Először is kerüljünk hatalomra, aztán a költségvetési intézmények (pl. minisztériumok) által kezelt közpénzből alapítsunk közpénztelenítésre alkalmas céghálót, ezen keresztül nyúljuk le számolatlanul a millárdokat és hajtsunk el mindenkit, aki csak érdeklődik, hova lett az adófizetők pénze. És az indok, amivel el lehet titkolni a pénzáramlást? A „közöd, köcsög” elegendő, csak nyomdafesték-kompatibilisebben megfogalmazva.

„Az ellenzék valódi célja annak a pénzmennyiségnek a minimalizálása, amit az uralkodó párt lop el mandátuma végéig.” (Mokokoma Mokhonoana)

De ki minimalizálhatja a közpénztelenített közpénz mennyiségét (azaz a lopást) akkor, amikor az ellenzék harmatgyenge és egyébként is romokban, a kormánypárt parlamenti fölénye vitathatatlan, a rendőrség és az ügyészség kézivezérelt, a média 90%-a kézből etetve? Maradnak azok az elszánt újságírók (és a velük együttműködő, a nemzet romlására törő civil szervezetek), akik képesek olyan ügyeket feltárni, amelyek napvilágra kerülve valamilyen szinten mégis csak gátat szabhatnak a mértéktelen és felettébb pofátlan lenyúlásnak. Vagy legalábbis szeretnénk ezt hinni, meg azt is, hogy bár az adófizetők finanszírozta királyi és szintén az adófizetők pénzéből dotált kormányhű média cenzúrája ezerrel dübörög, azért vannak még olyan hírportálok és tévécsatornák, amelyek képesek utána járni annak, hova folynak el az adóforintok. És nem utolsó sorban van elég anyagi forrásuk ahhoz, hogy a kormány kiapadhatatlan támogatása nélkül is fenn tudjanak maradni, hogy az ilyen híreket napvilágra hozhassák.

Persze most mondhatnánk azt is, demokráciában élünk, ott vannak a közérdekű adatok, csak azokat kell átbogarászni, egy cikkbe összerakni és máris készen van a nagy leleplezés. Lehet, hogy egy normális demokráciában ez tényleg így működik, de még Péterfalvi Attila sem optimista, ha az unortodox nyilvánosságunkról van szó:

„Ellenzékben minden politikus nyilvánosságpárti, kormányra kerülve aztán ezt gyorsan elfelejtik – mondta a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnöke. „Nem vagyunk nyilvánosságellenesek” – így válaszolt Péterfalvi a lap azon felvetésére, hogy lassan nevet kellene változtatnia a hatóságnak, kivehetnék a nevükből az információszabadság szót, mert olyan nehéz hozzáférni a közérdekű adatokhoz. Az elnök azt mondta, ami tőlük telik, megteszik a közérdekű adatok nyilvánossága érdekében, de lehetőségeik korlátozottak. Mint kifejtette, a mindenkori politika alakítja a játékszabályokat.

– Törvénymódosítást javasoltunk, hogy az adatgazdák tegyék fel a honlapjukra azokat az információkat, amelyeket rövid időn belül többen is kértek tőlük, nem sok sikerrel” (mno.hu)

Vajon most csodálkoznunk kellene azon, ha a kormány a közpénz közpénztelenítésének módszereit minél jobban el szeretné titkolni? Ha átláthatóak az állami intézmények költései, akkor bizony nehezebb átjátszani a milliárdokat a haveroknak, így aztán tényleg nem érdeke a hatalomnak olyan törvényt alkotni, amely gátat szabhatna a lopásoknak. Vagy legalább könnyebben kideríthetőek lennének az ügyek.

Ott van például a KLIK, amely hazánk talán legnagyobb cége fej-fej mellett a MÁV-val, mégis 2013 óta nem teljesítik nyilvánosságra hozási kötelezettségüket (azaz sumákolnak), amit pedig kitettek a honlapokra, az is inkább a vicc kategóriáját súrolja. Hogy a slendriánság mögött kapitális méretű dilettantizmus vagy pedig nagyüzemi lopás rejlik, talán még esélyünk is lesz egyszer megtudni, de hogy nem az Orbán-éra alatt, arra mérget vehetünk. És a KLIK-en keresztül eltűnt pénzt volumene? Csak találgatni tudunk, de január elseje (azaz a teljes iskolaállamosítás) után a helyzet és a volumen fokozódni fog, azaz még több pénz tűnik el abban a bizonyos nagy fekete lyukban.

Igaz, kisebb összegről szól, de a külügy által menedzselt kereskedőházas újságíró-kiásta sztori igazi állatorvosi ló, a recept pedig:

1. A magyar állam tulajdonaként hozz létre egy részvénytársaságot (kereskedőházat), amely aztán létrehoz sok kis kft-t (kereskedőházakat), amelyek majd jó messzire tevékenykednek Budapesttől, nehogy valaki belelásson a papírokba. A távol-kelet vagy épp fekete-Afrika tökéletes hely erre a célra, messziről jött ember azt mond, amit akar, az ellenőrzés meg szinte lehetetlen még a mai globalizált világban is. A cégek tevékenységi köre legyen a lehető legtágabb (tételesen több mint száz), hiszen van az a pénz, amiért minden eladó, legyen az sópipa, marhahús vagy éppen orvosi műszer.
2. Alapíttass magáncégekkel is kereskedőházakat azzal az ígérettel, hogy majd az állami kereskedőház is csatlakozik a bulihoz. Ez később azért is jó lesz, mert ember nem lesz, aki kiigazodik az ugyanolyan fantázianevű, de különböző tulajdonosú cégek erdejében, ahol kibogozhatatlanul összefolyhat az állami és magántulajdon. Az mondjuk ciki, ha a haver később vállalhatatlan lesz, de ki mondta, hogy könnyű az élet?
3. A kereskedőházat add ki üzemeltetésre egy másik cégnek (lehetőleg külföldinek) így végképp üzleti titkot képez az, hogy ki mit csinál a kétség kívül jól megérdemelt százmilliókért (a törökországi bázis az első évben cirka egymilliárdba került, a bolondnak is megéri, de a török cégnek, aki ezt kapta, annak biztosan). A külföldi kapcsolat lehet címzetes csaló, szélhámos, kém, bármi, csak érje meg vele barátkozni.
4. Alkalmazz tanácsadókat milliós havi megbízási díjért, készíttess tanulmányokat aranyárban, különben honnan lehetne tudni, hogy eladható-e a kecsketáp Szingaléziában? A tanácsadás legyen szóbeli, lehetetlenné téve az utólagos mennyiségi- és minőségi ellenőrzést, a tanulmányokat meg nyugodtan össze lehet ollózni tankönyvekből, netes anyagokból, a fekete-fehér elmosódott pacák is elfogadhatóak illusztrációnak.
5. Hozz össze üzleteket, de ez a lépés nem fontos, sőt, teljes mértékben kihagyható.
6. Időnként nagy sajtó csindradattával harangozz be szuper-híreket, avatás itt, tárgyalás ott, három konferencia amott, tudja meg mindenki, milyen fontos tevékenységet is végeznek a cégek.
7. Ha valaki érdeklődik, mit is csinálnak ezek a cégek valójában és mennyiből, küldd el nyugodtan, aztán ha perelnek és nyernek, szolgáltass részanyagokat meg homályosabbnál homályosabb információkat. Ha pedig végképp nincs más ötlet, egymásnak ellentmondó nyilatkozatokkal kergesd őket idegbajba, hátha eleresztik az újságírók az ügyet.

De mi van, ha nem eresztik? Jöhet a döbbenet és a reménykedés, hogy a kormányhű média elhallgatja a sztorit, ha pedig büntetőeljárásra kerülne sor, a rendőrség-ügyészség semmi olyat nem talál, amit bíróság elé lehetne vinni. Még akkor sem, ha két évnyi működtetés számlája öt és fél milliárd. Mennyi is az? Egy havi 150 ezer nettót kereső magyar állampolgár több mint 3 ezer évi fizetése – azaz egy olyan magyaré, aki az első fizetési csekkjét még valahol a távol-kelet sztyeppéin vagy netán a Szíriuszon kapta kézhet és a havi apanázsa megérkezett a népvándorlás, a honfoglalás és a török hódoltság alatt is. Persze lehetünk gálánsak és mondhatjuk, volt némi haszon is, így csak 2,7 milliárdot buktak az adófizetők – ez már csak 1.500 évnyi fizetés, ugye mennyivel jobban hangzik? És ki sem jön belőle még egy fél felcsúti sportcsarnok sem.

Aztán ha minden kötél szakad, jöhet az olyan apró momentumot érintő magyarázkodás, például létezik-e egyáltalán a moszkvai Kereskedőház? Oké, hogy csak csepp a tengerben, piti ügy (legalábbis a nagy képhez képest), ám ami eddig napvilágra került, az igen érdekessé teszi az esetet:

• a magyar állam 2013 januárjában megalapította a MNKH Magyar Nemzeti Kereskedőház Zártkörűen Működő Részvénytársaságot,
• MTI-s fotók alapján 2013 áprilisában Moszkvában Szijjártó Péter (magyar-orosz gazdasági kapcsolatokért felelős kormánybiztos) Tarsoly Csaba Quaestor-vezérrel karöltve megnyitotta a megnyitotta a magyar kereskedőházat (akkor még jóban voltak, sőt a külügy cége 9,3 milliárdot utalt át a Quaestornak, ebből 3,8 milliárdot kapott vissza közvetlenül a brókercég összeomlása előtt, a különbözet állítólag a kereskedőházak kétévi üzemeltetésére ment el). A hvg.hu szerint a kereskedőházat a Quaestor-csoport hozta létre együttműködésben a magyar állammal, majd beszállt az állami Magyar Nemzeti Kereskedőház (MNKH). Egy biztos, a sajtóhírek összevetése után az derül ki, hogy valaki vagy más tollával ékeskedett, vagy a valós tulajdoni viszonyok messze álltak attól, mint amit az illetékes elvtársak lepapíroztak.

„Szijjártó Péter (…) a moszkvai tervekkel kapcsolatban például azt mondta, “a kormány több konkrét eszközzel segíti a magyar élelmiszerexport oroszországi bővítését. Az egyik az idén tavasszal a Quaestor-csoport által nyitott moszkvai magyar kereskedőház, amely a magyar cégek exportját segíti elő.” (hvg.hu)

„A hétfőn megnyitott moszkvai magyar kereskedőházzal kapcsolatban - amelyet a magyar állam a Quaestor Csoporttal együttműködve hozott létre - elmondta: a működését megkezdő befektetési központnak az lesz a dolga, hogy elősegítse magyar vállalatok térnyerését oroszországi tendereken, valamint a magyar kis- és középvállalkozás érvényesülését, továbbá idegenforgalmi feladatokat is ellát majd.” (kormany.hu, 2013. április 22.)

• majd 2013 szeptemberében a MNKH alapított – többek között – egy Orosz-Magyar Kereskedőház Kft-t Budapesten, az egyszemélyi tulajdonos címére. A kft-nek 2015-ben egy fillér árbevétele sem volt, a különös közzétételi lista (2015) itt található.
• az MNKH Zrt 2016 májusában azt közölte a bírósággal (az pedig az ügyet firtató újságírókkal), hogy soha nem nyitott Oroszországban kereskedőházat (lehet, hogy a sajtóértesülések ellenére soha nem is szállt bele?)
• jelenleg a kereskedohaz.hu térképén ugyan aktív Oroszország, de a partnerországok névsorában már nem található. Vagy található, csak nem mindig és nem mindenkinek.

A dátumok alapján tehát az áprilisban nyitott Quaestor-érdekeltségű kereskedőház nem lehet ugyanaz a kereskedőház, mint amelyet szeptemberben alapított az MNKH Zrt, azonban még a kormány hivatalos oldala szerint is a 2013 áprilisában megnyitott moszkvai magyar kereskedőházat a magyar állam a Quaestor Csoporttal együttműködve hozta létre. Ma, 2016. július 18-án azonban már kicsit másképp látja a külügyminisztérium a történéseket:

„Mint azt számtalanszor elmondtuk, a moszkvai kereskedőház a Quaestor magánkezdeményezéseként indult el. Értelemszerűen így havidíjra sem volt a Quaestor jogosult, és más jogcímen sem jutott közpénzhez. Ez nem jelenti azt, hogy az MNKH nem közvetített orosz relációban ügyletet, de ezekben a Quaestor nem vett részt.” (444.hu)

Az internet azonban nem felejt, az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok mind a mai napig fellelhetők.

Egy biztos, a nevek és érdekeltségek gubanca kiválóan elkendőzi a valódi célt, azaz az ügyek láthatatlanná tételét. Például azt:

• mire költötte el a Quaestor a hivatalosan üzemeltetési költségnek nyilvánított 5,5 milliárd forintot? Követelt egyáltalán valaha valaki korrekt elszámolást e témában? És ebből az összegből mennyi jutott a moszkvai kirendeltségre?
• ha a Quaestor papírjait büntetőeljárás keretében lefoglalták, bárki valaha is el kezdte vizsgálni, mire ment el ez az 5,5 milliárd?
• más cég nem tudta volna – esetleg – kisebb veszteséggel tékozolni a magyar adófizetők pénzét?
• mi a sorsa a moszkvai kereskedőháznak? Bezárt? Működteti valaki? Netalán az eddig ráfordított pénz kidobott pénz az ablakon?
• volt valaha bármilyen előzetes tanulmány arra vonatkozóan, hogy a kereskedőházakat (nemcsak a moszkvait) érdemes megnyitni, és ha igen, milyen feltételek mellett hozhatnak egyáltalán nyereséget?
• nem kellene felülvizsgálni a veszteséges kirendeltségek működését, a reményteleneket meg végleg bezárni, így enyhítve a kárt?
• lesz valaha is feljelentés azon kirendeltség vezetők ellen hűtlen (esetleg hanyag) kezelés miatt, akik úgy költik az adófizetők pénzét, hogy a leghalványabb remény sincs semmiféle megtérülésre? Lesz szankciója a soha egyetlen használható tanácsot nem adó tanácsadók alkalmazásának, a használhatatlan és semmit sem érő tanulmányok megrendelésének, befogadásának és kifizetésének? Vagy amíg világ a világ, ezek az emberek nyugodtan sütögethetik saját pecsenyéjüket úgy, hogy a magyar költségvetés finanszírozza őket?

És nem utolsó sorban, a sok kis milliárdos csepp a tengerben összességében a magyar GDP hány százalékát (vagy szorosát?) fogja elvinni a Fidesz-kormány nyolc évében? És vajon hol tarthatna a gazdaságunk, ha nem szivárogna el az adófizetők pénze ezernyi résen át? Még az is lehet, hogy lenne pénz normális egészségügyre meg oktatásra?

 Amennyiben tetszett, várunk most induló Facebook-csoportunkban!