Magyarország, 2016

Karvalyok földje

Csak kiváltságosokat érint a magyar sportfinanszírozás?

2016. december 22. - Karvalyok Földje

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngSzámítanak kormányunknak a gyerekek-felnőttek? Nem igazán, ez már a közoktatás állapotából is látszik, aki pedig eddig ingadozott a kérdés eldöntésekor, elég ha csak átgondolja a sporttal kapcsolatos pénzszórást. Mert ugyan oktatásra és egészségügyre nincs pénz, ellenben bőven jut focira meg egyéb sportokra, különösen akkor, ha az felsőbb politikushoz köthető – az éves szinten százmilliárdokat pedig átláthatóság nélkül, pazarlóan költik el nagyjaink úgy, hogy az eltékozolt milliárdok nagy része ki tudja hova és ki tudja ki által talicskázódik ki (majd az újságírók kikutatják, ha hozzáférnek az adatokhoz, a rendőrség-adóhivatal-ügyészség úgysem kíváncsiskodik a stadionok-sportcsarnokok táján). Ami meg megmarad tárgyi eszköz formájában (létesítmények), arról még évekig beszélni fogunk a drága fenntartásnak, kihasználatlanságnak és a veszteségek automatikus kormányzati finanszírozásának köszönhetően.

Ha abból indulunk ki, hogy az uniós, Brüsszel által ellenőrzött források esetében a bekerülési összeg 30%-a tuti elfolyik valahova jó messzire és nagyértékű ingatlanokban, offshore számlákban és mindenféle egyéb befektetésekben jelenik meg (média, szolgáltatással foglalkozó vállalkozások üzletrészei, stb.), akkor már az sem lehet kétséges, hogy mi lesz azon milliárdok sorsa, amivel senkinek sem kell elszámolni – és nem lenne meglepő, ha a kitalicskázás mértéke a szűkös egyharmad helyett akár a már elfogadható kétharmados szintet ütné meg. Mert azt hinni, hogy minden egyes adóforint jó helyre kerül a stadionok építése, az egyházi létesítmények bőséges dotálása és a megfoghatatlan dolgokra fordított egyéb támogatások során (pl. olimpiai pályázat), meglehetős naivitásra utalna a részünkről.

A végeredmény pedig? Szupermodern és aranyárban fenntartható stadionok a világ végén, aztán ha majd nem a „mi kutyánk kölyke” lesz a helyi kiskirály, netalán kiesik a pikszisből a most még országos cimbora, akkor jut az egész hóbelebanc Akasztó sorsára. Hiszen ha nem központi forrásból, akkor miből másból finanszíroznák a települések a drága ingatlanok világítását, speciális gyepét,  az őrzés-védést meg takarítást, hogy az állagmegóvásról már nem is beszéljünk? Mert a belépő díjakból és nemzetközi eredmények után járó támogatásokból biztos nem.

Ha pedig azt hinnénk, kormányzatunk iszonyatosan sportbarát, és azért mennek számolatlanul a milliárdok a lefolyóba, jobb leszámolnunk ezzel a tévképzettel is. Oké. nem is lehet annál mesésebb álma a kormányzati propagandistának, mint az, amikor a nemzet atyja, az, aki személyes varázsának mindez köszönhető, menő focistákkal együtt fotózkodik meg nemzetközi tétmeccseken a VIP-páholyban szotyolázik, de azért az elmúlt hat év nem azt mutatja, hogy a foci EB-n kívül túl sok sikerélmény érné ezen a területen a politikusainkat.

Amire igazán jók a nagy létesítmények, az a pénzeltüntetés és a korrupció, nem véletlenül szállt be az olasz maffia annak idején az autópályaépítésbe. Az útépítés azonban macerás, sokkal egyszerűbb felhúzni újabb és újabb betonkolosszusokat egy-egy faluszélen és már áramlanak is a milliárdok a megfelelő zsebbe. Ha pedig nem lenne elég az egyszeri nagy összeg, évente csurranhat-cseppenhet újabb párszázmillió, hiszen egy ingatlanon mindig van mit csinálni, új parkolót, még csilivilibb világítást, bekötőutat, és ha minden kötél szakad, ki lehet találni, hogy mégis csak nagyobb kapacitású csatorna kell és egy négymilliárdos kazánház sem ártana, ha már van hely a kertben.

Azonkívül az is jó, hogy sportlétesítményeket nemcsak önkormányzatok, hanem az egyház is üzemeltet – lehet tehát hálálkodni utólag meg előre az összes támogató szóért, amit az egyházi személyek kiejtenek a szájukon a választások környékén. És az sem hátrány, ha úgy védi a kormány a kereszténységet, hogy kedvenc vállalkozóinak biztosít megbízásokat és ha valami végképp átláthatatlan és nyomonkövethetetlen, az az egyházak könyvelése (és így a pénzáramlás is). És igen, nemcsak az önkormányzatok fognak majd nyafogni, kéne még pénz a fenntartásra, hanem az egyházak is, így ezen a ponton is lehet fogni százmilliárdokat.

Az igazi bónusz azonban a határainkon túli fejlesztések, hiszen ha valami végképp zavaros lehet, akkor az, mire költik a támogatásokat az ukrán és szerb felségterületen lévő klubok.

A legfelháborítóbb azonban nem az, hogy a kormányzat a sportra hivatkozva tünteti el az adófizetők pénzét, hanem az, hogy eközben azok, akiknek a legnagyobb szüksége lenne a mozgásra, azok maximum hetente egyszer szurkolóként, tisztes árú belépőjegy megvásárlása ellenében ülhetnek végig két órát ezekben a létesítményekben. Ha pedig mindez még nem lenne elég szemforgatás, akkor ott van a mindennapi testnevelésnek csúfolt felesleges iskolai időtöltés, ami mindenre jó, csak arra nem, hogy a mai magyar fiatalság mozogjon. Nincs elég tornaterem? Irány, séta a háztömb körül, rossz idő esetén meg lehet üldögélni az öltözőben, amíg a minimum 150%-os kihasználtsággal működő tornateremben másik két osztály próbál kartávolságnyira nyitódni és a bemelegítő gimnasztika után szekrényt ugrani. Egyhónapnyi kötelező úszásoktatás? Majd ha lesz úszómester, aki levezényli, egyébként is, valakinek ki kellene fizetnie az uszodához eljutás költségét is, amíg nincs minden iskolának saját tanuszodája – ennek hiányában meg majd nem megy mélyvízbe a magyar. És ha már az egészséges, miniszterelnök által oly nagyon vágyott sportos ifjúságról beszélünk, akkor heti 36-38 tanóra (és plusz napi egy-két óra otthoni tanulás) után vajon mikor van idő akár szabadidős, akár versenysportra?

De mi lesz, ha már nem kell több stadion meg sportcsarnok az országba? Akkor jöhetnek a járási lőterek (ott is sportolhat a magyar, nem? Plusz haszon, ha a nemzetvédő kopaszok legálisan felfegyverezhetők, legalább nem kell keseregni az egykori munkásőrök eltűnése felett), egy-két magasugró torony megépítése is várat még magára, aztán ha az ellenzék nagyon morog, meg lehet mutatni, a kormány a lehetetlen is képes, azaz éppen ideje, hogy síugró és gyorskorcsolya nemzet legyünk.

És igen, ha belemerülünk a kormányhatározatok szövegelemzésébe, netalán összeadjuk az egyre nagyobb számokat, akkor kiderül, az egész magyar sportfinanszírozás semmi más, csak jó ürügy a milliárdok átláthatatlan kitalicskázására – hogy a választók és gyermekeik ebből mit profitálnak, az teljesen közömbös. Mert semmit, ha csak nem húznak személyesen hasznot a dotált egyesületek-szövetségek pénzszórásából.

 

Kinek éri meg a budapesti olimpia?

Mennyit lehet lenyúlni egy átlagos uniós projekttel?

Valójában mennyibe kerülnek az uniós beruházások az adófizetőknek?

 

  Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!