Magyarország, 2016

Karvalyok földje

Mennyit lehet lenyúlni egy átlagos uniós pályázattal?

2016. július 22. - Karvalyok Földje

karvalyok_foldje_image_small_masolata.pngSokat. Nagyon sokat, a bűnösöknek pedig esélyünk sincs a meglakolásra.. Mi pedig már fel sem kapjuk a fejünket egy korrupciós hír kapcsán – miért is tennénk? Hiszen bármi is derül ki, az csak egy újabb bizonyítéka annak, hogy nincs itt semmi látnivaló, lehet tovább menni, mindez csak a Fidesz politikája. Ha azonban úgy érezzük, ideje treníroznunk a kormányzatunk antikorrupciós felvilágosító kampányára, akkor foglalkozhatunk egy kicsit a nagy magyar játszótérbiznisszel is:

„2009 és 2010 között 145 önkormányzat pályázott játszótérépítésre, amelyek mind ugyanazzal a céggel, a lnfo-Datax Kft.-vel készíttették a pályázatukat. Pontosabban a cég azt ígérte, hogy mindent elintéz az önkormányzatoknak, majd a fővállalkozó Bauble Kft.  és a  kivitelező Rark Kft.  szépen megépíti a játszótereket. Éppen ezért talán fel sem tűnt, hogy a pályázatokban irreálisan magas összegek szerepeltek. (…)

A túlárazás viszont feltűnt az OLAF-nak, az EU csalás elleni hatóságának,  és vissza is kérte az 1,8 milliárd forintot, amit a játszóterekre kaptak az önkormányzatok (amit helyettük a kormány fizetett ki). (…) azóta se nagyon igyekszik egyik magyar hatóság sem, hogy megbüntesse a túlárazó cégeket.” (index.hu)

És még mielőtt bárki is felkiáltana, „emútnyócév”, azért azt tudjuk, hogy az önkormányzatok egy része akkor is narancsos volt, másrészről pedig az „emúthatév” alatt senki sem talált kivetnivalót az ügyben, legalábbis nem hallottunk arról, hogy az ügyészség sorozatban emelne vádat bűnszervezetben elkövetett hűtlen kezelés, költségvetési csalás vagy esetleg más bűncselekmény miatt.

Miután erre a fejleményre - ki tudja meddig - várnunk kell, inkább nézzük meg, hogyan is nézhetett ki egy átlagos játszóteres uniós pályázat.

  1. Valaki kitalálja, mi kellene – jelen esetben egy játszótér. Természetesen nem feltétlen az találja ki, akinél ténylegesen is felmerül az igény (például gyerekkel foglalkozó szakemberek) és az sem biztos, hogy minden érdekeltet meghallgatnak. Így aztán utóbb még komoly problémák is jelentkezhetnek, például ha egy panzió ablakai, vagy netalán többnyire idősek lakta társasházak elé telepítik azt a teret, amin „egy rakás megátalkodott kölyök” fog randalírozni.

Az is előfordulhat, hogy nem a helyiek találják ki, mi is kellene nekik, hanem az igény eredeti generálója egy cég, amely (közvetítőkön keresztül) megkeresi az önkormányzat főnökeit egy speciális ajánlattal, miszerint ingyér (vagy minimális önrészért) lesz játszóterük, persze csak ha meghatározott cég, azaz ők projektmenedzselik meg kiviteleztetik. A cég munkát kap (pályázatot ír, a projektet levezényli, a kivitelezőt is ő hozza), cserébe hajlandó visszajuttatni a haszonból valamennyit a döntést hozó önkormányzatisoknak is, hogy mindenki jól járjon.

  1. Valaki megtervezteti a játszóteret, lehetőleg olyan, akinek vagy nincs gyereke, vagy ugyan van, de soha nem volt vele játszótéren, mert azt ilyen póri elfoglaltságot méltóságán alulinak találta. A későbbi fenntartót sem kell megkérdezni semmiről, hiszen nekik sincs közük ahhoz, mit kell majd milyen sűrűn javítani-pótolni és mi az, amire még véletlenül se másznak fel a gyerekek, mert annyira prosztónak tartják.

A folyamatot leegyszerűsíti, ha a pályázatot menedzselő cég hozza a kész terveket és csak helyet kell hozzá találni. Ez esetben végképp senkit sem kell megkérdezni semmiről sem.

  1. Valaki megtervezi a játszóteret – nem feltétlen olyan, aki látott már gyereket játszótéren, viszont jól fekszik az önkormányzatnál (katonatársa volt a polgármesternek, együtt bridzsel a főépítésszel, stb.). A játékok korosztályos csoportosítása fel sem merül, a térre kitett padok háttal vannak a játékoknak, a csúszda a tűző napra kerül és a gyerekeknek kitett ivókútnak sincs vízelvezetése. A játékválasztás indoklása: „a gyerekek úgy is kitalálják, mi mire jó”. A növényzet is óhatatlanul átalakul, erre is terv kell.

Kész tervet is lehet az adott helyszínre idomítani (ami ott volt, annak az elbontása, tereprendezés, stb.), ez jelentősen olcsósítja a bulit, az eredeti tervező pedig dömpingáron adhatja el a százhuszadik helyre is a hangyányit módosított tervét. Túlzásba nem érdemes vinni az átalakítást, hiszen Szabolcsban sem mások a gyerekek, mint Zalában, mindegyiknek jó ugyanaz, ne urizáljanak.

 

  1. A játszótérre – lehetőség szerint – mindenképpen kell tenni legalább egy olyan elemet, aminek az ára nehezen kalkulálható, például helyi művész által megálmodott csobogót vagy ivókutat. Ez azért jó, mert míg a játékeszközök meg a gyöngykavics ára bizonyos határok között jól belőhető (utólagosan is), addig az, hogy egy óriás kerámia köcsög, egy bronzkutya vagy netalán egy spéci fából készült kopjafa művészi értéke mennyi, az képlékeny, azaz lehet ötszázezer vagy ötmillió is.

A költségvetés készítésekor a ceruza foghat jó vastagon, hiszen a megrendelőnek ingyér van, nem? A túlárazás ezáltal rendszerelem, hiszen senkinek sem érdeke minél kevesebbért minél többet kapni.

  1. Valaki elfogadja a játszóteret a megújítandó zöld területtel együtt (tervtanács, bizottság, testület, stb.). Megint csak nem az, aki használni vagy fenntartani fogja. És mivel az ár is lényegtelen (legalábbis azon keretek között, amit az unió felé érvényesíteni lehet), túlságosan nem fogják az érintettek megrágni a témát.

 

  1. Az önkormányzat immáron hivatalosan is felfogad egy céget, aki menedzseli az uniós pályázatos megvalósítást (pályázatkészítés, elfogadás esetén projektmenedzselés). Ennek a cégnek a tulajdonosa általában valakinek a valakije és nem azért kapja a munkát, mert szakmailag jó, olcsó, stb., hanem azért, mert vagy fentről, pártvonalon szóltak, őt kell megbízni, vagy már helyben bebizonyosodott, nagyszerűen lehet vele úgy együttműködni, hogy minden szereplő jól járjon. Az a körülmény, hogy hivatalosan három ajánlat közül kell kiválasztani a legelőnyösebbet, még a zavaró körülmény szintjét sem éri el, hiszen a tisztelt vállalkozó minden további nélkül tud önmaga három ajánlatot (egy sajátot és két vattát) produkálni azért, hogy az adminisztráció is úgy nézzen ki, mintha minden rendben lett volna.

 

  1. Ha megvan a támogatás, jöhet a kivitelező kiválasztása – és mivel már minden érintett tudja, ki lesz az, így értékhatártól függetlenül vagy a három árajánlatost kell lepapírozni, vagy mehet a személyre szabott közbeszerzés. Kell műszaki ellenőr is, ehhez vagy az önkormányzat adja jól bejáratott emberét vagy a kivitelező hozza magával azt, aki tökéletesen elégedett lesz majd a munkájával. A helyi művésszel is meg kell állapodni és rávenni, legyen szíves úgy élje ki alkotói szabadságát, hogy az azért beleférjen a határidőbe.

 

  1. Ha már van kivitelező, műszaki ellenőr meg a helyi művész is, jöhetnek a szerződések, aztán a kivitelezés. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden sínen van, hiszen történhetnek meglepetések: a játszótér zöldjébe becsúszott egy-két mérgező növény, a mászóka alóli gyöngykavicsból kimaradt a geotextil és emiatt járhatatlan a terület, az ivókút körül pedig folyamatosan sár van a vízelvezetés hiányosságai miatt. Plusz a környéken lakók rájöttek, ők nem is akartak soha játszóteret mert azon gyerekek játszanak és nem lábujjhegyen. A műszaki ellenőr nem talál semmiben kivetni valót (igaz, nem is jár az építkezés környékén sem), a tervező meg nem érti, az anyukák miért szeretnék látni a padról a gyerekeiket, amikor azok mászókáznak, ahogy azt sem, miért probléma, hogy a vakokat vezető sáv vége a biciklitárolóban a biciklik között tűnik el.

 

  1. Menet közben jön meg az étvágy így egyrészt az önkormányzat is szeretne még ezt-azt megcsináltatni (leginkább azt, ami kimaradt a tervből, ám a használhatóság miatt elengedhetetlen), másrészt a kivitelezőtől sem idegen az a gondolat, miszerint ha lúd, hát legyen kövér. Minél tehetősebb az önkormányzat, annál nagyobb az esélye a pót- és kiegészítő munkáknak, így a munkálatok befejezésére az önrész akár meg is sokszorozódhat.

  

  1. Eljön a nagy nap, átadás, nemzeti szalag átvágás biodíszlet óvodásokkal, helyi zenekarral majális és végre a gyerekek is kipróbálhatják, amit aranyárban kaptak. A kisebbek és a nagyobbak zavarják egymást a játékban, az izgágábbak minden frissen ültetett növényt letaposnak, ami 20 centinél alacsonyabb, a szülők pedig képzeletben annak a vudubabaját bökdösik, aki a térre álmodott egy csobogót és a dobálható gyöngykavics helyett is inkább mulcsot szeretnének, bár attól meg gyantás lesz a gyerek.

 

  1. Előjönnek a garanciális hibák, amelyeket a kivitelező nem igazán óhajt garanciában megoldani – és mivel nem sima kivitelező, hanem haver, így nem is kell neki, hiszen könnyen rá lehet fogni bármire, hogy az nem a kivitelező hibája, viszont meg kell oldani. A problémák megoldására újabb és újabb szerződések köttetnek, az önkormányzat fizet, mint a katonatiszt, a vállalkozó pedig az előre meghatározott százalékot mindig visszajuttatja azok kezébe, akiknek köszönheti a jólétét.

 

  1. A sorozatos túlárazással az a gond, hogy megsokszorozódik a lebukás esélye is – ha csak egy önkormányzatnál is feleszmél valaki, aki nem részesült az üzletből, és nekiáll megkapirgálni a költségvetés tételeit, netalán még az unió csalással foglalkozó szervezeti egységének is fülest ad, máris borul a bili. Jön az ellenőrzés, aztán meg a bírság – az önkormányzatok pedig ott állnak a két-három-ötszörös bekerülési áron megvalósított, gyakran teljesen felesleges játszóterükkel, amely még akár csődbe is taszíthatja őket.

 

  1. A kormány azonban nem hagyhatja az út szélén a bűnösöket – hogyan is nézne ki, ha egyszerre vagy ötven polgármesterük ellen indulna eljárás? Azt már nem lehetne a szőnyeg alá söpörni, így egyszerűbb szép csendben kihúzni az egész díszes bagázst a csávából és kifizetni az önkormányzatok helyett a büntetést. A választók elégedettek, mert van játszóterük, belegondolni meg nem kell, hogy valójában mit kaptak és milyen áron.

 

És a végeredmény? Az adófizetők minimum dupla-tripla piaci árat fizetnek olyanért, ami eredetileg egy fillérjükbe sem került volna, vagy legalábbis minimális önrészt kellett volna kipengetni rá, ha a szereplők tisztességesek (ugyebár uniós támogatás volt a projektekre), a vállalkozók viszont megkapták a pénzüket maradéktalanul és így valószínűleg azok is gazdagodtak, akik döntési pozíciójukat kihasználva mindez lehetővé tették.

Van azonban egy jó kis csavar az ügyben, mégpedig az, ki fizette ki a büntetést:

  • ha a helyi adófizetőknek kell kifizetni a játszóterek jelentősen túlárazott bekerülési összegét, valószínűleg a következő választáson útilaput kötnek az egész korrupt, bár néha csak szimplán felelőtlen és hanyag bagázs talpára. Vajon mi mást reagálhattak volna például Kismányokon, ha megkapják a 26 milliós számlát a játszótér uniós büntetése miatt, és ez fejenként (2011-ben 343 lakosa volt a falunak) több mint 80 ezer forintos kiadást jelentett volna? Úgy, hogy a játszóteret összesen 9 gyerek használja a faluban?
  • mivel azonban a központi költségvetés egyenlítette ki a számlát, az bekerült a nagy kalapba, minden egyes magyar adófizetőt terhelve. Csepp a tengerben, saját bőrén a kutya sem érzi, hiszen kinek tűnik fel, hogy ezt az összeget akár más, sokkal hasznosabb dolgokra is el lehetett volna költeni? Senkinek, az adófizetők pénzével garázdálkodók pedig lubickolnak tovább, mint hal a vízben.

Néha azért vannak kivételek, például Szegeden, ahol a pofátlanság az egeket verte, a túlárazás pedig cirka nyolc-tízszeres volt, és a bűnösök egy része már ül. A „vastagon fotó ceruza” egyik bizonyítéka az, hogy a 260 milliós játszótér eszközeit (ebből 185 millió az uniós támogatás) a felszámoló idén májusban összesen 22 millióért küldte árverésre. A játszóteret egyébként egy olyan cég építette, amelynek az egyik tulajdonosa a helyi Fidesz-elnök személyi titkára volt, a költségvetési csalásból származó pénz tisztára mosásában pedig offshore céget is használtak.  A három gyanúsított közül egy még szökésben van.

És mi a legfelháborítóbb ebben a sztoriban? Hogy a hatóságok, akiknek lépni kellene az ügyben, nem állnak a helyzet magaslatán és hat év alatt még mindig nem tudnak olyan eredményt felmutatni, amely megnyugtatná a polgárokat, mégis csak van valaki, aki a közpénzek helyes elköltése felett őrködik.

"Nyugodtan mondhatom, hogy rendszerszinten 2010-től kezdve ez a kormány tette a legtöbbet a korrupció felszámolásáért" (Kósa Lajos, 2016. június 22.)

Mi kevésbé vagyunk nyugodtak látva ezt a kormányzati arroganciát. 

"Két oldala van a korrupciónak. Egyrészt vannak azok, akik érzik és látják a korrupciót, mert az áldozatai, másrészt pedig azok, akik tettetik, hogy nincs korrupció, mivel profitálnak belőle." (Camiel van Doorn)

 

Kormányunk tökéletesen elégedett magával és a korrupciós helyzettel is, így nem számíthatunk rájuk, de vajon van ma olyan politikai erő, amely képes lesz elszámoltatni azokat, akik a korrupció felszámolása közben milliárdokat nyúlnak le? És eljön valaha az a pillanat, amikor egy hivatalos személy bejelenti, hogy 145 olyan polgármester ellen emeltek vádat, aki közreműködött költségvetési csalásban?

„Nem az a nagy probléma (a sok közül) a kormánnyal, hogy a hatalom korrupt és még csak az sem, hogy a hatalom vonzza a korrupt embereket, hanem az, hogy arra vagyunk kondicionálva, toleráljuk a korrupciót a hatalomban úgy, hogy mégcsak meg sem próbáljuk a politikusainkat felelősségre vonni.” (Michel Templet)

 

  Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!

 

Kapcsolódó posztok:

Brüsszel nélkül nem megy?

 295 millióért formálják a tudatunkat

Csúcsrajár a kormányzati pénzmosoda