Vajon országunk eljövendő GDP-jének hány százalékáról mond le a kormányunk az új Taigetosz-törvény elfogadásával? A Fidesz-KDNP nagyjait ez nem érdekli, hiszen céljuk nem a GDP növelése, hanem egy olyan engedelmes, önbizalom hiányos és agymosott választói réteg kitermelése, amely mélyen hiszi, hogy semmire sem képes, jóléte pedig csakis attól függ, hogy Orbán Viktort és baráti körét ikszelje be négyévenként. Ennek ellenére a választók megérdemelnék, hogy tudják, mekkora gazdagodásról is mondtak le nevükben a törvényhozók.

Kormányunk egyértelműen utál mindenkit, aki nem illeszkedik be abba a birkatársadalomba, amely faék egyszerűségű propaganda üzenetekkel a kívánt irányba állítható – a kreatív gondolkodás képessége és az egyediség pedig olyan felesleges adottság, amely a választókat alternatív valóságba kényszerítő hatalom számára kényelmetlen és üldözendő. Az, hogy ez a hozzáállás nemzetgazdasági szinten mennyi kárt okoz országunknak, jelenleg egyetlen kormánypárti politikust sem érdekel, ahogy az sem, hogy a sokféleség támogatása mekkora GDP-növekedést generálhatna akár már egy évtizeden belül.

Semjén Zsolt és a humánerőforrás gazdálkodásért felelős nagyjaink a parlament szavazógépezetével végképp periféria űzték azokat, akik nem férnek bele az uniformizált választópolgár-képzetbe és elintézték, hogy esélyük se legyen hátrányaik leküzdésére.  

Kormányunk legújabb törvénymódosításával olyan diákokat kényszerít bele a közmunka roppant felemelő és az adófizetők pénzét pocsékoló világába, akik egy normálisabb társadalomban akár csodákra is képesek lennének. Ők a diszesek (diszlexiások, diszgráfiások, diszkalkuliások) és egyéb csodabogarak, a beilleszkedési, tanulási és magatartási zavarokkal küzdők, akik egy-egy ország GDP-jéhez kiemelkedő mértékben járulhatnak hozzá. És éppen ez a tulajdonságuk az, amiért olyan veszélyesek kormányunkra.

Egy átlagember nem sokat tud a diszesekről mindaddig, amíg saját gyerekéről (esetleg unokaöccséről, unokahúgáról, kereszt gyerekéről vagy egy jóbarátja csemetéjéről) be nem bizonyosodik – szerencsés esetben már az első osztályban – bizony tanulási zavarral küzd (a gyerekek 15%-a is érintett lehet óvatos becslések szerint). Olyan tanulási zavarral, amely egyedül csak azért probléma, mert olyan a magyar köznevelési rendszer, amilyen. Nem tűri azokat, akik csapnivalók például helyesírásból de kiválóak matematikából és csakis a tanárokon és – jelenleg még – egyes tárgyakból (részlegesen vagy teljesen) osztályozásmentességet garantáló szakértői vélemények garantálják, hogy sikeresen elvégezhessék az általános- vagy középiskolát. És mivel a disznek igen változatos megjelenési formái vannak, az sem kizárt, hogy kutyaütő matekosok nemzetközi művészeti vagy zenei pályázatokat nyerhetnek, olvasni képtelen gyerekekből pedig világhírű színészek, rendezők vagy épp modellek legyenek. Sőt, olyan hatalmas cégek vezetői-tulajdonosai, mint az Apple, a Microsoft vagy éppen a Virgin Group.

Más oldalról megközelítve a diszesek problémáját: vajon az evolúciónak fontos volt az elmúlt évezredek alatt, hogy az emberek 100%-a képes legyen helyesen írni, a zöngés és zöngétlen hangokat megkülönböztetni, folyékonyan olvasni, netalán a százas számkörből túljutva is számolni? A közösségek elemi túlélésének valószínűleg sokáig nem volt létfontosságú eleme, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy bicikli vagy bicigli, teknős vagy tegnős, ha már a leírásra kerül sor, hacsak nem a kódexírás volt az egyetlen pénzkereseti forrásuk. Ahogy valószínűleg ma is érdektelen, hogy egy színész hallás vagy olvasás útján tanulja meg a szerepét, egy köztársasági elnök tud-e helyesen írni, netalán egy kreatív szakember vagy zeneművész tisztában van-e a gyök fogalmával.

Mi lenne, ha egyformák lennénk? Csak dőljünk hátra, csukjuk be a szemünket és képzeljünk el, hogy 5 millió Orbán Viktorként viselkedő erőszakos hím mit kezdett volna egymással a Kárpát-medencében az elmúlt ezer év alatt (kiirtották volna egymást, csak egy maradhatott volna talpon), vagy mi lett volna a sorsunk, ha ugyanitt ötmillió tutyimutyi, ámde kiváló stróman-alapanyag vegetált volna (egy évszázad alatt megettek volna minket a szlávok, a germánok vagy a farkasok). Nem véletlen, hogy a közösségnek szüksége van stratégákra, katonákra, gazdálkodáshoz értőkre, tudósokra, meg még sokféle egyéb hasznos tulajdonsággal bíró egyedre. És így van ez a mai modern társadalmunkban is, hiszen mire lennénk képesek 10 millió közmunkás vagy katona országaként?

Kormányunk láthatóan nem képes túljutni azon a kényszerképzeten, miszerint mindenki legyen ugyanolyan (mikor is vezetik be újra az iskolaköpenyt?), bármilyen képességekkel is született és csak akkor érdemli meg egy gyerek az év végi bizonyítványát bukás nélkül, ha

• tud folyóírással írni (van, akinek ez egész életében nem sikerül),
• pazarul olvas hangosan (ez sem jön össze sokaknak),
• a hallás utáni helyesírást tökéletes szintre emeli, netalán
• logaritmus alapú számításokra képes akkor is, ha garantáltan soha az életben nem lesz rá szüksége, ahogy másodfokú egyenlet megoldása sem képezi majd hétköznapjai szerves részét.

A munka világára felkészítés jegyében az sem világos teljesen, vajon a történelem írásbeli érettségin miért kell pontozni a helyesírást? Vajon az nem lehet jó történelmes, aki helyesírási hibát vét? És a helyesírás tényleg annyira fontos, hogy adott esetben felsőoktatási felvételit bukhat el rajta valaki, miközben ettől köztársasági elnök még simán lehetne? Az nem igazán elfogadható érv a kormányzat részéről, hogy nem a rossz helyesírást büntetik, hanem a jót jutalmazzák, mert ez a végső összpontszám szempontjából teljesen lényegtelen, aki nem lép egyszerre, az nem kap rétest estére.

A diszeseknek azonban egy-egy részképességük sántítása miatt nemcsak a kortársaik meg az emberileg nulla, a tudományos kutatások eredményeit hírből sem ismerő tanáraik gúnyolódását kell elviselniük (szerencsére vannak hozzáértőbb meg felvilágosultabb pedagógusok is), hanem a kormányunk Horthy-rendszerben leragadt kényszerképzeteit is. Még jó, hogy csak egyest és nem körmöst meg kukoricán térdepelést kapnak azért, mert nem megy a d-t - gy-ty-ny megkülönböztetése vagy nem tudják egy szuszra kiolvasni a paralelepipedon szót, és csak lustának meg intelligenciahiányosnak titulálják őket olvasási nehézségeikért, nem pedig értelmi fogyatékosnak.

„Amikor hangosan olvastam az osztály előtt az élmény volt mindenki számára, mivel rémesen betűztem …  Megpróbáltam kitalálni, még hányan vannak előttem és melyik bekezdés lesz, amit nekem kell felolvasnom és nekiálltam megpróbálni megtanulni. És azon járt az eszem, ’légyszi csak csengessenek ki, hogy ne kerüljek sorra’.” (James Middleton angol üzletember, Kate Middleton bátyja)

A kormány azonban nemcsak a kedvezményeket veszi el, hanem az egyébként is gondban lévő gyerekekre rászabadítja a szakismereteket nélkülöző pedagógusokat is, akik nemcsak hogy a disszel és a fejlesztő pedagógiával nincsenek tisztában, de azzal sem, hogy az olvasási, írási és számolási részképesség zavarok keveredhetnek, így minden egyes diszessel másképp kell foglakozni. Vajon hogyan képes megbirkózni egy átlagos, megfelelő szakirányú szakismeretek híján lévő rajztanár, azzal, hogy van olyan diszlexiás festőművész-palánta, aki csak tájat tud fantasztikusan ábrázolni, míg egy másik csak gyönyörű portrékra képes? Vagy a kiemelkedő képzőművészi képesség is csak bukást ér, ha a követelmény a csonkolt kocka perspektivikus ábrázolása, ha törik, ha szakad? És akkor még nem beszéltünk azokról a leendő zenészekről, akik képtelenek kottát olvasni, mert nekik is meg fog gyűlni a bajuk az énektanárukkal – egyedül talán a sportolók kapnak az uniformizálás alól felmentést mindaddig, ameddig zsákszámra szállítják az érmeket, náluk megbocsátás és elnézés terén határ a csillagos ég.

Egy biztos, a diszes diákoknak az agyszerkezete és jelfeldolgozó mechanizmusuk nem fog megváltozni attól, ha a kormány parancsára naponta minimum két egyest bevésnek nekik az ellenőrzőjükbe (vagy az e-naplóba) és attól sem, ha bukásra ítélik őket. A fejlesztés sokat tehet értük, például olyan tanulási módszereket adaptálhatnak a fejlesztő pedagógusok közreműködésével, amelyek segítségével könnyebben veszik az akadályokat. Az egyéb kedvezmények is életet menthetnek, például pocsék, olvashatatlan és ezáltal teljes mértékben értékelhetetlen kézírásukat a mai laptopos-tabletes világban gépírással válthatják ki, esetleg nyelvtanulási képtelenségüket honorálhatják azzal, hogy nem osztályozzák őket idegen nyelvből. Mert igen, van olyan diszes, aki soha nem lesz képes egy idegen nyelvet megtanulni középfokon még akkor sem, ha ezt jogszabályban írják elő neki.

Nemzetközi szinten számos példát találunk arra, bizony részképesség zavarokkal is viheti valaki sokra (azaz nem lusta, csak más), sőt hírnévre tehet szert, netalán meggazdagodhat annak ellenére, hogy egyáltalán nem kínálták számára tálcán a sikert. Azonban ha sorsuk a jelenlegi  magyar kormányzaton és a Nemzeti Alaptanterven  múlt volna, akkor jópáran közülük soha nem emelkedhettek volna magasabbra mint közmunkás és a nyolc általános elvégzése is csak vágyálom maradt volna számukra.

Ez persze nem azt jelenti, hogy külföldön a tanulási nehézséggel küzdők helyzete rózsás, hiszen az élet sok területén éri őket megkülönböztetés (például a munkaerőpiacon) és sokkal nagyobb hányaduk él szegénységben, mint „egészséges” társaik, valamint folyamatos frusztrációjuk pszichés problémákat is nagyobb arányban generálhat.

„Ha olyan gyerekeid vannak, akik diszlexiával küzdenek, akkor a legnagyobb ajándék, amit adhatsz nekik az az érzés, hogy semmi sem elérhetetlen. A diszlexiával együtt jár egy nagy adomány, a kreatív gondolkodás” (Orlando Bloom)

Íme néhány híresség, akiket a Taigetosz-törvényünk (azaz kormányunk) hazánkban a jövőben már a felső tagozatig sem engedne és ezáltal lehetetlenné tenné, hogy munkásságuk hozzájáruljon a nemzetünk felemelkedéséhez és hírnevének gyarapításához. Nézzük először a híres diszlexiásokat:

• Whoopi Goldberg színésznő, talk-show házigazda egyike annak a tíz embernek a világon, aki Grammy, Oscar, Emmy és Tony díjak büszke tulajdonosa, ezen kívül gyermek könyveket is ír. A tanárai butának és lustának tartották, ő azonban meg volt győződve arról, hogy ez nem igaz. És miért? Mert hitt az édesanyjának, aki hitt benne.
• Steven Spilberg legendás filmrendező csak felnőttként tudta meg, hogy diszes – addig mindenki csak úgy gondolta, lusta, az iskolában pedig zaklatták a társai és saját bevallása szerint az, hogy felnőttként végre megtudta, mi a „baja” olyan volt, mintha amikor egy hatalmas titok utolsó puzzle darabkája ugrott volna a helyére. Frusztrációját a Kincsvadászok c. film (The Goonies, 1985) társírójaként írta ki magából.
• Tim Rebow NFL hátvéd, akinek valószínűleg igen ritkán rótták fel a szurkolók komoly olvasási nehézségeit meg azt, hogy csak a saját maga készítette kártyák segítségével tudott tanulni.
• Anderson Cooper CNN hírolvasó, aki nem engedte, hogy olvasási nehézsége karrierje útjába álljon. Könyve felkerült a New York Times bestseller listájára (Dispatches from the Edge: A Memoir of War, Disasters and Survival)
• Keira Knigthley sem jutott volna náluk túl a felső tagozaton, a szülei pedig úgy motiválták az olvasni tanulás megtanulását hogy megígérték neki, ha minden nap dolgozik az ügyön, akkor kerítenek neki ügynököt – mára ő lett Hollywood egyik legjobban fizetett színésznője és úgy érzi, a diszlexiával szembeni küzdelme tette erőssé és kitartóvá. Lehet, hogy kormányunk célja az, hogy tökéletes Keira Knigthleykat képezzen a frusztráló környezet garantálásával?
• Cher Oscar és Grammy díjas énekesnőnek saját bevallása szerint még a matematika is szanszkritul volt és egyedül azzal ért el valamit is, ha órán odafigyelt arra, amit a tanárok mondtak. Ő is csak akkor azonosította be tanulási problémáinak okát, amikor gyermekénél iskolába kerülve szintén tanulási nehézséget diagnosztizáltak.
• Jamie Oliver sztárszakács, TV-show házigazda és étteremtulajdonos 38 éves volt, amikor befejezte első könyvének elolvasását – valószínűleg ő sem tudta volna prezentálni általánosban a NAT-kívánta olvasónaplókat csak akkor, ha anyukája megírja helyette.
• képzőművészek: Pablo Picasso, Leonardo da Vinci, Tommy Hilfiger (divattervező), Walt Disney, Andy Warhol
• írók: W. B. Yeats, Edgar Allen Poe, John Irving, F. S. Fitzgerald, Jules Verne,
• rendezők: Guy Ritchie, Bryan Singer
• színészek és színésznők a teljesség igénye nélkül: Tom Cruise, Orlando Bloom, Will Smith, Charlie Hunnam, Patrick Dempsey, Harrison Ford, Antony Hopkins (zeneszerző is), Keanu Reeves, Vince Vaughn, Channig Tatum, Jennifer Aniston, Lara Flynn Boyle
• üzletemberek: Richard Branson, a Virgin Group alapítója (aki éppen a diszt tartja legnagyobb erősségének annak ellenére, hogy a tanárai nem osztották ezt a véleményét), Bill Gates, Steve Jobs,
• sportolók: Mohamed Ali, Magic Johnson, Carl Lewis, Jackie Stewart
• zenészek: Mozart, Beethoven, John Lennon,
• tudósok, feltalálók: Alexander Graham Bell, Thomas Edison, Pierre Curie, Michael Faraday, Galileo Galilei, Lewis Caroll (író és matematikus), Nicholai Tesla, Henry Ford,
• politikusok: Winston Churchill, George Bush, Robert Kennedy, Thomas Jefferson, John F. Kennedy, Károly herceg, Olaf norvég király, XVI. Károly svéd király, Nelson Rockefeller, Woodrow Wilson,
• és még sokan mások.

Híres diszgráfiások:

• Danielle Radcliffe színész, aki a mozivásznon ragyogó Harry Potterként robbant be a köztudatba, a való életben azonban gondot jelent neki cipőjének bekötése is (nálunk már az óvodában is megbukna), ahogy a kézírás is hatalmas kihívás számára. Édesanyja épp a tanulási problémái miatt bíztatta a színészkedésre és vitte 9 éves korában meghallgatásra.
• Agatha Christie tollba mondta több mint száz nyelvre lefordított regényeit, így Magyarországon valószínűleg örök első osztályos lenne annak ellenére, hogy a XX. század egyik legkiemelkedőbb írója.
• George Patton tábornok úgy vezette a felügyelete alatt álló haderőket hazájának legnagyobb csatáiba a II. világháború során, hogy gondot jelentett számára még a legegyszerűbb szavak leírása is, a Fidesz-megálmodta Magyarországon ő sem lehetne vezérkari főnök, az biztos.
• George Washington első amerikai elnök, Louis Pasteur tudós, Sherrilyn Kenyon írónő.

Híres diszkalkuliások:

• Henry Winkler színész, aki nemcsak diszlexiával büszkélkedhet, hanem a matematikával sem tudott soha megbarátkozni és napjainkban éppen ezért szívesen tart iskolákban előadásokat a tanulási nehézségekről. Munkásságát és a gyermekeknek nyújtott segítségét az angol királynő 2011-ben a Brit Birodalom Rendjével köszönte meg, nálunk maximum az árokparton elmélkedhetne sorsáról közmunkástársainak.
• Hans Christian Anderson író, Benjamin Franklin alapító atya.

Híres figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarosok (ADHD, nálunk a beilleszkedési, tanulási és magatartási zavarok körébe tartozik, tehát szintén csodabogarak):

• Ryan Gosling színész, Hollywood ügyeletes szépfiúja, aki olvasási problémái mellett figyelemzavarosan hiperaktív is volt gyermekként. Az iskolában olyan szinten zaklatták a társai, hogy édesanyja kivette magántanulónak egy évre, majd színészkedésbe fogott.
• Justin Timberlake énekes, dalszerző, színész és vállalkozó, őt is zaklatták az iskolában mindaddig, ameddig nem lett híres a Disney Mickey Mouse klubjának köszönhetően Ryan Goslinggal együtt.
• Jim Carreynek fejlesztő tanára engedte, hogy az órákon az utolsó 10 percben tehetségét felhasználva produkálhassa magát és így vezesse le fölösleges energiáit, ez a hozzáállás pedig szárnyakat adott a leendő művésznek.
• Michael Phelps nyerte eddig a legtöbb olimpiai érmet és édesanyja volt az, aki az úszás felé terelte, ha már gyakorlatilag egy percet sem tudott a fenekén ülni. Igaz, nálunk kivetné magából az iskolai rendszer, de azért a kormányunk tagjai bizonyára szívesen pacsiznának meg fotózkodnának vele.
• Jim Caviezel, Justin Bieber, Woody Harrelson, Adam Levin, Michele Rodrigez és még sokan mások.

Vajon akkor is kiemelkedtek volna ezek az emberek, ha a magyar kormány felügyelte volna az oktatásukat? Vagy elégedjenek meg annyival, hogy végre a tudomány (és velük néhány oktatási és gyógypedagógiai szakember) eljutott odáig, hogy az agyuk”diszfunkcionális” működése nem rossz, csak más? És ez a más adomány is lehet, nemcsak olyan hátrány, amelyet az életben nem tudnak leküzdeni-behozni  környezetük vaskalapossága meg uniformizálási kényszere miatt?

Azért, mert valakinek az agya egyik része nem úgy működik, mint ahogy a magyar köznevelés elvárja, még igenis lehet nagyra hivatott, és ami elveszett a réven (olvasási, írási, számolási nehézség), az a vámon (kiemelkedő művészi, kreatív, zenei, sport, stb. tehetség) még visszajöhet? És vajon eljut valaha odáig a magyarok begyepesedett oktatási rendszere, hogy a disz kompenzálása az agyban csodákra képes, a rendszerszintű fejlesztés és támogatás igazi magyar tehetségeket termelhetne ki, akikre az egész nemzet büszke lehetne? És nemcsak büszkeségre adhatnának okot, hanem tevékenységük jelentős mértékben hozzájárulhatna a GDP növekedéséhez, munkásságuk eredménye pedig akár sikeres export termék is lehetne?

Jelenlegi kormányzatunkkal ez kizárt, sőt, a rendszer „nesze sánta, itt egy púp” szemlélettel működik. Egyedül a szülőkön múlik, hogy mi lesz a diszes gyerekükből, találnak-e nekik valamilyen alternatív képzési formát, öntenek-e beléjük elegendő önbizalmat, ha már a rendszer ostobának vagy lustának bélyegzi őket és lyukat beszélnek-e a szaktanárok hasába egy-egy kegyelem kettesért. Mert attól, hogy ezeket a gyerekeket megszórják egyesekkel és számkivetettnek minősítik még lehetnek sokkal intelligensebbek mint azok a politikusok, akik megaláztatják őket nap mint nap.

Ha azonban az a cél, hogy egy végletekig lebutított birkavilágot építsünk, kormányunk tökéletes úton halad, a GDP-t meg majd összedobják az összeszerelő üzemek, csak nem szabad az egekig emelni a minimálbért, ahogy a nyugdíjasokat is le kell nyugtatni, meglesz a mindennapi rezsicsökkentésük. Miért is érdekelné a politikusainkat a szellemi tőke ily fokú pazarlása, ha nekik megvannak az állami üzletekből lenyúlt milliárdjaik? Lássuk be, nincs szükség magyar Steve Jobsokra meg Bill Gatesekre, mert a végén még a valódi üzleti világban szerzett százmilliárdjaikat arra használnák, hogy eltakarítsák az életüket megnehezítő parazitákat.

„Hányszor mondták nekem, figyelj oda jobban, írjál szebben. Hogy emlékszem az érzésre, ahogy szorítom a ceruzát, próbálom kanyarítani a betűket, egyik se olyan lesz, a ceruza, mintha vasból volna, húzza a kezem, fáj az egész karom, a vállam és a gerincem. 
 Olvasni se tudok, nem értem, mik a betűk, inkább megtanulom fejből az olvasmányokat hallás után, mikor rám kerül a sor, csak tolom az ujjam az oldalon és mondom fejből a szavakat. Az első két év az iskolában totális szenvedés, rettegek, hogy ne kapjak körmöst, hogy nehogy kiderüljön. Aztán egyszer annyira félek, hogy nem fog menni, annyira kínlódom, hogy tudjak valahogy mégiscsak olvasni, hogy átprogramozódik valami az agyamban, egész bekezdéseket egyszerre látok és értek meg, innen visszafele” (Dragomán György)

 Amennyiben tetszett, várunk Facebook-csoportunkban!