Magyarország, 2016

Karvalyok földje

Hogyan legyünk diktátorok Európa közepén? - A közigazgatás lerohanása

Online könyv - 23. rész

2018. február 23. - Karvalyokfoldje2017

karvalyok_foldje_hogyan_legyunk_diktatorok.jpgA közigazgatás lerohanása

 

Bürokrácia nélkül nem létezhet egy ország, ezért aztán az elődünktől öröklött rendszert kisebb vagy nagyobb módosításokkal nekünk is fent kell tartanunk. Az átvétel után a lehető leghamarabb döntsük el, mennyire akarunk központosítani, azaz a központi és regionális állami szervek bírjanak nagyobb hatalommal vagy a helyi intézmények kapjanak szélesebb jogköröket. Az alapokat az új Alaptörvényünkben kell lefektetnünk, hogy aztán az ebben foglaltakat szamárvezetőként használva építsük fel újra kőről kőre azt a rendszert, amely maximális mértékben kiszolgálja az igényeinket és tartósan biztosítja hatalmunkat. És nem utolsó sorban közszolgák százezrei lessék minden óhajunkat és sóhajunkat.

 

Totális átszervezés

 

Központosítsunk – a koordinálatlan helyi döntések csak szétzilálják azt az egységes képet, amelynek kialakítása a célunk. Tudjunk mindenről, hogy mindenbe beleszólhassunk, ha akarunk, éppen ez a teljhatalom lényege. Plusz az, hogy semmi se történhessen a hátunk mögött, sem szakmai, sem elvi döntés, anyagi vonzatú meg végképp nem.

Döntsük el, hogy kegyesen milyen jogköröket hagyunk meg a helyieknek (például óvodák, bölcsődék meg nyugdíjas napközik működtetése, eb- és pónilóadó beszedése, árokparton fűnyírás), a többi feladatot pedig csoportosítsuk át azokhoz a hivatalokhoz, amelyek pontosan meghatározzák, ki mit hogyan csinálhat (építkezések, vállalkozások működése, járványügy, stb.). Gondolkodjunk minél több szintben (országunk méretétől függően), de általában a hármas osztás a nyerő: a helyi, a régiós (megyei) és az országos. Ha nagyon ki akarunk szúrni a helyiekkel, akkor vezessünk be még egy a körzeti szintet is, csokorba szedve három-öt falut-várost, ebben az esetben tényleg mindenhez lehet szavunk, ami csak szembejön, ők meg odalent fájó búcsút inthetnek az önállóságuknak. Ezek után odalent a helyieknek már csak azt kell megoldaniuk, hogy minden településről minden szintű központ elérhető legyen.

Alapvetően érdekeltek vagyunk a káosz és a bizonytalanság fokozásában, ezért aztán csavarjunk még egyet az ügymeneten és az országos intézmények véletlenszerűen kiválasztott szervezeti egységeit költöztessük a fővárosból vidékre, aztán majd odatalál az, akinek dolga van arra felé. Az ilyen típusú átszervezéssel röpke idő alatt megszabadulunk azoktól a mezei irodistáktól, akik nem akarnak heti több száz kilométert ingázni meg családjuk nélkül kies albérletben senyvedni és az állomány feltölthető saját lekötelezetteink rokonaival.

A szigorú hierarchia azonban nemcsak abban segít, hogy az alkalmazottakat egrecérozzuk, hanem abban is, hogy társadalom- és gazdaságépítő szándékaink a legutolsó faluban is maradéktalanul érvényesüljenek, a meghatározó vezetői pozíciókban pedig a saját embereink üljenek.

Az összevissza szervezett hivatalokban az is jó, hogy szinte mindenféle random ügy intézését rájuk sózhatjuk, ha pedig tovább akarjuk bővíteni a hatáskörüket mégcsak a nevüket sem kell megváltoztatni, elég csupán az újabb és újabb osztályokat, főosztályokat betoldani a rendszerbe, netalán a meglévő osztályokhoz hozzácsapni még egy-két csoportot. Miért ne férnének meg egy intézményen belül a gyámügyesek, a műemlékvédők, a hatósági állatorvosok, a fogyasztó-, állat- és növényvédők, műszaki engedélyezők, a köznevelésiek meg az okmánykiadásokkal foglalkozók?

Tartsuk folyamatosan mozgásban a dolgokat és ne hagyjuk, hogy akár egy hivatalnok előtt is világos legyen, mit hoz számára a közeljövő. A távoli jövő meg végképp vesszen homályba. A folyamatos átszervezések-áthelyezések biztosítják számunkra, hogy bármikor bárkit komolyabb indoklás és következmény nélkül kirúghassunk és attól sem kell félnünk, hogy pozíció-szűke miatt nem tudunk újabb és újabb személyeket beejtőernyőzni a rendszerbe. A szakadatlan változás (átszervezés, racionalizálás, reform, mikor minek hívjuk) elvonja a figyelmet arról is, ha egy-egy döntésünk eredményeképpen rossz irányba fordulnak a dolgok – és így a félresiklásokat sem kell bevallanunk, hiszen újabb átalakítás leple alatt suttyomban módosíthatunk az ügyek menetén, már ha van erre egyáltalán szándékunk.

Ne strapáljuk magunkat azért, hogy a hivatalnokok időben tájékoztatva legyenek, a következő hónap elsejétől pontosan hol dolgoznak, mi a neve az intézményüknek, úgyis kikutatják az ügyfelek ha sürgős ügyes-bajos dolguk van kihez kell fordulniuk, a csip-csup ügyek pedig a káosznak köszönhetően be sem kerülnek a rendszerbe köszönhetően annak, hogy a nem elég kitartók nem találnak el az illetékes ügyintézőig.

Ha egyfolytában mozognak a fogaskerekek akkor egy idő multán már szinte lehetetlen nyomon követni, mi minek a jogutódja, miből mi lett, mi szűnt meg és mi új és ember legyen a talpán aki naprakészen tudja, melyik hivatalnak konkrétan mi a feladata – ezért aztán bárkit ki lehet rúgni azért, mert nem teszi azt a dolgát, amit kellene neki.

Modernizáljunk és adjunk lehetőséget az átlagpolgároknak arra, hogy ügyes-bajos dolgaikat az internet segítségével intézhessék. Erre a célra hozassunk létre haver céggel kormányzati portált, amit aztán egy másik haverral reklámoztassuk is agyon, hagy ismerje meg a nép az új szeleket. Nem követelmény, hogy a honlap egyszerű és átlátható legyen és az sem, hogy folyamatosan működjön, az elegánsan tervezett leállásnak nevezett műszaki hibák bőven beleférnek az elvárt minőségbe. Használatához regisztrálni csak valami eldugott hivatalban lehessen, ez is korlátozza a hozzáférők számát és az sem hátrány, ha az oldalra belépők nehezen igazodnak el a különféle aloldalak tengerében, legalább kevesebb elintézendő ügy érkezik be a hivatalokba. Ha pedig panaszkodnak a polgárok, túl bonyolult, szintén aranyárban készíttessünk használati utasítást meg sillabuszt arra, milyen keresőszavakat érdemes ahhoz beírni, hogy értelmezhető keresési eredményt hozzon be a rendszer. Ha pedig túl sok a panasz, fordítsunk újabb milliárdokat a honlap „korszerűsítésre” és „bővítésre”, ahogy a helyi téglahivatalok újra és újra dizájnolására is.

További előnye a rendszerüknek, hogy a folyamatos rumliban bármikor bármilyen akta eltűnhet (ráfogható a költözésben közreműködő hanyag, semmire sem jó közmunkásokra), bármilyen fájl megsérülhet (a rendszergazdák sem állhatnak mindig a helyzet magaslatán), így kritikusaink a későbbiekben bottal üthetik a ránk nézve terhelő információkat tartalmazó dokumentumokat.

 

Pozícióosztogatás

 

Hálásnak kell lennünk azoknak, akik segítettek pozíciónk megszerzésében, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Vannak, akik vállalkozóként megbízásokat remélnek tőlünk és pártunktól és vannak nem is kevesen, akik a legkülönfélébb reménybeli pozíciókért vállalták a küzdelmet. A mi döntésünk, hogy kit milyen szinten engedünk a húsosfazékhoz és mekkora méretű kanál használatát engedélyezzük a számára. Hazánk teljhatalmú urai vagyunk, azt emelünk fel és azt buktatunk el, akit akarunk.

A parlamenti képviselők személyét a szóba jöhető jelöltek hozzánk és a helyiekhez fűződő viszonya dönti el, azaz képes legyen akaratunk helyben közvetítésére és nézzen ki úgy, hogy a kampányidőszakban megjelenhessen óriásplakáton meg képes legyen a különféle mozgósító rendezvényeken részt venni és mi is hajlandóak legyünk vele pacsizni valamint egy fényképen szerepelni vele. Ha alacsony termettel áldott meg minket az ég, akkor nem igazán előnyös égimeszelővel együtt korteskednünk és ha derékban kihívásokkal küzdünk (azaz sörhasunk van), akkor is óvatosan álljunk kamera elé egy-egy helyi Adonisszal – ne hagyjuk saját nagyságunk elhomályosítását vagy megfakítását.

A képviselők szeretik a saját sleppjüket későbbiekben személyzetként használni a parlamentben, bizonyos korlátok (létszám, elfoglalt irodák száma, stb.) között engedélyezzük is ezt nekik (de saját kémeinket is biztosítsunk helyet, nem azért lett képviselő, mert annyira bízunk benne) és kezeljük azokat a kéréseket is, miszerint a feleségüknek, testvéreiknek és gyermekeiknek is kellene valamilyen pozíció, ha már a fővárosba emelte őket a szerencséjük.

A legmegbízhatóbb képviselőkből jelöljük ki a parlamenti bizottsági tagokat meg elnököket és bocsássunk rendelkezésükre olyan stábot, amelynek tagjai képesek is megcsinálni azt a feladatot, amire a pozíció kötelezi őket (törvényjavaslatok előkészítése és benyújtása, szakértői anyagok kiértékelése, foglalkozás a lobbistákkal, stb.).

A miniszteri pozíciók a legfőbb bizalmasaink jussa, ahogy az olyan kinevezéses helyek is, mint a nemzeti bank elnöki széke vagy a legfőbb ügyészi és a főbírói poszt. Nem kell mindig azt a személyt kineveznünk, aki valójában birtokolja az adott pozícióval járó hatalmat, hiszen mindig lesznek olyan harcostársaink, akik nem szívesen lépnek ki a napfényre, inkább a háttérből mozgatják a szálakat. De onnan mesterien. Sőt, legfőbb bizalmasainkat akár több miniszteri székhez is juttathatjuk, amelyeket aztán saját strómanjaikkal töltenek fel – a tényleges kinevezésekben pedig már ezeknek a személyeknek a nevei jelennek meg. Ha koalíciós partnerre kényszerülünk, akkor az ő igényeikről sem szabad elfelejtkeznünk, egy-két miniszteri székre egészen biztosan bejelentik az igényüket.

Kiváló lehetőség a pozícióosztogatásra a kormány- és miniszteri biztosok korlátok nélkül növelhető serege – olyan nincs, hogy ne tudjunk még egy szuper fontosnak hangzó feladatkört kitalálni ha úgy döntünk, még valakit meg akarunk ajándékozni kellemes (milliós) havi fix fizetéssel a semmiért cserébe. Miért ne foglalkozhatna miniszteri biztosként valaki csakis a kabinetiroda egyik épületből egy másikba költöztetésével? Vagy épp az egyik tavunk horgászatának és halászatának fellendítési lehetőségeivel? Kegyeltjeink akár újra és újra feltalálhatják a spanyolviaszt a drog prevenció, netalán a bűnmegelőzés területén, de a család- és ifjúságpolitikán is mindig van mit javítani. Elég, ha félévente beszámolnak egy-egy olyan kormánytagnak, aki hajlandó őket meghallgatni, aztán kész, le vannak tudva. Adjunk nekik egy irodát (vagy még azt se), telefont, laptopot, szolgálati autót meg egy szép kerek összeget költségtérítés gyanánt. Fizethetjük még a lakásbérletüket is amennyiben hivatalosan nem fővárosi lakosok.

Hozzunk létre olyan felettébb hangzatos nevű hivatalokat is, amelyeknek valójában semmi érdemleges feladatuk sincs, csak úgy élnek bele a vakvilágba számolatlanul költve az adófizetők pénzét feleslegesnél feleslegesebb jogcímeken. Legyen hivatal például az anyanyelvünk megőrzéséhez szükséges stratégia kialakítására, népünk eredetének kutatására, random témában emlékévek szervezésére, ami csak eszünkbe jut. Ezekkel a gittegyleti pozíciókkal fizessük ki azokat a számunkra nélkülözhetetlen támogatóinkat, akikben nem buzog a tettvágy és az ég adta világon semmit sem akarnak csinálni, vagy épp ellenkezőleg, túlságosan viszket a tenyerük, hogy beleszóljanak mások életébe, de ismerve szakmai kvalitásukat meg korszakalkotó elképzeléseiket, az általuk okozott viszontagságoktól inkább megkímélnénk magunkat. Úgy működtessük ezek a szervezeteket, mint a játszótéren a homokozókat, azaz jól el vannak benne a gyerekek, amíg a felnőttek fontosabb dolgokkal foglalkoznak. Ha ez mégsem elég, akkor a minden lében kanalaknak adjunk olyan léptékű és mélységű feladatokat, amelybe tuti beletörik a bicskájuk, hiúságuk miatt ezt úgysem vallják be. Ha pedig már nincs szükségünk ezekre a hívekre, cseréljük le őket másokra, olyanokra, akik számunkra aktuálisan éppen többet érnek. Vagy szimplán szüntessük meg az egész sóhivatalt úgy, ahogy van, senkinek sem fog feltűnni a hiánya. Azt az éves szinten felszabaduló párszáz milliót meg költsük el más, hasonlóan fontos célra.

Ha nem akarunk sok pénzt áldozni a jutalmazásra, osztogassunk címeket, újítsuk meg a professzorok körét, nyomjunk be az egyetemekre új tanárokat meg adományozzunk különféle érdemrendeket. Persze lesznek majd olyan értelmiségiek akik morognak, hogy milyen világ az, ahol egy olimpiai érem doktori címet érhet és hogyan lehet vele valaki rektor, de kit érdekel? Kutyaugatás nem hallatszik az égig, úgyis a mi akaratunk érvényesül. És azon se aggódjunk, hogy a hagyományos, sokat tanulós és dolgozós úton címeket elérők mit mondanak, sőt. Ha van saját befolyásunk alatt lévő, maximálisan vazallus egyetemünk, és miért ne lenne ilyen, akkor még azon sem kell fáradoznunk, hogy az újdonsült professzorokat elfogadtassuk különféle felsőoktatási intézményekkel, hiszen a sajátunkban is elférnek, mit számít, ha eggyel vagy kettővel többen vannak. Ténylegesen úgysem lesznek többen, csak sűrűbben és még mindig kevesebb kárt okoznak, mint más, egyetemi tanárnál felelősebb munkakörben.

Személyzeti politikánk hátulütője azonban az, hogy a kontraszelekció idővel több kárt okozhat számunkra, mint hasznot. A Bólogató Jánosok soha nem fogják a valóságot elénk tárni, így idővel elszakadhatunk a valóságtól és olyan emberekkel vesszük magunkat körbe, akiknek nincs bátorsága közölni, hogy meztelen a király. Ez egyrészt jó, mert ki akar nemszeretem híreket hallgatni, de egy idő múltan saját hatalmunk sírját áshatjuk meg a hozzáállásunkkal.

A közigazgatásban és az állami vállalatoknál nem gond, ha idióták irányítanak, a beosztottak majd elketyegtetik a rendszert úgy-ahogy, ám vannak olyan ágazatok, például a sport, amelyben a kontraszelekció a pozitív, dicsekvésre méltó eredmények drasztikus lecsökkenését eredményezheti – a különféle nemzeti válogatottak egyre alacsonyabb színvonalon teljesíthetnek, a politikai vezetésű sportszövetségek elveszíthetik nemzetközi beágyazottságukat, az Európa- és világbajnokságokon való kudarc pedig borítékolható. A gólok hiányát nehéz a migránsokkal vagy éppen az ellenzék aknamunkájával indokolni, ahogy a kisebb súlyokat és centiket is.

 

Nemszeretem de muszáj feladatok

 

Vannak olyan feladatok, amelyek fontosak, sőt még fogcsikorgatva hivatalt is létrehozhatunk az ügy érdekében, ám arra gondosan vigyázunk, nehogy ezek bármilyen eredményt is elérjenek. Hogyan tudjuk hatékonyan szabotálni a munkájukat? Még véletlenül se biztosítsunk számukra megfelelő forrást, szakembert, tárgyi feltételeket, pénzt meg pláne ne, ahogy a szükséges jogszabályi környezet megalkotását is húzhatjuk, mint a rétestésztát.

Mikor van szükségünk ilyenre? Általában akkor, amikor külső nyomásra cselekednünk kell akkor is, ha valójában el akarjuk sunnyogni az ügyet. Ki akarja például feltárni a szocializmus bűneit? Csak kevesen, hiszen a haszonélvezők nagy többsége a rendszerváltás zűrzavarában átmentette magát  a kapcsolataival és vagyonával együtt és azóta is vígan élnek, mint hal a vízben. Igaz, a bűnösök egy része már kiöregedett a politikai és üzleti életből vagy sajnálatos módon meghalt, ám közvetlen leszármazottjaik átvették a helyüket, így nekik és nekünk sem érdekünk az ügynökakták nyilvánosságra hozása. Bukna a fél kormány, egy normálisabb demokráciában még mi magunk is. Aki nem egyszál gatyában érkezett anno a szocializmusból a kapitalizmusba az biztos, hogy így vagy úgy élvezte az előző rendszer előnyeit, ha pedig bármilyen pozíciója is volt, akkor tevékenyen közre is működött az elnyomó rendszer gépezetében. Minek firtatni? És nemcsak az egykori ügynököknek van félnivalójuk, hanem a talpnyalásban élen járó, köpönyegüket megfelelő ütemben forgató művészeknek, újságíróknak és tudósoknak is, az ő segítségüket pedig mi is szívesen fogadjuk, amikor befolyásolásról vagy hatalmunk legitimálásáról van szó.

A legjobb amit tehetünk, hogy szép lassan, akkurátusan létrehozzuk a túlságosan érzékeny feladatkört ellátó hivatalt aztán hónapokig vezető nélkül hagyjuk és még véletlenül se panaszkodunk, ha a frissen kinevezett főnök hosszú hónapokig bíbelődik az irodák felszerelésével és az állomány toborzásával – megfelelő tempó alkalmazásával az érdemi munkavégzést akár évekre is elodázhatjuk, szakmailag alkalmatlan főnök kinevezésével pedig akár teljesen lehetetlenné is tehetjük.

Azonban nemcsak az „önként” felvállalt, valójában egy másik dimenzióba kívánt hivatalok keseríthetik meg az életünket hanem az elődünktől örökül kapott hivatalok szövevényében is lappanghatnak olyan intézmények, bizottságok, közalapítványok és más egyéb formációk, amelyeket – ha nem akarunk púpot a hátunkra – jobb, ha haladéktalanul és örökre megszüntetünk  tagjaikat szétzavarva a szélrózsa minden irányába.

Az ilyen szervezetek közös jellemzője, hogy folyamatosan olyan vitákat generálnak, amelyeket nem nyerhetünk meg csak erővel. Kinek kell például olyan elszabadult hajóágyúként működő bagázs, mint a földrajzi nevek és elnevezések bizottsága? Biztosak lehetünk benne, hogy már az elődünk is szívesen megszabadult volna tőlük, de betartva a demokrácia íratlan szabályait velünk ellentétben ő nem merte sóval behinteni még a helyüket is. Tegyük a szívünkre a kezünket, kinek kell egy olyan nyelvtannáci bizottság, amely már a legelső átnevezési hullámunkba beleköt és kioktat minket, mit kell kötőjellel írni, mihez nem illik a „nemzeti” előtag és habozás nélkül arrogánsan rámutatnak, jobb lenne, ha alaposabban figyelembe vennénk a történelmi hagyományokat? Szükségünk van nekünk erre? Nincs, arrogánsak is csak mi lehetünk. Mennyi idő kell a feloszlatásukhoz? Tíz perc, csak egy egymondatos kormányhatározat és már meg is jelenhet a közleményünk a jogszabály-kihirdetésre szakosodott kormánylap aznapi számában. A problémát letudtuk és egy tollvonással megszüntettük még a leghalványabb esélyét is annak, hogy bárki is kekeckedni merjen a helyesírásunkkal meg a történelemhűségünkkel.

Hasonlóan járjunk el a különféle kulturális-művészeti támogatásokat odaítélő bizottságokkal is – vagy cseréljük le a vezetőséget, vagy szüntessük meg őket és léptessünk helyükbe lojális, szándékainkat maradéktalanul leképező, talpnyalásban profi gárdát. Szakismeret, tekintély, elismertség nem követelmény.

 Folytatjuk ...

 

 Tartalomjegyzék