„Sem az emberi élet, sem a szabadság, sem a tulajdon nincs biztonságban amíg a parlament ülésezik.” (Mark Twain)

Amióta a Fidesz hatalmon van és parlamenti szavazóautomatája a legmagasabb fokozatba kapcsolt, azóta kénytelenek vagyunk megtanulni: egy bizonyos vagyontárgy (különösen bizonyos tevékenységi körű cégek) sorsa csak addig kiszámítható, amíg kormánybarát oligarchák tartják rajtuk a kezüket.

Ha magyar tulajdonban van a kiskereskedelmi hálózat, az oké, még akkor is, ha a tulajdonosok talicskával tolják offshore-ba a pénzt belőle. Ha magyar tulajdonú a bank, lényegtelen, kapzsi-e a kamat vagy tartalmaz-e népnyúzás szintű kitételeket a hitelszerződés, ahogy a közműszolgáltatók is monopoloskodhatnak, ha az állami a gazdájuk fideszes káderekkel a vezető pozíciókban.

És mi a közös ezekben a „magyar” cégekben azon kívül, hogy nem olyan büdösek, mint a multik? Az, hogy szinte korlátlan mértékben lehet pénzkifizetőhelyként használni őket. Többszáz milliós nagyságrendben van kukorica konzerved? Ha haver vagy, segít egy kereskedőház. Pályáznál uniós támogatásra? Akár tízszeresen is túlárazhatsz. Startup cégekben utazol? Bármit megtehetsz, a pénz a tied, még munkahelyet sem kell létesítened, a lényeg hogy sógor-koma-jóbarát legyél és add meg a királynak, ami a királyé. Azaz ha 90%-ot kérnek az ingyenpénzért, akkor annyit.

A gazdaság legkülönbözőbb ágazatai szenvedik a harácsolást, a tulajdonosok pedig akkor sem alhatnak nyugodtan, ha csak egy trafiknyi boldogság az övék – elég, ha megtetszik egy kormánynál jól fekvőnek a kis birodalmuk, aztán könnyes búcsút vehetnek megélhetési forrásuktól. Elintézhetnénk annyival, ebül szerzett jószág ebül vész el és ma már menő helyen lévő trafikot hátszél nélküli úgysem birtokolhat senki sem, a csóróvégire meg a kutya sem fanyalodik, az azonban nem lényegtelen, hogy az állam vérét szívó piócák ugyanolyan versenyelőnnyel rendelkeznek a piacon, mint bármelyik szervezett bűnözésből élő maffia. Hogy miért?

Először is, ha normál piaci körülmények között gazdálkodunk, akkor minden egyes fillérét meg kell küzdenünk:

• ki kell találnunk, mire van szüksége a vevőknek,
• vitázhatunk a beszállítókkal,
• alkudozhatunk a melósokkal,
• időt és pénzt feccölhetünk a piacszerzésbe,
• nyalhatjuk a vevőink talpát, mi szerződésszerűen teljesítettünk, legyenek szívesek már fizetni,
• ha csak csúszó ellenében kapunk munkát, még azt is ki kell nyögni valahogy,
• piaci kamatozású hitelt vehetünk fel, ha nagyon muszáj (terjeszkedéshez vagy szimplán csak az életben maradáshoz).
• Aztán ott vannak még az olyan kötelezettségek, mint az adófizetés (áfa, társasági adó, szivatós kisadók, önkormányzat felé helyi adó, kamarai tagsági díjnak nevezett kényszerfizetés és akkor még nem járulékoztunk),
• tonnányi egyéb adminisztráció (éjszaka orvul leszerelték a cégtábládat, másnap meg jön a NAV ellenőrizni? küzdhetsz, hogy ne vonják vissza az adószámodat),
• online kassza, adatszolgáltatás még a kutyánkról is,
• random, azonnali, időnként pedig akár visszamenőleges jogszabályváltozás,
• ilyen-olyan ellenőrzés (adó, munkaügyi, munkavédelmi, építésügyi, közegészségügyi, szerzői jogvédelmi, stb.), nem éppen Grál lovag ellenőrökkel,
• és hogy mindezek közben ne kerüljön nyakunkra a kés, kell még kiváló könyvelő, ügyvéd meg igény szerint egyéb szakember, aki auditál, szakértőként, engedélyesként, stb. aláír.

Aztán ha minden legális és illegális költséget kifizettünk, elgondolkodhatunk azon, vajon nekünk miért nincs jachtunk az Adrián és mi a fenét csinálunk rosszul, hogy nem sikerül egyről a kettőre jutnunk. Ha pedig mindezek ellenére mégis nyereségesek vagyunk, retteghetünk, hogy az on-line pénztár vagy a közeljövőben bevezetendő on-line számlázási rendszer alapján valakinek feltűnik, jól dolgozunk és pár napon belül már nem a mienk az üzletünk (jön valaki, aki megzsarol, vagy eladjuk a cégünket, vagy készülhetünk a legdurvább szankciókra), esetleg simán csak 24 órán belüli jogszabály-változtatással elérik, hogy soha többet ne foglalkozhassunk azzal, amit addig csináltunk.

Ha azonban a kormánypárt nagy családjához tartozunk és büszkén mondhatjuk magunkat fideszes-kdnp-s káder sógorának, komájának, jóbarátjának, akkor rögtön más a szitu, életünk mindaddig aranyélet, ameddig meg nem érkezik a selyemzsinór és ki nem ebrudalnak minket a jóból, hogy nálunk még nagyobb hátszéllel rendelkező hazafi vegye át a stafétát.

Először is nem kell olyanon gondolkodnunk, mire van szükség, ezt megmondják nekünk. Még egy tanulmányra? Nem probléma. Tízszeres áron továbbszámlázott játszótéri mászókára? Jöhet. Soha a büdös életben nem használandó szoftverre? Az sem lehet probléma, bármi is legyen a tárgya. És már meg is úsztunk olyan költségeket, mint a piackutatás, az üzletszerzés, a vevők kedvének keresése, netalán reklám- és marketing költségek és olyanokkal sem kell bíbelődnünk mint pályázási költségek, hiszem a megrendelő megmondja mit és pontosan mennyiért akar, az állam vagy az önkormányzat pedig fizet, mint a katonatiszt.

Persze az is előfordulhat, hogy már van üzletünk, és azon keresztül akarunk érvényesülni, mint sógor-koma-jóbarát – ez esetben a szponzorunknak kell megfelelő módot találnia arra, hogy elsüsse portékánkat. Erre nagyszerűek például a kereskedőházak (magozott meggybefőttből szinte korlátlan felvételi lehetőséggel), de építőipari cégként is biztos találnak nekünk egy-két felújítandó múzeumot vagy más középületet, ha pedig tanácsadás területén bizniszelünk, végképp nyerők lehetünk, hiszen melyik állami intézménynek ne lenne szüksége okos (szóbeli) ötletekre, havi sok-sok millióért? A szolgáltatásunk vagy termékünk beárazásával ebben az esetben sem lehet problémánk, úgyis megmondják, mi mennyiért dobható „piacra”.

Az eszközigényünk sem lehet gond – egyrészt megfelelő kapcsolatok révén nagyon olcsón bérelhetünk, vagy olyan kurrens eszközökhöz is hozzájuthatunk, mint a termőföld (elég egy internetes kurzus és máris mezőgazdasághoz értők vagyunk), ahogy a tevékenységünk végzéséhez szükséges esetleges koncessziós jogok is könnyedén elérhetők lehetnek. 

A csúszókkal sem kell sokat aggályoskodnunk, hiszen a megbízással együtt jár a kötelezettség is, azaz tisztán és világosan a tudtunkra adják pontosan kinek és mennyit kell visszajuttatni – már a megbízási díj is úgy van kiszámolva, hogy ez bele van kalkulálva. A pénzmosásra is komplett know-how-t kaphatunk, offshore cégek-számlák közbeiktatásával, hiszen nem minden „megrendelő” kéri készpénzben a juttatását.

Ha csókosok vagyunk, kevesebbet kell aggódnunk a legkülönfélébb ellenőrzések meg mindenféle kötelezettségek időben teljesítése miatt – kellő hátszéllel a kutya sem fog ellenőrizni minket, ha pedig szorulna a hurok (például újságírók kutakodása miatt) még mindig lehet fantomizálni a céget, erre a célra vannak kiváló hajléktalanok meg ide-oda migráló migránsok. Ha pedig a hanyagságunk emberéletet követelt, még mindig ráfoghatjuk a körülményekre, titkárnőre, a portásra vagy a segédmunkásra, de akár az áldozatra is, vigyék el ők a balhét. Ráadásul nemcsak a mi ellenőrzéseink „kedvesebbek”, de kapcsolatainkkal azt is elérhetjük, hogy a versenytársainkat érintő ellenőrzések viszont még kegyetlenebbek legyenek.

Likviditási gondokkal sem kell küzdenünk – egyrészt ott vannak az (ingyen vagy majdnem ingyen) uniós források, amelyekből nagykanállal meríthetünk, másrészt ha megszorulunk, csak ki kell kuncsorognunk egy következő zsíros (öt-tízszeresen felülárazott) állami-önkormányzati megbízást, aztán minden gondunk megoldódott, sem a luxusautóinktól, sem az adriai villáinktól nem kell megválnunk. De ha hitel kell, az sem gond, hiszen a hazai bankok szívesen hitelezik az olyan jól menő, hatalmas perspektívával rendelkező, megbízható és rózsaillatú vállalkozókat, mint amilyenek mi vagyunk, aztán vagy visszafizetjük az igen kedvező, a piacinál jóval alacsonyabb kamatozású hitelünket, vagy nem.

A jogszabályváltozások sem érintenek minket, sőt – minél magasabban vagyunk a kormánypárti táplálékláncban, annál inkább nekünk kedveznek az újabb és újabb módosítások. Ha pedig igazán benne vagyunk a pikszisben, akkor még azt is elérhetjük, hogy egyedül mi maradjunk állva, mi legyünk azok, akik egyedül uralják a piaci szegmensünket.

A kötelezettségeink minimálisak: valamilyen szinten teljesítenünk kell (a kiváló nem követelmény, de gyakran még az elfogadható sem) és meg kell adni azt, ami a királyé, azaz meg kell fizetnünk a csúszókat. Mindezek után nyugodtan hátradőlhetünk és eldönthetjük, hova kívánjuk befektetni a könnyen jött pénzünket: szállodát veszünk vagy még több földet, esetleg irodaházat építünk a budai hegyoldalba vagy inkább egy balatoni kikötőbe invesztálunk. Attól nem kell félnünk, hogy ezekkel a beruházásokkal sok nyűgünk lesz: amíg a barátok barátok, addig az engedélyek könnyen jönnek, ahogy a jóárasítás és a  finanszírozás is megoldott. Ha pedig bizalmatlanok vagyunk és attól félünk, kitúrhatnak minket a bödön mellől, még mindig áldozhatunk panzióra az Alpokban vagy wellness-központra egy olyan szigeten, amellyel nincs kiadatási egyezménye hazánknak.

Ha tehát jól fekszünk ott, ahol fekszünk,

• egy csomó költségtől megmenekülhetünk,
• versenytársainkat kiiktathatjuk,
• monopol- vagy kartellárakon dolgozhatunk,
• a finanszírozásunk költsége pedig szinte elhanyagolható (uniós pénzek, jelentős túlárazások), vagy legalábbis nagyon alacsony (igen kedvezményes hitelek),
• bónuszként pedig még a törvényeket is ránk szabhatják.

Vajon miben különbözik ez attól, mint amikor a húszas években az amerikai szeszcsempész maffiacsaládok a könnyen szerzett pénzüket befektették a legális gazdaságba? Nem sokban – az egykori „ingyenpénz” beépült a gazdasági életbe és a politikába is, a maffiózók pedig megbecsült tagjai lettek a társadalomnak – elég csak arra gondolni, hogy J. F. Kennedy amerikai elnök nagyapja is szeszcsempész volt.  Jelentős eltérés azonban az, hogy ma a kormánypárt szerint mindez nem elítélendő dolog (ellentétben az amerikai szeszcsempészettel), a korrupció pedig csak egy olyan gazdasági eszköz, egy olyan politikai elv, amely lehetővé teszi az új magyar burzsoázia meggazdagodását, még akkor is, ha ennek az ára a nem fideszes vállalkozók elpusztítása és a piaci körülmények oly szintű torzítása, melynek kiheverése akár évtizedekbe is kerülhet a magyar társadalomnak.

Egyszer csak majd, ha olyan kormány kerül hatalomra, amely nem a kleptokrácia építésén fáradozik.

Kapcsolódó posztok:

Hogyan lopják szét az óvodák pénzét az önkormányzatokban?

Hogyan lopják szét a közbeszerzésekkel a közvagyont?

Mennyit lehet lenyúlni egy átlagos uniós pályázattal?

Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!