Magyarország, 2016

Karvalyok földje

Hogyan legyünk diktátorok Európa közepén? - Alkotmányozás

Online könyv - 8. rész

2018. január 13. - Karvalyokfoldje2017

karvalyok_foldje_hogyan_legyunk_diktatorok.jpgJogi alapok megteremtése

 

Előző rész itt.

A szocializmus európai összeomlásával olyan új jelszavak kerültek a rendszerváltó pártok zászlajára, mint a demokrácia alapjainak lerakása, az ellensúlyok és fékek rendszerbe iktatása, illetve a jogállam létrehozása. A változás parlamentjei a meglévő alkotmányokat átszabták vagy éppen teljesen újat fogadtak el és olyan új intézmények jelentek meg a közéletben, mint az Alkotmánybíróság, a Számvevőszék vagy éppen az alapvető állampolgári jogok biztosa (ombudsman). Ezek szerepe a hagyományos demokratikus hatalmi ágak szétválasztása valamint a fékek és ellensúlyok területén jelentős, nekünk azonban sok gondot okozhatnak, így elsődleges feladatunk ezek haladéktalan közömbösítése, illetve kiiktatása.

Természetesen Európa közepén nem könnyű likvidálni ezeket a demokratikus intézményeket, ahogy az alkotmánybírók sem ereszthetők szélnek csak azért, mert nem ítélnek a mi szájunk íze szerint, ezért más taktikához kell folyamodnunk. Két ragyogó módszer is van, ezek kombinálásával pedig teljesen megszüntethetjük a problémaforrást: az egyik a hatáskör megvonás, azaz az intézmények beleszólási, ellenőrzési, döntési és vizsgálati jogkörének drasztikus lecsökkentése, a másik pedig ezen szervezetek pártkatonákkal feltöltése. Bőven találunk elegendő gumigerincű jogászt erre a célra – a becsvágy nagy úr és van az a pénz, aminek köszönhetően még egy nagyhírű egyetemi professzorból is rendszerünket kiszolgáló, saját gondolatok nélkül, agyhalál közeli állapotban vegetáló csinovnyik lesz. Ha pedig nem használ a szép szó és a bekínált répa, még mindig ott van az ostor, azaz a zsarolás és a nagy nyilvánosság előtti megszégyenítés. Bárki megszorongatható, aki élt már eleget ezen a Földön és ha nem is a saját tetteivel (mert véletlenül egy szenttel van dolgunk), akkor a közeli rokonai, szerettei cselekedeteivel. Ne szánjunk meg senkit sem csak azért, mert kölyökkutya szemekkel néz ránk vagy arra emlékeztet minket, egykor milyen jó barátok voltunk és milyen elvekért szálltunk együtt harcba, hatalmunk stabilitása érdekében mindenkit el kell távolítanunk, aki nem osztja a nézeteinket és nem ugrik nikkelbolhaként minden egyes utasításunkra. Aki nem velünk van, az ellenünk van és egy kis paranoia soha nem árthat. Meg az ellenőrzés sem.

Kormányunk beiktatásával tudatjuk megválasztóinkkal, készek vagyunk megreformálni tesze-tosza, de annál korruptabb elődünk leamortizálódott hagyatékát. És nemcsak akarjuk, de meg is tesszük még akkor is, ha ennek eredményeképpen kő kövön nem marad. Szándékunkat jelentessük meg kiáltványban, amely hangzatos lózungokkal, cirádás körmondatokkal és felettébb emelkedett stílusban, lehetőleg ősnemzeti meg keresztény körítéssel és nemzeti színekkel felcicomázott dizájnnal tudatja mindenkivel, elérkezett egy új korszak hajnala. Kiáltványunkat függesszük ki minden olyan helyen, ahol unalmukban még olvasásra is vetemhetnek az emberek, például különféle hivatalok ügyfélszolgálatainak váróhelyiségeibe.

Jelentsük ki, hogy kiáltványunk alapvető nemzeti dokumentum, így a kifüggesztett példányokat se összefirkálni, se letépkedni, se más módon megcsúfítani (például gyanús eredetű anyagokkal bekenni) tiltott és aki mégis ilyen nemzetellenes tettre vetemedne, arra habozás nélkül és teljes erővel sújtson le a törvény szigora. Mutassuk meg, hogy szándékaink komolyak és nem tűrjük, hogy bárki is kétségbe vonja, netalán akadályozza népünk jólétbe kormányzása iránti elkötelezettségünket.

 

Alkotmányozzunk!

 

Semmilyen körülmények között sem elégedhetünk meg azzal, amit elődeink csináltak és minden jogszabályt változtassunk meg az első betűtől az utolsóig. Ne kegyelmezzünk azoknak a paragrafusoknak sem, amelyek legalább 150 évesek és országunk legelső polgári vagy büntető törvénykönyvéből származnak, éppen ideje, hogy – beteljesítve az új idők hívószavát – a történelem szemétdombjára kerüljenek.

Kezdjük az átfogó és mindent felbolygató reformunkat a hatályban lévő alkotmánnyal és helyezzük hatályon kívül úgy, ahogy van azzal az indokkal, hogy nem vagyunk hajlandóak elfogadni a szocializmus semmilyen örökségét sem, mivel az nem méltó hazánkhoz. Ha valaki azzal az ellenvetéssel él, miszerint ez az alkotmány már nem az az alkotmány, ami 20 évvel azelőtt volt, hanem egy európai demokratikus berendezkedéshez tökéletesen adaptált verzió, háborodjuk fel és bélyegezzük a megszólalót libsibérencnek, hazaárulónak vagy bármi másnak, csak hangozzon nagyon baljósan. És mélységesen utálni valónak.

Már az első országgyűlési szezonunkban nyújtsuk be az új alkotmány-tervezetünket, amelyet a biztos többségünk garantálta szavazógépezettel aztán sikeresen meg is szavaztatunk. Az előkészítésre kijelölt jogtudorunkkal úgy készítessük el legfőbb törvényünket, hogy az alapján már a totálisan kiüresíthető, a fékeket és ellensúlyokat beszántó intézményrendszert állíthassuk fel a lehető legrövidebb határidővel.

És mi legyen az a kommunikációs lózung, amely elfedi a jogállamiság lebontásának első lépését? Csupa blabla, nemzetünk csak így lehet modern és egyben tradicionális, a XXI. század kihívásainak megfelelő de eközben a keresztény gyökereit is megőrző, különleges történelmi feladatot beteljesítő nemzet a kontinens közepén. Európa többi népével ellentétben mi tudjuk, hogy mit akarunk és hogyan érhetünk el oda, ahova menni akarunk. Meg bármi más hasonló demagóg agymenéssel, a papír elbírja.

A személyes közlés keményebb dió, ezért kormányszóvivőnek csak olyan személyt nevezzünk ki, aki genetikailag képtelen zavarba jönni, vagy olyan jó színészi képességekkel rendelkezik, hogy Hamlet nagymonológját pont ugyanolyan beleéléssel tudná a sajtótájékoztatón előadni, mint a propagandistáink által összeizzadt fellengzős, ámde végletekig üres mondatokat. Az alattvalóink többségét szerencsére a legkevésbé sem érdekli, mi van az alkotmányban (csak kapjanak valami pluszt a zsebükbe) és ha még valami csoda folytán érdekelné is őket, egy árva szót sem értenek belőle. Amíg a „reformunk” az árakat és a béreket nem befolyásolja negatív irányba és a nyugdíjat is minden hónapban napra pontosan kikézbesíti a postás, addig a jogelmélettel foglalkozók társadalmi észrevehetősége és elfogadottsága legalább olyan „megbecsülős”, mint az elméleti közgazdászoké. Vagy a szociológusoké.

Hosszútávú terveink megvalósítása érdekében ne fukarkodjunk az unortodox ötletekkel és mutassuk meg, mi mások vagyunk mint azok, akik eddig hatalmon voltak, célunk pedig az elődeink által lejáratott intézmények újraélesztése, európaivá és egyben nemzetivé tétele, valamint nemcsak nemzetivé, hanem nagyon-nagyon kereszténnyé is. Emelkedjünk ki a politikai szürkeség posványából és gondoskodjunk arról, hogy nevünk egybeforrjon az új alkotmánnyal, melyről mindenki tudni fogja, hogy kőbevésett és olyan új életminőséget hoz az összes alattvalónk életébe, amelyet eddig még soha nem tapasztaltak.  

A legfőbb törvényünkben hirdessük meg világnézeti elhivatottságunkat meg azt, hogy országunk igazi keresztény ország, a hatalmunkat pedig eredeztessük egyenesen istentől, hiszen az ő kegyelméből lehetünk kormányon, mert ugyebár ha lett volna bármilyen ellenvetése, akkor nem győztünk volna a választásokon. Mi vagyunk többségben, tehát a zsidók, ateisták, buddhisták, muszlimok, taoisták és egyéb csodabogarak véleménye nem mérvadó, jobb ha mindenki tudomásul veszi, a továbbiakban ez lesz és kész. Nyilatkoztassuk ki azt is, az új Alkotmány egyben tiszta lap, azaz egy új élet kezdete, ezért aztán az Alkotmánybíróság korábbi ítéletei (amelyek az ósdi, idejét múlt posztszocialista alkotmányon alapultak) immáron semmire sem kötelezi sem a parlamentet, sem a kormányt, azaz semmiféle jogfolytonosságot sem ismerünk el.

Az új alaptörvénnyel új lehetőséget széles tárházának kapuja nyílik meg előttünk: végre jogszabályba foglaltan és nyíltan utálhatjuk a melegeket elutasítva a házasságukat és egyéb, együttélésből fakadó jogukat (özvegyi nyugdíj, törvényes öröklés, örökbefogadás, biztosítás, stb.) valamint a semmirekellő ateistákat, hajléktalanokat, migránsokat és mindenféle más kellemetlen-kényelmetlen társaságot is kiiktathatjuk a rendszerünkből örökre, legalábbis papíron. Deklaráljuk a szólás- és sajtószabadságot, azaz mindenki azt gondol, amit akar,  idővel úgyis rájönnek az érintettek, hogy bár azt gondolnak, amit akarnak, de jobb, ha nem mondják ki és legfőképp nem írják le. Garantáljuk a vallásszabadságot is, aztán majd szép suttyomban kiépítjük azt a nyilvántartást is, amelyben listázunk minden egyes családot felekezeti hozzátartozás alapján.

A különféle egyházak és kisebb-nagyobb szekták idegeit cincálva ne rejtsük véka alá, miszerint nekünk (és kormányunknak) csak az a vallási szervezet számít egyháznak (és kaphat adókedvezményt, állami támogatást vagy részesülhet felajánlásban, adományban), amelyet mi annak tartunk és ezt név szerinti felsorolással foglaljuk is törvénybe. Véletlenül se hassanak meg minket olyan érvek, miszerint egy adott vallás már kétezer éve létezik, csak Ázsiában – a mi országunkban csak akkor egyház, ha mi annak nyilvánítjuk, kész, vita lezárva. Ezek után a vallásos szervezetek keresik majd a kegyeinket? Mindent elkövetnek majd, hogy ők is bekerüljenek a listába? Igen, ha pénzt akarnak, akkor csakis nekünk kedvezően prédikálnak. És számít bármit is, ha – a listából kimaradva – nyíltan ellenünk beszélnek? Minél kevesebb híve van az adott vallásos szervezetnek a mi fennhatóságunk alatt, annál kevésbé. A szelektálásunk pozitív eredménye az erőteljes befolyás megszerzésén túl az is, hogy nagyságrendileg kevesebb támogatást kell szétosztanunk mint abban az esetben, ha mindenki egyformán kapna. Ráadásul a koncentrálódás miatt a kedvezményezettek sokkal nagyobb összeghez jutnak és tudják, a kormány mindent megtesz a jólétükért, csak a hálájukat kell napi szinten bizonyítani.

Reformáljunk meg az új alkotmányban mindent, amit csak tudunk, így országunk hivatalos nevét sem kell átvennünk – épp ideje, hogy például megszabaduljuk olyan kitételtől, mint a „köztársaság”. A végén még valaki számon kérné rajtunk az olyan ósdi demokratikus elveket, mint hatalommegosztás meg az alapvető emberi jogok kérdése. Az meg külön móka, hogy jól összezavarjuk a bírókat, akik botor módon megszokták, hogy a köztársaság nevében hoztak ítéletet. Nekik sem árt a változás, elérkezett az idő, hogy letörjük a szarvaikat és ne legyenek nagyra a bírói függetlenségükkel.

Országunk nevének megváltoztatása azért is jó, mert nemcsak a külügyi és külgazdasági kapcsolatokban kell mindent újracímkézni, hanem a változás végpontjaként még a sportolóink mezét és formaruháját is átfazonírozhatjuk emiatt. És már csak az egész világot kell hozzászoktatnunk, hogy a mi anyanyelvünkön és betűkészletünkkel is felismerjék sportolóink származási helyét.

Miután a választópolgárok többségének eddig sem volt fogalma abból, mi áll a legfőbb törvényünkben, nyugodtak lehetünk, az sem fogja kiütni a biztosítékot, mi mit teszünk bele az újba. Lesz pár értelmiségi meg jogvédő akadékoskodó, de azokra rásüthetünk bármilyen negatív jelzőt (a rendszer ellensége, hazaáruló, libsi vagy sorosbérenc, stb.), aztán ha jót akarnak maguknak, akkor bizonyítsák be hogy nem azok, a mi propagandánk úgyis elnyomja azt a zajt, amit csekély érdekérvényesítő képességük eredményeképpen csapni képesek. Plusz ha valaki a nemzetünk ellensége, akkor úgyis bolond lyukból bolond szél fúj.

A vadonatúj legfőbb jogszabályunk beiktatásának kerítsünk nagy feneket, legyen igazi nemzeti összetartozás-ünnep a kihirdetés és gondoskodjunk arról is, hogy mindenki szabadon megismerhesse a tartalmát annak, aminek örülnie kell. Adjunk minden diáknak egy-egy példányt, hogy a történelemhez csapott állampolgári ismeretek tárgyból kiváló eredménnyel le tudjanak vizsgázni. Szervezzünk országos vetélkedőt az egykori „Ki tud többet a Szovjetunióról” mintájára iskolai, kerületi és országos fordulókkal, a végén pedig olyan jutalmakkal, mint találkozás velünk, a korona megtekintése a parlamentben, vagy a még jobbaknak napijegy az országgyűlés karzatára. A döntő megmérettetést a televízió is közvetítse, hagy mutassák meg a stréber gyerekek a lustábbaknak és ideológiailag kevésbé elhivatottaknak, hogyan lehet a kormány kedvében járni. Természetesen a legeredményesebb felkészítő tanárokat is jutalmazzuk, a különféle pénzjutalom nélküli érdemrendek és kitüntetések meg tiszteletbeli címek erre nagyszerűen megfelelnek. A közszolgákat is kényszerítsük, hogy beszámolás kötelezettsége mellett magolják be az új etalonjukat, a külön vizsga eredményes letételéről pedig kapjanak csodaszép cirkalmas oklevelet.

Ne elégedjünk meg annyival, hogy csak a diákokra és közszolgákra zúdítjuk rá új hitvallásunkat, hanem célozzuk meg az átlagpolgárokat is. Színpadi mázzal dobjuk fel az új irányvonal megismerésének és elsajátításának folyamatát, állítsunk fel a kormányzati hivatalokban és az önkormányzatoknál külön zászlóval-címerrel feldíszített asztalokat a dokumentum kényelmes tanulmányozásához. Rendszeresítsünk külön kommandót a helyi tálalás ellenőrzésére lehetőleg elkerülve, hogy az akció ne fulladjon groteszkbe, és kíméletlenül dobassuk ki a szemétbe az asztal díszének szánt hímzett terítőket, agyagcsuprokat és műanyag Szűz Máriákat. Készüljünk fel, hogy a legnagyobb körültekintésünk esetén is lesznek olyan rendszerellenes sajtómunkások, akik fotósorozatokkal árasztják el a nagyközönséget, hogy bárki megcsodálhassa a különféle olvasósarok-installációkat az aszketikus táboritól a minimalista vagy éppen népiesen keresztül egészen az ízlésrobbantó giccsparádéig.

 

Az új alkotmánnyal meg is tettük első lépésünket a szép új világunk felél, az egyes intézmények hatáskörét és illetékességét, belső és külső hierarchikus kapcsolatait törvényekben és végrehajtási rendeletekben kell szabályoznunk és meg kell teremtenünk a működésük költségvetési alapjait is. Kényszerítsük a jogszabálygyártó bürokratáinkat, hogy rohamtempóban készítsék el ezeket a jogszabályokat. A késlekedéssel híveink egyre idegesebbek lesznek, hiszen támogatásukért cserébe anyagi előnyöket várnak, ezt pedig csakis az új hivatalokon, háttérintézményeken, állami vállalatokon, illetve az adóprés segítségével befolyt pénzek átcsatornázásán keresztül tudjuk biztosítani. Ha a mögöttünk felsorakozottak nem kapják meg azt, amit előzetesen ígértünk nekik, előbb-utóbb ellenünk fordulnak és hatalmunk kezdetén még lehetnek olyan potentátok, akik hűsége nélkül extra sebességgel kipottyanhatunk a jóból. Mert bármennyire is mi vagyunk a főnökök, a kezdeti időszakban a hatalmunkat csakis a támogatóink segítségével tudjuk megtartani.

Folytatjuk …

Előző rész itt.

 

Vajon mekkora az esélye, hogy Orbán Viktor veje valaha is börtönbe jut?

karvalyok_foldje_image_small_masolata.png"Súlyos szabálytalanságokat tárt fel az Európai Unió Csalás Elleni Hivatala (OLAF) az Elios Innovatív Zrt. által 2011 és 2015 között elnyert, uniós pénzügyi forrásokat felhasználó közbeszerzésekkel kapcsolatban.” (index.hu)

Akkor most dőljünk hátra és valljuk be őszintén, meglepődtünk? Nem igazán, hiszen nyílt titok, hogy Orbán vejének, azaz Tiborcz Istvánnak és családjának igen jól ment az elmúlt hét évben. Sőt, ha forintosítani akarjuk, hogy az OLAF szerint mennyi kárt okozott csak ezekkel a projektekkel a magyar adófizetőknek, akkor ez az összeg 40 millió euró, azaz több mint 12 milliárd forint. Az OLAF azt is javasolta az Európa Bizottságnak, hogy ezt az összeget a magyar állam fizesse vissza, tehát az adófizetőket ennél a 12 milliárdnál sokkal több kár éri, hiszen:

  • először az OLAF megállapításai szerint korrupt magyar hivatalnokok kifizették a projektekre eső önrészeket és egyéb kapcsolódó, a projektekben el nem számolható költségeket az önkormányzatok és egyéb szervek költségvetéseinek terhére,
  • most pedig a támogatásnak megfelelő összeget is kiperkálhatják a polgárok és csak reménykedhetnek, hogy az átutalás (visszatartás) időpontjában éppen kedvező lesz az euró árfolyama.

Aki nemcsak a kormánylojális médiából tájékozódik, az azt is tudja, hogy a korrupció ugyebár a legtutibb fideszes módszer az új magyar burzsoázia megteremtéséhezés vajon miért pont annak a családja maradjon ki, aki ezt levezényli és aki az arcát is adja mindehhez? Tehát azon sem lepődhetünk meg, hogy  - az OLAF jelentése alapján – maga Orbán Viktor és szűkebb családja is belevetette magát a harácsolásba, maximum azon akadhatunk ki, hogy ez a 12 milliárd ugyebár csak egyetlen cég és egyetlen üzletág egy-két projektje. Vajon mennyi lehet még az útépítésekből, bányákból, kaszinókból, dohányból meg a legkülönfélébb állami megbízatásokból lenyúlt összeg, ha csak a közvilágítás-bizniszben ennyit lehetett a legelemibb szabályokat sem figyelembe véve lenyúlni? Joggal hihetjük, hogy ez a 12 milliárd csak az első csepp abban a feszített víztükrű versenymedencében, amit a NER-ben töltöttek meg az itt-ott csurranó-cseppenő milliárdokból. És ez csak egy család, de ugyebár nemcsak egy család gazdagodott hiperűrsebességgel az elmúlt pár években.

Persze a legbuzgóbb Fidesz-hívők, a szuperlojális vallási áhítatosok mondhatják, hogy

  • nem is a fejétől bűzlik a hal,
  • szegény miniszterelnökünket a csúnya bácsik megvezették, ő valójában semmit sem tud és az sem tűnt fel neki, hogy körülötte mindenki csak az újabb és újabb milliárdjait számolja, ha éppen nem helikopteren városnéz vagy jachton heverészik,
  • Brüsszel már megint hazudik, ahogy minden magyar ellenzéki politikus is, aki valaha bele merte foglalni a korrupció szót és Orbán Viktor nevét egy mondatba. És egyébként is, ha bármi szabálytalanság történt volna, a magyar hatóságok tettre kész és kompetens vezetői már régen felgöngyölíttették volna az ügyeket és a bűnösök elnyerték volna méltó büntetésüket. Plusz Soros-terv.

Vegyük sorba a lehetőségeket.

Vajon Brüsszel és az OLAF hazudik, direkt rágalmazva szeretett kormányfőnket és vejét? Ennek kicsi az esélye, hiszen több éven át dolgoztak az ügyön, tonnányi iratot átnyálaztak és nem valami magasztos közbeszerzési elveket követeltek meg a magyar államtól az uniós pénzek elköltése során, hanem csak azt, amit maga a Fidesz-KDNP fogadott el önmagára nézve. Persze az is lehet, hogy a parlamentben idióták ülnek és olyan szigorú törvényt szavaztak meg, amelyet még ők maguk is képtelenek betartani, de ennek ugyebár kicsi az esélye. Annak viszont nagyobb, hogy magasról tettek rá az illetékesek, hogy kibuknak a szabálytalanságok, hiszen egyrészt a közbeszerzéssel foglalkozó hatóságok kormánypárti kézivezérlés alatt vannak (és még a bíróságoknak is ez a sorsuk), másrészt a csigalassú Unió mire bármit is leellenőriz, addigra a csalárdul eltett forintoknak már réges-régen bottal lehet ütni a nyomát. Az pedig, hogy egy OLAF-jelentés alapján egy fideszes megbűnhődjön és netalán még a vagyonát is elkobozzák, valahol távol, egy messzi-messzi galaxisban történhet csak meg.

A másik lehetőség ugyebár az, hogy a döntéshozó pozíciókban lévők az igazi korruptak és megvezették szegény miniszterelnökünket – pontosan úgy, ahogy annak idején Sztálin apánkat meg Rákosi pajtást is. Mert ők sem tudtak semmiről, csak az alattuk lévők garázdálkodtak a tudtuk nélkül. Ha ez a helyzet, akkor bizony jobb, ha még a mai nap lemond Orbán Viktor és visszavonul egy lakatlan szigetre, mert inkompetenciája gigaméretű és azt sem venné észre, ha a saját szemét lopnák ki bizalmasai. Meg a családtagjai. Mi sem mutatja jobban a köznevelés állapotát és a propagandaminisztérium áldásos tevékenységét mint az, hogy a Fidesz-szavazók egy része simán benyelné ezt a verziót, mint alternatív valóságot.

A harmadik lehetőség a fejétől bűzlik a hal, emellett tennék le a voksukat mindazok, akik nyitott szemmel jártak az elmúlt években Magyarországon és a nap 24 óráját nem azzal töltik, hogy a kormány utasításának (és uszításának) megfelelően migránsokat keressenek minden bokorban. Na jó, néha azért igazolt távollét keretében még a kézivezérlésű egybites szavazók is elmehetnek egy-egy istentiszteletre, de csak olyanra, ahol az adott illetékes egyházi személy Orbán Viktort és a Fidesz-KDNP-t,valamint az idegengyűlöletet élteti minden egyes megszólalásában.

És mi történik akkor, ha kiderül, nem hazudik Brüsszel meg az OLAF és miniszterelnökünk veje talicskával hordta haza a jogtalanul megszerzett forintokat?

  1. Ha a Fidesz megnyeri a tavaszi választásokat, akkor bizony az ég adta világon semmi, az ügyészség talán indít valami látszatnyomozást, vakaróznak egy kicsit, de már gyanúsítottat sem hallgatnak ki és azt a bizonyítékot sem találják meg, amit tálcán kínált fel az OLAF. És ugyanez fog történni az összes többi ügyben, egyedül az adófizetők bűnhődnek, egyrészt a csapnivaló projektteljesítések miatt (pl. a vadonatúj, ám kutyaütő közvilágításnak köszönhetően a sötétben kitörik a lábuk, az alkalom szüli a tolvajt kihasználva kirabolják őket, stb.), másrészt fizethetik a 12 milliárd forintos büntetéseket, mint a katonatiszt.
  2. Ha a Fidesz kisebbségbe kerül a választásokon, akkor még az örökéletű főügyész mindig blokkolhat bármilyen nyomozást éppen addig, ameddig ő nem kerül a vádlottak padjára. Azaz ha nincs személyi változás, akkor lásd az 1.pontot. Ugyanez vonatkozik a főrendőrökre, főadónyomozókra és egyéb hatóságok vezetőire is, hiszen hogyan várhatnánk el tőlük, hogy önmagukra is terhelő bizonyítékgyűjtésbe kezdjenek?
  3. A Fidesz kisebbségbe kerül és megtörténnek a személyi változások is, na ebben az esetben van egyedül esélye annak, hogy a bűnösök megbűnhődjenek – bevonuljanak a rácsok mögé és fájó búcsút intsenek azoknak a milliárdoknak, amelyhez Brüsszel és a magyar adófizetők ütőerére cuppanva jutottak. Persze még ebben az esetben is szükség van olyan kompetens szakértőgárdára, aki kibogozza és felgöngyölíti azt, hogy ki mit galádkodott a NER leple alatt és felleli, valamint visszaszerzi az eltüntetett vagyonokat is, de ha a románoknak sikerült akkor reménykedjünk, talán mi sem vagyunk alábbvaló nemzet. (a témáról részletesen itt)

Egyelőre azonban úgy néz ki, toronymagasan az 1.pontban foglaltak állnak nyerésre és valójában esélye sincs annak, hogy az adófizetők valaha is visszakapják azt, amit elszipkáztak tőlük a mohó politikusok. Sőt, a káruk napról napra egyre nagyobb lesz, hiszen

  • nemcsak a büntetéseket kell nekik kifizetni,
  • hanem ki kell javítani és fent kell tartani az elbaltázott projekteket meg az egyéb felesleges beruházásokat, valamint
  • az uniós bőségszaru kifogyása után még a pazarlón felvett kínai, orosz meg egyéb hitelek törlesztő részleteit és kamatait is állniuk kell,
  • miközben az ország éléskamrájából már az utolsó üveg befőttet (tartalékot) is lenyúlták azok, akik hozzáfértek.

Azok pedig, akik csaltak, loptak és hazudtak csak nevetnek a markukba, hiszen ők már a pénzüket réges-régen megkapták és érinthetetlenségük tudatában visszaforgatták felvásárolva fél Magyarországot.

Vajon mi kell ahhoz, hogy Brüsszel végre leálljon az Orbán-rezsim támogatásával?

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngBrüsszel nagyon szeretheti Orbán Viktort és a Fideszt, mert – egyelőre legalábbis úgy néz ki – miniszterelnökünk nem tud olyat elkövetni, ami tett úgy isten igazából kihúzná a gyufát:

  • indíthat totális leszámolást az ellenzéki pártokkal szemben,
  • módosíttathatja úgy a választási szabályokat , hogy a Fidesz a maratont a 30. kilométerrel kezdhesse,
  • a demokratikus intézményeket lépésről lépésre megszüntethette (lásd bíróságok, választási szervek, állami ellenőrzésre hivatott intézmények, ügyészség, stb.), a vezetőket talpnyaló, gumigerincű csinovnyikokká degradálhatta,
  • a sajtószabadságot megszüntethette, a teljes magyar sajtó cirka 95%-át az államtól és az Uniótól lenyúlt forintokból felvásárolhatta,
  • elvbarátja nyíltan kijelenthette, hogy a magyar gazdaságpolitika maga a korrupció (mint a hazai új burzsoázia létrehozásának bombabiztos eszköze),
  • behozhatott új egymillió (részben kamu) friss, ropogós magyar állampolgárt az Unió területére,
  • bármilyen nemzetiségű, vallású, szélsőséges nézetű pénzes bűnözőt, terrorista támogató pénzmosót beengedhetett az országba, csak annyi kellett hozzá, hogy az bevásároljon olyan letelepedési kötvényből, amely ellenértéke offshore számlákon landol,
  • haveri céghálókon keresztül eltüntethette az uniós támogatások jelentős hányadát (akár 50%-át) úgy, hogy közben adóforintokból finanszírozott, sok-sok milliárdos reklámkampányokat menedzselt Brüsszel lejáratására,
  • bármikor bármelyik uniós diplomatának, kormányfőnek a képébe hazudhatott,
  • bátran dicsekedhetett a konyhaablakból a kilátást rontó, közpénzből épült házistadionnal, ahol az arra érdemesek művészethez tartozó futballt művelik tao-milliárdokból,
  • és mindezek tetejében látványosan pacsizhat olyan politikusokkal (és nemcsak pacsizik, hanem még az országot is eladja nekik), akiknek nem titkolt szándéka az Unió bomlasztása.

Brüsszelnek láthatóan mindez kevés ahhoz, hogy végre az asztalra csapjanak, elég legyen. Sőt, nyugodtan, szemrebbenés nélkül bele lehet vágni a politikusok (meg a multik képviselői) képébe, kérem, ha Berlin nem ad pénzt, majd kérünk Kínától meg Moszkvától. Mi ez, ha nem óvodás szintű zsarolás, ha nem leszel a barátom és nem adod oda az uzsonnád, akkor majd a Józsival barátkozom, aztán meglásd, majd ketten együtt jól leromboljuk a homokváradat? Ha nem táncolsz úgy, ahogy én bazseválok, akkor majd beengedem a farkasokat az akolba, oszt jól megnézheted magad? Eközben persze a kormányközeli vállalkozók ezerrel közpénztelenítik a közpénzt, nem véletlen, hogy az elszámoltatástól (vagy leszámolástól?) gatyát összerondító fideszesek már a demokrácia látszatára sem ügyelve igyekszenek mindenkit eltiporni, akit csak egy kicsit is veszélyes lehet a hatalmukra. Plusz az utolsó cseppeket is kisajtolni az uniós pályázatokból.

Nem, az Unió immáron hét éve tétlenül nézi az ámokfutást, sőt finanszírozza is. Mert ha egyszer is belegondoltak volna, hogy ez a helyzet nélkülük nem jöhetett volna létre és valójában az Unió (és az uniós politikusok) azok, aki lehetővé tették, hogy egy diktátor kinőjön Európa közepén,  akkor talán most nem lennénk ott, ahol vagyunk. Ott, amikor az ország felvásárolni érdemes részét már – leginkább a Brüsszeltől lenyúlt pénzekből – felvásárolták a politikusaink és strómanjaik meg a strómanok strómanjai. Ott, ahol a hatalmon lévők

  • bármit megtehetnek,
  • cinikusan hazudhatnak a nap 24 órájában,
  • saját átláthatóságukat fekete lyuk-szintre emelhetik,
  • pénzügyileg a teljes ellenzéket ellehetetleníthetik (és jogi, valamint pénzügyi eszközökkel végképp eltörlik),
  • bárkit koholt vádakkal, hatalmas sajtóhírveréssel bemocskolhatnak és évekre eltüntethetnek a rendszerből,
  • a magyar egyházi személyeket csúszómászóvá jutalmazva, zsarolva vagy épp nyomorítva (tisztelet a kivételnek) a keresztény hitet sok-sok évtizedre meggyalázzák,
  • mindeközben olyan keresztényellenes rezsimekkel kötnek államközi – igaz, nem véletlenül titkolt – oktatási-kulturális megállapodást, ahol még a Biblia birtoklása is törvényt sért, hogy a szintén keresztényüldőző iráni atom-egyezményről már ne is beszéljünk,
  • a lopást csúcsra járatva olyan rendszerekből vonják el a forrásokat, amelyek vagy rabszolgasorsra kényszerítik a szolgáltatást igénybe vevőket (köznevelés, szakképzés vagy éppen a felsőoktatás padlóra küldése), vagy simán csak évente 32 ezer emberen követnek el aktív eutanáziát (egészségügy),
  • a minőségi, piacképes munkaerőt milliós nagyságrendben külföldre üldözik, miközben olyan friss állampolgároknak adnak beleszólási jogot a hazai politikai életbe, akik soha egy fillér adót sem fizettek be a magyar költségvetésbe és nincs is szándékuk egy pillanatig sem azon ügyködni, hogy hazánk (és a GDP) jobb helyzetbe kerüljön (nem véletlen, hogy a választók 70%-a nem ért egyet a friss magyarok választójogával),
  • pazarló, semmire sem jó beruházásokkal ezermilliárdokat tűntetnek el a magyar költségvetésből (lásd stadionok, várba költözés, kínai vasút, orosz atomerőmű, külföldi focicsapatok támogatása, határainkon túli magyarok szervezetinek és az egyházak elszámolást nem követelő dédelgetése, polgármesterek nagymamáinak százmilliókkal finanszírozása, közalapítványok közpénztelenítése, társasági adó tao-n keresztüli eltüntetése, stb.)
  • és egy pillanatig sem tisztelik azokat az adófizetőket, akiknek a pénzéből mindezt megtehetik. És nemcsak hogy nem tisztelik, de magasról lepottyantanak minden olyan személyt, aki nem lopott össze legalább annyit, mint ők és csak addig fordítanak rájuk figyelmet, amíg az agyukat mossák.

Nem véletlen, hogy vannak olyanok, akik szívesen kitiltanák még a kontinensükről is a magyarokat (ha nem is mindet, de legalább jó néhányat), de az Unió valahogy mégsem erőltette meg a témában magát. Mitől félnek? Miért nem mernek lépni? Mert könnyű mindent a bürokráciára kenni, de azért ha akar valaki valamit csinálni, csak el lehetne érni eredményeket – például az uniós projektek ellenőrzésével, támogatások visszatartásával, büntetések fizettetésével, stb. Indult ugyan pár eljárás, de látható eredménye, például a pénzcsapok drasztikus elzárása mind a mai napig nem történt meg. Most tényleg attól félnek a kinti döntéshozók, hogy Orbán fogja magát és beváltva zsarolását, beengedi az akolba a kínaiakat meg az oroszokat? Hogy nemcsak a magyar állampolgárságot árulja fillérekért, de a magyar, vagy akár brüsszeli támogatással létrehozott javakat is odaadja egy kis kínai vagy éppen orosz hitelért cserébe?

Miközben az Unió szereti mutatni, mekkora védelmezője is a demokráciának, valójában semmit sem tesz azért, hogy az olyan önjelölt diktátorok, mint Orbán Viktor és sleppje legyen szíves és

  • vagy távozzon a klubból és vállalja ennek következményeit (pl. népharag, támogatás visszafizetési kötelezettség, stb.),
  • vagy módosítson magatartásán (például ne lopjon és amit ellopott, azt is legyen szíves adja vissza és a demokratikus intézményeket is visszaállíthatja),
  • vagy lépjen le és egy olyan szigeten éldegéljen (hátrahagyva európai javait), amellyel nincs kiadatási egyezmény és ahova az immáron – demokratikus irányítás alá került – TEK sem megy utánuk. És nem hozza haza őket szőnyegbe csavarva vagy nem lövik szimplán csak szitává őket egy random látszattárgyalás után.

Igen, a választópolgárok itt állnak megfürödve – az ellenzék szétszíszálva, a nyugdíjasok nagy hányada egy tál lencséért megvásárolva, a kamuállampolgárok szavazatai is a Fidesz zsebében, mindehhez pedig Európa legnagyobb társulása is a támogatását adja. Nem keveset, sokat, akár ezermilliárdokat.

Miben reménykedhetnek ezek után a nem agymosott, a személyi kultuszt elutasító, a korrupciót finanszírozni nem kívánó, a diktatúrának még erőszakkal sem csápoló honfitársaink?

Nem sok jóban. A magyar választók 38%-a tart attól, hogy az orosz titkosszolgálatok befolyásolják a tavaszi országgyűlési választásokat, és tegyük hozzá, van is ennek esélye, hiszen Putyin alapvető érdeke, hogy olyan magyar kormányfő legyen, aki behódol neki és aki hajlandó lakájává válva bármit megtenni. Akár az országot is eladni. A fideszes szavazók emiatt nem hánykolódnak álmatlanul (64%-uk szerint nem fog ilyen történni), de hát őket a civilekre is rá lehetett uszítani és a Roszatomot is le lehetett nyomni a torkukon, ahogy az sem érdekli őket (meg a személyi kultuszos vallásos ámulatokat sem bolygatja), mennyibe is fog valójában kerülni a kínai vasút és személy szerint kinek fütyül milliárdokat a rigó nap mint nap. Igaz, a fideszesek 44%-a is úgy tartja, ha lesz orosz beavatkozás, akkor az a Fidesz javára történik, így nem csoda, ha még üdvözlik is az ezt lehetővé tevő felsővezetői szintű hazaárulást.

Egy biztos, Orbán Viktor elérte – kicsit átalakítva a Guardian megállapítását –, hogy ez az ország „nem a helyieknek van, bár ez egyértelművé válik, amikor az ember belép az arénába, ahol az oligarcháknak tartanak fent parkolóhelyeket”. Igen, a mi országunk már csak olyan, mint a felcsúti csodaaréna, csakis Brüsszelt szidó és Brüsszelből gazdagodó oligarcháknak van benne helyük.

 

Tarhálás a köbön

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngVajon hány választópolgár hánykolódik álmatlanul éjszakánként attól félve, hogy a Fidesz nem lesz képes előteremteni a következő választásokra annyi pénzt, amennyi szükséges az újraválasztásához? Ők végre megnyugodhatnak, hiszen Orbán Viktor a menetrendszerűen járó több, mint kétmilliárdos állami támogatás mellett személyesen kuncsorog adományokért, sárga csekket is mellékelve. Szóval aki úgy hiszi, az ő adománya nélkül a kormánypárt képtelen lenne újrázni, az megnyugodhat és már postázhatja is a narancsos győzelemre szánt ezreket. És a közösségi finanszírozást új szintre léptetve még Soros ellen is küzdhet meg tarthatja egyben az országot, amely minden bizonnyal atomjaira esne szét jelenlegi miniszterelnökünk áldozatos tevékenysége nélkül.

Persze vannak olyanok, akik úgy gondolják, a pofátlanságnak is van teteje és aki lehetővé teszi saját magának és haverjainak a nagyüzemi lopást (közbeszerzéseknek, álláshalmozásoknak, kötvényüzleteknek, alapítványi buliknak, állami ingyenhiteleknek, méltatlanul elnyert pályázatoknak, támogatásoknak és egyebeknek álcázva a kitalicskázást), annak az a szép magyar átok is kijárna, miszerint a kevésbé tehetőseket így megvezetve kicsalt összeget bizony költse inkább gyógyszerre. Mert miért nem nyúlja le az általa személyesen teremtett friss oligarchákat? Adózzanak kedvenc pártjuknak és miniszterelnök-jelöltjüknek az államtól bezsebelt milliárdok minimum 1%-ával, a tao-ra is többet áldoznak. Bár ez utóbbi ugyebár az adófizetés helyett történik, az előző meg azért, hogy az elkövetkező időkben se kopjon fel az álluk és legyen továbbra is vaj a kenyérre és az állami pénzforrások se apadjanak el. Az pedig alapvetően a szégyen és gyalázat kategóriába tartozik, ha a pártfunkcionáriusok meg azok a sógorok, komák és jóbarátok, akik egy adott párt segítségével gazdagodnak, egy fillért sem csorgatnak vissza annak a szervezetnek, amelynek zászlaja alatt a hatalomba kerültek – talán ideje lenne pártvezetőt meg pártpénztárost cserélnie a tagságnak, hogy megszüntessék az „oroszlán társaság” (societas leonina) állapotot. És valami úton-módon megbüntessék azokat, akik kapzsisága és zsugorisága már az elképzelhetetlen mérték sávjába ért.

Azonban mindig vannak olyanok, akik élen járnak a talpnyalásban és buzgón az első szóra példát mutatnak és sokmilliós, alapvetően az anyapártjuknak köszönhető és az adófizetők finanszírozta jövedelmükből (meg a még inkább sok-sok milliós egyéb bevételeikből) gálánsan felajánlanak tízezer forintot. Ha azonban azt nézzük, milyen kicsi befektetéssel érhet el az adott, rakétasebességgel reagáló illető igen nagy profitot (még öt évre polgármesteri szék vagy egyéb zsíros funkció, rokonoknak-haveroknak állami megbízások, egyéb megtisztelő figyelem a látványos lojalitásért cserébe, stb.) akkor már csak azt nem értjük, a polgármesterek miért nem rohantak a sajtóhoz tömegével és nyilatkoztak, ők is, ők is. Plusz a tarháló levél aláírója, maga Orbán Viktor is kiállhatott volna és elmondhatta volna, személy szerint ő mennyit adományozott magánvagyonából pártja sikerének érdekében.

Attól azonban nem kell félnünk, hogy kevés tízezer forintos felajánlás fog érkezni a Fideszhez és emiatt Orbán Viktor tövig rágja a körmét, honnan lesz pénz a kampányára. Egyrészt már réges-régen gondoskodtak arról, hogy a királyi média csakis a Fideszt harsogja, mint jövő zálogát, ahogy az önkormányzati és egyéb ingyenes újságok és a stróman-univerzumban virágzó megyei lapok is a megfelelő irányba hozsannáznak. Az állami cégek – egyébként teljesen felesleges és pénzpazarló – reklámmegrendelései is fedezetet teremtenek ahhoz, hogy még véletlenül se kelljen aggódni a nyereségességért (lásd például a MÁV 8 oldalas hirdetését a Mészáros-féle lapokban), cserébe bármilyen színvonalon, de biztosan célba lehet juttatni és legfőképpen a pártkassza szempontjából ingyért a megfelelő embereket és pártszíneket éltető, agymosó üzeneteket. Magának a fideszes kormánynak az öntömjénezését is az adófizetők finanszírozzák, az egy fillérjébe sem kerül a pártnak, ahogy a nyugdíjasok Erzsébet-utalványos megvásárlását és a rezsicsökkentés fordulóinak vonzatát sem Orbán Viktor és baráti köre állja.

Bármi is a véleményünk, azt az egyet nem mondhatjuk, hogy olyan politikusaink vannak, akik a kicsit nem becsülik, hiszen képesek látványosan, a leghúzóbb nevüket is bedobni annak érdekében, hogy akár még a legcsóróbbaktól is kikönyörögjék az utolsó fillérjüket is, éppen csak kötelezően jegyzendő hadikölcsön kötvénnyel nem házalnak az ellenzék feletti harc sikerességéért és önnön bebetonozásukért. Már csak az a kérdés, hány olyan agyhalott, egybites szavazópolgár van, aki képes, és önnön jószántából odaadja saját keservesen megkeresett pénzét azért, hogy bizonyos személyek még további négy évig (vagy tovább) kontrollálatlanul rabolhassák le az országot.

 

 

Választások után tömeges leépítés a közigazgatásban?

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngKormányunk uniós pályázaton 5 milliárd forintot nyert arra a célra, hogy egy csomó embert kirúgjanak a közigazgatásból, azaz csoportos leépítést hajtsanak végre brüsszeli forrásból. Ez akár még üdvözítő is lenne a költségvetésünk szempontjából, ha a ritkítást odafent kezdenék, azaz rögtön a felesleges államtitkárokat meg a legkülönfélébb, megjegyezhetetlen nevű, havi szinten fejenként akár milliós juttatásban is részesülő miniszterelnöki biztosoknak, kormánybiztosoknak meg miniszteri biztosoknak kötnének első körben útilaput a talpára, ám egyelőre nem úgy néz ki, hogy ők lennének azok, akik lapátra kerülnek.

A cél elviekben üdvözítő: Demján Sándor (azaz a kormány) szerint 350 ezer állami alkalmazott felesleges jelenleg (most tekintsünk el attól, hogy nagyságrendileg kb. ennyivel szaporította a Fidesz-KDNP a közszolga-állományt) és az is igaz, hogy ezek finanszírozása iszonyatosan nagy terhet jelent az adófizetők számára. Az sem kutya, hogy míg a német gazdaság elketyeg valahogy 9 százaléknyi közszolgával (az összes munkavállaló közül ennyien kapnak az államtól fizetést), addig a magyar közigazgatásban ugyanehhez 19% szükséges. Ez a szám ráadásul igen csalóka, mivel nálunk nemcsak az él az államból, aki a KSH szerint közalkalmazott vagy köztisztviselő, hanem ott vannak még a közmunkások, a legkülönfélébb állami vállalatok munkajogviszonyban lévő dolgozói, hogy a bújtatott támogatásban részesülő különféle szervezetek munkásairól már ne is beszéljünk. Ha csak abba belegondolunk, hogy a tao pénzekből hány ember kapja a fizetését (vagy annak egy részét) meg az álcivil szervezetek aktivistáinak és az állami hirdetésekből tengődő kormányközeli, ám hivatalosan privát média, közvéleménykutatók, stb. talpnyalóinak miből vajazódik meg a mindennapi kenyere, akkor ez a 19% valahol bőven meghaladhatja akár a 25%-ot is. Vagy a harmincat.

Nem sok adófizető hullatna könnyeket tehát akár a hivatalos, akár a bújtatottan közpénzből etetettek kiebrudalása miatt, ám – különösen Demján Sándor szösszenetét átgondolva – most sem a léhűtőknek kell aggódniuk, sőt. A Rokonok óta tudjuk, országunk hogyan működik és talán soha nem volt annyira igaz mint most, hogy minél csókosabb valaki, annál nagyobb az esélye, hogy megmarad a státusza még akkor is, ha az ég adta világon semmi szükség sincs rá. Valószínűleg ezer indoka van annak miért létszükséglet kicsiny országunkban a vitorlázási meg a kisvasútügyi biztos, ahogy a kerékpározás is olyan fontos, hogy normál közigazgatási keretek között megoldhatatlan a problémája. Nem, Demján szerint a megoldás nem a rangkórságosok meg a legkülönfélébb ál-háttérintézmények dolgozóinak elbocsátása – a mindenhez értő vállalkozó a felsőoktatásban és a közoktatásban robotoló pedagógusok számát csökkentené elsősorban, meg hát a jelenlegi 160 kórház helyett szerinte elegendő lenne 20 is. És mi a vigasztaló? Hogy Budapest, a világváros ezek szerint akár még két kórházat is kaphat, bár az egyik ebből tuti sportkórház lenne.

magyar_kormany_karvalyokfoldje_blog_hu.pngÉs ez az a pont, ahol kezdhetünk nagyon félni, valójában milyen egészségügyi (meg egyéb közigazgatási) „reformon” töri a fejét a kormány, ha már Demján így kikotyogta. Vajon az egészségügyi intézmények hasonló sorsra jutnak, mint az oly sikertörténetnek számító köznevelés? Egy-egy nagy megyei kórházba betagosítani az összes kórházat, speciális célú intézményt, szanatóriumot meg klinikát, ami egy-egy megyében fellelhető? A papír mindent elbír, még azt is, hogy akár másfél millió embert lásson el egyetlen intézmény, azaz például a főváros minden polgára egyetlen kórházban próbáljon gyógyulni. Főleg ha azok, akiknek ez az isteni szikra kipattant a fejéből, állami javadalmazásuknak köszönhetően magánintézményben gyógyíttatják magukat.

A pedagógus elbocsátásokkal hasonló sors várna az iskolákra is – minek annyi általános iskola egy-egy területen? Legyen elegendő városonként-kerületenként három, hogy a lehető legoptimálisabb legyen a pedagógusok kihasználtsága. Sőt, az osztálylétszámokat is vissza lehet állítani 42 főre, a szocializmus gyerekbummja idején is elvolt valahogy a rendszer. A felsőoktatásban is csak arra kell vigyázni, hogy a fizetős külföldiek megfelelő szolgáltatást kapjanak a pénzükért, a magyaroknak elég a fapados képzés is három-ötszáz fős, több termes, kivetítős, egyetemközi szinten összevont előadások és az online szemináriumokban is van még bőven rejtett tartalék. Aki meg minőségi diplomát akar, az majd elmegy külföldre, aztán vissza sem jön soha többé.

Ha pedig már minden nem csókos utcára került, felmerülnek a következő kérdések:

  • ki fog dolgozni? Mert hogy nem a különféle biztosok, az is biztos.

 

  • Ki tanítja a gyerekeket, ha kirúgják a pedagógusokat? Lesz még fizika meg kémia óra, vagy mint felesleges földi hívságot, az ilyen „luxus” órákat is megszüntetik a nagy leépítéssel? Netalán összevonnak iskolákat (az osztálylétszámok és a pedagógus óraszámok drasztikus emelésével egyidejűleg), a haver meg mindehhez épít aranyárban új épületeket? Vagy a jelenlegiekből egy-egy kiválasztott iskola udvarába bérelnek (szintén havertól) konténereket osztálytermeknek, ebédlőnek és közmunkások felügyelnek a diákok tömegeire? A szülők meg majd megoldják az intézménybe eljutást, hiszen jogszabály kötelezi őket arra, hogy iskolába járassák a gyereküket. Megoldás lehet még az egyházaknak átadni az egész köznevelést úgy, ahogy van, így a pedagógus közszolga viszonya már meg is szűnik, létszámleépítés kipipálva.

 

  • ha drasztikusan lecsökkentik a felsőoktatás dolgozóinak számát, vajon ez együtt jár egyetemek-karok megszüntetésével is? Vagy csak konkrét szakok indítását tiltják meg? A keretszámok drasztikus csökkentése elviekben nem lehet megoldás, hiszen attól még ugyanúgy kell tanár meg tanszék, ha nem 50, hanem csak 10 fő vehető fel egy-egy kurzusra. És ki határozza meg, melyik tanszék maradhat és melyik megy a levesbe? Majd Parragh meg Demján eldönti, milyen végzettségű diplomásokra van szüksége a gazdaságunknak az elkövetkező 20 évben?

 

  • ténylegesen hogyan képzelik el 9 és fél millió magyar ellátását 20 kórházzal? Megyénként melyik az a kórház, amelyik megmaradhat? És Budapesten? Mi lesz a klinikák és a speciális intézmények (onkológia, rehabilitáció, traumatológia, stb.) sorsa? Ki dönti el, milyen típusú ellátásra van szüksége a magyarnak és mi az, amire egyáltalán nincs? Ha pedig sikerül a terv és csak 20 kórház marad az egész országban, akkor ez hány emberéletbe kerül majd évente? Miért nem elég az a feleslegesen láb alól eltett évi 32 ezer áldozat? És lesz bárki is, aki egyszer csak majd a vádlottak padjára kerül foglalkozás körében elkövetett, különösen sok emberen elkövetett aktív eutanáziáért (azaz népirtásért)?

 

  • mi lesz azokkal, akik az utcára kerülnek? Ha piacképes tudásuk lenne, a többségük már réges-régen máshol tengetné életét, sokkal magasabb fizetésért. Hogyan zárkóznak fel, milyen programok indulnak a számukra, hogy ismereteik újra naprakészek legyenek? Mennyi idő kell nekik ahhoz, hogy elhelyezkedjenek és ki fizeti majd ki annak a költségét, ha az új munkahelyük miatt költözködniük kell az ország egyik végéből a másikba? Vajon valaha is fel tudják venni a piacból élők tempóját?

 

  • a csoportos leépítésnek vajon hány százaléka lesz olyan leépítés, amely valójában nem leépítés? Amikor az állományt simán csak áthelyezik olyan státuszba, amely papíron nem közszolga? Hogyan alakul majd nagy hirtelen a nagy állami vállalatok létszáma?

 

  • az ötmilliárd uniós támogatásból vajon hány forint fog a ténylegesen rászorultakon (azaz a leépítetteken) segíteni és mennyi vándorol különböző tanácsadó cégeken keresztül privát számlákra mindenféle eredmény nélkül? 50%? 80%? Hány felesleges tanulmány íródik, hány hasznavehetetlen, alibi workshop rendeződik majd országszerte szimplán pénzmosási-kitalicskázási célból?

 

A kérdések száma szinte végtelen.

 

Mondhatjuk, több is veszett Mohácsnál, mi az az ötmilliárd, egy stadion ennek többszörösébe kerül. De ha belegondolunk, milyen területekhez akarnak hozzányúlni azok, akik már eddig is csak az oktatási és egészségügyi szektor tudatos romba döntésén munkálkodtak, akkor jobb, ha már ma kitaláljuk, miből és hogyan finanszírozzuk életben maradásunkat, ráadásul mindezt megint csak Brüsszelnek köszönhetően. És igen, ideje lenne megállítani Brüsszelt.

 

Az illetékes minisztérium persze mosakszik, a tömeges leépítés nem is tömeges, mégha a megnyert pénz tömegesre is van, ráadásul nemcsak a közszférára költhető, hanem a privát szférában kirúgottakra is.

 

Már csak egy nagy kérdés van akkor hátra, kinek higgyünk és miről is beszélt akkor Demján, egyedül találta ki mindezt vagy egy borgőzös VIP-vacsorán súgtak neki, netalán a kezébe került egy olyan tervezet, amelyből ezt a kormányzati szándékot hámozta ki? És ezzel el is érkezett az a pillanat, amikor csak remélhetjük, ezt az ötmilliárdot valaki csak ellopja, nem pedig arra használják fel, amiről nagy magyar vállalkozónk értekezett.

A pedagógusok, a felsőoktatásban és az egészségügyben dolgozók meg egyéb közszolgák pedig elgondolkozhatnak, kire is szavaznak majd tavasszal.

 

                                                                                                                    

2018 - A félelem éve

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngMiközben a kormány tagjai és barátaik egyre intenzívebben kaszálnak a közpénz mezején, a mindezt lehetővé tevő adófizetők jobb, ha felkészülnek, nemcsak finanszírozniuk kell az immáron napi szinten komoly teherautó konvojt igénylő pénzkitalicskázást, hanem cserébe még retteghetnek is. Hogy mitől? Mindentől, de leginkább attól, amit a kormánypropaganda tálcán nyújt és amire megoldást is kínál a Fidesz-KDNP további négy (meg ki tudja még mennyi) évre hatalomban tartása esetén.

Először is ott vannak racionális félelmek – például végleg lehúzza a rolót a nem kormánybarát munkahely, vagy csak simán átveszi egy fideszes haver és aki nem haverja a havernak, az elveszti az állását és mehet isten hírével, amerre lát. Bármilyen kisebb betegség is halálos félelmet kelthet egy átlagpolgárban, hiszen mi a garancia arra, hogy nem lesz bármelyik családtagja az egészségügyünk évi 32 ezer felesleges áldozatának egyike? Aztán vannak azok a félelmek, amelyek lassan mérgezik nemzetünk csóróbb felének lelkét – miből lesz nyugdíj, ha a mai kormány mindent ellop, cserébe nem képzi az új generációt? Hogyan lesz az iskolák karbantartására meg a minőségibb pedagógusok megtartására pénz, ha minden a focira meg egyéb látványsportokra megy el? Vajon a mellékutcákban a járda a fontosabb vagy az, hogy minden főtér ötödjére is újra legyen térkövezve és a közvilágítást is átszereljék ki tudja hanyadjára? Mi lesz azokkal, akik nem tudtak annyi pénzt összeszedni, hogy öregkorukra Floridában hávájozzanak egy golfpálya mellett, hogyan tengetik majd életüket és ki nyitja rájuk az ajtót, ha a rokonaik már évek óta külföldön gályáznak, ahogy a profibb szociális munkások is?

Persze a haveroknak is van mitől félniük, nem is kicsit – kiesnek a pikszisből és a hét bő esztendő után beköszönt a hét szűk esztendő. Elég egy rossz sajtónyilatkozat, egy rossz helyen rossz időpontban megjelenés, aztán jön a selyemzsinór meg a hiperűrsebességgel érkező utód. Ahogy vannak egyenlők meg még egyenlőbbek, úgy a haverok belső hierarchiája is változhat, egyesek még haverabbak lesznek, mások meg kevésbé haverok és ez nemcsak az ő életükre van kihatással, hanem az összes rokonukéra, bajtársaikéra meg a talpnyalóik hadára. Állami szerződések egy nap alatt mehetnek a levesbe, megbízások röpke idő alatt kútba eshetnek, ha feltűnik a láthatáron egy még csókosabb, még haveribb alak. Vagy az ország polgármesterének és főstrómanjának valamelyik alstrómanja. Mondjuk emiatt a kisember nem forgolódik álmatlanul mindaddig, ameddig rajta nem csattan az ostor, mert immáron az ő, eddig biztosnak tűnt közszolga pozícióját is megkívánta valaki.

Azonban nemcsak a kisemberek, hanem az igazi nagykutyák is félnek – nem mástól, mint attól, hogy elvesztik a hatalmukat és egyrészt másé lesz az aranytojást tojó tyúk (azaz más szipolyozhatja az adófizetőket), másrészt pedig ők akár még börtönbe is kerülhetnek folytatólagosan és szervezetten, különösen nagy értékre elkövetett mindenféle gazdasági és vagyon elleni bűncselekmény meg legfőképpen hazaárulás miatt. A tét tehát hatalmas, az egyre jobban elhatalmasodó racionális félelem pedig előbb vagy utóbb átcsap irracionalitásba – égett már Róma, lakmároztak oroszlánok barbárokból meg keresztényekből, tömegesen irtottak ki macskákat meg farkasokat és a templomos lovagok sem ujjongtak örömükben péntek tizenharmadikán.

Aztán ha nem lenne elég a racionalitás világa, ott vannak még a politikai érdekek gerjesztette irracionális félelmek is a köznép számára – 10 millió migráns egy éjszaka alatt, az összes nő meg lesz erőszakolva, a keresztény templomokból mecset lesz és örökre eltűnik a magyar. Na nem azért, mert lassan már az összes valamire való, nem a magyar államot lehúzó példánya külföldön él, hanem azért, mert a muszlimok a kereszténység utolsó végvárát bevéve úgy beintegrálják őket, hogy csak na. Kell még félni nyolcvan feletti öreguraktól (leginkább ha „S” betűvel kezdődik a vezetéknevük és arra is végződik) meg mindenféle jöttment civiltől, pláne ha azok olyan, kormányunk álláspontja szerint értelmezhetetlen (és leginkább felesleges) célokért küzdenek mint a demokrácia, a szólás-, sajtó-, gyülekezési és tanszabadság, hogy a lelkiismereti szabadságról már ne is beszéljünk. Meg az átláthatóságról, elszámoltathatóságról és korrupciómentességről.

Ha pedig azt hinnénk, már mindent megéltünk, hát nemerre a legújabb bizonyíték a HIT, azaz az a honvédelmi intézkedési terv, amit még az óvodáknak is el kell készíteniük terrortámadás esetére. Hogy egy ilyennek mekkora a valószínűsége? Egy biztosítási matematikus valószínűleg nem rágná tövig a körmét ezen kockázat miatt, ám kormányunk más állásponton van – ők biztos tudnak olyat, amit mi nem. Mert józan ész alapján nehéz elképzelni, hogy egy terrorista sejt fogja magát és letesz arról, hogy a világ legnagyobb és legbefolyásosabb hatalmainak egyikébe rúgjon bele és látványosan bosszút álljon egy világszerte ismert tömegrendezvényen egyszerre akár több száz emberen is, ehelyett egy isten háta mögötti kis magyar falu óvodájában tisztítószerekből fabrikálnak bombát és azzal veszik be a homokozót meg az ezeréves rozsdás mászókát. Plusz bajlódnak egy rakás síró, anyukáját követelő, saját nadrágjába bepisilő meg hisztis gyerekkel. Ráadásul mindezt egy olyan országban, amely nemcsak megtűri a terroristáknak pénzt mosó, FBI-körözött muszlim pénzembereket (letelepedési kötvény, ebéd a miniszterelnökkel, villa Budán, stb.), hanem bőszen és minden leplezés nélkül üzletel is velük. Vajon melyik agyhalott terrorista merne ezek után kicsiny hazánkban megtámadni egy iskolát? Már a Kádár-rendszer bebizonyította, hogy az a nemzetközileg rettegett terrorista, aki nyugodtan bulizhat a szülinapján Budapesten, attól nem kell félteni sem a Malév-gépeket, sem a magyar érdekeltségeket. Csak akkor még a bűnpártolást az ideológia (azaz a kommunizmus szelleme) meg a nemzet érdeke (a magyarok védelme) vezérelte, nem pedig a kőkemény oligarcha érdekek és maga a nagybetűs PÉNZ.

Persze őrültek mindig vannak, olyanok, akik baltával akarják megoldani a gyermekelhelyezési vitájukat, de ellenük eddig sem épített senki sem atombunkert az intézmények udvarain, begyűjtésük után pedig nem börtönbe, hanem elmegyógyintézetbe kerültek. És az sem véletlen, hogy az óvó meg tanár néniknek eddig nem volt kötelező az a tantárgy, amely magában foglalta a Die Hard meg a 24 összes részében felhalmozott terrorellenes tudást.

De akkor vajon miért kell ilyen intézkedési tervet összeeszkábálniuk minden olyan intézménynek, amelybe gyerekek járnak? A félelemben tartásért – elég csak egy-két olyan robbantás, amelynek soha nem lesz meg a felelőse (volt már autógyújtogatási hullám annak idején és égett a TV-székház is, egyesek szerint az sem volt véletlen), aztán jön majd a nemzet megmentője, az igazi hadvezér, a magyar hon sárkányokkal is megküzdő igaz védelmezője, az utolsó keresztény bástyát védő keresztes lovag, aki meghallgatva a nép szavát megmenti azokat, akik arra érdemesek. Azaz azokat, akik újra a hatalomba szavazzák őt, hogy még négy évig nyugodtan lophasson ő meg a haveri köre is. És az sem kutya, hogy százmilliárdokat el lehet verni (és a haveri beszállítókkal zsebre tenni) fegyverkezés címén, aztán nemcsak a karácsonyi vásáron lesz páncélos katonai jármű, hanem minden óvoda meg iskola előtt, az adófizetők meg szép lassan rájönnek majd, hogy mindezt nem a terroristák ellen készíti a kormány, hanem saját állampolgárai ellen.

Hogyan legyünk diktátorok Európa közepén? - A média lerohanása 3.

Online könyv - 7. rész

karvalyok_foldje_hogyan_legyunk_diktatorok.jpgKoncessziós rendszer, avagy minden rossznak vége szakadhat egyszer

 

Előző rész itt.

Nemcsak jogi és pénzügyi, hanem az engedélyezés oldaláról is támadjuk be a számunkra kényelmetlen médiacégeket olyan koncessziós pályázati rendszerrel, amelyben csak az nyerhet, akinek mi engedjük. Írjunk elő olyan feltételeket, amelyeket csak kevesen akarnak vagy tudnak teljesíteni és adminisztratív eszközökkel is elutasíthatunk pályázatokat. A jóindulatunkra érdemtelen jelentkezők majd szembesülnek legfelsőbb szintre emelt kukacoskodással, például olyan kérdésekkel, miszerint a pályázatban az oldalak hátlapjai miért nincsenek szkennelve-számozva? Az is gond lehet, ha a megengedettnél 10%-kal több karakter van egy lapon, ráadásul nem is olyan betűtípussal meg nagysággal, mint ami az elvárt, így aztán a pályázó ne csodálkozzon, ha diszkvalifikálják. A kitöltendő űrlapok garmadában is rejtsünk el csapdákat – a kétszázhuszonhatodik oldal lábjegyzetéből kifelejtett iksz hiánya az egész beadvány bukását okozhatja.

A nyertes kilétét eldöntő pontozásos rendszert alakítsuk úgy, hogy ténylegesen csak a szubjektív ismérvek számítsanak, az objektív, mérhető és ellenőrizhető kritériumok pedig még véletlenül se lehessenek sorsdöntőek. Kiváló megoldás, ha az üzleti tervre adható pontszámok már magukban eldönthetik a pályázat sorsát, azaz csak a bírálón múlik, ki kap minimális és ki maximális pontszámot, magát a pályázatot meg titkosítsuk minimum 30 évre.

A koncessziós díjat határozzuk meg olyan magas szinten, hogy ép eszű vállalkozónak még csak ötlet szintjén se merüljön fel pályázat beadása. Követeljük meg azt is, hogy az égről a csillagokat is megígérjék a jelentkezők, például szülési szabadságról visszatérő fél éve munkanélküli mozgássérült nők fizikai munkakörben foglalkoztatása témában.

Ha kiválasztottuk a nekünk tetsző és tutira minket támogató nyertest (azt, akit saját szisztémánkat kihasználva extra mértékben felülpontoztunk), netalán sikerült a strómanunkat első helyre befuttatni (szintén hasonló módszerrel), akkor senki és semmi sem tilthatja meg nekünk, hogy ne nyújtsunk segítő kezet, például

  • alakítsunk utólag a feltételeken (például tekintsünk el a gyermekgondozásból visszatérő fél éve munkanélküli mozgássérült nők fizikai munkakörben kötelező foglalkoztatásától), ehhez akár a vonatkozó törvényeket is módosíthatjuk,
  • csökkentsük – akár jelentősen mértékben is – előre nem látható körülményekre hivatkozva a koncessziós díjat, nehogy a haverunk (strómanunk) cége belerokkanjon a túlkalkulált költségvetési befizetésekbe,
  • utólag módosítsuk az elvárt műsorszerkezetet és műsor-összetételt (például azt, hogy rádió esetén az összműsoridő hány százalékát muszáj kitölteni a nemzeti előadókkal) annak érdekében, hogy az új koncessziótulajdonosnak minél olcsóbb és hatékonyabb legyen az üzemeltetés,
  • nyújtsunk burkolt állami támogatást (például állami költségvetésből gazdálkodó cégek reklámmegrendeléseivel),
  • szabjunk ki különféle büntetéseket azokra a szereplőkre, akiknek minden berzenkedésünk ellenére kénytelenek voltunk odaítélni koncessziót és
  • finanszírozzuk favoritunkat olcsó, állami tulajdonú bankból származó, soha vissza nem követelt hitelekkel a feltétlen lojalitásért, valamint a mi permanens tömjénezésünkért cserébe.

Ha valamelyik vesztes pályázó kifogásolja a döntésünket, csak vállvonogatva közöljük vele, ha ő is olyan fantasztikus ajánlatot ad be, mint a nyertesnek kikiáltott, akkor majd ő is nyerhet – de még véletlenül se mutassuk meg neki a nyertes művet.

A pályázat előfeltétele legyen a titoktartási nyilatkozat aláírása minden jelentkező részéről, az utólagos ellenőrizhetetlenség érdekében pedig a nyeretlen pályázatokat küldjük vissza az elutasítottnak, a nyerteseket meg suvasszuk el oda, ahol soha többé nem találja meg senki sem és ne hagyjuk, hogy bárki illetéktelen személy valaha is egymás mellé téve összehasonlíthassa ezeket.

Lesz majd olyan elutasított, aki különféle fórumokon háborog majd, mert nem engedtük oda a tűzhöz, de ügyes jogszabályi megfogalmazással, kellően lojális hivatalnokokkal és bírókkal simán elérjük azt, hogy erre soha ne is kerülhessen sor.

Folytatjuk …

Előző rész itt.

Jövőre már a Mikulás is narancs színű lesz?

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngAz átlagválasztó a karácsonyra készül, eközben politikusaink vagy a politikai pedofíliát gyakorolják (a kórházak gyerekosztályán is), vagy karakánul egy kérdésre sem mernek válaszolni, vagy olyan magas labdát dobnak fel, amely akár még el is gondolkodtathatja a frissen kinevezett professzort is, ideje lenne csakis a Nemzeti Droidképző katedrájáról osztani az igét, nem pedig felelősséget vállalni mindazért, ami az elkövetkező hetekben kicsiny hazánkban történni fog.

Egyrészt ott van a Jobbik kiradírozása a következő parlamenti választásról – most még csak a fáklyák égnek majd, de ki tudja, hova vezet a Fidesz-KDNP rettegése. Az egy dolog, hogy nem túl elegáns  ily módon megszüntetni egy pártot, legalábbis a fejlett demokráciákban (most ne említsük azokat az országokat, ahol simán csak puccskísérlettel vádolva helyben fejbe is lőhették volna őket), az viszont elgondolkodtató, hogy egyrészt még felelős sincs, aki döntött a büntetésről, másrészt pont azzal a szervezettel kezdtek ki a hatalmukat betegesen féltők utasítására cselekvők, akiknek a legjobban mozgósítható a szavazóbázisa és akik ráadásul nem is a legbékésebbek közül valók (nem számítva a fideszes álcivil szervezetek fizetett aktivistáit). A Jobbik tehát sarokba szorítva támad, a vezetői pedig már forgatókönyvek tucatját beszélték át (valószínűleg) a nemzetközi sajtótájékoztatók sorozatától egészen az égjen az, aminek égnie kell verzióig, vízkereszt magasságában meg majd mi is meglátjuk, mennyire hatékonyak a feldühített fiúk. Egy biztos, a kormány darázsfészekbe nyúlt és valószínűleg még maga Orbán Viktor sem tudja, mi lesz a kétes jogalapú akció végkimenetele, kivéve persze azt az esetet, ha már a Jobbik illetékesei ellen a vádirat is kész van hazaárulás vagy ki tudja milyen koncepciós perre készülve.

A dilemma azonban nagy lehet, hiszen Vona már régen nem az a gárdamellényes szélsőjobbos hőbörgő fickó, akire bátran rá lehet sütni a fasiszta bélyeget, hanem Unió- és NATO-barát kiskutyás jófiú a szomszédból, így össze kell kapniuk magukat odafenn, ha a kormánypárt szempontjából hepiendet akarnak és nem mártírgyártást. Azaz simán csak kiiktassák a közéletből a Jobbikot, ne pedig török, orosz, netalán kínai módra legyen elintézve egy közép-európai választás és ne is legyen nemzetközi felháborodás a nyílt diktatúra bevezetése miatt. Igaz, fegyver van bőven az országban, a TEK meg ki tudja még milyen egyéb magánhadseregek is folyamatos beszerzésben vannak, így van kit kivezényelni a békés és kevésbé békés tüntetésekre (fáklyás felvonulásokra) és muníció is akad bőven a tömegbe lövetéshez. Az meg, hogy a Jobbik vagy éppen a migránsok miatt van szükségállapot, már csak technikai kérdés, egy-két stikában megrendelt robbantás meg tévészékház felgyújtás (emberáldozat sem gond), aztán már el is lehet rendelni a kijárási tilalmat valamint a szólás-, gyülekezési és sajtószabadság drasztikus korlátozását. És választást sem kell tartani, hiszen Soros legyőzése mellett a legnagyobb kihívás immáron az „alkotmányos” rend fenntartása lesz, a cél pedig az állampolgárok életének megóvása, legalábbis a kormánypropaganda szerint.  És amíg géppisztolyos rendőrök grasszálnak a köztereinken, addig a figyelem úgyis rájuk terelődik, nem pedig arra, eközben mit lop még el az a réteg, aki már régen elfelejtette a hivatali esküjét és annyira azért nem keresztény, hogy a Tízparancsolat lopásra vonatkozó szakaszát betartsa. Persze mindez csak egy összeesküvés-elmélet és semmi más, mindenféle valóságalapot nélkülöző alternatíva.

Az LMP mindeközben – mivel egyelőre még ők még nem kapták meg az Állami Számvevőszék selyemzsinórját – nem fáklyázik a téli hidegben, szimplán csak emlékeztetőket osztogatnak a parlamentben, ki miben is sáros. A listán szinte mindenki ott van, aki számít (kivéve talán Lázár Jánost, aki valamilyen, később valószínűleg majd napvilágra kerülő okból most kimaradt a szórásból), Orbán Viktortól kezdve Andy Vajnáig, de Habony Árpád és Rogán Antal is nevesítve van, mint nagytételben, szervezetten és folytatólagosan bűncselekményeket elkövető személy. Polt és Tállai sem maradt ki, mint bűnpártoló meg hivatali visszaélő, ahogy Mészáros Lőrinc és miniszterelnökünk veje is szerepel a felsorolásban. Az LMP az osztogatással egyidejűleg azt ígéri, ha hatalomra kerülnek, akkor ezek az emberek félhetnek a börtöntől és meglakolnak bűneikért – a választók nagy része pedig valószínűleg felállva tapsolná meg az ítélethirdetéseket. A remény azonban minimális, hiszen egyrészt ehhez az kellene, hogy egy korrupt, tisztességtelen eszközökkel és korlátlan anyagi forrásokkal rendelkező rendszer ellen győzzön az ellenzék, másrészt pedig az, hogy legyen olyan bátor az új politikusnemzedék, hogy végig is viszik az ügyeket és ehhez megfelelő szakembergárdát is találnak. Plusz az ellopott milliárdokat is vissza kellene szerezni valahogy.

Az LMP-féle lista természetesen elnagyolt, de abban biztosak lehetünk, napról napra több név és ügy kerül fel rá – kezdve például Rogán Antallal (az eddigi talicskázós tettein felül), aki szerint a Miniszterelnök Kabinetiroda legfontosabb feladata Orbán Viktor hatalomban tartása. Mi ez, ha nem tiltott pártfinanszírozás? Mert az, amikor egy komplett minisztérium a teljes büdzséjével egy pártpolitikust akar mindenáron hatalmon tartani, az már nagyon messze van az adófizetők érdekében pénzköltéstől – ebben az esetben egyes-egyedül a Fidesz pártérdekének (és a Fidesz-tagok egyéni érdekének) a megvalósítása a cél, semmi más. De valószínűleg a Budapest XVIII. kerületi önkormányzat sem rendeltetésszerűen használta a rá bízott vagyont akkor, amikor 43 ezer példányban készíttette el Kucsák László fideszes országgyűlési képviselő kalendáriumát keresztrejtvénnyel, fotóarzenállal és sok-sok narancssárgával. Ajándék lónak ne nézd a fogát mondhatnák, persze csak akkor, ha a kerületiek tényleg ajándékba kapnák a cirka 30 millióba kerülő kiadványt, nem pedig az ő vérüket szívva (azaz a befizetett adójukat felhasználva) állíttatták volna elő a személyi kultusz legsötétebb napjait idéző füzetecskét.

Természetesen ezek az ügyek csak kiragadott példák és nem is kötődnek olyan személyekhez, mint az örök közbeszerzés nyertes Mészáros-, Garacsi- vagy éppen Vajna-univerzum meg egyéb haverok. A „rongyos” 30 milla sem tétel az összlopást figyelembe véve, inkább csak azt mutatja meg, hol kell tovább kaparni, ahogy a Rogán-féle kijelentés is a tiltott pártfinanszírozás és a hűtlen kezelés alapos gyanúját fogalmazza meg, leginkább az elkövető szándékának vonatkozásában. De vajon ki és mit fog majd ítélni akkor, amikor az évi feleslegesen láb alól eltett 32 ezer ember ügyére kerül sor? Vajon kik azok, akik nevéhez fűződik az az egészségügyünket porig romboló minimum negligencia, amely ennyi ember halálát okozta? És hányan védekeznek majd úgy, hogy „parancsra tettem”? Netalán azzal, hogy bár a köz szolgálatára esküdtek fel, de nekik azt mondták, ha nem akarnak éhen halni vagy börtönben rohadni, akkor csak egyetlen egy ember, a legfőbb vezér érdekeit szolgálhatják? És lesz az évi 32 ezer áldozatnak külön szobája a Terror Házában, vagy őket minden további nélkül el lehet felejteni, így járták, tetszett volna nem Orbánra szavazni?

domino.jpgArra is számíthatunk, hogy a többi ellenzéki párt is lassan mozgásba lendül (már ha akarnak többet, mint párszáz szavazat) és újabb és újabb frontvonalak nyílnak a kampányban. Egy azonban biztos, mégpedig az, a hatalmon lévők foggal-körömmel ragaszkodnak a jelenlegi státuszukhoz és még inkább ahhoz a pénzmennyiséghez, amit kilapátolhatnak saját számlákra a rendszerből. Lehet, hogy Vona egyik tüntetése lesz az első dominó, ami véget vet a jelenleg regnálók hatalmának, de az is lehet, hogy más lesz az utolsó csepp, de ha még sokáig kell várnunk, előbb vagy utóbb a Mikulás sem pompázhat Coca-Cola pirosban, hanem kénytelen lesz narancsos gúnyát húzni.

 

Kormányunk egyedül a választók véleményére nem kíváncsi?

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngMeddig működhet úgy egy demokrácia, hogy a kormány nem hallgatja meg a választókat? Sőt, a meg nem hallgatás mellett a megtévesztésük költségét az adófizetőkre terheli?

Attól függ, a kormány mennyire tehetséges a választók tartós félrevezetésében, illetve a megtévesztéshez elengedhetetlenül szükséges információáramlást milyen mértékben monopolizálja. És ugyebár amíg tele a has és üres a fej, olyan nagy baj nem lehet, hazánk erre a legjobb példa.

Miért van szükség megtévesztésre? Azért, hogy a kedves polgár tudja, meghallgatják a véleményét, csak nem most és nem úgy, ahogy szeretné, de nincs semmi baj, mert visszaküldheti évi kétszer a nemzeti konzultációs ívet és a Nagycsaládosok Egyesülete kiáll az érdekeiért meg békemenet is indul azért, hogy megvalósuljanak a kormány életszínvonal-javító intézkedései. És mindezt honnan tudja? Hát a királyi tévé is megmondta, nem? Meg a közpénzből készült ingyenes újság is, amit rejtélyes kezek minden héten bedobnak a postaládába.

Józan ésszel azonban nehezen felfogható, a mai magyar kormánynak miért van arra igénye, hogy még véletlenül se ismerje meg a valódi emberek valódi igényeit – manapság csakis a talpnyalók ugatása hallatszik el az égig, a tényleges problémák pedig gyorsan szőnyeg alá kerülnek. Amiről nem beszélnek, az nincs – nem égető a munkaerőhiány, az egészségügy helyzete nem is olyan gáz, ahogy az sem, hogy évi 32 ezer embert tesz el láb alól teljesen feleslegesen a hazai ellátás, születtek volna máshova és egyébként is biztos, hogy betegek voltak, különben miért mentek volna orvoshoz? Az oktatással is minden rendben, csak kár, hogy nem a jól teljesítő negyedikesek kerülnek ki a munkaerőpiacra, hanem a 15 éves korra kifürkészhetetlen okokból elbutult tinédzserek, ha végre kilépünk az OECD-ből majd senki sem meri vizslatni az eredményeket. A családpolitika sem volt soha jobb, főleg ha a külföldön született gyerekek is itthoninak vannak beszámolva még akkor is, ha soha többet nem lépnek itthonmaradási szándékkal szüleik anyaföldjére.

A legegyszerűbb homokba dugni a fejet és teljes hírzárlatot rendelni el a kényes ügyekben, aztán ha végül mégis kibukik valami probléma, a propagandistáknak csak el kell hitetni az egybites választókkal, szegény miniszterelnökünk minderről nem tudott, a beosztottjai megtévesztették, mert ha tudott volna a dologról, akkor már réges-régen intézkedett volna. Majd repül egy-két felelősnek kikiáltott államtitkár, sőt még lehet, hogy egy-két illetékes miniszter is más felelős beosztásba kerül, a kormányfő pedig makulátlanul újjászületik a botrányban, ő csak a legjobbat akarta a népének, az állására meg szüksége van, hisz még megtakarítása is alig van a bankban, olyan elkötelezetten védi a nemzeti érdekeket, hogy a családjának pénzügyi stabilitásával sem ér rá törődni.

Persze néha kikerülhetetlen, hogy „társadalmi egyeztetés” történjen, azaz kikérjék az érintettek véleményét, de erre is van jól bejáratott fideszes módszer. No nem az, hogy a tényleges érdekképviseleteket, netalán civil szervezeteket meghallgassa bárki is, a végén megállás nélkül sorolnák kockás ingjükben a problémákat. Nem, az ölebek kormányközeli álciviljei tökéletesen megfelelnek a célnak, nem kérdeznek csak kinyilatkozzák, amit előre megfogalmaznak számukra és a kezükbe is adnak, nehogy elfelejtsék a tuti szöveget. Persze mindez nincs ingyen, a kormány tömi is pénzzel tisztességesen ezeket az álcivileket, a közpénz közpénztelenítése megy ezerrel. És melyik talpnyaló ne örülne ilyen mellékesnek? Meló csak kevés, ráadásul mellé sem lehet nyúlni, mert mindig megmondják, hova kell menni, mit kell csinálni. Az átlagpolgár meg láthatja a tévében meg olvashatja az újságban, milyen okosságokat mondtak és milyen fantasztikusan képviselik a nagycsaládosok vagy éppen a migránsoktól rettegő polgárokat.

A kormány azonban – miközben nem hallgatja meg a polgárait és még félre is tájékoztatja őket – több bőrt is lehúz ugyanarról a rókáról.

  1. Teljes mellszélességgel kijelenthetik, kérem, ők eleget tettek a demokrácia követelményeinek, folyt társadalmi egyeztetés, aki számít, annak ki lett kérve a véleménye, a többieké meg nem érdekes, hiszen elhanyagolható kisebbséget képeznek, Soros-bérencek, libsi-bolsi nemzetárulók. A különféle kerekasztalokban is ott ülnek a civilek, csak azt ne kérdezze senki, ezeket ki pénzeli – mert akkor ugyebár kiderülne, a kormány fizetési listáján vannak egytől egyig és csakis azt szajkózzák, amit a propagandisták a szájukba adnak.
  2. Bármi történik, lehet mutogatni az álcivil szervezeteket, kérem, ők mondták, hogy ez vagy az így legyen, ha félremegy egy döntés, akkor az ő hibájuk, de kérem, ez a társadalmi egyeztetés átka, ezzel jár a demokrácia.
  3. Lehet mozgósítani az álcivil szervezeteket, hogy bármilyen, tetszőleges tüntetésnek tüntessenek ellent és éltessék a kormányt, az oroszokat, a kínaiakat, a törököket meg bármilyen muzulmán terroristát pénzelőt is, különösen ha az bármikor egy fotón szerepelt a miniszterelnökkel.
  4. Bármilyen beszédben, újságcikkben, híradó szpotban lehet rájuk hivatkozni, az intézkedést a nagycsaládosok is támogatják, stb.
  5. Kényes témákban nem kell megszólalni a kormánynak, majd a CÖF vagy bármelyik másik talpnyaló társaság beszól az ellenfélnek, mondhatnak bármit, úgysincs hadüzeneti joguk. Ha pedig diplomáciai bonyodalom lenne az ügyből, nyugodtan mehet a védekezés, bolond lyukból bolond szél fúj és nem minden esetre igaz az, hogy őrült beszéd, de van benne rendszer. A kormány úgy oszthatja ki ellenlábasait, hogy eközben nem kell felelősséget vállalnia egy pillanatig sem, cserébe a hazai sajtóban lehet nyomni, milyen karakának is a mélykeresztény, hithű magyar emberek, most is hogy odamondtak.
  6. Ha a hívek túltolják a biciklit és olyan kijelentésekre ragadtatják magukat, ami már itthon is ciki a kormányunknak, szépen el lehet hallgatni az ügyet – ha a királyi média nem tudósít róla, akkor az meg sem történt, a független tévécsatornákat (már amíg lesznek) úgyis csak kevesen nézik, olvasni, szövegértelmezni meg még kevesebben tudnak olyan szöveget, ami túlmutat valamelyik celeb nő- vagy pasiügyein.
  7. A kampányidőszakban is nagy segítséget nyújthatnak ezek a szervezetek, hiszen tagjaikat a kormány finanszírozza, így a kormánypárt kormányon maradásának érdekében az álcivilek szinte bármeddig képesek elmenni – szerveznek békementet a kormányfőért, bemocskolják nyilatkozataikkal bármelyik ellenzéki politikust, rásütve a keresztényellenes, migránsbarát, Soros-bérenc, buzi vagy bármi más bélyeget. A költségvetésük pedig még véletlenül sem számít kampányköltségvetésnek, így aztán nyugodtan körbeplakátolhatják a fél országot és telenyomhatják a postaládákat a kormányt és nem utolsó sorban a Fidesz-KDNP-t éltető propaganda anyagokkal.
  8. Nemcsak a kormánnyal tarthatnak kapcsolatot, hanem olyan fontos kampányszervezetekkel is, mint az egyházak, ezzel pedig sok terhet le tudnak venni a kormány fullajtárjainak válláról. Plusz megjelenhetnek tévéműsorokban mint független civilek, akik nem győzik hangsúlyozni, soha nem volt olyan 8 bő év, mint a legutolsó évtizedben.
  9. Rendezvényeikkel demonstrálhatják a kormánytámogató tömeget – így elégítve ki az egybites választók csoporthoz tartozásának vágyát, utólag pedig (ha bárki felvetné, választási csalás történt) lehet hivatkozni a sok-sok megjelent emberre, mint a potenciális szavazóbázis tényleges meglétére.
  10. Az álcivilek támogatását közpénzből meg lehet oldani annak ellenére, hogy egyes egyedül a kormánypárt érdekeit szolgálják, senki másét. Plusz nemcsak támogatni lehet őket, hanem a támogatások egy jó részét kézen-közön eltüntetni, aztán merjen utánakérdezni az, akinek semmi félnivalója sincs. Félmilliárd már sok mindenre elég lehet, nem? Beszámolni meg úgysem kell róla, hova lettek a százmilliók mindaddig, ameddig fontos emberek védelme alatt állnak.

Természetesen az álcivilek mellett a kormány önigazolásának van még igen látványos másik módszere is, ez pedig a nemzeti konzultáció, amelynek hihetetlen előnye, hogy a miniszterelnök személyesen keres fel levélben minden szavazót (állami költségvetésből, nem pártpénzből) és irányított kérdésekkel megpróbálja rávenni a tisztelt polgárokat, hogy abba az irányba töltsék ki a konzultációs íveket, amely a kormánynak a legkedvesebb. A legutolsó, Soros-féle konzultációt állítólag több mint kétmillióan küldték vissza – igaz, ez a szám ténylegesen ellenőrizhetetlen, egyes-egyedül a propaganda médiában állja meg a helyét. De ott nagyon és lehet sulykolni a választóknak, bizony ennyi ember egyetért azzal, ami jelenleg történik hazánkban. Aki pedig a jókhoz akar tartozni, az jobb, ha a kormány mellé áll, mert senki másnak nincs igaza kerek e világban, csakis nekik. Csak még azt nem tudni, kormányfőnk közgazdasági vagy béke Nobel-díjat fog kapni mindazért, amit itt, Európa szívében véghezvitt.

kormanyzati_levelszemet.pngA nemzeti konzultáció is sokbőrös róka:

  1. Az aktust nagyszerűen lehet reklámozni mindenhol, jó sok közpénzért, haverokkal – ráadásul minden egyes forint megtérül, hiszen a kormányt és személyesen a miniszterelnököt tömjénezi.
  2. A kormány vélt vagy valós ellenfeleit nagy nyilvánosság előtt, folyamatosan elkövetve lehet becsmérelni, összeesküvéssel és hazaárulással vádolni, mindenféle jogi következmény vagy akár valóságalap nélkül.
  3. Nincsenek valódi kérdések, így aztán a valódi válaszoktól sem kell félni, viszont ki lehet pipálni, már megint meg lett kérdezve a nép, hajrá demokrácia.
  4. A visszaküldők száma szintén irányt mutathat a választóknak, egyrészt mi a jó besorolási irány, másrészt választási csalás esetén a kormánypártra leadott szavazatokat nyugodtan hozzá lehet igazítani a konzultációs számokhoz még akkor is, ha azokat soha senki nem igazolta vissza.
  5. A közbeszéd konzultációs tematizálásával el lehet érni, hogy más téma még véletlenül se férjen be a hírekbe, a valódi problémák pedig még lábjegyzet formájában sem kerülhessenek terítékre.
  6. Lehet adatbázist építeni, ki küldi vissza és ki nem – azaz ki a jó polgár és ki az, aki éppen csak nem hazaáruló. Vagy az is, de azért arra még nem érett meg az idő, hogy a stadionokat rögtönítélő tömegperek lebonyolítására használja a kormány.
  7. Az se kutya, hogy a kormány ezzel a levelezős módszerrel tudja burkoltan támogatni a Magyar Postát, hogy aztán az a szupermegbízások ellenére is veszteségesen működjön.
  8. A konzultáció révén jó sok közpénzt lehet eltüntetni, hiszen csak úgy repkednek a milliárdok, leginkább a haveri vállalkozók megbízására.
  9. Ha pedig bárki megkérdőjelezi, mi is a haszna ennek az egésznek, akkor újabb sajtóhadjáratot lehet indítani az akadékoskodó(k) lejáratására, így továbbra is a köztudatban lehet tartani mind a konzultáció témáját, mind pedig azt, milyen nagyszerű is a kormányunk.

Az álcivil szervezetek rendszeresítésében és a nemzeti konzultációban a legnagyobb hasonlóság pedig az, hogy a kormány elleplezze, ténylegesen magasról lepottyantja, kinek mi a véleménye – és amíg sikerült a hasakat teli, a fejeket pedig üresen tartani, ez a rendszer működni is fog.

Ha pedig még abba is belegondolunk, hogy minkét kormány-gründolta intézmény egyedül és csakis a Fidesz-KDNP érdekeit szolgálja, akkor azt is megfogalmazhatjuk, hogy míg a polgárok véleményét senki sem hallgatja meg, mindemellett a véleménynyilvánítás szabadságában erősen korlátozva is vannak a helyüket befoglaló álcivilek és az irányított kérdések miatt, a közvélemény pedig folytatólagosan elkövetett dezinformálás áldozata, akkor az összes pénz, amit éves szinten erre áldoz a kormány, az bizony mind pártcélra elköltött közpénz. Ha egy normális országban élnénk normális ügyészséggel, akkor a rendszer szervezői és haszonélvező már réges régen a vádlottak padján ülnének éves szinten 30-40 milliárd forintnyi közpénz csalárd módon elköltése miatt.

 

 

Hogyan legyünk diktátorok Európa közepén? - A média lerohanása 2.

Online könyv - 6. rész

karvalyok_foldje_hogyan_legyunk_diktatorok.jpgHajtsuk rabigába a betűk világát is

 

Előző rész itt.

A médián belül kezeljük külön a betűk világát – akár hagyományos papír alapon, akár elektronikusan is történik a hírszolgáltatás, az írott sajtó fogyasztói általában magasabban iskolázottabbak, mint az átlagos rádióhallgatók vagy tévénézők, hiszen legalább olvasni tudnak. Azt az építőipari segédmunkást, akinek csak arra kell az újság, hogy reggelizés közben bámulja a lapban lehozott napi meztelen nőt, illetve azt a háziasszonyt, aki csak a horoszkópjára és a legtrendibb vacsoramenükre kíváncsi, azt már levadásztuk a rádióval és az esti, végletekig bulvárosított tévéhíradóval, velük tehát ebben a témában nem kell foglalkoznunk.

Célunk, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb sajtóterméket vonjunk ellenőrzésünk alá, illetve azokat, amelyek esetében ez valamilyen okból nem sikerül, szimplán lehetetlenítsük el. Nyílt cenzúra szóba sem jöhet, hiszen demokratikus európai állam vagyunk, nem pedig holmi fekete-afrikai vagy közép-amerikai diktatúra. Finomabb módszerekre van szükségünk, hasonlóan az elektronikus médiához. Például:

  • korlátozzuk a sajtómunkások információhoz jutását, pl. tiltsuk ki őket sajtótájékoztatókról, rejtsük el vagy tegyük kereshetetlenné a kötelezően nyilvánosságra hozandó információkat,

 

  • a számunkra legkényesebb területeken ne csak korlátozzuk, hanem egyenesen tegyük lehetetlenné az információ elérését. Állítsunk fel mennyiségi korlátokat azzal az indokkal, hogy újságírók nem zaklathatják feleslegesen a hivatalokat és intézményeket, határozzunk meg gigantikus összegeket az információk képi megjelenítésének ellentételezésére fénymásolási díj, stb. formájában, ragasszunk minden piti ügyre nemzetbiztonsági matricát szigorúan titkos felirattal, ha pedig jogerős bírósági ítélet alapján mégis ki kell adnunk az iratokat, akkor terrabájt mennyiségű, véglegekig összekuszált, kereshetetlen és a szokásos módszerekkel rendezhetetlen adatmennyiséget öntsünk a nyakukba. Végső esetben jogerős bírósági ítélet ellenében is tagadjuk meg az adatok kiszolgáltatását, ha úgy érezzük, jobban járunk az időhúzással, mint az érzékeny információ napvilágra kerüléssel.

 

  • kényszerítsük pereskedésre mondvacsinált indokokkal az újságokat és akasszunk annyi sajtópert a nyakukba, amennyit csak sikerül, valamint érjük el azt is, hogy a bíróság nagy összegű büntetésekkel és kártérítésekkel suhintsa a cégeket remélve, hosszabb távon anyagilag is ellehetetlenítjük az adott sajtóorgánumot,

 

  • tiltsuk be a közterületi és lesifényképezést, valamint tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy csakis olyan fotók jelenhessenek meg a sajtóban, amelyet mi jóváhagyunk. Ne hagyjuk, hogy bizalmasainkról olyan életképek jelenjenek meg, amelyeken épp kokaint szippantanak vagy drága üdülőhelyen villognak a Ferrarijukkal, a közszereplő fogalmát pedig értelmeztessük a lehető legszűkebben, így mindössze egy maroknyi beosztottunkra koncentráltathatjuk az ellenzéki média fotósainak figyelmét.

 

  • csatornázzuk át a reklámbevételeket a kormánypárti lapokhoz és sújtsuk szankciókkal azokat a vállalkozásokat, akik nagyobb összegeket költenek ott, ahol mi nem szeretnénk,

 

  • részesítsük előnyben a kormánypárti sajtót burkolt állami támogatásokkal, például reklámmegbízások illetve kiparancsolt intézményi előfizetések formájában,

 

  • a háttérből strómanokon keresztül támogassunk látszat-ellenzéki újságokat, ezzel tompíthatjuk és jelentősen felhígíthatjuk a sajtóban megjelenő kormánykritikákat,

 

  • uszítsuk rá az ellenzéki sajtócégekre az adóhivatalt, tiltsuk le a nemzetközi támogatásaikat, illetve bármilyen külföldi támogatás esetén bélyegezzük a szerkesztőségeket külföldi ügynöknek, liberálisnak, hazaárulónak valamint a nemzet ellenségének, hozzunk diszkriminatív törvényeket ellenük és tartsunk rendszeresen sajtótájékoztatót is figyelmeztetve a nagyközönséget, hogyan manipulálják őket a liberális világszintű összeesküvés hazai polipkarjai,

 

  • elektronikus megjelenés és kommentelhetőség esetén szabadítsunk trollhadsereget a posztokra (a közösségi oldalakon is) és ziláljuk szét a normális mederben folyó vitát valamint szítsunk ellentétet az egyébként békés olvasók között,

 

  • a kommentek tartalmáért vonjuk felelősségre a sajtótermék kiadóját és szerkesztőségét, indítsunk polgári peres ügyeket, követeljünk bírósági úton nagyösszegű kártérítéseket ezzel is ellehetetlenítve a lapokat,

 

  • indítsunk büntető eljárásokat becsületsértés, rágalmazás, stb. miatt pénzbüntetés, közmunka vagy szabadságvesztés kilátásba helyezésével.

 

A bulvármédiát se kíméljük.

A bulvárhírekre jellegüknél, azaz könnyebb emészthetőségüknél fogva sokkal több olvasó kíváncsi, mint a politikai tartalmakra, így a bulvármédiában szárnya bocsátott üzenetünk nagyságrendekkel hatékonyabban ér célba. Reklámozzuk grandiózus kormányzati projektjeinket (még egy múzeum), állami támogatásos hűtőgép, kazán és egyéb berendezések csereprogramjait (indul a rajt, a szemfülesek tizedáron juthatnak modern készülékhez), ingyenes állami rendezvényeinket (koncertek, kiállítások, gyereknapi programok, nagy állami ünnepek, emlékévek műsorai), bármit, ami akár hangyányit is növelheti a népszerűségünket.

Nem kell direkt reklámnak látszania a reklámnak, álcázzuk a népszerűsítést címoldalas cikkeknek, amelyek beszámolnak arról, milyen jó, hogy sok gyerek kap ingyenebédet az iskolában és az is fantasztikus érzés a rászoruló diákok szüleinek, hogy nem kell fizetniük a tankönyvekért. És mindez a kormánynak köszönhető, ahogy az új térköves főtér meg a nyugdíjasok kedvezménye a vasúton.

Teregessük ki politikusaink családi életét, legyen mind családcentrikus, gyermekszerető, állat- és környezetbarát, olyan példamutató emberek, akik mindent elkövetnek, hogy bearanyozzák közvetlen hozzátartozóik életét és az édesanyjuk is nagyon büszke rájuk, ahogy az egykori tanító nénijük-padtársuk is.

Ne essünk túlzásokba, a köznép csak egy bizonyos szintig hajlandó pozitívan befogadni kedvenc oligarchánk negyven évvel fiatalabb feleségének hosszú combját, látványos dekoltázsát vagy épp rongyrázó ruhatárát felvonultató híreket, az „ez is százévi fizetésembe kerül” típusú cikkek visszaüthetnek, pláne ha nem makulátlan az adott hölgy előélete.  Mert bármilyen magasra is tornáztuk népünk toleranciaszintjét, egy idő után torkig lesznek a „Valentin napra minden nő megérdemel egy kis gyémántot” típusú kijelentésekkel, ahogy a Karib-szigeteki pálmafafogdosás sem szül jó vért hosszabb távon.

Kerüljük az összes olyan híradást, amelynek lényege, „csak ne kéne nézni, hogy kéne élni”, illetve azokat is, amelyek irigységet kelthetnek az átlagemberben – beosztottjaink tanúsítsanak önmérsékletet amíg a sajtó szeme előtt vannak.

A bulvármédia teljes letarolása érdekében indítsunk kormányzati bulvárújságot, amelyben a propagandáért felelős embereink hagyják jóvá, kiről mi jelenhet meg, így ez a felület is kiválóan használható saját magunk dicsőítésére és ellenfeleink lejáratására is – jöhetnek a cikkek az ellenzék jelesebb képviselőiről, ki náci, ki meleg, ki csalja meg a feleségét és egyébként is, rosszul bánik a kutyájával.

 

A központi hírügynökség, avagy gyártsunk híreket

 

Központosítsuk és vonjuk felügyeletünk alá a teljes hírgyártást. A nemzeti hírszolgálatunk csak olyan hírt szolgáltathasson, amelyet az embereink oda-vissza leellenőriztek, átrágtak, hajlítottak és megfelelőnek találtak. Érjük el, hogy számunkra kellemetlen hír ne kerüljön ki a monopol állami hírszolgálattól, a bónusz pedig az, hogy aki friss hírekhez akar jutni, az csak hozzánk fordulhat és csakis olyan információt kap, amelyet az ideológusaink már gondosan megszűrtek és kiheréltek. A külföldi hírek félrefordításával-átértelmezésével óvatosan bánjunk, az internet korában előbb vagy utóbb minden kiderül, a nekünk nem tetsző híráramlást a vasfüggöny már régen nem állítja meg, a helyzeti előnyünk csak annyi, hogy a mi értelmezésünk jut el a szélesebb közönséghez az ingyen fogható televízió-csatornákon keresztül.

A hírkészítést busás haszon fejében meghívásos alapon olyan baráti magáncégre bízzuk, amely a megbízási díjból bőven juttat vissza számunkra, a feladatkörüket pedig bővítsük sokmilliós tanulmányok és elemzések írásával valamint prognózisok készítésével, a hozzáértés ez utóbbiak esetében nem követelmény főleg akkor, ha ezeket egyedül pénzkitalicskázás céljára rendeljük meg.

A felügyelet alá vont központi hírgyártás azért is előnyös megoldás, mert a kormánykritikus sajtó is kénytelen azokból a hírekből dolgozni, amelyeket tőlünk kapnak, már ha nem akarnak rekordsebességgel csődbe menni egyéb drága források igénybevétele miatt. Hogy senki se vádolhasson minket titkolózással a különböző minisztériumok, hivatalok, háttérintézmények és állami vállalatok honlapjait tűzdeljük tele különféle sajtónyilatkozatokkal, semmitmondó rövid színes hírekkel, egyéb se füle se farka közleményekkel, az pedig nem a mi hibánk, ha az újságírók elvesznek a hurráoptimista zagyvaság-tengerben és értelmetlen szócséplésben. A téma pedig bármi lehet, mentőállomáson jármű felszentelése, soha el nem készülő tanuszoda alapkövének letétele, új vágóhíd avatása, felújított iskolai vécé gyerekeknek birtokba adása, még egy kongresszus a keresztény nagycsaládosok erényes életéről.

A központi hírgyártásnak az is előnye még, hogy a külföldi sajtó könnyedén átveheti a híreinket, így első kézből tudhatják meg, milyen ragyogó, mélyen keresztény, európai és nemzeti hagyományainkat tisztelő, ám egyben hipersebességgel fejlődő országot építünk, olyat, ahova érdemes befektetni és ahol a messziről jött turistákat is tárt karokkal fogadják.

 

A blogszféra és az új média, avagy még mindig létezik a sárkányok földje

A blogszférával és egyéb modern internetes eszközökkel (twitter, facebook, stb.) könnyen meggyűlhet a bajunk – nem véletlen, hogy a nyílt diktatúrák gyakran halálra ítélik az ezen a területen tevékenykedő buzgómócsing szerzőket. Mi ezt sajnos nem tehetjük meg, így más eszközökhöz kell folyamodnunk, egyrészt a hazai oldalakon posztoló írókat megzsarolhatjuk-megszorongathatjuk, másrészt érjük el, hogy a hihetetlen mennyiségű információ közepette a kisebb blogok ne gyakoroljanak különösebb hatást az általunk befolyásolni kívánt közbeszédre. A politikai blogok világa (egy-két kivételtől eltekintve) szerencsénkre szűk, közélet iránt érdeklődő értelmiségi réteg csatatere, a harc zaja pedig nem hallatszik el az átlagszavazókig.

A legjobb módszer ezen a területen is a támadás és a lejáratás, mely során rosszindulatú hozzászólókkal, azaz trollokkal fáraszthatjuk ki a kommentelhető blogok moderátorait elérve, hogy bezárják a bazárt és teljeskörűen letiltsák a kommentelést. Ezzel már meg is akadályoztuk, hogy az olvasók hozzászólhassanak a kényelmetlenebb témákhoz és azt is, hogy hasonszőrű társaikkal értelmes társalgást folytassanak a felvetett problémákról, netalán megerősítsék saját nézeteiket azzal, hogy mások is léteznek e kerek világban, olyanok, akik ugyanazokat az értékeket és elveket vallják, mint ők maguk. Nem hagyhatjuk, hogy kvázi ellenálló csoportok létesüljenek a különféle blogok segítségével, az erre irányuló kísérletek fojtsuk el csírájában.

A trollok szélsőségesen kormánybarát, uszító vagy épp rasszista kommentjei még a legelszántabb olvasót is elűzik az adott oldalról, így erre a gerilla-módszerre tartsunk külön állományt, hogy a nap huszonnégy órájában bomlaszthassuk a közösségeket akár úgy is, hogy különféle álneveken saját magukkal veszekednek. Ha nagyon kényelmetlenné válik számunkra egy-egy blogger, a titkosszolgálatot bevonva indítsunk kifüstöléses hadjáratot, és profi hackerek segítségével deríttessük ki az anonim blogok szerzőinek kilétét, illetve kibertámadásokkal tetessük tönkre ezeket az oldalakat.

Vessünk be saját bloggereket is, akik nagy zajt csapva felhígítják a politikai blogok állományát, de ne lepődjünk meg, ha az eredmény nem lesz földindulásszerű. A blogszféra olvasói általában elenyésző mértékben kormánypártiak, valamint elég nehéz úgy minden intézkedést helyeslő, a vezetők talpát nyaló kormánypárti blogot üzemeltetni, hogy annak írásai színvonalasak, szórakoztatóak és még közérdeklődésre is számot tartóak legyenek. Tovább rontja a hatékonyságot, ha még a legfontosabb funkciókban lévő embereink is azzal kérkednek, annyira nem haladnak a technikával, hogy még csak okostelefonjuk sincs (azaz haladásképtelen kőkonzervatív idióták), akinek viszont van, azok belesüllyednek a nacionalista, soviniszta gyűlölködésbe.

 

A közösségi média

 

Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy vannak olyan nemzetközi platformok, közösségi média oldalak, amelyek nem mindig tolerálják a hatalmi alapon beleszólást, illetve olyan híreket, álhíreket is terjeszthetnek, amelyek nekünk nagyon nem tetszenek.

Ne adjunk magas labdát saját közösségi médiás oldalainkon, valamint nem reagáljunk egyetlen provokatív posztra sem, ezzel elkerüljük azt a lejáratást, amit csak magunknak köszönhetünk. Cserébe használjuk ki mindazt a lehetőséget, amit ez a médiafelület nyújthat nekünk: a névtelenségbe burkolózást, az ál- és rémhírterjesztés tökéletes, tálcán kínált és ingyenes csatornáját, a becsületsértés és rágalmazás valamint lejáratás sok millió választóhoz elérő mennyországát. Árasszuk el saját anyagainkkal (vírusvideók, mémek, alaptalan híresztelések, összeesküvés elméletek, stb.) a netet – a sok szemét könnyedén elvonja a figyelmet a számunkra kínos tartalmakról cserébe újabb híveket szerezhetünk az ilyen típusú manipulálásra fogékony alattvalóink köréből.

A közösségi médiát mozgósításra is használhatjuk, egy-egy jól bejáratott oldal aktivisták ezreit tudja egyik pillanatról a másikra haptákba állítani.

Folytatás itt.

Előző rész itt.