Magyarország, 2016

Karvalyok földje

A kereszténység védelmében akár még a sorkatonaság is befigyelhet?

2017. augusztus 21. - Karvalyok Földje

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngNekünk, magyaroknak nemcsak azt szeretik megmondani a nagyfőnökeink, mit és hogyan tegyünk, hanem azt is, mit és hogyan érezzünk. Jogszabályok tömkelege írja elő, mi a kötelességünk (ember legyen a talpán, aki ekkora törvénykezési káoszban jogkövető magatartást tud tanúsítani) és az sem járja, hogy a szívünk ne úgy dobogjon, ahogy az éppen aktuális nagyvezír parancsolja. Legyünk szívesek utáljunk mindenkit, aki nem magyar (románt, tótot, ágról szakadt migránst) és aki nem hithű, harcos keresztény, az annyit is ér. Leginkább semmit, különösen ha ateista, zsidó, muszlim, vagy bármi más, kormányunknál már el is ásta magát jó mélyre. Meg akkor is ha keresztény, de valamilyen kifürkészhetetlen okból ezt nem hangoztatja naponta huszonnégyszer (azaz minden órában legalább egyszer) és nem vív keresztesháborút szabadidejében, de ha közszolga, akkor ez a magatartás ugyebár elvárt már a munkaidejében is.

Mi magyarok harciasan követeljük azt is, ami soha nem volt a mienk (Európa vezető szerepe, a kereszténynél is keresztényebb ország) és csápolnunk kell azoknak, akikhez a főnökeink aktuálisan törleszkednek, legyenek azok kínaiak, oroszok, kazahok vagy éppen törökök. Ugorjunk tapsra, szökkenjünk ideológiáról ideológiára, legyen az fasizmus, szocializmus vagy bármi más, ami szembe jön és uralkodónknak éppen az válik be, mint hatalmat megtartó és pénzteremtő propaganda. Most éppen az illiberális demokrácia és diktatúra-építés van soron, de hát mi más berendezkedés mellett lehetne az alapjogokat korlátozni, a nem hithű állampolgárokat megfélemlíteni és a Mészáros-birodalmat felépíteni? Hogyan lehetne másképp a korrupciót törvénybe iktatni, a bírói függetlenséget megszüntetni, a médiát bekebelezni és maximális mértékben irányítás alatt tartani, a totális megfigyelést bevezetni? Az új burzsoázia bebetonozásának ára van, ezt pedig az adófizetők állják ha akarják, ha nem, választott képviselőik pedig biztosítják mindehhez a jogszabályi és végrehajtói hátteret.

A magyarok többségét láthatóan nem zavarja, ahogy a vezetőink legkicsinyesebb hatalmi és pénzügyi érdekeik által vezérelve vagy szimplán csak zsarolás miatt, netalán az erősebb kutyától rettegve kinyilatkoztatják, kit kell  üldözni, csak végre kitölthessék már frusztrációjukat valakin, legyen az egy hajléktalan (gyújtsuk fel), egy migránsnak látszó magyar (üssük agyon) vagy világhírű, személyesen soha nem látott üzletember (nehogy már ő nevessen a végén). Mi, magyarok hajlamosak vagyunk vakon követni zsarnokainkat, a zsigeri utálat sem áll távol tőlünk és az sem baj, ha fő politikusunk arra bíztat minket, hogy származásunkkal kérkedve mindenki felé helyezzük magunkat – hiszen ő is Európa, a bolygónk és az egész galaxis megmentője, nem igaz? Mi sem maradhatunk le, támogatnunk kell geopolitikai törekvéseit és lopakodva hajtsuk végre a revíziót: az adófizetők pénzéből legyen kihelyezett kormányülés Erdélyben, építsünk templomokat Kárpátalján, stadiont Szlovákiában és Szerbiát se hagyjuk békén, csak nehogy rájöjjenek, mi is a valódi szándékunk. Mert az, hogy a történelmi Magyarország területén tett iskolai osztálykirándulás akkor sem számít külföldi útnak, ha Romániáról van szó, jelez valamit – például azt, hogy uralkodó pártunk nem hisz szomszédjaink szuverenitásában és csak azért nem vonul be hadseregünk azonnal Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe vagy a Vajdaságba, mert az mégsem lenne ildomos a jelenlegi uniós és NATO-beágyazottságunk mellett. Helyette megy a lopakodó üzemmód, jöhet a külföldi sajtó magyar felvásárlása, határon túli egyetemek létesítése, iskolák-kórházak finanszírozása, magyar nemzetiségű vállalkozók támogatása akár a hazai adófizetők rovására is. A szomszédjaink ugyan egyelőre még békések, a román kormány sem jött még Méhkerékre igét osztani, pedig lássuk be, megtehetnék, hiszen megvédhetnék az olyan településeket, ahol az önmagát románnak valló lakosság aránya 73% (2001).

Mi ma a divat, hogyan verjen a szívünk? Már jópár éve igen trendi magyarnak lenni. Nem olyan magyarnak, aki tudja önmagáról, hol született, szereti és tiszteli a magyar kultúrát és képes is kulturáltan élni úgy, hogy emellett más kultúráját is tiszteletben tartja. A mi menő magatartás-elvárásunk a mások orra alá dörgölés, hé te, ha nem viselsz valami nemzeti színt magadon, akkor bizony nem vagy olyan jó magyar mint én, ha nem csak olyan élelmiszert vásárolsz, ami piros-fehér-zöld, akkor hazaáruló vagy és necsak a házadra, hanem még a nyaralódra is tedd ki a magyar zászlót hagy lássa mindenki, itt egy igazi hazafi sütteti a hasát a napon. Nemzetünk tagjaitól elvárt magatartás a sovinizmus, aztán csak csodálkozunk, hogy mások miért utálnak minket.

Idővel aztán a nagy magyarságra jött az új hullám, hogy már semmi sem állami, hanem minden ami él, mozog, vagy legalábbis mozognia kellene, az nemzeti. Hogy mi a különbség? Az, hogy ettől jogot formál a kormányzatunk arra, hogy ne 9 és fél millió magyar állampolgárnak mondja meg, mit csináljon, hanem mindenkinek, aki a nemzet testéhez tartozik, éljen akár Horvátországban vagy éppen Romániában. Az ugyan gáz, hogy a nemzeti útdíjfizetés csak Magyarország területén működhet, a szlovákoknál meg nem, de előbb vagy utóbb lesz olyan lépés, amely kiküszöböli ezt a csorbát, várjuk csak ki a végét.

A következő lépés a hazafias nevelés, ez évek óta napirenden van. Lássuk be, a magyar szülők sajnos nem elég magyarok ahhoz, hogy megfelelő minőségű magyarokat termeljenek újra, így kénytelen a kormányzat beavatkozni és minden tantárgyba beszuszakolni a hazafias érzelmeket. Igaz, a Rákosi- meg a Kádár-rendszerben sem lett senki hithű kommunista csak azért, mert erre okították az irodalmon át a történelem- és énekórákig, és a mozgalmi dalversenyek meg a Ki tud többet a Szovjetunióról vetélkedő fordulói sem produkálták tonnaszámra az elkötelezett mozgalmárokat.  A hazafias nevelés lényege éppen ezért nem az, hogy értelmes, a társadalmunk szempontjából hasznos egyének kerüljenek ki az iskolákból, hanem az, hogy olyan szemellenzős zombikat gyártson, akik mindent elhisznek azoknak, akik a nemzet megmentőinek szólítják önmagukat. A szemfényvesztés lényege csak annyi, hogy egyrészt elterelje a figyelmet a bűvész kézéről, aki semmi mást nem csinál, csak lop, miközben szónokol, másrészt biztosítsa a megfelelő számú rajongót, akik bedőlnek az eléjük vetett maszlagnak és négyévenként visszatapsolják az őket a Kárpát-medence Nemzeti Cirkuszának nézőterére ültetőket.

Bármit is állít a kormányzat, a „hazafias” (azaz zombi-) nevelés már most is ott van a köznevelésben – ezt mutatja például az etika tantárgy bevezetése, de aki látott már állami történelem tankönyvet, az is tapasztalhatta az elfogultságot és egyes politikai szereplők meg történelmi események aránytalan felmagasztalását. A magyar oktatásban talán nem is emlékszünk olyan időszakra, amikor a lónak volt teteje, mert mi valahogy mindig valamelyik oldalon kapaszkodunk éppen, elég csak a Károlyi-kormány, Horthy, netalán Trianon vagy április 4. szerepének éppen aktuális beállítására gondolni. Az új szellemiségű hazafias nevelés azonban már nem éri be annyival, hogy a tantárgyak itt-ott nyíltan soviniszta, revizionista, netalán rasszista elemeket tartalmazzanak, vagy éppen egyoldalúan ismertessék meg a felnövekvő nemzedékekkel saját kultúrájukat, a legújabb koncepció már a militarizálást is a zászlajára tűzi. Legyenek óvodától kezdve hazafias tornaórák (vajon miért is érdemes gránátdobálást meg menetelést tanítani úszás meg kosárlabda helyett?), jöhetnek a lőterek meg a fegyverismeret is, csak legyen olyan oktató elég, aki nem lő bárkit hason csak úgy, véletlenül. A haszon dupla, a fegyvereket meg a lőszert legyártja a haver, ahogy a lőtereket és megépítik a baráti vállalkozók, csak gyarapodjon az a birodalom.

Az agresszív hazafiasságra nevelés azonban már megmutatta, hogy mit képes kihozni az igen könnyen befolyásolható fiatalokból és még a tanárok sem hisznek maradéktalanul abban, hogy jó ötlet lőfegyvert adni egy olyan korosztály kezébe, ahol még a tárgyban sincs normális felmérés, hányan fogyasztanak rendszeresen alkoholt, kábítószert, netalán kísérelték meg saját életük kioltását. Kormányzatunk nincs tisztában azzal, valójában milyenek a mai gyerekek, mennyi felhalmozódott frusztráció öli napi szinten a fiatalok lelkét. Ha csak azt nézzük, hányan akarnak külföldön dolgozni közülük azért, mert itthon kilátástalannak tartják az életet, vagy azt, hány gyerek él mélyszegénységben (mert azért, mert nem mérjük a létminimumot, még vannak csórók az országban, nem is kevesen), máris felvetődhet a jogos kérdés, tényleg jó ötlet az elkeseredett, időnként labilis fiataloknak fegyvert adni, netalán a legszélsőségesebb hozzáállást is legitimáló propagandával agresszív magatartást beléjük nevelni? Ki állítja meg majd a gyűlölet- vagy egyéb bűncselekményeket, ki lesz a felelős azért, ha a végén szögesdrótok védelmében kell élnünk, mert annyira rettegünk a fegyvermániássá tett gettólakosoktól? Jelenleg még az sincs tisztázva, ki lenne az, aki eldönti, melyik fiatal foghat a kezébe fegyvert és melyik nem – az iskolaorvos? Netalán az iskolapszichológus? Vagy nem kell olyan, nyugodtan lövöldözzön akár a legagresszívabb, Isten-komplexumos tinédzser is, meg az is, aki így akar revánsot venni családja nyomoráért?

A következő lépés pedig már nem más, mint a totális militarizálás, azaz a kötelező sorkatonaság bevezetése, aminek esélye Orbán Viktor következő választási győzelme esetén 99,99%. Igaz, eddig még csak odáig jutottunk, hogy „nem vezetjük be”, de a szocializmusban szocializálódott magyar és leszármazottjaik is tudják, ha egy fontos elvtárs kijelenti, nem lesz áremelés, akkor bizony jobb indulni a legközelebbi üzlet felé, ahol beszerezhető az a valami, aminek egészen biztosan felmegy az ára belátható időn belül. Mert a Kádár-rendszer is úgy működött, mint a mai: az illetékesek tagadtak, aztán mégis megtörtént, maximum stikában és nem egy, hanem több lépcsőben.

Joggal hihetnénk, a régi beidegződéseknek már el kellett volna tűnniük a történelem süllyesztőjében, ám mintha mi magyarok azt követelnénk, hagy éljük át újra az egykori diktatúránkat, lépjünk bele ugyanabba a folyóba még egyszer vasfüggönyöstől, ruszkistól, diktátorostól-talpnyalóstól. Ennek pedig része nemcsak a korlátlan megfigyelés (III/III), a rendőrállam (akár végzetes túlkapásokkal), a hatalomtól függő bíróság (akár halálos kimenetellel), a még egyenlőbbek büntethetetlensége meg a kisemberek folyamatos félelemben tartása, hanem az is, hogy az állam úgy rendelkezik az alattvalók életével, ahogy az neki (azaz a vezetőinek) tetszik. Például meghatározzák két évre, mivel is töltse egy fiatal férfi az életét, irány a sorkatonaság, ahol a beutaltak 90%-a felülmúlhatatlan tapasztalatokat szerezhet az esztelen pazarlásból, a tömegközlekedés és a stoppolás rejtelmeiből Nyíregyháza-Sopron viszonylatban, a minden elől kúszásból és a mindenáron felelősségáttolásból, a csicskáztatásból, a mérték nélküli, búfelejtő ivásból meg abból, teljesen mindegy, mi történik, csak papíron legyen minden rendben. Ha a fiataloknak pechjük van, akkor a letöltendő idejük alatt (egy-két év, kinek mennyi) emberi kapcsolatai leépülnek, baráti társaságuk megszűnik, komoly pénzkereset híján tartalékaikat felélik, a munkahelyüknek, karrierjüknek is annyi és örülhetnek, ha legalább a feleségük-barátnőjük megvárja őket, ha pedig külföldre menekülnének tanulni-dolgozni, akár még hazaárulónak és bélyegezhetik őket. Persze mindig voltak és vannak olyanok, akiknek teljesen mindegy, mi történik velük, csak fedél legyen a fejük felett és kapjanak enni, nekik a katonaság sem nagy durranás, az erőszakosabbja még ki is élheti szadista hajlamait a kopaszok túráztatásán. A fegyvermániások kapnak fegyvert, néha még használhatják is, a szarkák is minden laktanyában megtalálják mit lehet meglovasítani és eladni odakint, minek következtében a fél ország strapabíró gyakorlóban szerel autót meg épít házat.

Meg kell azonban értenünk, a mai vezetőink fiatalkorukat álmodják vissza, csak a kapuzárási pánik, a pocak meg a hátközépig érő homlok árát az adófizetők fizetik meg. Pechünkre azonban már nem az egykori, mindenki kapcarongya szerepüket akarják újrajátszani, hanem az akkori hatalmasságokét. Ha ők szívtak annak idején, miért ne szívathassanak most ők másokat? Ha velük eltöltettek értelmetlenül másfél évet, ha távollétük miatt kedvesüket más karján látták viszont, ha csak úgy szórakozásból ugráltatták őket, miért ne lehetne ugyanezt megcsinálni a mai fiatalokkal? Mi akadályozhatja meg, hogy elszánt 50-70 éves férfiak ne kényszerítsék laktanyákba a mai húszéveseket, pláne akkor, amikor milyen jól hangzik, „nem is férfi, aki nem volt katona”? A józan ész biztosan nem, hiszen az soha nem volt különös ismertetőjegye nagyjainknak, pedig csak annyi kellene, hogy valaki elmagyarázzon már végre nekik olyan közgazdasági alapfogalmakat, mint például a komparatív előnyök. De amíg nálunk a Peter-elv sem érvényesül („mindenki addig emelkedik a ranglétrán, amíg el nem éri saját inkompetenciaszintjét), addig ne várjunk csodát, jöhet a pazarló sorkatonaság, ahol félévente ugyanarra a munkára megpróbálnak megtanítani hozzá nem értő, teljesen érdektelen tömegeket, miközben a fejlett világ már réges-régen a professzionális hadseregeket preferálja magas szintű technikai tudással – míg a mi vezetőink a drónokat is közmunkás-szintű droidállomány kezébe adnák.

De mi mást is várnánk el? A Horthy- és Kádár-korszak újraálmodása előre lekottázza a jövőnket is, csak még nem tudjuk, hogy az Oroszország, Törökország vagy netalán a bezárkózó és mindenkire haragvó Észak-Korea, ahol a kedves vezető már harmadik generációs diktátor. Vagy abban bízzunk, hogy Kína, ahol a bukott korruptakat  akár ki is végezhetik – és nem a nép előtt kell megbukniuk, csak szimplán a saját elvtársaik előtt.