Magyarország, 2016

Karvalyok földje

Reményvesztett ország

2018. április 12. - Karvalyok Földje

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngTalán a kékcédulás választások óta nem volt ilyen reményvesztett Magyarország – és valljuk be, esély sincs arra hogy megtudjuk, valójában mit akartak a választók múlt vasárnap, mert a kormány elvette tőlük a lehetőséget, hogy valaha is megtudják. És vajon mennyire lehet legitim egy kormány, amely még csak arra sem képes, hogy tisztán nyerjen?

Azt eddig is tudtuk, hogy a vén egyszer volt demokraták meg álkeresztények által üzemeltetett NER gátlástalan. Gátlástalanul nyúlja le az Unió és a magyar polgárok pénzét, gátlástanul viszi külföldre az ezermilliárdokat, hogy aztán a migránsokra meg Sorosra hivatkozva gátlástalanul megszorításokat jelentsen be csak azért, hogy még többet lophasson. Aztán ott van még az oktatás gátlástalan rombadöntése, a gyerekek százezreinek reménytelenül zombivá silányítsa, hogy az éves szinten minimum 32 ezer honfitársunkat feleslegesen temetőbe küldő szintén gátlástalanul kivéreztetett egészségügyről már ne is beszéljünk. A választók pedig tudják, egy fabatkát sem érnek azoknak odafent – eddig is a vérüket szívták, ezután is azt fogják, csak most ukrajnai, romániai meg vajdasági magyarok segítségével, akik szintén gátlástalanul élősködnek saját genetikai rokonaikon rég elfelejtve azt, milyen volt egykori diktátoraik alatt élni. Mert akiben van egy kis gerinc és emberbaráti szeretet, az egy tál lencséért nem szavaz meg a másik feje fölé egy pökhendi, nemzetközi szinten dokumentáltan gátlástalan hazug és tolvaj-bagázst. A határainkon túli magyarokba (meg még csak magyarul sem tudó álmagyarokba) azonban nem szorult annyi tisztesség, hogy legalább tartózkodjanak attól, hogy más micsodájával verjék a csalánt és csak tisztelettel adózhatunk a kivételnek, aki úgy gondolta, inkább nem adja a nevét egy korrupt hatalom túléléséhez.

Nem, soha nem fogjuk megtudni, jogosan kapjuk-e a nyakunkba azt, ami az elkövetkező négy meg ki tudja hány évben fog itt történni. A választási jegyzőkönyvek megbízhatatlanok (és van több verzió is), valamint korlátozottan hozzáférhetők (nem is kicsit, hanem nagyon), az informatikai rendszer csődöt mondott és az összeesküvés-elméletek hívei azt is tudják, akár ezer ember is dolgozhat azon, hogy valamilyen szinten befoltozzák azokat a lyukakat, amit a szándékos és gondatlan választói akarat-hamisítás okozott. És igen, aki látott már egy zárt rendszert az tudja, ha egyetlen helyen beledobnak egy kavicsot a vízbe, annak fodrozódását sem könnyű eltüntetni, de mi van akkor, ha sok száz helyen dobtak be nem is kavicsot, hanem méteres sziklákat?

orban_valasztasi_csalas.jpgkép forrása: 444.hu

Mert az még Putyin rendszerében is elképzelhetetlen, hogy egy-egy választókörzetben egyetlen ellenzéki szavazat sem legyen (még a csalásban is kapzsik, mondhatja az, aki nem hisz a véletlenekben), ahogy a voksok meg szavazók tömeges eltűnése sem vall tisztességes és átlátható működésre, ahogy a statisztikai anomáliák sem. Plusz azzal sem igazán lehet mit kezdeni, hogy fáradtak voltak a számlálók és rossz helyre írtak be egy-egy adatot (és egyetlen esetben sem az ellenzék javára, mily meglepő), azon pedig végképp elgondolkozhatunk, hogyan dobhattak be sokkal több listás szavazatot az urnákba, mint amennyien valójában megjelentek a választáson.

"Ha valami úgy totyog, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa és úgy néz ki, mint egy kacsa, az kacsa.”

Lehet ugyan így-úgy magyarázni a megmagyarázhatatlant, de ha minden egyes korrigálásnak az a vége, hogy a kormánypárt nyer, az ellenzék meg 30%-ot veszít, az bizony minden, csak nem tisztességes magatartás, idézve a leggaládabb diktatúrákat, csak épp fegyverek nem ropognak. Főleg akkor, amikor jelenleg Magyarországon egyetlen olyan fórum sincs, ahova bárki is bizalommal fordulhatna – a választási bizottság meg az ügyészség függetlensége már régen a levesben (ha egy szikrája is maradt volna bennük a tisztességnek, már léptek volna), ahogy a rendőrség korrekt hozzáállásában sem bízhat már egyetlen állampolgár sem. Nem véletlen, hogy a választás óta megnégyszereződött azok száma, akik úgy érzik, nemcsak el lehet innen menni, hanem el is kell. Az itthon maradottak meg még csak nem is remélhetik, hogy valaha is emberszámba veszik őket (ez vasárnap sem sikerült), ahogy azt sem, hogy a hétvégén buszoztatott ukránok meg a más micsodájával csalánt verő friss magyarok majd idejönnek dolgozni, adózni meg GDP-t termelni az Orbán-rezsim által elüldözöttek helyett. Az országunk lakóit morális és egzisztenciális romlásba döntő örvényt már régen beindította a NER, azonban az elcsalt választás olyan kiszámíthatatlan energiát adott a mélybe húzó erőnek, hogy a következmények egyelőre még kiszámíthatatlanok.

„Mártírkodhatsz az utcán is, de csak óvatosan, mint akit a csúnya – kormány által irányított – rendőrbácsik kínoznak, és elveszik a tulajdonát” (a Magyar Idők intése Rékasi Zsigmond 17 éves gimnazistának)

És mindeközben mit csinál az ellenzék? Egy jó rész szemmel láthatóan belenyugodott, így jártunk, legalább megmutatjuk mindenkinek, milyen fasza kis áldozati bárányok vagyunk itt, Európa közepén, láthassa mindenki, diktátorunk a csúcsra jár, csak az eszközei mások, mint Putyinnak, a végeredmény meg ugyanaz, két napja tolta túl csalás-ügyileg a választási eredménytől rettegést, aztán már meg is jelentek a listák, kik pusztuljanak, de izibe. Az ellenzék egy másik jelentős része meg hallgat, mint az a bizonyos végtermék a fűben, hiszen tevékenyen hozzájárultak ahhoz, hogy ez lett a vége – vagy kilóra megvette őket a Fidesz és patkányként szolgálják valódi gazdáik érdekeit ellenzéki álca alatt vagy ugyan nem ő maguk a patkányok, de a patkányok fülbesuttogását hallgatva gátolták a legelemibb ellenzéki együttműködést is. Az pedig, hogy mindazért még képesek a választóktól fizetést (vagy egyéb javadalmazást) felvenni olyan szégyen, hogy tuti pokolra jutnak, már ha hisznek az intézmény létezésében. Mert ők is csak ugyanolyanok, mint a kormánypárti politikusok, magasról tesznek a saját választóikra.

Már csak az a kérdés, hányan vannak még hazánkban, akik elhiszik a kormánynak, minden a legnagyobb rendben van és nem egy csalárdul hatalomra került bagázs osztja az igét a foglyul ejtett népnek meg a pénzt magának. Egy demokráciában általában a választók akaratának dokumentálása nem arról szól, hogy úgy-ahogy talán sikerül elsőre, ha nem, majd másodikra, ha az sem, akkor majd egy hétig azon dolgozunk, hogy szinkronizáljuk a túltolt manipulációt, hanem arról, hogy minden egyes szavazat oda kerül, ahova azt szánták. Ha akár egyetlen egy voks is máshol köt ki, az a rendszer onnantól már nem legitim – és soha, egyetlen nemzetközi fórumon sem fogja tudja Orbán Viktor azt állítani, ő bizony Magyarország miniszterelnöke, a kétharmad szószólója. Mert soha, egy pillanatig sem lesz legitimebb, mint amilyen annak idején Rákosi volt vagy akár Ceaușescu, és az, hogy Putyin (meg a többi kétes hírű politikus) büszkén megveregeti a vállát, csak így tovább, előre a Ho Shi Minh fényes ösvényén, még nem a legitimációt jelenti csak azt, hogy a következő manipulált választásokig szabadon és a bűnhődés legkisebb esélye nélkül lehet lopni meg hazudni. Aztán pár tíz év múlva ő is csak egy csalással hatalomra került, kapzsi és nagyon-nagyon gátlástalan politikus lehet a történelem szemétdombján a haverjaival együtt, olyan megvetett pára, akinek a nevéhez az egyik legcsúfosabb korszaka kötődik hazánk történelmének. Ez azonban nem jelenthet vigaszt azoknak akik itt élnek és itt jutnak koldusbotra a Kárpát-medence közepén.

Mert igen, mégis csak a víz az úr, kevés korrupt politikus halt meg ott, ahol szeretett volna – és még szerencsésnek mondhatja magát az, aki szimplán csak emigrációba kényszerül és egy másik diktátor védelme alatt VIP-páholyban szotyolázhatja végig hátramaradt napjait.

Eközben mit tehet az állampolgár, aki tudja, a rendszerváltás óta még soha így el nem taposták? Olvassa az újságírók szerencsenmozsdatását, nem minden csalás, ami annak látszik, vagy mondja azt, egy választás során egy csalás is sok, ha azt nem torolják meg? Hallgassa a nagyképű, arrogáns, adófizetők pénzén kőgazdaggá vált politikusokat, akik leszámolásról meg megszorításokról beszélnek és lehazaárulóznak mindenkit, aki nem nyalja a talpukat, miközben napról napra újabb szállodákkal meg kastélyokkal gazdagodnak? Vagy reménykedjen az igazi szélsőségesekben, akiktől vidéken szinte minden egyes szavazatot elvettek, hátha helyette is felgyújtják az országot? Netalán döntsön ő is úgy, elege van a reménytelenségből, összepakolja a hucimuciját és irány Horány, jöhet az új exodus, jobb migránsként élni bárhol máshol, mint itthon állampolgárként?

Addig is jobb, ha tudomásul veszi mindenki, Orbán Viktor nem az egész ország miniszterelnöke, hanem csak azoké, akik rá szavaztak:

„A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is.”

A sors fintora az lesz, ha azokon is csattan az ostor majd, akik tevékenyen részt vettek a választások manipulálásában. Többek között azokon a közszolgákon, akik asszisztáltak a jegyzőkönyvek „félreírásában” vagy szándékos módosításában, netalán a szavazatok gátlástalan érvénytelenné tételében, akár még új szavazatok legyártásában, esetleg most dolgoznak a papír meg a virtuális valóság informatikai egyezőségének megvalósításán.

Egy normális országban ez az a pillanat, amikor újra ki kellene írni a választásokat, de van-e egyáltalán bármilyen garancia is arra, hogy azt nem manipulálnák még jobban? Mert azok, akik félnek az elszámoltatásról, hatalmuk és gigavagyonuk elvesztéséről, mindent el fognak követni azért, hogy az elszámoltatás helyett leszámolás legyen. Csak most nem a Zsil-völgyi bányászok segítenek, hanem az egykori komcsikból békemenetessé avanzsáló köpönyegforgatók, aztán ha ők nem lennének elegen, még mindig a tömegbe lehet lövettetni a kormány-irányította rendőrbácsikkal.

 

 

Ha Orbánon múlik, minden marad a régiben, csak még jobban

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngHa nincs is igazából kézzel fogható programja a Fidesznek, azért azt nem mondhatjuk, hogy nem tudjuk, mit is akar Orbán Viktor kezdeni a magyarok pénzével. Egy biztos, nem azt, amit egy normális demokráciában kezdenének .

Miniszterelnökünk szerint ha nem ő győz a választásokon, akkor bizony országunk nyugat-európai irányba kanyarodik. Kanyarodik, kanyarodik, mondaná erre a történelemismerő választópolgár, de aggódni tuti nem fog, hiszen a Rákosi korszak óta nem értük be a hanyatló nyugatot, miért pont most sikerülne? A keleti irány viszont annál jobban aggasztó és nemcsak a demokratikus vívmányok szemmel látható hanyagolása miatt, hanem azért is, mert ott sokkal alacsonyabb az életszínvonal. És amikor az életszínvonal-versenyben már Románia is megelőz minket, vajon hányan csatlakoznának önként, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül egy olyan békemenethez, amely valamelyik –isztán életszínvonalát követeli itt, a Kárpát-medencében? Persze elborult elmék mindig vannak meg propellernyelvű nyálzógépek is, de a többség valószínűleg egy tapodtat sem mozdulna ilyen cél belebegtetése esetén.

Miniszterelnökünk azonban nemcsak a hanyatló nyugattal fenyeget minket, hanem azzal is, hogy az összes meglévő gazdasági erőforrás a bevándorlóország felépítésére megy majd el. Először is, Orbán Viktor már befogadott vagy 20 ezer gazdag bevándorlót, igaz ezek bőségesen fizettek is az erre kiválasztott, nagyon-nagyon megbízható offshore cégeknek. Na jó, egy-két  igazán nehézsúlyú bűnöző is bejöhetett, mert kit érdekel, ha fegyver-, kábítószer meg embercsempészetből van pénze a jelentkezőnek, csak fizessen. Sőt, a szír diktátor pénzemberét is szeretettel fogadta nagyvezérünk, mindig jól jön egy pénzes, befolyásos kapcsolat onnan, ahol nem működnek a kiadatási egyezmények.

Az pedig, hogy a jelenlegi munkaerőhiányos gazdaságunkban szükség van-e olyan bevándorlókra, akik dolgozni is akarnak meg adót fizetni Magyarországon, szintén megérne egy misét, de mint tudjuk, Orbánnál – legalábbis propaganda szinten – a csóró bevándorló egyenlő a terroristával és hazánkban még a fiatal Steve Jobsra is kilövési engedélyt adott volna, ha tehette volna. Mindezt úgy, hogy az összes magyar valójában bevándorló és az egykori avarok leszármazottjai (ha nem asszimilálódtak volna) most döngethetnék ezerrel a mellüket, tisztelt miniszterelnökünk is legyen szíves takarodjon oda vissza, ahonnan a felmenői anno idetámolyogtak.

A legnagyobb kérdés azonban az, vajon a Fidesz mire fordította eddig a gazdasági erőforrásokat és valószínűsíthetően a jövőben mire költené az adófizetők pénzét? Nyomokban erre is választ kapunk, ha figyelmesen hallgatjuk Orbán Viktor különféle gyáravató beszédeit.

Nincs is annál felemelőbb érzés, mint amikor rájön az átlagválasztó, őt bizony úgy nézik hülyének odafent, ahogy van. Mert ugyebár bottal lehet ütni azt az 1.300 milliárdnyi külföldre vitt uniós pénzt, ami kézen-közön eltűnt és a magyar rendőrség meg ügyészség a füle botját sem mozgatja (bezzeg a nem a járdán masírozó 16 éves diákok szüleinek 50 ezer forintjáért lehajolnak). Na jó, ennek a gigaösszegnek egy része visszajött arab meg ázsiai kamubefektetőkön keresztül (nesze neked bevándorló ország építés), de egyesek biztos nem túl boldogan várják azt a pillanatot, amikor a szingapúri számlák névtelensége megszűnik, aztán lehet zsákszámra vinni a már kitalicskázott pénzt Szamoára, Namíbiába vagy éppen Trinidad és Tobagoba. Vagy valamelyik OTP-érdekeltségbe ott messze keleten.

Sőt, Leslie Mandoki is valószínűleg éhenhalna a magyar adófizetők pénze nélkül, be is nyelt vagy kétmilliárdot pár év alatt. Ja, hogy itthon már szappan sincs az iskolákban? Kit érdekel, a fő, hogy a kedvenc zenész tudjon koncertezni meg magánfogadást adni Orbán Viktornak. Pedig kétmilliárdból kijött volna pár tonna higiénia a kisiskolásoknak, hogy a leomló vakolatokról meg kieső ablakokról ne is beszéljünk. Bár azt meg kell hagyni, a diákok nem írnak dicsőítő könyveket legfőbb urukról.

De az igazi NER-haver, Mészáros Lőrinc sem panaszkodhat, ha pénztalicskázásról van szó – nem is lehetne jobb kézben az adófizetők 1,8 milliárdja, meg a turizmus fejlesztés majd 5 milliárdjából is csurranhat-cseppenhet, ha csak a legutóbbi híreket nézzük. Ha a régebbieket is, akkor a teljes Mészáros-klán vagyon az államtól származik ugyebár, és nemcsak az első egymilliót kérhetnék vissza az adófizetők, hanem hellyel-közzel az összes cégük összes vagyonát plusz az olyan apróságokat mint magyarországi meg külföldi ingatlanok, luxusjárművek és ki tudja még mik. És egyébként is, mi lenne felemelőbb érzés választási időszakban mint az, hogy a kormány támogatja az ország egyik leggazdagabb emberének beruházását? Már csak a békemenetesek hiányoznak, hogy még többet követeljenek neki.

És ez az a pont, ahol különösen érdemes Orbán Viktor szavaira figyelni, hiszen ha az ellenzék győz, akkor „nem lesznek milliárdok, sőt százmilliók sem, sőt tízmilliók sem, amit magyar vállalkozások rendelkezésére tudnánk bocsátani, hogy abból magyarok ezreinek és tízezreinek munkahelyeket tudjanak teremteni”. Már el is kezdhetjük sajnálni Mészárost meg a többi havert, tényleg kutya egy világ jönne rájuk, ha kipottyannának a hatalomból, a végén még saját erejükből kellene boldogulniuk. És vajon az átlagválasztó hullajtana értük akár egy könnycseppet is? Kizárt, ahogy az átlagnyugdíjas sem, még akkor sem, ha éppen vastag, mert a postás meghozta az extra Bözsi-utalványt.

Azt már tudjuk, hogyan volt eddig – vagyis még ez sem igaz, valljuk be őszintén, a jéghegy csúcsáról talán vannak fogalmaink, de azt, hogy valójában mennyit loptak a NER-kegyeltek, arról fogalmunk sincs. Főleg ha hiszünk az FBI-nak meg az általuk emlegetett 1.300 milliárdnak. Azonban Orbán nemcsak attól retteg, mi lesz, ha nem győz, de körvonalazta is a jövőt:  cél a magyar cégek mielőbbi „súlycsoportváltása”, vagyis hogy amelyek eddig „pehelysúlyúak voltak, lépjenek fel a középsúlyba”, „a középsúlyúak pedig jussanak fel a nehézsúlyúak közé”. Azaz a haverok még több pénzt kapnak majd hogy még gazdagabbak legyenek, a kicsik, az Orbán-féle számítás szerint a pehelysúlyt sem elérők (azaz nem haverok) meg ott pusztulnak meg, ahol vannak.

Csak remélni tudjuk, hogy egyszer majd napvilágra kerül az összes letelepedési kötvényes rovott múltja, ahogy az orbánizmus kegyeltjeinek vagyona is visszatér oda, ahonnan ellopták.

Miért jár Orbán óvodákba kampányolni?

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngMert talán már az az egyetlen hely (kivéve egy határainkon túli, kellő körültekintéssel kiválasztott falunapot), ahol biztos lehet benne, hogy egyetlen résztvevő sem fog kellemetlen kérdést feltenni vagy beszólni neki.

A 4-6 évesek nem fogják kutatni, hogyan gazdagodik a miniszterelnök veje, ahogy azt sem, hogyan lett a haverja röpke idő alatt hazánk egyik leggazdagabb embere, legalábbis papíron, mert ugyebár abban már megoszlanak a vélemények, hogy az összeharácsolt pénz valójában kié. Sőt, az ovisok azt sem fogják megkérdőjelezni, hogy miért akarja a kormány a civil szervezeteket örökre betiltani, ahogy azt sem, miért kellett 20 ezer kétes hátterű, ám igen gazdag emigránst befogadni meg ráereszteni Európára. Azt, hogy vajon hány szülő egyezett bele abba, hogy gyermeke egy kampányvideón szerepeljen a miniszterelnökkel, inkább ne kutassuk, még van idő utólag aláíratni velük a papírokat, egy-két Bözsi-utalvány biztos segít a meggyőzésükben – vagy az, hogy beígérik nekik, ha nem szignózzák a politikai pedofília-engedélyt, akkor búcsút vehetnek a munkahelyüktől vagy vállalkozásuktól.  Az meg, hogy Orbán nem a gyerekeket szereti, hanem a biztonságos óvodai környezetet, nem rájuk tartozik, a kicsik csak újabb homokszemek abban a gépezetben, amely gátlástalanul mindent maga alá gyűr a hatalom megtartása érdekében.

karpatok_geniusza_gyerekekkel_2.jpgA kicsit nagyobbak szülei már aggódhatnak – és egyelőre örülhetnek, ha a gyerek egy rossz szót szól a köznevelésre (oktatás már nincs ugyebár), akkor még nincs átnevelő tábor, ahova beutalhatná a NER a renitenst, de ha újra Orbán győz, nem kétséges, ez az idő is el fog jönni. Egyelőre még csak fenyegetés van, először csak szabálysértéssel vádolják mindazokat, akik összeszedik a bátorságukat és ifjonti hévvel nagy nyilvánosság előtt egy jobb világot követelnek maguknak, aztán jönnek majd a bűncselekmény törvényi tényállásokba beszuszakolások meg sorozatos házkutatások és ha nem vigyáznak és elmúlnak tizenhatok, mehetnek Bécsbe tanulni meg érettségizni, mert Magyarország összes iskolájából kitiltják őket. Hogy az ő szüleik ezek után kire szavaznak, nem kétséges, hiszen csak a kormány bukása az, ami megakadályozza, hogy gyermekük masszív priusszal induljon neki a nagybetűs életnek. És nem azért, mert erőszakkal elvette más uzsonnáját hanem azért, mert felháborodott azon, hogy őtőle vették el a reményét egy szebb jövőnek.

Persze Orbánnak lehet még szervezni nyugdíjas fórumokat, a békemenetes egykori komcsik biztos nem szólnak be neki, sőt még a talpát is tisztára nyalják. Ők azok, akik szemrebbenés nélkül megszavaznák hazánk Unióból kilépését, a hivatalos államvallás visszahozatalát, az abortusz tilalmat meg a halálbüntetés kiszabását mindazokra, akik nem tetszenek nekik.  Sőt, még az evolúciót is eltörölnék a föld színéről, vesszen mindenki, aki nem hisz abban, hogy egy felsőbb hatalom gyártotta le rövid határidővel ezt a világot csak azért, hogy Orbán Viktor uralkodhasson benne.

Az átlagszavazó meg eközben azon gondolkodik, mit tököl már annyit az ellenzék a megállapodáson? Mi ez a fogd meg ereszd el, aztán ha kudarcba fullad az összefogás, kinek a székházához zarándokoljon el Molotov koktéllal? Ki bűnhődjön azért, amit a gyerekének át kell élni az óvodában  vagy éppen az iskolában? Esetleg neki, amikor azt hiszi, az egészségügy azért van, hogy gyógyítson, nem pedig azért, hogy egy-két jól fekvő haver lerabolja a rendszert, a beteg meg vagy öngyógyít, vagy ott döglik meg, ahol van? És vajon mit gondolhat az olyan ellenzéki politikusokról, akik azt hiszik, az ő pártjuk ebben a zűrzavaros világban egyedül visszafoglalhatja az országot a NER-lovagoktól? Bízzon azokban, akik egymással huzakodnak abban a reményben, hogy egyedül is győzhetnek, vagy böngéssze a rendszervaltas2018.hu oldalát, ahol megmondják neki, ha Orbánt el akarja küldeni oda, ahova szerinte való, kire szavazzon pártoktól függetlenül? És hogy ne érezze magát nagyon elanyátlanodva-apátlanodva,  listán beikszelheti azokat, akik számára ideológiailag meg fizimiskájukat tekintve elfogadhatóak, legyen az szoci, dékás, jobbikos, momentumos vagy elempés. Az eredmény pedig? Az, ami még soha nem volt egyetlen egy választáson sem kicsiny hazánkban, a választó rábízza a sorsra, hogy milyen összetételű lesz az új kormány, csak megállapodnak odafent, hiszen az ellenzéki jelöltek egy része (nem a kamuk, hanem a különféle megbízhatóbb brand almokból származók) mégis csak azért indul, hogy rendszert váltson és elszámoltasson.

A rendszerváltani akaró szavazóknak a dr. Márki-Zay féle nemzeti minimum 12 pontban villantja fel a reményt arra, mit is tehetne egy új kormány – azonban +1 pontot ideje lenne hozzáfűzni, „el a kezekkel a gyerekeinktől”.

 

 

 

 

Csúcsrajár a kormányzati korrupciós pénzkiáramlás

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngVajon van összefüggés azon tények között, hogy

Ha az ügyészségünk vezetőit kérdeznénk, valószínűleg semmi, hiszen oly sok magyarázat lehet a csillagok ilyentén együttállására, például ráhamisították a fotókra a NER által feltőkésített üzletembert (az irigyei direkt így keverik gyanúba szegény ártatlant) és egyébként is biztos személyiséglopás áldozata lett és nemcsak a pénzét lopták el kifizetni fontos ember vadászatát, hanem még korrupciós vádakkal is illethetővé tették. És nemcsak őt, hanem a fiát is. Hogy miért nem tett feljelentést, miután vagy ötször egymás után eltűnt ötmillió forintja? Ugyan, ki figyel ilyen apróságokra, mint pár milla, ami Svédországban landol? Más politikus arra nem emlékezett, hogy egymilliárdnyi osztalékot kivett a cégéből készpénzben, akkor bankszámláról ki tudja ki által leemelt rongyos öt millió bárkinek elkerülheti a figyelmét, nem?

De vajon Semjén Zsoltnak nem tűnt fel, hogy nem ő fizeti a skandináv vadászatokat, hanem valaki más? Vagy csak úgy felhívta minden évben valaki egy ki emlékszik már milyen cégtől, nyert egy „vettél egy macskakaját és beküldted a nyugtát” sorsoláson, és ez volt a fődíj? És senki sem kérdezte meg tőle kormányülésen egyszer sem, Zsoltikám, miből telik neked ilyen rongyrázásra? Vagy ez teljesen természetes odafent, hogy valaki a hivatalos éves fizetésének egyharmadát elkölti egyetlen külföldi útra, csak hogy lőjön egy háziállatot helikopterről? Pedig akár Hortobágyon is telibe kaphatott volna egy szürke marhát, mennyivel olcsóbban kijött volna, még a kopterbérlést is fillérekből megúszta volna, csak Rogánt (vagy a feleségét) kellett volna megkérdeznie.

Valahol messzi a kannibálok országában egy turista betér egy útszéli étterembe. Elkéri az étlapot, melyen a következő a kínálat:
Currys vadász: 5,95 dollár
Roston sült halász: 6,95 dollár
Nyárson sült politikus: 59,95 dollár"
Csodálkozva kérdezi a pincért, miért kerül jóval többe a politikus? Mire a válasz:
„Na de uram, van fogalma róla, mennyibe kerül a politikusok tisztára mosása?”

 

semjen_zsolt_lovagol_index_hu.jpgDe ne ragadjunk le Semjén Zsolt „így hozza a szégyent a magyarra” politikusi mentalitásán, hanem gyártsunk összeesküvés-elméletet a hétvégi hírekből: vajon hány politikus és hol vadászik annak a 12 milliárdos keretösszegű uniós tendernek köszönhetően, amelynek a kihirdetésétől a dokumentumok legyártásán át a beadásig csak pár órára volt szüksége a szemfüles vállalkozóinknak? Bárcsak a sürgősségi ellátás menne ilyen jól hazánkban, mint a kacifántosan megfogalmazott kiírások gyorsolvasása, a megújuló energiaforrásos beruházások terveinek előre elkészítése (hátha szükség lesz rá még egyszer), meg a pályázati dokumentációk összeállítása, mindez egy péntekről szombatra virradó éjszakán? De ma már ott tartunk, egy komplett milliárdos beruházás tervei teljes pályázati anyaggal hamarabb landolhatnak a kiíró asztalán, mint ahogy sorra kerülnék a sürgősségin egy kis trombózis- vagy infarktus gyanúval.
Arra pedig már egy szót sem érdemes  vesztegetni, hogy az Unió tuti egy fillért sem fog kifizetni erre a pályázatra annyira kilóg a lóláb, így már megint az adófizetőkre hárul majd nemcsak a támogatásos rész, de még az esetleges büntetés kifizetése is.

Hogy egy normális országban egy normális ügyészség mit lépne egy ennyire nyilvánvaló korrupciós ügykupac láttán? Ma reggel már ott kopogtatna az összes pályázó ajtaján házkutatási paranccsal és aziránt érdeklődne, honnan szereztek olyan bennfentes információkat, mint például mikor írják ki a pályázatot, pontosan milyen követelmények lesznek benne, milyen projektterveket meg igazolásokat követelnek majd meg, stb. Ahogy a már ötször más vadászatát kifizető vállalkozót is kérdőre vonhatnák, miért fizeti egy politikus hobbiját, amikor akár a feleségét/barátnőjét/titkárnőjét is vihetné luxusutazásra ennyiből? Mert ha nincs hihető magyarázata (például legkedvesebb barátjával akart nyugodtan eltölteni egy hetet távol a figyelő szemektől, férfias sportot űzve), akkor bizony a naiv adófizetők még azt hihetnék, bizony van összefüggés  a 365 milliós noszvaji Oxigén Hotel & Zen Spa állami támogatása meg a közös vadászat között.

„Ahogy a belső turizmus erősíti a nemzet összetartó szöveteit, ugyanúgy erősíti a család összetartását, amikor együtt tudnak nyaralni, papa, mama, gyerek” (Semjén Zsolt)

De vajon ha a belföldi turizmus a nemzet összetartó szöveteit meg a családot erősíti, akkor mit acéloz meg egy külföldi nyaralás-sorozat, amit a cechet fizető partner az újságíróknak utólag még le is tagad?

És végül, de nem utolsó sorban, vajon mely politikusok készítik már az útlevelüket, bezsebelve a pénteki tenderen kiosztandó milliárdokért járó hálát? Mert semmi sincs ingyen, így valószínűleg az az előzetes információ sem, amelynek köszönhetően pár óra alatt legyártható vagy negyed köbméternyi anyag, amely a nyertes pályázatokhoz kell – ugyanez a feladat másnak és máskor heteket, vagy akár hónapokat vesz igénybe. És az, hogy egy nőnek egy bébi kihordása kilenc hónapot vesz igénybe, ebben az esetben sem eredményezi azt, hogy kilenc nőnek ugyanez az egy gyerek egy hónap alatt sikerül. Az viszont tökéletesen bebizonyosodott, így a választások közeledtével a haveri kör már a látszatra sem ad, a selyemzsinórtól félelem pedig hiperűrsebesség fokozatba állította a kormányzati szintű pénzkiáramlást.

 

Akit érdekel, hogyan lehet bennfentes információt maximális mértékben kiaknázni, az a teljes folyamatról itt és itt olvashat róla részletesen.

 

Kép forrása: index.hu

 

 

Hogyan legyünk diktátorok Európa közepén? - Központosítsunk és államosítsunk az oktatásban is

Online könyv - 30. rész

karvalyok_foldje_hogyan_legyunk_diktatorok.jpgKözpontosítsunk és államosítsunk az oktatásban is

 

Keltsünk hangulatot – szidjuk az előző kormány által favorizált liberális, az iskoláknak és a pedagógusoknak túl nagy szabadságot biztosító oktatást, amelynek szereplői a lehetőségtől megszédülve elkanászodtak és ennek köszönhetően színvonalügyileg immáron a béka feneke alatt tanyáznak. Apelláljunk a régi utáni vágyra és hangoztassunk, bezzeg a régi szép időkben, amikor az államnak nagyobb beleszólása volt, ilyen elhajlások nem következhettek volna be. Propagandánk középpontjába állítsuk azt a forradalmi szándékot, miszerint az előző kormány minden eddigi rendszer lehető legrosszabbikát hozta össze, de mi felgyűrjük az ingujjunkat, megreformáljuk ezt a közoktatásnak nevezett trágyahalmot és egy varázsütéssel ugyanarra a színvonalra hozzuk a legelmaradottabb falusi és a legmenőbb városi oktatási intézményt. Jelszavunk: mindenkinek ugyanazt az esélyt biztosítjuk, éljen akár milliós világvárosban akár tanyaközpontban, senkivel sem kivételezünk.

Határozzunk meg az új szervezeti kereteket és hozzunk létre egy olyan mega-gigaszervezetet, amely minden egyes iskola felett uralkodik. Ez a sóhivatal minél több intézménynek parancsol, minél szerteágazóbbak a feladatai, minél több munkavállalót tömörít, annál nagyobb káoszt generál. Tereljünk legalább százezer pedagógust egy akolba biztosítva, ne tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, a döntésképtelenség, a felelősségtől mindenáron megszabadulni kényszer és a felettesektől félelem pedig bénítsa le az egész kuplerájt. Nevezzünk ki madámnak egy olyan személyt, aki nem köthető szorosan hozzánk, szakmai munkássága elhanyagolható, diákot közelről utoljára 20 éve látott közelről és tantestületbe se tette be a lábát vagy negyed évszázada, ellenben számos tanulmányt írt arról, miért káros, ha a legnagyobb világnyelvvel kezdik a gyerekek idegen nyelvű oktatását, amikor ott vannak olyan fantasztikus tanulási készséget segítő nyelvek is, mint a latin meg a francia. Ha van koalíciós partnerünk, akkor ezt a minisztériumot lőcsöljük rájuk (háttérből kézivezérelve), aztán nézzük hátradőlve, ahogy az országos tanévnyitót egy templomban tartják százhúsz évvel az egyház és állam hivatalos szétválasztása után, és ez még csak a legkisebb gond. Véletlenül se lépjünk közbe buzgó ájtatosság és szemforgatás láttán, az egyházak természetes szövetségeseink, mivel ők sem szeretnek gondolkodó embereket nevelni. Szövetkezzünk velük oktatáspolitikánk kialakítása és végrehajtása során és hitessük el az átlagszülőkkel, hogy az egyházi iskola egyben a minőség garanciája is, tökéletes (ha nem jobb) alternatívája az államinak.

Ha végre valahára felállt a giga-szervezet (nem lesz egyszerű), vonjuk el a munkáltatói és pénzügyi döntési jogokat a helyi intézményvezetőktől, azaz az iskolaigazgatóktól és toljuk fel mindezeket a lehető legfelsőbb szintre, hogy még egy hirtelen megüresedő státusz ideiglenes betöltése is minimum fél évig tartson. Mi is bénítaná meg jobban az oktatási rendszerünket, ha nem az, hogy még krétát meg papírt is az országos központtól kell kikönyörögnie egy falusi iskolának? Meg az, hogy senki sem tudja, ki engedélyezhet egy egynapos szabadságot?

Művünk tökélyre fejlesztéséhez elengedhetetlen az államosítás, akár több lépcsőben. Véletlenül se legyünk következetesek, így az első fordulóban csak félig-meddig vegyük állami felügyelet alá az intézményeket lehetőleg az illetékességek és hatáskörök reménytelen és kibogozhatatlan összekutyulásával. Az épületeket hagyjuk meg az önkormányzatoknak, amennyiben azok nem mondanak le róluk – így amire igazán költeni kell (új tető, tornaterem, vizesblokk, stb.), az még a helyiek gondja marad, legyen az bármilyen bosszantó apróság (sárfogó szőnyeg hiánya a bejáratnál) vagy akár a tanítást akadályozó körülmény (télen bedöglő fűtés, leégő elektromos vezetékek, beázás, stb.). Lesznek olyan települések, amelyek szíves örömest megválnak az iskolaépületeiktől, a gigaszervezetnél pedig borítékolhatóan nem lesz olyan alkalmazott, aki képes észben tartani a közműszámlák határidejét és megelőzni, hogy ne kapcsolják ki a gázt-villanyt meg ne felejtsék el kiszippantani az iskola emésztőjét.  

Vegyük ki a tanárokat az önkormányzatok fennhatósága alól és rendezzük őket egyetlen nagy kollektívába – nincs is annál jobb, mint százezer sorstárssal egy klubba tartozni úgy, hogy ebből maximum ötvenet-százat, azaz egy tantestületnyit ismernek csak közelebbről, a többivel pedig még a legalapvetőbb kommunikáció is csak akadozva működik. Taszítsuk őket reménytelen függésbe – bárhova is költöznek az országon belül, ugyanaz marad a munkáltatójuk, ezért még véletlenül sem érdemes összerúgniuk a port a főnökeikkel, ha csak nem akarnak magán- vagy egyházi iskolákban házalni új munkahelyért. Ha pedig már a magániskolákat is ellehetetlenítettük, végképp nincs hova menniük, pláne akkor, ha az egyházi iskolák felett is hatalmat szerzünk a pénzügyi támogatásoknak köszönhetően.

A tanításra fordítható energiák elterelése érdekében törvényi szinten fogalmazzuk meg, kinek mi a dolga, de ne vigyük túlzásba a konkretizálást, különben nem tudunk értékes munkanapokat elvesztegettetni az igazgatók életében arra, hogy utasítási joguk hiányában kiderítsék, vajon kinek a feladata klímát beszereltetni a szerverhez és hogyan lehet rávenni a gondnokot, hogy cserélje ki végre valahára az izzót a WC-ben. Annak lebokszolását pedig végképp hagyjuk a helyi közoktatási felügyelet és önkormányzat illetékeseire, kié a légkondicionáló, ha a szerverszobát és kié, ha a gazdasági ügyekkel foglalkozó alkalmazottat hűti.

Gondoskodjunk arról is, hogy a hatáskörök és illetékességek ide-oda telepítésével legyen minél több munkáltató egy épületben – külön egy a pedagógusoknak, egy másik a gazdasági-munkaügyi személyzetnek, aztán ott vannak még a takarítók, a fűtők, a rendszergazdák, a stúdiósok, az ebédeltetők, a kertészek és egyéb ki tudja milyen egyéb szerzetek. Akkor végeztük jól a dolgunkat, ha legalább öt olyan munkaadót eresztünk össze egy-egy intézményben, amelyek különböző költségvetési forrásokból dolgoznak (állami, önkormányzati, privát), teljesen eltérő érdekek mentén tengetik életüket (más hajtja az önkormányzat vagyongazdálkodó cégét és más a közétkeztetés szerződéses vállalkozóját) és lehetőleg egymásnak koszolnak, szemetelnek, tesznek keresztbe és ha összeszedik magukat, egymás munkavégzését is nagyszerűen akadályozzák. Bónuszként a különböző munkáltatók által biztosított javadalmazás magában hordozza a bérfeszültséget, hiszen miért is fizetne ugyanazért a munkáért ugyanannyit az önkormányzat és az állam?

Ha kellően összekutyultuk a helyiek mindennapjait, azzal elérjük azt is, hogy a továbbiakban senki se tudja egyéb célra hasznosítani az iskolaépületeket (például filmforgatás, nyelvtanfolyam, tornaterem kiadása egyesületeknek, stb.), egyszerűen azért, mert immáron senki sem érdekelt abban, hogy olyan pluszforrás kerüljön be a rendszerbe, amelyet a gyerekekre lehetne fordítani. Az általunk felépített rendszer garantálja, hogy a szereplők egymás frusztrálásával töltsék drága munkaóráikat, a gyerekek tanítása és okosítása pedig huszadrangú feladat szintjére süllyedjen.

Ha túl nagy sajtónyilvánosságot kapnak az új rendszer miatti torzsalkodások, netalán nyíltan háborognak a pedagógusok meg a szülők, akkor jöhet a második fázis, azaz a teljes államosítás. Ennek során nemcsak a pedagógusokat vesszük el a helyi önkormányzatoktól, hanem az oktatást bármilyen szinten lehetővé tevő ingatlanokat is. Ez már egyben azt is jelenti, hogy megtettük az utolsó lépést az igazi színvonal „egységesítésre” – mert amíg akár egy önkormányzat is többet tud áldozni az iskolájára ilyen vagy olyan támogatás formájában, mint a többi, addig mindig lesznek minőségi különbségek. Lesznek majd olyan helyhatóságok, ahol trükközni próbálnak, például társasházzá alakítják az iskolaépületeket, hogy olyan egységek, mint a tanuszoda vagy a tornaterem az önkormányzaté maradhasson, az ilyen kezdeményezéseket azonban jogszabályok változtatásával csírájában elfojthatjuk.

Finanszírozzuk a rendszert alul, ezzel is tovább fokozva a fejetlenséget és diszfunkcionalitást. Azt a keveset, amit kap a rendszer, azt költsük el a lehető legidiótább módon, például túlárazott közbeszerzések keretében építtessünk többszáz milliós természettudományi tantermeket, olyanokat, amelyek tényleges bekerülési költsége ennek hozzávetőlegesen csak egytizede. A jócskán felülárazott ingatlan építési, felújítási és karbantartási, valamint az eszközbeszerzési közbeszerzések lehetővé teszik milliárdok rendszerből kitalicskázását, a ténylegesen oktatásra (azaz a gyerekekre) fordított összeg pedig jelentősen kevesebb lesz annál, mint amennyi a költségvetési beszámolókban szerepel. És ez az, ami lehetővé teszi, hogy a nemzetközi összehasonlításokban ne lógjon ki a lóláb és ne legyünk sereghajtók annak ellenére, hogy ténylegesen drasztikusan kevesebbet költünk a diákokra.

A finanszírozás alultervezésével és a beszerzések felülárazásával pénzszűkébe kényszerítjük a rendszert – a vízfej alkalmazottjai pedig majd magyarázkodnak, átütemeznek, különféle és felettébb logikátlan fontossági sorrendeket állítanak fel, ha pedig végképp semmire sem elég már, ami rendelkezésükre áll, összeszedik a bátorságukat és kunyerálnak plusz támogatást a költségvetési tartalék terhére, mi pedig ha akarjuk, páros lábbal rúghatjuk ki a gazdálkodásba csúfosan belebukott vezetőket. Rászoríthatjuk a szülőket is, hogy áldozzanak többet az ingyenes tanításra, vehetnek sporteszközöket a mindennapos testnevelési órákra, rajeszközöket a rajzórákra és kottaállványt az iskolai zenekarnak. 

Államosítsuk a tankönyvírást és forgalmazást is az egységes színvonalra hivatkozással és írjuk elő, hogy csak egyetlen egy tankönyvet lehessen tantárgyanként és évfolyamonként használni, bármilyen vacak is az. Legalább nincs keveredés, ha a gyerek év közben az egyik iskolából kénytelen átigazolni egy másikba. A könyvek minősége lehet bármilyen, akár a legkutyaütőbb is és az vesse az első követ az írókra, aki annyi összevissza utasítás és tantervmódosítás után jobbat írna oly kevés rendelkezésre álló idő alatt. Mi a gond abban, ha tizenöt éves tankönyvet kapnak a gyerekek informatikára? Semmi, legalább látják, milyen is volt régen az, amit a jobban eleresztett diákok már úgyis ismernek, mire az iskolába érnek.

A tankönyvek azonban nemcsak az ismeretek minimális szinten tartását szolgálják, hanem azt is, hogy ideológiailag egységes legyen a nemzetünk – a történelem szóljon az egyházak történelméről (úgyis ők osztották a lapokat sok száz évig az európai politikában), az ellenzék kerüljön pellengérre a közelmúltról és napjainkról szóló részekben, valamint saját szellemi irányvonalunkat (konzervatív, nép-nemzeti, keresztény, stb.) dicsértessük az egekig. Az állampolgári ismereteket is politizáltassuk át igényeinknek megfelelően, ahogy az irodalomtanítás is korlátozódjon egyrészt az általunk kívánatosnak tartott népnemzeti és mélykeresztény írókra, másrészt olyan olvasmányokra, amikre egyetlen diák sem kíváncsi, ezzel garantáltan megutáltatva az olvasást.

És mi lesz a régi, bevált szerzőkörrel együttműködő kiadókkal? A központilag meghatározott könyvlistákkal intézzük el, hogy ne tudják eladni a termékeiket, ha pedig megrendelés hiányában kellően legatyásodtak, akkor híveink potom áron megszerezhetik ezeket a cégeket. Innen pedig már csak egy lépés, hogy a friss tulajdonosok újra megkapják az állami megbízásokat immáron a minőség legelemibb követelménye nélkül.

Ha bárkinek bármi ellenvetése is van az új tankönyvrendszerrel kapcsolatban, játsszuk ki a „minden diák megérdemli ugyanazt az esélyt” és a „nem hagyjuk, hogy a magánkiadók nyerészkedjenek a gyermekeinken” kártyákat és minden mehet tovább úgy, ahogy előre elterveztük. Lesznek fennakadások (nem rátermettség alapján neveztük ki embereinket az új beosztásokba, ahogy a zsíros megbízások adásának sem volt feltétele a hozzáértés), de számunkra érdektelen, mekkora káosszal jár az államosítás és az is indifferens, ha a diákok a tankönyvek egy részét csak decemberben kapják meg. Vagy májusra, pedig már a szülők az előző év augusztusában kifizették az árát. A választók nagy többségét hidegen hagyja a tankönyvek minősége és az ellátás zökkenőmentessége is, ezért még nem fognak ellenfeleinkre szavazni.

Módosítsuk évről évre a tankönyvellátás rendjét, ide-oda tologatva a határidőket és random korrigálva a megrendelhető tankönyvek listáját, miközben mindvégig azt sulykoljuk a médiában, hogy a tanárok és szülők tankönyvválasztási joga nem sérül. Válasszunk csereszabatos vezetőt országos felelősnek és ha mégis kényelmetlenné válna a helyzet a túl sok galiba miatt, szívfájdalom nélkül rúgjuk ki, mint minden bajnak okát. Senki sem fog utána sírni és a fejvétellel legalább fél évre lehűtjük a kedélyeket, miközben bizalmat kérünk az utódjának, aki utasításunkra ezerrel dolgozik a helyzet változatlanságán.

Ha ennyivel károkozással nem elégszünk meg, rontsunk tovább a helyzeten és szorítsuk szűk keretek közé az iskolák által megrendelhető tankönyvcsomagokat, természetesen csakis a családok pénztárcájának védelmében. Ne adjunk teret az évek szerint differenciálásnak – kit érdekel, hogy új tantárgyak bevezetése esetén új atlaszokra van szükség? A földrajhoz elég egyetlen térkép, ami lóg a tábláról, nem? Legalábbis a mi időnkben elég volt. A hegyek úgysem mentek arrébb az elmúlt harminc évben, ahogy a kontinensek vándorlása sem olyan látványos, hogy emiatt le kellene cserélni a szertárak eszközállományát. És miért lenne szükség munkafüzetekre, feladat- és szöveggyűjteményekre? Ha nem fér bele a tankönyvcsomag árába, hát nem fér bele, a fő szempont az, hogy a családoknak ne kerüljön sokba. Ha pedig az alacsonyra szabott keret miatt olyan könyvek maradnak ki, mint például az énekkönyv, semmi probléma, majd diktál a tanár egész órán, legalább addig is gyakorolják a kézzel írást a gyerekek. És nem maradnak le olyan fontos információkról, mint a mise, mint zenemű részei latinul – hogyan is érettségizhetnének le ilyen alapvető ismeretek nélkül?

A tankönyvek rászorultsági alapon ingyenessé tételével tovább csökkenthetjük a tanulási vágyat annak előírásával, ha a gyerek használta a könyvet, akkor év végén újat kell venni helyette és azt visszaszolgáltatni az iskolai könyvtárnak – ezzel az intézkedéssel aktívan elősegítjük azt is, hogy a szegények újratermeljék önmagukat.

 

Hogyan legyünk diktátorok Európa közepén? - Alakítsuk át az oktatási rendszerünket is

Online könyv - 29. rész

karvalyok_foldje_hogyan_legyunk_diktatorok.jpgAlakítsuk át az oktatási rendszerünket is 

 

Minden országnak szüksége van egy jól átgondolt humánerőforrás politikára, különben ki fogja kitermelni a korosztályunk nyugdíját? A liberális demokrácia hívei azt szajkózzák, a XXI. század kihívása a tudásalapú társadalom és az innováció, tehát minél képzettebb egy társadalom, annál nagyobb a gazdasági ereje és minél nagyobb a versenyképessége, annál gazdagabbak a polgárok és annál magasabb az életszínvonal. A képzett, logikus gondolkodásra képes állampolgár azonban veszélyes embertípus mert képes, és nem dől be a demagógiánknak és nem eszik a tenyerünkből, pedig erre szükségünk van. A mi és rezsimünk első számú ellensége az okos, tanult és tájékozott alattvaló, az, aki minden további nélkül átlát rajtunk és nemcsak átlát, hanem a rendelkezésére álló demokratikus lehetőségeket kihasználva (azaz nem ránk szavazva) el is próbál minket távolítani a hatalomból.

Országunk egykori szocialista államként nem dúskál földi javakban, ahogy a fejlettnek mondott nyugattal összehasonlítva is fényévnyi lemaradással küzd, ám a remény hal meg utoljára, azaz nálunk is beköszönthet még a Kánaán. Legalábbis ezt kell elhitetni a választókkal ha azt akarjuk, ránk szavazzanak.

A dilemma adott:

  • beállunk a modern államok sorába, tudásalapú társadalom híveiként építjük a jövőt és elfogadjuk, hogy diktatórikus törekvéseinket látva a következő vagy az azutáni választáson kipenderítenek minket a hatalomból,
  • valamiféle különutas hibrid megoldást vezetünk be a feltörekvő ázsiai országokat mintának véve és megideologizáljuk a társadalmunk „fejlesztésének” irányát, majd erre hivatkozva átalakítjuk az oktatást, vagy
  • hagyjuk az egész modern társadalom maszlagot és abba az irányba indulunk, amely a mi szempontunkból a legkedvezőbb. Ez pedig nem más, mint olyan intézményi rendszer kialakítása, amely biztosítja, hogy minél tovább hatalmon maradhassunk – jöhet a közoktatás teljes bedarálása, a szakképzés és a felsőoktatás drasztikus visszanyesése.

Hatalmunk biztosítása érdekében határozottan tévút egy tudásalapú társadalom építése és egyre képzettebb, egyre okosabb és egyre kevésbé megvezethető alattvalók tömeges előállítása. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, minél nagyobb a sötétség a fejekben, annál könnyebb kordában tartani a köznépet, a rövid pórázon tartott és ideológiailag megvezetett, propagandistáink által előállított hazugságokkal jóllakottra etetett választó pedig arra adja le a voksát akire mi akarjuk. Persze Európa közepén a XXI. században – nemzetközi vállalásainknak is ellentmondva – elég nehéz megfelelő indokot találni arra, miért építjük le az oktatást és miért nyomjuk egyre lejjebb az általános tudásszintet. Különutas gazdaságpolitikánk erre kézenfekvő magyarázatot nyújthat – egyszerűen kezdjünk el rajongani a 80-as és 90-es évek ázsiai kistigriseiért és bárki bármit is mond, szajkózzuk, nekik is sikerült a kiugrás és mi sem vagyunk rosszabbak, a megoldás pedig nem más, mint a munkaalapú társadalom, a futószalagok és betanított munkások országa.

Ezek az országok hogyan törtek ki a csóróságból és kerültek be a gazdagabb államok klubjába? Munkára fogták a lakosságot, az országot egyetlen hatalmas összeszerelő üzemmé nyilvánították, államosítottak, központosítottak, az exportot az adófizetők pénzéből dotálva többszörözték meg, a hazai vállalkozásoknak olcsó hiteleket biztosítottak a fejlődéshez. Igaz, mindennek ára volt, például minimalizálták a szabadságjogokat és az új uralkodó osztály évtizedekre betonozta be magát, de mi ezzel a gond? Az, hogy az Unió tagjaként tartanunk kell magunkat a demokratikus elvekhez? A demokratizmus látszata is elegendő, a brüsszeli bürokraták meg úgysem lépnek, hiszen elég nagy szégyen lenne rájuk nézve ha elismernék, az orruk előtt és az ő pénzügyi támogatásukkal épült ki és virágzott fel egy új antidemokratikus berendezkedésű állam.

Előfordulhat, hogy kotnyeles közgazdászok bizonygatják, az ázsiai kistigrisek igaz, hogy diktatórikus módszerekkel léptek a fejlődés útjára, ám fejlődésük érdekében kiemelkedő mértékben támogatták az oktatásukat és egészségügyüket plusz a korrupciót is visszaszorították, és bár haveri alapon töltötték be a vezetői állásokat, a beosztásokhoz szükséges kompetenciát még így is alapfeltételként szabták. Felróhatják még azt is, hogy az európai demokratikus hagyományok alapjaiban ütköznek mind az ázsiai politikai áramlatokkal, mind az ott elvárt munkamorállal. Ezek azok a kritikák, amelyekre még véletlenül sem reagáljunk – engedjük el a fülünk mellett, a választóink úgysem értenek a fejtegetésekből egy kukkot sem, így aztán rendszerünkre teljesen ártalmatlan, mit is gondol egy-két szobatudós az elefántcsonttornyában.

Kiváló választás, ha társadalmunkat kinevezzük munkalapú társadalomnak és még az Alaptörvénybe is belefoglaljuk, csak az a munka ér valamit, ami „értéket termel”. Az „értéket” azért inkább ne definiáljuk, mert a végén még kiderül, az általunk preferált új uralkodó osztály nem alkotmány-kompatibilis, hiszen értékteremtés helyett a nap 24 órájában csak élősködnek a nemzet testén. Plusz azt is nehéz megindokolni, semmire sem jó miniszteri biztosaink miért kereshetik tizenszeresét az átlagbérnek, így inkább csak ködösítsünk, ha a munkaalapú társadalom pontos definíciójára kérdezne rá bármelyik elvetemült újságíró.

Mielőtt nekiállunk az örökölt közoktatási rendszerünket gyökeresen átalakítani, gondoljuk át, valójában milyen alattvalókat szeretnénk. Az a riogatás, ha nem lépünk most, 20 év múlva összeomlik a nyugdíjrendszer, kinél is üti ki a biztosítékot? Nálunk biztos nem, hiszen

egy: azért vagyunk teljhatalmúak, hogy még az unokáink is bőségben éljenek azokból a milliárdokból, amelyeket minél messzebbre, lehetőleg egy másik kontinensre menekítettünk ki az országunk vagyonából. Ha nem tudunk annyit összeharácsolni a regnálásunk alatt, hogy leszármazottjaink is kőgazdagok legyenek, akkor jobb, ha bele sem kezdünk az egész teljhatalmasdis macerába.

kettő: miért is foglalkoznánk olyan időtávval (azaz 20-25 évvel), amelyet lehet, hogy meg sem érünk? Ezen a problémán rágódjanak majd 15 év múlva az erre vállalkozó közgazdászok, csak az állami nyugdíjbiztosító külön számlákon kezelt tartalékát ne keressék, mert azt már régen elköltöttük.

három: annyi bizonytalan tényező van a nemzetközi környezetben (gazdasági válságok, háborúk, Európában jobb életet kereső menekülthadak, globális felmelegedés, stb.), hogy egyébként is teljesen felesleges lenne azon aggódnunk, mi lesz majd egy negyed évszázad múlva. Sokkal észszerűbb lépés, ha saját jobblétünket és nem a nyugdíjrendszerünk állapotának javítását tűzzük ki elérendő célnak.

Minél tovább akarunk uralkodni és lopni, annál butább és befolyásolhatóbb szavazókra van szükségünk ahhoz, hogy ezt nekünk – felhasználva a „demokratikus” lehetőségeket – lehetővé tegyék. A választási rendszerek alapja, hogy egy okos, művelt és körültekintően szavazó alattvaló voksa ugyanannyit ér, mint egy butáé, sőt két agyhalotté kétszer annyit ér, mint egy okosé, ennek következtében végképp nem fűződik érdekünk a nemzetünk össztudásszintjének emeléséhez.

Gondoljuk át az átgondolnivalónkat és fő gazdasági ideológusunkkal dolgoztassuk ki, mire van szükségünk a munkaalapú társadalmunk kiépítéséhez – aztán fenekestül forgassuk fel a közoktatásunkat, a folyamatot meg hívjuk reformnak. A nap huszonnégy órájában tudassuk a médiában, a változtatás a gyerekek és szüleik érdekét szolgálja, egyetlen célkitűzésünk pedig az oktatás színvonalának egységesítése. Nem kell tudatnunk senkivel, hogy az átalakítások végső célja egy nagyon szűk elitképzés mellett a tömeges és igen alacsony általános iskolázottsági színvonal. Hurrogjuk le azt, aki belelátva a lapjainkba hangot ad kétségeinek és gyanúsítsuk meg, csakis a rosszindulat szól belőle és egyébként is pénzért is megvenné az átkot ha rólunk és a nemzet érdekében tett erőfeszítéseinkről van szó. És mi más, mint az ilyen akadékoskodók léte a legjobb motiváció annak megakadályozására, hogy az új generációk tagjai közül gondolkodó és a pontokat összekötő, a lényeget meglátó és a trendeket felismerő szakemberek kerülhessenek ki.

A harcunk három frontos: egyrészt a mélybe süllyesztjük a közoktatást, másrészt a szakképzést lefokozzuk betanított segédmunkás képzéssé, harmadrészt a felsőoktatást is végletekig lepusztítjuk, segítségül pedig olyan eszközöket hívunk, mint a centralizálás, az államosítás, az uniformizálás, valamint a mindent ütő kártya, azaz a „reform” kivitelezésének inkompetens és szervilis szakmai és gazdasági vezetőkre bízása.

Kormányunk szerint az értelmiségiek tartáshiányosak?

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngVajon milyen pedagógus buzdítja arra a fiatalokat, ne tanuljanak, legyenek inkább gyári munkások? Egy olyan, aki igaz, hogy annak idején tanítóként kereste a kenyerét (de régen is volt) meg az SZDSZ-ben politizált, ma már azonban Fidesz rezsibiztosként osztja az igét. Meg azt az elméletét, miszerint teljesen felesleges tanulni, így is túl sokan járnak egyetemre, a reggel hatkor induló gyári munka több tartást ad az embereknek. Nem lenne csoda, ha a választók egy része azonnalosan javasolná, ideje lenne Németh elvtársnak is több tartást beszereznie és a parlamenti képviselőség helyett igazán kipróbálhatná a reggel hatos szalagindítást és visszaszokjon a munkába.

Rezsibiztosunk azonban igazi példája annak, miszerint az, hogy valaki elvégzett egy felsőoktatási intézményt és szerzett egy diplomát még nem jelenti azt, hogy valami ragadt is ott rá. Meg azt sem, hogy saját gyökereit bármilyen szinten is tiszteletben tartaná,

De olyan egyetemek meg főiskolák vannak, hogy annyit érnek, mint vászontarisznyán a lakat, némelyik. Avval nem lehet elhelyezkedni, a magasba néző diplomával nem lehet elhelyezkedni. Egyáltalán, semmi ilyen nincs. Hát ne vicceljünk. Ehelyett mondjuk egy tetőfedő mennyivel jobban jön. És attól, mer valaki tetőfedő, még nem hülye. És nem kulturálatlan ember, és így tovább. Hanem végzi a munkáját, méghozzá olyan munkát, amit te komám, nem tudsz elvégezni a professzori székből. Ez a helyzet, és ebből meg lehet élni. Leszoktatták a munkáról az embereket, mások dolgozzanak helyettetek. A Trump most ezt csinálja vissza.” (Németh Szilárd)

Sőt, ha valaki megszerez egy diplomát, rögtön tudja, mennyi értéke van annakha másból nem hát abból, csekély értelmű, ellenben gumigerincű és mindenre alkalmas szájszervű évfolyamtársai hogyan érvényesülnek az életben. Ki más járatná le jobban a diploma értékét, mint maguk a politikusok? Azok, akik teológusként helikopterről lődöznek szarvasokra, vagy lelkészként az egészségügyünk és oktatásunk teljes lepusztításán munkálkodik? Ha pedig úgy lehet miniszter valaki, hogy még diplomája sincs, na az végképp aláássa azt az érzetet, miszerint érdemes tanulni.

Ráadásul a kormányunk mindent elkövet annak érdekében, hogy egyre kevesebb diplomás legyen az országban – a célja elérése érdekében akár még nemzetközi kötelezettségvállalások ellenében is megy. Tanult embereket ugyanis nehezebb rabigába kényszeríteni és akár még arra is képesek, hogy ellenálljanak a zombiszintre süllyesztő kormánypropagandának. Honnan lehetne máshonnan feltölteni a békemenet sorait, ha nem a tudatlan, ámde jól megvezethető népességből? Nem véletlen, hogy a Fidesz szavazótáborának átlagvégzettsége egyre alacsonyabb – a diplomások már csak akkor csápolnak az orbánizmusnak, ha abból személyes hasznuk van. Például nagyszerűen eléldegélnek az állam emlőin az adófizetők vérét szívva. Akinek meg nem tetszik a szép új világ, ami itt épül a Kárpát-medencében, az mehet isten hírével, a jól képzett orvosokat, informatikusokat, mérnököket a magyar bérek többszöröséért várják Nyugat-Európában, mi meg ujjonghatunk, hogy magyar orvos látta el a megmérgezett orosz exkémet Angliában, miközben itthon lassan már aktív eutanázia dübörög a sürgősségi ellátásban. Sőt, még az egyetemi professzorok is bátran csomagolhatnak, ha már megelégelték, hogy kormányunk kevesebbe tartja őket, mint a tetőfedőket.

Azonban nemcsak most, a kampányidőszakban akar kedveskedni a Fidesz a szavazótáborának az értelmiségiek leszólásával  – az elmúlt nyolc évben mindent meg is tettek azért, hogy a számuk egyre csak csökkenjen, gondoljunk például a keretszámokra meg a tandíjra. Vajon melyik uniós kormány minisztere dicsekedne azzal, hogy tíz éve nem nőttek a szociális alapú juttatások, de hajrá, most jön a tuti változás, az aranykor, a forrásnövelés, évente összesen akár egyharmadnyi stadionnyit is ráköltenek ezentúl a felsőoktatásban tanulókra? Biztos melengeti ez a kijelentés azok szívét, akik a tudásért güriznek, ahogy azon vazallusokét is, akik a kormány talpát nyalva a diákok kerekasztalos képviselőiként asszisztálnak mindehhez. Mert hogy a saját generációjuk érdekét nem képviselik, az biztos, cserébe reménykedhetnek, hogy a Fidesz-KDNP révén később majd zsíros állásokhoz, megbízásokhoz juthatnak. És ez utóbbi mégis csak szebb jövőkép mint iskolában tanítani vagy semmibe vett, huszonhatodrangú ügyvédbojtárként kávéért szaladgálni.

nem_engedhetjuk_meg_magunknak.png

De vajon mikor jönnek rá az egybites választók, a diplomaszerzés támogatása nem elpocsékolt pénz, hanem saját eljövendő nyugdíjuk záloga? Hogy a GDP növekedést jelentősen befolyásolja egy adott ország humánerőforrás színvonala? Nem véletlen, hogy az ázsiai kistigrisek oly sokat költöttek oktatásra. De nem, nálunk minden egyetemista potenciális közellenség, ingyenélő meg parazita, különösen ha államilag finanszírozott képzésre jár, lenne inkább pénztáros az Aldiban vagy betanított munkás valahol szalag mellett (még a tartásai is több lenne). Mert akkor nem henyélne egész nap az adófizetők pénzén, hanem nettó befizető lenne a költségvetésbe akár már 16-18 évesen. Azt azonban a demagóg politikusaink már elfelejtik hozzátenni, bizony a diplomások – magasabb átlagfizetésüknek és kisebb munkanélküliségi rátájuknak köszönhetően – pár év alatt bőven kárpótolják azokat, akik egykor őket támogatták. Persze csak akkor, ha kormányunk nem üldözi el őket külföldre. Sőt, a kutatások azt sem igazolják, hogy bizonyos diplomákkal csak gyorsétteremben lehet elhelyezkedni és a bölcsészek meg a mérnökök munkaerőpiaci helyzete között sincs olyan nagy különbség, mint ahogy azt szeretnék láttatni politikusaink. Plusz az átlagéletkoruk is magasabb az értelmiségi réteghez tartozóknak és tovább is dolgoznak, mint a segédmunkásoknak.

És a jövő? Még kevesebb diplomás – elég csak azt elképzelni, milyen hatása lesz annak, ha bevezetik a felvételi mellé kötelező középfokú nyelvvizsgát meg a gimnáziumi keretszámokat. A kettő együtt garantálja, hogy se tanító, se óvónő ne legyen az országban és azt is, hogy a kontraszelekció soha nem látott méreteket öltsön, tovább silányítva hazánk össz-szellemi kapacitását.

Végül, de nem utolsó sorban emlékezzünk arra a harcos politikusra, aki hatalmas lendülettel védte a felsőoktatás pontosan addig, ameddig hatalomra nem került:

„Csak a hírre, hogy tandíj lesz, több mint 26 ezerrel csökkent az egyetemre és főiskolára jelentkezők száma. Csak a hírre, kedves Barátaim! Több mint 20 ezer családnak azt üzente meg a magyar kormány, hogy hátat fordít nekik, menjenek Isten hírével. Nem törődik velük, nem adjusztálja őket, nem pallérozza a gondolkodásukat, nem fektet be a jövőjükbe. Én arra szeretném kérni a fiatalokat, hogy a következő egy hétben jöjjön meg az önbecsülésük! Ehhez egy érvvel tudom őket hozzásegíteni. Mert azt látom, minthogyha a kormányzati propaganda nem lenne teljesen hatástalan, és az egymással való szembefordítás jegyében egyre többen kezdenek azon gondolkodni, hogy tényleg én, akinek a gyereke sose jár majd egyetemre és főiskolára, és magam sem jártam, tényleg nekem kell fizetni, mondjuk, a magamfajta emberek gyerekeinek a taníttatását? És ha a fiatalok nem fognak talajt, ha nem állnak a két hátsó lábukra, és nem fogadnak el egy nagyon tisztelettudó, de önbizalomtól duzzadó, önbecsülésről valló pozíciót, akkor ez az érv el fogja őket söpörni. 

Az ellenválasz pedig úgy hangzik, hogy miután valóban, jó esélyük van arra, hogy magasabb állásba jussanak, hiszen ezért tanultak, bár a diplomás munkanélküliség elég nagy Magyarországon, de valahogy a végén mégis csak elvergődnek majd odáig, és az is igaz, hogy az átlagnál majd többet fognak keresni, bár ez sem mindenkire igaz, mert egy pedagógus ezt nemigen mondhatja el magáról. De a többség mégis, és ezt az jelenti, hogy több adót is fognak fizetni. Egy fiatal öt és fél év munkában eltöltött idővel az akkor fizetett adó többletével visszaadja a köznek azt, amibe az ő egyetemi és főiskolai tanulmánya került. Kvittek vagyunk. Megsegítettük egymást. A fiatalok kaptak az összmagyarságtól egy esélyt, hogy tanuljanak, ezt a magyarok egy befektetésnek tekintik, a fiatalok éltek vele, és aztán visszafizetik. Életük végéig tizennégyszer fogják visszafizetni. Az mindenkinek jó, nem? Mindannyiunknak! Ez mindannyiunk érdeke.” (Orbán Viktor, 2008. március 3.

Hát nem ez a pár mondat lesz Orbán Viktor bőrbe kötött gyűjteményes beszédeinek zászlóshajója.

 

 

Kispest polgármestere uszításmentesít

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngMagyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen, mondta annak idején Széchenyi István, és valószínűleg nem gondolta, hogy még a XXI. század elején is igaz lesz ez ránk. És nem az a baj, hogy kevesen vagyunk (ráadásul egyre kevesebben) és az sem, hogy az egyik legkacifántosabb nyelvet beszéljük széles e földkerekségen, hanem az, hogy milyen politikusokkal áldott (vagy inkább vert) meg minket az ég. Különben miért lenne hírértéke annak, miszerint Kispest polgármestere, Gajda Péter fogta magát és önhatalmúlag leszedette meg leragasztatta azokat a plakátokat, amelyek szerinte gyűlöletkeltésre alkalmasak?

Először is van más szervezet bőven, amelyik intézkedhetett volna annak érdekében, hogy ne legyenek a közterületeken olyan hirdetések, amelyek az alaptörvényünkben rögzített olyan alapvető emberi jogokat sértenek, mint

  • a jó hírnévhez való jog (mindenkinek joga van ahhoz, hogy a jó hírnevét tiszteletben tartsák, még az ellenzéki politikusoknak és magyar származású külföldi üzletembereknek is)
  • az emberi méltósághoz való jog (a véleménynyilvánítási szabadság gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának megsértésére és ez nemcsak a fideszesek kiváltsága, hanem mindenkié, még a közmunkásoké is, bármennyire is idegesítő)
  • a közösségek méltóságához való joga (a véleménynyilvánítási szabadság gyakorlása nem irányulhat nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának megsértésére – azaz le a cigányozással, muszlimozással, zsidózással és egyéb, egyedül a szavazatmaximalizálás célját szolgáló alaptalan ócsárlással).

Ráadásul az alaptörvényünkben az is benne van, hogy Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés (azaz faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyon, születés vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel) nélkül biztosítja, ám sokan a saját bőrükön tapasztalhatják, lenne még bőven mit javítani ezen a téren, ahogy tilos az emberi fajnemesítést célzó gyakorlat is. De mit is várunk, ha maga a miniszterelnökünk beszél teljes nemzetünk nevében arról, hogy nem akarjuk, hogy a színünk keveredjen másokéval? Vagy amikor a kormány felelős minisztere értekezik arról, miszerint mindenki annyit ér, amennyije van, a közmunkások meg csak azért nem folytatnak bűnöző életmódot, mert nem érnek rá, Bécs meg úgy rohad le, ahogy van? Mi alapján remélhetnénk, hogy majd a rendőrség (vagy más hatóság) fogja magát és eljárást indít olyan uszító plakátok kiagyalói, sokszorosítói és kiragasztói ellen, amelyeket – közvetlenül vagy közvetve – maga a kormány rakatott ki, közpénzből finanszírozva? A Facebook csak nem cenzúrázhatja a köztereinket annak ellenére, hogy Lázár János bécsi videója már nekik is sok volt.

Arra is rá kellett jönnünk, hiába van büntetőtörvénykönyvünkben olyan magatartásforma meghatározva, amely nemcsak az alaptörvényünkkel, hanem uniós kerethatározattal is kompatibilis, az még nem azt jelenti, hogy felelősségre is lesz vonva az, aki nagy nyilvánosság előtt valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, illetve annak tagja ellen, vagy a lakosság egyes csoportjai, illetve azok tagjai ellen erőszakra vagy gyűlöletre uszít. És ez mindaddig nem is fog megtörténni, ameddig maga a kormányfő – saját hatalmának bebetonozása érdekében – használja ki minden erővel azt, hogy a magyarok 72%-a erősen muszlimellenes. Meg bárki ellenes, aki nem olyan, mint ő. Sőt, legfőbb vezetőnknek nemcsak a nem keresztényekkel van baja, hanem a többszáz éve köztünk élő romákkal is annak ellenére, hogy a pártja (és ezáltal ő maga is) cirka minden nyolcadik voksát roma származású magyar állampolgártól kapja.

És hol van még az országgyűlési választás napja? Addig még sok víz folyik le a Dunán és az ENSZ mellett lehet központilag, az adófizetők pénzéből finanszírozva gyűlöltetni még a melegeket (mit akarnak, jogokat? na ne már), a mozgássérülteket (minek is nekik akadálymentesítés a metróban?), az ateistákat (aki nem vallásos, az nem is ember) meg ki tudja még kiket, fő hogy plusz szavazatokat eredményezzen kormánypártunknak. Ha pedig a gyűlölködés fizikai erőszakba is torkollik, no para, legalább bebizonyosodik, bizony ezek a – kormányunk által – stigmatizált egyének mindenre képesek, csak magyar módra együtt élni nem azokkal, akik nem olyanok, mint ők. És egyébként is vessen magára minden ellenzéki politikus, roma, közmunkás meg bevándorló vagy egykor bevándorolt család leszármazottja, nincs vasfüggöny, ha nem tetszik, mehetnek arra, amerre látnak.

Újból csak Széchenyi Istvánt idézve nem elég mai időkben törvényeket írni, de azok iránt szimpátiát is kell gerjeszteniennek elmulasztásában pedig kormányunk élen jár (nem véletlenül rasszistázták le meg tartják idegengyűlölőnek Orbán Viktort odakint), hiszen saját gombnyomogató apparátusának kőbe vésett végtermékét tiporja páros lábbal, az alaptörvény és egyéb jogszabályok betartásának felügyeletére hivatott szervek meg cinkosan és jó mélyen hallgatnak mindeközben.

Ezek után már tényleg hírértékű, ha van olyan hazai ellenzéki politikus, aki mintegy Robin Hoodként – polgármesteri hatalmát felhasználva – intézkedéséért felelősséget is vállalva fogja magát és szembe megy az árral és eltünteti a közterekről azokat a tacepaókat, amelyek sértik alaptörvényünket. Persze a saját helyi ellenzékét sem kell félteni, ők azonnal felháborodtak azon, hogy kerületükben visszaáltl a jogállamiságnak (és a hatályos jogszabályoknak) megfelelő állapot. Mert azért valljuk be, migrációra hivatkozva Szél Bernadett, Vona Gábor meg Karácsony Gergely ellen uszítani minden, csak nem alaptörvény-kompatibilis cselekedet.

 

„Bármily szerencsétlen helyeztetésű legyen is az ország, bármily láncok által legyen is lebilincselve a nemzet, előbb-utóbb mégis szabadabb létre vív, ha lakosaiban a polgári erény tiszta vére buzog. S viszont akármilyen boldog fekvésű legyen is egy ország, bármily szabadságokkal bírjanak is lakosai, lassan-lassan mégis rabigába görbed, ha romlott a tiszta erkölcs s polgári erény nem fénylik többé.” (Széchenyi István)

 

Törvénytisztelő magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen. Csak kell hozzá néhány helyi Robin Hood, hogy segítsen ebben.

 

 

 

Hogyan legyünk diktátorok Európa közepén? - A gazdaság lerohanása, privatizáció

Online könyv - 28. rész

karvalyok_foldje_hogyan_legyunk_diktatorok.jpgA gazdaság lerohanása – új lehetőségek teremtése privatizációval

 

Vonjunk be a privatizálásba kurrens vagyontárgyakat, például állami földeket és különféle célra hasznosítható ingatlanokat. Különösen akkor kedvező a helyzetünk, ha az előző kormányok szerint a föld ideális helye az állami tulajdon és csak bérleti szerződésekkel adták ki hasznosításra az arra érdemesnek talált vállalkozóknak. És mi az igazán nagy üzlet? Az, amikor a bérlő (hasznosító) az általa megművelt földért nagyobb területalapú támogatást kap, mint az általa kifizetett bérleti díj, tehát ha az ég adta világon semmit sem csinál, már akkor is nyereséges.

Rajtunk múlik, hogy fordítjuk a helyzetet a javunkra:

  • megtarthatjuk a bérleti rendszert és csak a bérlőket cseréljük le,
  • felrúgjuk a bérleti rendszert és állami gazdaságokat alapítva az államra bízzuk a megművelést vagy
  • a földeket kijelöljük eladásra és gondoskodunk arról, hogy minden egyes hektár csak olyan személy kezébe juthasson, akit mi jóváhagyunk.

Mi állapítjuk meg a földek vételárát – a köznép felé pedig kommunikálhatjuk azt, hogy a befolyt összegeket az államadósság csökkentésére fordítjuk, azaz egyetlen célunk az adófizetők terheinek tartós csökkentése. A gond az, hogy amennyiben az új nemzeti burzsoáziát (azaz a haverjainkat) akarjuk támogatni, akkor mindenképpen erőteljesen nyomott árat kell alkalmaznunk. Drágán mindenki tud vásárolni, az igazi biznisz az, amikor olcsón jutunk vagyontárgyhoz, a föld esetében pedig ez végképp igaz.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a történelmi hagyományokat sem – Európa közepén mindig is az volt az általános vélekedés, bármi is történjen, a föld mindig érték és érték is lesz, míg világ a világ, plusz az értékpapírokkal ellentétben az értéke soha nem fog nullára olvadni, tehát befektetési célú vásárlással sem lehet nagyot bukni, így aztán nem véletlen hogy a földek államosítása és újraelosztása többször is megtörtént egy-egy országban. Ha pedig mindehhez hozzáadjuk a vidéken nagy mennyiségben található képzetlen olcsó munkaerőt és az államot, mint folyamatos és kiszámítható nagymegrendelőt (közétkeztetés, hadsereg, stb.), valamint a hazai kereskedőláncokat mint kormányzatilag utasítható felvevőpiacot, még vonzóbbnak tűnhet a kedvezményes áron földhöz jutás lehetősége.

Ne bízzunk semmit sem a véletlenre és szervezzünk kívülről földárveréseknek tűnő, valójában előre lepaktált földátjátszást, amely segítségével egy teljesen új földesúr réteget betonozhatunk be vidéken – és mint tudjuk, akié a föld, azé a hatalom. Ki szavazna helyben a környék legnagyobb munkáltatójának (uradalom tulajdonosának) érdekeivel szemben? Csak azok, akik egyébként is hajlamosak fejjel a falnak rohanni, ők meg kevesen vannak és létszámukból adódóan úgyis képtelenek egy választást érdemben eldönteni. A mi feladatunk annak meghatározása, ki lehet vidéki földesúr, aztán a részükre juttatott olcsó földdel, kedvező kamatozású és törlesztési feltételű hitelekkel, a legkülönfélébb uniós pályázatokkal meg olcsó munkaerő (közmunkások) biztosításával támogatjuk gazdagodásukat. Nem kell szégyenlősnek lennünk, szerezzük meg magunknak és családunknak az állami földek jó részét strómanokon keresztül, épp ideje, hogy felvállaljuk paraszti származásunkat és örök vonzódásunkat a falusi léthez.

Természetesen nemcsak földek vannak az állami kincstárban, hanem

  • műemlékek (várak, kastélyok, uradalmak, belvárosi paloták),
  • egyéb állami ingatlanok (nyaralók, táborhelyek, ipari területek, kikötők, nagy rendezőpályaudvarok semmire sem használt területei, stb.),
  • értékpapírok,
  • műkincsek és egyéb eszközök és berendezések,

a mi feladatunk pedig annak eldöntése, melyik hívünk mit érdemel, illetve ha jelentősen olcsósítva átengedjük nekik ezeket a javakat, a későbbiekben mennyire és hogyan legyenek hálásak akár azonnalosan, akár időben széthúzva. Fogalmaztassuk meg úgy az adásvételi szerződéseket, hogy a vagyontárgyak bármikor visszakerülhessenek az állam tulajdonában, amennyiben a tulajdonosuk érdemtelennek találtatna a kegyünkre.

Hatalmunk bázisának kiépítése érdekében bátran nyúljunk hozzá az államosítás és a privatizálás eszközeihez, egyrészt a saját vagyonunk, másrészt azoknak az embereknek a vagyongyarapítása érdekében, akikről úgy gondoljuk, megérdemlik azt a fényes jövőt, amit egyedül csak mi biztosíthatunk nekik. Mindenki annyit ér, amennyije van.

 

 Tartalomjegyzék

Hogyan legyünk diktátorok Európa közepén? - A gazdaság lerohanása, államosítások

Online könyv - 27. rész

karvalyok_foldje_hogyan_legyunk_diktatorok.jpgA gazdaság lerohanása – államosítás, az új lehetőségek tárháza

 

Az államosítás kiváló eszköz azoknak a vállalkozóknak a piacról kiszorítására, akik olyan szektorban voltak cégtulajdonosok,  amelyben ezentúl már csak állami vállalatok tevékenykedhetnek. Magyarázzuk el választóinknak, az államosítás egyetlen célja az ő igényeik sokkal színvonalasabb és nem utolsó sorban költséghatékonyabb kielégítése. Hogyan másképp biztosíthatnánk, hogy olcsóbb legyen a gáz, a villany meg a víz, vagy végre ehető legyen az iskolai menzán az étel és tanulhatóbbak a tankönyvek? Nyomjuk addig a propagandát, amíg bele nem verjük a köztudatba, hogy az „állami” jelző egyben a minőség garanciája is, bármiről is legyen szó, nem pedig az a silány minőség, amivel a csórók száját befogjuk, miközben a gazdagok külön utakon jutnak sokkal minőségibb ellátáshoz.

Az államosítás még azért is jó, mert új piacokat (megrendeléseket) szerezhetünk a barátainknak, illetve az agyonközpontosítás miatt újabb és újabb korrupciós kifizetőhelyet üzemelhetünk be. Nézzük meg például a közétkeztetést. Amíg országszerte viszonylag kis cégek kis konyháin főzik az ebédet a gyerekeknek, a nyugdíjas napköziknek meg a kórházaknak, addig a helyi lobbik döntik el, ki készítheti a menüt, ki szállítja be hozzá a húst meg a zöldséget és ki tünteti el a moslékot, a hasznot pedig a helyi kedvenc vállalkozók zsebelik be a polgármesterrel és annak haverjaival megosztva. Ha azonban államosítjuk a piacot, az ebédet kényszerből elfogyasztókon kívül (nincs más lehetőségük, eszik vagy nem eszik, ez van) az összes többi szereplőt lecserélhetjük:

  • központi vízfej dönti el, mi legyen az ebéd, ki főzhet-süthet, ki szállíthat be hozzá alapanyagot és ki tüntetheti el eurokonform módon a maradékot. A döntési helyzetben lévő intézményt rövid pórázon tartjuk, a meghatározó pozíciókba a saját embereinket ültetjük.
  • a kis beszállítók kora lejár miután nem helyben szerezzük be mindazt, ami szükséges a mindennapi betevőhöz. Az országos szintű ellátáshoz olyan szállítók kellenek, akik nem kilókban és literekben, hanem tonnákban, köbméterekben és vagonokban számolnak.
  • a méretgazdaságosságra hivatkozva bevonjuk az általunk favorizált mezőgazdasági nagytermelőket: a földárveréseknél olcsón földhöz jutottak príma áron rásózhatják még a kétes minőségű termékeiket is az államra, az uniós forrásokból és kedvezményes hitelekből felépített magánhizlaldáknak és vágóhidaknak is végre lesz hova szállítaniuk.
  • a helyi konyhák csak a központból kaphatnak megbízást és mi mondjuk meg, ki főzhet, szállíthat és nem utolsó sorban arról is mi gondoskodunk, hogy a helyiek kivéreztetése után a kegyenceink hogyan vegyék át (aprópénzért) a helyi infrastruktúrát.
  • a szállítást is meg kell oldani valakinek – újabb kényelmes, jól fizető feladat valamelyik csatlósunknak,
  • a haszon intézkedéseinknek köszönhetően nem helyi szinten jelenik meg elaprózva, hanem központi szinten nagy összegben. A profitot vagy mi vámoljuk meg, vagy azok, akiknek ezt megengedjük, esetleg az egész bizniszt kiadjuk hitbizományba valamelyik támogatónknak (strómannak) és minden üzletből csak meghatározott százalékot kérünk cserébe, ez a döntés is a mienk.
  • a rendszer vesztesei a korábbi haszonélvezők, azaz polgármesterek és haverjaik (beszállítók, bizottsági tagok, döntésben közreműködő hivatalnokok, stb.), a nyertesek pedig egyértelműen mi és a kormánybarát oligarchák. Az pedig, hogy a korábbi haszonélvezők átmenthetik-e magukat, csakis tőlünk függ.
  • az új közétkeztetés elképzelhető, hogy többe fog kerülni, mint a régi, de mondhatjuk, végre egységes minőséget kap mindenki, aki a vályúhoz járul – a különbséget pedig vagy áremelésből, vagy a központi költségvetés forrásaiból (azaz az adófizetők pénzéből) pótoljuk.

Államosíthatunk úgy is, hogy annak ki nem mondott célja a szavazatvadászat – ekkor olyan területekre mozdulunk rá, amelyek nagymértékben befolyásolják választóink pénztárcáját. Az államosítás és a hatósági árszabás alapján ezen szolgáltatások árszínvonalát (pl. gáz, áram, stb.) olyan szintre lőjük be, hogy azzal jelentős támogatást szerezzünk az agymosható választóink körében. Természetesen itt sincs ingyenvacsora, a drasztikus árcsökkentés eredménye pedig az, hogy bújtatott támogatásokkal a költségvetés az adófizetők pénzéből bőségesen támogathatja ezeket a – leginkább – közmű cégeket, nehogy csődbe menjenek.

Államosíthatunk még azért is, hogy az adott piaci szegmensben a befolyásunk maximális legyen, ilyen például az, amikor a tankönyvkiadásra tesszük rá a kezünket és ezáltal egyes egyedül mi mondjuk meg, ki állíthat elő tankönyvet és melyik tankönyvben pontosan mi lehet. Az pedig már csak a bónusz, hogy az állami cégeknél kegyeltjeink falkáinak munkát adhatunk, illetve az egyébként semmire sem alkalmas, károkozásban szuperjáratos rokonok is kiválóan elrejthetők a kíváncsi szemek elől.

A minél több állami cég előnye tovább még az is, hogy szinte számolatlanul tolható a tőlük szerzett támogatás olyan szervezetekhez, amelyek központi finanszírozását nem szeretnénk az ellenzék orrára kötni – ezek lehetnek sportegyesületek de akár álcivil szervezetek is.

 

 Folytatjuk: privatizálások

 Tartalomjegyzék