Megint felvetődött a kérdés, nem lehetne-e szűkíteni a kötelező olvasmányok körét? Ezúttal a Magyartanárok Egyesületének alelnöke, Fenyő D. György dobta be a véres húst a cápák közé, azt azonban borítékolni lehet, javaslata kisebb fodrozódásokat okozhat a magyar irodalomtanítás cirka hatvan éve háborítatlan posványában, ám mindent elsöprő és megújhodást hozó cunamit nem fog gerjeszteni.
A magyartanárok elviekben illetékeseknek kellenének, hogy legyenek kötelező olvasmány ügyben, de vannak még illetékesebbek, ezek pedig azok az anyukák, akik gyermekeikkel együtt végigszenvedik a kötelező olvasmányokat. Szerencséjük (vagy inkább szerencsétlenségük?), hogy a művek 99%-a nem ismeretlen előttük, hiszen ők maguk is kötelezően végigrágták magukat ezeken annak idején és a mai nagymamáknak-nagypapáknak sem okoz nagy fejtörést, vajon mi lett Nemecsek Ernő sorsa és mi történt Bánk Bánnal. Mintha a magyar köznevelésre nem lenne érvényes az a filozófiai alaptézis, miszerint kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba belelépni, pedig dehogy nem, az elmúlt 20 év gyökeres világváltozása sem késztette a szakembereket a téma újragondolására. Az elmúlt 10 évről meg már ne is beszéljünk, hogyan is versenyezhetne akár a legbutább androidos játékkal is a Kőszívű ember fiainak unalomba fulladó világa?
Az édesanyák már tudják (és egymásnak el is mondják), ha nem akarják, hogy a csemetéjük egyest kapjon irodalomból, netalán sírógörcsben fetrengjen otthon amiatt, hogy hatodjára sem jutott túl az éppen aktuális olvasmány huszadik oldalán, akkor a Google a legjobb barátjuk. Persze nekiveselkedhetnek és újra elolvashatják a Kőszívű ember fiait meg a Légy jó mindhaláligot is, de lássuk be, mindennek van határa és sokkal egyszerűbb ráguglizni a témára (azaz a cselekményre és a szereplők jellemzéseire), mint hosszú estéket tölteni érdektelen tájleírásokkal meg szinonimaszótárokat bújni, az évszázadok során sok méltán elfeledett szó mit is jelent. A kegyetlen szülő imázst követve azt az utat is választhatják, hogy már június végén odateszik a gyerek elé a következő tanévre kirótt penzumot, hajrá, itt a nyár, nehogy már jól érezd magad, napi húsz oldal letudásával végezd ki, jobb túllenni rajta. De miért kényszerítené egy gyermekét szerető szülő ilyenre utódát? Persze mindig vannak olyanok, akik azt mondják, ha ők kibírták anno, akkor kibírja a kölyök is, nem fog az neki megártani, hajrá klasszikus műveltség. Hogy örökre megutálja az olvasást? Kit érdekel, pláne ha a szülő sem vesz évente egy könyvnél többet a kezébe, az is a szakácskönyv és a karácsonyi beigli receptje kell belőle. Jöhet még a fenyegetés, ha belepusztulsz, akkor is elolvasod, a gyerek meg vagy átszenvedi magát a sokszáz oldalon vagy felköti a gatyaszárát és ráguglizik ő maga a témára a tanár által kiadott kérdések alapján.
Vannak azonban olyan szülők is, akik nem szeretik látni a gyermeküket szenvedni, nekik marad a tevékeny közreműködés, ők azok, akik a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon elvet követve passzolják a kötelezőt és inkább olvasható könyveket adnak a leszármazottjaik kezébe, emellett meg fogják és ő maguk írják meg az iskola megkövetelte olvasónaplót, hálát adva a ctrl+c és a ctrl+v feltalálójának. Persze ma már minden, magát valamire is tartó iskola aláíratja a plágium-nyilatkozatokat mind a szülőkkel, mind a diákokkal, így jöhet a rokon értelmű szavakkal variálás, az egyszerűsítés,a szórendcsere és egyéb módon átírás, de legalább megtanulja a kedves leendő munkaerőpiaci szereplő, hogyan lehet elfedni a nyomokat, ha már csalásra kényszeríti őt a világ. Mert ez még mindig egyszerűbb, mint kiszótárazni Jókai regényét. A végén még mehet az olvasónaplóba egy-két kép is feldobni a látványt, a tanár meg úgyis külalakra osztályoz, ő sem evett meszet, hogy mind a huszonöt, egyenként spirál füzetben vagy nyolc oldalnyi olvasónaplót végigolvassa.
Hogy ez mennyire reális forgatókönyv? Csak be kell ülni egy szülői értekezlet összegyűlős stádiumára vagy a fogadóórán álldogálni a magyartanár ajtaja előtt és már mondják is az anyukák, ki hányast kapott a Pál utcai fiúkból meg az Egri csillagokból. És mennyit ért ugyanaz a munka egymás után kétszer, ha két felső tagozatos is van a családban. Keringenek legendák a büszke anyukáról („nem tudom, miért kaptam ötös alát”), a többgyerekes anyukáról („a kisebbiket jobban utálja a tanár, ő csak hármast kapott arra, amire a nagyobbik négyest”) és a slendrián gyerekek anyukájáról is („a képek beragasztása miatt összeragadt lapokat szét sem vágta, úgy adott kettest a tanár”).
De miért utálják annyira a diákok a kötelezőket?
- Mert kötelező és nem szabadon választott. Ha több közül lehetne választani akkor szinte kizárt, hogy a Kőszívű ember fiai meg a Légy jó mindhalálig nyerne, kivéve persze ha a tanár úgy intézné, hogy egyedüli indulók legyenek a korosztályos bajnokságon.
- Nem minden gyerek vágyik a halál drámai élményre, különösen nem a korosztályába tartozó gyerekek kegyetlen sorsának többszáz oldalon taglalására. Lehet persze beszélni nekik a katarzisról, milyen jó is az, a többség azonban inkább olyan könyvre szavazna, ahol a gonosz meglakol a jók pedig elnyerik méltó jutalmukat, a küzdelem nem eleve kilátástalan, a hangulat nem végletekig nyomasztó és a hepiend sem marad el. Ha pedig még humor is van a sorokban, végképp nyerő lehet a könyv. Mert lehet szomorúnak lenni egy kicsit, no de mindig?
- A régmúlt fontos értékei mára devalválódtak, vagy a maffiaállam szintjén új értelmet nyertek – mi ma a hazaszeretet? Ki szereti jobban a hazáját, aki kényszerűségből idegen földön keresi kenyerét, vagy aki hazafiságról szónokolva szétlopja és idegeneknek kiárusítja a hazánkat? Ki a becsületes, aki saját erőből inkább külhonban próbál boldogulni, vagy aki sógor-koma-jóbarát kapcsolatain keresztül talicskázza ki az adófizetők pénzét? Milyen világ az, ahol mindenki annyit ér, amennyije van? Ahol akik tehetnének bármit is, csak lopással töltik a napjukat és szívják azok vérét, akik bizalmat szavaztak nekik?
- Lassú és unalmas. Miért lenne ördögtől való, hogy egy kötelező irodalomban a felgyorsult világunkhoz igazodó legyen a cselekmény tempója? A nádas figyelése órákon át kevés fiatal hobbija, ahogy a tücsök ciripelésének és a fű növésének szakadatlan figyelése sem jön be mindenkinek. Ha pedig minderről még tizenoldalakon keresztül olvasni is kell, hát hamar eljuthat odáig a kiskorú, hogy csak a párbeszédeket olvassa el, aztán csodálkozik, hogy miért zavaros enyhén a történet.
- Olyan témáról szól, amely vagy életidegen, vagy történelmileg elhelyezhetetlen a diákok számára, netalán olyan értékeket tart követendően, ami mára már ismeretlen fogalom (pl. tiszti becsület, hübrisz, stb.). Ráadásul nagy hibája az irodalomoktatásunknak, hogy még véletlenül sincs összhangban a történelemoktatás tanmenetével – a gyereknek fogalma sincs az ipari forradalomról, de meg kellene értenie a Robinsont és a Hamlet mondanivalója sem biztos, hogy átjut a középkor és a reneszánsz filozófia ismerete nélkül.
- Az avítt nyelvezet már a második oldalon elveszi a kedvét a gyereknek az olvasástól. Vajon melyik általános iskolás indul be a Kőszívű ember fiainak első soraitól?
„A nagytiszteletű úr éppen közepén volt a tósztnak... A pezsgőspohár nektárhabja végigcsorgott kövér ujjain. A megkezdett frázis kifogott a tüdő hatásképességén, s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta. A nemes buzgalom egészen arcába kergette a vért. A díszes vendégkoszorú minden tagja készen tartá kezét a poharak karcsú fogantyúján, dicsszomjan lesve a megkezdett tószt véghetetlen rakétájának végelpattanását; a hajdúsereg sietett a félig ürített poharakat színültig tölteni... A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének nyirettyűje a levegőbe volt emelve, hogy amint a tósztnak vége szakad, friss lelkesüléssel rándítsa rá a pohárzaj-elnémító tust, midőn a család háziorvosa nesztelen léptekkel bejött a terembe, s az asztalfőn elnöklő asszonyságnak csak pár szót súgott fülébe, minek következtében az hirtelen elhagyta helyét, s alig mutatva arccal, hogy a mellette ülőktől engedelmet kér, eltávozott a teremből.
A tószt azonban, mint a kilőtt gránát, nem hagyta magát ez incidens által reptében megzavartatni, hanem sietett végelpattanása felé.
"...e dicső férfiút, országunk terhét vállán emelő Átlászunkat az igaz hazafiúságnak örök időkre emlegetendő példányát, a mi győzelemre siető elvbaráti táborunknak fő-fő és legfőbb vezérét, gyámolunkat, oszlopunkat és világító phárószunkat, ki bár jelenleg nincs is jelen, az Isten számos és számtalan évekig éltesse!"
A kevésbé mazochista fiatalkorú már ezen a ponton bedobja a könyvet a sarokba, hogy aztán soha többet ki ne nyissa – az olyan fejezetcímek megfejtéséig pedig már el sem jut, mint „A szalmakomisszárius”, az „Ephialtész” meg a „Perihélia”, hogy a „Zenit”-ről már ne is beszéljük.
Fenyő D. György szerint még idő kell, hogy a szent tehén kimúljon, azaz az élvezhetetlen olvasmányok kikerüljenek az iskolából. De vajon miért van ez így? Miért kell a gyerekeket kényszeríteni, kinek jó ez?
A PISA-teszt tuti nem lesz jobb tőle, sőt. A gyerekek idejekorán leszoknak az olvasásról, a Kincskereső kisködmön nem pálya, ha sírni akarnak, az a Bambival is megoldható a tévé előtt ülve. Az ilyen könyvek a szövegértési képességeiket sem javítják, szókincsüket nem bővítik (hol is használna olyan szavakat, mint nektárhab, dicsszomjan, végelpattanása, nyirettyű, gyámolunk, phárósz, véghetetlen? legalább is ha tartana attól, hogy idiótának nézik), a helyesírásuk sem lesz sokkal jobb, sőt. Sovány vigasz, hogy mire kiszótárazza a könyvet meg kérdezősködésével idegbajba kergeti a szüleit, addigra latinos meg ógörögös műveltsége fellendül.
Oktatási kormányzatunk a gyerekeket ugyan nemcsak az irodalom területén kényszeríti vesszőfutásra, de a matematika mellett talán ez a műveltségág még a legfontosabb a későbbi életükre nézve. Ha nem szeretik meg a betűket, hogyan fogják magukat később rávenni az élethossziglani tanulásra? Hogyan értelmeznek szövegeket (például érveket és ellenérveket vagy akár egy pártprogramot), hogyan tájékozódnak a sajtóban és hogyan alakítanak ki saját véleményt bizonyos dolgokról? És ez az a pont, amikor rá kell jönnünk, kormányzatunknak egy pillanatig sem érdeke az, hogy a gyerekek használható tudást szerezzenek az iskolában – és ennek a bután tartási követelménynek elengedhetetlen pillére magának az olvasásnak a megutáltatása. Arra pedig a legjobb módszer a kötelező olvasmányok kikövetelése, olvasónaplók körmöltetése és az adott irodalmi műből kinyerhető lexikális tudást kikérdező témazárók íratása.
A gyerekek szempontjából már az is késő lenne, ha végre újraírnák a kötelező olvasmányok listáját, amelybe csak olyan könyvek kerülnének bele, amelyek olvashatóak és szerethetőek is. Meg amelyek pozitív hatást gyakorolnak az életükre. Az meg, hogy egyesek felháborodnának, hogy Jókai kikerül az iskolai tananyagból? Nem ő lenne az egyetlen száműzött író és a Föld sem állna meg a forgásában, csak elhatározás kérdése lenne. Az azonban nincs és ameddig ez a kormányzat irányítja az oktatást, nem is várhatunk jottányi érdemi változást sem.
