éppen az emberi jogok védelmére szakosodott civil szervezetektől? Valószínűleg egyetlen közmunkásnak sem okoz álmatlan pillanatokat az uniós pénzek lenyúlásának vizsgálata, a haveroknak juttatott olcsó lakások, földek, kúriák sorsának nyomonkövetése, ahogy a letelepedési kötvényügyletekből kisíbolt milliárdokat sem a tanárokon-vasutasokon kell számon kérni. Ahogy a magyarok többsége nyilván azt sem érti, miért kell alázni a nőket a politikai életben – ki fél tőlük ennyire és miért? És akkor még nem beszéltünk a diszes gyerekekről, a melegekről, a hajléktalanokról, az ateistákról, a ki tudja honnan szalajtott idegenekről, ők mind-mind abszurd félelmet és leküzdendő ellenséget jelentenek kormányunknak és ezáltal magának Orbán Viktornak is.

Ami pedig a rettegés igazi foka az nem más, mint a hatalom elvesztése. Azé a hatalomé, amely biztosítja, hogy büntetlenül lehessen az ellenzékkel meg a kisemberekkel packázni, józan észnek, nemzetközi szerződéseknek vagy éppen az alaptörvénynek ellentétes jogszabályokat hozni, személyre szabott közbeszerzésekkel két-három szereplőhöz terelni ezermilliárdokat, vagy épp mindenféle következmény nélkül felvásárolni nemcsak a médiát, hanem a fél országot szállodástól-kempingestől-kikötőstől. Mert mi lesz akkor, ha bekövetkezik Orbán Viktor legnagyobb félelme, és immáron nem övezi vallásos révület minden mondatát, nem sumákolja el minden tettét a rendőrség-ügyészség meg egyéb hatóság, ha ő és rokonai-haverjai górcső alá kerülnek, mit honnan emeltek el és hogyan lényegül át a költségvetési források cirka 30%-a magánvagyonná? Ha nemcsak a felcsúti közpénztelenedett tao-val kell elszámolni, hanem az összes gazdagodással, ami az elmúlt két kormányzati ciklusban történt? És nemcsak elszámolni kell, hanem le is tölteni érte azt a szabadságvesztést, amit egyedül csak a tényektől és törvényektől függő bíróság szab ki felfoghatatlan nagyságrendű költségvetési csalás és egyéb bűncselekmények bűnszervezetben elkövetése miatt?

Na, ez az igazi rémálom, nem a rég megszűnt Népszabadságban megjelenés.

A nemzetünknek is van azonban félni valója, ez pedig nem más, mint a miniszterelnökünk félelmei. Mert van egy ember az országban, akinek igenis van hatalma és nem utolsó sorban anyagi eszköze és a parancsait feltétel nélkül teljesítő erőszakszervezete, amely mindent likvidálhat, amitől fél: a független sajtót, a civil szervezeteket, a tudás templomait, az egyetemeket, netalán az iskolai menzákat meg papírgyűjtést, bármit. És soha nem tudhatjuk reggel mire ébredünk, éjjel éppen milyen rémálmok gyötörték vezérünket és kitől félve ébredt, kit-mit akar örökre megszüntetni, ráadásul aki félti a legnagyobb kincsét, a hatalmát, az mindig talál újabb és újabb félnivalót. És tudjuk, kevés az esélye annak, hogy aki fél, az tisztán látva helyes döntést hoz – még akkor sem, ha éppenséggel ő egy miniszterelnök.

„Könnyen megbocsátjuk, ha egy gyerek fél a sötétben. Az igazi tragédia az, amikor egy férfi fél a fényben.” (Platon)

 Amennyiben tetszett, várunk Facebook-csoportunkban!

Még nem tudni, hogy köztársasági elnökünk azon cselekedete, miszerint leereszkedik a plebszhez az egy józan, megfontolt döntés eredménye, vagy öngyilkos küldetés, mindenesetre érdekes lesz látni, hány testőrrel merészkedik majd be egy olyan gimnáziumba rendhagyó klímaórát tartani, ahol a diákok minimum harmada bizony nem látja szívesen. És tegyük hozzá, a tanárok egy jó része sem, de őket legalább a tankerület megfenyegetheti, vagy beülnek az órára, vagy ki lesznek rúgva, ha pedig kevés a hatalmi szó, még mindig rájuk ereszthető a Valódi Békemenet vagy egy-két csecsen származású orosz aktivista. Olyanok, akiknek vannak barátaik a parlamentben és jó ügyvédjük is, származási országuktól függetlenül.

Játszunk el a gondolattal, Áder János személyét biztosító fegyveres testület illetékesei úgy döntenek, kockáztatnak és beengedik az elnököt, a nemzet egységét képviselő legfőbb főméltóságot az oroszlán barlangjába, azaz egy rakat haragvó tinédzser közé. Talán lesz egy kis motozás, síp-dob-nádihegedű marad a hátizsákban kint a folyósón, tojás-paradicsom-torta-vizes lufi szintén tiltólistán, ezzel már a fegyverek egy része ki is van iktatva. Ha nagyon félnek, jöhet még fémdetektor is, Harlemet idézve Budapest szívébe. Ezen kívül el lehet még szedni az összes olyan transzparenst a gyerekektől, amelyek nem a globális felmelegedéssel kapcsolatosak, nehogy már olyan ingoványos területen nyilvánítsák ki lesújtó véleményüket, ahova köztársasági elnökünk nem szívesen merészkedne. Cserébe gondolni azt gondolnak, amit akarnak, leginkább csendben maradhatnak és várhatják, müezzinként miről fog majd előadást tartani Áder János, az állami természetvédelmi földek haveroknak eladásáról vagy a budapesti védett fák gátlástalan kivágásáról, netalán a gerinctelenek túlélési esélyeiről, esetleg arról, miért nem lép az állam, hogy megoldja azt a szociális problémát, amely a szmogot és közvetve sok-sok ember halálát okozza.

Az ígéretek szerint a gimnázium honlapja egyenesben közvetíti majd az előadást – és mindenki, aki kíváncsi láthatja, lesz-e cenzúra, esetleg csak olyan gyerekek kérdezhetnek-e, akik bizonyítottan kormánypárti felmenőkkel rendelkeznek és családból hozzák a narancs-lojalitást.

Az ígéretek szerint lehet kérdezni majd, de vajon lesz-e bátorsága Ádernek ellenséges környezetben sorosozni? Esetleg arra válaszolni, vajon a lánya miért tanulhat olyan egyetemen, amely immáron tiltott itthon? Vagy csak egyszerűen megint arról szól a dolog, amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek, és az ellenségképzés éppen az „s” betűnél tart, miután az „m” kimerült? Vajon adja majd a néphülyítő, hamis kormánypropagandát, ahogy a csövön kifér vállalva a pfujolást, látványos vesszőfutást bizonyítva országnak-világnak, ő a nemzetbe csak azokat számítja bele, akik a hatalmon lévők talpát nyalják éppen fényesre, az előtte ülő szkeptikus diákokat viszont semmiképpen sem?

Vajon a sorosozáson kívül hogyan válaszolna arra a kérdésre, miszerint mi indokolja azt, hogy a magyarok fiataloknak itthon csak olyan felsőoktatási intézmények jutnak, amelyek lassan már a nemhogy a top ötszázba, de a top ezerbe sem férnek bele? Vagy anno Soros miért támogathatta százmilliós nagyságrendben a demokratikus fordulatért küzdő Fideszt és annak nagyjait, most pedig miért nem azokat, akik úgy vélik, joguk lenne arra, hogy itt, Európa közepén olyan demokratikus országban éljenek, ahol működnek is a demokratikus intézmények, nem pedig egy diktatórikus, a fékeket és ellensúlyokat totálisan megszüntető kleptokráciában?

Áder János vajon hogyan válaszolná meg azt a kérdést, személy szerint mit tesz ő a nemzet egysége feletti őrködés címén és azért, hogy a kormány és a parlament igenis tartsa be mind az Alaptörvényben, mind nemzetközi egyezményekben betartani vállalt emberi és állampolgári jogokat? Vajon ha kérdeznék, kitérne olyan témákra, mint a választások tisztaságára, a népszavazásra mint jogra, a verőlegények szerepére a demokratikus folyamatokban, a tanszabadság hiányára meg az ártatlanság vélelmének tiprására és arra is, miért fő kampánytéma valakinek a nemi irányultsága, ha az ilyen típusú megkülönböztetést a Fidesz-KDNP által kőbevésett alaptörvény is tiltja? Vajon beszélne nyíltan arról, a kormány prominens képviselői milyen indíttatásból betegesen homofóbok és hány csontvázat rejtegetnek a parlamenti többség tagjai meleg-témában? Az is érdekes lehet, vajon miért nem talál nyomoznivalót az ügyészség korrupciós témákban és az uniós hatóságok csalás miatti vizsgálatai miért nem eredményeznek hazai bírósági eljárásokat?

Áder Jánost akár arról is megkérdezhetik a diákok (már ha engedik nekik), vajon ő elhiszi azt az alternatív világot, amit a királyi meg az egyéb talpnyaló magántévék tárnak a magyarok elé? Lenne mersze bevallani, hogy a hírek túlnyomó többségét nem is az MTI gyártja, hanem készen kapjuk keletről, a többi meg egyetlen célt szolgál, a birkanemzet tökéletes agymosását?

Persze a rendhagyó órán problémát okozhat, ha a gyerekek netalán hangosan véleményt nyilvánítanak, ha pedig ez nem engedélyezett számukra, még mindig jöhet a nézők körében hirtelen járványossá váló köhögő roham, nehéz tárgyak leejtése és egyéb hangeffektusok garmada. És a közvetítés is megszakadhat „technikai” okokból, ha túlságosan kétfarkússá válna a helyzet.

A kérdés azonban adja magát, miért vállalja be Áder az ellenséges környezetet? Vajon hiányzik a nép közé csak ritkán merészkedő, és akkor is csak gondosan, előre válogatott társaságba érkező köztársasági elnökünknek az, hogy látványosan utálják olyan fiatalok, akik még nem félnek semmitől, pláne nem a viszkető tenyerű Fidesz-KDNP aktivistáktól? Akik hiszik, attól még elvégezhetik a gimnáziumot, hogy mertek véleményt nyilvánítani egy olyan személlyel szemben, akit még keresztnevén sem szabad szólítani és aki alaptörvényileg sérthetetlennek van nyilvánítva? Vajon hány fegyveres őrzi majd az elnököt, nehogy a szembehazudozáson felbőszülő tizenéveseknél elszakadhasson a cérna?

Áder János választhat: vagy kiáll és elhiteti a diákokkal (meg a közvetítést nézőkkel), ő a világ legjobb és legalkalmasabb köztársasági elnöke, akinek nemcsak törvényileg jár a tisztelet, de meg is érdemli azt (mission impossible), vagy inkább beteget jelent és megfutamodik (de minimum letiltatja az élő adást).  Vagy csak simán átteteti a helyszínt a Valódi Békemenet egyik nyugdíjasklubjába bevallva, a haragvó és elkeseredett fiatalok mégsem az ő hálás és kézcsókdosó közönsége.

„Amikor egy erkölcsös ember beszél, hallgasd meg. De amikor egy erkölcstelen beszél, úgy taszítsd el a szavait, mint a rohadt gyümölcsöt. Az igazság soha nem fog sugározni egy olyan szívből, amely tele van korrupcióval és hazugságokkal.” (Suzy Kassem)

 Amennyiben tetszett, várunk Facebook-csoportunkban!