Bármelyik alkotmány annyit ér, amennyit betartanak belőle. És ha az alaptörvényünk szerint nálunk demokrácia van, akkor vajon Magyarország demokratikus ország?

Ha szimplán csak az alaptörvényünkben foglaltakra hagyatkozunk, akkor igen, mindenképpen az, hiszen „Magyarország független, demokratikus jogállam”, „a magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik”, és senkinek a tevékenysége nem irányulhat „a hatalom kizárólagos birtoklására”, és „az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni”. Igaz, az is benne van az alaptörvényünkben, hogy „Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit”, a köztársasági elnök pedig „kifejezi a nemzet egységét” és „őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”.

Azt azonban már régről tudjuk, kicsiny hazánkban csak ritkán szabad hinni annak, ami le van írva, sokkal inkább arra kell hagyatkoznunk, amit nagyjaink cselekszenek – és egyre inkább úgy tűnik, a kormánypártunk is csak szimpla cetlinek tartja azt, amit alaptörvény elnevezéssel önszántából kőbevésett.

„Talán a legfontosabb dolog, amit megtanultam a demokráciáról az az, hogy a demokrácia nem a kormányunk, nem az alkotmányunk és nem is a jogrendszerünk. A valóságban gyakran éppen ezek a demokrácia ellenségei.” (Howard Zinn)

Mielőtt elvesznénk magasröptű jog- és államelméleti fejtegetésekben a demokrácia mibenlétét kutatva, nézzük meg inkább, mit gondol erről a témáról Kornai János, aki igen közérthető módon összesítette, mi jellemzi a demokráciát (alaptörvényünk szerint ugyebár mi ebbe a kategóriába tartozunk), az autokráciát illetve a diktatúrát.

„A kormányzatok, amennyiben tartósnak bizonyulnak, hajlamot mutatnak az arisztokratizálódásra. A történelem egyetlen kormányzatának sem sikerült ezt a tendenciát megkerülnie. És ahogy az arisztokrácia fejlődik, a kormányzat mind inkább kizárólag az uralkodó osztály érdekeit igyekszik érvényesíteni - legyen ez az osztály örökletes nemesség, üzletbirodalmak oligarchiája vagy vaskalapossággal körülsáncolt bürokrácia.” (Frank Herbert)

A demokráciában a kormány békés, civilizált procedúrával leváltható, az autokráciában és a diktatúrában nem.

Másfél év múlva ugrik a majom a vízbe, a Fidesz vajon mire képes azért, hogy hatalmon maradjon? Minden ellenzéki vezért megkaraktergyilkol és lehetetlenné tesz, vagy csak azokat, akik nincsenek rajta az ő fizetési listáján? Hagy egy-két bábot élni, hogy legalább a demokrácia látszata meglegyen vagy kamupártokkal és kamuképviselőkkel úgy felhígítja a rendszert, hogy a választók csak néznek, mint Rozi a moziban? Lesznek kirakatperek erős ellenzéki szereplők ellen, megfélemlítés, netalán még hirtelen különös halál, vagy ennek elkerülése érdekében egy éjszaka alatt más kontinensre költözés? Vajon miért pont most emeli a kormány az erőszakszervezetek bérét 50%-kal?

„Amint az emberek rájönnek, hogy pénzt szavazhatnak meg saját maguknak, az a köztársaság végét jelenti.” (Benjamin Franklin, az Egyesült Államok egyik alapító atyja)

A demokráciában szilárdak azok az intézmények, amelyek együttesen garantálják a leválthatóságot, az autokráciában ezek csak formálisak, a diktatúrában pedig egyáltalán nem léteznek.

Próbált már valaki képviselőt visszahívni, mert nem képviselte a választópolgárainak az érdekeit? Netalán elérni, hogy egy feleségverő/korrupt képviselő ne nyomogathassa tovább a gombokat úgy, ahogy odafent parancsolják neki? Békés úton elérhető, hogy a miniszterelnök érdemileg válaszoljon korrupcióval kapcsolatos kérdésekre, netalán a leglátványosabban sáros bizalmi embereit távolítsa el a nyilvánosság vizslató szeme elől? Nem, eddig úgy tűnik, Magyarországon minden megúszható, még százmilliárdok költségvetésből offshore-ba kitalicskázása is, ahogy az ügyészség sem sok kivetnivalót talál az állami és önkormányzati ingatlanvagyon fillérekért haveroknak elkótyavetyélésében. Ha pedig az egész kormányt nézzük, a választórendszerünk átalakítása semmi mást nem igazol, mint a pálya lejtőssé tételét meg azt, hogy akár egy naracsszínű póniló is megválasztható legyen, ha annak a kormány és agymosó propagandája áll a háta mögött.

„A modern demokrácia a maga bonyolultságával és válságoknak kitett természetével játékteret és eszközöket biztosít a totalitárius diktatúra vér nélküli hatalomátvételéhez.” (Manfred Koch-Hillebrecht)

A demokráciában és az autokráciában van legális parlamenti ellenzék és a parlamenti választásokon több párt indulhat, míg a diktatúrában csak egy párté a terep.

Az ellenzék létezése kipipálva – ám az, hogy létezik, még nem azt jelenti, hogy jó is valamire. A parlamentben nem kell válaszolni a kérdéseikre, az általuk összehívott bizottsági ülésekre nem kell elmenni, a kormánypárti közmédia pedig tud úgy tenni, mintha nem is létezne más csak a kenyéradó gazdája. Vannak alattomosabb módszerek is, mint például kollaboráns kamupártok állami támogatása, kormánypárti vakondokok beépítése az ellenzékbe illetve bármilyen karizmatikus ellenzéki jelölt azonnali kiiktatása (megfenyegetése, hivatali, bírósági szekálása, nagy nyilvánosság előtti rágalmazása, ügy kreálásával büntetőeljárás alá vonása, stb.).

 „Nem a hatalom korrumpál, hanem a félelem. A hatalmon lévők attól félnek, hogy elvesztik a hatalmukat, a többiek pedig a hatalom bosszújától rettegnek.” (Aung San Suu Kyi, Freedom from Fear)

A demokráciában nincs terror (tömeges kényszermunkatáborok és kivégzések) ahogy az autokráciában sem, bár ez utóbbi esetében szórványosan felhasználnak különböző eszközöket a politikai ellenfelekkel szemben (koncepciós perek, politikai indíttatású gyilkosság, stb.). A diktatúrát a leplezetlen terror jellemzi.

És Magyarországon mi van? Vannak, akik már megtapasztalták a bőrükön, hogy amit a kormány ad azt el is tudja venni, bármennyi is az, a játékban pedig nem mindenkinek jut örökélet és feltétlen büntethetetlenség.

 „A demokrácia végveszélybe kerül, ha az igazságot többé nem lehet megmondani a hatalomnak.” (Paul Bamikole)

A demokráciában az ellenzékkel szemben nem alkalmaznak represszív (büntető, megtorló) eszközöket, míg az autokráciában igen, a diktatúrában meg ugyebár el sem jut a parlamentig az ellenzék.

Az ellenzéknek egészen Strasbourgig kellett elmennie, hogy megtudja, szabad-e molinózni a parlamentben és már a sorozatos szómegvonás problémája is kikerült nemzetközi színpadra, ahogy az az érzete is lehet a választópolgárnak, hogy az ellenzéki képviselők hamarabb kihúzzák a gyufát a házelnöknél mint a Fidesz-KDNP saját akoljában lévő gombnyomogatók, akik tuti nem hangoztatnak olyan véleményt, ami nem tetszik a kormánynak.

„A demokrácia értéke azokkal az értékekkel együtt áll vagy bukik, melyeket megtestesít vagy támogat.” (II. János Pál)

A demokráciában aktívak és függetlenek a „fékek és ellensúlyok” intézményei, az autokráciában gyengék és nem függetlenek, a diktatúrában pedig nincsenek is ilyen intézmények.

Magyarországon a rendszerváltás után üzemeltek be olyan intézmények, mint alkotmánybíróság, ombudsman – ma pedig már azon gondolkodhatunk, minek is fizetik őket az adófizetők, ha a kormány szekerét tolják? Mintha nem is lennének, szerepük jelentéktelen, becsületük a sárba tiporva, ha pedig véletlenül mégis csak javasolnak valamit (például az ombudsman), évek alatt sem történik semmi, szavuk szimpla pusztába kiáltott szó. A bíróság még úgy-ahogy tartja magát, de már nem sokáig, a különbíróság létrehozásával a kormány a neccesebb, politikai-gazdasági ügyeket saját hivatalnokainak a kezébe akarja terelni (vajon hogy is fognak ítélkezni?), megszüntetve a hatalom szétválasztása demokratikus elvének utolsó bástyáját is. Az ügyészségről meg jobb, ha egy szót sem ejtünk, ahogy például a választási bizottságok munkájáról sem.

„Önmaguk igazolására a zsarnokok egyre erősebbé és erősebbé válnak. Mindenki más pedig egyre gyengébbé és gyengébbé. Új hivatalok és igazgatóságok, furcsa minisztériumok kelnek életre a legvalószínűtlenebb célra. Ezek lesznek az új arisztokrácia bástyái, uralkodók, akik a kormányzat hatalmas kerekén tartják kezüket, pusztítást terjesztve, erőszakot és káoszt mindenhol, ahova csak elérnek.” (Frank Herbert)

A demokráciában aránylag kevés az uralkodó politikai csoport által kinevezett tisztségviselő, míg az autokráciában szinte minden fontos tisztségre a saját embereit nevezi ki az uralkodó párt, a diktatúrában pedig egyértelműen minden fontos tisztségre saját ember kerül.

A kormányunk humánerőforrás-gazdálkodásáról könyveket lehetne írni – a lényeg, hogy nem sok olyan poszt lehet kerek ez országban, amelyet ne kormánypárti szereplő töltene be, legyen az ügyészség, alkotmánybíróság (akár a létszámot drasztikusan felhígítva), állami cégek, kamarák, különféle alapok, stb. Ha pedig mindez nem lenne elég, a legkülönfélébb ügyek kordában tartására is kormánybiztost neveznek ki, nehogy életünk akár egyetlen pillanata is kikerülhessen a kormánypárt vigyázó tekintete alól, a régi és az újonnan létrehozott koncessziók pedig garantálják, hogy a gazdasági életben is csak azok domináljanak, akiket erre a kormány felhatalmaz.

„A demokrácia minden egyénnek hatalmat ad, tehát mindenki potenciális ellenfél.” (Huguette de Broqueville)

A demokráciában a kormánnyal szembeni civil ellenállásnak nincs törvényi korlátja, a civil szféra pedig erős, míg az autokráciában ugyan törvényi lehetőségek vannak, ám a civil szféra gyenge, a diktatúrában pedig szimplán nincsenek is civil szervezetek.

És nálunk? Amíg a kormány érdekeit képviselik, addig azt csinálnak, amit akarnak (békemenetet, írószövetséget, stb.), a pénz is ömlik hozzájuk földi mannaként, ám ha bármi olyat tesznek, ami nem tetszik odafent, még az is előfordulhat, hogy maga Orbán Viktor rendeli el a vizsgálatukat, hogy adóhivatali és egyéb vizsgálatok garmadáról már ne is beszéljünk. Ha pedig mindez nem lenne elég, ott van a királyi média, amely veszett kutyaként akár pénzért is megveszi az átkot az olyan szerveztek fejére, amelyek a szólásszabadságért, a jogállamiságért küzdenek, netalán a hazai korrupciós helyzetet kívánják nagyközönség elé tárni.

„Mindent a népért, mindent a néppel együtt, semmit a népről a nép feje felett. Ez a demokrácia.” (Kossuth Lajos)

A demokráciában sokféle formában és releváns mértékben vesznek részt az érintettek és azok szervezetei a döntések előkészítésében, az autokráciában a jogi keretek léteznek, de gyakorlatban ezek nem érvényesülnek, a diktatúrában pedig ez egyáltalán nem követelmény.

Tegye fel a kezét, aki mostanában hallott olyan társadalmi egyeztetésről, amely érdemleges volt és nem 24-48 órát adott az érintettek arra, hogy elmondják a véleményüket olyan tervezett változtatással kapcsolatban, amely gyökeresen megváltoztatja az életüket. Plusz ha el is mondhatták, ezt bárki figyelembe vette a továbbiakban, netalán irányváltozást eredményezett az eredeti elképzelésekhez képest. Ellenpéldát ezret tudnánk sorolni – ahogy nem kérdezik meg a választópolgárokat arról, szeretnének-e olimpiát (miért is tennék? csak fizessenek, az a lényeg) vagy netalán azt, hogy milyen napokon legyenek nyitva az üzletek úgy a szakmai szerveztek ágálása sem sokat ér olyan témákban sem, mint például a különbíróság vagy a közoktatás teljes államosítása. Ez van és kész, a kormány mindent jobban tud, mint azok, akik felhatalmazták ezen döntések meghozatalára. Sőt, nemcsak jobban tudja, hanem egyedüli letéteményese a bölcsek kövének.

„A demokrácia olyan eszköz, mely biztosítja, hogy ne kormányozzanak és ne tájékoztassanak bennünket jobban, mint ahogy megérdemeljük.” (George Bernard Shaw)

És végül, de nem utolsó sorban a demokráciában a sajtószabadságot törvény garantálja és valóban érvényesül, míg az autokráciában jogi és gazdasági eszközökkel korlátozzák, a diktatúrában pedig egyáltalán nincs sajtószabadság.

Ma Magyarország az elhallgatások és elhallgattatások országa – bizonyos személyek és véleményük szinte teljesen kiszorulnak a királyi köz- és a kormányhű magánmédiából (még a helikopter szót sem merik leírni, nemhogy a helikopter és kormánypolitikus nevét egy mondatban) és az ellenzéki véleménynek eddig helyet adó fórumok is egyre inkább egysíkúvá válnak. Hivatalosan persze nincs korlátozva a sajtószabadság, ám a médiumok tulajdonosainak alapvető érdeke, hogy a kormány támogatásáért és bőséges állami hirdetésekért cserébe csakis azt a dalt fütyüljék, ami odafent tetszik. Persze vannak még olyan felületek, amelyek úgy néznek ki, mintha nem álltak volna be a lakájok sorába, ám előbb vagy utóbb róluk is kiderül, bizony a cenzúra egy olyan általános eszköz, amelyet nap mint nap gyakorolnak, annak alapja pedig nem a jóízlés vagy netalán a minőség, hanem egyértelműen az, hogy mindent kiiktassanak, ami nem az uralkodó párt ízlése szerint van.

Aki pedig Kornai János ismérveit elolvassa és végiggondolja, az elgondolkozhat azon, vajon az alaptörvényünk csak egy olyan papír-e, amely tartalmának nem feltétlen kell a valóságot tükröznie, a köztársasági elnökünk pedig érzi-e úgy, hogy lenne még mit tennie, ha hinne abban, ami az alkotmányunkban feketén-fehéren le van írva. És amiért annak idején fiatal demokrataként küzdött.

„A demokrácia feltétele, hogy az emberek többsége becsületes legyen.” (Ruskin Bond)

És mit gondolnak hazánkról messze távolban? Azt, hogy nemcsak a saját országunkat döntjük romba, hanem Európát is.

„A modern Európában egyre gyakoribb, hogy a politikai ellenfeleket hazafiatlan belső ellenségként festik le. A kontinens története árulkodik arról, hogy mindez hová vezethet. Magyarország talán a legszélsőségesebb, legtöményebb formája annak, amivé Európa válik. Figyelmeztetés, amire oda kell figyelnünk.”(theguardian.com, fordítás 444.hu)

 Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!