Magyarország, 2016

Karvalyok földje

Hogyan lopják szét az önkormányzati vagyont?

2017. május 10. - Karvalyok Földje

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngAz önkormányzatokra minden párt úgy gondol, mint fejős tehénre – a többségi pártnak jól jön a pártkasszába a pénz, a kisebbségnek sem árt az a pár leeső forint a cserébe a billegő ügyekben leadott szavazatokért, a főnökök meg tudják, addig szabad a rablás, amíg nem jön a selyemzsinór, azaz a következő választás. Ha a választók félreinformálásuknak köszönhetően megszavaznak még négy-öt év kegyelemet, mehet tovább minden úgy, ahogy addig, különben beköszönthet a hét szűk esztendő, lehet sóvárogni a párttársak jóindulatára, állami cégeknél-minisztériumokban jól fizető állásokra. Vagy fel lehet élni az elsíbolt vagyont, személyesen beülni a kimutyizott trafikba, szántani-vetni a lenyúlt földön vagy strómankodni olyan cég vezetőjeként, amely az uralkodók szerint éppen érdemes nagy állami-önkormányzati megrendelésekre. Az adófizetők pedig állják a gazdagodást zokszó nélkül – a többség azért, mert fogalma sincs, naponta hány forinttal járul hozzá a polgármester új kéglijének aranyozott vízcsapjához meg az adriai villájának gipszoroszlánjához, a maradék meg tudja, amíg a többség agymosása maximumra jár, addig az ég adta világon semmit sem tud tenni és az olyan hatóságok mint az ügyészség, a rendőrség meg az adóhivatal sem mozdítja füle botját sem.

Vegyük sorba, milyen módjai vannak az adóforintok kitalicskázásának – a felsorolás kimerítő, de nem teljes, hiszen nem a kreatívság hiánya az, amit felróhatunk a magyar verőéren élősködő magyar vérszívóknak.

 

Uniós pénzek lenyúlása

Az uniós pénzekben az a jó, hogy minden szétosztásban érintett úgy érzi a pályázaton kapott pénz ingyenpénz, így a minimális fék maximum az, hogy jönnek a brüsszeli ellenőrök. De mivel az unió csalás elleni hivatalának semmi érdemleges jogköre sincs hazánkban (nem emelhet vádat, stb.), így a magyar rendőrség és ügyészség támogatása hiányában a megbűnhődés esélye csak minimális, azaz biblikus – leginkább attól félhet a mélykeresztény politikus vagy közszolga, hogy a tízparancsolat ne lopj szakaszának folytatólagos és nagy értékben történő megsértése miatt pokolra kerül. De ugyebár a költségvetési csalás nem lopás ugye? Ha az lenne, annak hívnák, nem?

Az uniós pénzekből mehet a tobzódás, ahogy a csövön kifér.

  • Alaposan felülárazott közbeszerzéseken a döntési pozíciókban lévők (polgármester, testületi bizottságok, stb.) haverok-rokonok és egyéb strómanok cégeinek kedveznek, amelyek aztán visszacsorgatnak a döntéshozóknak annyit, hogy megérje a haverokat-rokonokat szeretni. A két-háromszoros, időnként akár tízszeres túlárazásból van mit visszaadni, illetve nyugodtan lehet olyan alvállalkozókat alkalmazni, akik igen drágán dolgoznak, cserébe nagyon fontos rokonokkal tudják odébb taszajtani a helyi politikusok szekerét. A helyi politikusok szempontjából annyi a hátulütő, hogy az erősebb kutya viszi a kislányt, azaz ha erős országos politikus haverjának-strómanjának kell nyerni, az akkor is nyer, ha a helyieknek nem juttat vissza semmit, cserébe pedig nem kérhetnek tőle sem normális teljesítést, se garanciát, se semmit.
  • Mehetnek az értelmetlen, pénzégető projektek, hiszen „úgysem kerül semmibe”. Legyen még egy tér térkövezve (ha már a polgármester feleségének ilyen cége van), kéne még felzárkóztató program jó sok konferenciával meg workshoppal, bármit is jelent az. A rokon cége aranyárban tart nagymama-klubot olyan akcióterületen, ahol összesen hat ember van ötven év fölött (legalább nem lesznek sokan) és el kel még egy-két gödörásó tanfolyam is a helyi munkaerő életképesebbé tétele címszóval, majd kertészeti segédeknek hívjuk őket. Utólag ki is tudná normálisan visszaellenőrizni, tényleg annyi volt a munka, mint amennyi a teljesítési igazolásban szerepel, sőt, volt-e egyáltalán valami fizikai megjelenés vagy csak papíron létezik az egész projekt? A százmilliók kontroll nélkül kerülhetnek ki a haverokhoz, az uniós pályázat önrészét meg majd kifizetik az adófizetők úgy, hogy ennél sokkal értelmesebb dolgokra is lehetett volna fordítani a kínkeservvel összeizzadt forintokat.
  • Kiváló pénzköltési forma még a haverok által megírt tanulmányok, de az igazi főnyeremény a szóbeli tanácsadás hosszú hónapokig, mindenféle papíralapú tartalom nélkül – maximum abba köthet bele valaki évek múltán, vajon van egyáltalán szakirányú képzettsége a tanácsadónak? De kinek van joga azt mondani, hogy autodidakta módon nem lehet bárki tökéletes HR-es, kultúros vagy nemzetiségi, esetleg ifjúsági szakértő? Még a megkérdőjelezés is a skandalum kategóriába tartozik.
  • Ha uniós projekt, akkor kötelező a fenntartás – bármennyibe is kerül az, öt évig ha törik, ha szakad, működtetni kell. Pusztulnak a bokrok, mert a talajcsere annak idején elmaradt? Nem probléma, a haver cége jóárasítva megoldja a pótlást. Mehet a szökőkút, az öntőző rendszer meg az inkubátor ház, bármi, a személyzetet meg a munkavégzés pedig megoldható rokoni alapon. A repkedő százmilliókra nagyszerű magyarázat van, ezt vállalta az önkormányzat és kész, az pedig, hogy fél- vagy harmadáron is megoldható lenne ugyanolyan minőségben (vagy jobban), senkire sem tartozik.

És az eredmény? Feleslegesen elszórt milliárdok, amelyek sokkal hasznosabban is elkölthetők lettek volna még akkor is, ha a számlát a német és holland adófizetők kapják. A még egy sportcsarnok helyett lehetett volna tornaterme a helyi iskolának, a szellemtér helyett is jobb lett volna a helyi piac parkolójának leaszfaltozására fordítani, az aranyárba kerülő haver által megálmodott szökőkútra meg végképp senkinek sem volt szüksége, az üzemeltetés pedig feleslegesen terheli az önkormányzat egyébként is szűkös költségvetését. Cserébe a projektek beszállítói zsíros megbízásokhoz jutnak és a visszacsorgatott pénzekből a képviselők-tisztviselők is kellemes nyarakat tölthetnek minél távolabb póri lakhelyüktől, ahogy a telek is jól esnek a trópusokon.

 

Önkormányzati beruházások saját erőből és központi forrásokból

Hasonló az uniós projekteknek, csak nem kell kiírni a „köszönet Brüsszelnek” szöveget rögtön az „állítsuk meg Brüsszel” tábla mellé. A beruházás kockázata is nagyobb, hiszen teljes mértékben hazai forrásból történik és a teljes feleslegesség esetén csak felmerülhet a helyiekben, mi a fenének kell ez nekik és mi kerül a projekten annyiba, amennyibe. Az önkormányzati forráshoz jól helyezkedés esetén lehet tarhálni központi pénzeket is (lásd stadionok), cserébe tuti megmondják odafentről, pontosan mely alvállalkozókat kell alkalmazni a nagyobb, zsírosabb munkák esetén.

  • A beruházások előnye, hogy már akkor el lehet szórni egy csomó pénzt (és ezek 20-30%-át visszavételezni magánszámlákra), amikor még csak halvány sejtés egy-egy projekt. Készülhetnek megvalósulási tanulmányok, látvány- és kiviteli tervek meg különféle variációk különféle költségvetései. Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, így a helyi építész társadalom jól keres az álmodozáson, ráadásul még a korrekt munka sem követelmény, hiszen a projektek csak elhanyagolható százaléka valósul meg, a többi az asztalfiók lakója marad annak ellenére, hogy sok-sok millió elfolyt a számlák kiegyenlítésére.
  • Az egy-két megvalósuló beruházásnál igen jól jön a vastagon fogó ceruza és a tudományos rekeszizom, a kettő segítségével már készülhetnek is azok a költségvetések, amelyek alapján az illetékesek rábólintanak a projektek megvalósulására. Ki merné megkérdőjelezni, hogy úgy kell egy stadion, mint egy falat kenyér? Vagy a közvilágítás korszerűsítése is aktuális, főleg ha a legfőbb főnök veje csinálhatja? Senki, maximum a nyertesnek nyilvánított árajánlat végösszege kólintja majd fejbe az érzékenyebb adófizetőket, de hát ők kevesen vannak, a többiek meg örüljenek, hogy a stadionban május elsején/augusztus huszadikán/helyi évfordulón megnézhetik majd az unokájukat tornagyakorlat közben vagy az új villanyoszlopok mellé kapnak egy újrafoltozott járdát is, mert muszáj volt felbontani a régit.
  • A csókosoknak szóló beruházások is alaposan megterhelhetik a büdzsét – hiszen miért szükségszerű az, hogy a településen lakó államtitkárhoz sokkal jobb út vezessen, mint bármelyik másik helyi lakoshoz? Vagy miért kell csak azért plusz hurkokat beiktatni a helyi buszjárat útvonalába, mert a kurfniban lakik valaki fontos ember, akinek a gyereke komolyabb testmozgás nélkül szeretne reggelente iskolába járni? A buszjárathoz pedig plusz megálló kell (napi két utasnak), ahogy a szép úthoz is dukál a hóeltakarítás akkor is, ha a nyugdíjas klubnak meg az orvosi rendelőnek nem, hogy az önkormányzati járdaépítés szempontjairól már ne is beszéljünk – vajon hogyan, mi alapján dönti el egy testület, hogy a tárgyévi mindösszesen 240 méter új járdát ki kapja egy fővárosi kerületben? Ahogy annak is megvan az oka, hogy miért épül ugyanott 440 fekvőrendőr egy polgármesteri szezonban.
  • A legértelmetlenebbnek tűnő beruházások azok, amelyek semmi célt sem szolgálnak és még rondák is – ilyenek a felülről a településre erőszakolt köztéri szobrok, szökőkutak és egyéb látványelemek, amelyek közös tulajdonsága, hogy nehéz egzakt módon meghatározni a korrekt értéküket. Ezeknél ugyanis nemcsak azt kell kifizetni, hogy lealapozzák, elkészítik, felállítják, kivilágítják, szöktetik belőle a vizet, hanem azt a hozzáadott művészi értéket, amitől elviekben műalkotás lesz az a valami, amit a helyieknek nézniük kell mindaddig, ameddig az aktuális kormány és sleppje szépérzéke a domináns. Plusz valljuk be, ezen alkotó művészek többsége éhenhalna, ha a piacon kellene érvényesülniük az állam emlőin hízás helyett.
  • Az új beruházások fenntartására is elmegy egy csomó pénz, a haver vágja a füvet meg cseréli az izzókat a stadionban és a műfüves pálya folyamatos karbantartása sem két fillér, bárki is csinálja. Még szerencse, hogyha a fű fűtése túlságosan drága, akkor elegánsan kihagyható, ha nem uniós projekt, illetve a fenntartás horribilis összegére is lehet kunyerálni odafentről pénzt. Plusz a közmunkások is befoghatók a köztéri szobrokról a madárszar és a szökőkutak medencéjéből a beleszórt szemét napi szintű eltávolítására.

Az eredmény? Egy csomó felesleges vagy ugyan szükséges, de irracionálisan drágán megvalósuló projekt, melyből szintén a haverok, rokonok profitálnak és még szerencse, hogy némelyik már rögtön az átadása után pusztulásnak indul pénzhiány miatt, legalább a fenntartási költség úgy-ahogy megúszható.

 

Önkormányzati ingatlanok bérlése

Ki állítja, hogy az önkormányzatnak bármit is piaci alapon kell csinálnia, pláne ingatlant bérbe adnia? És egyébként is, mi az a piaci ár? Plusz-mínusz 30% simán belefér, de ha több, az se lényeg, pláne ha valami nagykutya haverja a kedvezményezett. Jöhetnek a jegyzők, képviselők rokonai, vállalkozó barátai és fillérekért bérelhetnek üzlethelyiségeket vagy lakóingatlanokat, aztán vagy saját maguk használják, vagy tovább adják másnak bérbe, immáron piaci árért. Miért ne szerezhetne extraprofitot polgármester ismerőse olcsó kocsmabérlettel, vagy altatna külföldi egyetemistákat a csontra felújított négy szobás önkormányzati lakásban? Az pedig, hogy ki hogyan és kinek hálás mindezért, már megint más kérdés, aztán ha túlságosan lelakódik az ingatlan majd jön a vagyonkezelő cég szintén baráti alvállalkozója, aki újra puccba vágja a lehányt falat, a kibelezett WC-tartályt meg a letört vízcsapot.

Ki jár jól? Aki olcsón bérel az mindenképpen és kizárt dolog, hogy aki ezt lehetővé teszi, az ne húzna hasznot az ügyből így vagy úgy. Aki bukik az üzleten, az már megint az adófizető, mert vagyonát herdálják azok, akiket megbízott a kezelésével.

 

Önkormányzati ingatlanok adásvétele

Az önkormányzatok ugyebár rendelkeznek egy adott vagyontömeggel, ami sok mindenből áll össze, vannak ingatlanjaik, ingóságaik, különféle befektetéseik, számlán pénzük – és senki sem állíthatja azt, hogy amilyen volt a vagyonmérlegük szerkezete tíz évvel ezelőtt ma is ugyanolyannak kell annak lennie. Az ingatlanok értéktelenednek ha nincsenek megfelelően használva és idővel a szükségletek is módosulnak – a gyerekek fogyásával kevesebb iskolaépületre van szükség, viszont több idősek otthonára vagy a régi temető mellett új temetőre is kell. Óhatatlan, hogy az önkormányzat adja-vegye az ingatlanokat saját szükségletei alapján, az viszont nem törvényszerű, hogy minden egyes tranzakcióból bukóban jöjjön ki, azaz túlságosan olcsón váljon meg a sajátjaitól és túlságosan drágán vegyen újakat.

Kinek fütyül a rigó? Megint csak nem azoknak, akik mindezt lehetővé teszik, azaz a helyi adófizetőknek.

  • Az önkormányzati ingatlanok áron aluli eltékozlása nem újdonság, nagyüzemi és pofátlansági mértéke azonban az utóbbi időben rekordokat dönt. A legkedveltebb módszer az előbb bérlőnek kijelölés, majd a bentlakónak olcsón eladás – ki ne fizetne két hónapig akár piaci bérleti díjat is azért, hogy utána 20%-os áron jusson hozzá egy kurrens ingatlanhoz? Ráadásul úgy, hogy még a 100%-os értékbecslés is meglehetősen nyomott ár? Azt már csak egy komolyabb vizsgálat képes feltárni, a vevőnek a lehetőség az önkormányzat számlájára befizetett csekélyke összegen kívül mennyibe került, azaz az engedélyezők-jóváhagyók mindezért mennyit kértek vagy ha senki sem fizetett érte nekik, akkor ki kényszerítette őket erre a döntésre és az mit profitált az ügyletből.
  • Szintén előre komponált eset az, amikor az önkormányzati ingatlan kedvező áron kerül a vásárló kezébe, majd az pár hónapon belül továbbadja egy multinak zöld- vagy barnamezős beruházáshoz tízszeres áron vagy szimplán csak beáldozza állami kisajátításra, mert a véletlenek összejátszása folytán a telkén halad keresztül az új autópálya. A végső, magas árat akár az önkormányzat is megkaphatta volna a számlájára, ha nem játsszák át a vagyontárgyat egy köztes szereplőnek, akinél a haszon lecsapódik, majd ki tudja kézen-közön kihez jut vissza. Mert az biztos, hogy nem egyedül dúskál a csalárdul megszerzett javakban.
  • Az sem ritka, hogy az önkormányzat ingatlant vesz – jó drágán. Az indok persze mindig készen áll, pont az az épület kell az új piac kialakításához és a sportcsarnok bővítése sem képzelhető el az aranyárban mért sufni megszerzése és lerombolása nélkül. Aztán ha valaki megpiszkálja az esetet, utólag kiderülhet, bizony pénzáramlás nemcsak az eladó és a vevő között volt, hanem az eladó finanszírozta a polgármester tengeren túli nyaralását meg a helyi kormánypárti párttitkár gyermekének külföldi taníttatását is. Az adófizetők pedig megint csak futhatnak a pénzük után.

 

Szolgáltatások igénybe vétele

Az önkormányzat nem egy elszigetelt szervezet, amely önellátásra rendezkedett be, hanem egy olyan intézmény, amely napi működéséhez egy csomó szolgáltatást kénytelen igénybe venni: nem csak saját tulajdonú ingatlanokban székel, fákat ültettet alvállalkozókkal és az óvodákban ebédet adat a gyerekeknek. Mindez sok-sok beszállítót feltételez, a szolgáltatást végzők pedig megfogják isten lábát ha kibuliznak maguknak egy-egy négy-öt éves biztos megélhetést nyújtó szerződést. Ki ne szeretne éveken át füvet pótolni minden sátoros ünnep után a település központi parkjában, szolgálati autókat havonta szervizelni, netalán naponta több ezer adag kétes színvonalú ételt készíteni a bölcsődékbe-óvodákba meg nyugdíjas klubokba?  Bárki is kapja a jól jövedelmező megbízásokat, az nem lesz ingyen, a lehetőséget biztosítók felé hálájukat éreztetniük kell, cserébe nem kell aggódniuk a felülárazás felhánytorgatásától meg a teljesítésük folyamatos ellenőrzése miatt.

  • Jelentős összegeket lehet lenyúlni a túlárazásokkal: ki mondja meg, mennyibe kerül egy pad utólagos legyártása, netalán első vagy harmadosztályú volt a járólap a beépítése előtt? A költségvetés is elkészíthető úgy, hogy a kivitelező 30 centis bokrokat ültethet a méteresek helyett, ahogy a költségvetésben 3 méteres facsemeteáron szereplő fácskák is lehetnek térdig érők, ha nincs a méret korrekten meghatározva a kiírásban. A minőség is javítható egy egyszerű alpolgármesteri kijelentéssel, miszerint bárki bármit is gondol, érez, az óvodai kaja jó és kész.
  • A mennyiségekkel is lehet játszani bőséggel: a megrongált padnak egy deszkája tört el vagy kettő, netalán nemcsak az ülőfelületet, hanem a háttámlát is cserélni kellett? Esetleg elég volt egy kis átfestés, a grafiti már úgyis eltűnt? Közeli képen minden pad ugyanúgy néz ki, ahogy a fűhiány pontos méretét sem egyszerű utólag visszakutatni és az sem derül ki, a facsemeték ültetéséhez mekkora gödröt ástak a kertészeti segédmunkások, került-e azokba trágya vagy tőzeg, netalán mindez csak papíron történt meg? A kivitelezések során eltakart munkák minősége is lehet kutyaütő, ember legyen a talpán aki utólag bebizonyítja, bizony a három réteg helyett csak két réteg festék került a falra, nyílászáróra. Egy kis kreativitással az adófizetők minimum négyszer-ötször kifizethetik ugyanazt a munkát vagy lehet, hogy olyanért csengetnek ki milliókat, ami soha nem történt meg.
  • Azt sem lehet mindig nyomon követni, valójában hol történt a teljesítés – a polgármester házában vagy a hivatal alagsorában, ahogy magánautót is lehet javítani hivatali autó kontójára.
  • A hibás teljesítés kijavítását sem kell túlbonyolítani ha haver a beszállító, ha meg nagyon szorul a hurok, akkor egy-egy plusz megrendeléssel megteremthető a szükséges munkák pénzügyi fedezete is. A lusta önkormányzati alkalmazottak meg majd közlik a panaszkodókkal, nem találják a vállalkozót, nem tehetnek semmit sem.

Az eredmény? Az adófizetők gigászi összegekért kapnak gagyit és csak reménykedhetnek, hogy mindez nem omlik a fejükre, nem kap a gyerekük szalmonellát vagy a temetőben nem sártengeren keresztül kell eldagonyázni a nagyszülők sírjához.

 

Eszközbeszerzés

Az önkormányzatnak igen sok mindenre szüksége van: székekre, asztalokra, szolgálati autókra, számítógépekre, fénymásoló papírra, gereblyére, felmosószettre meg sok egyébre. Lehet kiírni közbeszerzéseket a nagyobb tételekre (ha nagyon muszáj, de tuti személyre szabva, nehogy olyan nyerjen, aki más kutyájának a kölyke) és lehet kisértékű beszerzésnek minősíteni a vásárlást, aztán az előre kijelölt nyertes bead egy saját meg két vattaárajánlatot (más nevében), győz és olyan drágán szállít, ahogy csak tud. Persze ez sincs ingyen, a döntéshozók szintén tartják a markukat, az adófizetők pedig zokszó nélkül fizethetik a feláras és gyakran igen felesleges, netalán már a szállítás pillanatában is elavult, ezer éve raktáron senyvedő termékeket.

 

Humán erőforrás garázdálkodás („személyzeti politika”)

Egy önkormányzatnál rengeteg olyan állás van, ami hűbérúrként osztogatható – a kevésbé csókosok dolgozhatnak a hivatalokban és az önkormányzati tulajdonú cégeknél, illetve a helyi vállalkozókra is ráerőszakolható egy-két alkalmazott, a jobban helyezkedők lehetnek iroda-, hivatal-, intézmény- meg cégvezetők, felügyelő bizottsági tagok, külsős testületi bizottsági tagok (kvázi szakértőként), csupa-csupa biztos állás mindaddig, amíg egy nagyobb hátszéllel rendelkezőnek meg nem tetszik a pozíció. Ezek az emberek ráadásul nem biztos, hogy munkára kényszeríthetők, illetve nagy számban előfordulhatnak olyanok is, akik inkább ne csináljanak semmit, azzal mindenki jobban jár. A kapun belüli munkanélküliségnek egyedül az önkormányzat gazdagsága szabhat határt, hiszen egy kis településen hamarabb betelik a pohár a talpnyalók adóforintokból alkalmazása miatt, mint például a fővárosban, ahol senki sem tudja pontosan, hány felesleges személy koptatja az ingujját a közlekedési vállalatnál és egyéb helyeken.

Az eredmény? Egyrészt az adófizetők etetik-gazdagítják a felesleges léhűtők tömegét (és azok családját is), plusz sok nemcsak a fizetését viszi haza, hanem még kárt is okoz szakszerűtlen ténykedésével vagy szimplán csak olyan bűncselekmények elkövetésével (sikkasztás, hanyag vagy hűtlen kezelés, korrupciós tevékenység vezénylése, stb.), amelyekről tudja, nagy eséllyel büntetlenek maradnak.

 

Sokszorosan megtérülő támogatások

Az önkormányzat azért is jó, mert olyan célokra osztogathatnak, amilyenre csak akarnak – például a területükön található egyházakat is finanszírozhatják. Egy kis támogatásért cserébe sok mindent kaphatnak vissza: például az adóforintokból támogatás egy része visszacsorog a döntéshozókhoz, vagy a pénzeket azoknál a szereplőknél költik el, amelyet a döntéshozók előre meghatároztak. Ki gyanúsíthatna bárkit is bármivel csak azért, mert a polgármester haverja javítja meg a helyi plébánia tetejét, a templom lépcsőjét, stb.? Senki.

A választóknak megmagyarázzák, mindez őértük van (nehogy már kitörjék a hívek a bokájukat a lépcsőn, a hittanórán még véletlenül se szakadjon a vakolat a lelkes kisdiákok fejére), az egyház pedig ott rendeli meg a munkát és annyiért, ahogy előre megegyeztek. Plusz az se kutya, ha a templom iránymutatást ad a köznek, hogyan is kellene voksolni a következő választásokon.

Hasonló az eljárás például a sportegyesületek támogatása esetén is, csak prédikálás nélkül, bónusz a sportolókkal fotózkodás, az ifjúság biodíszletnek használata.

 

Sok egyéb apróság

A kutya is a dombra könnyít magán, mondja a mondás és hasonlóan van ez az önkormányzati potentátokkal is – aki hozzáfér a forrásokhoz és bizonyos határok között szinte bármit megszavazhat magának, az bizony általában meg is teszi. Külföldön is magánhasználható szolgálati autó? Mehet, még gyerekülést és tetőbokszot is vesz hozzá a hivatal, könnyebb legyen a családot bepakolni. Tanulmányútnak álcázott trópusi szigettúra, netalán testvérvárosi látogatás sok-sok extrával? Mehet, csak szép úti jelentéseket kell leadni, hogy hihető legyen, a kirándulás tapasztalata meg megérte a milliós útiköltséget. Aztán ott van még a helyi vállalkozóknál ingyen kocsijavítás, vasárnapi ebéd, rokonok szállásoltatása – próbáljon meg valaki piaci árat felszámolni, majd rájön, nem kellett volna.

Persze beosztástól függ, ki mit visz haza – az irodista a fénymásoló papírt, tollat-ceruzát a gyereknek, az óvodai személyzet az ebédmaradékot, a főkertész a facsemetéket-bokrokat a maszekoláshoz, az adófizetők pedig mindezt állják, mint a vezetők és beosztottak egyéb juttatását.

Helyi fontos emberként egyéb kedvezményekhez, kurrens dolgokhoz is könnyebben hozzájutnak az illetékesek – leesik egy-két trafik meg az állami földekért is könnyebb a harc ha valaki polgármester, vagy annak a felesége.

 

A kiskirályok, akik befolyásolják egy település mindennapi életét és gazdagodását

Aztán vannak olyan pénzlenyúlási lehetőségek, amelyek közvetve érintik az önkormányzat kiadásait vagy bevételeit, ám a tisztesség szempontjából a leggerinctelenebb pénzbeszedési formák közé tartozik. Ilyen a védelmi díj, melynek lényege, hogy egy adott településen csak az üzemeltethet például étteremet vagy virágboltot, aki egy előre meghatározott bankszámlára havonta átutal egy bizonyos összeget, amely aztán közismert politikus további gazdagodását segíti. A tisztelt politikus ezért a havi apanázsért semmi mást sem csinál, mint kiskirályként eldönti, ki vállalkozhat az ő felségterületén – ezzel konkrétan befolyásolva a helyi adóbevételt. A vállalkozók pedig szabadon eldönthetik, megéri-e nekik a politikusnak havi százalék juttatása, vagy jobb, ha inkább máshova költöznek, talán ott mások lesznek a helyi viszonyok.

A kiskirályok beleszólhatnak még olyan vállalkozás-befolyásoló dolgokba is, mint engedélyek kiadása és bevonása, ellenőrzések gyakorisága, reklámozás a település ingyen újságjában, konkurencia ellenőrzésekkel elűzése, stb. – már csak az a kérdés, ezekből mennyit profitálnak a kiskirályok és mennyit az adófizetők.

És ha gerinctelen kiskirályokról beszélünk, az igazi csúcsot azok a polgármesterek képviselik, akik a közmunkásoknak fizetés helyett olyan utalványokat adnak, amit csak az ő tulajdonukban lévő boltban költhetnek el, sehol máshol. Mi ebből a haszna a polgármesternek? Egyrészt felveszi a készpénzt a melósok helyett (azonnali bevétel), másrészt a saját boltjában annyiért adja ezek után a tejet meg a kenyeret a jegyeseknek, amennyiért csak akarja, hiszen hol máshol vásárolhatnának az általa kiállított papírcefnikért? Így aztán a közmunkások előre finanszírozzák a polgármester bolti készletét, másrészt akkora árréssel dolgozhat, amennyivel nem szégyell, akár külön a közmunkásoknak és külön a szimpla helyieknek. És kizárt dolog, hogy az ilyenre vetemedő politikus ne akarna extra hasznot lehúzni a legágrólszakadtabb lakosokról. Akiknek meg nem tetszik a rendszer, azoknak se munka, se jegy, mehetnek tovább, semmi látnivaló.

 

A lehetőségek tárháza: önkormányzati cégek, intézmények

Az önkormányzatokban még az is jó, hogy lehet akárhány saját cégük: egy a helyi fürdő(k)re, egy a temető(k)re, egy a park(ok)ra, egy a parkolókra, egy az állatkertre, egy a távfűtésre, egy a helyi tömegközlekedésre, egy a kultúrházra. Ezeknek mindnek lehet saját jogon bevétele (vonaljegyekből és bérletekből, belépőjegyekből, bérleti díjakból és egyebekből befolyó összegek), amely szintén szabadon elkölthető még akkor is, ha a csőd szélén táncol a cég – az éves bevételekről és pénzköltésekről szóló beszámolókban meg akár lehet hazudni is, úgysem lesz semmilyen következménye sem az ügynek. Ezen intézmények vezetősége és alkalmazotti állománya szintén feltölthető különböző értékű csókosokkal, az általuk megrendelt, alaposan felülárazott szolgáltatások szintén kioszthatók a haveroknak.

És bárki folytathatja a felsorolást saját közvetlen tapasztalatai és másoktól hallomások alapján.

 

 

 Amennyiben tetszett, várunk Facebook-csoportunkban!

 

Kapcsolódó posztok:

Hogyan lopják el az óvodák pénzét az önkormányzatoknál?

Hogyan lopják szét közbeszerzésekkel a közvagyont?Mennyit lehet lenyúlni  egy átlagos uniós pályázattal?Új kezdete, tiszta lap

Ha valamiért igazán felelős az Unió, akkor ezért