Alakítsuk át az oktatási rendszerünket is 

Minden országnak szüksége van egy jól átgondolt humánerőforrás politikára, különben ki fogja kitermelni a korosztályunk nyugdíját? A liberális demokrácia hívei azt szajkózzák, a XXI. század kihívása a tudásalapú társadalom és az innováció, tehát minél képzettebb egy társadalom, annál nagyobb a gazdasági ereje és minél nagyobb a versenyképessége, annál gazdagabbak a polgárok és annál magasabb az életszínvonal. A képzett, logikus gondolkodásra képes állampolgár azonban veszélyes embertípus mert képes, és nem dől be a demagógiánknak és nem eszik a tenyerünkből, pedig erre szükségünk van. A mi és rezsimünk első számú ellensége az okos, tanult és tájékozott alattvaló, az, aki minden további nélkül átlát rajtunk és nemcsak átlát, hanem a rendelkezésére álló demokratikus lehetőségeket kihasználva (azaz nem ránk szavazva) el is próbál minket távolítani a hatalomból.

Országunk egykori szocialista államként nem dúskál földi javakban, ahogy a fejlettnek mondott nyugattal összehasonlítva is fényévnyi lemaradással küzd, ám a remény hal meg utoljára, azaz nálunk is beköszönthet még a Kánaán. Legalábbis ezt kell elhitetni a választókkal ha azt akarjuk, ránk szavazzanak.

A dilemma adott:

• beállunk a modern államok sorába, tudásalapú társadalom híveiként építjük a jövőt és elfogadjuk, hogy diktatórikus törekvéseinket látva a következő vagy az azutáni választáson kipenderítenek minket a hatalomból,
• valamiféle különutas hibrid megoldást vezetünk be a feltörekvő ázsiai országokat mintának véve és megideologizáljuk a társadalmunk „fejlesztésének” irányát, majd erre hivatkozva átalakítjuk az oktatást, vagy
• hagyjuk az egész modern társadalom maszlagot és abba az irányba indulunk, amely a mi szempontunkból a legkedvezőbb. Ez pedig nem más, mint olyan intézményi rendszer kialakítása, amely biztosítja, hogy minél tovább hatalmon maradhassunk – jöhet a közoktatás teljes bedarálása, a szakképzés és a felsőoktatás drasztikus visszanyesése.

Hatalmunk biztosítása érdekében határozottan tévút egy tudásalapú társadalom építése és egyre képzettebb, egyre okosabb és egyre kevésbé megvezethető alattvalók tömeges előállítása. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, minél nagyobb a sötétség a fejekben, annál könnyebb kordában tartani a köznépet, a rövid pórázon tartott és ideológiailag megvezetett, propagandistáink által előállított hazugságokkal jóllakottra etetett választó pedig arra adja le a voksát akire mi akarjuk. Persze Európa közepén a XXI. században – nemzetközi vállalásainknak is ellentmondva – elég nehéz megfelelő indokot találni arra, miért építjük le az oktatást és miért nyomjuk egyre lejjebb az általános tudásszintet. Különutas gazdaságpolitikánk erre kézenfekvő magyarázatot nyújthat – egyszerűen kezdjünk el rajongani a 80-as és 90-es évek ázsiai kistigriseiért és bárki bármit is mond, szajkózzuk, nekik is sikerült a kiugrás és mi sem vagyunk rosszabbak, a megoldás pedig nem más, mint a munkaalapú társadalom, a futószalagok és betanított munkások országa.

Ezek az országok hogyan törtek ki a csóróságból és kerültek be a gazdagabb államok klubjába? Munkára fogták a lakosságot, az országot egyetlen hatalmas összeszerelő üzemmé nyilvánították, államosítottak, központosítottak, az exportot az adófizetők pénzéből dotálva többszörözték meg, a hazai vállalkozásoknak olcsó hiteleket biztosítottak a fejlődéshez. Igaz, mindennek ára volt, például minimalizálták a szabadságjogokat és az új uralkodó osztály évtizedekre betonozta be magát, de mi ezzel a gond? Az, hogy az Unió tagjaként tartanunk kell magunkat a demokratikus elvekhez? A demokratizmus látszata is elegendő, a brüsszeli bürokraták meg úgysem lépnek, hiszen elég nagy szégyen lenne rájuk nézve ha elismernék, az orruk előtt és az ő pénzügyi támogatásukkal épült ki és virágzott fel egy új antidemokratikus berendezkedésű állam.

Előfordulhat, hogy kotnyeles közgazdászok bizonygatják, az ázsiai kistigrisek igaz, hogy diktatórikus módszerekkel léptek a fejlődés útjára, ám fejlődésük érdekében kiemelkedő mértékben támogatták az oktatásukat és egészségügyüket plusz a korrupciót is visszaszorították, és bár haveri alapon töltötték be a vezetői állásokat, a beosztásokhoz szükséges kompetenciát még így is alapfeltételként szabták. Felróhatják még azt is, hogy az európai demokratikus hagyományok alapjaiban ütköznek mind az ázsiai politikai áramlatokkal, mind az ott elvárt munkamorállal. Ezek azok a kritikák, amelyekre még véletlenül sem reagáljunk – engedjük el a fülünk mellett, a választóink úgysem értenek a fejtegetésekből egy kukkot sem, így aztán rendszerünkre teljesen ártalmatlan, mit is gondol egy-két szobatudós az elefántcsonttornyában.

Kiváló választás, ha társadalmunkat kinevezzük munkalapú társadalomnak és még az Alaptörvénybe is belefoglaljuk, csak az a munka ér valamit, ami „értéket termel”. Az „értéket” azért inkább ne definiáljuk, mert a végén még kiderül, az általunk preferált új uralkodó osztály nem alkotmány-kompatibilis, hiszen értékteremtés helyett a nap 24 órájában csak élősködnek a nemzet testén. Plusz azt is nehéz megindokolni, semmire sem jó miniszteri biztosaink miért kereshetik tizenszeresét az átlagbérnek, így inkább csak ködösítsünk, ha a munkaalapú társadalom pontos definíciójára kérdezne rá bármelyik elvetemült újságíró.

Mielőtt nekiállunk az örökölt közoktatási rendszerünket gyökeresen átalakítani, gondoljuk át, valójában milyen alattvalókat szeretnénk. Az a riogatás, ha nem lépünk most, 20 év múlva összeomlik a nyugdíjrendszer, kinél is üti ki a biztosítékot? Nálunk biztos nem, hiszen

egy: azért vagyunk teljhatalmúak, hogy még az unokáink is bőségben éljenek azokból a milliárdokból, amelyeket minél messzebbre, lehetőleg egy másik kontinensre menekítettünk ki az országunk vagyonából. Ha nem tudunk annyit összeharácsolni a regnálásunk alatt, hogy leszármazottjaink is kőgazdagok legyenek, akkor jobb, ha bele sem kezdünk az egész teljhatalmasdis macerába.

kettő: miért is foglalkoznánk olyan időtávval (azaz 20-25 évvel), amelyet lehet, hogy meg sem érünk? Ezen a problémán rágódjanak majd 15 év múlva az erre vállalkozó közgazdászok, csak az állami nyugdíjbiztosító külön számlákon kezelt tartalékát ne keressék, mert azt már régen elköltöttük.

három: annyi bizonytalan tényező van a nemzetközi környezetben (gazdasági válságok, háborúk, Európában jobb életet kereső menekülthadak, globális felmelegedés, stb.), hogy egyébként is teljesen felesleges lenne azon aggódnunk, mi lesz majd egy negyed évszázad múlva. Sokkal észszerűbb lépés, ha saját jobblétünket és nem a nyugdíjrendszerünk állapotának javítását tűzzük ki elérendő célnak.

Minél tovább akarunk uralkodni és lopni, annál butább és befolyásolhatóbb szavazókra van szükségünk ahhoz, hogy ezt nekünk – felhasználva a „demokratikus” lehetőségeket – lehetővé tegyék. A választási rendszerek alapja, hogy egy okos, művelt és körültekintően szavazó alattvaló voksa ugyanannyit ér, mint egy butáé, sőt két agyhalotté kétszer annyit ér, mint egy okosé, ennek következtében végképp nem fűződik érdekünk a nemzetünk össztudásszintjének emeléséhez.

Gondoljuk át az átgondolnivalónkat és fő gazdasági ideológusunkkal dolgoztassuk ki, mire van szükségünk a munkaalapú társadalmunk kiépítéséhez – aztán fenekestül forgassuk fel a közoktatásunkat, a folyamatot meg hívjuk reformnak. A nap huszonnégy órájában tudassuk a médiában, a változtatás a gyerekek és szüleik érdekét szolgálja, egyetlen célkitűzésünk pedig az oktatás színvonalának egységesítése. Nem kell tudatnunk senkivel, hogy az átalakítások végső célja egy nagyon szűk elitképzés mellett a tömeges és igen alacsony általános iskolázottsági színvonal. Hurrogjuk le azt, aki belelátva a lapjainkba hangot ad kétségeinek és gyanúsítsuk meg, csakis a rosszindulat szól belőle és egyébként is pénzért is megvenné az átkot ha rólunk és a nemzet érdekében tett erőfeszítéseinkről van szó. És mi más, mint az ilyen akadékoskodók léte a legjobb motiváció annak megakadályozására, hogy az új generációk tagjai közül gondolkodó és a pontokat összekötő, a lényeget meglátó és a trendeket felismerő szakemberek kerülhessenek ki.

A harcunk három frontos: egyrészt a mélybe süllyesztjük a közoktatást, másrészt a szakképzést lefokozzuk betanított segédmunkás képzéssé, harmadrészt a felsőoktatást is végletekig lepusztítjuk, segítségül pedig olyan eszközöket hívunk, mint a centralizálás, az államosítás, az uniformizálás, valamint a mindent ütő kártya, azaz a „reform” kivitelezésének inkompetens és szervilis szakmai és gazdasági vezetőkre bízása.