Kenyeret és cirkuszt a népnek – a kenyér még hibádzik, de a cirkusz már meg van, most épp az EB van soron, ahol a profi sportolók elsősorban önmagukért, másodsorban hazájuk dicsőségéért küzdenek. Mert azért valljuk be, nekik is élni kell valamiből, a nagypályás focistalét pedig sokba kerül. Ha pedig több pénzt (még jobb kocsit, még több dicsőséget) akarnak, hol tudnak kitűnni, jobban fizető klubszerződést elérni? Hát nem a magyar bajnokságban, az tuti. Tőlünk pedig elvárja a politikai vezetés meg még a Magyar Közös Képviselők Szövetsége is, hogy egy emberként szurkoljunk a magyar csapatnak – a számlát pedig már jó előre kifizettették velünk stadionok meg különféle egyesületi és szövetségi, valamint a költségvetésbe soha be nem folyó tao támogatások formájában. Az élmény tehát aranyárban van, jobb, ha megbecsüljük és az a minimum, ha focistáink összekapják magukat és bebizonyítják, megérdemlik azt a sokmilliárdnyi bizalmat, amit a kormány és személyesen a miniszterelnök fektetett beléjük az adófizetők pénzéből.

És egyébként is, mikor máshol szorulna össze szívünk a meghatottságtól, mint amikor megtudjuk, 15 millióan voltunk a pályán? Hogy végre valamiben az emigránsaink is számítanak (ha már a választásokból elegánsan kizárták őket), nemcsak az őslakosok meg a határainkon túli magyarok? Retteghetett is Izland a maga cirka 300 ezer lakosával, látva a mindent elsöprő túlerőnket.

Természetesen előbújtak az igazi szervilis honfitársaink is, akik végre megértették, miért is épült annyi stadion az országban (nem azért, hogy a válogatott minden tagja kapjon egyet hozományul a hercegkisasszony mellé) és az is kiderült, hogy egy szép kórterem nem kovácsolja össze a nemzetet.

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a feszítő kérdéshez, mi lesz, ha vége az EB szította mesterséges eufóriának? Ha újra jönnek a hétköznapok, amikor már nem a foci lesz a hírportálok fő témája, hanem az iskolák államosítása, netalán a földmutyi újabb fordulója, az üzemanyag adójának emelése, netalán a független média teljes bekebelezése, esetleg az, hogy Rogán polgármesterként mennyi kenőpénz felett rendelkezett?

A foci bármilyen égető problémáról ideig-óráig eltereli a figyelmet (lásd az Aranycsapat diadalmenetét az ötvenes évek elején), azaz most érdemes

• lopni,
• földet-kastélyt-palotát-uradalmat áron alul elkótyavetyélni,
• haveroknak extra adókedvezményeket adni,
• romló GDP-eredményeket elsumákolni,
• nyomokat eltűntetni,
• ellenzéki médiát felvásárolni,

aztán mire itt az ősz, már az sem lesz, amivel zajt lehet ütni, addigra az utolsó vészharang is eltűnhet kézen-közön. Mi pedig itt maradunk a legatyásodott egészségügyünkkel, az Európa-szégyen közoktatásunkkal, hajbókoló, korrupciós üggyel nem találkozó ügyészségünkkel, hogy a kiürített nemzeti éléskamráról, félreszámolt költségvetésről, eltűnő szociális védőhálóról már ne is beszéljünk.

És mi marad a futballra elvert százmilliárdokból?

• Néhány napnyi nemzet összekovácsoló élmény,
• játékosokkal fényképezkedő politikusok égig érő egóval,
• kormányunk sportpolitikáját éltető és a pazarló beruházásokat ellentmondást nem tűrően igazoló újságcikkek és tévériportok,
• az adófizetők nyakába szakadó, üresen kongó, szép lassan pusztulásnak induló fővárosi és vidéki stadionok összességében többmilliárdos éves rezsivel,
• plusz pár külföldi klubban játszó magyar focista, akik nem dőlnek a kardjukba, ha összetörik 71 milliós autójukat.

És ami továbbra sincs,

• az tornatermek és tornaeszközök a mindennapos testneveléshez,
• tanuszodák az úszásoktatáshoz,
• tömegsportra alkalmas létesítmények minden településen és lakótelepen,

kivéve persze ha a pénzünk utáni futást olimpiai sportággá nyilvánítják.

Az átlag adófizető pedig – túllépve a parasztvakításon – reménykedhet, egyszer talán eljön majd az az időszak is, amikor olyan miniszterelnökünk lesz, akit nemcsak a futball meg a sport árán megvett dicsőség, hanem a fedett pályás oktatás (nem köznevelés, hanem oktatás!) és a négyszáz méteres egészségügy is érdekli, hogy a „cirkuszt és kenyeret”-ből a kenyeret már meg se említsük.