Magyarország, 2016

Karvalyok földje

Hogyan legyünk diktátorok Európa közepén? - A nemzeti bank, mint finanszírozási forrás

Online könyv - 13. rész

2018. február 01. - Karvalyokfoldje2017

karvalyok_foldje_hogyan_legyunk_diktatorok.jpgHázipénztárunk, a nemzeti bank

 

Előző rész itt

Saját és híveink zsebének megtöltésére használjuk fel a nemzeti bank forrásait is például a devizatartalék illetve a különböző árfolyam manipulálós és kötvény kibocsátásos ügyletek segítségével. A nemzeti bank pénzének felélése olyan, mintha a nagymamánk éléskamrájából az ínségesebb időkre félretett befőtteket falnánk fel, de jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb, éppen ezért felesleges azon aggódnunk, hogy gyermekeink vagy unokáink hogyan fogják kifizetni a torkosságunk miatt elszenvedett veszteségeket. És azt is felesleges megértenünk, hogyan működik egy demokratikus ország központi bankja – a lényeg, hogy olyan főnököt nevezzünk ki az élére, aki készségesen meg tudja oldani az összes kérésünket (azaz lenyúlható pénzmennyiséget teremt a föld alól is), valamint nemcsak hogy teljesíti a kívánságainkat, hanem proaktívan ő maga ajánl fel megoldási javaslatokat.

Az is jó még egy nemzeti bankban, hogy sok mindenre felhasználható. Csak egy törvénymódosítás (az intézmény feladatainak felsorolásába beszúrjuk az „egyéb” szócskát) és már ki is bővítettük a tevékenységi körét, így működtethet alapítványokat, adhat-vehet nemesfémet és műkincseket, vásárolhat palotákat meg vidéki uradalmakat, alapíthat iskolákat meg pénznyelő kamuegyetemeket és megrendelhet aranyáron bármilyen szolgáltatást, kezdve az ingatlanok felújításától egészen a tanulmányíráson át a különféle konferenciák tartásáig valamint jógaoktatásig. A nemzeti bank alapítványainak felügyelő bizottsági tagjai milliókért oszthatják az észt (akár több bizottságban is egyszerre), de kiugróan magas órabérért akár egyetemeken is tarthatnak előadásokat, miért is olyan nagyszerű a rendszerünk.

Ezzel azonban még nincs vége a nemzeti bank lehetőségeinek, hiszen ki akadályozhatná meg, hogy ezek a nyúlványok további cégeket alapítva beszálljanak a vendéglátásba, a műkincs-kereskedelembe, a könyvkiadásba, egyetemi tanszékek finanszírozásába vagy éppen a konferencia turizmusba, netalán a sportba? Csak mi, de amíg megkapjuk a minket megillető részt az ügyletekből és a híveink is elégedettek, addig no problem, csak bólogassunk, a helyzet úgy, ahogy van, tökéletes. Lehet, hogy egy átlagos nemzeti banknak nem feladata az ingatlangazdálkodás vagy oktatás (mivel veszélyeztetné a stabil működését), de a rendszerünk sem átlagos, így az intézményeinknek sem kell annak lennie. És egyébként is, senkinek semmi köze hozzá.

Számítsunk rá, hogy egy-két gondolkodó szakújságíró óhatatlanul elkezd majd károgni, ha a nemzeti bank a költségvetés pénzével gazdálkodik, akkor az ebből származó nyereség is a költségvetést illetné meg (azaz továbbra is közpénz), nemcsak a különféle műveletek vesztesége, ezt azonban haladéktalanul minősítsük rosszindulatú csúsztatásnak, olyannak, amely annyira sem érdemes, hogy akár egyetlen sajtónyilatkozatot is fecséreljünk erre a témára. Ha mi vagyunk a sajtó teljhatalmú ura, akkor szélesebb közönséghez úgysem jut el a morgás, de ha véletlenül mégis eljutna, akkor sincs félnivalónk, hiszen az átlagpolgárok már azzal sincsenek tisztában, valójában mit is csinál (csinálhat) a nemzeti bank és mi az az alapítvány, a különféle pénzpiaci műveletek pedig végképp szankszritül vannak számukra.

Azonban nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, ha egy kupleráj kihelyezett tagozatát átnevezzük, az még attól ugyanúgy kupleráj maradt, így ha a nemzeti bank közpénzt kezel, akkor a nemzeti bank alapítványainak átpasszolt milliárdok sem veszítik el közpénz jellegüket. Ez az alapvető tény azonban nem kell, hogy akár egy pillanatig is befolyásolja a nemzeti bankunkkal kapcsolatos szándékainkat és kormány kommunikációnkat.

Amíg nem építjük ki a tökéletes diktatúránkat, addig időnként óhatatlanul is kell olyan újságírói kérdésekre válaszolnunk (nekünk vagy szóvivőnknek), hogyan juttathat rokonoknak, szeretőknek, haveroknak meg strómanoknak mindenféle áljogcímen ellenőrzés nélkül pénzeket a központi bank, és arra is gyanúzhatnak a pénzügyekben jobban tájékozottak, bizony házipénztárként kezeljük a nemzeti bankot. Tartsuk arra a sajtósainkat, hogy a kényelmetlenebbnél kényelmetlenebb kérdések méregfogát eltávolítsák, azaz

  • vagy hagyják figyelmen kívül a zűrös kérdést,
  • vagy beszéljenek mellé,
  • vagy viharozzanak ki a teremből „aljas rágalom” felkiáltással és eközben használják pajzsnak lehetőleg a legtörékenyebb nagymama korú beosztottjukat, azt úgysem merik letiporni a kíváncsi firkászok.

A nemzeti bank közreműködik gazdaságunk hitelekkel finanszírozásában is, amennyiben arra szükségünk van. Nehezítettük a költekezést, ha a választási kampány miatt az államadósság csökkentését tűztük zászlónkra, ám még véletlenül sem lehetetlenítettük el. Küzdjük le ügyes könyvelési trükkökkel ezt az akadályt, ehhez pedig első lépcsőben a lehető legmesszebb űzzük el a figyelő szemeket. Az olyan nagy hitelezőknek, mint például az IMF a lehető leghamarabb fizessük vissza a tartozásunkat akármilyen áron is. Például lenyúlhatjuk az állami nyugdíjbiztosító tartalékait (azaz a befektetési célból vásárolt értékpapírjait) és piacra dobhatjuk a nagy állami vállalatok részvényeit is. És miért van erre szükség? Azért, mert a nagy nemzetközi hitelintézmények képesek mindenféle feltételeket előírni, ráadásul mindenbe beleütik az orrukat, ez pedig nekünk nagyon nem jó. Ha nincsenek, vagy csak minimális figyelmet fordítanak ránk, akkor nem kell folyamatosan ügyelnünk a költségvetési hiány számaira és be sem kell számolni nekik rendszeresen, hogyan is képzeljük el gazdaságunk stabilitásának biztosítását és milyen intézkedéseket kívánunk foganatosítani annak érdekében, hogy a nekik tetsző mutatókat hozzuk. Ha lehet, előzzük meg, hogy a szakértőik a mi intézményeinknél kutakodjanak és felülbírálják a könyvelésünket meg azokat a statisztikai módszereket amelyekkel igazoljuk, minden a legnagyobb rendben. És nem utolsó sorban kisebb rátekintés esetén könnyebben hamisíthatjuk a számokat és véletlenül kihagyhatunk, esetleg duplán számolhatunk bizonyos mérlegjavító tételeket.

Ha mindenképpen hitelre van szükségünk (és igen, lesz szükségünk), akkor válasszuk az eladósodás sokkal kellemesebb módját, az államkötvények kibocsátását illetve államközi egyezmények alapján hitelből projektfinanszírozást, ez utóbbiba pedig olyan üzleti partnereket is bevonhatunk mint Oroszország vagy Kína, a pénznek nincs szaga.

Az intézményi befektetők (például nyugdíj- és egyéb befektetési alapok) és a kisbefektetők soha nem fognak ott dörömbölni az ajtónkon, szeretnék ellenőrizni, valósak-e a költségvetésünk sarok számai és a statisztikai hivatalunk által meghatározott növekedési ütem tényleg annyi-e, mint amennyinek mondjuk.  Nekünk csak a nagy hitelminősítőket kell meggyőznünk, hogy minden rendben van a házunk táján, az ő besorolásukat a pénzpiaci szereplők úgyis elfogadják még akkor is, ha már bebizonyították, képesek bármilyen stabilnak hitt világgazdaságot is egy szempillantás alatt összeroppantani.

Ne csak a külföldi intézményi befektetőket és hazai kisbefektetőket győzzük meg arról, hogy jobb helyet nem is találhatnának a pénzük fialtatásának, mint a mi államkötvényeink, hanem találjunk ki egyéb módozatokat is az államadósságunk belső finanszírozására. Ajánljuk erősen (azaz informálisan írjuk elő), hogy a multinacionális kereskedelmi bankok hazai leányvállalatai vásároljanak állampapírt – és ne csak a muszáj. Sőt, vetessünk a Nemzeti Bank alapítványaival is államkötvényeket, az pedig hogy mi illik és mi nem, valamint mi szabályos és mi nem, az egy pillanatig se zavarjon minket.

Gondolkodjunk nagyban – és ennek megfelelő szintű beruházásokat vizionáljunk. Legyen új atomerőmű, új autópálya, új vasútvonal, aztán keressünk rá olyan külföldi befektetőket, akik megfinanszírozzák és kivitelezik a projekteket. A választók többségének úgysincs fogalma róla, mit jelent két-három ezer milliárd adósság az oroszok vagy a kínaiak fele, ahogy azt sem, a hitel adósságszolgálata mekkora terhet jelent még az unokáiknak is. Hivatkozzunk soha nem látott olcsó áramra (nem lesz az), egész kontinens ellátó kínai logisztikai központra (elegánsan elfelejtve a bejáratott, kiváló infrastruktúrájú tengeri kikötőket meg azt, hogy a felmelegedés miatt északon Kína akár új Selyemutat is építhet), arról pedig gondoskodjunk, hogy a szerződések aláírásáért egyrészt részesüljünk megfelelő csúszópénzben, másrészt a kivitelezés során többszörös túlszámlázással a haverjaink, strómanjaink is zsíros megbízatásokhoz jussanak. A befektetőkkel szemben nyeregben vagyunk, ha vita van, maximum a kész beruházások nem kapják meg a különféle hatóságoktól a működési engedélyt, illetve a többlet- és pótmunkák pluszdíjazásából is bőven megszerezhetjük a jussunkat.

Az államadósság kulcsszámai is csak olyanok, mint bármilyen más statisztikai mutató – ha akarjuk vemhes, ha akarjuk nem vemhes, főleg akkor, ha nem számoljuk bele az állami bankok egyenlegeit és a külföldről finanszírozott nagy állami beruházások hiteleit. Ha pedig netalán az Unió hivatalnokai elkezdenek kekeckedni, szerintük az is adósság, ami mi szerintünk nem, vonjuk meg a vállunkat és kiabáljunk, már megint bántanak minket a csúnya brüsszeliek. Azok, akiknek egyébként sincs semmi joguk beleszólni, mi mit hogyan számolunk, a saját szemétdombunkon mi vagyunk az urak, ha fene fenét eszik, akkor is.

 Folytatjuk ...

 

Előző rész itt.

 

 Tartalomjegyzék