Magyarország, 2016

Karvalyok földje

Miért szállnak el az állami beruházások árai?

2017. március 03. - Karvalyok Földje

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngNapok óta téma, hogyan nőhet egy még valójában be sem indult beruházás költsége többszörösére úgy, hogy nemzetközi szinten ennél sokkal olcsóbban is sikerült hasonló létesítményt megvalósítani ráadásul valljuk be, magasabb bérszínvonal mellett. És nemcsak a Népstadion 190 milliárdjáról beszélünk (ennyiből kijönne a legszuperebb csúcskórház is, ha a kormány meggondolná magát és komolyan venné a saját demográfiai program-bejelentését), hanem az állatkert bővítése is háromszorosánál tart, pedig még egy kapavágás sem történt.

És mielőtt azt hinnénk, csak a korrupciós faktor egyedül az, ami drágítja ezeket a projekteket, nézzünk meg pár egyéb árnövelő tényezőt, amelyek a dilettantizmus, a felelőtlen rongyrázás és a történelmi nagyravágyás ördögi háromszögébe tartoznak:

  • Álmodjunk: kell üveghíd a világ végére, mert az ugyebár mégsem annyira a világvége, mintha Kínában lenne. Meghasalunk egy jó nagy turistaszámot, oké, ettől még nem jönnek, de jól mutat, nem? Kisvasút is épült már így … Évi egymillió turistát is lehet vizionálni, a papír ugyebár mindent elbír, mégcsak nem is pirul. Igaz, annak a kutya sem számolt utána, ennyi embert hogy bírna el az üveghíd, de miért is várnánk el bármilyen matematikai képességet egy politikustól, akár kormányzati az, akár helyi? Évi 250 nappal számolva (csikorgó fagy, nagy szél, szakadó eső, stb. is van időnként, hiszen hegyekről beszélünk) ez 4.000 látogató/nap, napi 8 óra nyitvatartást számolva óránként 500 turista, akik oda-vissza sétálva (hacsak nincs más megoldás) ugyebár ezernek számítanak. És akik bámészkodva simán el is töltik ezt az egy órát a hídon, legyalogolva oda-vissza a másfél kilométerüket. Vajon mekkora teherbírású üveghidat terveztek 2,5 milliárdért? Vagy utólag kell a politikusok kampánybeszédéhez igazítani a minden bizonnyal mérnöki remekművet? És akkor még nem beszéltünk arról, vajon a turistákat szállító autók, buszok meg tudják-e közelíteni a helyszínt, a 2,5 milliárdba bele kell-e érteni a hídhoz vezető utakat, kommuniális létesítményeket, stb. , vagy ezek költségére majd utólag derül fény?

A magyar vezető politikusok pedig álmodnak, csak győzze finanszírozni az adófizető: jöhet kisvasút bárhova, ahova csak az ujjuk mutat a térképen, űrközpont is elkel az ország egyik legeldugottabb településén, csak felkerül a térképre a falu, ha nagyon igyekeznek. Ha nem, osztálykirándulásokat még mindig lehet kötelezően ide szervezni, a gyerekeknek nem mindegy? Az országszerte politikus-gründolt stadionokat, sportcsarnokokat már megszoktuk, bár az önkormányzatok idővel rájönnek, a fenntartás sokba kerül, ezért aztán a fűthető gyepet nem fűtik, és ez még csak a kezdet, amely a tökéletes pusztuláshoz vezet.

A Puskás Stadion is egy ilyen nagy álom, ahogy a Dagály is – ez utóbbiról pedig nemsokára kiderül, minden fillért megért-e a majd 50 milliárdból, vagy sorba jönnek elő a hibái és akár még az is kiderülhet, a zászlóshajó mindenre alkalmas, csak zászlóshajónak nem. És akkor még nem beszéltünk a Liget-projektről meg Paksról.

  • Történelembe költözés: nemcsak álmodik a magyar politikus, hanem a történelembe örökre bele is akarja vésni a nevét – különben miért kellene ezermilliárdért a Várba költöznie a miniszterelnökségnek egy lóistálló mellé? Úgy, hogy fittyet hánynak bármilyen ésszerűségre, pl. megközelíthetőség, turisták kedvenc útvonalai, világörökség stb.? Vajon ki és mikor jön rá, oké, jó volt a lóistálló régen, de a lovak ugyebár akkor is büdösek voltak, ahogy ma is, és ez azért a magyarok többségének nem jelent egyet az otthon szagával?

 

  • A politikus álmai aztán előbb-utóbb papírra kerülnek – mindig lesznek tervezők, akik megragadják a vissza nem térő alkalmat és a kivagyiságot meg a rongyrázást tervekben is megjelenítik. Az álmok alapján készült tervek nagyrésze viszont tökéletesen átgondolatlan lesz, hiszen vagy úgy gondolja a tervező, úgysem valósul meg az egész és valójában csak lázálom a megbízatás, vagy olyan rövid határidővel kell dolgoznia, hogy ideje sincs neki és társtervezőinek normális anyagot az asztalra tenni. Cserébe a fantázia szárnyalhat, a költség nem számít (utólag majd vagy kifizetik, vagy meghúzzák), az elnagyolás meg belefér, maximum kiderül, szokás szerint az ördög megint a részletekben rejlik. Ezzel el is érkeztünk a dilettáns, valóságban meg nem valósítható tervek világába.

 

  • A tervek vacakok: hiányoznak a megvalósíthatósági tanulmányok, fontos részletek vagy akár teljes részlettervek, nem számolnak olyanokkal mint pl. vízelvezetés, közműbővítés, talajszerkezet, beépítendő anyagok természete és beszerezhetősége, stb. Ezek után hogyan készülhet valódi költségvetés, a később megépítendő valósághoz legalább nyomokban hasonlító látványterv, olyan, amely alapján felelős döntést hozhatna az, aki a végén rábólint a beruházásra? És igen, a döntéshozók megint csak álmok alapján döntenek, nem pedig tények, netalán korrekt számok alapján. De mi mást is várhatunk el? Parkinson már réges-régen leírta mindezt az atomerőműves-biciklitárolós törvényében, amelyet eddig sem hazudtolt meg senki. Az álomtervek bármilyen bekerülési összege csak becslés, tudományos rekeszizom alapján, amely a leadási határidő napján hajnali négykor született.

 

  • Politika: ha a tervezők maguktól nem is akarnak hazudni a számokat illetően, rákényszerítik erre a politikusok akik félnek, ha túl sokat mondanak, akkor oda a projekt, a közvélemény lehurrogja őket (természetesen most egy hagyományos demokráciára gondolunk, nem egy illiberálisra). Ha pedig már mindenki belenyugodott, kell pár betonkolosszus az évszázados fák helyére a Városligetben, akkor jöhet az utánunk az özönvíz – ami el van kezdve, azzal már nincs mit tenni, muszáj megvalósítani még akkor is, ha menet közben megnégyszereződnek a költségek. Például olyan körülmények miatt, amelyekkel a szakma tisztában volt (még a környéken lakók is), ám a tervezők nem vettek ezekről tudomást.

 

  • Tudtuk, de nem sejtettük faktor: utólag mindig kiderül, hogy a tervet nem légüres térben kell megvalósítani, hanem azzal kell dolgozni, ami van: akárki is álmodott, a helyi adottságokon ő sem tud könnyedén túllépni, ha meg igen, az nagyon-nagyon sokba kerül az adófizetőknek. Az egyik leggyakoribb probléma a talajszerkezet (talajvíz, omló támfalak, stb.), de olyanok is szembe jöhetnek mint a közművek alulfejlettsége a környéken (áram, csatorna, odavezető utak, stb.).

 

  • A dilettantizmus is befigyelhet: aki elvállalja a megvalósítást, annak valójában fogalma sincs, mire vállalkozik – a cég soha nem csinált ilyet, nincsenek szakemberek, akik rájöttek volna, hol sántít az eredeti költségvetés, vagy netalán időben kiderítették volna, milyen részlettervek hiányoznak egy az egyben. Nem ritka, hogy az egész akadálymentesítést újra kell gondolni, mert a tervezőnek fogalma sem volt a követelményekről, ahogy az is kiderülhet, a megálmodott fűtésrendszer nem működik, a használatra kiírt anyagok mérgezőek, a kéményeket meg utálják a kéményseprők. Ráadásul a nem megfelelő kivitelezés tönkreteheti a környezetet, amelynek helyreállítása szintén százmilliókat (ha nem milliárdokat) emészthet fel.

 

  • Rongyrázás: nemcsak az álmok szintjén működik, hanem menet közben is – még egy gipszoroszlán, egy plusz szökőkút is jól mutatna, de az arany selyembrokát tapéta sem lenne kutya a sima kézzel festett helyett. És kellene még hatszázmillióért irodabútor, milliárdokért egy-két festmény, ha meg drága műkincs, akkor plusz biztonságtechnika. A határ a csillagos ég, aranyozni mindent be lehet, még a platinát is.

 

  • A hátszél nem mindenre elég: az utólagos engedélyezések is elvihetnek egy csomó pénzt még akkor is, ha az állam ezerrel nyomja a projektet a hatóságoknál – mert ha valami nem felel meg az akadálymentesítésnek, akkor nem felel meg, ahogy az életveszélyes megoldásokhoz sem ad minden hivatal könnyen pecsétet.

És nem utolsó sorban ott van a lopási faktor, amely bedöntötte a kormányzati olimpiai álmokat is. Ez ugyebár nemzetközi szinten sem ritka, gyakran előfordul, hogy a bekerülési összeg egyharmada szőrén-szálán eltűnik, de a rendszerváltás utáni hazai politikusok is bemutatták, nincs a pénz, ami el ne tűnhetne – ráadásul úgy, hogy az alvállalkozók futnak a pénzük után. A Momentum akciója bebizonyította, ma már szinte mindenki készpénznek veszi, hogy az állami gigaprojektek milliárdjai örökre eltűnnek, a felelősök pedig megússzák – és mégcsak azt sem tudjuk meg soha, ténylegesen kinek a magánszámláján landolt az adófizetők pénze, csak a szuperokos és szuperintelligens strómanokat szidhatják.

A pénzköltési tempóhoz hozzátehetjük még az amit ma elverhetsz, ne hagyd holnapra mentalitást - minél hamarabb sikerül ellopni egy adott összeget, annál hamarabb évül el és az a preventív hatás sem elhanyagolható, hogy amit ez a kormány ellop, azt már a következő nem tudja.

Ha egyszer lenne is valamiféle elszámoltatása  a korrupt, nagyravágyó politikusainknak, még mindig ott vannak azok a százmilliárdok, amelyek a dilettantizmus és rongyrázás miatt tűnnek el a semmibe.

És igen, várjuk az ezermilliárdos projektet, Paksot – amely várhatóan triplájába fog fájni az adófizetőknek, nem számolva a hitelfelvétel miatt kifizetett kamatokat. Hiszen ha már az olimpia kiesett, mint lenyúlási forrás, kell találni mást helyette (üveghíd, űrközpont), vagy a már beindultakat kell sokszorozni (Liget, Vár, stadionok) és már el is hárult a lédőlés akadálya.

Mert a magyar politikus megvalósítja saját álmait, legyen az rezidencia a várban, szotyolás VIP-páholy a legnagyobb hazai stadionban vagy offshore bankbetét, bármennyibe is kerül az az adófizetőknek.

 

Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

 

Kapcsolódó posztok: