Egészségügyünknek, azon belül is a sürgősségi ellátásnak kritikus a helyzete? No problem, mindenre van megoldás – és kormányunknak már vannak is ötletei, legalábbis ha Magyar Sürgősségi Orvostani Társaság elnökének, Bognár Zsoltnak lehet hinni. Olyan, amely nem igényli a „komplex” rendszerbe belenyúlást, az egészségügyi rendszerbe belenyúlást. Csak éljük túl és ne legyünk nemzetközi orvoskonferenciákon elrettentő példa.
Érdekes emberkísérletbe kezd a kormányunk saját adófizetőin, ami nem is lenne gond, ha mindez nem követelné emberek életének ezreit. Mert arra, hogy a tudatot hogyan lehet befolyásolni úgy, hogy az felülírja az empirikus tapasztalatokat, nagyon sok kutató kíváncsi világszerte. Ha pedig a Fidesz-KDNP kormányon marad, akkor már kapnak is erre egy Kárpát-medence méretű labort, ahol tanulmányozhatják, hogy az intenzív, központilag irányított manipuláció nemzeti szinten, sok-sok alanyon elkövetve tényleg hatásos-e. És ha igen, meddig, ha pedig nem, akkor milyen következményei lehetnek egy ilyen kormányintézkedésnek.
Az ugyebár senki előtt sem titok, hogy az egészségügyünk nem a legjobb helyzetben van (már ebben a blogban is sokat foglalkoztunk a témával, például itt meg itt), de az, hogy a kormány ezen hogyan próbál segíteni, az valószínűleg minden képzeletünket felülmúlja. Ráadásul mindez azután történik, hogy az Orbán-kormánynak volt nyolc éve ellenzékben minden egyes jobbító (meg a nem jobbító) szándékú javaslatot elgáncsolni, azóta meg hét és fél éve arra, hogy saját elképzeléseit megvalósítsa a szektorban. Így utólag sem sokat tudni az eredeti fideszes-kdnp-s elképzelésekről, kivéve talán azt az egyet, amely a forráskivonásokat és a maradék források jelentős százalékának magánzsebekbe eltérítését tartalmazza. Az ellátás összességében nem javult még akkor sem, ha időnként diadalmas jelentések szökkennek szárba a kormánylojális sajtóban, viszont az állampolgárok soha nem látott mértékben rettegnek attól, nehogy véletlen kórházban kössenek ki. Mert rémtörténete mindenkinek van vagy saját, vagy baráti-rokoni tapasztalatokból merítve, a felesleges áldozatok pedig mélyen eltemetve – nemcsak szó szerint, hanem átvitt értelemben is. Mert emlékművet nem fognak kapni, ahogy a terror múzeumában sem külön szobát azok, akik azért vesztették életüket, mert a kormányunk azt tette az egészségüggyel, amit tett.
És mit várhatunk az elkövetkező négy (meg ki tudja hány) évben, ha Orbán hatalmon marad? Még több halált, még több orvos-nővér elvándorlást és még több esélyt arra, ha egyszer az egészségügyünk karmai közé kerülünk, akkor bizony a legegyszerűbb rutin vakbél- vagy mandulaműtét is halállal járhat, hogy egy nyílt lábszártörésről már ne is beszéljünk. Aki belép a rendszerbe, az hagyjon fel minden reménnyel és bízzon abban, elég erős az immunrendszere és megbirkózik a kórházi fertőzésekkel, a nem megfelelő ellátottságból adódó problémákkal meg azzal, hogy orvos sincs, aki normálisan, a XXI. század kihívásainak megfelelően foglalkozna a problémáival.
Cserébe viszont kap kormánypropagandát olyan helyről, amelyről azt hinné, többet számít a hippokratészi eskü: a Magyar Sürgősségi Orvostani Társaság majd segít elmagyarázni neki, nem a zsemle a kicsi, hanem a szája nagy és legyen szíves változtasson a szemléletén és igényeit igazítsa a valósághoz, ne pedig egy elképzelt világhoz. És mi a valóság? Nyolc óra várakozás a sürgősségin akár olyan haldokló rákos beteg mellett, akitől még a fájdalomcsillapítást is sajnálták, de azon se lepődjön meg, ha egy szívbeteg ott hal meg mellette a padon ülve. Nem számít, hogy valaki egész életében fizette a járulékokat és még csak a nyugdíj közelébe se került – egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy kormányunk számára az az igazi, a tökéletes adófizető, aki csak befizet egész életben, nyugdíjat meg már nem kell neki adni mert van annyira költségvetés-lojális, hogy meghaljon. Ha pedig a kormányzat előre felkészíti a polgárokat, ne is várjanak semmit, mert úgysem kapnak, akkor talán majd az ötvenes éveikben meghalt páciensek hozzátartozói is elfogadják, az unokák nem úgy nőnek fel, hogy ismernék a nagyszüleiket, vagy értenék a karácsonyi nagyival együtt sütő, nagypapával együtt játszó reklámokat. Az amerikai kórházsorozatokat meg simán csak át kell sorolni a science fiction kategóriába és erre minden egyes rész vetítésekor fel is kell hívni a figyelmet, nehogy már bárkinek is hasonló elvárásai legyenek a magyar állapotokat illetően. Sőt, a távol-keleti, hasonló témájúakat egyenesen be kell tiltani, mert azt még csak meg lehet magyarázni, hogy a hanyatló nyugat gondoskodik a polgárairól, de vajon miért teszik ugyanezt Ázsiában? Ez végképp érthetetlen lesz a magyar kormány „ott dögölsz meg, ahol vagy”, illetve „addig élsz, amennyid van” kommunikációs hadjárata után.
A sürgősségi orvosokat tömörítő társaság (csak bízni tudunk benne, hogy egy páran már szégyellik, hogy tagok) fő kommunikációs célpontja azonban nem is az adófizetők rétege, hanem legfőképpen az iskolások, közülük is a felső tagozatosok meg a középiskolások és nekik kívánják elmagyarázni, nehogy már igényük legyen bármire is. Meg elvárásaik. A legjobb, ha a NAT (azaz a köznevelés) tudatosítja bennük, nem gáz, ha a tornaórán eltört karjukkal akár tíz órát is várnak az ellátásig vagy fájdalmas sérülésükkel küldözgetik őket egyik helyről a másikba csak azért, mert már négy óra elmúlt és bezárt a szakrendelő, meg egyébként is jön a hétvége.
Vajon ki fog nyílni a kommunikációval megcélzott közönség zsebében a bicska? Hogy állj, ne tovább, ne játszanak istent az orvosok, vagy legalábbis ha már azt játszanak, legalább ne rendeljék azt alá még pluszban a kormányzat feltétlen kiszolgálásának? És lesznek olyan orvosok, akik kiállnak, nem hajlandóak közösséget vállalni egy ilyen, magukat orvosoknak tartó közösséggel?
A felvétel időpontja: 1994.
