Magyarország, 2016

Karvalyok földje

Hogyan legyünk diktátorok Európa közepén? - Fegyveres erők és testületek lerohanása

Online könyv - 21. rész

2018. február 21. - Karvalyokfoldje2017

karvalyok_foldje_hogyan_legyunk_diktatorok.jpgFegyveres erők és testületek átalakítása

 

Előző rész itt.

A harmadik világbeli diktatúrákkal szemben mi nem a fegyveres erőkre és testületekre és nem is a nekünk nem tetszők végleges eltiprására alapozzuk hatalmunkat, hanem a képviseleti demokrácia meghekkelésére. Azonban nem szabad egy pillanatig sem elfelejtkeznünk arról, hogy hatalmunk fontos alappillérei mind az egyenruhás szervek, mind a titkosszolgálatok, valamint rendpárti kormányként gondoskodnunk kell a lakosság megfelelő közbiztonsági érzetéről is. Ha pedig túlságosan elfogy azoknak a száma, akik a következő választáson ránk voksolnának, még mindig átgondolhatjuk, hogy hatalmunk megtartása érdekében folyamodunk-e államilag intézményesített erőszakhoz.

 

Lojális vezérkarok

 

Hatalomra kerülésünk után a lehető legrövidebb időn belül hozzunk létre lojális vezérkarokat mind a rendőrségnél, mind a hadseregnél, mind pedig a titkosszolgálatoknál. Az nem történhet meg, hogy azok, akik fegyvert viselnek, ne a mi parancsainkat kövessék – még akkor sem, ha az Unió közepén nehéz elképzelni egy fegyveres puccsot vagy felkelést. Az erőszakszervezeteink igenis látszódjanak (de ne domináljanak) és érjék el azt, hogy minden polgárunkban tudatosuljon, egyenruhás és civil rendőreink-katonáink napi szinten teszik a dolgukat, bűnt üldöznek, közlekedést irányítanak vagy éppen ott állomásoznak készenlétben a laktanyákban. Arra azonban egyelőre nincs szükségünk, hogy a a forgalmasabb köztereinken, közintézményeinkben meg a metróban-reptereken géppisztolyt lóbálva strázsáljanak az egyenruhásaink, bár később még ez is bekövetkezhet.

A lojális tábornokokkal általában nincs probléma, ha csak az nem, hogy túl magasra emeljük őket – azaz olyan pozícióba kerülnek, ahol már a saját akaratukra is szükség lenne (irányítani kellene az állományukat), miközben tiszté avatásuk óta ahhoz szoktak, csakis parancsra mozdulnak meg és bőven elég, ha összecsapják a bokájukat, felfelé hajbókolnak és eközben lefelé ellentmondást nem tűrve érvényesítik a felülről kapott utasításokat. Az ilyen mentalitás-rögzülés miatt gondunk is lehet a legfőbb parancsnokokkal, főleg ha nem sikerül olyanokat kineveznünk, akik önmaguk képesek önálló gondolkodásra és felelősségvállalásra, valamint feltétlen engedelmességre tudják bírni azokat, akik alattuk szolgálnak. A kérdés hosszabb távon akár még aggasztó is lehet: vajon találunk megfelelő mennyiségben olyan tábornokot, akik el tudnak bánni az olyan pánikra hajlamos beosztott parancsnokokkal, akik egy-egy rizikósabb döntés elől menekülve akár hosszú órákat is eltöltenek a mellékhelyiségben, csak hogy ne nekik kelljen aláírni az épp aktuális akciót mozgásba lendítő parancsot? Az idióta intézkedések ráadásul könnyen kapnak nagy nyilvánosságot és még véletlenül sem maradnak meg az állomány belső körében, bármilyen titoktartási kötelezettséget is fogadtak a szereplők.

Senki sem állítja, hogy könnyű a közép-európai diktátorok élete.

 

A rendőrség

 

Az új Alaptörvényen nyugvó rendőrségi törvényben rögzítsük részletesen a rendőrök élet szabályozó kereteket, például milyen joga van a közrendőröknek és parancsnokaiknak, létesíthetnek-e érdekvédelmi szervezetet, sztrájkolhatnak vagy bármi más módon elégedetlenkedhetnek-e, illetve ha megtagadják a parancsot mire számíthatnak a hadbíróság előtt. Gondoskodjunk róla, hogy a parancs nem teljesítése mint elfogadható (tolerálható) magatartásforma még véletlenül se jusson eszébe azoknak, akik felesküdtek ránk. Jobban mondva a hazájukra, de ez a kettő az ő szempontjukból végül is egy és ugyanaz.

A szigorúan hierarchikus rendszerek lényege, hogy minden egyes vezető igyekszik nálánál butább beosztottakkal körbe venni magát attól való félelmében, nehogy azok a helyére pályázzanak, így aztán botor dolog lenne azt hinnünk, hogy a rendőrségünk, különösen annak utcai, egyenruhás állománya atomfizikusokkal van feltöltve. Jobb ha megbékélünk azzal a tudattal, bizony nem minden rendőrvicc rosszindulatú csúsztatás, hanem számos van köztük, amely csak a valóságot képezi le, így kudarcélményeinket minimalizálva elvárásainkat is célszerű ehhez a színvonalhoz igazítanunk. Meg kell küzdenünk még a különböző testületek és testületeken belül a szervezeti egységek közötti rivalizálással, a rendkívül hektikus információáramlással valamint azzal a mentalitással is, miszerint a kis munkát kis ívben, a nagy munkát pedig nagy ívben kell elkerülni. Különösen így van ez abban az esetben, ha a választóinkat azzal kábítjuk, miszerint amióta mi vagyunk hatalmon, a bűnözés ugrásszerűen csökkent, a közbiztonság pedig ezzel egy időben rakétasebességgel javult.

Játsszunk a statisztikákkal és adjuk ki a tábornokoknak, csak olyan ügyekben engedélyezzenek nyomozás elrendelését, amelyek garantált sikerrel járnak, mivel a kudarc negatívan befolyásolja a köz elé tárt adatokra. Miért kell minden közlekedési balesethez kimenni a járőröknek? Bőven elég, ha a részesek megbeszélik egymás között, aztán ha vér folyik, mehet a felmentő sereg. Ugyanígy felesleges komolytalan, ám nehezen kinyomozható ügyekkel foglalkozni, mint például a gépjármű feltörés. Az olyan ügyeket viszont, amelyekben a barátaink lehetnek gyanúsítottak, na azokat örökre felejtessük el – még az sem lehet elegendő bizonyíték, ha a kedves politikustársunk polgármesterként a tévéhíradóban is reklámozza, hogyan buzdította a beosztottjait jogszabály megsértésére és hivatali esküjük megszegésére. A korrupció csak akkor minősíthető bűncselekménynek, ha nem a mi kutyánk kölyke követte el és ez így van annak ellenére is, ha az adott cselekmény konkrétan beazonosítható a mi általunk elfogadott büntető törvénykönyv alapján is. A legjobb azonban az, ha rendőreink nem törik a fejüket bonyolult minősítéseken, hanem olyan tevékenységekre fókuszálnak, mint a gyalogos járőrök utcákra küldése, traffipaxolás valamint a közlekedésben résztvevők indokolatlan szekálása, ráadásul ez utóbbi tevékenység jelentős anyagi haszonnal járhat a kiszabott büntetéseknek köszönhetően.

 

A titkosszolgálatok

 

A titkosszolgálatok általában kifinomultabb módszereket használnak, mint a rendőrség, akár külföldre, akár belföldre dolgoznak, ráadásul a nemzetközi terrortámadások miatt jelentősen fel is értékelődött a szerepük. Azt sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy sajátos államberendezkedésünknek köszönhetően sokkal nagyobb esélye van egy személyünk elleni szervezkedésnek, mint annak, hogy a fővárosunk főpályaudvarát iszlám vagy ki tudja milyen egyéb fanatikusok a levegőbe repítik. Éppen ezért ne restelljünk olyan szakembereket alkalmazni, akik még a szocializmus idején, pártállami körülmények között tanulták a szakmát és kisujjukban van a belső felderítés, különösen azon a területen, ami az állambiztonságot és a fennálló hatalom elleni szervezkedést érinti. A kényesebb ügyekben is jobb, ha nem égetjük magunkat olyan új, általunk kinevezett vezetők dilettantizmusával, akik előéletükben maximum kommandós (ajtót izomból betörő) vagy éppen személyvédelmi (testőr) múltat tudnak felmutatni. Nem kívánhatunk magunknak olyan blamát, mint amikor felderítőink információja alapján a kommandósok nagy médiaricsajjal lerohannak terrorista-gyanús személyeket, akikről aztán kiderül, csak második világháborús rozsdás vasakat ástak ki a szomszédos kiserdőben, vagy ami még rosszabb, filmgyári kellékeket szállítottak épp egy nemzetközi koprodukciós forgatásra. De még ennél is nagyobb arcvesztés az, amikor a titkosszolgálatunk házkutatásra igyekvő harckocsis zászlóalja eltéved egy párszázas lélekszámú faluban és konvojban fel s alá járkálva próbálják megtalálni azt a címet, ahol váratlanul le kellene csapniuk, de a téves címen ajtóbetörés-gatyában földre térdeltetés sem vágyaink netovábbja. Ha jót akarunk magunknak, maradunk a régi motorosoknál, a kommunisták se véletlenül foglalkoztatták a náci érából visszamaradt szakembereket.

A hatáskörök tisztázása és ütőképes egységek felállítása érdekében mihamarabb döntsük el, hogy a hatalmunkat veszélyeztető esetek nyomozását mely szervhez rendeljük és ehhez alakítsuk ki a megfelelő jogszabályi hátteret is (akár több lépcsőben, hogy ne legyen annyira feltűnő a minden lében kanál jogvédőknek), különös tekintettel a lehallgatásokra, megfigyelésekre, banktitok meghekkelésére és a titkos házkutatásokra. Miénk a parlament, tehát gondoskodjunk arról, hogy minél ritkább esetben kelljen bírói engedély a titkosszolgálati eszközök alkalmazásához (lehallgatáshoz, levéltitok megsértéséhez, házkutatáshoz, titkos megfigyeléshez) és minél kevesebb rálátása legyen bárkinek is a hatalmunk megtartása érdekében folytatott nyomozati cselekményekre. Amit csak lehet, haladéktalanul minősíttessünk államtitoknak, netalán nemzetbiztonsági érdeknek, vagy süttessünk rá bármilyen más bélyeget, csak hogy elejét vegyük a nekünk nem tetsző kutakodásoknak. Igenis fontos, hogy tudjuk, ki mit gondol rólunk és kitől mire számíthatunk mind a közeli, mind a távoli jövőben. Különben hogyan tudnánk felkészülni idejekorán a minket érő támadásokra? Vagy hogyan tudnánk beazonosítani és ellehetetleníteni a lefizethetetlen, akár fejjel is a falnak menő ellenzékieket? Gyűjtessünk adatokat minden számunkra fontos egyénről, hogy a későbbiek folyamán akár zsarolással is rávehessük őket a viselkedésük nekünk tetsző irányba módosítására. Minél több és minél vastagabbak dossziénk van, annál nagyobb a hatalmunk – mindenkinek van féltenivalója, még a legádázabb jogvédőnek és forró fejű ifjúnak is. Ha ragaszkodunk a hatalmunkhoz, akkor használjuk ezt ki.

 

A különleges egységek

 

Állítsunk fel külön egységeket a különlegesebb feladatokra, például telepítsünk az adóhivatalhoz fegyverviselésre jogosult adónyomozókat, vámosokat, a katasztrófa-helyzetekre hozzunk létre katasztrófavédőket, ám mindig legyünk tisztában azzal, melyik ágazattól ténylegesen mit várhatunk el. Demokráciában nem szül jó vért, ha a tűzoltókat politikai (erőszak)szervezetté minősítjük vagy a kéményseprőket fegyveres testületbe kényszerítjük, ellentétben az adónyomozókkal, akiket nyugodtan használhatunk arra, hogy ellenségeinket tönkretegyük és ennek érdekében még rendfokozatot is adhatunk a vállukra meg lőfegyvert a kezükbe.

Tisztázzuk jogszabályban ezen különleges erők feladatait elkerülve azt, hogy a melósabb, szempontunkból is fontos eseteket úgy dobálják egymásnak, mint a forró krumplit. Meg kell hagynunk azonban feltétlen azt a kiskaput, hogy a számunkra kellemetlen ügyeket akár évekig tologassák egyik hivatalból a másikba, élénk és kevésbé élénk, ám annál hosszabb ideig elhúzott hatásköri és illetékességi viták közepette. Ha így járunk el, senki sem vádolhat minket azzal, hogy eltemetünk ügyeket – mi csak bedobjuk ezeket a ringbe pár szervezet közé, civakodjanak, ráérnek.

 

Magánhadseregek

 

Azért, mert Európa közepén vagyunk, még nem kell megfosztanunk magunkat olyan luxustól mint a magánhadsereg, csak arra ügyeljünk, adjunk a fegyveres testületnek hangzatos nevet meg olyan kizárólagos feladatkört, amellyel tökéletesen megindokolhatjuk a létüket.

A történelem azt igazolja, aki teljhatalommal bír, az előbb vagy utóbb összefut olyanokkal, akik viszont az ő teljhatalmát akarják. Hogy a harcban ne mi húzzuk a rövidebbet érdemes jól működő magántestőrséget beüzemeltetnünk, lehetőleg szekrényajtó méretű, kommandós és testőrkiképzést is kapott hegyomlásokkal. Az ő látványuk ugyan a mi paranoiánk mértékét nem csökkenti, de a helyünkre pályázókra egész biztosan gyakorol valamiféle visszatartó erőt. Sehova se mozduljunk ki minimum hat testőr és legalább két kísérő autó nélkül és szerezzünk be golyóálló cuccokat az öltönytől kezdve egészen a limuzinig - ám előbb vagy utóbb rájövünk, semmi sem pótolhatja azt az érzést, amit az élő pajzs mögé bújás lehetősége nyújt számunkra.

Adjunk extra hatalmat a magánhadseregünknek, például olyan plusz jogosítványokat, mint a velünk nem egyetértők titkosszolgálati megfigyelése vagy nyomozati jogkör államellenes bűncselekmények terén, hiszen ezek segítségével ismerhetjük meg igazán azokat, akikkel szemben meg kell védeni magunkat. Ügyelnünk rá, hogy a különféle szervezetek között legyen kommunikáció és ne vesszen el a sok bába között a gyerek, azaz egy esetleges támadás során legyen, aki megvéd minket – kudarc esetén az utólagos egymásra mutogatással már nem sokra megyünk.

Legbensőbb bizalmasaink irigylik majd a személyesre szabott fegyvereseinket és számíthatunk rá, hogy lobbizni fognak saját stáb létrehozására. Ennek semmi akadálya sincs egészen addig, amíg ezek a mini-hadseregek csak biodíszletként arra szolgálnak, hogy történelmi hangulatot adjanak a parlamenti irodák vagy éppen a nemzeti bankunk folyosóinak. Sőt, ha már lúd, legyen kövér, fokozzuk a látványt minimum kétszáz évesnek látszó nemzetieskedő egyenruhákkal és fegyverzettel is. Ha azonban a teljhatalmunkat magunknak és csakis magunknak akarjuk, akkor a legszigorúbban vett testőri funkciókon kívül semmi mást ne engedélyezzünk ezeknek a brigádoknak, a nagy tűzerő és a titkosszolgálati eszközök valamint a nyomozati hatáskörök maradjanak meg a mi magánegységeink privilégiumának. Ráadásul minél kevesebb ilyen csapatot engedélyezünk, annál exkluzívabb érzés lesz ez az arra érdemesek számára (például köztársasági elnök, parlament elnöke, nemzeti bank elnöke), arról meg majd lebeszéljük őket, hogy rakétavetőket, éles gránátokat, terepmintás Hummereket meg mahagóni borítású vitorlásokat igényeljenek az alakulatuknak.

 Folytatjuk ...

Előző rész itt

 

 Tartalomjegyzék