Magyarország, 2016

Karvalyok földje

Mennyibe fáj Orbán Viktor kárörvendése a magyar adófizetőknek?

2018. február 19. - Karvalyok Földje

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngBíró-Nagy András, a Policy Solution kutatási elemzője sommás véleményt fogalmazott meg Orbán Viktorról, kormányunk fejéről:

 „a káröröm láthatóan egy fontos belső motivációja a miniszterelnöknek”.

Ő ugyan ezt az állítását Orbán idei évértékelő beszédéből vezette le, azonban rá kell döbbennünk, ez az egy mondat igen sok mindent megmagyaráz az elmúlt évek történéseiből. Például azt, hogy miért nem kártalanítja azokat a vállalkozókat az állam, akik bizniszét egy tollvonással elvették és egzisztenciájukat a mélybe lökték.

Az államhatalmat sok mindenre fel lehet használni, jóra és rosszra egyaránt és igen nemes személyiségnek kell lennie annak, aki minden lépésével a nemzetének – és nem saját magának meg a haverjainak – a felemelkedésén akar ügyködni. Az elmúlt nyolc év ezt bebizonyította: a haverokra soha nem látott hét bő esztendő köszöntött, a pórnép meg kapta a béka feneke alatt lévő egészségügyet, az államosított köznevelést (oktatásról már nem nagyon beszélhetünk), meg a soha nem látott mértékű korrupciós költségeket, amelynek nagyságrendjét még csak megsaccolni sem lehet. Hogy miért? Mert nemcsak a lenyúlt, Brüsszel által ki nem fizetett uniós támogatásokat kell majd valahogy kompenzálnia az adófizetőknek meg a semmire sem jó beruházások önrészét (lásd az Elios-ügyben a kormány kifizette egyes önkormányzatoknak az önrészt is, hogy tuti belevágjanak a Tiborcz-féle korrupciós műveletbe, ez utóbbiról részletesen itt). Egyszer majd ki kell fizetni a helyreállítási költségeket is (például normális közvilágítást építeni a drágán beszerzett sötétség helyére meg el kell bontani a stadiont, mielőtt életveszélyes lesz), ahogy az elszámoltatás sem kerül majd két fillérbe.

Az adófizetők azonban szembesülnek majd olyan kifizetendő tételekkel is, amelyek elsősorban miniszterelnökünk káröröméből vezethetők le és csak másodsorban tekinthetők korrupciós költségnek, ezek pedig a parlamentnek nevezett gombnyomogató automata által legalizált tatárjárás költségei. Mert mi másnak nevezhetnénk az olyan hadműveleteket, amelyek elsődleges célja egy adott piaci szektorban működő vállalkozások totális tönkretétele, másodlagos célja pedig a romokon az új nemzeti burzsoázia helyzetbe hozása?

Nézzünk egy példát, a szerencsejáték szektort szétdúlását. Lehet mondani, hogy az ebben az ágazatban működők maguk az ördög szolgái és megérdemelték, amit kaptak, ám ne felejtsük el, ezek a vállalkozók a hatályos jogrend alapján élték mindennapjaikat és foglalkoztattak a szektorban majd 40 ezer munkavállalót (játéktermek, vendéglátóipari létesítmények alkalmazottjai, játékfejlesztők, programozók, könyvelők, biztonsági őrök, takarítók, stb.) és adóztak meg járulékoztak nem is keveset, köszönhetően a rájuk kivetett fix adónak. Őket először a kormány beruházásra ösztönözte (sokszáz milliós nagyságrendben), majd egy nap alatt bezáratta a bazárt a jó erkölcsre meg soha meg nem ismert nemzetbiztonsági kockázatra hivatkozva. A munkavállalók szétszéledtek (leginkább külföldre mentek), a vállalkozások lecsődöltek, az adófizetők meg éves szinten majd 100 milliárdos veszteséget könyvelhettek el kieső bevétel formájában (játékadó, áfa, társasági adó, fogyasztási adó, foglalkoztatottak utáni járulékok, stb.), a játékszenvedéllyel küzdők pedig új, immáron nem a magyar államot gazdagító formákban élték ki vágyaikat (külföldi illetőségű online kaszinók, illegális „földi” szerencsejáték).

Persze ahogy mindig, a fennkölt erkölcsi maszlag alól ebben az ügyben is kilógott a lóláb, utólag pedig maga a ló is megjelent Vajna és még két-három barát formájában (Garacsi István, Szima Gábor és Kruppa Zsolt). Ők voltak azok a szerencsések, akik a több mint ezer magyar vállalkozó tönkretétele után maradt romokon újraépíthették azt a szerencsejáték bizniszt, amelynek árbevétele éves szinten meghaladja a 30, de akár a 40 milliárd forintot is (a 2017 évi adatok még nem ismertek). Ha ló, akkor legyen jó kövér, így a baráti kaszinók nem kaptak a nyakukba online pénztárt (ellentétben az autószerelőkkel meg edzőtermekkel), jelentős adókedvezményeket érvényesíthetnek, illetve még a koncessziós díjat is leírhatják az adójukból és arra sem kell számítaniuk, hogy az adóhivatal mindennapos vendég lesz náluk. A játékszenvedéllyel bírók meg ugyanúgy dobálhatják a zsetonokat a különféle pénznyerőkbe, ahogy nekik tetszik és immáron online is csillapíthatják késztetéseiket, már ha megelégednek a Vajna-féle nemzeti online kaszinó – nemzetközi összehasonlításban meglehetősen minimalista – szolgáltatásaival.

Az adófizetők pedig? Eddig több száz milliárdot veszítettek az ügyön (elmaradt adó- és járulékbevételek, kivándorolt honfitársaink GDP-hez hozzájárulása, stb.), a szerencsejátékkal kapcsolatos problémák (pl. egészségügyi költség, szerencsejátékhoz kapcsolódó bűnözés) meg ugyanúgy a nyakukon maradtak, csak most már mélyen hallgat ezekről a kormány, hiszen a hasznot immáron a haverok (és a mögöttük álló, az árnyékban meghúzódó szereplők) fölözik le.

vigyazz_karorvendesveszely.pngÉs ezen a ponton figyel be a miniszterelnökünk káröröme – az, hogy nemcsak kivégzett egy prosperáló, 20 éve jogszabályok alapján önmagát felépítő szektort a barátai kedvéért, hanem a kárvallottakat nem volt hajlandó kompenzálni, pedig még csak nem is a saját zsebéből kellett volna fizetni, hanem az adófizetőkéből. Sőt, kormánya először ígéretekkel beruházásra ösztönözte a nyerőgép üzemeltetőket és csak aztán lökte a mélybe őket, miután teljesen feleslegesen kiköltekezték magukat. A magyarázat pedig? Így jártak, ilyen az üzlet. Pedig akár még ki is szúrhatták volna a szemüket egy kis jóvátétellel, ettől nem ment volna csődbe az állam, csak maximum egy kicsit kevesebb jutott volna stadionépítésre, kisvasútra, Várba költözésre meg semmire sem jó közvilágításra.  És egyébként is, legszebb öröm a káröröm.

Azóta persze a bíróságok nemzetközi szinten kimondták, nem, nem ilyen az üzlet, igenis kell kártérítést fizetni a vállalkozóknak – és bár a magyar bíróságok nem sovány malac vágtában igyekszenek figyelembe venni meg végrehajtani a külföldi, idegenszívű verdiktet, előbb vagy utóbb ki kell mondani itthon is valakinek, a vállalkozókat ért károkat akkor is ki kell fizetni, ha kárörvendésre hajlamos miniszterelnökünknek ez nem tetszik. Pedig ahogy telik az idő a számla egyre nagyobb lesz, hiszen nemcsak az egykori állam (azaz a gombnyomogató automatává silányult parlament) által okozott károkat kell kompenzálni, hanem az azóta felhalmozódott kamatokat is. És ahogy Simicskának fizetett az állam a félbemaradt M4-ért 45 milliárdot, úgy a szerencsejáték szektor kárvallottjainak is fizetni kell majd, de a magánnyugdíj-pénztár egykori tagjai is bottal üthetik a majd 3.000 milliárdjukat, mert ugyebár azt már réges-régen elköltötte Orbán Viktor és kormánya.

Azonban nemcsak a szerencsejáték szektorosok lettek áldozatai a miniszterelnökünk kárörvendésének, hanem mások is, a különbség csak annyi, hogy a nyerőgépesek megszívatását le lehetett önteni jó kis populista szósszal. De ott vannak például az egykori, a koncessziós időszak előtti trafikosok, a tankönyvkiadásban vagy éppen a hulladék bizniszben utazók. Bennük az a közös, hogy Orbán nélkül építették fel az egzisztenciájukat, a sikerük pedig egyértelműen szálka volt azok szemében, akik erre nem voltak képesek. És mi a magyar módszer? Nem megtanulni jobban csinálni és piaci körülmények között legyőzni a versenytársakat, hanem kormányzati segítséggel a földbe tiporni őket és valódi versenytársak nélkül egy új piacon monopolhelyzetbe kerülni. A különféle lobbiknak meg nem kellett más csinálniuk, mint Orbán Viktor kárörvendésre hajlamára játszani és vele, mint teljhatalmú kormányfővel intéztetni a piszkos munkát úgy, hogy a tönkretettek lehetőleg egy fillér kárpótlást se kapjanak. Így jártak, ilyen az üzlet.

Az adófizetők azonban nemcsak a szép sorban megjelenő kártérítési igényeket lesznek majd kénytelenek kielégíteni azok helyett, akik a helyzetet létrehozták és akik hiperűrsebességgel gazdagodtak a piacok újrarendezésének köszönhetően, hanem annak is ők a kárvallottjai, hogy ma Magyarországon józan eszű, nem a kormány keblén nevelkedő vállalkozó nem mer beruházni, jól prosperáló céget létrehozni és működtetni. Mert mi van, ha az ő bizniszét is megkívánják odafent, ha egy tollvonással elszedik mindenét, amit sok-sok év alatt felépített? Így járt, ilyen az üzlet? A kockázat tehát hatalmas, az irigység meg a kárörvendés pedig nem olyan emberi tulajdonság, amely eltűnik, vagy netalán átalakul jószándékká és megbecsüléssé egyszer csak majd.

Nem, ma Magyarországon csak az lehet sikeres, akinek azt odafent megengedik, aki pedig nem tartozik ebbe a körbe az jobb ha tudomásul veszi, a kárörvendés mindent legyőz. És elköltözteti a cégét Szlovákiába vagy még messzebb.