A találgatások már elkezdődtek és sokan meg is osztották már a véleményüket a témában, valamint bocsátkoztak megalapozottnak és kevésbé megalapozottnak tűnő jóslásokba, azonban ez alkalommal ne mi latolgassuk az esélyeket, a megrendelő-eltérítette közvélemény kutatási adatokkal meg pláne ne foglalkozzunk, hanem nézzük meg, mit gondol egy különleges fogadásokkal is foglalkozó fogadóiroda a magyar választók politikai elkötelezettségéről.

Hogy mennyire hihetünk a fogadóirodák előrejelzéseinek? Az Oscar-díjak idei átadása alkalmával a kategóriák többségében meglehetősen jól kalkuláltak – a Saul fia például toronymagasan esélyese volt náluk a legjobb külföldi film kategóriának és Leonardo di Caprio is biztos lehetett benne, ezúttal nem távozhat teljesítményét méltató szobor nélkül.

Ha viszont a show business helyett inkább politikai vizekre eveznénk, akkor azt tudhattuk meg, hogy a Brexittel is lefutott menet: az egyik fogadóirodánál például az Egyesült Királyság „marad” az EU-ban oddssza 1.25, a „kilép” 3.85 volt szerdán, egy nappal a voksolás előtt.  Ezen jóslat alapján kormányunk hirdetése a Daily Mailben felesleges pénzkidobás volt és nem igazán kell aggódnunk a népszavazás végeredménye miatt sem. Ezt a várakozást igazolják az utolsó közvélemény kutatás adatai is, mely szerint a maradáspártiak 10%-kos fölényben vannak és már nem kell sokat várnunk hogy kiderüljön, jól matekozott-e az iroda.

„Az utóbbi időben a nemzetközi porondon az egyes politikai jelöltek háttéremberei egyre komolyabb figyelmet szentelnek a fogadóirodák oddsszainak alakulására. A legutóbbi választásokkor az angol miniszterelnök, David Cameron például azt nyilatkozta, hogy jobban figyeli a fogadási irodák oddsszait, mint a közvélemény kutatók adatait.” (fortunaweb.hu)

De mit gondol a fogadási tőzsde a magyar választók preferenciáiról, azaz arról, milyen legfelsőbb vezetés mellett szeretnék folytatni az életüket 2018 tavasza után?

Orbán Viktor ma még utcahosszal vezeti a mezőnyt, az oddsszok alapján szinte kizárt, hogy más politikus üljön a miniszterelnöki íróasztalnál 2018. szilveszterén. Vona Gábor az esélyesek között a második, ám nagy meglepetésre sorban a harmadik nem a szocialisták embere (Tóbiás József) és még csak nem is az örök mumus, Gyurcsány Ferenc, esetleg valaki Más, jelenleg még árnyékban, az idő előtti karaktergyilkosság elől bujdokoló személy, hanem Lázár János, Orbán Viktor saját pártjának erős embere. Ha tehát a jelenlegi miniszterelnök le akar számolni a lehetséges trónkövetelőkkel (és figyelembe veszi a fogadóoldal oddsszait), akkor érdemes saját pártján belül is harcot kezdeményeznie.

A fogadási ajánlatot látva az elmúlt hetek bizonyos eseményei is új megvilágításba kerülnek és azt is jobban értjük, vajon miért utasította vissza Lázár János azokat a feltételezéseket, miszerint a Spéder elleni leszámolással Orbán neki is üzenni akarna. 

„Azonban a sport világából tudjuk, csodák mindig történhetnek és történnek is – a Leicester City első helyét például 5000-1 eséllyel kínálták a fogadóirodák még a szezon kezdetén, tehát a 61.00 odds mögött még bőven rejtőzhet egy igazi „fekete ló”, és győzhet a Más.” (fortunaweb.hu)

És mi, választók, mit tehetünk? Csak annyit, hogy hátradőlünk, lábunkat feltesszük az asztalra, hogy ne tocsogjunk a patakvérben és nézzük, ki kivel és hogyan számol le az elkövetkező hónapokban (azaz ki mit tesz az esélyek megváltoztatása érdekében), miközben reménykedünk, a harc pénzügyi veszteségének milliárdjai csak részben terhelik majd az adófizetők számláját.

„A kormány ezen a héten vetette be a nehéztüzérséget a Spéder Zoltán ellen vívott, legújabb magyar oligarchaháborúban. Azaz nem háború ez, inkább leszámolás: Spéder nem is nagyon tud mit tenni.

A gond csak az, hogy ezen is az adófizetők buknak, eddig legalább 913 290 525 forintot.” (444.hu, 2016. június 9.)

Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

P.S. 1. A Brexit eredményének ismeretében (mind a közvélemény kutatók, mind a fogadó irodák buktak), még van remény.

P.S.2. Az MSZP tisztújítása alapján a MÁS esélye ugrásszerűen nőtt.

Nem, sőt ellenkezőleg, tovább rontja. És mennyibe kerül a szülőknek az ingyentankönyv, ha azt akarják, ne maradjon buta a gyerekük? Sokba. Sokkal többe, mint a fizetős, kivéve akkor, ha a gyerek egész évben ki sem nyitja, sőt még a táskájába sem teszi be. És ezzel már vissza is kanyarodtunk a nyitókérdéshez, miszerint emeli-e az ingyentankönyv a köznevelés színvonalát.

Az Orbán-kormány által bevezetett ingyentankönyv-rendszer a tanulás ellen dolgozik. Mert dicsekedhet a kormány azzal, hány gyerek is kapott ingyentankönyvet szeptemberben (az adófizetők pénzéből), ha azok rendeltetésszerű használata után júniusban újat kell venni helyette, mégha a föld alól kell előkeríteni egy kósza példányt, vagy netalán az interneten kell megrendelni tisztességes kiszállítási költséggel. Mert az elveszett, elhasználódott példányok árát nem lehet megtéríteni, hiszen az iskola nem kezelhet pénzt.

Az ingyentankönyv-probléma azonban sokkal komolyabb és mélyebb annál, miszerint ha használta a büdös kölke az ingyentankönyvet, akkor újat kell venni helyette:

• a tankönyvcsomag ára maximum 12 ezer forint lehet fejenként, ebbe pedig hírül sem fér bele minden, ami kellene, különösen azokon az évfolyamokon, ahol befigyelnek az egyébként több évig használt atlaszok. Mondjuk ezek nem elengedhetetlen feltételei a tanulásnak, sőt, majdhogy nem luxus-szintet képviselnek, így vagy megveszik a szülők, vagy nem, az ingyenes csomagba egész biztosan nem lesz benne.

• Ugyanez a sorsuk a munkafüzeteknek, ezek szintén ebek harmincadjára kerülnek. A problémán persze túl lehet lendülni, mert minek is fizika munkafüzet a gyereknek? Úri mulatság, ám aki reál irányban szeretne tovább tanulni, az bizony jobb, ha beszerzi már az általános iskola hetedik-nyolcadik osztályában. Természetesen ha nincs ilyen vágyálom, netalán a gyerek olyan szakmát szeretne tanulni, amihez kormányzatunk szerint nincs szükség fizikára (például erdész vagy fodrász szakirány lebeg előtte), akkor nincs gond, a tankönyvben lévő információ is bőven sok neki, nyolcadik után meg úgyis örökre elfelejti Newton összes törvényét, akár volt munkafüzete, akár nem.

• Ott vannak még olyan könyvek, mint az ének meg a rajz (bocs, vizuális kultúra), ezek szintén könnyedén kimaradhatnak a pakkból, maximum egész órán diktálja a tanár a mise összes részét latinul. Aztán vagy helyesen írja le a diák, vagy nem, a lényegen nem változtat, az énekórát megutálja, cserébe kevés az esélye, hogy valaha is szüksége lesz a lekörmölt információ-halomra, ahogy a különféle előjegyzésekre meg hangnemekre is.

• A csomagból általában kimaradnak még a szöveg-, illetve feladatgyűjtemények is, aki érettségire vagy felvételire készül, úgyis megveszi egyénileg, aki meg csak vegetál, annak tök mindegy.

Mindezek figyelembe vételével úgy októberre esélyes, hogy minden tanár beszerezteti a szülőkkel mindazokat a tankönyveket, amelyek nem fértek bele a 12 ezerbe, az ingyentankönyves szülők pedig fizetnek, mint a katonatiszt, legalább is ha azt akarják, hogy a gyermekük ne maradjon le.

Az ingyentankönyv azonban originál állapotban kell, hogy maradjon június közepéig, így a gyereknek még a széltől is óvnia kell azt, amit kapott. Sőt, az anyukája sem csomagolhatja be úgy, ahogy szeretné, csak olyan megoldás jöhet szóba, ami a későbbiekben sérülés nélkül eltávolítható. A könyv nem szamárfülesedhet, nem ázhat el szakadó esőben (az átlag-hátizsák minden, csak nem vízhatlan), az uzsonna-szendvics sem lapulhat rá, a padszomszédja sem öntheti le iskolatejjel és tanulni is csak úgy szabad belőle, ha fehér cérnakesztyűben hajtogatja a gyerek a lapokat. Ha ezen feltételek akár csak egyikének is nem sikerült megfelelni, bizony év végén lehet szaladgálni, hol van még elfekvő készlet. Azt pedig már fel se tételezzük a gyerekről, hogy netalán a lényeget kiemelné, aláhúzná, mivel ez is nagyon sokba kerül. Ha pedig valaki azt mondaná, igazán kibírja a család, hogy majd utólag megveszi az ingyentankönyvet, akkor csak számoljunk utána, ha három gyerek van, akkor mindez háromszor annyiba kerül.

Ehhez jön még, hogy a tankönyvek cirka felének elvárása, hogy a gyerek a benne lévő feladatokat kitöltse. Igaz, lehet írni külön füzetbe is, de az elég macerás és sok odafigyelést kíván mind a tanár, mind a diák részéről. Ezenkívül az iskolatáska tartalmát is megsokszorozza, ha minden beleírós tankönyvhöz külön füzetet kell a gyereknek rendszeresítenie.

Ha a diák megfelelt az oktatási kormányzat ingyentankönyvért cserébe támasztott elvárásának, akkor tanév végén a teljes pakkot (ami a 12 ezerbe belefért), le kell adnia az iskola könyvtárába. Akkor is, ha nem végeztek a tananyaggal vagy több évre szól a könyv vagy atlasz, netalán feladatgyűjtemény – ebben az esetben marad az ígéret, miszerint szeptemberben visszakapja a cuccot. A gyerek megnyugodhat, nyáron nincs ismétlés, ugyanis nincs miből, legalább lesz indok a szülői szekálás alóli kibújásra, köszönet néked idióta rendszer.

Ha a gyerek nem rendszer-kompatibilis, akkor bizony jön a tanév végi rohangálás – szerencsétlenebb esetben a kedves szülő az utolsó tanítási nap alkalmával tudja meg, ideje beszereznie a vadiúj cserepéldányokat, mert kifizetni az elhasználódott könyveket, azt ugyebár nem lehet. Hogy mi ebben a probléma azon kívül, hogy nincs minden településen tankönyvbolt? Az, hogy egyrészt elfekvő készleteket kell felkutatni, másrészt sokkal drágábba kerülnek, mint ahogy az iskolában szeptemberben a fizetősök megkapják. A keresési költségen (például telefonálgatáson, munkaidőben futkosáson) felül olyan tételekre is számítani lehet, mint webáruházból kiszállítási költség, arról pedig ne is beszéljünk, mindez összesen hány napba kerül.  Arra ne számítson senki sem, hogy minden tankönyvet egy helyen beszerezhet, a Kello budapesti központi üzlete mozaikos tankönyveket például alapban nem árul, pedig azért elvárható lenne tőle, ha már ő osztja le szeptemberben a teljes tankönyvmennyiséget.

A túlélő túra végén ne lepődjön meg a szülő, ha négy-öt könyvet netalán 15-16 ezerért, postaköltséggel együtt akár 20 ezerért sikerül beszereznie – ha ősszel kifizette volna a teljes pakkot és nem tartott volna igényt az ingyenességre, megúszta volna 12 ezerből és még a gyerek sem stresszelt volna egész tanévben. Majd legközelebb óvatosabb lesz, vagy ráüt a gyereke kezére mind ahányszor az a tankönyve felé nyúl.

És mi a pótlási határidőmulasztás büntetése? Ami a szülői értekezleteken is elhangzik, miszerint aki nem adja le az összes könyvet az évzáróig, az nem kap bizonyítványt. Hogy emiatt netalán évet is kell-e ismételni, azt nem tudni, de a rendszer idiótaságába még ez is szimplán beleférhet.

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, miért is jó mindez?

1. A gyerek egész évben távolról bámulhatja a kormány (azaz az adófizetők) ajándékát, hogy az tényleg ajándék maradjon. Ha ettől nem stresszel be egy tudásra vágyó diák, hát semmitől.
2. A szülő egész évben apríthatja a gyereket, extra módon vigyázzon a cuccaira. Még akkor is, ha a fizetősök könyve már októberben szétesett, köszönhetően a gyatra minőségnek.
3. Nyáron nincs ismétlés, felzárkózás, csak ha megveszi a szülő a könyvet.
4. A következő szeptemberben vagy visszakapja a gyerek a még mindig szükséges tankönyveket, vagy nem, de még az is előfordulhat, hogy suttyomban leadott, trehányan ellenőrzött, összefirkált példányt kap vissza. Indul újra az 1-2. pont.
5. A szülő pedig reménykedhet, hogy a 9-10. osztály végén leadott magyar és történelem tankönyv érettségi előtt 12. év elején ott lesz a könyvtárban, hiszen valamiből csak kellene tanulnia a gyereknek. Olyanból, ami az évjáratának megfelelő NAT alapján készült, nem későbbiből, nem korábbiból, hanem abból. És mi lesz akkor, ha minden könyvtári példány kint van valakinél????

Mindeközben a NAT folyamatosan változik, így a könyvek többsége egy-két éven belül garantáltan használhatatlan lesz, de van olyan, amelyik tantervi változás nélkül is évente módosul. Az iskolák könyvtárában köbméter számra fog rohadni a leadott, kitűnő (érintetlen) állapotú tankönyv, aztán ha már kidől a helyiség oldala, valaki leselejtezi és máglyát gyújt az iskolaudvaron, vagy beáldozzák a szelektívbe az egészet úgy, ahogy van.  Az esőerdők meg pusztulnak.

És miért jó ez a kormányzatnak, azaz kinek fütyül a rigó?

Először is ott vannak a parasztvakításnak köszönhető plusz szavazatok, miszerint még soha ilyen gondoskodó vezetésünk nem volt az idők kezdete óta.

A rendszer hihetetlen előnye azonban az, hogy az ingyenes tankönyvek bevezetésével a tankönyvek eladott példányszáma jócskán megnövelhető, hiszen az elhasználódottakat nem fizethetik ki a szülők az iskolának, KLIK-nek vagy magának a ki tudja kinek odafenn, hanem újat kell venni. Ezáltal a rendszerbe van kódolva a „három legyet egy csapásra”, azaz

• a csóróbbak, spórolósak csökkentett tanulásmennyiségre szorítása (hajrá köznevelés színvonalának további csökkentése), valamint
• a felesleges példányok megvásároltatása segítségével a tankönyvkiadás államosításának haszonélvezőinél extraprofit biztosítása (azaz a haverok gazdagodásának elősegítése), illetve
• a szelektív gyűjtésre és újrafeldolgozásra szakosodott haveroknak szintén jól jön a soktonnányi leselejtezett papír.

És kiknek nem jó? Akikről az egésznek szólnia kellene, azaz az ingyentankönyvre jogosult gyermekeknek és szüleiknek.

Ráadásul a most nyilvánosságra került adatok sem igazolják, hogy az ingyentankönyv bármilyen minőségi javulást okozott volna a köznevelésben – a leglátványosabb a visszaesés a negyedik osztályosok körében van, azaz akik szülei még véletlenül sem hibáztathatják az emútnyócévet, csak a jelenlegi kormány oktatáspolitikáját.

„Tíz éve nem volt ilyen kevés pontszáma a (nyolcosztályos) felvételizőknek, és nem sokkal jobb a helyzet a négy- illetve a hatosztályos évfolyamokba készülők esetében. A négyosztályosok átlagosan 47,6, a hatosztályosba felvételizők 54,1 pontot értek el. Tíz éve nem volt ilyen kevés pontszáma a felvételizőknek, és nem sokkal jobb a helyzet a négy- illetve a hatosztályos évfolyamokba készülők esetében.” (444.hu)

A fentiek alapján

• vagy olyanok állították össze a felvételit, akiknek fogalmuk sincs, mit kellene tudniuk a gyerekeknek (szándékosan emelték túl magasra a követelményszintet, érezze magát hülyének minden gyerek?),
• vagy az összes pedagógus hirtelen alulteljesít (sztrájkolnak? netalán a pedagógiai hozzáértés szerepét a jelenleginél is magasabb színvonalra kell emelni?)
• vagy a gyerekek selejtesek (lehet, hogy nem kéne megtartani őket?),
• vagy a NAT úgy rossz, ahogy van (szemétdombra az összes „szakemberrel”, aki valaha is akár egy mondatot beleírt?).

De kormányzati cél egyáltalán bárminemű színvonalemelés is? 

Az ingyentankönyv című bohózat azt mutatja, nem igazán és ezt erősíti meg Parragh László nyilatkozata is, miszerint a magyar gazdaságnak több szakmunkásra van szüksége. Nem leendő értelmiségikre, magas tudású szakemberekre, hanem szakmunkásokra mind a gyárakban, mind a földeken.

A hazugságban egyetlen dolog kényelmetlen - jó emlékezetet igényel. Hazudni olyan, mint kártyavárat építeni: egyre óvatosabban kell rakni a lapokat, le nem véve a szemed a bizonytalan konstrukcióról, amire alapozod az építményt. S ha nem veszed számításba a korábban felhalmozott hazugság legapróbb részleteit, minden összeomlik. Van még egy sajátossága a hazugságnak: egy kártyalap sosem elég hozzá. (Dmitry Glukhovsky)

A hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát, tartja a mondás és tuti ismerünk olyan honfitársunkat is, aki úgy hazudik, mintha könyvből olvasná. És még a plafon sem szakad rá, pedig mi aztán igazán drukkolunk azért, hogy ez megtörténjen.

Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor még csak kíváncsiak sem vagyunk arra, miért alakítja kénye-kedve szerint a valóságot a hozzánk beszélő, mert tudjuk, ahogy a leopárd nem veti le pöttyeit, úgy egy politikustól is botorság lenne elvárni, hogy az igazat mondja. Egy fejlett demokráciában az oktatási rendszer lényege éppen az lenne, hogy minden átlagpolgár birtokában legyen annak a képességnek, hogy az ocsút el tudja választani a búzától, de lássuk be, politikusaink érdeke éppen ennek ellenkezője. És amíg a közoktatás célja az oktatás, addig a hazai közneveléstől ezt nem igazán várhatjuk el, ahogy nem véletlen már az elnevezés kormányunk általi megváltoztatása sem.

Egy viszonylag normálisabb társadalomban a nagy hazugságok leginkább a kampányidőszakra korlátozódnak az összes csillag lehozása-kolbászból kerítés és az ellenfél egy barom témakörben, a kormányon lévőknek azonban már több felelőssége szokott lenni – sőt, még az is előfordulhat, hogy a hazugságok idővel igazságba csapnak át, a tisztelt politikus pedig fülét-farkát behúzva kénytelen megválni posztjától.

Saját politikusaink esetében azonban nem kell félnünk, hogy a hazugság-kártyavár összeomlása bármilyen következménnyel járna. Ha beüt a mennykő, elindul ezerrel a hárítás, aki hazugsággal, netalán korrupciós milliók elfogadásával vádolja a képviselőt/minisztert/egykori polgármestert, az csak galád ember lehet, de azért lássuk be, a korrupcióhoz minimum két bűnös kell, egyrészt aki adja, másrészt aki kapja. Valószínűleg sokan vannak, akik úgy gondolják, még egy bűnöző is mondhat igazat és szívesen jelen lennének akkor, amikor a megvádolt politikus rendőr-tanúkkal bizonyítja, ő viszont mégcsak nem is ismeri azt, aki állítólag megkente őt.

Vajon milyen döntő bizonyítékra gondol a miniszterünk? Netalán vannak olyan, az ügyben „releváns információkkal rendelkező” rendőrök, akik hang- és képfelvétellel és egyéb módon, például levéltitok felfedésével bizonyítják, bizony az elmúlt 16 év során ő soha, egyetlen egyszer sem találkozott személyesen, de még csak telefonon sem beszélt, e-mailt sem váltott a kedves rávalló bűnözővel? Mert ha előkerül ilyen, akkor jobb, ha tudomásul vesszük, a Nagy Testvér mindent figyel, származástól, pártállástól, pozíciótól, helyszíntől és időponttól függetlenül és akit ez zavar, az jobb, ha már költözik is valahova jó messzire.

A hazugságnak enyhe árnyoldala, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, így  a vallásos révületben tengődő kormányhívők népes táborába nem tartozó polgárok azért csak elgondolkodhatnak azon, mégis lehet valami a dologban és az is elképzelhető, tényleg csurrant-cseppent a hírbe hozott politikusnak, különben hogyan tudná finanszírozni életvitelét?

Azt mindannyian tudjuk, hogy az ügyben az egyik fél hazudik, de az igazságot valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, ahogy valószínűleg azon fideszes politikusokhoz köthető hangfelvételek tartalmát is örök homály fedi majd, amelyeket a rendőrség Spéder Zoltánnál foglalt le. Ezekben az ügyekben el kell fogadnunk, az erősebb kutya viszi el a kislányt, az igazság pedig minden további nélkül alulmaradhat a hazugsággal szemben amennyiben a hatalmon lévők érdekei úgy kívánják.

Egy hazugság, ha elég sokszor mondogatják, igazzá válik. (Lenin)

Más a helyzet akkor, amikor a tisztelt politikusaink annyira nem félnek a következményektől, hogy már azzal sem törődnek, hogyan dokumentálják azt, amit muszáj dokumentálni és ezen dokumentumok közül mit adnak ki a kezükből – így szolgáltatva minimum okirathamisításra, mint eszközbűncselekményre utaló bizonyítékokat. A Matolcsy-alapítványok jegyzőkönyveit a jelek szerint például oly módon manipulálták utólag, hogy még csak szakértő sem kell hozzá, hogy napvilágra kerüljön, no nem az igazság, attól nagyon távol állunk, hanem csak az, hogy valaki nagyon, de nagyon hazudik. Vagy időutazó. Vagy mindkettő egyszerre. És még kellően idióta is ahhoz, hogy utólagosan úgy foglalja írásba a hazugságot, hogy legalább az első ránézést kibírja, ha már nem sikerült törvény erejénél fogja 90 évre titkosítani. Ha pedig szükség volt a dokumentumok utólagos kozmetikázására, akkor vajon ki ne gondolna arra, hogy az valószínűleg nem a huszonhatodik titkárnő trehánysága miatt történt, hanem azért, hogy döntési helyzetben lévők a milliárdok kiáramlását próbálják megmagyarázhatóvá tenni?  Csak túl nagy volt a falat, vagy túl hülye a munkával megbízott alkalmazott, aki pedig mindezt összefogta-levezényelte, az már réges-régen elérte inkompetencia szintjét és nemzetünk számára sokkal jobb lenne, ha valamelyik kisvasúton lyukasztgatná a jegyeket napi nyolc órában jelenlegi javadalmazásának töredékéért.

A hazugságok kanos kis szemetek, úgy szaporodnak, mint a nyulak és ugyanolyan őrülten ugrándoznak jobbra-balra, az embernek igyekeznie kell számon tartani őket. (Karen Marie Moning)

Természetesen reménykedhetünk benne, hogy a gondosan, illetve kevésbé gondosan felépített-összepasszintott hazugságok egyszer majd a fejére omlanak a kormányunknak és elsüllyednek a maguk gyártotta trutyiban, meg abban is, hogy mindez még az elévülési időn belül meg fog történni, és akik a hazugságokkal bűncselekményeket illetve a közpénz közpénztelenítését oldották meg ipari méretekben, azok tettükért meglakolnak. Mert ugyan a szó elszáll, az egy tagadás-egy állítás sem ér sokat, de azért a papír megmarad, még akkor is, ha azok kínosabb része a papírgyár nagy kapacitású aprítójában tűnik el örökre.

És végül, de nem utolsó sorban, aki hazudik, az lop is?

Kenyeret és cirkuszt a népnek – a kenyér még hibádzik, de a cirkusz már meg van, most épp az EB van soron, ahol a profi sportolók elsősorban önmagukért, másodsorban hazájuk dicsőségéért küzdenek. Mert azért valljuk be, nekik is élni kell valamiből, a nagypályás focistalét pedig sokba kerül. Ha pedig több pénzt (még jobb kocsit, még több dicsőséget) akarnak, hol tudnak kitűnni, jobban fizető klubszerződést elérni? Hát nem a magyar bajnokságban, az tuti. Tőlünk pedig elvárja a politikai vezetés meg még a Magyar Közös Képviselők Szövetsége is, hogy egy emberként szurkoljunk a magyar csapatnak – a számlát pedig már jó előre kifizettették velünk stadionok meg különféle egyesületi és szövetségi, valamint a költségvetésbe soha be nem folyó tao támogatások formájában. Az élmény tehát aranyárban van, jobb, ha megbecsüljük és az a minimum, ha focistáink összekapják magukat és bebizonyítják, megérdemlik azt a sokmilliárdnyi bizalmat, amit a kormány és személyesen a miniszterelnök fektetett beléjük az adófizetők pénzéből.

És egyébként is, mikor máshol szorulna össze szívünk a meghatottságtól, mint amikor megtudjuk, 15 millióan voltunk a pályán? Hogy végre valamiben az emigránsaink is számítanak (ha már a választásokból elegánsan kizárták őket), nemcsak az őslakosok meg a határainkon túli magyarok? Retteghetett is Izland a maga cirka 300 ezer lakosával, látva a mindent elsöprő túlerőnket.

Természetesen előbújtak az igazi szervilis honfitársaink is, akik végre megértették, miért is épült annyi stadion az országban (nem azért, hogy a válogatott minden tagja kapjon egyet hozományul a hercegkisasszony mellé) és az is kiderült, hogy egy szép kórterem nem kovácsolja össze a nemzetet.

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a feszítő kérdéshez, mi lesz, ha vége az EB szította mesterséges eufóriának? Ha újra jönnek a hétköznapok, amikor már nem a foci lesz a hírportálok fő témája, hanem az iskolák államosítása, netalán a földmutyi újabb fordulója, az üzemanyag adójának emelése, netalán a független média teljes bekebelezése, esetleg az, hogy Rogán polgármesterként mennyi kenőpénz felett rendelkezett?

A foci bármilyen égető problémáról ideig-óráig eltereli a figyelmet (lásd az Aranycsapat diadalmenetét az ötvenes évek elején), azaz most érdemes

• lopni,
• földet-kastélyt-palotát-uradalmat áron alul elkótyavetyélni,
• haveroknak extra adókedvezményeket adni,
• romló GDP-eredményeket elsumákolni,
• nyomokat eltűntetni,
• ellenzéki médiát felvásárolni,

aztán mire itt az ősz, már az sem lesz, amivel zajt lehet ütni, addigra az utolsó vészharang is eltűnhet kézen-közön. Mi pedig itt maradunk a legatyásodott egészségügyünkkel, az Európa-szégyen közoktatásunkkal, hajbókoló, korrupciós üggyel nem találkozó ügyészségünkkel, hogy a kiürített nemzeti éléskamráról, félreszámolt költségvetésről, eltűnő szociális védőhálóról már ne is beszéljünk.

És mi marad a futballra elvert százmilliárdokból?

• Néhány napnyi nemzet összekovácsoló élmény,
• játékosokkal fényképezkedő politikusok égig érő egóval,
• kormányunk sportpolitikáját éltető és a pazarló beruházásokat ellentmondást nem tűrően igazoló újságcikkek és tévériportok,
• az adófizetők nyakába szakadó, üresen kongó, szép lassan pusztulásnak induló fővárosi és vidéki stadionok összességében többmilliárdos éves rezsivel,
• plusz pár külföldi klubban játszó magyar focista, akik nem dőlnek a kardjukba, ha összetörik 71 milliós autójukat.

És ami továbbra sincs,

• az tornatermek és tornaeszközök a mindennapos testneveléshez,
• tanuszodák az úszásoktatáshoz,
• tömegsportra alkalmas létesítmények minden településen és lakótelepen,

kivéve persze ha a pénzünk utáni futást olimpiai sportággá nyilvánítják.

Az átlag adófizető pedig – túllépve a parasztvakításon – reménykedhet, egyszer talán eljön majd az az időszak is, amikor olyan miniszterelnökünk lesz, akit nemcsak a futball meg a sport árán megvett dicsőség, hanem a fedett pályás oktatás (nem köznevelés, hanem oktatás!) és a négyszáz méteres egészségügy is érdekli, hogy a „cirkuszt és kenyeret”-ből a kenyeret már meg se említsük.

Bármilyen morbidul is hangzik, ha a költségvetés szempontjából nézzük, akkor a legjobb, legrendesebb adófizető polgár az, aki egész életében rendesen fizeti az adókat és járulékokat, aztán fogja magát és a nyugdíjba vonulása előtti napon mindenféle egészségügyi előzmény nélkül meghal – elüti a villamos vagy szimplán csak egy szívinfarktus távolítja el a rendszerből örökre.

Valamilyen oknál fogva a polgárok többsége nem ilyen elkötelezett a rendszer irányába, így inkább tovább él – azaz képes, és lefoglalja az egészségügyi kapacitásokat, terheli a gyógyszerkasszát meg havonta felveszi a nyugdíját és morog, ha úgy érzi, az az éhenhaláshoz is kevés. A KSH trükközik a létminimummal, így az átlagnyugdíjas kevesebb eséllyel tudja, jogos-e az elégedetlensége, ám a magyarok többsége vallja, „ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el”. A kormány pedig pipettával adagolja az adást, cserébe pedig igenis hálát vár. Nem is kicsit.

Az elégedetlenség hangja nem hallatszik az égig, kivéve választások előtt – akkor hirtelen nagyon fontosak lesznek az idősek, hiszen sokan vannak viszonylag olcsón megvehető milliós nagyságrendű szavazattal. Ehhez mi kell? Például rezsicsökkentés vagy soros, ám kis okossággal rendkívülinek tálalt nyugdíjemelés. És mivel a nyugdíjasok elenyésző hányada gyakorló közgazdász, a propagandagépezet simán elhitetheti velük, ezek az intézkedések csakis azért vannak, mert a kormány tiszteli az öregeket, meghajol az ősz fejek előtt és a megbecsülés kultúrája az, ami ellepi az országot és szégyellje magát mindenki, aki ezzel nem ért egyet.

Az előző választások során használt csodafegyver, a rezsicsökkentések ideje lejárt – amíg a multik kezében voltak a közműszolgáltatók, addig semmibe sem került más kárára szavazatokat venni, az államosításokkal azonban változott a helyzet. Egyrészt mindenféle bevételcsökkentéssel saját maguktól vennék el az egy kis kreativitással (például túlárazott beruházásokkal, tanácsadói meg reklámszerződésekkel) szabadon lenyúlható giga-összegeket, másrészt az alulfinanszírozás miatt előbb vagy utóbb a költségvetésből kell átcsoportosítani bújtatott támogatásokat, csak hogy eltűnjön a szemét az utcáról és legyen mindenhol gáz, ahol kellene, hogy legyen gáz. Ezt a kormány legnagyobb sajnálatára az EU is figyeli, tehát kockázatos és később akár még vissza is üthet.

Vannak azonban más módszerek is, így kormányunk megint arra készül, hogy, egy tál lencséért megvegye a nyugdíjasok voksát. Ezek között van szimbolikus, például a minden gyerek tartsa el a szüleit, ha már az állam képtelen elegendő nyugdíjat fizetni azoknak, akik évtizedeken át robotoltak és fizették a nyugdíjjárulékot annak reményében, egyszer majd nyugodt öregkoruk lesz. A kormány számára ingyenes „mindenki tisztelje szüleit” erkölcsi érv helyettesíti immáron a gazdaságit: a szendvicsnemzedék tagjai legyenek szívesek finanszírozzák a saját gyerekeiket, tartsák el a nyugdíjas szüleiket, mindezért dolgozzanak látástól vakulásig és természetesen kötelezően fizessék azt a nyugdíjjáruléknak nevezett adót, amiért valójában semmit sem fognak majd kapni 20-30 év múlva, ezt már most megmondja mindenki. A nyugdíjasok viszont megnyugodhatnak, életük megoldva, a kormány gondoskodik róluk, azaz akár állami hivatalok segítségét is igénybe vehetik ahhoz, hogy igényeik ki legyenek elégítve, azaz beperelhetik utódaikat. Maximum az egészségügy karmaiba kerülve gondolkodhatnak el azon, vajon milyen kormány az, amely engedi, hogy a passzív eutanáziát lassan az aktív váltsa fel? Mert mi másnak nevezhetnénk azt a rendszert, amelyben hónapokba kerül bejutni egy szakrendelésre és még fertőtlenítésre sincs elegendő pénz?

Azonban nemcsak más bőrére (multik, leszármazottak) kedveskedik a kormány a nyugdíjasoknak – a jövő évi költségvetés alulkalkulált inflációja miatt (0,9% helyett 2,4%) a jelenlegi szabályok értelmében 2017 novemberében visszamenőleges nyugdíjemelést kell majd végrehajtani, így egy átlagnyugdíjas épp a választások előtt pár hónappal fog egy összegben kézhez kapni kb. 20 ezer forintot. Persze lehetne eleve jól is számolni, de minek, ha annak semmi választási szavazatszerző értéke? Már csak be kell indulnia a propaganda gépezetnek, miszerint mindez a kormány, a Fidesz-KDNP és maga a miniszterelnök kegyelméből történik, lehet hálálkodni annak, aki jóságos apaként gondoskodik mindenkiről és mindenről.

Már csak az a kérdés, vajon a nyugdíjasok beváltják-e a hozzájuk fűzött reményeket és egy emberként szállítják a tömbszavazatukat, meghosszabbítva ezzel az Orbán-kormány regnálását, vagy elgondolkoznak azon például, hogy

• hova lett a MANYUP,
• hova lett minimum 600 ezer aktív, adófizető ember (köztük az ő rokonaik) az országból,
• van-e esély arra, hogy a végletekig leharcolt és mindenféle kiforrott koncepció nélkül államosított oktatási rendszerben az itthon maradt unokái nem maradnak buták, mint a föld és egyszer majd lesz esélyük normális munkahelyre,
• hova tud még tovább rohadni az egészségügy, miközben a stadionok meg kisvasutak épülnek-szépülnek,
• valójában is annyi az infláció, mint amennyit a KSH állít (azaz a nyugdíjasokat érintő tételek tényleg csak annyit drágultak, mint amennyi a statisztikákban szerepel), vagy hazudnak rendületlenül, hogy ne kelljen a nyugdíjakat emelni,
• örüljön-e annak, hogy az igazságszolgáltatás újra az ötvenes évek szintjét hozza,
• és ha tisztességesen kormányoznák az országot a felelősnek egyáltalán nem nevezhető politikusok, ha nem tűnnének el százmilliárdok kézen-közön, közpénztelenítve a közpénzt, akkor vajon szükség lenne-e arra, hogy éhenhalás előtti utolsó leheletével még beperelje (bepereltesse) a már eleve is kizsigerelt gyermekeit, porig alázva ezzel mind önmagát, mind családját?

Hál’ az égnek külön minisztériumunk van arra, hogy még véletlenül se gondolkodjanak a nyugdíjasok (meg lehetőleg más korosztályba tartozók sem) – és borítékolható, állami hivatalnokoknak hazudott propagandistáink mindent el is fognak követni, hogy bebizonyítsák, bizony ez a világ minden létező világ legjobbika. A mindehhez igénybe vehető források pedig szinte végtelenek (azaz az adófizetők állják), a médiagépezet is készen van tévével-rádióval, minden háztartásba eljutó ingyenes újsággal meg útszéli óriásplakátokkal.

És hogy el ne felejtsük, rajtra kész a következő békemenet is a kormány és kormányfőnk dicsőítésére, ahogy a költők is beindultak, csak a megzenésítés hiányzik egy új himnuszhoz:

„Tán Isten küldte őt, ide le a földre,
Hogy legyen nemzetének hű vezére.
Vagy csupán csak egy földi ember,
Ki, ha kell, küzd, szól, s tenni is mer!

Kit követnek százak, ezrek, milliók,
Kinek szaván csüngnek, földi régiók.
Kinek első az országa, nemzete, népe,
Kit ezért ütnek a gyűlölködők cserébe!

De áll a gáton, mert ő igaz magyar,
Ő az, ki nemzetének Kánaánt akar.
Százezrek mozdulnak mellé állva,
Egyetlen, kérő, halk, hívó szavára.

Ő az, ki, védi, óvja, elszakadt nemzetét,
És mozdulnak érte mind, egy emberként.
Milliók harsogják, pajzsként állva eléje,
Eddig és ne tovább, magyarok ellensége.

Nem átkozza, nem mocskolja ellenit,
De legyőzi népe hazug ellenfeleit.
Hátára ostorcsapások ezreit vállalja,
Bennünket kímélve, azt büszkén állja.

Vezesd országod, vezesd nemzeted,
Isten talán nékünk ezért teremtett.
Ne halld a kétkedők vádló táborát,
De halld nemzeted, áldó, hívó szavát."

Sándor Mária pomázi nyugdíjas

Emlékeztetőül (megérdemeljük?):

Részletek:

Úttörőknek kisvasútja medve módra szusszan,
Fák alatt ma messze indul, völgyből hegyre néz.
Mennyi gyermek újrakelhet énekelve hosszan,
Kis vasúton messze menni édes mint a méz.

(…)

Köszönjük néked Rákosi elvtárs,
Kiért a hálánk tiszta lángja ég.
Reád ha nézünk, büszke az arcunk,
Virágot hintünk amerre mész.

Fogadjuk néked Rákosi elvtárs,
Utadra lépünk, Te vezess tovább!
Tavaszra nyíló gyermeki nótánk,
Elébed hajlik, mint virágos ág.

(…)

Menj előre kisvasutunk, szép jövendő tájra!
Fürge mozdony törj előre, szállj akár a szél!
Felnövünk mint száznyi erdő minden zsenge fája,
Jobb lesz mint ma, mert az ember boldogabban él.

(...)

Ha már olyan jól bejött az iskoláknál, éppen ideje, hogy a kormány kipróbálja a klikkesítést a kórházaknál is – jöhet az autonómiacsökkentés, összevonás meg kancellárosítás, aztán majd kiderül, hogyan fognak működni azok az intézmények, amelyek ugyan jogi személyiséggel rendelkeznek, de nem önálló költségvetési szervként működnek, cserébe nyolc-tízes csokorban tartoznak valamiféle istenféleséghez, aki dönt mindenek felett. Biztos nagyon jó lesz, a KLIK már bemutatta, milyen fantasztikus is tud lenni egy ilyen rendszer, különös tekintettel a közműszámlák határidőben kifizetésére. Bár az, hogy van-e WC-papír meg kréta az iskolákban nem életbevágó, maximum bosszantó meg okosodás-gátló, ám az, hogy a kórházakban rendelkezésre állnak-e éppen az életmentéshez szükséges eszközök meg van-e áram, az már kicsit idegesítőbb. Legalábbis azoknak, akik mindezért ugyanúgy fizetnek, mint legfőbb döntéshozóink, csak cserébe nem kapnak VIP-ellátást.

Az, hogy a kancellároknak széles hatáskörük lesz, minden csak nem vigasztaló, hiszen ez egyenes út ahhoz, hogy a közbeszerzéseket és az egyéb beszerzéseket összevonják, tömbösítsék azért, hogy aztán személyre kiírt tendereken az szállítson be, akit előre kiszemeltek. A módszer a KLIK-en már szabadalmaztatva, a 2.0 verzió nemsokára indul (sok kis KLIK felett egy nagy KLIK), hogy aztán január elsejétől majd az egész ország összes államosított iskolájára kiterjedjen. A totálisan központosított fenntartás és üzemeltetés giga-cégpolipja egy valamire jó, arra, hogy országos szinten egy kézben lehessen tartani az összes költségvetési forrást, legyen az az adófizetők forintja vagy uniós pályázati pénz és arra lehessen költeni, amire odafent kitalálják. Hogy nem tornatermekre meg lepukkant iskolák kipofozására, az biztos, ahogy a kórházak sem számíthatnak arra, hogy a kancellárosítással megszűnnek a rozsdás csövek és egy csapásra európai színvonalra emelkedik a fertőtlenítő szerek használata.

És ha nem lenne elég sokk a klikkesedés meg kancellária-mánia, újabb és újabb grandiózus beruházási ötletekkel kedveskedik a kormány a budapestieknek, a százmilliárdok meg csak úgy repkednek, mintha legalábbis augusztus 20-i tűzijátékot néznék.

Indok természetesen mindig van újabb és újabb százmilliárd elköltésére: kellene még két múzeum a ligetbe, a várban túl prosztók a dolgozószobák és egyébként is panorámás erkély nélkül nem is kégli egy kégli, meg hol máshol lehetne kényelmesen szürcsölgetni bármit is a 6,8 millió forintos aranyozott ezüst pohárkészletből, mint egy világörökséget bámulva?

Az egyébként legatyásodott egészségügy sem lehet kivétel a beruházásdömping alól, az indoklások legújabb gyöngyszemét Ónodi-Szűcs Zoltántól hallhattuk, miszerint az új szuperkórházakra azért van szükség, és azért kell elkölteni a következő négy évben 200-350 milliárd forintot, hogy „a vidéki ellátás színvonalát el lehessen érni a fővárosban is”. Maradjunk annyiban, hogy mindenki szabadon és vérmérsékletének megfelelően eldöntheti, sír vagy nevet, netalán az élvezeteket halmozva sírva nevet. És eközben maga elé képzeli, hogy a meglévő orvos- és nővérállománnyal ki és hogyan tölti fel az új kórházakat és vajon honnan lesznek olyan fogyóeszközök, mint gyógyszer, kötszer meg gumikesztyű. Evőeszközt, szappant meg WC-papírt a betegek visznek otthonról, erre minden honfitársunk kondicionálva van és reménykedhetünk, hogy a szakember-gárdát nem nyolc osztályt végzett közmunkásokkal váltják ki.

A legújabb beruházási favorit az Etele-tér, ahova a Déli pályaudvar után az egyik szuperkórház is költözne, legalább a közlekedés jó alapon (végre használná valaki a négyes metrót?). A Szent János Kórház pedig bezárná kapuit, így bónuszként végre felszabadulhatna Buda – talán – két legértékesebb telke. Igaz, erről a helyieket nem kérdezték meg, még az érintett polgármesterek is csak a sajtóból értesültek a legújabb fejleményekről, de végül is mi közük hozzá? Az adófizetők állják a cechet, ez a lényeg, a lobbik meg majd eldöntik, ki mit és hova érdemel. A hatáskörrel és illetékességgel rendelkező kancellár meg úgyis azt fogja csinálni, amire utasítják odafenn.

A szuperkórházas koncepció valószínűleg ugyanannyira előkészített lehet szakmailag, mint a Déli pályaudvar kiköltöztetése. Ez utóbbi projektről sokat nem tudni, de az már kiderült, a Testnevelési Egyetem egyértelmű nyertes, hiszen még az üzemi területre vonatkozó részletes sportcélú fejlesztési koncepciót is ezen intézmény bevonásával készítik el. Hetvenmilliót kaptak is rá, nehogy megszoruljanak. A bezárás alapos átgondoltságát jelzi az is, hogy az Unió nemrégen adott pénzt a Kelenföldi pályaudvar – a Déli kiváltása miatt most éppen bővíteni szándékozott állomás – nyolc vágányának felszedésére, hogy helyükre P+R parkoló épüljön a metrónak (meg a kórháznak?). Még jó, hogy a stadionok meg a várba költözés talicskával viszi ki a százmilliárdokat a költségvetésből, így – pénz híján – néha kényszerből jut idő újragondolásra is. Meg arra, hogy a különféle lobbik ne érezzék lefutottnak a meccset, így újabb és újabb briliáns ötletekkel kápráztathatják el a nagyközönséget, hátha bejön.

A kancellária-témát és klikkesítést a kormány valószínűleg ugyanúgy végigviszi, mint ahogy az egyetemeket és a köznevelést is pártapparatcsikok rabigájába hajtotta – elérve az intézmények 100%-os állami függését mind anyagilag, mind ideológiailag, hatékonyságnövelésnek felnemesítve a kézi vezérlésű pénzszivattyút. Attól sem kell félnünk, hogy a szuperkórházak nem valósulnak meg előbb vagy utóbb, hiszen ha 20%-os elvárt profittal számolunk, akkor minimum 40-70 milliárd forint közpénz fog közpénztelenedni és eltűnni kézen-közön, ezt a lehetőséget pedig nem hagyhatja ki sem a kormány, sem a kedvenc oligarchái. Ha pedig nem jön be a most még jobb vidéki egészségügyi ellátásra hivatkozás, ott van az olimpia. Vagy bármilyen más önként bevállalt pénznyelő rendezvény.

És milyen reményük lehet az adófizetőknek még azon kívül, hátha kútba esik egy-két átgondolatlan, hatástanulmányok nélküli, ad hoc ötletelt beruházás? Az, hogy a szuperkórházak mellett újranyitják Lipótmezőn a pszichiátriát, így egy csomó ápolásra szoruló betegnek újra lehetne hazai otthona.

„Minden magyar azzal a küldetéssel születik, hogy szolgálja a nemzet megmaradását és értékeit megőrizze az egész emberiség számára” (Semjén Zsolt, 2016. június 3.)

Tehát ha eddig nem tudtuk volna, minden magyarnak küldetése van, ez pedig az, hogy szolgáljuk nemzetünk megmaradását. Azaz szaporodjunk és sokasodjunk, különben hogy maradnánk fenn? Igaz, voltak olyan időszakok, amikor simán szaporodtunk külső forrásból is, akár még uralkodók segedelmével is, de ma már csak magunkra számíthatunk, ha jót akarunk. Legalábbis a kormányunk szerint. Igaz, egy-két feltétel van, amit a hazának, azaz jelen esetben a kormányunknak kellene biztosítani a szaporodáshoz, például olyan gazdasági hátteret, hogy a családalapításra készülődők érezzék, érdemes küldetésük ezen pontját teljesíteni, azonban lássuk be, van még némi hiba a kréta körül. Hogy az elfogadható szintű egészségügyet meg oktatást meg se említsük.

Persze, van egy-két látszatkezdeményezés, amely a felsőbb osztályokat segíti (CSOK, adókedvezmény), talán őket kellene noszogatni, itt az ideje a szaporodásnak, ha már egyszer ők a kormány kedvezményezettjei, azaz bennük látja kormányzó politikai elitünk a jövő kulcsát. Tessék példát mutatni, teleszülni az országot, de nem ér a gyereket magánóvodába meg magániskolába járatni, hogy a fizetős felsőoktatásról ne is beszéljünk. És hogy tovább esélyegyenlősítsünk meg színvonal kiegyenlítsünk (ahogy a köznevelésben is), a kedves szülők már a szülésnél is szigorúan csak az állami egészségügy ellátására hagyatkozhassanak. Ennek hiányában országunk is hamar magáévá teszi azt a trendet, hogy a gyerekszám simán csak annak fitogtatása, ki mennyire gazdag, azaz ki hány darab gyerek magas színvonalú felnevelését és iskoláztatását engedheti meg magának, tisztán pénzügyi szempontból.

Aki azt sem tudja, a fizetéséből hogy húzza ki hóvégéig, netalán abból a közmunkából tengeti életét, amiben lassan ki is merül a magyar szociális háló, az ritkán gondol arra, hogy nyúlüzemmódba kapcsolva nyomorúságát tovább tetézze – maximum akkor, ha már ketyeg a biológiai órája. És ők mit kapnak a kormányunktól? A következő évi költségvetés a gyermekszegénységgel kapcsolatos terveit nem viszi túlzásba, a családi pótlékra és gyermekvédelmi támogatásokra például kifejezetten kevesebbet óhajtanak költeni, mint 2016-ban. Ez nem is lenne gond, ha 2014-ben nem élt volna több mint 123 ezer gyerek súlyos szegénységben. 2010-ben ez a szám még „csak” 71 ezer volt, az emelkedés 70%, Gyurcsányra nem foghatóan, bár azért kísérletet lehet tenni rá, ha nem megy, még mindig ott vannak a háttérhatalmak meg a migránsok, mint univerzális bűnbakok.

Nem csoda tehát, hogy a külföldön élő magyar nők rendesebben szülnek, azaz több gyereket vállalnak átlagosan, mint a legfőbb küldetésüket itthon teljesítők. Vajon ezen elgondolkodott már odafent valaki? Vagy tök mindegy, a lényeg, hogy papíron ők is magyar gyereket szülnek? Bár kétséges, hogy ezen gyerekek hogyan szolgálják majd nemzetünk meg értékeink fennmaradását. Ahogy egyelőre az sem tiszta, hogy statisztikai adaton kívül mily más módon gondol rájuk a kormány.

Semjén Zsolt szerint küldetésünk azonban nemcsak az, hogy szaporodjunk, hanem hogy nemzetünk értékeit megőrizzük az egész emberiség számára. De vajon milyen értékekre gondol?

• Az a megőrzendő kulturális érték meg tudásanyag, amit lepusztuló köznevelésünk ad gyerekeinknek az egyre silányabb színvonalú tankönyvek segítségével? Vagy amit Fekete György jóváhagy? Érték-e egyáltalán még a tudás, a magas képzettség, vagy elegendő csak a szakmunkás bizonyítvány az értékek továbbörökítéséhez? És hol van a bölcsészek szerepe az értékhagyományozásban, ha egyébként csak nyűgök nemzetünk testén és még a képzésüket is abba kéne hagyni?
• Netalán azok a megőrzendő erkölcsi értékek, amelyeket nap mint nap tapasztalunk? A korrupció, mint hivatalos gazdaságpolitika, a felelőtlen rongyrázó költségvetési politika és közpénztelenítés, a pénzkimenekítés, rokontámogatás mint politikai érték? Netalán a „mindenki annyit ér, amennyije van” filozófia, vagy az, hogy minél magasabban van valaki, annál inkább tévedhetetlen és annál többet engedhet meg magának meg haverjainak?
• És vajon értéknek számít annak a minimum hatszázezer gazdasági emigráns létének a szőnyeg alá söprése, akik alapvető megélhetési gondok miatt hagyták el értékekkel teli országunkat, hogy aztán más értékrendbe szüljenek gyerekeket?

És mit ad nekünk az új burzsoázia, mint az értékek igazi, államilag támogatott letéteményesei? Villákat delfines medencékkel, kibérelhető jachtokat, divat- és gyémántmániát, videofelvételeket luxusnyaralásokról? Vajon fontosak számukra a magyar értékek megőrzése, vagy csak addig, ameddig azokat ingyér haza lehet vinni a múzeumokból és fellógatni a szalonban? Hol vannak azok, akik nem állami pénzből, vagy épp az államtól lenyúlt pénzből mecénáskodnak a magyar értékek érdekében? Vajon van bármi is, amit meg kívánnak őrizni az egész emberiségnek? Az off-shore cégek és bankszámlák nem érnek, ahogy a fillérekért államtól megvásárolt és közcélú adóbefizetés helyett adókedvezményből magáncélra felújított kastélyok és kúriák sem. Mert az adófizetőknek azért meg kellene hagyni a lehetőséget arra, hogy eldönthessék, milyen értéket kívánnak megóvni, ha már ők fizetik és mit nem. És ez az értékmegőrzés hogyan szolgálja a nemzet gazdagodása helyett a nemzet egyes tagjainak gazdagodását.

Kövér László azonban új szintre emeli az aggódást:

„A 21. századunk nagy erőpróbái nem a múltból ismert és elszenvedett területfoglaló háborúk, hanem újszerű, tudatfoglaló küzdelmek lesznek, amelyekben a szilárd azonosságtudatot nélkülöző közösségek bizonyosan veszteseivé válnak az egzisztenciális küzdelmeknek is” (Kövér László, 2016. június 4.)

Tudatfoglaló küzdelmek elé nézünk – már csak az a kérdés, a „szilárd azonosságtudat” vajon mi? Az az agymosás, amit a köztévé meg állami pénzből finanszírozott magánmédia sugároz? Vagy az, hogy mi magyarok mindenek felett állunk, erkölcsi magaslatunk pedig veri az összes többi népét, aki botor módon él és mozog az Univerzumban?

És mit takar az egzisztenciális küzdelem? Éhen halunk? Vagy ugyan éhen nem halunk, de a magyarságunk eltűnik? Esetleg megmaradunk magyaroknak, ha jól körbezárjuk magunkat, aztán úgy halunk éhen? Vagy ez az egzisztenciális küzdelem már akkor elindult, amikor a gazdasági kivándorlóink úgy döntöttek, inkább máshol élik túl a rájuk leselkedő tudatformáló küzdelmet?

A kormány már kinyilvánította, kik számítanak igazán, ha támogatandó értékekről van szó – azok, akik a Fidesz-KDNP-re szavaznak. És azok nem a gazdasági emigránsaink, hanem a határon túli magyarok.

Ők azok, akik szavazhatnak levélben akár a Gyergyói-havasokból vagy a Kárpátaljáról is és ennek tartalma mindent megér a jelenlegi kormányzatnak: kapnak gazdasági fejlesztési programot és ehhez tízmilliárdokat a magyar adófizetők pénzéből, valamint milliárdos nagyságrendben költ a kormány arra is, hogy javítsák a kárpátaljai magyarok magyarországi egészségügyi ellátórendszerhez férésének helyzetén. De nemcsak a kárpátaljai magyarok örülhetnek a Fidesz-KDNP hatalom-megtartási törekvéseinek, hanem a vajdasági magyarok is, amikor gazdaságfejlesztésükbe beszáll minden egyes magyar adófizető, támogatva akár családi ház vásárlást vagy egyéni vállalkozók kapacitásbővítését, melyek későbbi nyeresége szintén nem hazánkban jelentkezik, mint költségvetési többletbevétel.

A kormányunk igen hálás a határon kívüli szavazatokért, és ez nem véletlen, hiszen 2014-ben a határon túli magyarok szavazatainak 95.5%-a érkezett a Fideszre. Éppen ezért semmi csodálkozni való sincs abban, hogy nemrégen 50 milliárd forintot adtak a Vajdasági Magyarok Szövetségének, hogy megvalósítsák gazdasági programjukat. Az elköltéshez kormányunk szinte teljesen szabad kezet adott, és nem elhanyagolható az a tény sem, hogy ez az 50 milliárdos, az elkövetkező három évre biztosított keret annyi, mint az egész vajdasági költségvetés két és félszerese. Mindemellett az erdélyi magyarok sem panaszkodhatnak.

Kormányunk folyamatosan nemzethalált vizionál – miközben tétlenül nézi, ahogy százezrek hagyják el az országot, hogy más értékek alapján éljenek és szaporodjanak. És hova jöjjenek vissza? Oda, ahol az egészségügy annyi emberrel sem bír, amennyit kénytelen ellátni? Ahol az oktatási rendszer mutatói sereghajtók uniós szinten? Ahol a korrupció csak egy politikai irányvonal, aztán ha megtalálják ebben a közép-európai banánköztársaságban a kapcsolataikat, akkor jól élnek, ha nem, akkor magukra vessenek? És adójukból számolatlanul finanszírozhatják azokat, akik egy fillért sem tesznek be a költségvetésbe?

Vajon kell egy vesztes tudatfogaló küzdelem, hogy a magyarság eltűnjön, vagy elég hozzá egy olyan kormány, amely hagyja, hogy kiürüljön az ország?

Lesz felelős, ha beüt a krach?

Ma, Magyarországon? Kizárt, legalábbis akkor, ha állami beruházások körül merülnek fel komoly szabálytalanságok és emiatt kap országunk büntetést. Az adófizetők meg fizethetnek, mint a katonatiszt, miközben a kivitelezők bármi történik, 20%-os haszonkulccsal a pénzüknél vannak, a döntést meghozók pedig ülnek babérjaikon és fennen hirdetik, a korrupció csak egy politikai irányvonal, egyébként pedig minden nagyon szép, minden nagyon jó, minden a legnagyobb rendben.

Az Orbán-Simicska háború nemcsak oda vezetett, hogy ezentúl Mészáros Lőrinc az ász, a KÖZGÉP pedig ideiglenesen eltiltva minden közbeszerzéstől és parkoló pályára került, hanem oda is, hogy az eltiltás apropóját adó tisztességesen felülárazott projekt szabálytalanságai miatti büntetést az adófizetők csengethetik ki. Hogy mennyit? A beruházás támogatásának 25%-át kell majd valószínűleg visszafizetnie az országnak, ez cirka 1,6 milliárd forintos tétel.

Oké, lehet bólogatni, ez csak csepp a tengerben, alig fedezné egy migráns plakátkampány költségét, a költségvetésnek meg sem kottyan ennyi pénz és egyébként is Brüsszel még a kákán is csomót keres, élősködik a tisztességes magyar vállalkozók vérén, miközben sárral dobálja szuperkorrekt politikai döntéshozóinkat és a mélybe rántja az Univerzum minden közbeszerzési rendszerének legjobbikát. Még az is lehet, hogy e tárgyban is népszavazást ír ki a kormány, megüzenjük-e Brüsszelnek, ne szívassanak már minket, hanem legyenek szívesek fizessenek. Bár lehet, hogy egy nemzeti konzultáció vagy békemenet is elegendő figyelmeztetés lenne a kinti bürokratáknak, ne szórakozzanak, mert ha kell, elmegyünk a falig is.

Egyébként is no para, a büntetéssel érintett kikötőfejlesztéses projektre és annak közbeszerzésére is rámondta valaki az áment, a melót pedig az eredetileg becsült 5,52 milliárd forint helyett potom nettó 6,89 milliárd forintért a Mészáros Lőrinc felcsúti polgármester cégével, a Mészáros és Mészáros Kft.-vel összeálló A-Híd Zrt.-Swietelsky Vasúttechnika Kft. konzorcium nyerte meg. A buli kitűnő feltételekkel indult, mivel Brüsszel 94,5 százalékos támogatásintenzitást vállalt, ám a magyar politikai irányvonal megfeküdte az ellenőrök gyomrát, így ódzkodnak a teljes cech kifizetésétől. Végül is igazunk van, ha bundázunk, akkor legyünk szívesek ennek a kockázatát állni, a nemzeti burzsoázia megteremtésének a költségét pedig ne az Unió fizesse meg, hanem a magyar adófizetők, ha már egyszer olyan hülyék, hogy hagyják szívni a vérüket.

Az esetnek azonban több tanulsága is van.

• A fejlesztés tervezésével megbízott építészek még a vastagon fogó ceruzájukat használva sem tudtak elég nagy számokat beállítani a beruházás költségvetésébe ahhoz, hogy az elég legyen a burzsoázia étvágyának (vagyonnövekedési igényének) kielégítésére. A vállalási ár csekély 25%-kal lett magasabb, mint az eredeti elképzelés. A projektgazda felelős vezetője valószínűleg úgy döntött, semmi gond, nincs az a pénzt, amit meg ne érne a beruházás és csak egy jó kis indoklás kell (a papír mindent elbír), aztán Brüsszel úgyis kifizeti a magasabb árat.

Vajon felelősségre vontak bárkit is azért, mert alulbecsülte a költségeket? Nem túl valószínű. Volt vizsgálat, hogy legközelebb mit kellene tenni ahhoz, hogy elsőre vállalás-közeli ár legyen a tervekhez rendelve? Nem túl valószínű.

A kormány szempontjából a legjobb megoldás az lenne, ha már eleve a közbeszerzést megnyerő kivitelezővel készíttetnék el a költségbecslést, hiszen úgyis tudják, ki fogja megkapni a munkát (nem véletlen konkrét cégekre szabottak a közbeszerzési kiírások), így egy rakás kínos kérdésnek elejét lehetne venni és a tervezők is tudnák, mi a dolguk, azaz ismernék az elvárt profitrátát és aszerint számolnának. Mégcsak meg sem kellene kérdezniük, mihez tartsák magukat, a megfelelő helyről úgyis megkapnának minden szükséges iránymutatást.

• Az eredményeket látva kijelenthető, a kivitelező igen jó üzletpolitikát folytat, minden magyar vállalkozó példát vehetne róla, így kell ezt csinálni:

„A Mészáros és Mészárosból 3,5 milliárd forint osztalékot, az R-Kordból további 750 millió forint osztalékot vett ki az elégedett tulajdonos. Ebből is látszik, hogy Mészáros cégei elképesztő nyereséghányaddal dolgoznak: a Mészáros és Mészáros esetében az árbevételnek kereken 20 százaléka az üzemi nyereség.” (Ha profittermelésről van szó, nincs párja „Mészáros Lőrincnek”, 444.hu)

Ideje lenne, hogy Mészáros Lőrinc tudományát tanítsa a Corvinuson, „Hogyan kopasszuk meg az adófizetőket gyorsan, kockázat nélkül” kurzus keretében, a „Korrupció mint politikai irányvonal” tanszék biztosan be tudná fogadni az előadás-sorozatot. A kamara is támogathatná, az idejükbe beleférne mindaddig, amíg le nem nyúlják a teljes cégregisztrációs rendszert a cégbíróságoktól.

• A kivitelező az utolsó fillérig megkapta a pénzét. A rendszernek éppen az a lényege, hogy az állambácsi minden forintot megelőlegez, aztán Brüsszel majd utólag fizet. Akár felülárazott a projekt, akár nem, akár szabálytalan volt a közbeszerzés, akár nem, a kivitelező kockázata ebben az esetben nulla, neki maximum arra kell gondolnia, ha netán csúszna a határidővel, akkor jó indokot találjon a kötelezően előírt kötbér elkerülése érdekében. A „télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, mindig esik az eső meg fúj a szél is” tökéletes kifogás, csak az Országos Meteorológiai Szolgálat adataiból kell a bizonyítás számára megfelelő statisztikát legyártani. Vagy a megrendelővel kitaláltatni valami szuper pótmunkát, aminek elvégzése természetesen plusz idővel meg plusz pénzzel jár, így már módosulhat is a határidő. Hogy a nem várt profitnövekedésről ne is beszéljünk, a cégből felvett osztalék meg vagy bekerül a vagyonnyilatkozatba, vagy nem, hiszen ki emlékezhet mindenre?

• A kormány blama miatti kommunikációja több irányú is lehet. Egyrészt ott van az a lehetőség, miszerint hallgat mint a sír, újságírói kérdésekre senki sem válaszol, ha pedig valaki írásban érdeklődik, megy a mellébeszélés meg az újabb és újabb hivatalok megjelölése, mint hatáskörrel és illetékességgel rendelkező akárkik. A királyi tévé úgysem említi meg az ügyet, az istenadta népet meg leköti a migránsozás meg mindenki utálata, aki nem elég nemzethy.

A másik út a „Brüsszel betart nekünk”, „utálnak minket”, „ez a bosszú azért, mert megmondjuk az igazat”, „kiálltunk magunkért, ezt kaptuk” irány. Bármelyik magyarázat tökéletesen beleszőhető a péntekenkénti rádiós szeánszokba, híradók kormánypárti kiadásaiba vagy akár a kormányszóvivős müezzin-eseményekbe. A „ma született bárány” imázs már bejáratott, a háttérhatalmak meg a mi pusztulásunkra törnek, ez a büntetés is csak ennek a bizonyítéka, mi nem hibáztunk. És egyébként sem ért kár senkit, hiszen ugyanez a támogatásösszeg átvihető másik projektre, majd ott lehívjuk. Felelőskeresés? Teljes mértékben valószínűtlen.

• Az, hogy a brüsszeli bürokraták bármilyen szabálytalanságot állapítanak meg, még nem eredményezi azt, hogy hazánkban az ügyészség vagy bármilyen más szervezet bármilyen vizsgálatot is kezdeményezzen, lehet bármekkora is a kár. Tehát ezen a ponton is valószínűtlen, hogy bárki is felelőst keresne, a korrupció, mint politikai irányvonal tehát düböröghet ezerrel.

• Az adófizetők természetesen állják a cechet:
  • először is ott van a túlárazott beruházás (akár 25% is, cirka nettó 1,37 milliárd), hajrá nemzeti oligarchia-gyártás,
  • másrészt pedig a büntetésnek megfelelő összeget sem kapjuk meg Brüsszeltől, azaz azt is ki kell valakinek fizetni, az további 1,6 milliárd,
  • tehát összességében már majd nettó 3 milliárdnál tartunk, miközben
  • a beruházás eredeti költségbecslése alapján a projekt 94,5%-os támogatásintenzitás mellett csak 303,6 milliójába került volna az adófizetőknek, mint önrész. A szorzó kis híján tízszeres.

A hülyének is megéri, nem? Csak gyarapodjanak a hazai oligarchák, 20%-os profitrátával a több, mind 3 milliárdnyi adóforintból majd 1,4 milliárd tiszta nyereség landolt az ő zsebükben, azaz közel a fele. Már csak remélni lehet, hogy a kikötő használható is valami olyasmire, ami pozitív tételként jelentkezik majd a GDP-ben.

Azonban még mindig ott tartunk, hogy ez csak egyetlen beruházás a sok közül – és ha egyetlen projekten ennyit buknak az adófizetők, vajon mi lesz a vége, ha az összes lefülelt szabálytalanságnak megérkezik a számlája? Elsőre el tudunk képzelni annyi nullát?

Kormányunk azonban rátesz még egy lapáttal:

„A kormány úgy döntött: a tényleges gazdaságfejlesztés érdekében partnerséget, kockázatközösséget vállal a hazai vállalkozói szektorral (…) ezt mi a saját magunk költségvetési kockázatára tesszük meg.” (Csepreghy: ameddig lehet, elmegyünk, akár a falig, napi.hu)

Valaki megint fordítva ül a lovon, és sajnos nem Brüsszel az, bármennyire is szeretné a kormány. Meg az adófizetők. A kormánynak ugyanis nincs saját költségvetési kockázata – ezt a kockázatot az adófizetők viselik, ahogy a rossz döntésekből eredő kárt is. A kormánynak élén Orbán Viktorral csak politikai kockázata van – vagy újraválasztják őket 2018-ban (lehet tovább dolgozni a haza fellendülésén) vagy sem, vagy sikerül úgy átírni az összes választási szabályt, hogy esélye se legyen másnak (oké, egy-két verőlegény és cicaharc is belefér), vagy sem.

Mert mi van, ha az ötven százalékos előleggel eltűnik a kedves, elsőre igen becsületesnek tűnő nemzeti vállalkozó? Lehet bottal ütni a nyomát, ahogy ez például a soha meg nem valósuló fogászati pályázatok esetében is történt, ahol százmilliók tűntek el nyomtalanul, de a Roma Önkormányzat is megmutatta, hogy lehet milliárdokat eltapsolni. A költségvetésbe soha nem fognak visszaérkezni ezek a pénzek és nem úgy tűnik, hogy bármelyik kormánytag a saját zsebéből pótolná a hiányt, azaz viselné a kockázatot. Ez ugyanis az adófizetők feladata, akár akarják, akár nem – és ha 2014-2020-as időszak 7.635,5 milliárd forintnyi támogatás felét a kormány előlegbe kiszórja, és ha csak a vállalkozók 10%-a dobbant, már akkor is majd 400 milliárdos lesz a lyuk. Amit aztán lehet pótolni adóemelésből, szociális kiadások megvágásából, köznevelési, felsőoktatási meg egészségügyi forráskivonásból. A stadionépítési láz tuti nem áll le, abban azért biztosak lehetünk.

Csepreghy Nándor szerint az előleges vita során két érdek feszül egymásnak, Brüsszelé és a kormányé, ez utóbbi pedig a „magyar választók és a magyar cégek érdekeit” képviseli. Hát nem, a kormány ezen a ponton valójában csak egy érdeket képvisel, ez pedig a saját, illetve a támogatóinak az érdeke, a célja pedig az, hogy a legközelebbi országgyűlési választásig a lehető legtöbb pénzt kivigye a rendszerből, ahol pedig ez várhatóan időhiány miatt nem sikerül (például autópályaépítések), ott a megrendelőt, azaz a költségvetést kényszerpályára állítsa. Mert ha az állam már megkötötte a kivitelezési szerződést és az 50% előleg ott van a vállalkozó bankszámláján, bizony már kevés az esélye, hogy egy esetleges következő kormány más, nem Fidesz-közeli kivitelezőnek adja a munkát vagy netalán – mint felesleges beruházást – teljesen megszüntesse a projektet.

Természetesen az előlegek (azaz több, mint 3 ezer milliárd forint, ha hihetünk a számoknak) költségvetésből kifizetésével még koránt sincs vége az adófizetők által vállalt kockázatnak – ha ugyanis a brüsszeli bürokraták bármilyen szabálytalanságot találnak (és fantasztikusan átlátható közbeszerzési rendszerükben fognak is találni, ez egy pillanatig sem kétséges), akkor jönnek a szankciók.

Az előlegbe és egyéb számlák alapján kifizetett pénz ugyebár már a kormányunknak tetsző és pályázatnyerésre érdemesnek tartott vállalkozóknál van, onnan vissza nem szerezhető, valamiféle teljesítést is történt, így az adófizetőkre hárul megint csak, hogy ilyen vagy olyan módon, akár különadó formájában betömjék a lyukat a költségvetésben. Márha azt szeretnék, hogy a nyugdíjasok kapjanak nyugdíjat, a közszolgák fizetést és az iskolákban meg a kórházakban is legyen fűtés meg világítás.

Ha pedig ez még mindig nem elég,

• ott van a hibás teljesítésből eredő kockázat (Kőműves Kelemen hazája vagyunk, hányszor is bontották és építették újra a Várkert bazárt?) és
• az elkészült létesítményeket (pályázati eredményeket) fenn is kell tartani valahogy legalább a pályázatban bevállalt időszak erejéig és ez sem olcsó mutatvány, gondoljunk csak arra, mennyibe kerülhet naponta a felcsúti kisvasút üzemeltetése (bérek, üzemanyag, gépek, berendezések, pályatest és az épületek karbantartása, stb.)

Az, hogy Csepreghy Nándor beígérte, „nem ez a kormányzat lesz az, amelyik egyfolytában azt figyeli, hogyan lehetne "jófiú" az Európai Bizottság szemében” az adófizetők szempontjából minden, csak nem bíztató, ahogy az az ígéret sem, miszerint „ameddig lehet, mindig el fogunk menni a falig”. Tesz ugyan említés arról, hogy „elszámoltatási kötelezettségünknek a magyar adófizetők, a magyar vállalkozók és az egész társadalom irányába teszünk eleget”, de valljuk be, jobban örülnénk, ha inkább elszámolna a kormány az irányunkban, mint hogy elszámoltatna.

De vajon ha a kikötőfejlesztéses ügyben nem lesz felelőskeresés meg vádemelés senki ellen sem, akkor hogyan számíthatunk arra, hogy bármelyik más ügyben lesz felelős? Sehogy. Cserébe nemzeti oligarcháink hiperűrsebességgel törnek felfelé a vagyonosodási listákon és mi csak szájtátva bámuljuk a személyes sikertörténeteket meg azt, hogy van olyan magyar vállalkozó, aki 2010 óta megharminchatszorozta cégei bevételét, immáron az évi 30 milliárdosok klubját gyarapítva.

És valójában mennyibe kerülnek az uniós beruházások az adófizetőknek? Sokkal többe, mint amiennyire bárki is gondolni mer.

50% előleggel.

Igen. Már megint a gyerekek a hibásak. 

Kik vitték csődbe az önkormányzatokat? Ha eddig nem tudtuk volna, ma ez is kiderült – a gyerekek. Meg az oktatásuk. És nem a túlméretezett, túlárazott és időnként felesleges beruházások sorozata és nem is a felelőtlenül felvett hitelek vagy épp a közművállalatok gazdálkodása, hanem a közoktatás finanszírozása, legalábbis Szita Károly kaposvári polgármester szerint, a Magyar Idők tolmácsolásában.

 „(…) a jelenlegi átszervezés logikus folyománya annak a 2012-es döntésnek, amellyel a kormány az állami köznevelés mellett kötelezte el magát. Ennek két okát jelölte meg: egyrészt rendkívül eltérő volt az oktatás színvonala az ország különböző részein, másrészt az önkormányzatok a közoktatás fenntartásában adósodtak el.” (Szita Károly: A polgármesterek felelőssége megmarad a közoktatásban)

Már csak azt kellene tudni, van-e olyan tanulmány, amely világosan, számokkal alátámasztva kimutatja, miszerint a már állami kezelésben lévő iskolákban sokkal magasabb színvonalon, sokkal hatékonyabb finanszírozás mellett sokkal eredményesebb volt a köznevelés az utóbbi években, mint a vegyes kezelésben lévő iskolákban.

De tényleg cél az oktatás színvonalának egységesítése? A kormány ezen törekvése cáfolhatatlan és minden egyes lépésében tettenérhető. És „logikus folyomány”.

 „A kormány hatékony robotokat akar, nem emberi lényeket, mert az emberi lények veszélyesek lehetnek a kormányra – és egyben az egyházakra is. Ezért van az, hogy a kormány és az egyház felügyelni akarja az oktatást.” (Jiddu Krishnamurti, Education and the Significance of Life)

Vigyázz, mit kívánsz – tartja a mondás – mert a végén még megkapod. Idén tavasszal a pedagógusok, a diákok és a szülők is minőségi változtatást akartak, de arra valószínűleg egy pillanatig sem gondoltak, hogy követelésük „értő” fülekre talál és éppen rájuk hivatkozva a kormány még tovább ássa a gödröt, amiben állunk. És ha eddig úgy éreztük, oktatásunk színvonala a béka feneke alatt van, akkor kiderülhet, lehet, hogy az érzet az volt, de valójában van ennél még lejjebb – mindez pedig a gyerekek érdekeire és az egységes színvonalra hivatkozva történik. Meg az önkormányzatok eladósodása miatt.

Már ma is az unió sereghajtói vagyunk oktatásügyileg. Igaz, ott volt az emútnyócév, de azért van egy emúthatév is, ennyi idő alatt már igazán lehetett volna eredményeket felmutatni, ha nem a vegyes iskolákban, akkor legalább a tiszta államiakban. És amennyiben Hoffmann Rózsa eredménynek számít, akkor tényleg volt is, bár a politikusok normálisabb rétege az ő munkásságát inkább mélyen elfelejtené, ahogy a KLIK egészét is eltüntetnék egy fekete lyukban vezetőstül-bürokrata hadastul.

A kormány persze jön a szokásos kommunikációs maszlagorgiával: egységes színvonal kell, ez a fejlődés kulcsa, kiegyensúlyozott működtetésre van szükség, stb. Hát, a színvonal-egységesítés a lehető legjobb úton halad, a tehetséggondozó iskolákat már megszüntette a Fidesz-KDNP, így azokkal nem kell foglalkozni, most pedig jöhet a következő lépés, mindenkit levinni a falusi iskola színvonalára. Amikkel ugyebár eddig sem bírt a KLIK – és most már nemcsak a 3.000 fő alatti települések iskolái kellenek, hanem mindegyik, köztük az igazi zászlóshajók is, a magyar elitképzés fellegvárai, azok a műhelyek, amelyek még az orkánerejű szélben is megpróbálták a színvonalat tartani.

De hogy is nézett ki eddig a rendszer? Szita Károly azt javasolja, hogy

 „számolják ki pontosan, melyik település mennyit költ fenntartásra, és pontosan annyit szedjenek be tőle. Ha pedig a kabinet kevesli az így befolyt pénzt, egészítse azt ki saját forrásokból” (Szita Károly: A polgármesterek felelőssége megmarad a közoktatásban)

A települések tehát eddig finanszírozták az iskolákat, ahogy tudták és ezt az összeget ezentúl adják át a kormánynak, majd az okosabban gazdálkodik és kipótolja, ha szerinte muszáj. Kik járnának pórul ezzel a javaslattal? Azok az önkormányzatok, akik vadonatúj közvilágítás meg drága térkő és csilivili szökőkút helyett az iskolákra költötték a beruházásra rendelkezésre álló forintjaikat. Többet költöttek, tehát többet is kellene beszolgáltatniuk a közösbe. Azok, akik hagyták lerohadni az épületeket, akik nem támogatták a táborokat-versenyeket, azok megint jól járnak, továbbra is több pénz marad náluk, az állambácsi meg majd kipótolja a pénzt, mégse dőljön a gyerekekre az épület. Ezek után csodálná bárki is, ha az önkormányzatok behúznák a satuféket és az idén már egy fillért sem költenének a köznevelési intézményekre?

De mit is adtak nekünk a rómaiak? Azaz a vegyes rendszer hogyan is működött eddig?

Aki részesült már abban a felemelő élményben, hogy végigülhette egy vegyes fenntartású iskola szülői értekezletét, az végighallgathatta, mit is kaptak a gyerekek. Meg kitől.

Az első és legfontosabb iskola-mögötti intézmény az iskola alapítványa, amelyet a szülők gründolnak össze a közvetlen támogatásokon és egy százalékokon át a szülők báljának eredményének felhasználásáig. Adnak, amennyit tudnak, ezáltal is rontva az oktatás egységes színvonalát. És mire megy a pénz? Például

• tornaeszközökre, mert a mindennapos testnevelés óra mellé azt már nem kapott az iskola és olyan jó lenne labda, pingpongasztal meg trambulin. Meg bármi, amivel kicsit színvonalasabban ki lehetne tölteni a napi muszáj 45 percet.
• jutalomkönyvekre, mert a KLIK 200Ft/fő erejéig támogatja a kitűnök elismerését, így ha a szülők gagyi helyett használhatót szeretnének, legyenek szívesek és fizessék meg. A másik módszer még a „ne legyen annyi kitűnő az iskolában” lenne, de ezt az megoldást a szülők valószínűleg annyira nem támogatnák.
•  laptopokra, projektorokra, szótárakra és sok más olyan dologra, ami alapvető felszerelés lenne egy XXI. századi európai iskolában. De nem az.
• tanulmányi versenyek nevezési díjára, kórusok, iskolai rendezvények, táborok, gyereknapok támogatására – ezen a téren az oktatási kormányzat elég szűkmarkú, ez is valószínűleg az egységes színvonalra törekvéssel van összefüggésben. Ha senki nem kap semmit, az teljes mértékben megfelel az egységességnek.
• előadók meghívására, legalábbis ha a szülők úgy gondolják, színvonalas előadások keretében képzelhető el az igazán a hatékony drog-, dohány- és alkoholprevenció, egy-egy unalmas iskolai óra nem sokat lendít még a legjobb ügyön sem.

Azt mondjuk nem lehet tudni, az ilyen színvonal-egységesítés ellenében történő elhajlásokat meddig fogja engedélyezni az állam, lehet, hogy az alapítványok vagyona is hamarosan bekerül a nagy közös kalapba, elég hozzá egy új paragrafus valamelyik salátatörvényben.

Eddig a második legfontosabb pénzforrás az önkormányzat volt (legalábbis a minőség tekintetében), amely építette-szépítette az iskolát annyira, amennyire az erejéből futotta. Erre volt külön személyzetük, mert azért egy megyejogú városban vagy egy budapesti kerületben akad jócskán probléma mind az épületekkel, mind az épületekhez tartozó udvarokkal: beázik a tető, csöpög a csap, túlmelegszik a szerverszoba, havas a járda, omlik a vakolat, kiesik az ablak. Igaz, meg lehet kérni a gyerekeket, legyenek szívesek ne üljenek bizonyos padokba, mert a fejükre hullik az égi áldás, ahogy a nyílászárókat is be lehet szögelni, nehogy kiessenek és biztos lehet találni arra is mentséget hivatkozásul, szellőztethetetlen vagy épp plafonpotyogós helyiségekben hogyan tartózkodhat egy osztálynyi gyerek órákon át. Ha lejjebb visszük az igényeket és jól körbekordonozzuk a problémás helyeket, tényleg nincs is semmi látnivaló.

Az egy KLIK helyett most sok kis KLIK fog arra vállalkozni, hogy ezt transzkontinentális hegységrendszernyi katyvaszt a nyakába veszi és egységes színvonalat teremtve üzemelteti országunk 2.851 intézményét. A felkészülési idő? Lesz fél évük, hogy

• felállítsák és maximálisan működőképesre hozzák a sok kis KLIK-et (ezek eddig is léteztek, csak másképp hívták őket),
• kitalálják az új hatásköri és illetékességi megosztásokat, mert ugyebár pont az lenne a lényeg, hogy megszűnjön az egymásra mutogatás,
• beszerezzék azokat a szakembereket, akik járatosak az ingatlan-üzemeltetésben és nemcsak a tyúkól-méretűekében,
• megoldják az uniós pályázatokra jelentkezést (mint plusz forrásbevonást), ehhez legyen értő személyzet is,
• újrakössenek egy rakat szerződést, például a közétkeztetés, terembérletek, stb. kapcsán,
• leltár szerint átvegyék az összes épületet, ennek tényét le is dokumentálják,
• felmérjék az ingatlanok állapotát, milyen sürgős ügyek vannak és azonnal, de izibe,
• január egytől saját munkavállalókkal töltsék fel az iskolák azon állományát, akiknek eddig az önkormányzatok voltak a munkáltatói (gondnokok, takarítók, kertészek, stb.).

Ha tehát Szita Károly javaslatát fogadná meg a kormány, akkor nemcsak a víz- és csatornadíjat meg a takarításra fordított összeget kellene összeszámolnia az önkormányzatoknak, hanem az iskolák fenntartásával foglalkozó szakemberek bérét és a karbantartások-felújítások és beruházások értékét is. De vajon hogyan lehet forintosítani a jegyző iskolákra fordított idejét? Vagy épp a pályázatíró munkatársét? Mindenesetre az önkormányzatok akkor járnak jól, ha olyan kimutatást készítenek, miszerint eddig alig valamit költöttek az iskolák fenntartására-üzemeltetésére. Minél ügyesebben (kreatívabban) számolnak, minél több tételt „felejtenek ki”, annál kevesebb sarcot fizetnek majd az államnak, aztán megint jön majd a csodálkozás, miért kerül minden sokkal többe, mint amennyire gondoltak. Egy szó mint száz, minél lelkiismeretesebb egy önkormányzat, annál nagyobb büntetés jár érte.

Visszatérve a szülői értekezletre, a kérdés, hogy az alapítvány és az önkormányzat után mit kapott az iskola a KLIK-től? Semmit. Bár ez nem igaz, mert a semmi semleges, ők viszont rengeteg bosszúságot okoztak: melyik igazgató szeret nap mint nap kuncsorogni fénymásoló papírért a fénymásolóba, desztillált vízért a kémialaborba, elemért a fali órába? Valószínűleg van sokkal produktívabb módja is a munkaidő kitöltésének – és akkor még nem beszéltünk a portfóliókról, minősítésekről, tanfelügyelőkről és más nyalánkságokról.

A Peter-elv azt mondja, mindenki addig emelkedik felfelé a szamárlétrán, amíg el nem éri inkompetencia-szintjét. Az oktatási kormányzat már régen elérte ezt, de most még tovább mászik, irány a végtelen meg tovább. A bevallottan elfuserált és az oktatásban hatalmas károkat okozó szervezet létrehozásáért senki sem lett felelősségre vonva, ahogy a milliárdok felelőtlen elherdálásáért sem, és semmi bűnbánat, visszakozás, indulhat a 2.0 verzió, szintén sok-sok milliárdot benyelve az adófizetők pénzéből. És mindez Szita Károly szerint „logikus folyománya annak a 2012-es döntésnek, amellyel a kormány az állami köznevelés mellett kötelezte el magát”. Talán jobban jártunk volna, ha lemond róla, és hagyja a fenébe az egészet úgy, ahogy volt.

Vajon őszintén reméli odafent, legfelül valaki, hogy akik ily nagyszerűen kivitelezték az első hullámot, azok alkalmasak a második hullám kitalálására és megfelelő végrehajtására? Képesek bármi értelmes, előremutató dolgot felmutatni, ami az újabb és újabb generációk okosodását szolgálná? Vagy a cél az, hogy az oktatásügy végképp leamortizálódjon, tudatlan robotokat árasztva ki magából? Olyanokat, akik véletlenül sem tesznek fel kérdéseket, nem látják át az összefüggéseket és minden kormányzati kommunikációs maszlagot magukévá tesznek?

Őszinte választ úgysem kapunk, csak sejthetjük, mi a valódi célja a folyamatos pénzkivonásnak és az egyre nagyobb káosz létrehozásának. Egyben reménykedünk, az új sok kis KLIK legalább arra képes lesz, hogy ne hetente kétszer fogadjon be postát, mint a mostani nagy KLIK.

És végül, de nem utolsó sorban, vajon két év múlva melyik „felelős” politikus fog kiállni és bevallani, hogy az ország eladósodását valójában a köznevelés finanszírozása okozta, ahogy pár évvel azelőtt már az önkormányzatokét is?

Meddig fokozható még a korrupció Magyarországon?

Mindaddig, ameddig az Unió és az adófizetők hajlandóak azt finanszírozni. És egyelőre nem úgy tűnik, hogy a brüsszeli bürokraták a sarkukra állnának és követelnék az átláthatóságot meg valamiféle normalizálódást, ahogy a dühös választók sem gyújtották még rá a fővárost a döntéshozóinkra.

Sőt. Jelenleg úgy tűnik, a legjobb úton haladunk abba az irányba, hogy megalapítsuk az Európa Unió első banánköztársaságát itt, Európa szívében. Lehet kifogásunk, hogy csak pár nagyfőnök a ludas meg a gombnyomogató, maximális szervilitást tanúsító kormánypárti frakciója a parlamentnek, de amíg álcivilek akár békementet is hajlandóak szervezni a korrupt kormányunk védelmében és buzgó médiaszemélyiségek nyalnak talpat – nemcsak az állami tévében – napi 24 órában, a probléma sokkal nagyobb annál, mintha egy maroknyi fegyveres horda erőltetné rá militáns hatalmát országunk békés lakosságára.

Először is, mi magyarok elég érdekesen állunk hozzá a korrupcióhoz.

Mert mi is az a korrupció? Az, amiből minket, pórnépet kihagytak? Egy szűk kormányon lévő „elit” eszköze az oligarcha-gyártáshoz? Vagy az, ami miatt a gazdaságunk külső források nélkül nem halad sehova? Esetleg az, ami segítségével az uniós pénzek minimum harmada kézen-közön eltűnik, hogy az adóprésből származó forintokat ne is említsük? Vagy az, aminek egyetlen célja a magánvagyonok gigantikus méretűre duzzasztása?

Bármi is a korrupció civilizált országok által elfogadott fogalma, a közgazdasági egyetem rektorának szavait olvasva kénytelen vagyunk átértékelni mindazt, amit eddig a témáról gondoltunk. Vagy tudtunk. Vagy tudtunk, de nem sejtettünk.

„(…) az államosítás ebben az országban nem lopásnak hívták 1948 után, a privatizálást sem szabad rablásnak nevezni 1988 után. Most is van egy szisztéma, amit kritizálhatnak, hogy korrupció, de én azt állítom, hogy ez egy politikai elképzelés végrehajtása. Lehet, hogy van, akinek ez nem tetszik. Nekem sem tetszett a privatizáció. Lehet maffiaállamozni, de akkor ki fog nyílni a privatizációs doboz is, és fel lehet robbantani vele az egész huszonöt évet, amit rendszerváltásnak neveztünk.” (Lánczi András, filozófus, a Corvinus Egyetem rektora, 2016. május 12. HVG, 74.o.)

Tehát a korrupció napjaink legmérvadóbb elméleti közgazdásza szerint semmi más, csak egy politikai elképzelés végrehajtása. A kifacsart közbeszerzési jogszabályok, megbundázott közbeszerzések, haverok pénzzel kitömése, új oligarchák teremtése, a milliárdos közpénzek közpénztelenítése tényleg csak egy politikai elképzelés végrehajtása?

„Magyarországon ma a közbeszerzések közege, a közbizalom alapján eljáró intézmények vezetőinek romlott magatartása miatt hiteltelen a közbeszerzési rendszer. Ez pedig a közjó érvényesítésének szempontjából azt követelné, hogy már százezer forint elköltése esetén is nyílt pályázat kiírása legyen kötelező, betartható határidőkkel. Ez a lépés azonban lényegében blokkolná a racionális magatartást és ezáltal lehetetlenné tenné az állami intézmények számára a közjó szolgálatát.” (Korrupciós kockázatok és az új közbeszerzési törvény, CBC, http://www.crcb.eu/wp-content/uploads/2016/05/kozbesz_2016_kbt_velemeny_160526_.pdf)

Tehát ha hihetünk a fenti tanulmánynak, az egész rendszerünk korrupt, velejéig romlott, a visszásságok megszüntetése pedig

• egyrészt nem aktuális, mivel az egész kormányzat működése ezen alapszik, mint politikai elképzelés, a vezetők pedig romlottak,
• másrészt ha átláthatóvá akarná bárki is tenni, akkor sem érdemes lenne vele foglalkoznia, mert ez csak azzal járna, hogy összeomlana a magyar gazdaság.

A dilemma óriási: vagy etetjük tovább a politikusainkat és hagyjuk, hogy zsebre tegyék a fél országot a lenyúlt pénzeknek köszönhetően, vagy vállaljuk, hogy bedől a gazdaság, de aztán minden egy kicsit tisztább lesz. Ha szerencsénk van, akkor beüt egy harmadik variáció, azaz a brüsszeli bürokraták döntenek helyettünk és nem folyósítják a támogatásokat a megbundázott uniós pályázatok miatt és a rendszer magától bezuhan, maga alá temetve a húsoskondért az abból falatozókkal együtt.

A kár azonban óriási már eddig is, és feltehetjük a kérdést, vajon hány év kell egy országnak ahhoz, hogy kiheverje azt a mentalitást, mely szerint amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a kormánypárt legfőbb politikája? És mennyivel több időre van szükség, ha ezt még az egyetemen tanítják is? Ha az ország vezető társadalomtudományi egyetemén, ezen a „mindenkori magyar kormányzatot támogató”, „hazafias elkötelezettségű”, valamint „nemzetközileg nyitott intézményben” olyan tanszék lesz, amely ezt a politikai elképzelést örökíti tovább újabb és újabb generációknak? Csak hogy az ifjak is betagozódjanak az új elitbe, világosan megértve, hogy "egy adott világtörténelmi helyzetben mi számít fontosnak, és mi nem"?

Ha pedig Lánczi András önmagában még nem volna elég, ott van Lentner Csaba professzor is – okfejtésének lényege, 2018-ban a jelenlegi kormány csak akkor újrázhat, ha a teljes közgondolkodás megváltozik és az emberek elfogadják, elhiszik, tudomásul veszik és akarják is a Matolcsy-féle gazdaságpolitikai tevékenységet. Ehhez azonban véget kell vetni a neoliberális gazdaságpolitika egyetemi tanításának:

"A neoliberális gazdaságpolitika „helyébe 2010-től bejött egy olyan gazdaságpolitika, amely az államnak a szerepét megerősíti, de annak érdekében, hogy az állam polgárait meg a piaci szereplőit meg tudja védeni válságok, katasztrófák, természeti zuhanások esetén. Namost ehhez a gazdaságpolitikához nem az hogy mi páran, egyetemi tanszékeken mi ezt tudjuk, hanem az, hogy ennek a gondolkodásnak le kell menni minden egyes egyetemre, nemcsak privilegizált egyetemre, minden egyetemre, minden egyetemi oktatónak a fejében ott kell lennie. A hallgatók esetében ott kell rendelkezzenek ezzel a tudással. Ehhez pedig könyvek kellenek, ehhez pedig új típusú közgazdasági képzésre van szükség, új típusú Ph.D. képzésre van szükség, tehát az egészet, ami idáig volt, azt le kell cserélni, ki kell iktatni.” (Lentner Csaba, 25:40-től)

Ő tovább megy a „szimpla” korrupció, mint politikai elképzelésen, ő magát Matolcsyt és a matolcsyzmust tenné meg legfőbb állami doktrínának, nemzeti bankostul, alapítványostul, közpénztelenítésestűl. Ismerős ez a mindent le kell cserélni, mindent ki kell iktatni bulldózer-politika? Igen, volt már ilyenben része a magyaroknak és ezt úgy hívták, hogy tudományos szocializmus, politikai gazdaságtan (szigorúan elválasztva a szocialistát a kapitalistától) és biztos, ami biztos, hozzá volt még csapva egy kis filozófia is (dialektikus és történelmi materializmus). Mondjuk a korrupció nem volt önálló tantárgy, de ennyi újítás belefér és meg lehet fűszerezni az egészet valamiféle nemzeti-keresztény maszlaggal is.

Amennyiben Lentner Csaba 1989-ben végzett a közgazdasági egyetemen, a saját bőrén tapasztalhatta meg, milyen érzés egy sehova sem vezető állam- és gazdasági ideológiát tanulni, abból szigorlatozni, esetleg államvizsgázni és a vizsgáztató minden egyes kérdésére ideológiailag megfelelően válaszolni. És ahogy a szocializmus ragaszkodott az állami tulajdonhoz és agyonszabályozáshoz, az Orbán-féle rendszer is kéjes vonzódást érez az állami vagyonhoz és a mindent kontrolláláshoz. Ám a kettő között óriási különbség az, hogy

• míg a jelenlegi gazdaságpolitika teljesen hazai gyártmány, célja pedig egy új, Fidesz-kompatibilis burzsoázia létrehozása bármi áron, legyen az korrupció vagy a közpénz átlátszóbbnál átlátszóbb módon történő közpénztelenítése,
• addig a szocializmusban egy külső hatalom állította országunkat kényszerpályára és követelte ki gazdasági irányvonalunkat annak minden negatív és némi pozitív hozadékával.

Mára kiderült, nem kell nekünk semmilyen természeti katasztrófa, háború vagy terrorcselekmény ahhoz, hogy romba dőljön az országunk. Elég ehhez az a politikusi gárda, amely úgy érzi, mindent megtehet, a korrupció pedig csak egy politikai elképzelés, amely segítségével napról napra gazdagabbak – és a magyar politikusok és gazdasági döntéshozók jelleme miatt már annak is kockázata van, ha valaki véget akarna vetni annak, ami itt ma „normál” üzletmenetnek számít. És ez nem az, hogy a hatalomhoz foggal-körömmel ragaszkodók akár lőnének is, hogy hatalmukat megtartsák.

Vajon van egyáltalán kiút ebből a mocsárból?

Ha ez a kormány újráz, akkor a lenyúlt milliárdokból vajon az egész ország az övék lesz, vagy megelégszenek a háromnegyedével? Vagy a korrupcióból szerzett pénzüket – elszámoltatástól féltve – inkább külföldön fektetik be, végképp legatyásítva hazánkat? És ha egy másik párt kerül hatalomra, vajon lesz bennünk annyi tisztesség, hogy lebontják a korrupciót támogató törvények giga-rakását, vagy inkább saját javukra használják ki a rendszer gyarlóságait, saját oligarchákat teremtve?

Camiel von Doorn szerint két oldala van a korrupciónak. Az egyiken azok állnak, akik érzik és látják a korrupciót, mert áldozatok. A másikon pedig azok, akik tetetik, hogy nincs korrupció, mivel profitálnak belőle. Mi magyarok azonban megismerkedhetünk a harmadik oldal szereplőivel is: vannak, akik elismerik, hogy van korrupció, de törvényesnek tartják, mivel az politikai elképzelést szolgál, tehát semmi kivetnivaló sincs benne.

Addig is mi, adófizetők nézhetjük, a köztörvényes bűncselekmény hogyan lesz – bizonyos szint felett – legális cselekedet és miért mindig csak a kis legyeket fogja meg a pókháló, miközben a nagyok, átszakítva a hálót, mindent megúsznak?

Tíz politikusból kilenc tolvaj. A tizedik hazug és ő készíti a felmérést.

(Jarod Kintz, This Book is Not FOR SALE)