Mire figyeljünk kezdő diktátorként?
Mivel nem a dzsungelben és nem is a sivatagban vagyunk, ezért aztán nem folyamodhatunk drasztikus lépésekhez annak érdekében, hogy minél hamarabb fejünkre kerüljön a korona, még ha átvitt értelemben is. Legyünk türelemmel és építkezzünk fokozatosan, legalábbis azokon a területeken, amelyekre demokratikus berendezkedésű szövetségeseink hajlamosak jobban odafigyelni.
1.2.1. Első lépések
Adjunk gumicsontot a médiának, legyen min rágódniuk, addig sem azon tipródnak, miért nem hozzuk meg elég gyorsan első intézkedéseinket. Nagyszerű hír lehet például az, hogy nem zökkenőmentesek a minisztériumi átadások, eltűntek iratok, hiányos a vagyonleltár, stb. Nem kell, hogy ezek a hírek igazak legyenek, elég csak a „valószínűleg” meg a gyanú árnyéka, hiszen olyan közintézmény még úgysem volt ezen a világon, amelyben mindig minden a legnagyobb rendben lett volna. A választóink érezzék, jól döntöttek amikor bizalmat szavaztak nekünk és leváltották a trehány bandát, mi pedig mindent megteszünk annak érdekében, hogy úrrá legyünk azon a káoszon, amit az elődünk és emberei hagytak maguk után. Plusz biztosítsunk mindenkit, ha végre rendet vágtunk a dzsindzsásban, már kezdjük is az érdemi kormányzást.
Kezdetnek kiválóak azok az intézkedések, amelyekkel választóinknak kedvezzünk, mégis csak nekik köszönhetjük hatalmunkat, megérdemlik tehát a kegyünket. Ne essünk túlzásba, bármilyen osztogatást is ígértünk eredetileg, csak módjával csapjunk bele, feleslegesen ne pazaroljuk a költségvetési forrásokat a pórnépre, mert úgysem térül meg. Jöhetnek a szinte semmibe sem kerülő látványintézkedések meg az új kiváltságok, például az Unió elleni szabadságharc jegyében engedélyezzük az otthoni adómentes szeszfőzést, hagy kábítsa mindenki magát azzal, amivel a leginkább szeretné. A költségvetés túl sok bevételtől nem esik el, hiszen a polgárok többsége eddig is állított elő alkoholt a sufniban, csak ezentúl nem kell aggodalmaskodniuk a feljelentős szomszédok meg a hatóságok miatt. Mi pedig az eddig ezekben a pitiáner ügyekben szélmalomharcot vívó illetékes adó- és vámnyomozók figyelmét a zugfőzésnél sokkal fontosabb, a költségvetésnek jövedelmezőbb területekre irányíthatjuk át.
Igen gáláns, ráadásul a költségvetésnek nagy hasznot hajtó és rendkívül populáris intézkedés a minimálbéremelés, mellyel a legkevesebbet kereső választóinknak látványosan megmutatjuk, minket nemcsak szólamok szintjén érdekel a sorsuk, hanem amint módunk lett rá, tettünk is értük. A közszolgák illetményét az emelés nem fogja érinteni, így erre fedezetet nem kell találnunk, viszont arra számíthatunk, a vállalkozói réteg nem lesz valami boldog, különösen azokban az ágazatokban, ahol jellemzően minimálbéres alkalmazottakkal dolgoztatnak. A munkáltatók majd kiszorítják valahogy a plusz költségeket, esetleg egy-két alkalmazottat elbocsátanak, ha túlságosan nagy béremelést kényszerítettünk egy-egy szektorra, de emiatt nem kell, hogy a mi fejünk fájjon, a leépítéseket simán rákenhetjük a sóher cégtulajdonosokra, csakis ők a hibásak: szociálisan érzéketlenek és zsugoriak, valamint bármi történik, a saját profitjukból nem hajlandóak engedni, a kisember kárára zsírosodnak, láthatja mindenki. A közgazdaságtanban nem túl járatos lakosság úgyis elhiszi, amit mondunk, ráadásul eddig is úgy érezték, munkáltatójuk indokolatlanul keveset fizet nekik és a vérüket szívja – csak most már nemcsak érzik, hanem hathatós kommunikációnk eredményeképpen tudják is. Hogy senki se sumákolhasson, hirdessük meg a bérellenőrző kommandókat (úgyis ráérnek a szeszfőzésre szakosodott vámosaink), azok majd zaklatják azokat a vállalkozókat, akiket zaklatni engedünk – az eredményeket meg naponta közöltethetjük a híradóban, öntömjénezésben nincs olyan, hogy túl sok. A minimálbéres intézkedésünk megint csak azt fogja bizonyítani a választóinknak, jól döntöttek, hogy minket ikszeltek be és minimális költséggel (azaz a vállalkozókkal finanszíroztatva) meg is erősíthetjük népszerűségünket a soron következő helyhatósági választások előtt. Amelyik vállalkozó meg nem bírja kifizetni a többletköltségeit az így járt, zárjon be ha már ennyire életképtelen.
A minimálbéremelést felhasználhatjuk arra is, hogy az államkincstár extraprofithoz jusson, ehhez csak annyi kell, hogy az emeléssel egyidőben változtassunk az adószabályokon, például kedvezmények eltörlésével növeljük meg a személyi jövedelemadó- és a különféle járulékok kulcsát a legkisebb jövedelemsávba esők körében. Persze lesz majd morgás, de ki tudja lenyomni a társadalmi igazságosságra hivatkozó érvünket (a szegény se lehet kivételezett a gazdaggal szemben), azt meg simán elengedhetjük a fülünk mellett, miszerint szociálisan milyen érzéketlenek vagyunk. A mi célunk nem a csórók és alacsony érdekérvényesítők, hanem a közép- és leginkább a felső osztály támogatása, adózni meg legyen szíves mindenki adózzon, nincs sem ingyenebéd, sem nulla százalékos kulcs, sem pedig egyéb kivételezés.
Foganatosíthatunk gesztus-értékű intézkedéseket is, például rászorult gyerekeknek ingyenebéd az óvodában, kisiskolásoknak ingyentankönyv, stb. Ezek szintén nem kerülnek sokba a központi költségvetésnek, mivel minden további nélkül törvényileg kötelezhetjük az önkormányzatokat, finanszírozzák ők a mi adományunkat – a mi költségünk nulla, a szülőkhöz meg úgyis csak az jut el, ingyért eszik a gyerek és mindezt annak az új kormányfőnek köszönthetik, aki a nemzet atyjaként gondoskodik mindenkiről, aki azt kiérdemli.
Ne fukarkodjunk az öndicsérettel –a csupa-csupa kedvező intézkedéseket mindig személyesen mi jelentsük be rettentően hivatalos és ünnepélyes körülmények között, jegyezze csak meg minden földi halandó, milyen az, amikor a nemzet jótevője megszólal. És igen, az ilyen kinyilatkoztatásunk után mindig jobb lesz valakiknek, az a nagy többség pedig, aki momentán hoppon maradt, reménykedhet, legközelebb majd ők következnek a sorban, és akkor majd nekik lesz jobb.
1.2.2. Demokratikus intézmények lebontása
Amíg a nép el van foglalva a friss kedvezményeivel és boldogan számolgatja, milyen jól is járt velünk, az új parlament összeülésével és a kormány beiktatásával egyidejűleg el is kezdhetjük a számunkra oly felesleges demokratikus intézmények valamint a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontását, illetve ha nem akarunk túl nagy nemzetközi figyelmet, akkor ezek teljes kiüresítését.
A felesleges problémákat elkerülve minden fontos pozícióba a saját embereinket (ha lehet, közeli jóbarátainkat és harcostársainkat) nevezzük ki. Kezdjük a parlament elnökével és választassunk meg olyat (saját képviselőinkkel úgyis csak vezényszóra gombnyomogatásra vannak), aki még véletlenül sem tesz keresztbe azzal, hogy nem ír alá egy, a parlament által elfogadott törvényt, feleslegesen osztogat rendbírságokat vagy netalán akadékoskodik formális kérdésekben.
Ugyanez a cél a köztársasági elnök esetében is, bár őt elviekben úgy örököljük, nem pedig mi iktatjuk be. Persze simán elképzelhető, hogy eleve bábként üzemelő személy a legfőbb főméltóság, ez esetben nincs semmi gondunk, a lényeg, hogy a mi kezünkben legyen a távirányító. Ha azonban egy kicsit is karakánabb személlyel állunk szemben, akkor vagy tűrünk és megvárjuk, amíg kitölti az idejét aztán saját emberünket rakjuk a helyébe, vagy kénytelenek vagyunk egyéb módszerekhez folyamodni annak érdekében, hogy önként és dalolva távozzon a székéből. Ez utóbbi esetben egyrészt meg kell oldanunk, hogy a lehető legkevesebb önállóságot tanúsíthassa a napi teendőinek ellátása során, másrészt sürgősen meg kell találnunk a megfelelő indokot a sarokba szorításához és lemondatásához. Kreálhatunk neki nő- vagy férfiügyeket, elővehetjük régi diplomamunkáit, hátha plagizált, de kivesézhetjük vagyonnyilatkozatait és családjának apró-cseprő ügyeit is, például kivel üzletel a testvére, milyen szervezet tagja a sógora vagy milyen szexuális orientációjú a fia. Ha nem akarja, hogy világ szégyenére minden szennyesét kiteregettessük a médiával, akkor bizony elfogadja ajánlatunkat és lemond, átengedve ezzel a helyét egy olyan elnöknek, aki szóról szóra követi az utasításainkat és kiérdemli szervilizmusból a csillagos ötöst.
Azonban ne csak a legfőbb méltóságokkal törődjünk, hanem ereszkedjünk lejjebb és ahova csak lehet, azonnal dugjuk be a saját embereinket. Persze lesznek olyan státuszok, amelyekbe az előző kormány kinevezettjei látszólag bebetonozódtak, de ez sem lehet akadály előttünk, hiszen ha másképp nem megy, akkor átszervezésekkel mindenképpen ki tudjuk tenni a számunkra kellemetlen és kényelmetlen alakok szűrét.
Minél hamarabb elfoglaljuk a kulcspozíciókat, annál gyorsabban állhatunk neki a tényleges munkának, azaz a saját rendszerünk kialakításának. A miniszterek a kormányváltással természetszerűen cserélődnek, ahogy a nekik közvetlenül alárendelt államtitkároknak is nagy esélyük van erre. Ne torpanjunk meg azonban a legfelsőbb vezetői szintnél, hanem egészen az osztály-, de akár a csoportvezetői posztig cseréljük le az egész személyzetet úgy, ahogy van. És ha már nekiállunk, ugyanezt tegyük meg a különféle háttér intézmények, a hadsereg, a rendészeti szervek és az ügyészségi állomány funkcionáriusaival is, ahogy az egyetemek, kutatóintézetek, szakmai szervezetek vezetői sem maradhatnak a helyükön. Ne maradjon még csak írmagja sem az előző kormány híveinek, akár szerették a főnökeiket, akár nem, elvégre bárki lehet besúgó meg túlságosan lojális az előző gazdájához, még ha kifelé nem is mutatja. Ha el akarjuk kerülni a hátbatámadás legszórványosabb kísérletét is, akkor jobb, ha kisöprünk mindenkit, aki egy kicsit is számított.
Ne kíméljük a bíróság szervezetét sem, bármennyire is szajkózzák a demokrácia elkötelezett hívei, hogy egy normális országban a bíróknak függetlennek kell lenniük, mert úgy érnek bármit is. Nem, ez csak porhintés, a bírók arra valók, hogy a mi akaratunkat kövessék-kikényszerítsék és úgy ítéljenek, ahogy az nekünk jó – azaz az a bűnös, akire mi rámutatunk és az menekül meg, akinek mi egérutat adunk.
Ne hanyagoljuk el azokat a hivatalokat sem, amelyek a kormány és állami intézmények, közalapítványok, önkormányzatok valamint az állami- és önkormányzati vállalatok gazdálkodását ellenőrzik. Ők azok, akik a korábbi évek gazdasági-pénzügyi dokumentációinak átvizsgálásával terhelő bizonyítékokat szerezhetnek az előző kurzus kádereire és ha ádáz inkvizítorként végzik a feladatukat, akkor látványos és igen nagyszerű büntetőeljárásoknak nézünk elébe – természetesen csak akkor, ha ehhez partner az ügyészség és a bíróság is. A látványperekhez aztán rendelhetünk nagy médiafelhajtást is, vesszen minden bűnös, aki megkárosítja a népet, bezzeg mi sokkal jobbak vagyunk.
Szükségünk lesz új Nemzeti Bank főnökre, hogy utasításainknak megfelelően végrehajtassa a gazdaságpolitikánkhoz szervesen kapcsolódó feladatokat (például játék a nemzeti valuta árfolyamával, refinanszírozási kamatláb meghatározása, arany- és devizatartalék manipulálása, stb.). Egy pillanatig se becsüljük le a pozíció fontosságát, hiszen baráti monetáris környezet kialakításával nagyon sok olyan pénzt tud keríteni, amit aztán szőrén-szálán eltüntethetünk.
A demokratikus államberendezkedés igen fontos szereplői az ombudsmanok, legyen hát gondunk rá, hogy egyrészt ne tegyenek keresztbe nekünk, másrészt úgy védjék az érdekeket és küzdjenek a diszkrimináció ellen, ahogy arra mi utasítjuk őket. Elhalmozhatjuk őket és hivatalukat látszatfeladatokkal, különféle célvizsgálatokkal, például hogyan érvényesülnek a gyerekjogok a magániskolákban. Azokban, amelyeket úgyis meg akarunk szüntetni egy-két kiváltságos intézmény kivételével.
Amilyen gyorsan csak képesek vagyunk rá, le kell cserélnünk az alkotmánybírókat is – indok lehet ezer, megroppanó egészségi állapot, családi problémák, haláleset, csak elég kreatívnak kell lennünk, hogy a számunkra kellemetlen alakok végleg eltávozzanak a testületből. A cél, hogy olyan szervilis pártkatonákkal töltsük fel az állományt, akik marionett bábuként üzemelnek, azaz soha semmit sem találnak alkotmányellenesnek, valamint maximálisan kiszolgálják az érdekeinket az olyan érzékeny témákban is, mint a választási rendszer számunkra kedvező átalakítása, abortusz, halálbüntetés, iskolakötelezettség, hajléktalanok láthatatlanná tételének kérdése. Az sem baj, ha a tudományos életben semmit sem tettek le az asztalra (hiába volt ez követelmény az elődjeiknél), a lényeg, hogy magukévá tegyék a céljainkat és támogassanak azok megvalósításában még akkor is, ha az a rendszerváltással kiharcolt demokratikus alapelvek nagymértékű csorbításával vagy teljes kiiktatásával jár. A fizetett bólogató Jánosok nagy segítséget nyújthatnak államreformjaink legitimálásában és nemzetközi szinten is bizonyíthatják, a demokratikus intézmények megfelelően működnek, mégha kicsit unortodoxak is.
A legfőbb hivatalnokokon-bírókon kívül még üzembe kell helyeznünk minisztériumi államtitkárok meg osztályvezetők seregét, a rendszabályozásuk-utasításuk azonban már nem a mi gondunk, hiszen ők már mind-mind alá vannak rendelve a hierarchiában felettük álló pártkatonának, akik naphosszat bíbelődhetnek az irányba állításukkal, ellenőrzésükkel valamint megfelelő szintű ideológiai képzésükkel. Nem szabad elfelejtkeznünk még a különféle és gyakran teljesen felesleges háttérintézmények és az állami vállalatok vezetőinek cseréjéről sem, hiszen ezek a szervezetek tökéletes kifizetőhelyek, ha korrupciós lehetőségekről (például uniós pályázatokban elnyert pénzek eltüntetéséről, beruházások túlárazásáról) és úgy általában pénzkitalicskázásról van szó.
Mi van akkor, ha valakitől különféle jogi akadályok miatt nem tudunk megszabadulni első körben? Felesleges álmatlan éjszakákat szánnunk az aggódásra – az sem lehet gond, ha valakinek ötéves kinevezése van és még csak a második évében tart, a szerződése pedig nem tartalmaz olyan kikötést, miszerint bizalomvesztés esetén azonnali hatállyal elbocsátható. Lehetőségeink száma szinte korlátlan, maximum egy kicsit többet kell dolgoznunk a témán, de előbb vagy utóbb úgyis elérjük azt, amit szeretnénk, azaz saját emberünket az adott székben.
Persze előfordulhat, hogy egyes főméltóságok esetében sima átszervezéssel vagy zsarolással kikényszerített lemondással nem boldogulunk – ebben az esetben a problémánk megoldását hagyjuk az általunk elfogadott, szimbolikus értelemmel is bíró új nemzeti alkotmányra vagy sarkalatos törvényekre. Többek között éppen ezért fontos az új alaptörvény megalkotása illetve az egész törvénykezés új alapokra helyezése, mivel így parlamenti felhatalmazással végletesen és véglegesen összekutyulhatjuk, feldarabolhatjuk vagy összeolvaszthatjuk a különböző intézményeket úgy, hogy az átszervezések megvalósítása óhatatlanul személycseréket vonjon maga után. Az sem lehet gond, ha mindez a hatalmi ágak összemosását eredményezi, hiszen miért kellene nekünk feltétlen kitartani a felvilágosodás-kori vívmányok mellett? Elavult, ósdi, francia, ráadásul nem is felel meg a mi XXI. századi mély keresztény és még mélyebb nemzeti elvásásainknak és lássuk be, az általunk épített illiberális demokráciának (bármit is jelentsen ez az erősen szépítő megfogalmazás) teljesen új alapokra van szüksége.
Az általunk elindított folyamat földcsuszamlásszerűen söpör majd végig a közigazgatásunkon magával rántva mindenkit, aki az előző rendszer kiszolgálója volt. Lesznek olyanok is, aki csak vétlen áldozatként szenvedik el a tisztogatásunkat, netalán még ránk is szavaztak a választásokon, de ez egy pillanatig sem zavarhat minket, hiszen elfogadható veszteség mindig van. Ők is túlélik majd, a népnek meg még tetszeni fog, hogy az előző kormány parazitáit úgy kirúgtuk, hogy a lábuk sem érte a földet. Az pedig, hogy a saját híveinket se félünk feláldozni, még jobban elkötelezi (és kellő mértékben meg is rettenti) azokat, akik megmaradhatnak a székükben.
Ha kellően átgondolt és módszeresen megvalósított stratégiánk nem torkollott káoszba és látványos vérengzésbe, akkor az első időszakban senki sem fog gyanakodni a tekintetben, mi is a valódi szándékunk, ezért aztán viszonylag nyugodtan alapozhatjuk meg teljhatalmunkat. Amíg a választóink azt látják, az előző rendszer élősködői meg korruptabbnál korruptabb politikusai lapátra kerülnek, valamint elhiszik, hogy az átszervezésekre a közigazgatásban dolgozók létszámának és a munkafolyamatok racionalizálása miatt van szükség, addig nem tételeznek fel rólunk semmi csalárd szándékot, sőt. Megfelelő propagandával az intézkedéseinknek nagyarányú támogatást szerezhetünk, a híveink számát pedig még tovább gyarapíthatjuk elnyerve azok tetszését is, akik egyébként még életükben nem mentek el szavazni és a közvélemény-kutatásokban is csak a bizonytalan pártpreferenciájúak vagy a fogalmuk sincs, mi tetszik kategória létszámát duzzasztják.
És mi kell a teljhatalmunkhoz?
Először is egy olyan jogrendszer, amely biztosítja az új berendezkedésünk közhatalmi és pénzügyi forrásait, valamint meg kell oldanunk azt is, hogy a nélkülözhetetlen embereinket (támogatóinkat) megjutalmazhassuk és elköteleztethessük. Az egyszerű földi halandókkal, azaz a minden további nélkül felcserélhető átlagpolgárokkal csak annyira kell foglalkoznunk, hogy ne lázadjanak fel látványosan, illetve amikor kell, hivatkozási alapként vagy éppen biodíszletként funkcionáljanak. Ha sikerül precízen beállítanunk a nemzeti forrás-elosztás új szisztémáját, akkor hatalmunkat tartósan megszilárdíthatjuk, a hozzánk lojálisak támogatását pedig magunkénak tudhatjuk úgy, hogy mindeközben a lehető legkevesebbet költünk a széles néprétegekre. És a lé is dőlni fog.
És mi van akkor, ha bárki követeli rajtunk a választási ígéreteinket, hol van már a kolbászból kerítés? Semmi, négy évig mienk a táncparkett (a parlamenti többség), visszahívhatóság nincs, így aztán azt csinálunk, amit akarunk.
Ígértünk munkahelyeket? Na és, válság van, mindenki láthatja, de majd következetes gazdaságpolitikánk idővel megoldja a problémát és egymillió új munkahely lesz tíz éven belül, ha más nem, majd jól felszaporítjuk az állami szférában vegetálók számát. Plusz ösztönözzük a külföldi munkavállalást, így kevesebb munkanélküli lesz a rendszerben.
Támadtuk az Uniós tagságunkat? Nem is támadtuk, csak bíráltuk és nézze meg mindenki, most sem úgy táncolunk, ahogy a bürokraták odakinn fütyülnek, igenis körömszakadtáig érvényesítjük a nemzeti érdekeinket. Nem kicsit, hanem nagyon, ami máris sokkal több, mint amit az elődünk bármikor is tett. Egyébként meg majd bolondok lennénk ténylegesen bármilyen társulási feltételt újratárgyalni, amíg Brüsszelből lapátolják hozzánk az euro-milliárdokat.
Azt mondtuk, mi majd jobb közoktatást csinálunk? Persze, igyekszünk, de azért ennek az óriási rendszernek egyrészt nem szabad a reformját elkapkodni, azaz célunk a megfontolt haladás, különben a felnövekvő generációkat büntetnénk teljesen feleslegesen. Másrészt bármit is csinálunk, az eredmények sok-sok év alatt érnek be, a mi elsőseink csak nyolc év múlva érik el a középiskolát, így aztán fő a türelem, addig senki ne akarjon mérni semmiféle eredményt sem, mert az úgysem mutat meg az ég adta világon semmit sem.
Beszéltünk fizetésemelésekről a közigazgatásban? Szakembereink már el is kezdték a különféle szakmák életút-terveit kidolgozni, legyen szó akár pedagógusról, akár egészségügyi dolgozóról. És igen, lesz fizetésemelés, csak sávosan (azaz nem mindenkinek) meg évről évre lépcsősen (minimum 5 évre elhúzva), hiszen bárhogy is szeretnénk, mindenki egyszerre mégsem kaphat meg mindent, amit szeretne, ebbe bele kell törődnünk.
Az ígéreteinkkel kapcsolatban a legfőbb érvünk az lehet, hogy sokkal rosszabb állapotban van a költségvetés, mint gondoltuk. Sok, az előző kormány által szolgáltatott adat esetében kellett rájönnünk arra, hogy azok drasztikusan szépítették a valóságot, így aztán nem jut annyi mindenre, mint szerettük volna, meg ahogy ígértük, de ami rajtunk múlik mindent megteszünk, hogy a kibillent időt és teret visszaállítsuk a helyére. Az pedig, hogy ez mikorra történik meg, csakis a mi elhatározásunktól függ, hiszen ezek után a statisztikai adatokat már úgy manipuláljuk, ahogy akarjuk és olyan események-eredmények alátámasztására használhatjuk ezeket, amilyenekre akarjuk. Plusz összehozhatunk olyan mutatókat is, amelyek a napnál is világosabban igazolják az eredményességünket még akkor is, ha valójában csak csúsztatások és hamis magyarázatok árán sikerül bármilyen témában is dicsekednünk.
