Mit üzen a magyar választóknak az az ellenzéki politikus, aki nem akar elszámoltatást?

Mindenekelőtt azt, hogy ebben az országban aki hatalmon van, azt csinál, amit akar, ha pedig leváltják, akkor sem kell attól félnie, hogy bármiért is felelősségre vonják. A választó legyen szíves legyen tisztában azzal, bárhogy is voksol, hazánkban olyan, mint politikai felelősség nincs. Még akkor sem, ha valaki más kerül az előző korrupt politikus helyére, mivel a váltás az esetek 99%-ában nem azért történt meg, mert kiderült, tényleg korrupt az illető, hanem azért, mert a – végül győztes – ellenfele jobbat, többet ígért, a választók meg elhitték a meséjét. A büntetőjogi felelősség sem jár csúcsra a magyar politikai életben, hiszen aki az állam vagyonát elcsalta, sikkasztotta, hűtlen kezelte, netalán csak dilettáns módon hanyag kezelte és emiatt az adófizetőket kár érte, annak sem kell álmatlan éjszakákat tölteni attól rettegve, mikor töri rá az ajtót a TEK, az ügyészség vagy bármelyik random fegyveres testület. És amíg Magyarországon a korrupció a kormánypárt által nyilvánosan bevállalt eszköz a haverok (bocs, magyar nagyvállalkozói réteg) feltőkésítéséhez és a jogszabályok is ehhez az alapelvhez igazodnak, addig ne számítsunk arra, hogy bárki is tűzzel-vassal üldözni fogja ugyanezt a korrupciót.

„Két oldala van a korrupciónak. Egyrészt vannak azok, akik érzik és látják a korrupciót, mert az áldozatai, másrészt pedig azok, akik tettetik, hogy nincs korrupció, mivel profitálnak belőle.” (Camiel van Doorn)

A választók szempontjából azonban az teszi végképp reménytelenné a helyzetet, hogy a hatalmat remélők sem verik a mellüket (tisztelet a kivételnek), hogy minden olyan politikus (tanácsadó, vállalkozó, no name haver), aki tevékenyen részt vett a maffiaállam fenntartásában és továbbfejlesztésében, az bizony számoljon el, miből telik apucinak még egy bányára, a vőnek még egy kúriára, a havernak még egy szállodára, valamint az offshore számlákon meg a különféle tőkealapokban heverő pénz is felszínre bukkanhatna. És visszavándorolhatna oda, ahonnan ellopták, azaz az adófizetők finanszírozta állami és önkormányzati költségvetésbe.

A magyar politikus pártállástól függetlenül (megint csak tisztelet a kivételnek), természetesnek veszi, hogy a hatalmi pozíciót arra kell használni, hogy még az unokái jóléte is megalapozódjon, hiszen ha mindenki ezt teszi, akkor ő miért ne? Természetesen a volumen az elfoglalt szék helyétől függ, az egészen „kicsi” trafik koncessziótól kezdve a legzsírosabb állami megrendelések lenyúlásáig, ingatlanok potom áron megvásárlásától az állami cégek lerablásáig bármi lehet. Jöhet a kiküldetésnek álcázott trópusi nyaralás, bécsi hosszú hétvége szolgálati autóval, kisvasút a ház mellé, stadion a város-falu szélére, stb., csak a képzelet szab határt az egyéni haszon realizálásának, mindezt pedig finanszírozzák az adófizetők. Országunk pontosan úgy működik, mint egy oroszlán típusú részvénytársaság (Societas Leonina), ahol a kisrészvényesekkel bármit meg lehet tenni, úgysem tudnak összefogni, a helyzetben lévő részvényesek pedig egyre gazdagabbak, mert nemcsak a profitot viszik haza, hanem az alaptőkét is dézsmálják. A könyvelő és a könyvvizsgáló hazudik, a revizor semmit sem vesz észre, a céges újság a főnökség talpát nyalja, a társaság törvényes működésére felügyelő szervezeteket meg már régen megvásárolták a rendszerből hasznot húzók. És mi marad az alacsony érdekérvényesítésű kisrészvényeseknek? Némi erősen túlárazott szolgáltatás (fizetnek is érte, mint a katonatiszt), meg az évről évre halmozódó veszteség és az adósság.

„Nem szükséges atombomba ahhoz, hogy lerombolj egy nemzetet. A politikusok, akiket jobban érdekel a saját zsebük, mint a polgáraik élete, megteszik ezt minden nap.” (Israelmore Ayivor )

De mi lenne, ha a kisrészvényesek úgy döntenének, ők sem rosszabbak mint azok, akik a táplálkozási láncban feljebb tanyáznak és a tettek mezejére lépve ők is nekiállnának lopni az államtól? Na jó, nem uniós pályázatokkal meg közbeszerzésekkel, hanem kicsiben, de sok kicsi sokra megy, jöjjön hát az igazi rezsicsökkentés. Miért ne blicceljenek a tömegközlekedési járműveken? Ha a politikus használhatja a szolgálati autóját magán célra, akkor a kozmetikus a sarokról miért ne villamosozhatna ingyen? Az állami vagy önkormányzati tulajdonú lakásokért se kelljen többet fizetni, vagy ha igen, miért lenne magasabb a bérleti díj, mint amennyit a haveroknak felszámolnak? És miért ne vehetnék meg  a kérót fillérekért, lakottan? És mi lenne akkor, ha egyszerre mindenki ugyanazt a VIP-ellátást követelné az egészségügyben, mint amit a közszolgák legfelsőbb rétege megkap, netalán a befizetendő adójukat ugyanúgy lecsökkentenék, mint ahogy a haverok megtehetik? Esetleg üzemen kívül helyezik az online pénztárgépeiket mindaddig, ameddig a kaszinók tulajdonosainak nem kell bekötni ugyanolyanokat?

Aztán ott vannak az adóbevallások – ha a politikusok simán kihagyhatnak a vagyonnyilatkozatukból jelentős elemeket (például egymilliárdnyi osztalékot, stb.), akkor milyen jogalappal büntethető a kisember, ha elfelejti lejelenteni az adóhivatalnak, ő bizony kiadta a kert végi fészerét egy ágrólszakadt fiatal párnak? Vagy hogyan meri az adóhatóság bármelyik cég számláját fiktívnek minősíteni csak azért, mert nem látja mögötte a teljesítést (vagy aránytalannak tartja a számlán szereplő ellenérték nagyságát), amikor a nagy közbeszerzések jó része is hasonlóan működik, csak sokkal több a nulla?

„A korrupt politikusok rossz fényt vetnek a maradék tíz százalékra is.” (Henry Kissinger)

Valójában azok az ellenzéki politikusok, akik – győzelmük esetén – nem tesznek meg mindent azért, hogy az adófizetőktől ellopott milliárdok visszavándoroljanak a költségvetésbe, pontosan ugyanolyan bűnösök mint azok, akik eredetileg ellopták azt. Ha pedig gyakorlattá válik, hogy soha senki, hatalmon lévő vagy onnan kikerülő nem bűnhődhet meg semmiért, az egymást követő garnitúrák pedig még csak kísérletet sem tesznek az elszámoltatásra (egy-két kudarcba fulladt kirakatpertől eltekintve), az olyan morális válságba és mélyszegénységbe taszíthatja az országunkat, amely még a jelenlegi apátiánál is sokkal mérgezőbb.

„Nem az az egyik probléma (a sok közül) a kormánnyal, hogy a hatalom korrupt és még csak az sem, hogy a hatalom vonzza a korrupt embereket, hanem inkább az, hogy arra vagyunk kondicionálva, toleráljuk a korrupciót a hatalomban úgy, hogy még csak meg sem próbáljuk a politikusainkat felelősségre vonni.” (Michel Templet)

 És meddig lophatnak még a politikusaink? Mindaddig, ameddig a választók úgy nem döntenek, vége, nincs tovább ingyenebéd még azoknak sem, akik úgy hiszik, nekik az jár.