A diktatúra alapjainak megteremtése
Egyszerre több fronton támadjunk – természetesen oly módon, hogy az Unió ellustult és inkompetens bürokratái még véletlenül se kapjanak észbe, mi is történik a szemük előtt. Stratégiánk a lopakodás: több lépcsőben szervezzük át az országunk intézményrendszerét és egyáltalán nem baj, ha a kívülállók értetlenül szemlélik az eseményeket, hiszen a lényeg éppen az, hogy mi tudjuk, mi a végső célunk, ők viszont nem. Arra pedig végképp ne pazaroljunk energiát, hogy az érintettek megértsék, mi is zajlik körülöttük, sőt, minél nagyobb a bizonytalanság, minél jobban féltik az állásukat és megélhetésüket, annál jobban kihasználhatók az egyébként minden további nélkül felcserélhető szereplők. Ráadásul minél jobban rettegnek, annál több mindenre tudjuk rávenni őket. Még olyan dolgokra is, amelyekre legelvadultabb álmunkban sem gondolnának normális körülmények között.
Hatalmunk tartósítása érdekében először határozzuk meg a rendszer finanszírozási sarokpontjait valamint azok körét, akiket mindenképpen a kezdeményezettek között akarunk látni.
Kik a legfontosabbak számunkra? Elsősorban azok, akik teljes vállszélességgel minket támogatnak (azaz a saját területükön a mi érdekeinknek és utasításainknak megfelelően cselekszenek) cserébe azért, hogy hatalmunknál fogva anyagi javakhoz juttassuk őket. Senki sem fog aprópénzért országos rendőrfőkapitány, adóhivatal elnök vagy főügyész lenni és elvállalni olyan necces ügyek elsimítását, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindenképpen veszélyeztetnék a rezsimünket. Ugyanez vonatkozik a közszolgálati hírcsatornák vezetőire illetve kormányhivatalok teljhatalmú főnökeire is – ha nem akarunk botrányokat, akkor olyanokat kell alkalmaznunk, akik kihúzzák a méregfogát a dolgoknak, eltüntetik a bizonyítékokat, elhallgattatják az ellenkezőket. Vajon elégedettek lesznek a nagy állami vállalatok vezetői, ha bár cégük kifizetőhelyként működtetjük, ők abból nem részesülnek? Kizárt, az aláírásuknak és nem utolsó sorban lojalitásuknak ára van. A parlamenti frakciófegyelmet is honorálni kell valamivel, ha már mindenféle ellenvetés nélkül úgy nyomogatják a kedves képviselők a gombokat, ahogy mi parancsoljuk nekik, magasról lesajnálva azoknak az érdekeit, akik ténylegesen beválasztották őket a székükbe.
Nekünk kell meghatároznunk a rendszerünk működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges személyi állomány létszámát és konkrét személyi körét is, maximálisan szem előtt tartva a saját érdekeinket. És mi a saját érdekünk? Az, hogy minél tovább hatalmon legyünk, ehhez pedig egy kisebb hadseregnyi olyan ember kell, aki mellénk állva ezt lehetővé teszi.
A politika csapatsport. Először is ott vannak a közvetlen munkatársaink, barátaink, akikkel győztes kampányunknak köszönhetően együtt eveztünk be a célba. A számukra leosztott területek és elvégzendő feladatok segítségével ők építik ki a mi birodalmukat, ez pedig pénzbe és energiába kerül. Sok pénzbe és sok energiába. Aztán ott vannak azok az üzletemberek, akiket az állami megrendelések közelébe engedünk, ők is kiveszik a részüket. Ki kell fizetnünk még a legfontosabb állami alkalmazottakat és olyan plusz juttatásokat is prezentálnunk kell nekik, amelyek fejében megéri nekik állami alkalmazottaknak maradni.
Rajtuk kívül ott van még a kevésbé fontos állami alkalmazottak tömege, az ő bérüket is ki kell gazdálkodnunk, és akkor még nem beszéltünk a lakosság többi részéről, akik a legkülönfélébb módon tartják a markukat, kezdve a nyugdíjtól az egészségügyi ellátáson át egészen a szociális juttatásokig. Azt is el kell döntenünk, hova és mennyit ruházunk be (utak, iskolák, stadionok, stb.), és ha mindezt letudtuk, a költségvetésből el nem költött pénz mind a mienk lehet, leginkább a strómanjainkon keresztül.
A mindennél nagyobb kihívás annak eldöntése, pontosan mennyi mohó szájat kell betömnünk, illetve a különböző hasznossági szinteken mennyit kell áldoznunk arra, hogy a rendszer működjön. Ha túl nagy közalkalmazotti létszámnál húzzuk meg a határt, akkor túlságosan drága lesz a közigazgatás humán erőforrásának finanszírozása, emiatt pedig sokkal kevesebb pénz jut az elengedhetetlen beruházásokra valamint a haveroknak meg nekünk is. Ráadásul a mi rendszerünk sem különb, mint bármelyik multinacionális vállalat vagy egy jól bejáratott maffia család, azaz minél jobban hasznát vesszük valakinek, minél több hasznot hajt nekünk, annál jobban meg kell becsülnünk a szolgálatait, ha pedig nem fizetünk eleget, akkor bizony a hoppon maradt személy akár ellenünk is fordulhat. Addig nincs is probléma, amíg csak magányos farkasról van szó, ám ha tömegessé válik a morgolódás, akkor előbb vagy utóbb veszélybe kerül a mi hatalmunk is. Mivel a forrásaink végesek, a rendelkezésre álló javakat okosabb a leginkább hasznos emberekre fordítanunk és nem pazaroljunk a haszontalan naplopókra. Ha pedig valaki érdemtelennek bizonyul a figyelmünkre, akkor habozás nélkül példát kell statuálnunk és azonnal ki kell penderítenünk a beosztásából és ezáltal a fizetési listánkról is.
Ha ellenzékiként jól sáfárkodtunk a rendelkezésünkre álló humán erőforrással, akkor hatalomra kerülésünkkor rendelkezünk olyan szakemberekkel, amilyenekre szükségünk van, azaz van kire bíznunk a gazdaság annektálását is. Hadrendbe állíthatjuk a szervilis jogászainkat, akik kiválóan helyt állnak a minisztériumokban és az igazságszolgáltatás valamint a rendvédelem területén, a közgazdászainknak is jut bőven tenni való a nemzeti banknál és a különböző ellenőrzéssel foglalkozó hivataloknál, hogy a gazdasággal foglalkozó minisztériumot már ne is említsük. Vannak olyan területek azonban, amelyek elketyegnek maguktól, vagy számunkra érdektelen, milyen színvonalú szakemberre bízzuk: az oktatásügy élére például bármilyen tanárt kinevezhetünk, az ágazattal kapcsolatos céljaink alapján megfelel a leginkompetensebb, legkutyaütőbb pártlakáj is.
Természetesen nem elengedhetetlen része a személyzeti politikánknak, hogy mindig és mindenkor csakis a legmagasabb képzettségű, legprofibb embereket helyezzük be az adott pozícióba. Egyetemi végzettség nélkül is lehet bárki kiváló pártkatona, időnként pedig még jobb is, ha a szóban forgó közszolga kérdések és kétségek nélkül hajtja, illetve hajtatja végre az utasításainkat. Miért kellene például egy gazdasági miniszternek diploma? Elég, ha a nevét adja az intézkedésekhez és azt teszi, amit felülről mondanak neki, azt viszont sovány malac vágtában. Azt meg úgysem fogja (és nem is meri) senki sem megkérdezni, a döntéseket valójában a miniszter hozza, vagy pedig a miniszter mellé kirendelt személyi asszisztensünk, netalán minden reggeli kávépartnerük. Vagy esetleg olyan valaki, aki még névleg sem jelenik meg az egész rendszerben, csak bábjátékosként mozgat mindenkit, aki az előadás alatt megjelenik a színpadon.
Bárhogy is kezdünk a dolgoknak, a lényeg a kommunikáció, azaz a médiában meg kell indokolnunk, miért is nagyszerű ötletek az új és még újabb húzásaink. Így a nép megtudja, mindez őértük és csakis őértük történik, plusz kifogjuk a szelet a demokrácia felkent bajnokainak vitorlájából.
Hogy mindig mindenre időben és kellő erővel tudjuk reagálni, a lehető leghamarabb izzítsuk be a kommunikációs stábunkat. Vezessük be a rendszeres sajtótájékoztatókat – ezeken nem muszáj kérdésekre válaszolnunk és nem is kell feltétlen nekünk, a nagyfőnöknek megjelenni, elég ha a kormányszóvivő vagy valamelyik miniszter állja a sarat helyettünk. Az sem árt, ha kényszerítjük az állami hír- és műsorszolgáltatást, hogy korszakalkotó eredményeinkről kötelező jelleggel már kormányra kerülésünk első napjától kellően részrehajlóan és kiegyensúlyozatlanul tudósítsanak és csak olyan hírek jelenjenek meg, amelyeket a propagandafelelősünk már jóváhagyott.
Haladéktalanul szüntessük be azt a – főleg a választási kampányidőszakban csúcsra járatott – gyakorlatot, miszerint az állam által fizetett újságírók, tévés személyiségek bírálni merészeljék a kenyéradó gazdájukat olyan fórumokon, amelyekhez az átlagpolgárok tömegével ingyenesen hozzáférnek. Jobb, ha a lakájaink az első pillanattól tisztában vannak azzal, hogy az állami médiában nincs kritika. Tegyünk róla, hogy megjegyezzék, a kákán is csomót kereső korszaknak meg az oknyomozó újságírásnak vége (kivéve persze ha az ellenzék van terítéken), ezentúl aki kinevezte őket, annak a nótáját éneklik. Aki pedig nem áll be a sorba, attól rövid úton szabaduljunk meg.
Építsük ki saját médiafelelősi garnitúránkat a kommunikációs póráz szorosan tartására élén a legfőbb propagandafelelősünkkel, a beosztottak pedig legyenek tisztában azzal, mik a kötelezettségeik és hogyan bizonyíthatják töretlen hűségüket nap mint nap, műsorról műsorra (cikkről cikkre): abba rúgjanak bele, akibe mi szeretnénk, annyira, amennyire mi elvárjuk, és akire kiadjuk a kilövési parancsot, arról bármit lehet mondani, nincs kegyelem.
Tartalomjegyzék
