Közéletünket nézve nehéz ma elképzelni olyan dolgot, amely tömeges választói kiábrándulást okozna kormánypártunk prominens képviselőiből. A vallásos áhítattal nehéz mit kezdeni, az pedig, hogy a Fidesz szavazóbázisa az egyre tudatlanabb, aluliskolázott réteg felé tolódik, szintén nehezíti azok dolgát, akik el szeretnék élni, vesszen a rózsaszín szemüveg és legyen a király végre meztelen. Hiszen hogyan lehet elmagyarázni egy egybites szavazónak, mi az az államháztartási hiány, a bennfentes kereskedelem, netalán a közbeszerzés? Az ellopott milliárdok volumene sem igazán felfogható azon társadalmi réteg számára, amelynek a pár ezer forintos Erzsébet-utalvány soha nem látott kegyes karácsonyi ajándék, a rezsicsökkentés és utazási kedvezmény meg olyan vívmány, amely soha meg nem hálálható.

Mi üthetné ki a biztosítékot a kormányfanatikus köznépnél? Mert az, hogy valaki dekára kiárulja a haza becsületét az nem igazán (lásd baltás gyilkos elengedése 2 milliárd forintért témájú összeesküvés-elméletet), ahogy az sem, hogy nincs az a kormány-közeli korrupciós cselekmény, amely miatt érdemi nyomozást indítana akár a rendőrség, akár az ügyészség. És míg a híreket meghallgató és értelmező törpeminoritás azon elmélkedik, vajon hogyan értünk el  legújabbkori történelmünk során ahhoz, hogy a magyarság becsülete nem ér többet rongyos két milliárdnál (offshore cégen keresztül), a többség most sem állt neki békemenetet szervezni a megtépázott hírnév tisztára mosásáért.

De nemcsak a baltás gyilkos forintegyenértékese az, amiért vezetőink bármire képesek, a hazánkat örökre eladósító, soha meg nem térülő kínai vasútprojekt is megért egy tömegmészáros-emlékmű koszorúzást, az sem érdekes, ha a fejlett világ köpni-nyelni nem tud. Oroszország is azt ad el nekünk, amit nem szégyell, legyen az felújított, kritikán alul működő metrószerelvény vagy szintén soha meg nem térülő, már az első kapavágásnál is elavult technológiának számító atomerőmű. Hogy ezekben az esetekben kinek fütyül a rigó az részben könnyen kideríthető, elég csak végigkövetni a fejlett demokráciákban botrányosnak számító személyre szabott közbeszerzéseket – egy normális országban már régen le kellett volna mondania mindenkinek, akinek köze van bármilyen szinten ilyen volumenű hűtlen kezeléshez.

A letelepedési kötvény-biznisz sem vitte utcára az embereket – menekült ne jöjjön egy darab sem, azok csórók és ugyebár mindenki annyit ér, amennyije van, a gazdag orosz, arab meg ázsiai bűnözők viszont jöhetnek, csak fizessenek offshore cégeknek és cserébe garantáltan átmennek bármilyen nemzetbiztonsági ellenőrzésen, nem csoda, hogy ismeretlen szereplők meglovasították a kötvényekkel kapcsolatos dokumentumokat. Hiába FBI körözés pénzmosásért, terrorizmus támogatásért, ez még nem ok arra, hogy ne ülhessen egy ilyen előéletű személy egy asztalnál Orbán Viktorral, de a vele szomszédos villát is bátran megveheti, gond egy szál sem, csak üzleteljen a rokonnal is legyen szíves. Melyik fejlett nyugati ország vezető politikusa engedhetne meg magának ilyen luxust? Egy sem, viszont az ázsiai diktatúrák csak ámulnak-bámulnak és állnak sorba a receptért,  hogyan tehetnék vonzóbbá országukat a kőgazdag, tök mindegy milyen múltú multimillárodosok számára.

A kettős állampolgárság cukorkaként osztogatása sem okozott felháborodást – nekünk mindegy, hány orosz kém meg magyar felmenőt hírül sem ismerő hamis magyar hazudja magát ősmagyarnak, a lényeg, legyen már meg végre az az egymillió határainkon túli levélben szavazó. Mert ugye a hatalomban maradáshoz ez életbe vágó, az sem érdekes, ha az „igazi tősgyökeres” magyarok jó része már régen bepakolta a batyujába a hamuba sült pogácsát és valahol messze távolban nyammogja mindennapi kenyerét. Az átlagmagyart nem zavarja, hogy rokonai, barátai külföldön próbálnak életben  maradni, maximum irigykednek, bezzeg milyen jól megy a burkolónak Németországban vagy az ácsnak a svédeknél. Az, hogy a magyar fogy, hogy lassan több orosz meg kínai lesz Budapest belvárosában, mint magyar, tökéletesen érdektelen a többség számára és az is, mi ennek a valódi oka.

Az ügyészség előtt sem tüntetnek tömegek amiatt, hogy a lenyúlt uniós milliárdok visszakerüljenek oda, ahova eredetileg szánták, a magyarság felemelkedésének céljára. Miniszter felesége bábáskodta alapítvány következmények nélkül túlszámlázhat, maximum a férje majd nagy hévvel kivizsgálja és utasítást ad, hogyan legyen elsikálva az ügy, a miniszterelnök kedvenc unió-támogatta kisvasútjára se merjen senki ferde szemmel nézni. Sőt, a wellness-központnak meg vadászháznak uniós támogatásból épülő magánrezidenciák sem botrányt keltőek, maximum az oknyomozó újságírók szívják a fogukat, annyi a munkájuk.

Az évente 32 ezer, kritikán aluli egészségügyünk áldásos tevékenysége folytán feleslegesen eltávozott honfitársunk emléke sem hozza lázba a hátramaradottakat, és amíg egy orvost vagy ápolónőt élete végéig szekírozhatnak egyetlen ember életét kioltó műhiba miatt, a tömeggyilkos politikusokat újra megválasztják, csak így tovább, előre az orbáni úton.

Az egyre alacsonyabb színvonalon ketyegő oktatásunk sem hívta még utcára az érintett gyerekek szüleit – mintha teljesen mindegy lenne a többség számára, a fiatalok valaha is megtanulnak-e rendesen olvasni meg számolni, ahogy az egyre romló PISA-teszt eredmények sem ösztönöznek senkit sem kanosszajárásra. A magyar gyerekekkel és szülőkkel bármit meg lehet tenni, a folyamat pedig visszafordíthatatlan – a hasztalanul eltöltött időt nem lehet bepótolni, ahogy az értelmetlenül a fejekbe töltött használhatatlan „tudást” sem lehet egy gombnyomással naprakész, a modern tudásalapú társadalmakban használható érdemi ismeretekre cserélni. A humán erőforrás színvonalának ily mértékű lesilányítása szintén olyan bűntett, amely többszörös életfogytot érdemelne, mégsem történik semmi sem kormányzati, sem az adófizetők részéről. Vajon milyen bűnt kellene elkövetnie politikusainknak ahhoz, hogy a szülők végre rádöbbenjenek, a kormány a szemük láttára dönti nyomorba gyermekeik jövőjét? Vajon egyszer majd ezek a gyerekek ezért az apátiáért elküldik a saját tehetetlen bábként viselkedő szüleiket melegebb égtájakra, vagy hálásak lesznek már azért is, milyen szuper, hogy Európa betanított munkásai lehetnek?

A választókat láthatóan az sem zavarja, ha az egyenlők között még egyenlőbbek részesülnek az igazi rezsicsökkentésben: önkormányzati, állami tulajdonú üzlethelyiségeket, lakásokat fillérekért bérelhetnek, állami földekhez bagóért juthatnak, ahogy a koncessziós jogok ára is töredéke lehet az azok segítségével megszerzett extraprofitnak. A magyar nem bünteti az általa megválasztott elöljáróit azért, mert azok visszaéltek a bizalommal, a rájuk bízott vagyont meg elszórták. A nagyüzemi herdálók nyugodtan számíthatnakarra, csak egy tál lencsét kell juttatni választások előtt a vallásos áhítattal őket csodáló népnek, aztán már meg is jönnek a szavazatok, újabb négy-öt évre lehetővé téve az éléskamra végletes kifosztását.

A választókat nem idegesíti a százmilliárdok haveroknak juttatása sem – legyen az vizes VB, Soros-kampány vagy várba költözés, egyik tétel sincs megkérdőjelezve tömegek által, még az olimpiát is sokkal többen támogatták, mint ami józan ésszel indokolható lenne.

Az ellenzék evezhetne még a gazdasági vonalról erkölcsi vizekre is, kihangsúlyozva a jógaoktató szeretők fontosságát, a vak komondorok társadalmi szükségszerűségét, de úgy néz ki, még ez is hatástalan, egyedül talán a melegkártya játszik kommunikációs szempontból, de az is csak akkor, ha ellenzéki politikusokat hoznak hírbe kormányoldalról.

De akkor mi az, ami eltántoríthatná a választókat a Fidesztől? Jó kérdés, a választ pedig jobb, ha az ellenzéki pártok mihamarabb megtalálják. És bár vannak találgatások a Simicska-féle csodafegyverről (azaz olyan dokumentumokról, amelyek igazolják, a kormányból ki mennyit szerzett bűnös úton), az „aljas rágalom” visszavágás egyelőre elegendőnek tűnik minden esetben és borítékolható az is, egyetlen ügyben sem lesz érdemi vizsgálat. Sőt, aki bármilyen ügyben be- vagy feljelentést mer tenni, jobb ha tudja előre, pallósként fog lesújtani rá a törvény – semmi látnivaló kérem, bűnhődjön az, aki mást büntetését akarja. Az ellenzék is jobb, ha tudomásul veszi, senki sem lehet próféta Orbán és a Fidesz országában, maximum Soros-bérencekké, szexéhes homokossá vagy liberális nyugat- és migránsbaráttá válhatnak, patás ördöggé meg bármi olyanná, amit az egybites választók felszólításra harsányan gyűlölhetnek.

De vajon hova vezet ez az út? Hol a vége a kontroll nélküli, mindent átszövő és mélybe húzó korrupciónak, a piacgazdaságot megfojtó haveri kapitalizmusnak, a bármire is használható, magas piaci értékű állampolgárokat külföldre száműző gazdaságpolitikának?

Kormányunk fél a hatalom és a pénz elvesztésétől, így ahhoz a fegyverhez nyúl, amelyhez a legjobban ért, a félelem keltéséhez, bármi áron.

Itt az ideje, hogy az átlagpolgár úgy istenigazából megijedjen, mert nemcsak az antikeresztény migránsok fogják lerohanni hazánkat, hanem magyar magyarnak farkasa lesz, zavargások minden sarkon, nemzeti patakvér festi a tereket és mindezt ki finanszírozza? Természetesen olyan külföldi erők, akiknek egyetlen célja nemcsak Magyarországot, szeretett hazánkat, hanem a teljes Európát is eladni bárkinek, aki nem Orbán Viktor.

A sajtót értő szemmel figyelők már márciusban el kezdhették a rettegést, amikor Semjén  megjósolta, mi lesz itt: az ellenzéknek reális, életképes alternatív programja nincs, „kétségbeesésükben csak a gyalázkodás marad. Főleg, ha ehhez külföldről megrendelést és muníciót kapnak”. Lássuk be, a harc tényleg kiéleződhet, hiszen míg az ellenzéknek a lét a tét (aki indul, azt minimum megkaraktergyilkolják), a kormánypárt esetében a tét azonban nem más, mint a lé, ne számítson senki sem kegyelemre a kleptokraták részéről.

Aztán jött még ugyanebben a hónapban Kövér László, láthatóan ő is aggódik a kényelmes székéért, a másba szót belefojtó hatalmáért meg a házi hadseregéért – szerinte „az ellenzéknek nincs programja, értékrendje, hiteles politikai garnitúrája, de egyetlen hiteles személyisége sem. Egyetlen esélyük van, ha politikai háborúvá alakítják a választási kampányt, ahogy ezt 2002-ben is megtették”. Vigaszunk, hogy valahogy 2002. évét is túléltük valahogy, a legnagyobb törés meg azok életében volt, akik kénytelenek voltak a lopás lehetőségét átadni másoknak.

A világvége jövendölésből Lázár sem maradhatott ki, szerinte „harminc év legdurvább kampánya jön most, ami persze nem a Fideszen, hanem kizárólag az ellenzéken múlik”. Az igaz, ha nem lenne ellenzék, akkor még kampányra sem lenne szükség, egy jelölt, aztán mindenki parancsszóra beikszeli, aki meg nem megy el a szavazófülkéig állampolgári kötelességének teljesítése érdekében, az a következő hónapban nem kap fizetést vagy nyugdíjat. A Fidesz-KDNP szempontjából ennél igazságosabb rendszer el sem lenne képzelhető, ám amíg ezt nem tudják megvalósítani itt, Európa közepén, addig bizony ott bujkál a rettegés, mi van, ha a nép a régi isten (Orbán Viktor) helyett új istent talál magának. A régi elhasznált meg megy a történelem szemétdombjára.

Mivel a nép továbbra sem rettegett eléggé (ellentétben a kormánnyal), júliusban a helyzetet fokozva a kormány propagandistái újra megszólaltatták  Kövér Lászlót. Egy olyan őszt vizionált parlamentünk főura, amikor is „leplezetlen koalíció jöhet létre a magyarországi ellenzék és a Soros-féle szervezetek között, hogy utóbbiak a demokrácia intézményrendszere elleni nyílt támadásokkal, utcai zavargásokkal gerjesszenek hangulatot a választások előtt.”  Ráadásul nem simán csak zavargások lesznek (ilyet is láttunk már, igaz jobboldali kivitelben), hanem az ellenzék direkt a Soros-féle szervezetek aktivistáival végezteti el majd a „piszkos munkát” és olyan hangulat lesz, „amiben mindent fölülír a polgárháborús pszichózis”. 

A népnél megint csak nem ütötte ki a biztosítékot Kövér víziója és még egy árva Békemenet sem indult zavargás-megelőző csapás követelése tárgyában. Lehet, hogy a nyári extrém meleg volt az oka, de a hadra fogható nyugdíjasok egyelőre nem pánikoltak be annyira, hogy az összes Soros-féle szervezet máglyára vetését követeljék  és„imádunk Putyin” táblákkal ellensúlyozzák a háborús pszichózist, ám botor dolog lenne azt hinni, erre nem fog még az ősz során sor kerülni.

A kormány azonban nem tud nyugodtan ülni a fenekén akkor, amikor saját alattvalóit (azaz mindenkit, aki nem ért vele egyet) kell legyőznie bármi áron, így tanévkezdéskor Rogán Antal is színre lépett és megosztotta fantáziálásait a közzel: eddig nem használt eszközöket, akár utcai zavargásokat is el tud képzelni és „vannak olyan külföldi erők, amelyek ezeknek a szervezésében aktívan szerepet vállalnak”. Gond azonban egy szál sem, a kormány mindenre felkészül és egész biztosan ezeket az utcai zavargásokat el tudják majd kerülni. A megfogalmazás megint csak ködös, a szavak között olvasó pedig elgondolkodhat, amiatt aggódjon, hogy

• nem lesz semmilyen zavargás sem, csak a rendpárti választókat szeretné befolyásolni a kormány és az egész hiszti célja nem más, mint a szavazatmaximalizálás,
• a kormány a félelemre meg a nemzetközi nyomásra hivatkozva már írja ki a személyre szóló közbeszerzéseket még több fegyverre, még több lőtérre, még több katonai felhasználású szállító eszközre, a haverok pedig hegyezik a vastagon fogó ceruzájukat, hamarosan újabb milliárdok állnak a házhoz,
• a kormány a félelemre meg a nemzetközi nyomásra hivatkozva feltölti nemcsak a jelenlegi fegyveres erők és testületek (katonaság, rendőrség, adónyomozók, ilyen-olyan magánhadseregek, TEK) létszámát, és nemcsak létszámot bővít, hanem ki és képzi és felfegyverzi az újakat,
• az ellenzék kampányol, ahogy eddig is tette (maximum gyakrabban) és a kockás ing viselés, a járdafestés meg kátyúkba virágültetés a kormánypárti fantáziát igazolva soha nem látott agresszióba torkollik (vörös festék használata, allergén növények telepítése, üzletben hadakozás a kockás ingekért, az állatmenhelyek tüntetésre kivitt kutyái korhatárosan összegabalyodnak, stb.),
• színre lépnek a külföldi zsoldosok a hazai választási iroda- meg Fidesz pártházvédő kopaszok ellenében, a városok arénává változnak, ahol test-test elleni küzdelemben, egymást ócsárolva harcolnak, az ellenzék mossa a kezeit, a kormány pedig hadat üzen az összes olyan országnak, amelybe valaha is Soros György betette a lábát,
• az ellenzék kampányol, a kormánypárt bérencei pedig provokálnak rendületlenül, azonban senki sem dől be nekik, így csak egy-két autó ég ki meg néhány Molotov-koktél lobban be teljesen hatástalanul,
• az ellenzék kampányol és kormánybarát körök által fizetett provokátorok eközben rendbontanak meg felgyújtják a fővárost, az uralkodó pedig csak nézi a lángokat és közben azon gondolkodik, névsor vagy lakhely szerint szedje össze a keresztre feszítendő ellenzéki politikusokat meg a szimpatizánsaikat,
• az egész úgy kezdődik, hogy a kormány visszalő, aztán Orbán Viktornak nem kell egészen Kínáig mennie, hogy megkoszorúzza azt az emlékművet, amit fegyvertelen fiatalok tömegmészárlóinak állít emléket, hanem elég kisétálnia ugyanezen célból a Kossuth térre,
• vagy a nép tényleg annyira elégedetlen lesz a kormánnyal, hogy provokáció sem kell, hanem magától felégeti a fél országot, aztán fusson mindenki, amerre lát, aki meg nem elég gyors, az rövid úton lámpavasra (szerencsésebb esetben hűvösre) kerül.

Az a Semjén-féle megállapítás, miszerint ha most nem győz az ellenzék, akkor örökre a Fidesz-KDNP marad, ezért aztán bármilyen eszköz elfogadható az ellenzék számára a fennmaradásuk elérése érdekében, meglehetős történelmi rövidlátásra utal. Vajon volt az idők során olyan rendszer, amely megdönthetetlennek bizonyult? Ahol egy fő ellenzéki erő sem maradt, ahol bárhogy is irtották a másképp gondolkodókat, előbb vagy utóbb nem sikerült annyira összeszedni magukat, hogy megbuktassák az őket elnyomókat? Ahogy a Szovjetunió vezetésével a szocialista tábor atomjaira hullott helyi vezetőivel együtt (aztán ki párnák között halt meg, ki meg golyólyuggatva), úgy abban is biztosak lehetünk, az Orbán-rendszer sem tart örökké, pláne ha elfogy az uniós támogatás és az orosz meg kínai hitelek is kifulladnak.

De milyen Fidesz-KDNP vívmányoknak kellene örök életre megmaradnia? Vajon állítólagos demokráciánkban miért lenne olyan nagy csapás egy kormányváltás? Azt ugyan nem várhatjuk el, hogy a vallásos révületben lévő egybites szavazók józan ész alapján mérlegelnek, de aki nem a kormánypárt emlőit szívta az elmúlt hét évben, annak bizony elég karakteres véleménye lehet a tárgyban, mit is bontana le szívesen:

• haveri kapitalizmus: vajon mire képes az ellenzék annak érdekében, hogy megszűnjön az az ipari méretű lopás, amely ma jellemzi a közéletünket? Ha az adófizetők ütőerén élősködő új magyar burzsoázia kénytelen lenne visszaadni mindazt a pénzmennyiséget, ami csalárd módon került hozzá? És hány polgár támogatná az államháztartásunk ily módon visszatőkésítését? Képesek lennének akár még utcára is menni azért, hogy a bűnösök bűnhődjenek, az oligarchák meg oda kerüljenek, ahova valók, egy szál gatyában a hűvösre?
• kiszámíthatatlan jogalkotás, random személyre szabott törvények, a választóktól független, kézi vezérlésű parlament, korrupciós bűncselekményeket hírül sem ismerő kézi vezérlésű rendőrség és ügyészség,
• „ultrasikeres” köznevelési reform: ha marad a kormánypárt, a továbbsüllyedés is garantált, maximum kilépünk az OECD-ből és nem lesz, aki mérje, hol tartunk – vajon elértük-e már Uganda vagy Etiópia szintjét. Ha nem, biztos vannak még ötletek, hogyan pótolható ez a hiányosság. Ha részletesebben taglalnánk a témát, jöhetne a tragikus eredményekkel járó iskola- és tankönyvállamosítás, a menzahelyzet, az infrastruktúra nélküli mindennapi testnevelés, a nyelvoktatás és a szakképzés kritikán aluli helyzete, a humán erőforrás-gazdálkodás birkaneveléssé silányítása, felelősök pedig sehol sincsenek.
• aktív eutanáziás egészségügy: az évi 32 ezer felesleges áldozat is csak a kezdet, nyoma sincs annak, hogy bármit is javítani akarna a kormány – a szuperkórház pedig legalább olyan hasznos beruházás, mint bármelyik random stadion, csak a pénzt viszi, nem is keveset.
• felesleges beruházások leállítása, erőforrások átcsoportosítása fontosabb célokra? Mi lenne, ha egy tollvonással vége lenne a kínai vasútnak, az orosz atomnak, a még több stadionnak, a teljes Budai Vár Orbán-rezidenciává alakításának, a Liget szétbombázásának? Az átlagmagyar szíve nem szakadna meg csak azoké, akik már a zsebükben érzik azt a pénzt is, amit a következő kormányzati ciklusban fognak majd ellopni ezen beruházások segítségével.
• a felesleges államosítások lezárása, a szolgáltatások újból piaci alapokra helyezése vajon szintén nagy tragédia lenne?
• kivándorlás: tényleg olyan nagy csapásként élnénk meg, ha végre olyan miniszterelnökünk lenne, akinek politikája nem elűzné, hanem hazahívná azt a másfél millió embert, aki gazdasági kényszerűségből emigrált? Ha a magyar gyerekek 15%-a nem más országban születne, hanem itthon, ha a fiatalok minőségi felsőoktatás és munkavégzés miatt nem külföldre mennének, hanem inkább itthon tanulnának-dolgoznának?
• mindent elnyelő közigazgatás: egyre több államból élő léhűtő szívja az adófizetők vérét, mintha legalábbis osztódással szaporodnának a haverok rokonai, a fontosabbak magas minisztériumi pozíciókkal jutalmazva, a kevésbé fontosaknak meg elég egy íróasztal, csak legyen meg a havi fizu. Az Orbán-hirdette munka alapú társadalom már ezen a ponton megbukott, államtitkárok, miniszteri biztosok és sóhivatalok országaként egyre kevesebb polgárra egyre több hivatalnok jut egyre magasabb fizetéssel, csak legyen, aki eteti őket.
• leigázott média: vajon mekkora csapás érné a kormánylojális médiát, ha hirtelen megszűnnének a Fidesz-KDNP propagandistái által irányított állami megrendelések? Ha a piacról kellene megélniük és olyan dolgokkal kellene törődniük, mint kiegyensúlyozott, független hírszolgáltatás vagy éppen minőségi műsorgyártás?
• kormányváltás esetén vajon hiányozna az, hogy minden héten összevesszünk valamelyik másik országgal korrupciós gazdaságunk védelmében, hogy mindenkit kioktassunk, a magyarok bizony Európa megmentői, a mindenekfeletti nép, akik egyben a kereszténység utolsó kereszteslovagjai? Hogy élnék napjainkat soviniszta vagy éppen revizionista kirohanások nélkül?
• vajon mi történne, ha olyan miniszterelnökünk lenne, aki nem személyesen emeli a nyugdíjat, aki ki merne menni a nép közé és nem csak müezzinként üzemelne rádión-tévén keresztül, akivel hajlandóak lennének tárgyalni nemcsak diktátorok, hanem demokratikus vezetők is? Olyan, aki visszahozná az annak idején oly nehezen megszerzett demokratikus vívmányokat, aki saját kicsinyes érdekei ellenében inkább a hatalmi ágak megosztását, az igazságos választási rendszert és egy élhető és szerethető Magyarországot preferálna?

Nem csoda, ha kormányunk tagjai meg a haverjaik előre rettegnek attól, hogy kikerülnek a mézesbödönből, hiszen az elmúlt években mindent megtettek azért, hogy a nép ellenében és a nép kárára kormányozzanak. Egyelőre azonban nincs olyan ellenzéki erő a láthatáron, amely képes lenne a választók mozgósítására, vagy akár Rogán- vizionálta zavargások megszervezésére. Sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a kormányunk saját fizetési listáján lévő provokátorokon keresztül üzen majd, eddig, s ne tovább, a hatalmat nem adják, bárki bárhogy is kéri azt. Jöhet a nagygyűlések és tüntetések vérbe fojtása, a független média végleges bezárása, koncepciós perek tömege megzsarolt bírósági írnokokkal és kezdő bírókkal, sztrájkok és kormány-független érdekvédelmi szervezetek azonnali betiltása, rendkívüli állapot bejelentése, minden sarokra fegyveresek állítása, aztán az sem muszáj, hogy tavasszal választások legyenek, ha azt a nép nem érdemli meg, marad ez a kormány még vagy húsz évig, de minimum addig, amíg az utolsó ellopható fillért ki nem sajtolták az államkasszából.

Mert náluk jobban senki sem szereti a hazájukat és népüket (meg a népük pénzét), ezt mindenki láthassa.

Milyen embert kíván a magyar köz szolgálata? Ha egy átlag adófizetőt megkérdeznének, valószínűleg olyan kívánalmakat sorolna fel, mint a polgárok érdekeinek képviselete, hatékony munkavégzés, segítőkészség, tisztesség, becsületesség és az sem árt, ha van józan esze is az illetőnek. Néhány adófizetőnek valószínűleg még az is eszébe jutna, ha már ő fizeti a közszolgákat, akkor időnként tisztelhetnék őt meg lojálisak is lehetnének felé, de lássuk be, ők csupán tarka szárnyú pillangókat kergetnek, miközben a korrupt közszolgák kuncognak a markukba.

Az ideális állapot és a valóság általában csak részlegesen fedi át egymást, hazánkban viszont nemhogy átfedés nincs, de maga a Grand Kanyon választja el a kettőt. Mert amíg a polgárok olyan közszolgákra vágynak, akik jól sáfárkodnak az adóforintokkal, megőrzik és gyarapítják a nemzet vagyonát és nem a saját zsebüket tömik a nap 24 órájában a hét minden napján (még jó, hogy néha van szombat meg vasárnap is), addig a való világban azt látják, bizony az enyves kéz a közszféra egyes helyein alapkövetelmény. A rendszer nemhogy nem veti ki magából a bűnösöket, hanem még jutalmazza is, a szakértő közkárosító pedig egyre feljebb juthat a szamárlétrán, egészen a csúcsokig. Pedig lassan már ott tartunk, ha a köz kárára elkövetett bűnelkövetést (lopást, csalást, sikkasztást, hűtlen kezelést, költségvetési csalást, stb.) elkövetésének pillanatában  egy jótét szellem azonnali karlevágással honorálná, akkor bizony hazánk már a félkarúak országa lenne.

Sajnos nincs ilyen jótét szellem, a közszolgáink meg a közállapotoknak köszönhetően annyit lopnak, amennyit csak nem szégyellnek – a kormánytól pedig csak annyira telik, hogy nemsokára mindehhez olyan spéci diploma szükségeltetik kötelező jelleggel, amely egységes szemléletet, tudást és módszertant ad a mézesbödönbe bekerült atyafiaknak.

„Olyan közigazgatási tisztségviselőket kell képezni, akik a szakmai tudásuk mellett elkötelezettek a nemzeti érdek képviselete, a morális tartás és a köz szolgálata iránt.” (Orbán Viktor)

Új azonban most sincs az ég alatt, ami egykoron szovjet mintájú pártiskola volt, az ma a Közszolgálati Egyetem csókos fakultása, a cél pedig ugyanaz, olyan megbízható talpnyaló sereg kitermelése (Bástya elvtársak előre), akik lehetővé teszik a rendszerszintű pénzkitalicskázást akár felső parancsra, akár csak szimplán saját gazdagodásra. Igaz, a tantárgyválasztékot aktualizálni kell, a tudományos szocializmus meg a történelmi materializmus már nem nyerő, az egyetemnek új NER-kompatibilis tanrenddel kell alkalmazkodnia az Orbán-rendszer követelményeihez.

De vajon milyen tantárgyakat kell felvenni a tantárgykínálatba, hogy tökéletesen lefedjék a mai közszolga-igényeket? Mert ha már mesterképzés keretében öt évet el kell tölteni az iskolapadban, legalább jól hasznosítható legyen az ott szerzett tudás, ne vesszen kárba az a rengeteg idő és energia.

A haveri kapitalizmus potentátjai esetében az első és legfontosabb tantárgycsoport a Lopás Művészete (azaz az alapvető lopási technikák elmélete és gyakorlata), amely olyan témákat ölelne fel, mint:

• hogyan találjunk ki olyan beruházásokat (beszerzéseket), amelyekre az ég adta világon semmi szükség, cserébe aranyárban vannak?
• az állami (önkormányzati) megrendelés és a rongyrázás művészete, azaz miért kell papíron minden irodába selyemtapéta és intarziás parketta?
• hogyan bundázzunk meg minden egyes közbeszerzést?
• hogyan számlázzunk túl? Alapvető költségtúlbecslési módszerek, szükségtelen pótmunkák álmodása, garanciaelkerülési és a hibás teljesítést észre nem vevő eljárások.
• hogyan oldjuk meg, hogy a haverok ne fizessenek olyan szolgáltatásokért, amelyeket évek óta igénybe vesznek, és amelyeket pénzért adnak tovább?
• hogyan magyarázzuk meg a feltűnő értékaránytalanságot?
• szerződéshamisítási módszerek,
• strómanok tartási és fékentartási módszerei, stb.

A Lopás Legalizálása (jogalkotási specializáció) is fontos terület:

• lopás-kompatibilis jogszabály alkotási technikák,
• nagyüzemi lopási lehetőségek személyre szabásának technikái (koncessziók, államosítás, állami árverések, stb.)
• lopást észre nem vevésére jogszabályi háttér kialakításának technikái (ügyészség, rendőrség, és bíróság, versenyhivatal, közbeszerzési bizottság, számvevőszék és egyéb hivatalok munkája során),
• pénzelverő kormányhatározatok alkotása,
• kinevezési feltételek igény szerinti alakítása,
• újabb és újabb hivatalok és vezetői helyek létrehozásának technikája,
• alaptörvény és sarkalatos törvények kijátszási technikái,
• ellenzék és egyéb ellenlábasok jogszabályi úton ellehetetlenítésének technikái, stb.

A Lopás Legalizálása (pénzügyi specializáció) is életbevágó téma, hiszen nemcsak megszerezni kell a lopott pénzt, hanem azt is meg kell oldani, hogy egy esetleges elszámoltatásnál ne lehessen azt visszakövetelni:

• a lopott pénz tisztára mosásának technikái ,
• offshore mint intézmény használata,
• stróman-hálózat kialakítása,
• külföldi ingatlan, cég és ingóság vásárlási technikák,
• visszaazonosíthatatlan tulajdonosú pénzalapok működtetése, stb.

A Lopás Legalizálása (kommunikációs specializáció) célja annak megértetése a közvéleménnyel, hogy nem igaz az, amit az ellenzék állít és tessék már végre tudomásul venni, itt mindenki csak annyiból él, amennyi a fizetése, ha pedig mégsem annyiból, akkor a felesége jó üzletasszony. Vagy az apukája vette neki a helikoptert meg a delfines úszómedencés villát is. És egyébként is mindenki annyit ér, amennyije van. A témakör felölelhet olyan témákat, mint:

• magyarázkodási, terelési és elfedési technikák a kormánylojális sajtóban,
• oknyomozó újságírás ellehetetlenítése,
• kormánypropaganda irányítása illetve szolgálata a köznép agymosása érdekében, stb.

A Szerecsenmosdatás is kötelező önvédelmi tantárgy, hiszen ha valami mégis kiderül, azt meg kell magyarázni:

• vállvonogatási technikák,
• „közöd, köcsög” udvarias megfogalmazási technikák,
• sajtó elhallgattatásának technikái,
• a lopás másra kenésének technikái,
• visszavonulási technikák, amíg a vihar el nem ül, stb.

Egy egyetemen a tantárgyfelvételnél már csak a vizsgák a fontosabbak – mi pedig dőljünk hátra és képzeljük el, ahogy egy professzor éppen egy államtitkárt próbál megbuktatni. Vagy legalábbis azt megtudni, tud-e bármit is a fontos elvtárs. Vajon a kihúzott tételen ott lesznek a kidolgozott válaszok is, biztos, ami biztos? Vagy meg sem kell jelennie az államtitkárnak, elég ha beküldi maga helyett a sofőrjét? Kizárt dolog, hogy egy egyetemi dolgozó merjen követelni bármit is egy nála sokkal nagyobb hatalmú diáktól – mert a végén nemcsak hogy az állása nem marad meg, de még az egyetem se kapja meg a pénzeket az új szolgálati kocsikra meg a digitális könyvtárra.  A szakdolgozatot is megírhatja valamelyik alkalmazott a diplomához, aztán majd ezer évre letitkosítják mert olyan fontos államtitkokat és nemzetvédelmi érdekeket tartalmaz az elkészült mű. Azt meg végig se merjük gondolni, hogyan lesz nyelvvizsgája a fontos elvtársnak, hogy végre megkapja a pecsétes papírját az egyetem elvégzéséről.

Mi ez, ha nem az adófizetők pénzének zsákkal ablakon kiöntése? A közszolgák ötévnyi tanulás után sem lesznek okosabbak egy fikarcnyival sem, a fizetett munkaidejük jó része is kárba veszik az óralátogatás, tanulás és vizsgák miatt (évente három hónap biztos megy a levesbe, bár az sem kutya, hogy legalább addig sem lopnak), a tandíjat meg megint csak az adófizetők csengetik ki, félévenként 300 ezerrel számolva öt év alatt bele is fáj alsóhangon vagy 3 millióba. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a közigazgatás hazánkban nem nyugdíjas állás különösen felső szinten, ha pedig a régi barátnak új haverjai lesznek, vagy az új barát hozza a régi haverjait már cserélődik is a közszolgaállomány, lehet küldeni az új titánokat az egyetemre, miközben még a kirúgottak sem végeztek.

"A szemünk előtt egy olyan állam képe lebeg, amely erős, méltányos és tisztelhető, mert minden szegletében a közérdeket rendeli a magánérdek elé" (Orbán Viktor, egyszer régen)

És mielőtt az adófizető eldöntené, sírjon vagy nevessen a fenti idézeten, jobb ha eszébe jut, a cirkusz összes alkalmazottját ő fizeti még akkor is, ha mindez az „államépítés fokozódó feladata” miatt történik.

Bármilyen aktuális politikai helyzet van éppen hazánkban, arra nem panaszkodhatunk, hogy nincsenek szivárványokat kergető, mélységesen (vagy javíthatatlanul?) idealista politikusaink, gondoljunk csak az általuk önkéntes munkában készített választási rendszerünket szabályozó törvénnyel kapcsolatos javaslatokra.

Igen, szégyen gyalázat, hogy milyen választási rendszerünk van, de a miénk és úgy alakult ilyenné, hogy az általunk megbízott politikusok (parlamenti képviselők) felhatalmazásukkal visszaélve igen gombot nyomtak egy olyan törvényre, amely lejtős pályát és hátszelet biztosít saját maguk újraválasztásához. És mennyire kedvező számukra a terep, amit vért-verítéket nem sajnálva létrehoztak? Nagyon, épphogy nem hoz a fejünkre nemzetközi bojkottot. És mi történik akkor, ha bármelyik ellenzéki párt vagy szobajogtudós időt és energiát nem sajnálva elkészít egy módosító javaslat tervezetet az igazságtalanság megszüntetésére? Semmi az ég adta világon. A parlamenti többség a füle botját sem mozgatja (miért is tenné?), bármi is lesz arra a könyvnyi papírmennyiségre nyomtatva, az bizony nem ér többet a pusztába kiáltott szónál. Tudomásul kell vennünk, ha még a szenteknek is maguk felé hajlik a kezük, akkor mire lehet számítani napjaink fiatal demokratáitól (oké, a jó része már kivénhedt, pocakos fazon, de akkor is ez a nevük) meg a kereszténydemokratáktól (se nem bibliai értelemben vett keresztények, se nem demokraták)? Ők alakították ki a jelenlegi játékszabályokat és ők fújják a passzátszelet is, aki pedig nem használja ki az általuk mérnöki precizitással kialakított áramlatokat, az bizony nem ott és nem akkor köt ki, ahol és amikor szeretne, hajója pedig léket kapva elsüllyed a történelem mocsarában.

Ezt a határtalan mértékű politikai kapzsiságot (szebben fogalmazva, törvény által biztosított szavazatmaximalizálást) csak úgy lehet legyőzni, ha az ellenfél agresszívvá és célorientálttá válik, azaz mindent elkövet annak érdekében, hogy a hatalmon lévőket saját fegyverükkel és ami a fontosabb, a saját térfelükön a mega-giga ellenszélben győzze le.

Persze elképzelhető más forgatókönyv is, például:

• az önmagukat bebetonozók úgy döntenek, önként átadják a hatalmat, mert már eleget csaltak-loptak-hazudtak, az államkassza kong az ürességtől, az állami vagyon ebek harmincadján, az adósságszolgálat nyomasztó és azt sem lehet tudni, hogyan fizetik ki a következő nyugdíjat az újabb rezsicsökkentésben bízó lelkes szavazóbázisuknak. Ennek esélye elenyésző, egyrészt ott vannak a különösebb következmények nélkül lenyúlható potya uniós támogatások, ha pedig az elfogy, egy jó darabig kitartanak még majd az orosz és kínai hitelek, a gulyáskommunizmus is elég jól megvolt más pénzén. Másrészt a történelmi tapasztalatok alapján a hatalmon lévők hatalomhoz és pénzhez ragaszkodása az esetek többségében idővel beteges szintet ér el és csak akkor hagyják el a fedélzetet, ha a fegyverek már a szomszéd utcában ropognak és a járdákat vér festi.
• valami piti ügy utolsó cseppjével betelik a nép pohara, kitör a polgárháború, magyar magyarnak farkasa lesz, aztán egyszer csak úgy alakulnak az erőviszonyok (akár külső segítséggel), hogy nem a rendőrség, a TEK meg a NAV fegyveresei győznek. A hangadókból megalakult Forradalmi Kormány úgy dönt, hogy nem a diktatúrát építi tovább, hanem forradalmi újdonság kivitelezésére adja a fejét, például igazi demokráciát építene a Kárpát-medencében. Aztán leporolja a régebbi választási törvény módosítására született javaslatokat és két nap alatt összebarkácsolt itiner alapján új választásokat ír ki, immáron olyat, amely megfelel a modern demokráciák követelményeinek – ha pedig összeül az új parlament, fogják az összes pályaletérítő törvényt meg egyéb jogszabályt, kidobják az ablakon és alkotnak szépet, újat. A politikusok is szabadon választhatnak: a régiek a tárgyban, hogy futnak vagy ülnek, az újak pedig arról, hogy elszámoltatnak vagy leszámolnak, a döntést leginkább befolyásoló tényező pedig az a népharag, amely pajzsra emelte a Forradalmi Kormányt.
• a parlamenti többség elfogadja az ellenzék választójogi törvényjavaslatát és az ország visszatér a diktatúra útjáról a demokrácia sárga ösvényére. Azt azonban ép elméjének tudatában senki sem feltételezi, hogy a jelenlegi kormánypárti politikusaink ilyet tennének, nincs az a telihold, napkitörés vagy ufó-invázió, amely ilyen kimenetelt eredményezne.

Az ellenzék tehát teljesen feleslegesen koptatja mind a szürkeállományát, mind a számítógép billentyűzetét, az általuk kreált bármilyen javaslat politikai hatása a nullával egyenértékű, maximum gúnyos félmosolyt eredményez egy-két fideszes politikus arcán. Egyrészt a kormánylojális média elhallgatja, bármit is akarnak, másrészt még ha mondanának is valamit, azt lehet úgy tálalni, hogy a kutya se értsen belőle egy szót sem. Azt pedig már tudjuk, hogy választást hazánkban nem a demokrácia vívmányaira meg azok hiányára hivatkozással, hanem rezsicsökkentéssel meg hajrá magyarokkal lehet nyerni. És amelyik ellenzéki politikus agyáig ez nem jut el, az bizony jobb, ha visszatér az eredeti szakmájához és munka-, valamint szabadidejét ügyvédkedéssel, újságírással, művészkedéssel vagy épp tanítással tölti.

Le kell számolni az álmokkal: egyetlen választást sem lehet úgy megnyerni, hogy nem az aktuális szabályok alapján indítja a kampányt a hatalomra vágyakozó párt, hanem valamiféle laboratóriumi ideális körülményekről meditálva azon rágódik, „mi lenne ha”, meg „ha nem ez lenne, akkor jobb lenne”, netalán más körzethatárokkal meg két fordulóval biztos nyerhetne. A hatalmon lévőket csak a saját eszközeikkel lehet legyőzni még akkor is, ha egy ellenzéki párt magasztosabb eszméket követ, netalán többet gondol magáról. Lehet büszke idealistának, demokratának meg unió-pártinak lenni a csukott ajtók mögött, de mire a vezérszónok kilép az erkélyre már a lehető legpopulistább szlogenek bevetésével kell megszereznie azt a szavazatmennyiséget amely lehetővé teszi, hogy egyszer majd tényleg büszke idealisták, demokraták vagy épp uniópártiak legyenek. Mert elvont fogalmakkal operálva, négyszavas szlogeneknél komolyabb mondanivalóval ebben a közegben nyerni senki sem fog. Egy idióta állampolgár szavazata ugyanannyit ér, mint egy okos és tájékozotté, és ha a népesség IQ-eloszlását nézzük, hát nem a gondolkodó és saját megfontolás alapján döntő értelmiségi réteg az, amely eldönti majd a nagy kérdést, 2018-ban hogyan tovább. Sőt, az átlagpolgár bizony egyszerű, mint a faék és olyanok érdeklik, mint az alacsonyabb villanyszámla meg a dögöljön meg a szomszéd tehene is, a nemzettudatot és csoportidentitást pedig az idegengyűlölet és a tolerancia teljes hiánya alapozza és határozza meg.

Akkor milyen eszközökkel élhetnek az ellenzéki pártok? Csakis olyan lebutított programmal (mellette természetesen lehet a PISA-teszten átmenőknek komolyabban kidolgozott anyagot is prezentálni), amely tőmondatokban ígér hihetőnek hangzó dolgokat:

• a korrupt, az adófizetők vérét szívó politikusok elszámoltatását és vagyonelkobzását (fizesse mindenki vissza azt, amit csalárdul, maffiamódszerekkel ellopott),
• több elkölthető pénzt (azaz alacsonyabb adókat és járulékokat),
• emelkedő életszínvonalat (legalább Romániát érjük utol, ha már a kormány hagyta elszáguldani mellettünk a leglenézettebb szomszédunkat),
• az aktív eutanáziát hírből sem ismerő egészségügyet (évente 32 ezer magyarral több maradjon életben),
• értelmezhető mértékű nyugdíjat (ne kelljen napidíjért békemenetre, kormánypárti lakossági fórumokra, nemzeti ünnepekre meg választási irodába blokádra járni),
• és nem utolsó sorban egy újra szép, régi hírnevéhez méltó Magyarországot (jöjjenek haza a külföldön dolgozók, nem halnak éhen itthon sem).

Fejére lehet olvasni a kormánynak, hogy

• annyira családszerető, hogy semmi mást nem tett idáig, mint szétszakította a családokat (egytizede itthon, a többi meg szerte Európában),
• lebutította a nemzetet (droidgyártás nagyüzemben),
• akkora a korrupció, hogy itthon már nem is fér el, Nigériába is importáljuk (reszkessetek nigériai csalók)
• senkit sem hagy az út szélén, mert simán berúgja az árokba (mélyszegénységben élőket, hajléktalanokat és egyéb, különböző okból szerencsétlen sorsú honfitársunkat)
• széthordta az állami vagyont (földeket, palotákat, kötvényeket, bármit, ami többet ért egy lyukas garasnál)
• a bűnösök nem lakolnak (úrvezetőként jogosítvány nélkül, kokaint fogyasztva bármennyi embert el lehet tenni láb alól, ahogy a korruptak sem kerülnek hűvösre)
• a bűntelenek viszont igen (az etikus magatartás megalapozza a meghurcolást).

Lehet matematikázni is, egy-egy kormányhaver által megnyert közbeszerzésen mennyi haszon van – például 200 ezer forintos nettó fizetést vélelmezve (aki más fizetési kategóriába esik, számolja át) összejön

• egy év alatt 2,4 millió
• ötven év alatt 120 millió (nyugdíjig, aki megéri)
• száz év alatt 240 millió
• ezer év alatt 2,4 milliárd (de akkor Szent István uralma alatt már el kezdett dolgozni az illető és a török hódoltság meg az összes egyéb háború-megszállás-járvány-stb. alatt is kapta a fizut töretlenül)
• kétezer év alatt 4,8 milliárd (valahol Ázsia sztyeppéin kóborolva indítva a melós éveket), és ez még mindig nagyon messze van a letelepedési kötvény-buliban lenyúlt jutalékokhoz meg kamatokhoz vagy éppen a szerencsejáték netalán építőipari biznisz segítségével elért osztalékokhoz képest.

Egyszerű, végletekig letisztított számokkal azt is a képébe lehet vágni az állampolgároknak, mennyit nyer egy átlagcsalád a rezsicsökkentésen (nyugdíjkompenzáción, stb.) és ezzel egyidőben mennyit veszít a 27%-os áfán (például egy 18%-oshoz képest).

A hatalom elérésére ténylegesen törekvő ellenzék azonban nem válogathat, kénytelen minden társadalmi réteget megszólítani a fiataloktól (iskolázottaktól és kimaradtaktól) kezdve egészen a nyugdíjasokig, ahogy a közszolgák, az állami cégeknél dolgozók, a közmunkások meg a határainkon túl éldegélő új állampolgárok se maradhatnak ki a populista ígéret-cunamiból. Egyedül azokkal nem nagyon kell foglalkozni, akik ténylegesen is a piacról élnek (nem állami megrendelésekből élő vállalkozók, külföldi cégeknek dolgozók, stb.), mert az ő lélekszámuk (szavazati súlyuk) olyan elhanyagolható, hogy szinte lényegtelen, ki felé hajlanak, kire adják le a voksukat. És mivel a külföldön dolgozók ténylegesen nem élhetnek a választójogukkal, így az ő itthoni rokonaikat is meg kell kérdezni, vajon meddig mennének el, hogy visszahozzák szeretteiket Magyarországra?

A harc nem reménytelen: a jelenlegi adatok alapján a kormány távozását a választók 43%-a, a maradását viszont 32%-a óhajtja és bárki bármit is mond, hiába nyer a Fidesz-KDNP, ha az nem elegendő a parlamenti többséghez, cserébe viszont a széttöredezett ellenzék – koalícióra lépve – kormányzóképes erőt tud felmutatni. A küldetés teljesítését viszont nehezíti az, hogy a harc során az átlagpolgár szintjére ereszkedve, hitelesen és agresszíven a populistábbnál is populistább szöveget kell nyomni, valamint rengeteg energiát kell áldozni a door-to-door kampányra és szamizdat kiadványokra, ha már az országos médiához hozzáférés korlátosabb csak akkor lenne, ha deklarálnák, az államon kívül csakis egyetlen ember üzemeltethet tévét, rádiót, újságot vagy éppen internetes honlapot.

A nagy kérdés azonban az, hogy a választók a kormány maszlagát nyelik be majd, mint megkérdőjelezhetetlen igazságot, vagy nyitottak olyan információkra is, amely nem a királyi tévéből-rádióból vagy éppen a megyei és helyi kormánylojális lapokból származik. A végkifejlet azon múlik, hogy az ellenzék fel tudja-e venni a kesztyűt és le tud-e olyan mélyre szállni, hogy méltó ellenfele legyen a kormánypropagandának és hatástalanítani tudja-e a kormánymédiát és a kormány hangulatjavító intézkedéseit (nyugdíjkompenzáció, nyugdíjemelés, közszolgák többlépcsős fizetésemelése, Erzsébet-utalvány karácsonyra, stb.) és képes lesz-e a választókban tudatosítani, mi is történik körülöttük valójában. Ehhez azonban az kell, hogy az ellenzék végre olyan ügyekkel bíbelődjön, amelyek az ő malmára hajtják a vizet, nem pedig a köztől elszakadva, elefántcsonttoronyban újabb és újabb választási törvényt módosító javaslatokat gyártsanak.

Nekünk, magyaroknak nemcsak azt szeretik megmondani a nagyfőnökeink, mit és hogyan tegyünk, hanem azt is, mit és hogyan érezzünk. Jogszabályok tömkelege írja elő, mi a kötelességünk (ember legyen a talpán, aki ekkora törvénykezési káoszban jogkövető magatartást tud tanúsítani) és az sem járja, hogy a szívünk ne úgy dobogjon, ahogy az éppen aktuális nagyvezír parancsolja. Legyünk szívesek utáljunk mindenkit, aki nem magyar (románt, tótot, ágról szakadt migránst) és aki nem hithű, harcos keresztény, az annyit is ér. Leginkább semmit, különösen ha ateista, zsidó, muszlim, vagy bármi más, kormányunknál már el is ásta magát jó mélyre. Meg akkor is ha keresztény, de valamilyen kifürkészhetetlen okból ezt nem hangoztatja naponta huszonnégyszer (azaz minden órában legalább egyszer) és nem vív keresztesháborút szabadidejében, de ha közszolga, akkor ez a magatartás ugyebár elvárt már a munkaidejében is.

Mi magyarok harciasan követeljük azt is, ami soha nem volt a mienk (Európa vezető szerepe, a kereszténynél is keresztényebb ország) és csápolnunk kell azoknak, akikhez a főnökeink aktuálisan törleszkednek, legyenek azok kínaiak, oroszok, kazahok vagy éppen törökök. Ugorjunk tapsra, szökkenjünk ideológiáról ideológiára, legyen az fasizmus, szocializmus vagy bármi más, ami szembe jön és uralkodónknak éppen az válik be, mint hatalmat megtartó és pénzteremtő propaganda. Most éppen az illiberális demokrácia és diktatúra-építés van soron, de hát mi más berendezkedés mellett lehetne az alapjogokat korlátozni, a nem hithű állampolgárokat megfélemlíteni és a Mészáros-birodalmat felépíteni? Hogyan lehetne másképp a korrupciót törvénybe iktatni, a bírói függetlenséget megszüntetni, a médiát bekebelezni és maximális mértékben irányítás alatt tartani, a totális megfigyelést bevezetni? Az új burzsoázia bebetonozásának ára van, ezt pedig az adófizetők állják ha akarják, ha nem, választott képviselőik pedig biztosítják mindehhez a jogszabályi és végrehajtói hátteret.

A magyarok többségét láthatóan nem zavarja, ahogy a vezetőink legkicsinyesebb hatalmi és pénzügyi érdekeik által vezérelve vagy szimplán csak zsarolás miatt, netalán az erősebb kutyától rettegve kinyilatkoztatják, kit kell  üldözni, csak végre kitölthessék már frusztrációjukat valakin, legyen az egy hajléktalan (gyújtsuk fel), egy migránsnak látszó magyar (üssük agyon) vagy világhírű, személyesen soha nem látott üzletember (nehogy már ő nevessen a végén). Mi, magyarok hajlamosak vagyunk vakon követni zsarnokainkat, a zsigeri utálat sem áll távol tőlünk és az sem baj, ha fő politikusunk arra bíztat minket, hogy származásunkkal kérkedve mindenki felé helyezzük magunkat – hiszen ő is Európa, a bolygónk és az egész galaxis megmentője, nem igaz? Mi sem maradhatunk le, támogatnunk kell geopolitikai törekvéseit és lopakodva hajtsuk végre a revíziót: az adófizetők pénzéből legyen kihelyezett kormányülés Erdélyben, építsünk templomokat Kárpátalján, stadiont Szlovákiában és Szerbiát se hagyjuk békén, csak nehogy rájöjjenek, mi is a valódi szándékunk. Mert az, hogy a történelmi Magyarország területén tett iskolai osztálykirándulás akkor sem számít külföldi útnak, ha Romániáról van szó, jelez valamit – például azt, hogy uralkodó pártunk nem hisz szomszédjaink szuverenitásában és csak azért nem vonul be hadseregünk azonnal Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe vagy a Vajdaságba, mert az mégsem lenne ildomos a jelenlegi uniós és NATO-beágyazottságunk mellett. Helyette megy a lopakodó üzemmód, jöhet a külföldi sajtó magyar felvásárlása, határon túli egyetemek létesítése, iskolák-kórházak finanszírozása, magyar nemzetiségű vállalkozók támogatása akár a hazai adófizetők rovására is. A szomszédjaink ugyan egyelőre még békések, a román kormány sem jött még Méhkerékre igét osztani, pedig lássuk be, megtehetnék, hiszen megvédhetnék az olyan településeket, ahol az önmagát románnak valló lakosság aránya 73% (2001).

Mi ma a divat, hogyan verjen a szívünk? Már jópár éve igen trendi magyarnak lenni. Nem olyan magyarnak, aki tudja önmagáról, hol született, szereti és tiszteli a magyar kultúrát és képes is kulturáltan élni úgy, hogy emellett más kultúráját is tiszteletben tartja. A mi menő magatartás-elvárásunk a mások orra alá dörgölés, hé te, ha nem viselsz valami nemzeti színt magadon, akkor bizony nem vagy olyan jó magyar mint én, ha nem csak olyan élelmiszert vásárolsz, ami piros-fehér-zöld, akkor hazaáruló vagy és necsak a házadra, hanem még a nyaralódra is tedd ki a magyar zászlót hagy lássa mindenki, itt egy igazi hazafi sütteti a hasát a napon. Nemzetünk tagjaitól elvárt magatartás a sovinizmus, aztán csak csodálkozunk, hogy mások miért utálnak minket.

Idővel aztán a nagy magyarságra jött az új hullám, hogy már semmi sem állami, hanem minden ami él, mozog, vagy legalábbis mozognia kellene, az nemzeti. Hogy mi a különbség? Az, hogy ettől jogot formál a kormányzatunk arra, hogy ne 9 és fél millió magyar állampolgárnak mondja meg, mit csináljon, hanem mindenkinek, aki a nemzet testéhez tartozik, éljen akár Horvátországban vagy éppen Romániában. Az ugyan gáz, hogy a nemzeti útdíjfizetés csak Magyarország területén működhet, a szlovákoknál meg nem, de előbb vagy utóbb lesz olyan lépés, amely kiküszöböli ezt a csorbát, várjuk csak ki a végét.

A következő lépés a hazafias nevelés, ez évek óta napirenden van. Lássuk be, a magyar szülők sajnos nem elég magyarok ahhoz, hogy megfelelő minőségű magyarokat termeljenek újra, így kénytelen a kormányzat beavatkozni és minden tantárgyba beszuszakolni a hazafias érzelmeket. Igaz, a Rákosi- meg a Kádár-rendszerben sem lett senki hithű kommunista csak azért, mert erre okították az irodalmon át a történelem- és énekórákig, és a mozgalmi dalversenyek meg a Ki tud többet a Szovjetunióról vetélkedő fordulói sem produkálták tonnaszámra az elkötelezett mozgalmárokat.  A hazafias nevelés lényege éppen ezért nem az, hogy értelmes, a társadalmunk szempontjából hasznos egyének kerüljenek ki az iskolákból, hanem az, hogy olyan szemellenzős zombikat gyártson, akik mindent elhisznek azoknak, akik a nemzet megmentőinek szólítják önmagukat. A szemfényvesztés lényege csak annyi, hogy egyrészt elterelje a figyelmet a bűvész kézéről, aki semmi mást nem csinál, csak lop, miközben szónokol, másrészt biztosítsa a megfelelő számú rajongót, akik bedőlnek az eléjük vetett maszlagnak és négyévenként visszatapsolják az őket a Kárpát-medence Nemzeti Cirkuszának nézőterére ültetőket.

Bármit is állít a kormányzat, a „hazafias” (azaz zombi-) nevelés már most is ott van a köznevelésben – ezt mutatja például az etika tantárgy bevezetése, de aki látott már állami történelem tankönyvet, az is tapasztalhatta az elfogultságot és egyes politikai szereplők meg történelmi események aránytalan felmagasztalását. A magyar oktatásban talán nem is emlékszünk olyan időszakra, amikor a lónak volt teteje, mert mi valahogy mindig valamelyik oldalon kapaszkodunk éppen, elég csak a Károlyi-kormány, Horthy, netalán Trianon vagy április 4. szerepének éppen aktuális beállítására gondolni. Az új szellemiségű hazafias nevelés azonban már nem éri be annyival, hogy a tantárgyak itt-ott nyíltan soviniszta, revizionista, netalán rasszista elemeket tartalmazzanak, vagy éppen egyoldalúan ismertessék meg a felnövekvő nemzedékekkel saját kultúrájukat, a legújabb koncepció már a militarizálást is a zászlajára tűzi. Legyenek óvodától kezdve hazafias tornaórák (vajon miért is érdemes gránátdobálást meg menetelést tanítani úszás meg kosárlabda helyett?), jöhetnek a lőterek meg a fegyverismeret is, csak legyen olyan oktató elég, aki nem lő bárkit hason csak úgy, véletlenül. A haszon dupla, a fegyvereket meg a lőszert legyártja a haver, ahogy a lőtereket és megépítik a baráti vállalkozók, csak gyarapodjon az a birodalom.

Az agresszív hazafiasságra nevelés azonban már megmutatta, hogy mit képes kihozni az igen könnyen befolyásolható fiatalokból és még a tanárok sem hisznek maradéktalanul abban, hogy jó ötlet lőfegyvert adni egy olyan korosztály kezébe, ahol még a tárgyban sincs normális felmérés, hányan fogyasztanak rendszeresen alkoholt, kábítószert, netalán kísérelték meg saját életük kioltását. Kormányzatunk nincs tisztában azzal, valójában milyenek a mai gyerekek, mennyi felhalmozódott frusztráció öli napi szinten a fiatalok lelkét. Ha csak azt nézzük, hányan akarnak külföldön dolgozni közülük azért, mert itthon kilátástalannak tartják az életet, vagy azt, hány gyerek él mélyszegénységben (mert azért, mert nem mérjük a létminimumot, még vannak csórók az országban, nem is kevesen), máris felvetődhet a jogos kérdés, tényleg jó ötlet az elkeseredett, időnként labilis fiataloknak fegyvert adni, netalán a legszélsőségesebb hozzáállást is legitimáló propagandával agresszív magatartást beléjük nevelni? Ki állítja meg majd a gyűlölet- vagy egyéb bűncselekményeket, ki lesz a felelős azért, ha a végén szögesdrótok védelmében kell élnünk, mert annyira rettegünk a fegyvermániássá tett gettólakosoktól? Jelenleg még az sincs tisztázva, ki lenne az, aki eldönti, melyik fiatal foghat a kezébe fegyvert és melyik nem – az iskolaorvos? Netalán az iskolapszichológus? Vagy nem kell olyan, nyugodtan lövöldözzön akár a legagresszívabb, Isten-komplexumos tinédzser is, meg az is, aki így akar revánsot venni családja nyomoráért?

A következő lépés pedig már nem más, mint a totális militarizálás, azaz a kötelező sorkatonaság bevezetése, aminek esélye Orbán Viktor következő választási győzelme esetén 99,99%. Igaz, eddig még csak odáig jutottunk, hogy „nem vezetjük be”, de a szocializmusban szocializálódott magyar és leszármazottjaik is tudják, ha egy fontos elvtárs kijelenti, nem lesz áremelés, akkor bizony jobb indulni a legközelebbi üzlet felé, ahol beszerezhető az a valami, aminek egészen biztosan felmegy az ára belátható időn belül. Mert a Kádár-rendszer is úgy működött, mint a mai: az illetékesek tagadtak, aztán mégis megtörtént, maximum stikában és nem egy, hanem több lépcsőben.

Joggal hihetnénk, a régi beidegződéseknek már el kellett volna tűnniük a történelem süllyesztőjében, ám mintha mi magyarok azt követelnénk, hagy éljük át újra az egykori diktatúránkat, lépjünk bele ugyanabba a folyóba még egyszer vasfüggönyöstől, ruszkistól, diktátorostól-talpnyalóstól. Ennek pedig része nemcsak a korlátlan megfigyelés (III/III), a rendőrállam (akár végzetes túlkapásokkal), a hatalomtól függő bíróság (akár halálos kimenetellel), a még egyenlőbbek büntethetetlensége meg a kisemberek folyamatos félelemben tartása, hanem az is, hogy az állam úgy rendelkezik az alattvalók életével, ahogy az neki (azaz a vezetőinek) tetszik. Például meghatározzák két évre, mivel is töltse egy fiatal férfi az életét, irány a sorkatonaság, ahol a beutaltak 90%-a felülmúlhatatlan tapasztalatokat szerezhet az esztelen pazarlásból, a tömegközlekedés és a stoppolás rejtelmeiből Nyíregyháza-Sopron viszonylatban, a minden elől kúszásból és a mindenáron felelősségáttolásból, a csicskáztatásból, a mérték nélküli, búfelejtő ivásból meg abból, teljesen mindegy, mi történik, csak papíron legyen minden rendben. Ha a fiataloknak pechjük van, akkor a letöltendő idejük alatt (egy-két év, kinek mennyi) emberi kapcsolatai leépülnek, baráti társaságuk megszűnik, komoly pénzkereset híján tartalékaikat felélik, a munkahelyüknek, karrierjüknek is annyi és örülhetnek, ha legalább a feleségük-barátnőjük megvárja őket, ha pedig külföldre menekülnének tanulni-dolgozni, akár még hazaárulónak és bélyegezhetik őket. Persze mindig voltak és vannak olyanok, akiknek teljesen mindegy, mi történik velük, csak fedél legyen a fejük felett és kapjanak enni, nekik a katonaság sem nagy durranás, az erőszakosabbja még ki is élheti szadista hajlamait a kopaszok túráztatásán. A fegyvermániások kapnak fegyvert, néha még használhatják is, a szarkák is minden laktanyában megtalálják mit lehet meglovasítani és eladni odakint, minek következtében a fél ország strapabíró gyakorlóban szerel autót meg épít házat.

Meg kell azonban értenünk, a mai vezetőink fiatalkorukat álmodják vissza, csak a kapuzárási pánik, a pocak meg a hátközépig érő homlok árát az adófizetők fizetik meg. Pechünkre azonban már nem az egykori, mindenki kapcarongya szerepüket akarják újrajátszani, hanem az akkori hatalmasságokét. Ha ők szívtak annak idején, miért ne szívathassanak most ők másokat? Ha velük eltöltettek értelmetlenül másfél évet, ha távollétük miatt kedvesüket más karján látták viszont, ha csak úgy szórakozásból ugráltatták őket, miért ne lehetne ugyanezt megcsinálni a mai fiatalokkal? Mi akadályozhatja meg, hogy elszánt 50-70 éves férfiak ne kényszerítsék laktanyákba a mai húszéveseket, pláne akkor, amikor milyen jól hangzik, „nem is férfi, aki nem volt katona”? A józan ész biztosan nem, hiszen az soha nem volt különös ismertetőjegye nagyjainknak, pedig csak annyi kellene, hogy valaki elmagyarázzon már végre nekik olyan közgazdasági alapfogalmakat, mint például a komparatív előnyök. De amíg nálunk a Peter-elv sem érvényesül („mindenki addig emelkedik a ranglétrán, amíg el nem éri saját inkompetenciaszintjét), addig ne várjunk csodát, jöhet a pazarló sorkatonaság, ahol félévente ugyanarra a munkára megpróbálnak megtanítani hozzá nem értő, teljesen érdektelen tömegeket, miközben a fejlett világ már réges-régen a professzionális hadseregeket preferálja magas szintű technikai tudással – míg a mi vezetőink a drónokat is közmunkás-szintű droidállomány kezébe adnák.

De mi mást is várnánk el? A Horthy- és Kádár-korszak újraálmodása előre lekottázza a jövőnket is, csak még nem tudjuk, hogy az Oroszország, Törökország vagy netalán a bezárkózó és mindenkire haragvó Észak-Korea, ahol a kedves vezető már harmadik generációs diktátor. Vagy abban bízzunk, hogy Kína, ahol a bukott korruptakat  akár ki is végezhetik – és nem a nép előtt kell megbukniuk, csak szimplán a saját elvtársaik előtt.

Vajon miért van az, hogy a kormány csak olyan projektekbe tud belekezdeni, amelyek többszáz milliárdos szinten viszik a pénzt és soha nem térülnek meg?

Minél nagyobb egy projekt, annál többet lehet belőle zsebre tenni. Egy óvoda felújításán vagy egy tornatermen nagyságrendekkel kevesebbet lehet fogni, mint a nagy út- és vasútépítéseken, és igazi csemege a miniszterelnök Várba költöztetése, a Liget múzeumokkal telezsúfolása, a Népstadion újraépítése, Paks orosz hitelből bővítése vagy netalán az Egér úthoz szuperkórház álmodása is. Halandó ember meg nem tudja mondani, ezek a beruházások ténylegesen mennyibe kerülnek és arra is nehéz válaszolni, vajon mekkora árnövekedés könyvelhető el a projekt vezetőinek inkompetenciája, a kiszámíthatatlan és időnként lehetetlen nagyfőnöki kívánságok vagy éppen a nagyüzemi lopás (túlárazás) miatt.

A szuperkórház már a kezdetek kezdetén hozza az összes tünetet, amit a józan észt teljes mértékben nélkülöző projekt hozhat. Az, hogy Fidesz-közeli vállalkozó telkét kellett megvenni a beruházáshoz, csak az első csepp a pohárban. Hiszen mit is kezdene vele a kedves tulaj? Közmű nincs az ingatlanon, nehezen megközelíthető, tőzegmocsaras – az államon kívül vajon ki szeretne olyan helyen építkezni, ahol hat méter mélyen már víz van? A költségvetésnek ugyebár nem gond finanszírozni azt a meglepetést, ami emiatt építkezés közben éri a kivitelezőt, lehet majd újragondolni a kivitelezés közben használt technológiát és jöhet a vastagon fogó ceruza is, már árazhatók is be az újabb és újabb pótmunkák, az adófizetők meg úgysem tudnak mit kezdeni egy olyan információval, hogy még 15 milliárddal többe kerül valami. Aztán meg még hússzal.

Egy normális világban ritkán kezd egy kormányzat úgy nagyberuházásba, hogy már a telek megvásárlása is korrupciógyanús, hiszen az aláírók egy normális világban joggal félhetnek attól, hogy ez az aktus már maga alsóhangon megér vagy 5 évet a hűvösön. A normális világ ebben az esetben hangsúlyozott kritérium, mert mi nem olyanban élünk. Magyarországon a leggazdagabbak az adófizetők, legalábbis a kormányzat szerint, éppen ezért számolatlanul lehet a pénzüket költeni, cserébe ügydöntő politikusaink önmaguknak teljes büntetlenséget adnak. Ha csak 30%-os túlárazással számolunk, akkor ez 200 milliárdos beruházás esetén garantált 60 milliárdnyi magánbankszámlákon landoló ingyenpénz, amiből aztán lehet venni újságot, tévét az egész Kárpát-medencében, még két jachtot kikötővel, három szállodát meg négy futballcsapatot. Az uniós beruházásokból azonban tudjuk, akár a tízszeres túlárazás sem ritka, de a háromszoros mindenképpen belefér.

A kórházhoz megvásárolt ingatlan tulajdoni átírása azonban csak a kezdet, egy vissza nem térő gigaalkalom ingyenmilliárdok kitalicskázására.

A telekvásárlás után jöhet az igények pontos meghatározása, mit is akar a szuperkórház megálmodója, ha már valaki kitalálta, mennyire kell ez az adófizetőknek. Azonban nemcsak hangzatos szólamok kellenek az újságokban, milyen jó is lesz a magyar egészségügynek, végre itt a világszínvonal, feljebb már nem is kerülhetünk, hanem ténylegesen is el kellene dönteni, mit tartalmazzon a projekt. Hány emeletes legyen? Kellenek a kórtermekhez erkélyek (napozóteraszok), legyen VIP-részlet a kormánytagoknak és legkedvesebb barátainak?  Mennyire legyen kórházi hangulat, vagy jobban bejönne a szanatóriumos fíling? Legyen aranyhalas medence a fogadó térben? Nagy park, ahol a betegek és hozzátartozók sétálhatnak? Külön többszintes parkolóház, hogy mindenki, aki autóval érkezik akár dolgozóként, akár páciensként, netalán látogatóként, annak ne a szántóföldön kelljen parkolóhelyet keresnie? Aki járt már kórházban az tisztában van vele, egyáltalán nem elhanyagolható probléma, hogy bokaficamos nagypapával vagy lázas gyerekkel milyen messzire sikerül leparkolni a bejárattól.

Milyen feladatokat kíván ellátni a kórház? Ha már ez a kérdés eldöntött, akkor hány osztály kell, hány kórterem, orvos pihenő, műtő, egyéb kiszolgáló helyiség? Hogyan legyen az osztályok között a közlekedés, mi mi mellett legyen, hogy a lehető legkevesebb időveszteséggel lehessen elérni egyik helyről a másikra? Kell-e étterem, kávézó, mekkorák legyenek a várótermek, szükség van-e olyan helyre, mint ökomenikus kápolna? Foglalkozzon gyerekekkel az intézmény? A női dolgozókra és azok hektikus időbeosztására tekintettel legyen saját bölcsődéje, óvodája az intézménynek? Lesz oktatás az épületen belül, kell-e előadóterem, netalán könyvtár? Mekkora legyen a labor és milyen vizsgálatokat végezzen? Hány helyiség kell a speciális vizsgálatokhoz, ezek milyen plusz infrastruktúrát igényelnek? És ezek csak a kezdő kérdések az alapkoncepció kidolgozásához, amit követnek olyanok, hány négyzetméter kell egy műtőnek, hogy minden kényelmesen elférjen benne, hány ágyasok legyenek a kórtermek, hova kell csatlakozás tévének, internetnek, belső telefonnak, a biztonsági rendszert sem árt kiépíteni, hol tárolják a veszélyes hulladékot meg a gyógyszereket és hogyan legyen fűtve meg légkondicionálva az egész létesítmény. Kellene egy olyan orvoscsapat, aki mindezt összeállítja, pontról pontra specifikálja – mert az a minisztériumi bagázs, aki szerint jó ötlet a világ végére kitenni egy szuperkórházat, az egyéb galádságokra is képes. Például a sziklakórház modernségét és otthonosságát ötvözni a Makovecz-féle építészeti stílussal.

Még egy kapavágás sem történt, de már garantáltan félresiklott az egész beruházás, ám a lejtőn nincs megállás, a dilettantizmust vég nélkül fokozható.

A tervezést feltétlen valamelyik haverra kell bízni és még véletlenül sem olyanra, aki látott már komoly egészségügyi beruházást közelről. Mert azért valljuk be, egy szuperkórházat mégis csak nagyobb kihívás jól megépíteni, mint egy irodaházat ezer egyforma panel-kutyaóllal. Igénybe lehetne venni akár nemzetközi csapatot is, olyan szakembereket, akik tisztában vannak a XXI. század kihívásaival és a lehető legmodernebb intézményt varázsolják a zöld mezőre, nem pedig 50 évvel ezelőtti követelményeknek akarnak megfelelni. És biztos vannak olyan nemzetközi tapasztalatok is, amelyeket érdemes lenne tanulmányozni és a pozitív elemeket hasznosítani, a negatívakat pedig messziről elkerülni. Mindez azonban csak álom, mert a magyar büszke nép, majd a saját kárán mindent megtanul, különben hogyan lehetnénk Európa meg a világ vezető hatalma?

Aztán jönnek majd sorra a „tudtuk, de nem sejtettük” események.

• Tudtuk, hogy a senkiföldjén épül a szuperkórház, de nem sejtettük, hogy el is kell jutni odáig, ahol a madár sem jár. Meg kell közelíteni az autópályáról? Építsünk lehajtót, maximum még két évre bedugul a környék. A város felől is jó lenne odajutni, ehhez új csomópontokat kell építeni? Kéne még fonódó villamos is, majd leküzdi a dombokat valahogy, de olyan közúthálózat sem lenne hátrány, amelyen hipergyorsan közlekedhetnek a mentők és egy baleset vagy útfelbontás nem bénítja meg órákra (napokra, hetekre) az egész környéket. Vagy éppen ezért kell a villamos, hogy a betegeket a mentőből át lehessen pakolni, aztán usgyi, már nincs is dugó? A helikopter szerencsére felülről jön, de láttunk már olyan kórházat, ahol hiába van leszállópálya, az nem használható semmire sem, főleg nem arra, hogy helikopterek landoljanak.
• Tudtuk, hogy nincs közmű, de nem sejtettük, hogy ennyire. Ha már tudjuk, mit akarunk, azt is ki lehet számolni, ahhoz mennyi víz, áram, csatorna, gáz, stb. kell. Meg info-fejlesztés. A világ végére el kell juttatni mindent, nemcsak az utat, hanem a vezetékeket is és a csatornát akkor is meg kell oldani, ha valamilyen kifürkészhetetlen okból nem jó irányba lejt a telek. Sőt, nemcsak odavinni kell a közműveket, hanem a fogyasztást integrálni a főváros rendszerébe, bármi áron. Hogy ennek lehetőségeiről és pénzügyi vonzatáról a kutya sem kérdezte meg az illetékes közműszolgáltatókat, az is biztos.
• Tudtuk, hogy mindenki akar szakítani a koncból, de azért nem sejtettük, hogy ennyi kormányközeli vállalkozó akar magának kivitelezősdis-beszállítósdis bulit. És menet közben nemcsak az étvágy nőhet meg (még több megbízás), de a régi barátok feketelistára kerülhetnek és újakat dobhat fel a zatty-matty. Ha pedig nincs érdemi plusz feladat, csak egy kicsit gondolkodni kell és máris lesz egy csomó új megbízási lehetőség akár van rá szükség, akár nincs: szökőkút a parkba, beépített világítás a parkoló burkolatába, még egy kisépület az udvarra, stb.
• Tudtuk, hogy vannak orvoshaverok, de nem sejtettük, hogy ennyi. Előbb vagy utóbb mindegyik bejelentkezik egy-egy osztályért, aztán indulhat a sakkozás, ki mennyit érdemel és ki az erősebb kutya – az ideggondozó legyen nagyobb vagy a fogászat? Fogós kérdés, mindenesetre a kivitelezés közben megváltoztatott funkciók miatti áttervezés-átépítés mocsok sok forintjába kerül majd az adófizetőknek.
• Tudtuk, hogy a XXI. században élünk, de nem sejtettük, hogy fejlődik az orvostudomány. Az öt évvel ezelőtti technológia nem biztos, hogy nyerő lesz öt év múlva, az új pedig lehet, hogy más igényeket támaszt (nagyobb hely, több áram, stb.). Ha rábízzuk a tervezést a nem túl naprakész minisztériumra, egészen biztos, hogy már az átadás pillanatában korszerűtlen lesz az intézmény úgy, ahogy van.

A tervellenőrzést végző cég (már amennyiben jól végzi a munkáját) sok zűrtől óvhatja meg a beruházót és a majdani kivitelezőt, de ehhez tényleg az szükséges, hogy hozzáértő vállalkozó nyerje el ezt a munkát – a haveri kapitalizmusban pedig ez szinte teljesen kizárt.

A közbeszerzések körülményessége, szakmai inkompetenciából adódó pontatlansága és mindenáron személyre szabása, valamint a verseny kizárása is viszi nemcsak a pénzt, hanem az időt is. És az sem véletlen, hogy a közbeszerzési ügyeket bíráló bíróságokat a kormány saját embereivel akarja feltölteni. A szerződések megfogalmazása és összehangolása sem egyszerű feladat egy ekkora volumenű munkánál, a fejetlenség, egymás akadályozása és a határidőcsúszások miatti kötbérfizetési kötelezettségek milliárdos nagyságrendű terhet róhatnak a költségvetésre.

A kivitelezés is viszi feleslegesen a pénzt, hiszen mindig találni olyan munkát, amire a tervező álmában sem gondolt annak ellenére, hogy józan ésszel előre látható volt annak szükségessége (hiába, haveri alapon kapta a megbízást). Az igények is változnak folyamatosan, máshol legyen a sebészet teakonyhája, kellene még két főorvosi szoba bőrgarnitúrával és saját fürdőszobával, stb. Felmerülhetnek olyan extra problémák, mint például tőzegmocsár helyére építkezés, időközben csődbement alvállalkozó, kormányzatilag bármi áron kiutált fővállalkozó, késedelmesen és rosszul kiírt közbeszerzések miatti késedelmes teljesítések, nem megfelelően specifikált eszközök miatti újrarendelések, rossz szervezés következtében egymásra várakozás és egymás munkájának összerondítása, stb. Ez utóbbiak egyébként is nagymértékben megnövelik a költségeket, ha pedig valamit sikerült igazán elszámolnia a tervezőnek, az hónapokra visszavetheti az építkezést, miközben a speciális, nagyértékű gépek-berendezések ott állnak kihasználatlanul.

A műszaki ellenőrzés sem egyszerű feladat, szintén jelentős anyagi teherrel járhat az inkompetens szakemberek alkalmazása – valakinek csak illene észrevenni, hogy rosszul vannak bekötve a vezetékek, nem jó irányba lejt a padló, elvetemedtek az ablakok, fagyásveszélyesen viszik a fűtéscsöveket és egyébként is, az akadálymentesítés mindennek megfelel, csak az akadálymentesítés követelményeinek nem. A műszaki ellenőr nemcsak egy biodíszlet, hanem igenis az egyik legfontosabb eleme egy nagyberuházásnak, persze csak akkor, ha olyan végeredményt szeretnénk, amely rendeltetésszerűen működik is. Éppen ezért nem célszerű, hogy haveri alapon legyen kiválasztva a személye, netalán bábként használja a kivitelező, de mint tudjuk, nem normális világban élünk, így ezen a téren se legyenek nagy elvárásaink.

Az eszközök beszerzése szintén nem elhanyagolható, hiszen a rendszer összes elemének kompatibilisnek kell lennie. Kinek jó az, ha a mentős a sürgősségi ambulanciáján tollbamondja az általa beszerzett információkat ahelyett, hogy simán feltölthetné a tabletjéről a kórház felhőjébe? Ha a beadott tetanuszoltásokat a hűtő tetején rendszeresített kockás füzetben tartják nyilván? Az sem árt, ha a bútorok csereszabatosak és egyik osztályról simán áttolható az ágy egy másikra a beteggel együtt. Az eszközbeszerzések közbeszerzése megint csak haveri kiírás (mi más lenne), ha pedig rosszul van megfogalmazva, mi is kéne, milliárdos szinten mehet a pazarlás a semmire sem jó eszközök bevásárlása miatt.

A garanciális problémák kezelését is meg kell oldani – de mint tudjuk a haver vállalkozó soha semmiért nem felelős. Éppen ezért rengeteg időt, energiát és legfőképpen pénzt igényel annak lepapírozása, hogy bizony nem a kivitelező vagy éppen a beszállító a felelős a kritikán aluli végeredményért, hanem valamiféle előre láthatatlan vis maiornak köszönhető, hogy beázik a tető, hideg víz helyett forró folyik a csapból, a hordágy nem fér be a liftbe, csúszik a padló meg a lépcső és nem lehet kifűteni-lehűteni az épületet. Ha azonban senki sem hibás, akkor minden egyes probléma újabb és újabb kivitelezői megbízásokat generál, amelyekben a párszázezres kijavítás már milliókra rúg.

Ha pedig végre áll az épület, el is lehet odáig jutni értelmezhető utazási időn belül, felmerül a következő nagy probléma: ki fog ott dolgozni? Honnan lesz személyzet? És ha pánikszerűen a többi intézmény személyi állományát halásszák le az ünnepélyes megnyitóra, akkor a régi intézmények hogyan működnek majd? Nem sok nagyobb blama van annál, mint az, hogy az átadás után rögtön azért kell bezárni osztályokat, mert nincs elég orvos vagy nővér, netalán egy hét alatt belep mindent a kosz mert a takarító személyzet sem áll a helyzet magaslatán. A zászlóshajó gyorsan elmerülhet nemcsak a létszámhiány, de a különféle garanciális problémák miatt is – ha egy iroda alulfűtött, na bumm, de ha egy műtő vagy korterem? Az már kicsit bonyolultabb. Ahogy attól, mert új, attól még ugyanúgy szükség van fertőtlenítő szerekre a kórházi fertőzések számának minimalizálása érdekében, ahogy a gépek-berendezések sem teljesítik küldetésüket azokat működtetni is tudó szakemberek nélkül.

A hab pedig az lesz a tortán, amikor kiderül, ugyanilyen méretű és minőségű (vagy inkább nagyobb és jobb) kórházat Svájcban a hegyoldalban feleannyiból is kihoznak, mint hazánkban, a szuperkórházra fordított összeg pedig minimum négy vidéki kórház teljes rendberakására, korszerűsítésére is elegendő lett volna. Ezek a számítások természetesen a kormánylojális médiában nem fognak elhangzani csak az, hogy kinek (magának Orbán Viktornak) köszönhető ez a nagyszerű létesítmény, amely nemcsak segít megmenteni Európát meg a teljes kereszténységet, hanem különleges és egyben magasztos manifesztálódása is az elpusztíthatatlan magyar léleknek.

Mert lehet, hogy a magyarok lelke elpusztíthatatlan, de a testük már nem bírja annyira a strapát – így a szuperkórház valószínűleg semmit sem fog javítani azon a statisztikán, mely szerint évente 32 ezer honfitársunkat küld korai halálba világszínvonalú egészségügyünk. Ahol már azt is meg kell becsülni, ha egy orvos hálapénz nélkül is gyógyít.

Az MSZP, az LMP, a Párbeszéd, az Együtt és a Kétfarkú Kutya Párt is támogatja azt a népszavazási kezdeményezést, amely az állami cégvezetők bérének maximálásáról szól, ahogy a szakszervezetek, civil szervezetek és magánszemélyek is segítenek abban, hogy novemberig elegendő aláírás gyűljön össze ahhoz, hogy „az Orbán-rendszer megbukjon egy népszavazáson”.

Már az is meglepő, hogy egy téma túljut a fideszes bármilyen népszavazást minden áron gátolni szándékozó gépezeten. Hogy ez a kérdés miért ment át mégis? Talán nem értékelték olyan fontosnak, mint amilyenné válhat, hiszen annak idején az olimpiaellenes akciót is alaposan lebecsülték. Ebben az esetben sem tűnik nagynak a tét, hiszen az, hogy kevesebbet keressenek hivatalosan az állami cégvezetők nem egy nagy durranás.  Aki dolgozott már valaha is állami (önkormányzati) vállalatnál az tudja, nem a bérlistán szereplő összeg az, mi a vezetőket a székükbe ragasztja és ami oly kívánatossá teszi a munkahelyüket, legyen az havi 500 ezer vagy akár 5 millió.  

A Fidesz érvelhet azzal, hú, az állami cégvezetőket meg kell fizetni, hiszen aki mogyoróval fizet, az majmot kap, kellenek a jó szakemberek, azoknak meg áruk van, jöhet bármilyen munkaerőpiaci blabla. Nem is lenne baj, ha ezek a vezetők azt csinálnák, ami dolguk, azaz gondos apaként munkálkodnának azon, hogy ezek a cégek lehetőségeikhez mérten nyereségesek legyenek, ne szórják a pénzt feleslegesen és a lehető legjobban sáfárkodjanak a rájuk bízott közpénzzel. Azonban mást sem látunk, mint drágán vett beruházásokat, vacak teljesítéseket, felülárazott tárgyi eszköz beszerzéseket meg olyan kamutanulmányokat, amelyeket egy ötödikes is szimplán összecsap a netről, ha kilátásba helyeznek neki egy év végi ötöst informatikából.

Az, hogy olyan állami (önkormányzati) cégvezetőink vannak, akik inkompetensek és szinte egytől egyik leültethetők lennének minimum hanyag kezelés bűncselekményének elkövetéséért még nem azt jelenti, hogy mindez elkerülhető lenne azzal, ha a bérplafont lejjebb helyeznénk jogszabályilag. Persze, lehet azt mondani, mától nem öt milla a havid, csak kettő, de ettől még egyetlen vezérigazgató sem fog jobban teljesíteni, sőt. A kiskapuk a plusz pénzekre eddig is megvoltak (sokba kerül az, ha valaki évekig aláír mindent, amit elé tesznek), majd most többet nyikorog az a zsanér.

Tudomásul kell vennünk, az állami és önkormányzati cégek az épp uralkodó párt (koalíció) kifizető helyeként működnek, ez nem újdonság. A Fidesz annyi újat hozott felszínre, hogy ma már nem titok, hanem a gazdaságpolitika része az a nyílt korrupció, amely alapján ezek a cégek megbízásaik segítségével feltőkésítik az új burzsoáziát. Az alaposan felülárazott nagy állami megrendelésekből származó pénzből aztán fel lehet vásárolni az egész országot, jöhetnek a termőföldek, kúriák, szállodák, élményparkok meg az egész média, az adófizetők meg finanszírozzák mindezt a nagy állami és önkormányzati cégeken keresztül.

Ahhoz azonban, hogy ezek a cégek kifizetőhelyként működjenek, kellenek olyan személyek, akik hivatalosan vásárra viszik a bőrüket, ők a kinevezett aláíró személyek, a cégvezetők. Kell, aki megrendeli a vadonatúj autópálya szakaszt, a sötétbe burkoló világítást, a Budai Vár felújítását, még egy stadiont meg a vizes VB-t Arénástól-ugrótornyostól. Ezek a személyek (bízva értelmi szintjükben) tisztában vannak azzal, hogy elévülési időn belül bizony elővehetők a lezsugázott közbeszerzésekért, a szükségtelen beruházásokért, a kamutanulmányokért, azaz mindenért, amit valaha is aláírtak. Ennek pedig ára van és ne higgyük, havi rongyos 1-2 millió fedezi azt a rizikót, amelyet ezek a cégvezetők vállalnak. Mert amíg a köztársasági elnök csak politikai kockázatot vállal, bármit is ír alá (meg még azt sem, látjuk elégszer), addig egy állami cégvezető csuklójára egy normális országban bármikor bilincs kerülhet, már amennyiben kiderül, bizony nem gazdálkodott, hanem garázdálkodott a rá bízott vagyonnal. Abban ugyan bízhatnak, hogy a jelenlegi ügyészség a füle botját sem fogja mozgatni egyetlen személyre szabott közbeszerzés vagy teljesítés nélküli kifizetés miatt sem, de mi lesz, ha a választók meggondolják magukat, és mégsem szavaznak meg még négy évet a Fidesznek? Akkor bizony szorulnak a papírokkal bizonyítható bűnösök és nem azok nyakába ömlik a szar, akik utasították ezeket a vezetőket, kitől mit rendeljenek meg fogadjanak el, hanem azoknak, akiknek az aláírása ténylegesen is a dokumentumokra került. Így a cégvezetők elemi érdeke, hogy a lehető legtöbbet zsákmányoljanak maguknak mindaddig, ameddig meg nem érkezik a selyemzsinór (vagy rosszabb esetben az előzetesletartóztatás és vagyonzárolás), így elemi érdekük, hogy a lehető legtöbb pénzt menekítsék ki a rájuk bízott állami cégekből, ráadásul ha van eszük akkor nem itthon fektetik azt be, hanem külföldön.

De miből áll össze egy állami cégvezető javadalmazása? Van legális rész (havi illetmény, prémium, költségtérítések, napidíjak, hallgatási díj, stb.), másrészt ott van az illegális, azaz az, amit nyugodtan nevezhetünk korrupciós pénznek, más néven alkotmányos költségnek. És míg az elsőt lehet jogszabályokkal rendezni, addig a másodikat csak a büntetőjog eszközeivel. Éppen ezért naiv dolog azt hinni, majd egy bérplafon minden problémát megold, hajrá előre.

Nézzük részletesen:

Először is, egy állami cég vezetője nemcsak azt viszi haza, ami a szerződésében, mint havi (éves) fizetés szerepel. Mint már említettük, vannak még az egyéb tételek, például a gépkocsihasználat, amelyet a kutya sem ellenőriz, évente akár háromszor is körbekerülheti a szolgálati autójával a bolygónkat. De arra is kiváló ez a juttatás, hogy komplett európai körútra menjen vele a család, netalán minden hétvégén a Balaton helyett az Adriára, hiszen a külföldi magánhasználat is engedélyezhető minden további nélkül a vezetők számára. Sőt, még állami pénzből tetőbokszot meg gyerekülést is kapnak, nehogy már bármiben is hiányt szenvedjenek.

Aztán ott vannak az olyan havi tételek, mint az igen olcsón lakásbérlet, a beköltözéshez meg az állami cég az adófizetők pénzéből márványoztatja az előszobát és aranyozza be még a vízcsapokat is. A használati jog után jöhet a jutányos áron ingatlanvásárlás nemcsak vezetőnek, hanem az összes rokonának, de ott vannak még a külföldi tanulmányútnak álcázott kiruccanások, konferenciák a trópusokon, tapasztalatcsere a Távol-Keleten meg hasonló, kamun alapuló nyaralások, még a titkárnő. a jógaedző vagy az asszisztens is mehet, nehogy elmagányosodjon a vezető a hosszú szállodai éjszakákban. A pitiáner dolgokat már meg se említsük, írószer a gyerek óvodájába, protekciós felvételi a sznob iskolába, extra tao támogatás a vezető kölyke fociklubjának, majdcsak bekerül az a szerencsétlen két ballábas gyerek a csapatba. Ezek a tételek mind-mind legálisak (köszönhetően a politikusainknak), bár etikátlanok, nem is kicsit, hanem nagyon, de hát fejétől bűzlik a hal.

Ha pedig mindez nem elég, ott van az össznépi csapatsport, a korrupció. Vajon van ma olyan állami (önkormányzati) cégvezető, akinek nem csurran-cseppen a személyre kiírt, időnként teljesen felesleges közbeszerzések, trehány teljesítések, nem kikövetelt garanciák révén? Szinte teljesen kizárt, a buliból véletlenül kimaradtak pedig vagy teljesen hülyék (és más szedi be helyettük a lóvét, vagy szimplán csak nem gondoskodnak arról, hogy a továbbpasszolandó mellett maguknak is csippentsenek egy hangyányit), vagy szentek és rövid időn belül úgyis kirúgják őket, mert nem rendszer kompatibilisek és csak a nagyüzemi lopás gátjai. Lehet bármilyen összegre megállapított hivatalos fizetésük is az állami cégvezetőknek, ha egy-egy számla kifizetéséért elkérik a maguk 10-20%-át, a vállalkozó meg kénytelen a csúszót csúsztatni, különben évekig járhat bíróságra, mire egyáltalán kap akár egy fillért is. A „jó korrupció” már réges-régen bevett szokás hazánkban (egyáltalán nem fideszes találmány), aki nyer, az visszacsorgat és dolgozhat nyugodtan. Az utóbbi években azonban a „jó korrupció” drasztikusan megváltozott, mind mértékben, mind a kedvezményezettek körében: a felülszámlázás immáron nem 10-20%, hanem sokkal, de sokkal több, a jól fizető megbízásokat pedig csak egy szűk baráti meg stróman-kör kaphatja meg, a többiek még akkor sem, ha egyébként kiválóan teljesítenék a megbízásukat.

Ha pedig mindez még nem elég, az állami cégek kamumegbízásainak csúcsai az olyan mesteri konstrukciók, mint a semmilyen tanácsot nem adó tanácsadók igénybevétele, a tao kijátszása, a hasznavehetetlen tanulmányok és a szükségtelen beruházások megrendelése és kifizetése, és akkor még nem is beszéltünk a semmirekellő rokonok keresztfoglalkoztatásáról (én a te feleségedet, te az én lányomat alkalmazod, nőtt is az állami alkalmazottak száma 30%-kal). Ezekből mind-mind Dunát lehetne rekeszteni és higgyük el, egyetlen állami vezető bérplafonja sem fogja csökkenteni az ily módon lenyúlható milliókat.

Naiv elképzelés tehát az, hogy ha majd lesz bérplafon, akkor rendeződnek a bérek is és mindenki csak annyit kap az állami közösből, amennyit a munkája alapján megérdemel, és még csak a piaci béreket sem kell alkalmazni, legyen elég egy állami főméltóság apanázsához rögzítés.  Nem, ameddig élnek a korrupciós lehetőségek és nem csap le a törvény szigora arra, aki akár egy fillért is eltesz jogtalanul, bizony teljesen mindegy, mit is követel az ellenzék, az még nem csökkenti a rendszerszinten a milliárdok kiáramlását.

Akkor mi haszna van ennek az egész aláírósdinak?

Egyrészt mozgósíthatja az ellenzéket, bizony össze lehet fogni egy ügy érdekében, főleg ha az kiválóan ideologizálható még akkor is, ha nem is jó módszer az adott probléma megoldására. A leegyszerűsítés és a sztereotípiák bevethetők, a politikát pedig kiviszi az utcára és elmagyarázza a béranomáliát a filléreket kereső kisembereknek. És mivel a kormány nem veszi komolyan az ügyet, akár végig is lehet vinni nagyobb ellenállás nélkül (azaz a rendőrség nem fogja le az aláírás gyűjtőket, stb.).

Párbeszédet indít az ellenzék hangadói között, végre van alkalmuk beszélgetni, egymást jobban megismerni. Nem kell ahhoz mindenben egyetérteni, hogy egy ügyet közösen végig tudjanak vinni, azonban a jó ügy akár még közelebb is hozhatja egymáshoz az aktivistákat és végre beláthatják, ha rendszert akarnak buktatni, akkor bizony össze kell fogni, mert egyedül senkinek sem fog menni.

Az állampolgárok is látják, valami elindul, mozgolódik az ellenzék, ha pedig a kormány megfutamodik (mint az olimpiarendezésnél), az azt mutatja, van még remény és Orbán nem véletlen nem megy ki még az övéi közé sem. Ha a parlament extra sebességgel jogszabályt módosít, bizony kiderül, vezérünk még a susogó széltől is fél (nemcsak Sorostól), ha pedig elegendő aláírás összegyűlt és népszavazást kell kiírni, akkor bizony kikerülhetnek az ellenzéki óriásplakátok újra az utcákra, ez pedig nem igazán üdvös a kormányunk számára. Orbán Viktor nemcsak a háborút akarja megnyerni, hanem az összes apró csatát is, hiszen hogy férne össze a nemzet megmentőjének az imázsával egy elbukott népszavazás?

Ha pedig túljutunk a bérplafon problémáján, márcsak azt kellene kitalálnia az ellenzéknek, hogyan lehetne az ügyészséget arra rávenni, hogy igenis nyomozzon a korrupciós ügyekben és találjon ott bűncselekményt, ahol van még akkor is, ha a kormány tagjai meg holdudvara az érintett. Ha ezt sikerülne elérni, az lenne az igazi győzelem és egyben az Orbán-kormány vége.

És amíg ez nem jön össze (azaz az ügyészség csak arra van, hogy biztosítsa a kormány és baráti körének sérthetetlenségét), addig is érdemes egy kis borsot törni nagyjaink orra alá. Ha mással nem, hát a bérplafon erőltetésével.

Vajon joga van a magyar adófizetőknek megtudni, kik lopják el az uniós támogatásokat? És azt, hogy a hazai költségvetési források (adóforintok) hogyan válnak kúriává, jachttá meg gipszoroszlánná? Egyre inkább úgy néz ki, ehhez az ég adta világon semmi közük, legyen annyi elég, hogy fizethetik a számlát. Ahhoz ugyanis, hogy bárki bűnös fülön fogható legyen, kellene egy-két dolog, például az, hogy uniós csalások esetén az OLAF (Csalás Elleni Európai Hivatal) jelentéseit ne fektesse el a magyar ügyészség, hanem igenis tegyenek lépéseket a bűnösök meglakoltatás érdekében. És az sem lenne hátrány, ha kiderülne, valójában mi is van ezekben a jelentésekben és mekkora volumenű ügyekről van szó, valamint személy szerint kik lopták el a magyar adófizetőknek szánt támogatást.

Mivel az ügyészség semmi olyat nem tesz, mi látható eredményre vezetne, a nyilvánosságra hozatal segíthetne most, majdnem kampányidőszakban – nem véletlen, hogy Orbán Viktor vendettát hirdet a független sajtó és a sajtószabadság ellen és minden sötétebb zugban orvul tudósító igazmondót lát. Mert ha igazán belendülnének az újságírók, bizony botrányt botrányra tudnának halmozni és már a Soros-plakátok sem tudnák elfedni a záporozó kérdéseket, miszerint vajon a miniszterelnökünk melyik rokona vagy bizalmasa mennyit is tett zsebre abból, amit az ország felemelésére kellett volna fordítani?

Igen ám, de az OLAF sem akarja, hogy ezek a jelentések napvilágra kerüljenek, valószínűleg az ártatlanság vélelmére hivatkozva rábíznák a magyar hatóságokra, fejezzék be a nyomozást, állítsák össze a vádiratot és mehet is az ügy a bíróságra, ezer év múlva pedig megtudjuk, ki kap minimális büntetést azért, mert elsíbolt milliárdokat. Vagy nem kap semmit sem, mert olyan trehányul állították össze a magyar szervek a vádiratot és annak mellékleteit, hogy az valójában alkalmatlan bármilyen büntetőjogi bizonyításra. A 22-es csapdája bezárult, az OLAF nem akar félig kész anyagot nyilvánosságra hozni (hiszen nekik csak korlátozott nyomozati eszközök állnak rendelkezésükre, így nem tudnak tökéletesen tiszta képet alkotni egy-egy ügyről), a magyar rendőrség-ügyészség pedig elsüllyeszti az egészet úgy, ahogy van, nehogy a nagyvezérünk rokonaihoz kelljen szólni világítás, netalán útépítés ügyben.

 Egyben biztosak lehetünk – amíg ez a kormány és ez az ügyészség van, addig a felelősök megússzák, nekik tehát elemi érdekük, hogy a következő választásokon ugyanazok kerüljenek hatalomra, akik most regnálnak, ebben az esetben ugyanis nemcsak az eddig családul összeharácsolt vagyonukat tarthatják meg, hanem üzelmeiket nyugodtan folytathatják, tovább károsítva az államkasszát és ezáltal az összes adófizetőt. (A gordiuszi csomó feloldására most a Jobbik tesz kísérletet, az Európai Unió Bíróságán próbálja perelni ki az iratokat, ám ha nem elég gyorsak, Orbán Viktor hamarabb kilépteti az országot a szövetségből, mint ahogy kiadnák a korruptakat leleplező jelentéseket).

Az ellenzéki pártok azonban úgy tűnik, nem óhajtanak szemet hunyni az állami szintre emelt korrupció felett és kampányuknak központi témájává emelik a tiszta kéz, új kezdet politikáját. Az elszámoltatás módjáról azonban különféle vélemények vannak, pártállástól és politikai tapasztalattól függően. Egyben azonban biztosak lehetünk, az, miszerint a bíróságok függetlenségének biztosítása elegendő a korruptak hűvösre tételéhez, igen naiv elképzelés még akkor is, ha „a vádiratok úgyis ott vannak a Direkt36-on, az Indexen és a 444-en”. Nem, az újságíróknak nem feladata a büntetőjogilag is értelmezhető bizonyítás, ahogy az sem várható el, hogy minden egyes újságcikk tényeken alapuljon, nem pedig kreált „tényeken”. Persze mondhatjuk, a minőségi oknyomozó újságírásban megbízhatunk és ez újságolvasói szempontból így is van, hiszen hozzáférnek közhiteles nyilvántartásokhoz, ám nincsenek megfelelő eszközeik a büntetőjogilag elfogadható bizonyításhoz, például

• nem férnek hozzá banktitkokhoz,
• nem kérhetnek nemzetközi jogsegélyegyezmények keretében külföldről segítséget,
• nem hallgathatnak le telefonokat,
• nem tarthatnak házkutatásokat és
• a tanúk is úgy hazudhatnak nekik, ahogy nem szégyellnek,
• ráadásul a nyomozásokra fordítható pénzügyi forrásuk is korlátos.

Az elszámoltatás ennél sokkal komolyabb, összetettebb feladat és ha bármelyik párt képviselői ezt nem látják be, eleve kudarcra vannak ítélve kampányígéretük teljesítése kapcsán. Mert bár a köznek szüksége van arra, hogy a sajtó támogassa, de arra is, hogy mindenki, aki lop a közösből, elnyerje méltó büntetését és nem véletlen, hogy ennek a hagyományos hatalmi ágak megosztása és a demokrácia alapelveinek töretlen érvényesülése a záloga. Nem pedig a sógor-koma-jóbarát államberendezkedés és nem is a médiába  vetett feltétlen bizalom.

És mire lenne ahhoz szükség, hogy elhiggyük az ellenzéki politikusoknak, képesek lennének beteljesíteni a kampányígéretüket és végre leültetnék azokat, akik a köz szolgálatával álcázzák saját zsebük tömését?

Sajnos nem ott kezdődik a folyamat, hogy az újságban megjelenik, X.Y-nak a személyre szabott közbeszerzés során ötszörösen túlárazott ajánlatát elfogadták, aztán nem csinálta meg a munkák felét, mégis megkapta a teljes díját, végül még a garanciális feladatait sem végezte el. De nem is úgy, hogy a TEK rátöri az ajtót a korrupt országgyűlési képviselőkre, hatalmával visszaélő hivatalnokokra vagy kormánybarát vállalkozókra, „fel a kezekkel, vagy lövünk” és már ki is mondhatja a rögtönítélő és független bíróság a bűnösségüket, a lenyúlt pénz meg csak úgy dől vissza az államkasszába. Ennél sokkal több szereplőt igényel a folyamat, nem lehet mindent olyan könnyedén elintézni, mint annak idején a Kárpátok Géniuszának a perét, amelynek vágatlan változata az ítélet végrehajtásával együtt belefért egy másfél órás műsorba. A demokrácia ennél kifinomultabb módszerekkel dolgozik szerencsére (lásd Románia újkeletű korrupció elleni harca), bár ha adunk még egy kis időt kormányzatunknak, az illiberalizmus még nálunk is begyorsíthatja az igazságszolgáltatási és büntetésvégrehajtási folyamatokat, koncepciós perek tömegét generálva.

A korrupció felszámolásának elengedhetetlen része az a környezet, amely sajnos ma nem áll rendelkezésre, sőt, napról napra egyre több elem hiányzik. Ilyenek:

• a sajtószabadság, amelyet a kormány szinte teljesen felszámolt saját sajtóbirodalmának kiépítésével és a lakájmédia beüzemelésével, így a polgárok mégcsak nem is értesülhetnek arról, ki és mennyit lop tőlük, cserébe a kormány a korrupcióhoz képest elhanyagolható összegbe kerülő migránsok és civilek ellen kelti a gyűlöletet.
• a jogbiztonság, kiszámítható körülmények és következmények, a törvény előtti egyenlőség és az alkotmányosság ,
• a hasznos tudást adó oktatási rendszer, amely lehetővé teszi, hogy olyan polgárok kerüljenek ki az iskolákból, akik nem dőlnek be a populista szlogeneknek és nem hitethető el velük egy olyan alternatív valóság, amelyben minden rossznak csakis a multik, a migránsok, a civilek meg az újságírók az okai,
• olyan körülmények biztosítása, hogy az emberek elhiggyék, ebben az országban is van jövőjük úgy, hogy egyetlen kormánypárti politikus, hivatalnok vagy vállalkozó talpát sem kell fényesre nyalniuk, sőt csúszópénzt sem kell adniuk ahhoz, hogy egy pályázatot megnyerjenek vagy egy hatósági engedélyt beszerezzenek, netalán a családalapítás szempontjából értelmezhető életkorban önálló lakáshoz jussanak.
• olyan biztonságos környezet a szakmai (például kamarák, szakszervezetek) és civil szervezetek valamint egyházak és egyéb karitatív szervezetek számára, amelyben tiszta körülmények között a saját céljaikat szolgálva tudják segíteni mind a gazdaságot, mind a demokratikus intézmények működését és a polgárok jobblétét,
• azok a jogszabályok is hiányoznak, amelyek lehetővé teszik az elszámoltatást, illetve a korrupció visszaszorítását, valamint a már meglévőek betartása is erőteljes hiányokkal küzd (normális közbeszerzési törvény, a rendszerszintű független ellenőrzés biztosítása, közszolgák esetén összeférhetetlenségi és vagyonbevallási szabályok következetes ellenőrzése és a megszegés esetén felelősség érvényesítése, stb.)
• a korrupció nyerteseinek létesített, közpénzből finanszírozott és teljesen felesleges állások megszüntetése illetve befolyásuk azonnali megszüntetése,
• és ami a legfontosabb, ne csak hangzatos korrupcióellenes jogszabályok legyenek, hanem olyan apparátus is, amely ezeket végrehajtja illetve végrehajtatja.

És igen, itt van a kutya elásva – ki fogja fejét venni az adófizetők vérét szívva multimilliárdossá vált politikusoknak, tanácsadóknak, orvosbáróknak, hivatalnokoknak és vállalkozóknak? Az újságírók biztosan nem, ahogy a legfüggetlenebb bírók sem jók semmire, ha nincs a kezük alá tolva a tökéletesen összeállított, bebetonozott bizonyítékokkal alátámasztott vádirat. Az, hogy a bírói kar független-e vagy sem, lényegében nem akadálya az elszámoltatásnak, hiszen a jelenlegi rendszerben el sem jut hozzájuk korrupciós ügy, mert már a rendőrségnél, az ügyészségnél és egyéb nyomozati hatáskörrel bíró hatóságoknál megrekednek. Ha tehát valaki úgy gondolja, egyedül a független bíróság az, ami hiányzik az elszámoltatáshoz és a lenyúlt pénzek visszaszerzéséhez, az nagyon el van tájolva, vagy legalábbis nem fordított még sohasem időt arra, hogy megértse, milyen intézmények szükségesek egy flottul lezavart és érdemben be is fejezett büntetőeljáráshoz.

Ha valamit nem várhatunk el a jelenlegi rendőrségi vezetéstől, ügyészségi apparátustól, az adóhivataltól meg a kormányzati ellenőrző szervektől az az, hogy valaha is akár egy lépést is tegyenek a jelenlegi káderek elszámoltatására. A nyomozásra-vádemelésre hívatott szervek parancsnokai és józanabb eszű beosztottjai ma semmiben sem különbek a lakájmédia elvtelen újságíróitól, azoktól, akik éjjel-nappal rettegnek, nehogy valaki olyan fontos elvtárs tyúkszemére lépjenek, aki aztán hatalmánál fogva egy perc alatt kicsinálhatja őket meg a komplett pereputtyukat is. De nemcsak ők vannak, akik szimplán csak félnek, hanem olyanok is, akik nyíltan haszonélvezői a rendszernek, feleségük-gyerekük meg egyéb rokonaik – akár megfelelő végzettség és szakmai ismeret hiányában is – zsíros kamuállásokban, bizottságokban meg egyebekben „tengetik” az életüket és hó végén talicskával viszik haza a közpénztelenített közpénzt.

Az elszámoltatáshoz tiszta szakemberek kellenek, olyanok, akik nem járatták még le a nevüket és szaktudásuk segítségével nekirugaszkodhatnak annak a gigászi feladatnak, amely során

• az elmúlt 25 év összes kétes ügyletét végignézik mind állami, mind önkormányzati szinten,
• felgöngyölítik a felülárazásokat meg a leszámlázott, de soha végre nem hajtott munkákat,
• listázzák a semmire sem jó tanácsadásokat,
• konkretizálják az ügyben érintett felelős személyeket és azok rokonait, strómanjait,
• feltárják a korrupciónak köszönhető állásokat, tanácsadói meg bizottsági pozíciókat,
• azonnali hatállyal felfüggesztenek (hozzáférési jogosultságát is letiltva)minden olyan személyt, aki bizonyítékokat manipulálhat illetve tüntethet el,
• minden kétes ügylet kapcsán végigkövetik a pénz útját kiderítve azt, hova került az elsíbolt pénz (itthon és külföldön is),
• meghatározzák a felelősök személyét, például:
  • azokat, akik jogszabályok (határozatok) előterjesztésével és megszavazásával lehetővé tették a rendszerszintű lopást,
  • azokat, akik jóváhagyták, kiírták és elbírálták a személyre szabott közbeszerzéseket,
  • akik elfogadták a felülárazott, felesleges munkákat tartalmazó, silány anyagok beépítését, kritikán aluli termékek beszerzését is lehetővé tevő haveri ajánlatokat,
  • a teljesítést nem követelő műszaki ellenőröket és állami-önkormányzati alkalmazottakat, valamint azokat, akik a nemlétező munkákat is leigazolták,
  • a plagizált, mindenféle színvonalat nélkülöző és teljesen felesleges tanulmányok megrendelőit és befogadóit,
  • a soha meg nem történt tanácsadások leigazolóit,
  • azokat, akik maguknak extra magas béreket, megbízási díjakat és költségtérítéseket szavaztak meg, valamint akik lehetővé teszik a kapun belüli protekciós munkanélküliséget,
  • az előnytelen szerződések haszonélvezőit (fillérekért bérelt lakások bérlői és bérbeadói, stb.)
  • a luxus tanulmányutak engedélyezőit és résztvevőit,
  • a szolgálati autókkal évente a földet ötször körbekerülőket,
  • és azokat is, akik nem kényszerítették ki a hibás teljesítések szankcióit, nem ellenőrizték le a teljesítést elfogadókat és soha nem emeltek szót a közpénz elherdálása és látványos lopkodása ellen sem.
• felkutatják a strómanokat és a kapcsolati hálókat, feltárják, hogy a strómanok által készpénzben vagy banki utalással felvett gigaosztalékok ténylegesen hova és kihez kerültek,
• feltárják, hogy az állami pénzmosó számlákra kik, mikor és mennyit fizettek be és miből tettek szert olyan pénzekre, amelyet ily módon legalizáltak,
• felkutatják az olyan bizniszek nyerteseit, mint például a dohánypiac újrafelosztása, a Budai Vár elfoglalása, a stadionok-uszodák meg egyéb betonmonstrumok építése, extra kedvezményes állami hitelek, állami ingatlanok, földek, önkormányzati lakások áron aluli adásvétele, stb.
• beazonosítják azokat a közszolgákat, akik tovább nyújtóztak, mint ahogy a takarójuk ért és felderítik az üzleti kapcsolati hálójukat és a fekete pénzek áramlási útvonalait,
• ideiglenes intézkedésekkel megakadályozzák, hogy a gyanúsítottak (vizsgálat alá vont személyek) vagyonukat az országból kivihessék, vagy leplezett szerződésekkel kézen-közön eltüntessék,
• kielemzik az évek során benyújtott adóbevallásokat és vagyonnyilatkozatokat, elemzik a bankszámlaforgalmakat,ezeket összevetik a valóságos költésekkel és a különbségeket tételtől tételre feltárják,
• összegyűjtik azokat a bizonyítékokat, amelyek megállnak a bíróság előtt és megalapozzák az elmarasztaló ítéleteket,
• beazonosítják az elkövetett bűncselekményeket, teljeskörűen feltárják az elkövetői magatartásokat vádpontról vádpontra (tettes, társtettes, felbujtó, bűnsegéd, szervezetten elkövetés, elkövetési érték és egyéb minősítő körülmények, stb.),
• lefoglalják a bűncselekményekből eredő vagyont (bankszámlákat, ingatlanokat, jachtokat, vállalkozásokban lévő tulajdonrészeket, Rolex órákat, Gucci bőröndöket, stb.)
• biztosítják, hogy ne csak lakoljanak a bűnösök, hanem az ellopott pénzt vissza is kerüljön az államkincstárba,
• kialakítják a lefoglalt vagyon pénzzé tételének ügymenetét és kiküszöbölik a korrupciót az árverések, eladások során,
• megkötik azokat az alkukat, amely során a kis halak besúgják a nagy halakat mentességért cserébe, illetve meghatározzák, hogy a nagy halak – az elkövetési érték arányában – százmilliárdos nagyságrendű kártérítések ellenében mely esetekben válthatják meg a szabadságukat,
• valamint azokat a körülményeket is kialakítják, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az adófizetőket megkárosító politikusok és haverjaik sok-sok éven át az állam vendégszeretetét élvezzék valamelyik büntetésvégrehajtási intézményben.

Ehhez a gigafeladathoz azonban nem elég egyetlen főügyész, főadónyomozó meg főrendőr, hanem irányításuk alatt sok-sok szakemberre van szükség, akik elhivatottan és 100%-ig korrupciómentesen, megingás nélkül hajtják végre a feladatukat, kutatnak, szakértenek, számolnak, rendszereznek majd végül összeállítják – az egyes elkövetők esetén akár tonnányi papírmennyiségre rugó – vádiratokat. Ezzel eljutnánk oda, hogy végre ezek a szervezetek is bebizonyíthatnák, nem azért vannak, hogy csakis pénzbeszedési céllal feleslegesen zaklassák-büntessék a kis embereket, hanem azért, hogy a nagy pénzek után eredve az ezermilliárdos nagyságrendben garázdálkodó bűnelkövetőket helyezzék lakat alá, jelentős bevételt produkálva ezzel a költségvetésnek. És az sem lenne hátrány, ha a polgárok végre újra hinnének abban, van még igazság (élhető Magyarország) ezen a földön és a törvény hálója nemcsak a muslincákat fogja meg hanem az igazi nagy dongókat is.

Az elszámoltatás azonban nemcsak abból áll, hogy egy erre hivatott szervezet végigviszi a nyomozásokat, hanem arról is gondoskodni kell, hogy mindazok a személyek, akik akadályoznák (szabotálnák) ezt a folyamatot, kikerüljenek a rendszerből. Azonnali hatállyal menniük kell a jelenlegi kormány mellett elköteleződött hivatalnokoknak, ügyészeknek, főrendőröknek, ahogy a minden felett szemet hunyó önkormányzati jegyzőknek és alkalmazottaknak is, hiszen nem várható el tőlük, hogy azok ellen lépjenek fel (hatékonyan és elhivatottan), akiknek eddig a szekerét tolták és lehetővé tették számunkra a nagyüzemi lopást. Ezek az emberek eddig sem képviselték azok érdekeit, akiktől a fizetésüket kapták (az adófizetőkét), ezek után sem fogják, miért lenne hirtelen a kutyából szalonnal?

Természetesen nem lehet egyszerre minden egyes képviselő-politikus meg kormányhivatalnok ellen eljárást indítani, szükség van a prioritások felállítására. A fejétől bűzlik a hal, így első fordulóban elegendő lenne azzal a top százzal kezdeni, akik nap mint nap szerepelnek a híradásokban mint közbeszerzést nyerő kormányközeli vállalkozók, monopoljogokat szerző strómanok, vélhetően magas IQ-val rendelkező, hiperúrsebességgel gazdagodó polgármesterek vagy kétes barátokkal bíró, erősen kifogásolható országgyűlési és önkormányzati bizottsági döntéseket gründoló politikusok. A rendszer tehermentesítése érdekében pedig érdemes lehetővé tenni azt, hogy azok, akik részletes feltáró vallomás után, büntetőkamattal együtt visszajuttatják az általuk eltüntetett teljes összeget, azoknak ne kelljen börtönbe vonulniuk, természetesen azzal a feltétellel, hogy életük folyamán a továbbiakban semmilyen közhivatalt sem vállalhatnak. Vajon hogyan éreznék magukat ezek a fontos elvtársak, ha már nem szotyizhatnának a kedvenc focicsapatuk VIP-páholyában, ha oda lennének az úszómedencés villák, kert alatt zakatoló kisvasutak, ha jönne a selyemzsinór és nincs tovább Rolex, agyő Gucci, soha többet Mallorca? A gyerek is tanulhatna újra hazai egyetemen, a feleség is mehetne dolgozni, ha új ruha kéne a barátnő lakodalmába és a sofőrök, kertészek és házvezetőnők is új gazdik után nézhetnének.

Szép álom, amit egyedül az ellenzék valósíthat meg, de csakis akkor, ha olyanok kezébe adják a végrehajtást, akik értenek is hozzá, nem pedig miniszteri biztosként vagy más hangzatos címmel páváskodva osztják az igét a sajtótájékoztatókon.

A folyamatot nem érdemes csak elkezdeni, hanem végig is kell vinni, különben merő pénzpocsékolás az egész elszámoltatás. De vajon van annyi kurázsi az ellenzékben, hogy tényleg meg akarja valósítani ezt az ígéretet? Nem félnek majd attól, hogy odakozmálnak a saját parlamenti-önkormányzati képviselői, bizottsági tagjai, holdudvarba tartozó vállalkozói is egy-egy felderített ügy kapcsán? Hol ér véget a nép szolgálatának ígérete és hol kezdődik a sok egyéni érdek eredőjeként mozgó pártérdek? Vagy az egész elszámoltatás csak egy hangzatos duma, aki győz, az beül a már kialakított talicskázós rendszerbe és ezentúl az ő bankszámlája dagad és az ő rokonai, haverjai keresik degeszre magukat? Vajon megéri-e a magyar, hogy megváltozik a politikai felsővezetés hozzáállása, vagy minden marad ugyanúgy, csak talán egy kicsivel még többe kerül?

Kérdések vannak, a választ még nem tudjuk, a kampányidőszak azonban már előre fogja vetíteni, ki mit akar – és legyőzi-e a naivitást a józan ész, netalán a választók elhiszik egy karizmatikus politikusnak és pártjának, igen, van még remény.

Ha a kormányunk sok-sok milliárdos beruházásként megépítené nekünk a nemzetellenes szellem vasútját (nehogy már csak a szocialista szellemnek járjon ilyen), mivel ijesztgetnék a magyar választókat? Valószínűleg nem a Kaszás és nem is a Láncfűrészes Gyilkos hozná ránk, gyanútlan és védtelen magyarokra a frászt hanem olyan fenyegető lények villannának elő a sötétből, mint a lángoló szemű migránsok (azok közül is a legveszélyesebb, a kerekesszékes példány), Soros György (hány éves is? majd járókerettel püföli a gyanútlan látogatókat), a média (lesből Rolex órát fotózó paparazzo meg strómanügyeket firtató oknyomozó újságíró), Brüsszelről már ne beszéljünk. Hogy ez utóbbit ki vagy mi személyesítené meg, extra kreativitást igényel, hiszen az uniós vezetőket a honfitársaink 90%-a még akkor sem ismerné fel, ha a lábukra lépnének (így maximum Józsi bácsi a szomszédból hatást kelthetnék, az üzenet meg nem menne át), de a pénzcsapok elzárását meg egyéb szankciókat javaslókat sem lenne egyszerű félelemkeltően ábrázolni úgy, hogy legalább az azeri baltás gyilkos szintjét megüssék. Legalábbis az átlagpolgár szemében, mert a kormányunknak tudvalevőleg más a preferenciája. Kaphatna még külön termet a kanyarós román és a terhet jelentő romániai magyar cigány is, de arra ne számítsunk, hogy az évente cirka 32 ezer ember halálát feleslegesen okozó egészségügy vezetői mint tömeggyilkosok képeit velőtrázó sikolyok kísérik egy jól ütemezett kanyarban.

Kormányunknak azonban nemcsak saját propagandistáira kellene támaszkodnia a szellemvasút berendezésénél, hanem ötleteket szerezhetnének a legújabb Publicus-felmérésből is. Mert mitől is félünk mi, magyarok? És mivel kell minket hatásosan riogatni annak érdekében, hogy rohanjunk szavazni egyszemélyi megmentőnkre, a legnagyobb hazafira, a jövőnk zálogára? Az idézett felmérés szerint félünk:

• a nemzetközi kibertámadástól. A magyarok 74%-a már fél is ettől, köszönhetően egyrészt Hollywoodnak, másrészt az olyan híreknek, mint a legutóbbi világméretű kibertámadások, amelyek hazánkban is okoztak károkat. Kormányunk és az állami-önkormányzati beszállítók azonban mindent megtesznek, hogy ne kelljen megtámadni az országot, simán magunktól odaadunk bármilyen adatot, legyen az a vizes VB wifi rendszere vagy a BKK webshopja. Felelős persze nincs, ha pedig valaki felfedi a gubancot, már számíthat is a TEK-re, a rabosításra meg arra, hogy állami-önkormányzati cégek vezetői napi szinten megrágalmazzák mindennel, ami szembe jön. Az, hogy a magyarok ötöde még sohasem netezett, még misztikusabbá és megfoghatatlanná teszi a rettegést, az ismeretlen hacker szemüveges, hajlott hátú, billentyűzettel csapkodó sztereotípiájával együtt, aminek ugyebár nem tipikus példányai az orosz kormányzati hackerek, akik manipulálták az amerikai elnökválasztást is.

• az ország határain kívülről érkező járványtól. Honfitársaink 70%-a ezt teljesen jogos félelemnek tartja, ha pedig számításba vesszük a magyar egészségügy állapotát, az a csoda, hogy ez az arány nincs valahol 90% körül. Mert az az intézményrendszer, ahol az orvosok meg ápolók többsége régen külföldön dolgozik, egy laborvizsgálat elvégzésére meg akár egy hónapit is kell várni, nem igazán lehet felkészülve egy gyors, például a budapesti reptérre érkező repülőnyi fertőzött és pár óra alatt a szélrózsa minden irányába szétszéledő utas által okozott járványra. Mert papíron jól mutatnak a vészhelyzeti intézkedési tervek, a gyakorlatban azonban ehhez végrehajtói állományra lenne szükség, az meg nem nagyon van még akkor sem, ha a nyugdíjas orvosokat is haptákba állítja a rendszer.

• a nagy létszámú menekültáradattól. A magyarok 61%-a fél ettől, bár a többségük valószínűleg nem gondolja végig, hogyan is zajlana le egy ilyen? Mert az, hogy az ideérkezettek cirka egy nap után olajra lépnének, az biztos. A zsigeri idegengyűlölet, a mindent elsöprő keresztényi utálat, a rendészeti szervek bánásmódja hazánkat mindenné teszik, csak kedvelt célállomássá nem, viszont nagyszerűen lehet velünk riogatni bárkit, „etessen meg téged egy magyar rendőr” akár életveszélyes fenyegetés lehet, hiszen amelyik rendszer (és annak baráti vállalkozója) még a sajátjait is fertőzött szendviccsel eteti, attól mire számíthat egy idegen? Azonnali szalmonella általi halálra?

• az orosz befolyás komoly megerősödésétől. Az orosz medvének (és a hackereknek, mafiatagoknak, kémeknek) tényleg kijárna egy külön terem a nemzetellenes szellemvasuton, nem véletlen tart a befolyás-növekedéstől a magyarok 52%-a. Putyin talpának nyalogatása, rendszerének agyba-főbe dicsérése sem használ a közhangulatnak, ahogy az sem, hogy az orosz cégek selejt munkája (lásd pl. metrófelújítás) előre vetíti jövőnket olyan nagyberuházással összefüggésben (Paks-II), amely nemcsak túlárazott, előnytelen és szükségtelen, hanem egy mozdulattal az egész magyarságot kiirthatja, kivéve persze azokat, akik már Londonban meg a német Alpokban mosogatnak. Egy alaposan összehangolt terroristatámadás is nehezen okozhatna annyi problémát, mint egy apró hiba miatt túlmelegedő atomreaktor. Papíron lehet magyarázni, soha jobb befektetés, a gyakorlatban azonban ha egy patkószög miatt egy háború elveszhet, akkor mit okozhat egy kis mérnöki tervezési vagy üzemeltetési figyelmetlenség? A Publicius sajnos nem kérdezte meg az atomerőmű bővítést, mint félelemgeneráló tényezőt, pedig lehet, hogy nem ártott volna.

• terrortámadástól. A magyarok 49%-a fél egy esetleges terrortámadástól, ami lehetne több is, de lehetne kevesebb is. Egyrészt lehetne több, mivel mire számítson egy olyan ország, amely egyszerre törleszkedik Iránhoz, Izraelhez és Törökországhoz? Mindegyiknek annyi az ellenlábasa, mint égen a csillag, valamelyik itteni érdekeltségük is sok terrorszervezet szemét szúrhatja, olyanokét is, akik nem a legnagyobb terrorszervezetekhez tartoznak. Ezt a rizikót saját kormányunk hozza fejünkre a hintapolitikájával, tetézve az alap terrorista veszélyt és a simán csak hibbant, utólag terroristának bélyegzett, valójában egyszerűen csak elmebetegek által tervezett-kivitelezett akciókat. Abban azonban még reménykedhetünk, a nagy terrorista szervezetek a demokrácia bástyáinak legfájóbb pontjaira akarnak lecsapni, így mi, az illiberális állam valójában nem vagyunk veszélyben. Mi nem akarunk sem itthon, sem máshol demokráciát, bárkivel kereskedünk bármivel, ha megkeres minket és miniszterelnökünk bármikor leül egy asztalhoz terroristáknak pénzt mosó FBI-kereste személlyel és a letelepedési kötvényeinket meg vízumainkat is gálánsan osztogatjuk komolyabb nemzetbiztonsági ellenőrzés nélkül. Kinek is lenne érdeke ezek után megtámadni minket? Ahogy annak idején Carlos tarthatta a szülinapját magyar szállodában, úgy ma is vannak diplomáciai kiskapuink.

• szándékosan elterjesztett járványtól. A megkérdezettek 38%-a hiszi, inkább valószínű, hogy bekövetkezik mint az, hogy nem. Azt már dr. Bubó óta tudjuk, nem érdemes elterjesztenünk csak azért egy ragályt, hogy legyen mit később megfékezni, így reménykedhetünk, hazai „szakemberek” nem is tesznek ilyet, márcsak azért sem, mert élénken él még emlékezetükben Romhányi örökérvényű tanácsa. Az isten állatkertje azonban nagy, az önjelölt megmentők pedig igen kreatívak lehetnek saját dicsőségük beteljesítése érdekében (Hollywood pedig ötleteket is ad tonnaszámra, ha saját nem lenne) és ugyebár dr. Bubó is megmondta, "jó, ha minél többen kapják meg a bajt, mert annál nagyobb lehet a gyógyultak száma." Reménykedjünk, a szándékosan elterjesztett járványnak (ha bekövetkezik ez az esemény) lesz ellenszere is és nemcsak a gazdagok és kormánybarátok jutnak majd hozzá.

• Magyarország komoly elszigetelődése Európában. A magyarok 34% ezt esélyesnek tartja, ez pedig nem jó hír, hiszen ez azt jelenti, hogy a választók egyharmada hiszi, Orbán Viktor kivezeti az Unióból országunkat, ez pedig együtt jár majd a pénzcsapok elzárásával, az uniós előnyöket kihasználó nemzetközi tőke kivonulásával (ahogy Londont is hagyják el a cégek) és a külföldi munkalehetőségek beszűkülésével. Ha pedig az elszigetelődés vasfüggöny formájában tárgyiasul is, a félelmet jogosnak nyilváníthatjuk.

• rakétatámadástól Észak-Korea részéről. Már a kérdés feltevése is kérdést generál, vajon milyen indíttatásból tette be bárki a kérdéssorba? Valószínűleg azért, hogy kiszűrjék azokat, akiknek mindegy, mitől rettegnek, csak retteghessenek. Mert egyrészt abban hinni, hogy Észak-Korea pont minket pécéz ki célpontnak, amikor ott vannak neki a közeli, sokkal könnyebben eltalálható szomszédok is, ha már öngyilkos vagizásra szánja el magát a nagyvezérük, elég nagy egóról tanúskodik meg arról, hogy elhisszük, Észak-Koreában vannak olyan térképek, amelyeken Magyarország értelmezhető méretű. Ezen kívül a félelemhez még szükséges az a feltételezés is, miszerint Észak-Korea rendelkezik olyan technológiával, amely segítségével el is talál minket, bár lehet, hogy ez a 11% szimplán csak attól fél, hogy a másnak szánt rakéta éppen itt esik le.

A „mindenki elmegy” mint félelem sajnos nem szerepelt a kérdések között, ám jelzés értékű, hogy a menekültek érkezésénél (39%) nagyobb problémának látják a megkérdezettek a külföldre vándorlást (54%).  Igaz, a Fidesz-szavazók körében többen vannak, akik a migránsokat tekintik nagyobb problémának (60% 34% ellenében), de ők valószínűleg nem szorultak mostanában sem szakipari munkára (autószerelés, kisebb építőipari munkák, stb.), nem látogattak meg egyetlen egészségügyi intézményt sem, nem jártak a Balatonnál és csak olyan üzletben vásárolakt mostanában, ahol még volt elegendő mennyiségű kiszolgáló személyzet. A Fidesz-szavazók többsége ezen felmérés szerint nem igazán aggódik a gazdaságunk teljesítménye miatt, nekik bőven elég gond a nemlétező migráns – és igen, nekik szól a kormánypropaganda minden egyes plakátja, reklámfilmje, újsághirdetése és kormányzati közleménye. A gazdasági-pénzügyi analfabéták meg az agórafóbiások hite még érthető, de a többek valószínűleg akkor sem látnák be, milyen hajóban ülnek, ha már a gépházból lángok csapnának az égig. És ők azok, akikre Orbán bizton számíthat a következő választáson is, mert természetesen a határon túli magyaroknak, akik ingyen látogatói jegyet is kaphatnak erre a különleges, igazi magyar szellemvasútra, miközben az adófizetők igen nagy árat fizetnek minden egyes menetért.

A nemzetellenes szellem vasútja – haladva a korral – lehetne akár interaktív is, például bárki hajánál fogva földre ránthatná a síppal a rendszert térdre kényszeríteni akaró lányt, gombnyomással rácsot emelhetne bármelyik általa tetszőlegesen választott civil aktivista vagy szervezet elé és nyugodtan lelőhetne önhatalmúan kóbornak minősített bármilyen drága törzskönyvezett fajtatiszta kutyát akkor is, ha az a gazdájától egy méterre lenne. Lehetne buzogánnyal fejbeverés is, kimondottan kockásingesekre célozva, de a lakosság többsége nem idegenkedne az interaktív migránsvadászattól és veréstől sem, nem feltétlen migráns áldozattal. Külön kutricája lehetne a Népszabadság máglyára vetésének, a kormányhűségtől idegenkedő honlapok lefagyasztásának és bizonyára nagy sikernek örvendene bármelyik ellenzéki hímnemű politikus fényképének meleg társkereső oldalra egy mozdulattal beilleszthetősége is, extrának mehetne a kisminkelt-női ruhás változat, valamint melegbárba vagy másik férfinak az ölelésébe photoshoppolás lehetősége is.

Kellene még egy VIP-nyitvatartás is, hogy a fideszes káderek is nyugodtan élvezhessék a szellemvasutat és ne kelljen még véletlenül se nekik a pórnép közé keveredniük. Nekik külön szekció is létesülhetne olyan személyekkel, akiket csak ők ismernek, és akiktől rettegnek – jöhetne a homályból fel-felbukkanó ismeretlen nemzetközi és hazai természet- meg jogvédő, az agresszív parlamenti tévériporter, a lebukott fideszes korrupt politikus, a magát verni nem hagyó nő, az ellenzéki szavazó és ne felejtsünk el az olyan tűzokádó nagysárkányokat sem, mint Merkel vagy Macron és a korruptakat kiátkozással fenyegető pápa is ott ülhetne impozáns méretű trónusán, mutatóujját fenyegetve mozgatva. Arról, hogy miniszterelnökünk mitől retteghet a legjobban, részletesen itt.

És mennyi legyen a belépő? Természetesen csak jelképes, hiszen már régen kifizettük az egészet úgy, ahogy van. A felszabaduló plakáthelyeken pedig mehetne az össznépi tájékoztatást biztosító közérdekű reklám, irány a felszabadult szórakozás fellegvára, a nemzetellenes szellem vasútja, ahol a magyarok a kedvenc szórakozása, a kormányzat által gerjesztett rettegés szabadon kiélhető.

„Csak egyszer utaztam a szellemvasúton
De nem is tagadom le a csalódást
Csúf mese volt csak minden a falakon
Mást vártam, mint a mi a valóság

Nem utazom többé a szellemvasúton
Biztos, hogy sosem válik hobbimmá
A szellemeket látni én ingyen sem akarom
Főleg nem, hogy jegyet is én vegyek rá.”

(Bergendy együttes – Demjén Ferenc, 1975)

Orbán tusnádfürdői beszéde minden évben tartogat valami meglepetést, az idei leginkább az, ha bármennyit is adunk a szavára, akkor jobb, ha mindannyian költözünk, mindegy hova, csak el innen.

Ki mondta? Ha „egy hazugság, ha elég sokszor mondogatják, igazzá válik”? Nem, a kijelentés nem a Századvég és nem is propagandaminisztériumunk érdeme, ők csak megfogadták és csúcsra is járatják Lenin örökérvényű igazságát, Orbán Viktor pedig olyan alternatív valóságot rittyentett ezen útmutatás alapján, hogy csak remélni merjük, legalább ő saját maga nem hiszi el. Mert ha ő maga is elhiszi, sajnos jobb, ha már ma mindnyájan pakoljuk a bőröndünket és egy új hazát keresünk magunknak. Olyat, ahol a józan ész és a realitás-észlelés nagyobb teret kap, mint itt a Kárpád-medence közepén.

„ki itt hatalmat kap, az sohase fékez
először dönt, és aztán se kérdez
hiszünk még, de tudjuk legbelül
hogy hazudnak rendületlenül” (Kozmosz)

Nem is az a baj, hogy vezérünk elmondta a mai tusnádfürdői beszédét, amelyből ország-világ megtudta, nélküle és a jövő évi győzelme nélkül bizony Magyarország összes lakosa földi pokolra jut, jön az Apokalipszis, a lovasai meg már itt döngetnek az ajtón Brüsszel, Soros meg a média személyében. És csak azért nem Macron a negyedik lovas, mert ő ősszel várhatóan idelátogat a V4 találkozóra és miniszterelnökünknek nincs annyi bátorsága, hogy Európa új vezéregyéniségét így betámadja. Pedig Macronnál talán csak egy veszélyesebb személy van Orbán hatalmára, ez pedig egy nő (dupla pofon hímsoviniszta magyarosch politikánknak), Angel Merkel. Botrány. És mivel tudjuk, Macron jól megérti magát a nála idősebb, erős és okos nőkkel, bizony Merkellel is hamar egy platformra kerülhet és ketten összefogva úgy letarolhatják Európát, hogy csak nézünk. Persze ennek van ország, amelyik örül, ők a haladáspártiak, akik hiszik, a közös piac, a közös pénzügyi és gazdasági erőfeszítések meghozhatják az eredményt, főleg ha ebből kihagyják az olyan kerékkötőket, mint Magyarország és Lengyelország – de valljuk be, miniszterelnökünknek egy pillanatig sem érdeke a fejlettekhez csatlakozni.

Orbán ma magabiztosan harsogta bele a kamerába, az elmúlt egy év legjelentősebb eseménye a visegrádi négyek (V4) megerősödése, a Paradicsomban azonban már borzolja a frizurát (meg a kedélyeket) a vihar előszele. Mert lehet, hogy nagyfőnökünk szerint Varsó, Prága, Pozsony és Budapest egy hangon beszél, meg a "lelkes lengyelek, a mindig megfontolt csehek, a józan szlovákok és a romantikus magyarok" képesek egy nyelven beszélni, a valóság ettől kicsit messze van. És nem is annyira kicsit, Macron pedig éppen azon munkálkodik (még ha hivatalosan senki sem mondja ki), hogy örökre éket verjen a haladni szándékozók (azaz a megfontoltak és a józanok) valamint a feudalizmusba visszavágyók (a lelkesek és romantikusak) közé. Mondjuk nem is kell neki annyira törnie magát, mert miközben a kormányunk ezerrel a demokratikus alapelveket sárba tipró lengyelek mellé állt, addig a csehek és szlovákok meglehetősen ingerülten reagáltak a legújabb lengyel vívmányra, a bíróságok függetlenségének felszámolására. És bár lehet, hogy a V4 soha nem volt ilyen erős, a széthúzás nyilvánvaló már csak azért is, mert a józan ész és a megfontolás rühelli a lelkeseket és a romantikusakat ha arról van szó, ideje lenne visszatérni a pártállami diktatúrába.

És mivel Macron és Merkel feltett szándéka az Unió erőteljes megreformálása (ráadásul gyökeresen ellentétesen, mint ahogy Orbán szeretné), ez akár még össze is jöhet most, amikor Amerika egyre gyengébb (Trump ámokfutásának köszönhetően), Nagy-Britannia meg mint egykori világhatalom azt sem tudja, mit csináljon meg hogyan, ha már akarja is a Brexitet meg nem is. Csak annyit kell a két domináns politikusnak elérni, hogy a haladni vágyók csatlakozzanak (nem lepődnénk meg, ha az informális szándéknyilatkozatok már ott lapulnának a hangadók fiókjában), a lemaradók meg csapódjanak nyugodtan Ázsiához és nézhetik, hogyan megy el mellettük a világ, aztán a döntéseik eredményét az OECD napvilágra hozza egyszer csak majd. Az, hogy mindez mikor fog megtörténni, már kora ősszel vagy megvárják, amíg Merkel megnyeri a választást nem tudni, de az biztos, lépni fognak az olyan bomlasztó és önös nemzeti érdekek zászlaja alatt másoknak kárt okozó országok megfékezésére, mint mi is vagyunk.

Persze a kitaszítottakat várja tárt karokkal Oroszország meg egy pár –isztán végű állam, de valahogy az orosz medve ölelése mindennek tűnik, csak lakájosnak meg előremutatónak nem. Sőt, éppen Orbán Viktor volt anno, aki kiállt a 45 évig ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet Vörös Hadsereg kiseprűzése érdekében, most meg ő adná el kilóra a függetlenségünket a hasonló mentalitású utódállamnak (és annak diktátor-hajlamú vezérének). Igaz, Orbán akkor még Sorost is szerette (meg a demokráciát), de úgy néz ki, vezérünk vagy Sorost szereti vagy az oroszokat (szovjeteket), a kettő együtt nála agyban nem fér össze, és a kocka fordulásával aktuálisan éppen az oroszok állnak nyerésre. Az egykori ördögből mára angyal lett, az angyalból pedig ördög, a plakátok is megmondják, nem titok.

Ha hiszünk Orbán Viktor agymosásszagú retorikájának, akkor tudjuk, a V4 klubja soha nem volt ilyen erős, de a józanabbul gondolkodók előtt az is tiszta, valószínűleg soha az életben nem lesz már annyira erős, mint most, az pedig hogy Orbán azt várja, majd a V4 diktál Brüsszelnek, szimplán csak egy valóságos alapok nélküli lázálom. Egyrészt a négy ország gazdasági teljesítménye jócskán elmarad a franciáké és németeké mellett, hogy a többi fejlett tagállamról ne is beszéljünk, másrészt a szlovákok és a csehek a belső körhöz szeretnének tartozni az új Európában. A szlovákoknak ehhez nemcsak a szándékuk, hanem már az eurójuk is megvan, a csehek meg inkább bevezetik, nehogy ki- és lemaradjanak. És ezt nemcsak ők tudják, hanem Macron és Merkel is, akiknek csak egy szavába kerül, hogy a V4-ből V2+2 legyen. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy Orbán jól megsértette a bemutatkozó Macront, borítékolható, számunkra semmi jó sem fog kisülni a miniszterelnökünknél sokkal befolyásosabb és nagyobb hatalommal rendelkező politikusok tevékenységéből.

A maradék kettővel pedig mi lesz? Egyben fantasztikusan egyetért a lengyel és magyar kormányzó párt, ez pedig a demokratikus állami berendezkedés totális leamortizálása. Igaz, a lengyeleknek van egy kis lemaradásuk hozzánk képest, de lelkesek (ezt Orbán is megmondta), ez pedig gyorsan fejükre hozza a bajt is, leginkább Brüsszel morgása formájában. Mert ők is aláírták anno a klubhoz csatlakozáskor a házirendet, amit most megsértettek, így aztán bármi is lesz a büntetésük, nyugodtan kijelenthetik, olcsón megúszták. Mi magyarok is feszegetjük a határokat, így csak az a kérdés, kit fenyítenek meg először minket, vagy a lengyeleket? Az azonban biztos, ha az Unió nem lép fel erőteljesen a nemzeti ünnepeinken lelkesen csápoló barátaink ellen, akkor szeptemberben mi is készülhetünk hasonló kormánypárti törvényjavaslatokra. Attól meg nem kell félnünk, hogy az önmagukat megmentőnek titulálók nem találják ki, hogyan ne kelljen a tervezetek elfogadásához akkor sem kétharmad, ha kell hozzá kétharmad. Az ellenzékiek panaszának elbírálását az Alkotmánybíróság meg majd évekig elhúzza és mindent megtesz azért, hogy úgy döntsön, hogy ne döntsön, nem véletlen köszönheti az alkotmánybírók egy része a kinevezését a Fidesz-KDNP-nek (tisztelet a kivételnek).

A lengyel kormánynak azonban több a veszteni valója – mert míg Orbán az uniós támogatást orosz meg kínai hitelre akarja cserélni (ha elapadnak a brüsszeli források), addig a lengyel kormány garantáltan nem fogja tudni lenyomni a polgárai torkán a hirtelen jött oroszbarátságot, sőt. Ha csak megkísérlik, már szereltethetik is le az összes lámpavasat, nehogy a népharag fellógassa őket akár egyre is, akkora a zsigeri gyűlölet. És ez nem véletlen, a lengyelek nemcsak megtanulták a szovjet leckét, de nem is tudja elfelejtetni velük senki sem. Még akkor sem, ha túlárazott, korszerűtlen atomerőművet kapnának vagy balesetveszélyes, szakszerűtlenül és baromi drágán felújított metrószerelvényeket, hagy lássa mindenki, milyen kedvesek és rátermettek is az oroszok.

A lengyelek tehát előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek visszább venni, ha Európához akarnak tartozni, mert más természetes szövetségesük nem nagyon van, hacsak Ukrajnába nem szeretnek bele nagy hirtelen vagy meg nem kedvelik az agresszív törököket. A mi lehetőségeink is elég korlátozottak, legalább is ha józan ésszel gondoljuk végig a dolgok menetét, azonban a józan ész és a tiszta kéz már régen nem jellemző a magyar politikára, nem véletlen kampányol ezzel a Jobbik. Az idézett miniszterelnöki beszédből azonban ma az is kiderült, a racionalitás már nyomokban sem található a propagandában és abba a politikusi tévképzetbe is bele kell törődnünk, miszerint Orbán egyedül önmagát érzi képesnek arra, hogy megmentse a magyarságot. Egyszemélyben egyes egyedül, mindenki más csak a nemzethalált hozná a fejünkre. A lakosság primitívebb része csápol is a gondosan szerkesztett, csakis ellenségképre épített hazugságoknak és csúsztatásoknak (és bárkit meg is ver, aki jelét adja a másképp vélekedésnek), a gondolkodásra képesek meg azon törik a fejüket, hogyan ússzák meg azt, ami – ellenzéki összefogás hiányában – egyelőre elkerülhetetlen jövőnek látszik.

És mi az elkerülhetetlen jövő? Hát nem a visegrádi négyek soha nem látott összhangja, európai megkerülhetetlensége és dominanciája, az Unió saját illiberális képünkre alakítása, hanem hazánk marginalizálódása, amit csekély mértében ellensúlyozhat az orosz gyarmati lét és a kínai eladósodás. A határainkon túli magyarok meg soha nem örülhettek ennyire, hogy Romániában meg Szlovákiában maradtak, ahol nemcsak az életszínvonal magasabb, hanem még az oroszoknak meg Putyinnak sem kell lelkendezni, cserében még a magyar adófizetők finanszírozta CSOK-ot is kaphatják majd. És azzal sem kell büszkélkedniük, hogy nagyvezérük megkoszorúzta a Tienanmen téri gyilkos kommunisták emlékművét. Igaz nekünk, romantikus magyaroknak ehhez elég volt beígérni kínai hitelből épített vasutat meg ki tudja még mit, és nem szorítottak pisztolyt miniszterelnökünk fejéhez a cirka 3 ezer diák halálát okozó vérengzők elismerésének kierőszakolása érdekében. Az Unió elhagyása nem jelent még egyet a történelem süllyesztőjével, azt meg magyarként majd megszokjuk, hogy nehezen kivívott függetlenségünk után Oroszország, Irán és Kína mellett olyan országokhoz törleszkedhetünk mint Izrael és Törökország – mindez azt is előrevetíti, milyen politikai berendezésre is számíthatunk 2-3 év múlva. Mert Orbán Viktor mostanában nem mutatta annak jelét, hogy bizonyos célok elérése érdekében visszariadna akár a legdrasztikusabb eszközöktől is és másokat sem szokott elítélni ilyen tettek miatt. És igen, az Unióból kilépés is az ajtón kopogtat:

"Hét éve dolgozunk azon, hogy a lecsatlakozásos, szövetségesi gondolkozás és logika helyén a nemzeti önérdekből kiinduló külpolitikát építsük fel. (.) Jól állunk. Egy mozaikkocka nincs a helyén, ezt Brüsszelnek hívják. Ez a következő választás után megoldandó feladat. Nem lehetetlen. Látjuk a lehetőséget" (Orbán Viktor)

Hogy mindezek után hogyan lehet abban hinni, hogy ”Magyarország Trianon óta nem állt olyan közel ahhoz, hogy újra erős és virágzó ország legyen”? A legutóbbi OECD-tanulmány alapján ettől olyan messze vagyunk, mint Makó Jeruzsálemtől, ahogy a magyarok többségét valószínűleg abszolút nem izgatná, ha olyan, „a globális érdekeket kiszolgáló kormánya” lenne, amely végre hajlandó lenne rendbe tenni az egészségügyet meg az oktatást és végre a hazai magyarok lakhatását is megoldaná, nem pedig a szavazatokért cserébe a határainkon túliaknak nyalná a talpát a magyar adófizetők pénzéből.

Az pedig, hogy Orbán szerint mi lennék Európa jövője? Reméljük, elegendő Xanax áll majd rendelkezésünkre ennek az ötletnek a végiggondolásához.